S. Sárdi Margit

A magyar női költészet történetének első fejezete – 1690: Nőköltők színre lépése

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 539-554.

Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
(Ady Endre: A verselő asszonyok)

Amikor ezt a kérdést Ady föltette a 20. század legelején, már negyedfélszáz esztendeje írtak verseket a nők, s láthatóan még mindig élt a hit, hogy a nők születésüktől mások: másként látnak, másként éreznek, gondolkodnak, ennélfogva más a szerepük, a hivatásuk a társadalomban és a művészetben. A nőről vallott elképzelések lehetnek idealizálók (a nő az élet titkainak hordozója, érzékeny, túlfinomult, elzárandó kincs), vagy lehetnek degradálók (a nő neménél fogva alacsonyabb rendű), ám van egy közös vonásuk: a nőnek születésétől, biológiai lényénél fogva tulajdonítanak bizonyos sajátságokat, az „örök nő” esszenciájának megfelelőket. Az efféle, esszencialistának nevezhető felfogások mögött egy a 19. századból örökölt, determinista meggyőződés rejlik (Acsády 1997). Az Ady versének születése előtt valamivel, 1904-ben megalakult Feministák Egyesülete – akárcsak az első feminista írónők – éppen e meghatározottság ellen vette föl a küzdelmet, elfogadtatni igyekezvén, hogy a férfi és a nő tapasztalható különbözése történeti, társadalmi eredetű. Ady számára is titokzatos és mitologikus figura a költőnő mint nő:

Szerelem, szülés, lét és költözés:
Az élet-Sphynx nem asszony mása?
(A verselő asszonyok)

Igaz, az ő nemzedéke volt az utolsó, amely ezt a különbözést magától értődőnek tekintette. Már érlelődött a világháború, amely alapvetően megváltoztatta a társadalom viszonyát a női munkához, s vele megváltoztatta a nő megítélését, szerepét is.

Akár pozitív, idealizáló, akár negatív, degradáló az elfogultság, ugyanazt eredményezi: azzal, hogy elkülöníti a nőt, egyúttal korlátozza is. (Csak zárójelben jegyzem meg: a férfit is korlátozza. Még Ady is úgy képzelte, a nők mélyebben élik meg az érzelmeket: „Bizonyosan nagyobb megkönnyülés / Az asszonyok sírása. / Bizonyosan szebb az örömötök…” – A verselő asszonyok.) A nőtől nem fizikai adottságai, tanultságának különbözése, hanem neme miatt vitatja el az élet bizonyos területeit. Maga a női írástudás is sokáig váltott ki ellenérzéseket. Már Mikes kárhoztatta a „rövid eszű anyákat”, akik azt hiszik, erkölcstelenné teszi a leányokat az írástudás, „mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást” (Mikes 1966, 39). Horváth József Elek, az író, drámaíró (1784–1835) pedig még a 19. század elején is azt hangoztatta: „Leány, ha írni tud, és a tudományokban jártas, szeretőjével titkos levelezéseket folytat; úgy hasonlóul az asszony, ha megvilágosodott, a házassági hívséget semminek tartja” (kézirat: MTAK 8-r. 44. sz. 112). Ugyanezt a durva erkölcsi ítéletet Gyulai Pál az írónőkről ismételte meg: „Az írónő nem lehet hű anya és jó feleség!” (idézi a Családi Kör szerkesztőségi cikke 1864). Igaz, ami igaz, huzamos ideig férfiak számára sem volt megbecsült tevékenység a szellemi alkotás. „Még férfiaknak sem oly rég az ideje, hogy becsület az írás – szögezte le Erdélyi János. – Kedvtelésnek megjárta, de valami nemes, komoly tettnek alig” (Erdélyi 1991, 472). Nem csoda hát, hogy az 1850-es, 1860-as években, amikor a nő szerepéről, a női alkotásról folyó vita kiéleződött, voltak, akik nőhöz nem illőnek találták a versírást, s a női hivatást ugyancsak szűkre szabták, egy magát Anonymus névjel alá rejtő bíráló (Anonymus 1863, 272) például így:

Szép nem vagy, nem, de azért elkelhetsz,
Ha sütsz, fonsz, s ápolod virágidat,
De kevés bájad is elhagy, s rút lessz’,
Ha versírásba ártod magadat.

Az igazán érdekes és ma még nehezen megválaszolható kérdés az, hogy hogyan keletkezett ez a hiedelem, hiszen a női költészet első harmadfél évszázadában nem váltott ki vitát, sőt valószínűleg meg sem fogalmazódott efféle nézet. Az első női versek a 16. század második felében úgy kerültek bele a korszak nyomtatott és kéziratos énekeskönyveibe, hogy a versfőkön kívül semmi nem árulja el nőköltőtől való származásukat. Igaz, a magánéletről írott női versek ekkor még egy-egy kézzel írott verseskönyvben rejtőztek, legföljebb a családtagok, a szűk baráti kör által ismerve, s a kéziratos vagy a nyomtatott nyilvánosság elé csak a vallásos versek, fordítások, imák kerültek. Petrőczy Kata Szidónia utalt ugyan ellenzőkre két, saját neve alatt kiadott kegyességi fordítása előszavában („Tudom, lesznek olyanok, kik gyalázni s olcsárolni fogják e kis munkámat, […] annál is inkább, hogy asszonyember munkája” – Komlovszki–S. Sárdi 2000, 647), de biztos, hogy sem fordításával, sem annak kinyomtatásával nem sértett meg társadalmi illemet, hisz épp az idézett mű elé a kor elismert férfi alkotói, Pápai Páriz Ferenc és Nagyenyedi Püspöki Péter írtak üdvözlő verseket; mentegetőzését inkább az előszavak szokásos magamentésének kell tartanunk. Wesselényi Ferencné Széchy Máriáról és Bercsényi Miklósné Csáky Krisztináról tudták a kortársak, hogy verset írnak, s ez nemhogy kisebbségükre szolgált volna, de inkább dicsőségnek számított. Kőszeghy Pál a Bercsényi Miklós és Csáky Krisztina házasságáról írott Harmadik könyv ajánlásában a híres ókori tudós és író nők sorában említi úrnőjét, s úgy találja, „az magyar rhytmusokban való gyönyörűséges tudománya” még „amaz versszerző híres Erinna s Corinna poéta-asszonyokat is fölmúlja” (Komlovszki–S. Sárdi 2000, 674). Rákóczi Erzsébet 1673-ban levele mellett megküldte Esterházy Pálnak a szerencsétlen házasságát sirató versét is, s csak levele elégetését kérte tőle (Thaly 1900, 489–490), a verséét nem. Zay Anna a fiának írt imakönyv végéhez csatolta a személyes életéről szóló verseket, Révay Erzsébet az anyja halálára írt gyászversek füzetében adta közre siralommal teljes életéről szóló költeményét, mentegetőzés és magyarázkodás nélkül. A 18. század végén a költőnők verses levelei a férfi pályatársak gyűjteményeiben láttak napvilágot (például Molnár Borbáláéi és Fábián Juliannáéi Gvadányi Józsefében, Vályi Kláráéi Édes Gergelyében), sőt a női verselés hazafiúi (honleányi) tett volt az anyanyelv és a hazaszeretet ápolása okán. A 19. század elején Pálóczi Horváth Ádám körül kialakuló költőnői kör, a Göcseji Helikon a megye nemességének lelkes elismerését váltotta ki. Kováts Sámuel (1770–1830) író, fordító így gratulált Pálóczi Horváthnak Kazinczy Klárával kötött házassága alkalmával: „Be nagy boldogság, Horváthom! oly feleséggel bírni, / Ki, ha magad nem érkezel, képes verseket írni” (S. Sárdi 2002, 110). Tsutor János valóságos dicshimnuszt írt róluk (kézirat: MTAK M. Irod. R. 4-r. 41):

Most pedig tinektek, megyénknek díszei,
A szépnem kiderült, dicső kellemei,
Hálaadó szívvel köszönöm munkátok,
Még a maradék is jót mond ezért rátok,
S buzgó szívvel kérlek, hogy anyanyelvünket,
Gyámoljátok híven ezen egy kincsünket (…),
És mivel bírjátok a férfiszíveket,
Hazafiúságra gyújtsátok ezeket.

