Csepregi Zoltán

Evangélikus bibliafordítások a XVIII. században

Megjelent: Biblia Hungarica Philologica, Magyarországi Bibliák a filológiai tudományokban, szerkesztette Heltai János, Bp., Argumentum, 2009 (A Magyar Könyvszemle és a Mokka-R Egyesület füzetei 3) 171-184.

A fenti cím arra a vitára utal, amely 1984-ben zajlott angolszász közegben, s melyet Péter Katalin az Aranyas Biblia háromszázadik jubileuma ürügyén tett gyümölcsözővé hazai folyóiratainkban: az volt a kérdés, hogy a nép kezébe adta-e a reformáció a Bibliát?⁴ Péter Katalin provokatív téziseit azóta is többen támadták, s ezért csak hálásak lehetünk neki, mert a vita az ünnepelt Tótfalusi Kis Miklós törekvéseit is érthetőbbé tette. Johannes Wallmann egy évtizeddel később ugyanezt a kérdést a másik oldalról közelítette meg: ha nem a reformáció, akkor ki adta a Bibliát a nép kezébe?⁵ Eredeti, ám meggyőző, gazdagon illusztrált érvelésével Wallmann kifejti, hogy a „kátékereszténységnek” csak Philipp Jacob Spener fellépése vetett véget, és csak a pietista bibliaterjesztés megindulása óta (melynek csak kései állomása a Canstein-féle bibliatársulat!) beszélhetünk „bibliakereszténységről”.

Ha adaptálni akarnánk a kátékereszténység–bibliakereszténység szembeállítást a magyar művelődéstörténetre, akkor elsőre majd száz évnyi fáziseltolódást regisztrálhatnánk, hisz a hazai bibliaínségbe csak a 19. század hoz enyhülést. A vizsgált korszakban még akad pap és gyülekezet biblia nélkül (csupán az evangéliumi és epistolai lekciókat tartalmazó füzetecskével fölszerelkezve), s a Szentírás ára is hiánycikkhez méltó: olykor 20 forint. Másfelől Wallmann „kátékereszténység” terminusa éppen találónak tűnhet a magyar pietisták korára, hiszen Ács Mihály énekes- és imakönyvei után a Kis káté érte meg ebben a körben a legtöbb kiadást. Mégis belesétálnánk Péter Katalin tévedésébe (aki Pesti Gábor és Károlyi Gáspár között visszalépést regisztrált), ha nem vennénk észre a „bibliakereszténység” nyilvánvaló jeleit a dunántúli pietizmusban.

Bárány György első gyülekezetében, Nagyvázsonyban mint újdonságot bevezette a Spener által is ajánlott napi bibliai olvasmányokat: „...nyájam üdvéért Isten segítségével teljes erőmből munkálkodom, nemcsak prédikációkkal és, ami tudomásom szerint soha nem volt szokásban, napi kétszeri bibliaolvasással...”⁶

Első sárszentlőrinci szolgálatát is Jézus nemzetség-táblázatával kezdte, majd negyedfél évre rá, elűzetése napján a Jelenések könyve utolsó fejezetével zárta le.⁷ Talán ezekből a napi bibliaórákból születtek Bárány György 1731-ben említett bibliamagyarázatai is,⁸ melyek további sorsa ismeretlen.

Bárány György minden új szolgálati helyén képes volt az alapoktól kezdve felépíteni Krisztus gyülekezetét. A sárszentlőrinci anyakönyv első oldalán olvasható, hogy 1722-ben Kisasszony napján (szeptember 8.) kezdte itt magyarázni Máté evangéliumát, s folyamatos napi bibliamagyarázatok során jutott el 1726-ban Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25) a Jelenések könyvének végéig (azaz végigprédikálta a teljes Újszövetséget), éppen amikor megkapta a vármegye parancsát a távozásra. Bárány annak jelét látta ebben, hogy Istentől kapott feladatát ezen a helyen elvégezte, s nyugodt szívvel indult Dörgicsére, ahol – Tolnából érkező visszahívások és sürgetések dacára – hűségesen kitartott, míg ki nem töltötte a hívei előtt vállalt három évet, és itt is végig nem magyarázta reggelről reggelre a teljes Újszövetséget.