Csak feltételezésünk lehet arra nézve, mi okozta, hogy e dicshimnusszal egy időben és utána félszáz évvel a költőnő a nőietlenség és az erkölcstelenség vádját is magára vonhatta. Úgy gondolom, a kialakuló polgári mentalitás hozta a változást. A nemesifőnemesi életforma a nőtől is aktivitást és erőt kívánt: egy főnemes asszony a birtok központjában irányító szerepet tölt be, gazdálkodik, kereskedik, gyógyít, gondoskodik az udvarban élő gyermekek neveléséről, levelez, esetleg a férjet is helyettesíti távollétében; azonkívül egy főrangú hölgy fölötte áll a megítéltetésnek. A polgári életmód értékrendje, nőeszménye más. A kialakuló nukleáris családban (ahol csak egy házaspár él a gyermekeivel) a nő feladatai redukálódnak (végső esetben a Kinder-Kirche-Küche hármasságára), mozgástere beszűkül, társadalmi kapcsolatai szegényednek. Ezt az összefüggést igazolják a 19. századi társadalom más rétegeiben (parasztság, munkásság) végzett vizsgálatok, azokban ugyanis a női munka megítélése és a női szerep értéke jóval pozitívabb volt, a 18. században a Dunántúlra telepített svábok körében előfordult a nemek kiegyenlítődése is a munkában, tehát hogy az asszonyok ugyanúgy dolgoztak a mezőn és a szőlőben, mint a férfiak, viszont a férfiak is végeztek asszonyinak tartott munkát, fonást, varrást vagy kötést (Nagy 1999). A nőről alkotott hamis, korlátozó kép és a polgári szemlélet összefüggésére Polányi [Polacsek] Laura Néhány szó a nőről s nőnevelésről című munkájában már 1906-ban fölfigyelt.

A vitát, hogy írhat-e a nő verset vagy bármit, a 19. században persze már rég túlhaladta az idő, hiszen a nő ekkor már évszázadok óta írt. Az azonban az évszázad végéig a társadalom toleranciájának és a nő felszabadulásának fokmérője maradt, hogy milyen témákat és hangokat tartottak számára megengedhetőnek.

Sokak számára úgy tűnhetne, hogy a nőirodalom elkülönítése az irodalom egészétől feminista tett; pedig fordítva, a feministának mondott szerzők tiltakoztak a megítélés különbözése ellen, s az „esszencializmus” tartotta fenn a nőirodalom másféleségébe vetett hitet, természetesen, hiszen ha a nő máslényegű, akkor az általa művelt irodalomnak, a „hölgyi költészetnek” (ahogy Erdélyi János nevezte) szintén másfélének kell lennie. Ez az elfogultság hivatkozhat a nők jobb vagy gyengébb képességeire, mindenképpen korlátok közé szorítja a nők által művelhető irodalmat. Erdélyi János arra a pszichológiai megfigyelésre alapozta a korlátokat, hogy „nőnek a beszéd könnyebb a társaságban, mint a férfiaknak. (…) Ha van ilyszerű megyéje a költészetnek, ott bizonyosan szerencsével fognak találkozni” (Erdélyi 1991, 473). Gyulai Pál szigorúbb: a nőnek „korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, ami nem ad nagyobbszerű költészetet” (Gyulai 1858, 287).

Hogy a férfi- és női irodalom megítélésének egyetlen, közös szempontja az esztétikai érték legyen, már 1844-ben sürgette egy névtelen hölgy: „Ha közepes tehetséggel írónőnek lenni hiba és nevetséges, miért nem gáncsolás, miért nem gúny tárgya azon férfiú is (…)?” (Egy nőtül, 1844, 57). De az 1850-es, 1860-as évek hosszú és kíméletlen vitájában csupán Arany János tudta kritikai gyakorlatában valóban elfogultság nélkül szemlélni az irodalmat, s tette felelőssé a női líra minőségrontó túltermeléséért a férfi szerkesztőt; elméletét tekintve ő sem tartotta egyneműnek a két nem költészetét (Fábri 1997).

A női irodalomra tárgyválasztás, műfaj és forma tekintetében egyaránt más szabályokat tartottak kötelezőnek a 19. századi kritikusok. Illésy György lelkesen nőmagasztaló verse mintha Pázmány Péter tilalomfáit ismételné, aki szerint a nőnek ugyan hasznos a vallásos irodalom forgatása, de történelem, politika, filozófia nem neki való. Illésy szerint ugyancsak: „Nem való a gyönge nőnek / Tomboló harc, harci mének”, mint ahogy a „szitkozódó, rút beszédek” és a „komor, tudákos könyvek” sem: „A könny, a mosoly, az ének, / Az való a gyönge nőnek” (Illésy 1859, 579). Gyulai Pál lenéző dicsérete is fölöttébb szűk teret enged a nőírónak: „Hajlaminál, kedélyénél fogva igen alkalmas meséket, beszélykéket írni gyermekek, kivált fiatal leányok számára, s talán jobbakat, mint a férfiak. Kár, hogy e tért annál inkább lenézi, mennél tehetségesebb és szellemdúsabb” (Gyulai 1858, 286). Erdélyi János inkább az utánzó művészet terén látná esélyesnek a hölgyeket, ám ha írnak is, minden műfajban nem próbálkozhatnak, például bordalt nem írhatnak. (Arany János Tarnóczy Malvin verseiről írott bírálatában épp bordalát nevezte meg azok között, amelyekben „van valami” – Arany 1968, 647.) A „hölgyi költészetnek” a formái is meg vannak kötve: „a szigorúan szabályos formák” illenek hozzájuk (Erdélyi 1991, 474). Valószínűleg Erdős Renée volt az utolsó, akinek műveit (Versek, 1902; Az asszony meg a párja, 1904) a kritika azért utasította el, mert a „férfias szerelmi vágy” nő ajkáról társadalmi tabut sértett. Ady, akinek képét a költőnőről minden bizonnyal Erdős Renée is formálta, jóval nagyobb megértéssel írt róla (Ady 1944; Kádár 1997).

Ennyi másféle előírás és elvárás között látnunk kell: az irodalomtörténész nem kaphat világos képet a nők költészetéről, ha tárgyalása közben nem tartja szem előtt, hogy az adott korban éppen mekkora mozgástérrel rendelkezett egy költőnő, emiatt a nőköltőtől származó művek nem a férfi kortársakhoz, hanem egymáshoz viszonyítva ítélhetők meg helyesen. Jóllehet az irodalomtudományban és az irodalomkritikában a 20. században megszűnt a két nem irodalmának elvi megkülönböztetése, a női költészetet módszertani szempontból külön kell tárgyalnunk mindaddig, amíg a női költészet elkülönítése, e sajátos karantén fönnállt, tehát körülbelül a 20. század elejéig.

A középkorban, amíg a művészet elsősorban tanult mesterség és Isten szolgálata volt, az irodalom is inkább követést, kompilációt jelentett, semmint a mai értelemben vett alkotást, így a nők és férfiak írói szerepe közt nem volt lényegi különbség. A középkori magyar írásbeliség műhelyeiben, a kolostorokban számos apáca másolt, fordított, állított össze írásműveket. Többüket név szerint ismerjük: a Gömöry-kódexet másoló, fejfájására, betegségére sokszor panaszkodó soror Katalint („igen fáj fejem”, „igen beteg valék”, „bizony igen beteg valék”), a Thewrewk-kódexet másoló, bűnbánatával küzdő soror Katát („Imádj érettem, édes leányom, Jusztina, hogy Isten bocsássa meg bűnömet; mondj minden nap csak egy Ave Mariát érettem!”), az Érsekújvári-kódex tekintélyes korpuszát író Sövényházi Mártát („Vége vagyon etc. Ne gondolj vele, ha nem szépen írtam, de nézjed idvességes használatját, ha ki megolvassa”). Közülük kiemelkedik szerkesztése, helyesírása tudatosságával Ráskai Lea, Nyulak szigeti domonkos apáca, öt kódex másolója.

A reneszánsztól kezdve azonban, amikor az alkotás egy személyiség önkifejezése lett, a nők és a férfiak alkotói lehetőségei közti rés nagyobbra tágult. Általában véve ahhoz, hogy egy társadalmi csoportban író-költő személyiségek jelenjenek meg, szükség van fejlett individuális tudatra (ok), készséggé vált írástudásra (eszköz), valamelyes műveltségre (minta) és a személyes életben valamilyen motivációra (alkalom). A 16. század második felében Magyarországon a nők ezt két kulturális forrásból szerezhették meg: egyrészt a reformáció olvasáskultúrájából és énekkincséből, másrészt a reneszánsz műveltségeszményéből és a tudatos poétikai törekvéssel létrehozott szövegversből.

Első ismert nőköltőink verseit a Bornemisza-énekeskönyv (Énekek három rendbe, Detrekő, 1582), majd nyomában a Bártfai énekeskönyv (Az keresztény gyülekezetben való isteni dicséretek, [Bártfa], 1593) tette közzé. A protestantizmus a mindkét nemre kötelező lelki számvetés, önvizsgálat, az egyénileg kivívott üdvözülés kényszerével megadhatta a nőknek a szükséges individualizációt, írástudást, az alkotás témáját, mintáját, alkalmát és a nyílt kiállás bátorságát. Dóczy Ilona (valószínűleg a Temesvárnál 1552-ben hősi halált halt Batthyány Farkas felesége) 1567-ben, „pinkösdnek elmúltában” írta „Dicsérlek tégedet, én édes Istenem, nagy kegyelmességedért” kezdetű, könyörgő és hálaadó énekét. Ládonyi [Ladoni?] Sára (valószínűleg a költő Wathay Ferenc feleségének, Ládonyi Annának rokona) éneke írásakor már két férjet temetett el, Essegváry Imrét és Bocskay Ferencet. A „Láss hozzám, Úristen, kegyelmes szemeiddel” kezdetű könyörgésben személyes sérelmeit – árvaságát, a rosszakarók szidalmait – is elpanaszolja. Massay Ágnes (valószínűleg Pázmány Péter édesanyjának, Massay Margitnak rokona) Hálaadás tiszta életért címmel írt éneket („Mostan vöttem, Uram, én ezt eszembe”), amelyben hálálkodik Istennek, hogy megmentette ellenségeitől, és megóvta attól a bűntől, hogy ellenségeire átkot kérjen.

A három ének nőszerzőtől való származását nem minden irodalomtörténész fogadta el kétely nélkül. Az elfogultságtól sem mentes vita több költőnőt, illetve több verset érintett: elvitatták Apafiné Bethlen Katától, Barkóczy Borbálától verseik szerzőségét, elvitatták Petrőczy Kata Szidónia két, a protestánsüldözésről szóló versét. Ez utóbbi esetekben a szerzőség ellen fölhozott érv mindössze annyi, hogy nő ekkoriban még nem írhatott verseket vagy ilyen verseket. A berzenkedés azért meglepő, mert Telegdy Kata, Rákóczi Erzsébet, Petrőczy Kata Szidónia kétségkívül maguk írták verseiket, s azok az életük szubjektív lenyomata. A három 16. századi énekszerző esetében vitára az adott alkalmat, hogy a versfőkben megőrződött név nem okvetlenül a szerzőé, lehet a címzetté, a megrendelőé is. Ám a Dóczy Ilona neve alatt fennmaradt ének záróstrófája előtt a következő szakasz áll:

Azki ez éneket rendelé versekben,
gondolkodik magában,
mert nincs bizodalma senkihöz ez földön
sok nyomorúságában.

Teljesen értelmetlen elképzelés, hogy ezt a szakaszt egy bérköltő írhatta volna, a záróstrófa szerepe, lényege nem engedi meg a feltételezést. (A talán félrevezető versekben rendelni kifejezés egyszerűen azt jelenti: versbe szedni.) De ha a három teljesen egynemű, azonos sorsú (ugyanazon nyomtatványokban megjelent) vers közül egyet biztosan nő írt, indokolatlan elvitatnunk a másik kettőt a női szerzőktől.

Mindhárom vers a magyar verselés énekes (egyházi) hagyományából sarjadt, a dallam szervező erejére támaszkodik, hosszú soros, rímeik meglehetősen igénytelen toldalékrímek (néha önrímek), ritka és nem is feltétlenül szándékos a hangtani változatosság (Ládonyi Sára: vallom – viselem, bűneimet – titkaimat, Massay Ágnes: elholtak – akarták, voltak – forgatták, késérgetni – várni). Műfajilag (könyörgés, dicséret) és formailag tökéletesen beleilleszkednek a gyűjteménybe, mégis van egy közös sajátságuk, amely az egyházi énekszerzésben ekkor ritka: az igen erős személyesség. Mindhárom versíró a maga személyében, a maga élethelyzetében szólal meg, verseik beszélő szituációja az én (versszerző) és a te (Isten) beszédhelyzetén alapul; személyragjai szinte kizárólag egyes szám első és második személyűek; tárgyuk a versszerző önnön lelke, érzelmei. Csupán Massay Ágnesnél fordul elő két rövid bibliai hivatkozás (Ezekiás, Heródes) és vele az ők; tökéletesen hiányzik azonban a gyülekezet megszólítása, a közösség nevében való beszéd, az intő-oktató hang, vagyis a mi és a ti beszédalakzata.

A Dóczy Zsuzsanna neve alatt fennmaradt énekkel kapcsolatban a kételyek éppen ezért indokoltabbak. Az éneket („Dicséröm én az Urat mindön időben” – Varjas 1970, 532) 1613 évjelzéssel őrizte meg az 1627–1635 között keletkezett Lugosy-kódex. Ebben az időben egy Dóczy Zsuzsanna él, az 1596-ban elhunyt Thököly Sebestyén özvegye. Ismerjük egy Révay Péterhez írt levelét (Nagykocsárdi, 1622. február 4.). Dóczy Zsuzsanna szerzősége mellett szól a Dóczy családhoz való tartozása (azt tapasztaljuk, hogy a költőnők „bokrokban” születnek: bizonyos családokban a női alkotók nagyobb számban fordulnak elő, talán a személyes példa inspirálólag hat a következőkre, a család szociális mikroklímája pedig tolerálja a női alkotást, hasonlóképpen, mint a 19. században), ellene szól a dicséret negyedik strófájától eluralkodó példázatos, intő hang és a közösség nevében való szólás (többes szám első és második személyű igealakok aránylag nagy száma).

Telegdy Kata (1550 u.–1599 u.)

Egészen más forrásból fakadt Telegdy Kata verses levele. A költőnő (a levélíró Telegdy Pál húga, Balassi Bálint Júliájának, Losonczy Annának rokona) művelt, öntudatos reneszánsz asszony volt, férje, Szokoly Miklós Balassi műveinek értő olvasója. Epistolája szellemes-csípős válasz egy máig sem azonosított rokonának, ángyának levelére, amelyben az eldicsekedett az általa létrehozott, Pallasnak-Minervának szentelt „irodalmi ligettel”. A költői vitában Telegdy Kata ironikus felhangokat adott a stilizált pásztorregény-világképnek. A prózai és verses részeket váltogató levélben ügyesen használja az évődés, a kritika, az öntudat és az önirónia hangnemeit. Nagyfokú poétikai tudatosságra vallanak a vers-próza átmenetek, a szöveg tartalmával egybevágó, modern versritmus, amelynek alapja a rövid soros, erős nyomatékú, nem strofikus szerkezetű, a recitált ritmikus prózával rokon szövegvers. A költőnő tehát Balassihoz hasonlóan eljutott a dallamtól független szövegvershez, csak más úton, egy archaikus hagyományt emelve be az irodalomba. Világképe, műfaja, poétikai fölfogása alapján Telegdy Kata Balassi tágabb köréhez tartozhatott; műve a hivatalos irodalmi élettől elszigetelt, de távolról sem provinciális.

A 17. században kibontakozó barokk korszak gondolkodói, papjai és prédikátorai nagyobb szigorral ítélték meg a női szerepet. A század első felében született főúri hölgyek, még a legtehetségesebbek és legenergikusabbak is, alkotó energiáikat nem a szépirodalomra fordították. Az iskolát, nyomdát alapító, Apáczai Cserét pártfogásába vevő, Comeniust Magyarországra hívó Lorántffy Zsuzsanna (1600 k.–1660) mindössze egy bibliai összeállítást adott ki Mózes és a próféták (Gyulafehérvár, 1641) címmel. Lónyai Annát (1625 k.–1689) korában ritka módon mély, individuális szerelem fűzte második férjéhez, Kemény Jánoshoz, de irodalmi értékű levelezésük kortársaik előtt rejtve maradt, csak Gyöngyösi Istvánt ihlette meg a Kemény János emlékezete írásakor. Apafi Anna (szül. 1635 e.), I. Apafi Mihály húga számára 1677-ben orvosságos könyvet írt össze Fogarasban Újhelyi István; a kéziratot Apafi Anna a saját orvosló gyakorlata birtokában egészítette ki receptekkel. Bornemisza Anna (1636?–1688), I. Apafi Mihály felesége hozzá hasonlóan folytatott orvosló gyakorlatot, osztozott férje udvartartásának vezetésében, birtokai igazgatásában, még politikai döntéseiből is részt kért, de főleg gazdasági följegyzésekből álló naplóján túl csak Keszei János németből fordított s neki ajánlott szakácskönyve (1680) őrzi a nevét. Frangepán Anna Katalin (1625?–1673), aki férje, Zrínyi Péter oldalán diplomáciai, szervezési feladatokat látott el a Wesselényi-összeesküvésben (férje kivégzése után a gráci domonkos kolostorba internálva halt meg), német forrás nyomán írott, horvát nyelvű imakönyvet adott ki (Putni tovaruš [Útitárs], Velence, 1661). Ő azonban kivételes jelenség, tőle eltekintve csak a század második felében születtek azok a főúri költőnők, akik vállalni merték az alkotás nyilvános felelősségét: egyes műveiket (a társadalmilag elfogadott műfajokban írottakat, mint például gyászvers, ima, ájtatossági munka) kinyomtatták. Munkásságuk valódi jelentősége az, hogy férfi kortársaikat megelőzve hangot adtak magánéletük eseményeinek, érzelmeiknek.

A 17. század első felében Felső-Magyarországon a folytonos csatározások ellenére jelentős építkezések, átalakítások zajlottak, s a Bécsből hívott vagy Magyarországon időző olasz építő- és kőfaragómesterek, stukkátorok, majd a helyi díszítőművészek széles körben terjesztették el a barokk művészet ideológiáját és stílusát.

Ugyanekkor az írástudás horizontális és vertikális értelemben egyaránt terjedt: a nemesség körében az író-olvasó életforma, a levél- és naplóírás az élet természetes velejárójává lett, s egyre gyakoribb, hogy ugyanezen társadalmi körben a nők is tudnak írni. A statisztikai átlag növekedése azonban igen egyenetlenül oszlik meg. Bizonyos családokban a leányok nevelése az írást nem foglalta magában, míg más családokban a nők már a század első felében maguk írták leveleiket (Batthyány, Csáky, Wesselényi, Mérey, Petrőczy, Thököly, Dersffy), olvasták és gyűjtötték a könyveket; Esterházy Miklósné Nyáry Krisztina családi naplót is vezetett. Az igényesebb műveltséghez hozzátartozott az alkalmi, műkedvelői szintű versszerzés (például Petrőczy Kata Szidónia apja, bátyja és férje is meg-megírt egy-egy verset alkalmilag), s az íráskészség, a hazai irodalmi hagyomány gyarapodása a nők számára is lehetővé tette ugyanezt. Ebben talán (két költőnő, Rákóczi Erzsébet és Petrőczy Kata Szidónia esetében biztosan) valamelyes katalizáló szerepet töltött be Esterházy Pál nádor (1635–1713) részben a maga költői példájával, részben könyvtárával, részben pedig pezsgő, barokk szellemű udvarával.

Rákóczi Erzsébet (1654–1707)

1690-ben Rákóczi Erzsébet 36 éves; szülei vagy három évtized óta halottak. (Apja, Rákóczi László 1664-ben Váradnál esett el, a leányka Báthory Zsófia udvarában nevelkedett.) 1668-ban férjhez ment Erdődy Ádámhoz, majd rövid házasság és rövid özvegylés után, 1669-ben Erdődy Györgyhöz. Házasságuk azonban meglehetősen zaklatott lehetett. 1673. június 23-án a költőnő Esterházy Pálnak írt számos levele egyikében titokzatos kérésekkel fordult a nádorhoz: „Kérem kegyelmedet, az Istenért, ezen levelemet égesse meg, s ne mutassa senkinek, mert igen nagy kárban hozna kegyelmed, ha valaki meglátná ezen levelemet. Levelemre ez alkalmatossággal adjon választ oly móddal, hogy kézben ne akadjon az kegyelmed levele” (Thaly 1900, 490). A nádor augusztus 10-én türelemre intette: „Édes húgomasszony, kérem nagy kötelességgel kegyelmedet, légyen egy kevés ideig való szenvedéssel…” (491). E levél mellékleteként küldte meg a nádornak egyik ránk maradt, szerencsétlen házasságát panaszló versét: „Jaj, én szerencsétlen, jaj, én boldogtalan, / Mint megcsalám magam Erdődy urammal…” Balsorsát a szerencse fondorlatának tulajdonította. A vers második részében elbúcsúzott meg nem nevezett, ártatlanul szenvedő társától, bizonyára a címzett Esterházy Páltól, s a pártfogását kérte. A versben idézte Esterházy Pál s az általa ugyancsak kiaknázott Zrínyi verseit, mintegy neki aposztrofált imitációkkal díszítette föl a neki címzett panaszt.

1690-től férjével való vitái kiújulnak és súlyosbodnak, az évtized közepére Kollonich érsekig jutnak kölcsönös vádaskodásaik, külön is válik férjétől. Bizonyára e viták következménye, hogy le kell mondania a lovaglásról, ennek eredménye pedig egy igazi költészeti hapax lesz: 1693-ban írja meg másik fennmaradt versét, amelyben érzékeny búcsút vesz – a lovaitól.

Annak ellenére, hogy unokaöccsével, a későbbi II. Rákóczi Ferenccel mindig jó személyes viszonyban volt, a meginduló szabadságharc politikai iránya megijeszti és összebékíti a császárhű házaspárt: együtt húzódnak horvátországi birtokaikra, s ott is halnak meg.

Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708)

A legköltőibb és leggazdagabb életművet maga után hagyó költőnő, Petrőczy Kata Szidónia 1690-ben 28 éves, emberi és költői ereje teljében, s ekkor érkezik meg nagy tervekkel és reményekkel Felső-Magyarországra, ahol emberként és költőként egyaránt nagy változások várnak rá.

Családi kapcsolatai eddig a Habsburg-ellenes mozgalmakhoz fűzték: apja, fivérei a Wesselényi-összeesküvés bukása miatt menekültek el Felső-Magyarországról (a gyermek Kata Lengyelországban nőtt föl), férje, az ambiciózus erdélyi nemes, Pekri Lőrinc iskolatársa, illetve barátja volt Petrőczy Kata bátyjának, Petrőczy Istvánnak és unokatestvérének, Thököly Imrének; első felesége is Thököly István egykori plenipotentiáriusának, Hedri Benedeknek lánya volt. Az erdélyi politika változásával azonban ezek a kapcsolatok igencsak veszélyessé váltak a házaspár számára (1682ben és 1686-ban börtönbe is juttatták Pekri Lőrincet, Petrőczy Katának is reverzálist kellett adnia arról, hogy nem fog kapcsolatot tartani Thökölyvel). Annál inkább fölértékelődött Petrőczy Kata kapcsolata leány-unokatestvéreivel, Thököly Katával (1670től gr. Esterházy Ferenc, megözvegyülve gr. Jörger Maximilian felesége), Máriával (gr. Nádasdy Ferenc felesége) és Évával (1682-től hg. Esterházy Pál felesége). A házaspár 1689 őszén indult el a Felvidékre négy leánykájával, a Habsburg-hatalom felé óvatosan orientálódó Teleki Mihály útját egyengetve; itt Petrőczy Kata Stubnyafürdőn, utóbb Vágbesztercén telepedett le.

A költőnő ekkorra már megírt legalább fél tucat verset, nagyobbrészt verses imát a kor egyházi énekköltészetének motívum- és formakincsével, amelyeket azonban a 16. század végi költőnőkhöz hasonlóan erős személyesség és saját élethelyzetének tükröződése jellemez. Itt, Felső-Magyarországon mozgalmas s számára addig ismeretlen világgal találkozott: Esterházy Pál nádornak és körének barokk környezetével, a főúri költők csoportjával. Maga Stubnyafürdő is a főrangú társaság találkozóhelye volt, de járt Pozsonyban, valószínűleg Bécsben is, kapcsolatot tartott leány-unokatestvéreivel, Bercsényi Miklóssal, aki épp ezekben az években özvegyül meg (1691), és veszi feleségül a költőnőként számon tartott Csáky Krisztinát (1695). Az itt megtapasztalt „kulturális mikroklíma” szemmel látható, mély nyomot hagyott Petrőczy Kata Szidónia költészetén. Ekkor írott verseiben nótajelzések, szövegátvételek formájában olyan művekre utal, amelyekre sem azelőtt, sem azután: Beniczky és Koháry verseire, az Istenes énekek bártfai kiadására (1635–1640), Nyéki Vörös Mátyás Tintinnabulumára, Zrínyi Idilliumaira, Czobor Mihály Charicliájára. Erre az időre koncentrálódik verseiben az antik mitológia alakjainak és a barokk csodaszörnyeknek az emlegetése is. Ezek az említések láthatóan „Jaj, szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi” kezdetű versében tömörülnek, olyan erősen, hogy úgy tűnik, tudatosan utánozni kívánt más irodalmi műveket, vagy utalni képzőművészeti ábrázolásokra. Például Esterházy Pál verseiben szinte minden általa említett antik és barokk hős és rekvizitum előfordul, még legbonyolultabb szerkezetű versének, a felvidéki termés csúcsának tekinthető „Világi sok búba…” kezdetű költeménynek is van gondolati előképe Esterházy versei között. Emellett a szókincs gazdagodik, a versekben tükröződő műveltségi rétegek bővülnek; a versek kompozíciója fegyelmezettebbé, formájuk változatosabbá válik; a versekben használt szóképek tömörebbekké lesznek. Ekkor válnak képi kifejezéskészletének alapelemévé az örök változást megtestesítő szél és víz (sóhajtás és könnyek – szomorúság és bánat), valamint a fény-árnyék (öröm-szenvedés) ellentét. Ezekben az években vált Petrőczy Kata Szidónia tudatos műköltővé: ekkor tudatosodott benne az irodalmi műhöz való viszonya, addigi énekmondó típusú, lineáris versszerzése helyett itt szerezte meg a tudatos versalakítás, a szerkesztés, az ökonomikus komponálás képességét.

Ám a költőnő sem emberi, sem eszmei tekintetben nem talált békét új környezetében. A szabad evangélikus vallásgyakorlást biztosító Blatnica várát nem tudta megvásárolni Ostrosithné Révay Kata Szidóniától, férjét pedig mind vallási, mind házastársi hűségében megingatta a fényes új környezet. Petrőczy Kata egy német mű lefordításával tiltakozott férje katolizálása ellen (Katolikus válasz, h. n., 1690; Frankfurt, 1692) és versek sorával hűtlensége ellen. Költészetének barokkos megújulása láthatóan nem elégítette ki: az időszakot záró versében („Minthogy verseimbe, / Bút lelek mindenbe…”) hangsúlyos gesztussal, nőköltőtől szokatlan tudatossággal szakít költői tájékozódásának ezzel az irányával.

Itt jegyezzük meg, hogy Petrőczy Kata Szidónia az a ritka költője a századnak, aki röviden is tud írni: 9 (10?) egystrófás verse van, de akadnak két-, három-és négystrófásak is. Ezek kivétel nélkül szövegversek; ő maga vers és ének címekkel különböztette meg költeményeit, az énekek hosszúak, nótajelzésük és szokványos strófaképletük van, a verseknek legföljebb vers föliratuk; felerészt Gyöngyösi-strófák (5), 1 (2?) Balassi-strófa, akad azonban rímelési ritkaság: 2 páros rímű tizenkettes, imént idézett sorrímes, áthajlásos, kilencsoros korszakzáró verse pedig páratlan a magyar líra e korai szakaszában. (Az arány, úgy látszik, később sem változott. Arany János Tarnóczy Malvin erényének látta a rövid versek írásának képességét: „Nálunk a líra női ujjakon ha adott is kellemes hangokat: egy Iduna, Ferenczi Teréz például vékony füzetben hagyta ránk szelleme jobb részét, csak Molnár Borbála vizenyős elbeszélései duzzadnak tenyérnyi kötetté” – Arany 1968, 647.)

Az Erdélybe visszatérő költőnőt még várja sok személyes viszontagság, gyermekek születése és halála, legidősebb leányának katolikus férfival kötött házassága, a Rákóczi-szabadságharc éveinek hányattatásai, nyolc hónapi házi őrizet Szebenben a császári csapatok fogságában, menekülések, agyvérzés és bénulás. Ezek az évek azonban legalább a békét meghozzák neki: a férjével való kibékülést (kisfiuk halála belső, lelki megtérésre készteti Pekri Lőrincet, s felesége második fordításának kiadásakor ő mozgósítja egykori iskolatársait üdvözlő versek írására) és a lelki megnyugvást. Valószínűleg itt, Erdélyben, a szász evangélikus egyház közvetítésével találkozik a pietizmusnak nevezett, polgári eredetű, a protestáns kegyes-érzelmes irányzatok közé tartozó eszmei áramlattal. Annak mély, érzelmes vallásossága, misztikája és Jézusszerelme két prózafordítás kinyomtatására (A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő, jó illatú XII liliom, Kolozsvár, 1705; Jó illattal füstölgő, igaz szív, Lőcse, 1708) és verses imák írására inspirálja őt. Műfajilag és tematikailag költészete tagadhatatlanul szegényedik, stilisztikailag és formailag azonban tovább tökéletesedik. A szövegversek aránya megnő (személyes indítékaiból írt öt verse mind az és mind rövid), rímelésük változatos, a bűn naturalisztikus leírása, a Jézus-szerelem lángoló, néha a vízió határát súroló képkincse új elemekkel gazdagítja a verseket.

Révay Erzsébet (1665 k.–1712 u.)

1690-ben Révay Erzsébet még reményekkel teli fiatalasszony, s még előtte állnak azok a megpróbáltatások, amelyek költővé teszik. Férje, Petrőczy István a közös eperjesi tanulóévek óta Thököly Imre barátja, kísérője, most már tábornoka, s Thököly Imre éppen ebben az évben fogja elszenvedni azt a katonai vereséget, amely miatt törökországi száműzetésbe kényszerül, Petrőczy István pedig követi őt, s csak 1704ben tér vissza.

Révay Erzsébet az egyetlen költőnő, akiről biztosan tudjuk, hogy egy másik költőnővel találkozott, sőt azt is gyaníthatjuk, hogy a személyes találkozás serkentőleg hatott rá. Férje már 1692-ben verses levéllel üdvözölte, de a „sem házastárs, sem özvegy, sem leány, sem árva” állapotban magára maradt fiatalasszony csak 1695-ben, a sógornőjével, Petrőczy Kata Szidóniával való megismerkedés (1694) után válaszolt verses levéllel. Valószínűleg ő írta az anyja halálakor kiadott magyar és szlovák verseket is (Siralmas beszélgetések, [Debrecen], 1703; Srdečné […] slzy, Zsolna, é. n.).

Költői iskoláját a protestáns egyházi ének szolgáltatta, gondolatai, szókincse jórészt ebből származnak. Egy-két, az egyházi ének fogalomkörétől idegen fordulata azonban emlékeztet Petrőczy Kata verseinek megfogalmazására.

Bethlen Kata (1678 k.–1725)

Bethlen Kata, Bethlen Gergely országos főkapitány leánya ebben az évben még kislány, ám ez az év az ő sorsában is döntő jelentőségű. Ebben az évben hal meg I. Apafi Mihály, s választják fejedelemmé a fiát, II. Apafi Mihályt, akivel 1695-ben – elhamarkodva, a bécsi udvar jóváhagyása nélkül – összeházasítják. Ez sietteti férje kegyvesztését: a bécsi udvar rendeletére II. Apafi Mihály rákényszerül, hogy Bécsbe menjen, a fejedelemségről lemondjon egy névleges hercegi cím ellenében, s haláláig (1713) Bécsben éljen megalázó ellenőrzés és anyagi körülmények között. Ő ugyan végrendeleteiben igyekszik gondoskodni feleségéről, de az özvegy 1722-ben kénytelen lesz megegyezni az udvari kamarával, lemondani birtokairól, az özvegyi tartásról egy szerény, öt évig fizetendő összeg ellenében.

A mintegy kétszáz darabból álló könyvtárat birtokló fiatalasszony özvegységében, szorongattatásában készíti Bujdosásnak emlékezetköve (Lőcse, 1726) című, pietista imákat tartalmazó könyvét, „hazáján és házán kívül”, „maga bűnein titkon kesergő” bűnbánatában. A népszerű, 1859-ig tizennégy ízben megjelent kis kötet élén a 42. zsoltár parafrázisa áll a hercegasszony saját helyzetére alkalmazott szöveggel. A több versszakon átívelő, bonyolult szerkezetű mondatok, a remekművű hasonlatok és metaforák, az önkínzó személyesség („Házi ellenségem a test”, „Titkon sírok, ne tudja más”), valamint a gyönyörű rímek (sért-ért-tért [’teret’]-fért, test-fest-rest-déllyest, más-forrás-darázs-marás, felleg-meleg-lecsepeg-meg) művészivé teszik a sokszor földolgozott zsoltárt. A benne alkotott kép (a forrás vizénél ezerjófüvet kereső szarvas) még Arany Toldijának 4. énekében is visszatér.

Zay Anna (1680?–1731 u.)

Ebben az évben Zay Anna, Zay Andrásnak a második, Révay Krisztinával kötött házasságából származó leánya hasonlóképpen kislány. Már elvesztette anyját is, apját is; de ez idő tájt talán lezajlik egy fontos családi találkozás. Édesapjának harmadik felesége és özvegye ugyanis az a Bakos Zsuzsanna volt, aki a gyermek Petrőczy Katát is nevelte. A költőnő kapcsolatot tartott vele, bár viszonyuk nem szívélyes, 1694–1707 között pereskednek is. Mindenesetre Zay Anna az egyetlen, akinek egy versében szövegszerű egyezést találunk Petrőczy Kata Szidónia egy versével: Petrőczy Kata „Oh én boldogtalan és keserves sorsom” kezdetű, valamint Zay Anna Búban ellankadt szívnek jajgatása című versének első strófája csekély eltéréssel azonos. Zay Anna 1696-ban férjhez megy a verses önéletírást író, 1695-ben megözvegyülő Vay Ádámhoz, aki előbb Thököly tisztje volt, s igen hamar csatlakozik majd II. Rákóczi Ferenchez. A család 1711-ben emigrál Lengyelországba. Zay Anna Gdańskban fordítja csehből magyarra Andreas Mattioli (1501–1577) népszerű, sokszor kiadott gyógyfüves könyvét, a maga tapasztalásaival, megjegyzéseivel kiegészítve (Herbarium, 1714), és itt írja pietista imakönyvét fia számára (Nyomorúság oskolája, 1721), amelyhez húsz verset csatol.

Ezek túlnyomó többsége az egyházi énekkincs műfajaiban (könyörgés, dicséret), frazeológiájával, olykor erős szöveghasonlósággal íródott, ám Zay Anna saját, személyes élethelyzetében („Kiűzettem én házamból, / Messze kell laknom hazámtól”), Istenhez való viszonyában, néha meglepően eredeti szóképekkel („Csipogva járok, mint elveszett tyúkfi”). Az özvegység, száműzetés, szegénység indíttatásából írt három világi verse képkincsét, nyelvi fordulatait tekintve emlékeztet Petrőczy Kata verseire, valószínűleg azért, mert mindkettejüket sok szál köti a 17. század második felének népszerű világi lírájához. Versei közül csak egy, a Búban ellankadt szívnek jajgatása című özvegyi panasz nem visel nótajelzést, de joggal feltételezhetjük, hogy összes költeménye dallamra íródott.

Kajali Klára (1690–1741)

Éppen ebben az évben születik Kajali Klára, Ráday Pál felesége, Ráday Gedeon anyja. 1711-ben egy rövid időre ők is Lengyelországba menekülnek (Petrőczy Kata Szidónia leánya, Pekri Kata, aki 1707-ben könyvet is ajándékoz Kajali Klárának, érzelmes levélben búcsúzik tőlük), de még ugyanabban az évben haza is térnek. Az irodalom iránt elkötelezett családban (férje az ő kedvéért fordítja latinból magyarra Lelki hódulás című imakönyvét) az emigráció, az özvegység (1733) szinte törvényszerűen vezeti az olvasó, könyvgyűjtő asszonyt az imák írásához; ezek egyike verses formájú (Ó, Istenem, fogd pártomat). A vers a 17. századi egyházi énekek mintájára íródott, személyes hangú könyörgés; néhány ríme (Jézus-fuss-juss [’jog, osztályrész’], fuss-koldus-cédrus) figyelemre méltó.

Barkóczy Borbála (1700–1773 u.)

Bár a gróf Barkóczy Borbála akrosztichonnal fennmaradt vers szerzőjének azonosítása nem egyértelmű, a vers jellege szerint határozottan ebbe a csoportba tartozik. Mivel 1743-as évszámmal őrződött meg, szerzője minden bizonnyal az a Barkóczy Borbála, aki 1720-ban Cziráky József felesége lett, s 1742-ben megözvegyült. (Férje részvételéről az örökösödési háborúban és haláláról Völcseji Toth István írt eposzt, s benne ábrázolta a gyászában jajgató özvegyet, a neve említése nélkül.) Az özvegységet panaszló költemény a 18. századi népszerű líra hatása alatt keletkezett („Reménységem szép fái, kik vígan bimbóztak”; „Ékes rózsát vártam, fájós tövist láttam”; „Zöngő nótáknak szívet frissítő harmatja”), alighanem dallam segítségével, legalábbis ezt valószínűsítik a 7 + 6, 7 + 6, 6 + 6, 7 + 6 osztású strófák harmadik és negyedik sorainak gyönyörű belső rímei („Azért szívem zokog, bánatban szomorog, / Míg élek, csak félek, mint kesergő lélek”; „Ígér sok örömöt, de ád sok vad ürmöt, / Mézes pohárt köszön rád, és mérget innod ád”; „Szerencse ez világ, hívsággal csaló ág”; „Habját rám árasztá, zöld ágam szárasztá”; „Bús szívem gondban jár, mint kis árva madár”; „Mint özvegy gerlice vagy jajgató fecske”; „Csak az Isten jó kincs, annál semmi jobb nincs”).

A 17–18. századi főrangú költőnők éntudatát a főúri életmód és sorsuk kihívásai, íráskészségét az életmódjukkal együtt járó írásbeliség adta, a megszólalás alkalmát egyéni megpróbáltatásaik (rossz házasság, özvegység, magány). Mintáik és inspirálóik között jelen van mind a műköltészet (Rákóczi Erzsébet, Petrőczy Kata Szidónia), mind az egyházi énekköltészet (Petrőczy Kata Szidónia, Révay Erzsébet, Kajali Klára), mind a népszerű világi líra (Petrőczy Kata Szidónia, Zay Anna, Barkóczy Borbála).

Egyik közvetlen versmintájuk bizonyosan a mal mariée típusú, eredetileg férfiak által művelt női dal volt, mint amilyen például a16. századi Cantio jucunda de Helena Horváth: ez a műfaj a költőnők kezén módot adott az individuum megszólalására, a szubjektum önkifejezésére, érzelmek artikulálására egy olyan évszázadban, amelyben a legjobb férfi lírikusok is csak áttételesen merik ezt megtenni (mint Zrínyi kettős álarcban), vagy csak olyan érzelmekről nyilatkoznak meg, amelyeket a társadalom férfiak számára is tolerál (apai gyász: Rimay és Zrínyi). Amit a században líraként számon tartunk a műköltészetben (Beniczky, Listius, Esterházy, Koháry – talán gróf Balassa Bálint tekinthető némiképp kivételnek), az moralizálás, allegorizálás, valláserkölcsi közhelyek fejtegetése még akkor is, ha önnön élete példájából indul ki a művész, mint például Koháry vagy az Illésházynak tulajdonított Ferendum et sperandum. A nőköltők önvallomásos lírája igen modern vívmány, és társtalan is: még a következő századvég, a felvilágosodás hirtelen kivirágzó nőköltő-generációja, Molnár Borbála, Vályi Klára, Fábián Julianna, Bessenyei Anna, még az olyannyira extravagáns Újfalvy Krisztina sem rendelkeztek az önkifejezésnek, az egyéniség megszólalásának ezzel a szabadságával.

A másik, feltűnően erős hatású versminta a szerencseversek csoportja. A 17. században minden férfi lírikus írt szerencseverset, a nők közül Rákóczi Erzsébet (1673ban írt verse), Petrőczy Kata Szidónia (hat verse), Révay Erzsébet (1703-ban írt verse), Zay Anna (egy 1723 körül keletkezett verse), valamint Barkóczy Borbála. A férfiak költeményei meglehetősen sok közös jegyet mutatnak. Ezek egy része (a szerencsének tulajdonított attribútumok, tulajdonságok és formai lelemények) Rimaytól ered, költő utódai az általa már költői formában hagyományozott elemeket vették át és csiszolták tovább. Verseik szorosan kapcsolódnak az irodalmi hagyományhoz, a Szerencse ikonográfiai ábrázolásához, amely náluk egybemosódik a forgandó sors, az Idő, a világ / csalárd világ ábrázolásával. Elsősorban morális tanulságot fejtegetnek, főleg a sztoikus magatartást állítva például, emiatt erősen példázatosak: hatalmas ókori, szerényebb bibliai és kevéske magyar példaanyaggal illusztrálják a szerencse forgandóságát s ezzel összefüggésben mindig a pozitív állapotból a negatívba való átmenetet, azaz szinte csak a Fortuna mala munkálkodását. Közös, nembeli élményt fogalmaznak meg (különösen árulkodóak e tekintetben a versindítások és -zárások), még azok is, akik személyes indítékaikból kezdték írni a verset, végül a morális tanulságot forgatják ki belőle, önmaguk életét besorolva a többi példa közé. Az én jelenléte a szerencsére vonatkoztatva elenyésző.

A nők által írott versekben a szerencse az első pillanattól kezdve szorosan összekapcsolódik a személyes sorssal, a személyes szerencsétlenség (rossz házasság, özvegység, magány) miatti panasszal, vagyis a panaszversek műfajába illeszkedik bele. Számukra alapvetően személyes élmény a szerencse, az egyes szám első személyű személyragok használata uralkodik. Gonoszságát, állhatatlanságát csak önnön sorsuk fordulásában szemlélik: ha akad is verseikben némi példázatszerűség, csak annyiban, hogy önmaguk balsorsát példának látják, más példákat nem sorolnak föl. Viszont a boldog múlt – szerencsétlen jelen kontrasztját festve náluk teret kap az időleges boldogság, a jó szerencse munkája (Révay, Zay, Barkóczy), sőt Rákóczi Erzsébetnél a jóra fordulás reménye is – igaz, Zrínyitől kölcsönzött, imitált versszakban. Verseik összefüggése a szerencseversek irodalmi hagyományával (Petrőczy Kata kivételével) másodlagos. A csalárd világgal való azonosítás előfordul, de az Idővel való soha. Viszont nyitottabbak a közösségi énekkincs irányában, néhányuk viszonya az irodalmi műhöz, az alkotáshoz, komponáláshoz inkább a populáris regiszter jellegét mutatja. Szerencseverseik szerkezeti sémája (egyéni panasz – a szerencse mint ok megnevezése – egyéni panasz – megoldás) a férfi költők szerencseverseiben ismeretlen, a közösségi költészetben azonban nem ritka, hogy az egyéni panasz a szerencse okként való megnevezésével ötvöződjék, míg a szerencsevers műfaja ismeretlen; de a 17. századi anyagban nincs olyan női dal, amely a panasszal vegyülő szerencsevers típusába tartozna. Csupán Petrőczy Kata Szidónia tudta a közköltészeti eredetű, szerencseemlítéssel szerkesztett panaszverset a férfi költők által kimunkált szerencseverstípussal, a Szerencse képi leírásával ötvözni; képei között több egyéni, csak nála fordul elő, s olyikuk a Szerencse képzőművészeti ábrázolásának ismeretéről tanúskodik.

A 18. században a nő szerepe megváltozott a társadalomban: a családban végzett tevékenysége fölértékelődött, neveltetésére gondot fordítottak, a művelt, szellemes nő a társaság központja lett. A század folyamán egyre több nő írt, fordított, adott ki vallásos, erkölcsnevelő munkákat (Berényi Klára, Ozolyi [Frangepán] Flóra, Pongrácz Eszter, Vass Krisztina, Viczay Anna, Wesselényi Anna stb.), naplót, útinaplót írtak (Kemény Kata, 1738; Petki Anna, 1758; Pekri Polixena, 1745; Wesselényi Zsuzsanna, 1786–1791), s a kibontakozó fordításirodalomban is jól kamatozott a nők nyelvi tanultsága: a század második felében számos színművet fordítottak magyarra, vagy dolgoztak át (Ernyi Franciska, Kelemenné Moór Anna, Rudnyánszky Karolina). Műveltségével kiemelkedett közülük Daniel Polixena (1720–1775), Petrőczy Kata Szidónia unokája, az önéletíró Daniel István és a naplóíró Pekri Polixena lánya, aki etikai, filozófiai, teológiai műveket fordított magyarra, köztük Bénédict Pictet svájci író pietista erkölcstanát (A keresztyén etikának summás veleje, Kolozsvár, 1752). Az egyetlen, akinek számára az irodalom nem műveltségének hasznos alkalmazása, hanem önkifejezés, Bethlen Kata (1700–1759), aki azonban életében csak misztikus, pietista imáit adta ki (Védelmező erős pais, Szeben, 1759), önkínzóan kitárulkozó, önelemző vallomását, az Isten előtt elszámoló önéletírást csak halála után rendezte sajtó alá egykori udvari papja, Bod Péter.

A századfordulón a költészet jellege megváltozott: a felvilágosodás nem az érzelmek kifejezésének, a lélekelemzésnek, hanem a nyilvános-társasági hangnemnek kedvezett, ám a tanultságot és műgondot előtérbe helyező költőeszmény megengedte a nők alkotótevékenységét is, ha az ennek az eszménynek megfelelt. A századvég nőköltőinek nem kellett elszigeteltségben alkotniuk, megszólalásukat a férfi pályatársak nemcsak tolerálják, hanem bátorítják, műveiket fölkarolják, saját gyűjteményeikben közlik, mivel ezek is részei a magyar nyelvért és művelődésért folytatott küzdelemnek; többségük éppen a férfi költőkkel való levelezésen át került be az irodalmi életbe. Ugyanakkor éppen e költői levelezésekben látjuk először, hogy a férfi költők úgy tartják, a női költészet más, mint az övék, s elfogadják, hogy kisebb értékű. Molnár Borbála (1760–1825) és Fábián Julianna (1765–1810) műveiben ennek elismerését olvassuk. Vályi Klárának (1770 k.–1807 u.) – mint egy-két évtized múlva Dóczy Teréziának, Kazinczy Klárának is – azzal a hiedelemmel is meg kell küzdenie, hogy nő nem írhat ilyen jó verseket, s a neve alatt terjedő műveket férfi írja („Sokan nem adván hitelt, hogy magam szülném csekély verseimet, arra való nézve egynéhány urak szemek előtt ezen verseket írtam hamarjában Jánosiban”); Dóczy Teréziának hosszú verses levelezéssel kellett bizonyítania, Kazinczy Klára mellett a férje, Pálóczi Horváth tanúskodott.

A nőköltők többsége nemesi származású, mint Molnár Borbála, Újfalvy Krisztina (1761–1818), Bessenyei Anna (1767–1859); Fábián Julianna szerény, de irodalomkedvelő komáromi polgárcsaládban született és élt (az ő házában ismerte meg Lilláját Csokonai Vitéz Mihály), Vályi Klára pedig a következő évszázad küzdelmeken át kialakuló nőalakjának prototípusa, az önálló hivatással rendelkező, független nő: Hont vármegye hivatalos bábaasszonya, azaz az egyetlen legális, önálló női hivatást gyakorolta. Nem véletlen, hogy neki van bátorsága nyomtatásban szózatot intézni a férfiakhoz (Buzdító versek a nemes magyar insurgensekhez, h. n., 1798), s ő az egyetlen, aki nem mások támogatásával, hanem saját költségén adta ki összegyűjtött verseit (Magyar Tempe, Vác, 1807).

Ebben az időszakban a szubjektív líra alig kap teret: Molnár Borbála, Fábián Julianna, Vályi Klára versei megjelenhettek önálló kötetben vagy a férfi költők gyűjteményeiben, Újfalvy Krisztina ma oly modernnek tűnő, extravagáns önkifejezése, vad vágyakozása a szabadságra nem jelent meg nyomtatásban, csak Molnár Borbálával folytatott, részben verses vitája látott napvilágot (Barátsági vetélkedés, avagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal a két nem hibái és érdemei felől folytatott levelezései, Kolozsvár, 1804).

A 17. századi költőnők által megalkotott költői hagyomány átalakul. A 18. században születik meg a közköltészetben a szerencsét a balsors okaként megnevező női panaszdal (ilyennek tartom az Esterházy Magdolna nevére írt éneket), és születik szerencseemlítés nélküli női panasz, ilyen, nőköltőtől származó, műköltői jellegű versnek tartom az Egervári Jusztina akrosztichonnal készült verset. A szerencse és a női panasz összefonódása azonban tartós jelenségnek bizonyult, még a századfordulón alkotó költőnők is ismerik. Molnár Borbála az Életének igaz tüköre Előszavában és 1. énekében sorsát mint a szerencse játékát láttatja („Szerencse bal sarkán feje miként forgott”; „Végre a szerencse kegyetlen csapását / Mint viselte”), a formai lelemények közül azonban már csak a méz-méreg ellentétet ismeri. Ahogy ő csak a szerencse bal sarkát, bal szárnyát emlegeti, úgy Vályi Klára is: „Engem a szerencse bal szárnyára fűzött” (Első levele Fábián Juliannának); „Oh, mostoha balszerencse, bal szárnyadon hordozol” (Magam életének érzékeny panasza), egyéb attribútumait nem ismeri. Dóczy Terézia azonban, aki még az 1810-es években is birtokolta a 18. századi költő(nő)i hagyományt, szerencseversként alkotta meg özvegyi panaszát („Szerencse, mért üldözsz engem?”). A szerencsevers egykori szerkezete ekkorra elveszett, a korábbi képcsoportokból, tulajdonságokból, rímszavakból alig egy-kettő maradt. A Szerencse-kép elvesztette koherenciáját, a szerencsekerék említéséhez Faëton mitikus alakja csatlakozik, a menekvést pedig nem Isten szolgáltatja, hanem a Békesség és a Szabadság klasszicista stílusban fogant istenasszony-alakjai. Az őt költőmintának tekintő Kazinczy Klára is fölhasználta a Szerencse megszólítását mint panaszvers-indítást, de csupán költői gyakorlatként, konkrét élmény nélkül. A 19. század költőnői más élethelyzetben, más indíttatásból szólaltak meg, s más mintákhoz folyamodtak.

HIVATKOZÁSOK

Acsády Judit (1997) „»A legerotikusabb magyar írónő«: Erdős Renée”, in Nagy Beáta–S. Sárdi Margit (szerk.) Szerep és alkotás, Debrecen: Csokonai, 243–253.

Ady Endre (1944) [1906] „Erdős Renée”, in Vallomások és tanulmányok. Magyar és külföldi irodalom, Budapest: Athenaeum, 154.

Anonymus (1863) „Papírszeletek”, Hölgyfutár 15: 272.

Arany János (1968) [1861] „Malvina költeményei”, in Válogatott prózai munkái, Budapest: Magyar Helikon–Szépirodalmi, 630–647.

Családi Kör szerkesztőségi cikke (1864) Néhány szó a nőnem érdekében, Családi Kör, (8): 85.

„Egy nőtül: A nőírók gáncsolói s a szabad hangú regények pártolói ellen”, (1844), Honderű 1: 45–48, 57–59, 65–68.

Erdélyi János (1991) [1867] „Flóra, Atala, Malvina, Wohl Janka”, in Irodalmi tanulmányok és pályaképek, Budapest: Akadémiai, 472–476.

Fábri Anna (1997) „Közíró vagy szépíró? Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás összefüggései a 19. századi magyar írónők munkásságában”, in Nagy Beáta–S. Sárdi Margit (szerk.) Szerep és alkotás, Debrecen: Csokonai, 61–73.

Gyulai Pál (1908) [1858] „Írónőink”, Kritikai dolgozatok, 1854–1861, Budapest, 272–307.

Illésy György (1859) „Lantot a nőnek”, Hölgyfutár 11: 579.

Kádár Judit (1997) „»A legerotikusabb magyar írónő«: Erdős Renée”, in Nagy Beáta–S. Sárdi Margit (szerk.) Szerep és alkotás, Debrecen: Csokonai, 117–124.

Komlovszki Tibor–S. Sárdi Margit (szerk.) (2000) Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 16. Rozsnyai Dávid, Koháry István, Petrőczy Kata Szidónia és Kőszeghy Pál versei, Budapest: Balassi.

Mikes Kelemen (1966) Összes művei, 1. Törökországi levelek és misszilis levelek, Budapest: Akadémiai, 39–40 [27. levél].

Nagy Janka Teodóra (1999), „»Ez férfi, ez asszonyi munka…« Szokásjogi és etnikai sajátosságok a nemek szerinti munkamegosztásban”, in Hagyományos női szerepek, Küllős Imola (szerk.), Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 56–62.

S. Sárdi Margit (szerk.) (2002) A Göcseji Helikon költőnői, Budapest: Universitas.

S. Sárdi Margit–Tóth László (kiad.) (1997) Magyar költőnők antológiája, Budapest: Enciklopédia.

S. Sárdi Margit (kiad.) (1997) Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig, Budapest: Unikornis Kiadó.

Thaly Kálmán (1900) „Gróf Rákóczi Erzsébet mint költő”, Századok 34: 481–491.

Varjas Béla (szerk.) (1970) Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 5. Szombatos énekek, Budapest: Akadémiai.