Lehet, hogy nem volt Nagyvázsonyban vagy Sárszentlőrincen minden házban Biblia, de volt közös bibliai felolvasás. Magyarországon nem adtak ki ugyan héber vagy görög nyelvű Bibliát, de a dunántúli lelkészekben attól megvolt még az igyekezet, hogy eredetiben is ismerjék a Szentírást.⁹ Ha nem hozhattak is haza külföldről könyvtárnyi szakirodalmat, hazahozták az igényt, hogy minél megbízhatóbb szöveg legyen fordításuk és exegézisük kiindulópontja. A Halléban tanult diákok munkásságában tetten érhető a bibliai filológia iránti fogékonyság és az erőfeszítés, hogy minél szélesebb körben tegyék hozzáférhetővé a Biblia minél teljesebb szövegét. Ez a törekvés végigkíséri a dunántúli pietizmus félszázados történetét. Nem tartották többre a kátét, csak egyszerűbb és olcsóbb volt azt kinyomatni. Ám ahogy a kátékkal sem voltak elégedettek, hanem újra meg újra bővítették, átdolgozták őket, úgy formálták, érlelték, tökéletesítették folyamatosan kiadásra szánt Bibliájukat.

2. A Torkos András-féle Újtestamentum

A magyar nyelvű Újszövetség négyszázados jubileumán Sólyom Jenő tömören összegezte a magyar bibliafordításokkal foglalkozó kutatás eredményeit és adósságait. Az elvégzendő feladatok közt a következőt is felsorolta. „Szükségesnek látszik megvizsgálni, hogy a vizsolyi szövegben a későbbi kiadásokban tett változtatásoknak nincsen-e két vonalú története. Vajjon a töredékben maradt bártfai, a lőcsei és a lipcsei kiadások nem helyezhetők-e külön vonalra? Ha igen, akkor ennek a vonalnak a felderítése nyilván az evangélikus kutatókörbe esik. És vajjon nem csupán a dunántúli pietisták bibliafordítási kudarca után és a felvilágosodás hatására egyesült-e ez a két vonal?”¹⁰

Egy századdal korábban – az első részleges magyar bibliakiadás háromszázadik évfordulóján – Jankovich Miklós úgy beszélt ugyanerről a problémáról, mint amit maga már megoldott: „...mert közelebb készített, és kinyomtatandó értekezésemmel be bizonyíthatom, hogy az Ágostai vallásbeliek számára is, az egész magyar Biblia különösen, és többször kinyomtattatott.”¹¹

Jankovichnak itt beharangozott dolgozata nem jelent meg, csupán Közönséges magyar könyvtár című kéziratából ismerjük kétségkívül eredeti, ám részleteiben kidolgozatlan gondolatát.¹² Jankovich a következő négy megfigyelésre alapozza feltevését:

– egyes Bibliáknak a hollandiai és svájci kiadásoktól eltérő kvart formátuma;

– ugyanezen Bibliák megjelenési helyei: Nürnberg, Lipcse, melyek evangélikus városok voltak, hasonló okokból ide sorolja a XVIII. századi előszavakban emlegetett 1714-es lőcsei és a titokzatos, senkitől sem látott 1725-ös boroszlói Bibliát is;¹³

– a kvart kiadások hamis vagy hiányos impresszuma, hisz a nyomdahely ilyen eltitkolása e korban főleg az evangélikus kiadványokra volt jellemző;

– az 1751-es bázeli Bibliának Szatmárnémeti Pap István által írt elöljáró beszéde¹⁴ feltűnően tájékozatlan ezekkel a kiadásokkal kapcsolatban.

A fenti érvek alapján Jankovich feltételezi, hogy ezek a Bibliák szövegükben is különböztek a bevett református kiadásoktól, bár ő maga csak abba a feltűnő eltérésbe botlott, hogy a kvart formátumúak szemben a hollandiai Bibliákkal olykor (bár nem mindig) az úgynevezett ószövetségi apokrifusokat is tartalmazták.

Jelenlegi ismereteink szerint a XVIII. századi kvart Bibliák is a Tótfalusi-féle revízió szerint hozzák Károlyi szövegét, tendenciózus változtatások nélkül, s a nyomdahelyeken kívül csak annyi közük van evangélikus egyházi körökhöz és törekvésekhez, hogy az 1714-es lipcsei kiadás valószínűleg Bél Mátyás kezdeményezésére és közreműködésével, feltehetőleg evangélikus gyülekezeti igények kielégítésére jelent meg.¹⁵

Jankovich megfigyelései mégsem érdektelenek, csak éppen más magyarázathoz vezetnek. A XVIII. században a bibliakiadás már sokkal inkább könyvárusi kezdeményezésből, folyamatos vásárlói kereslet kielégítésére történt, s megalapozott üzleti számításból jelentek meg a Károlyi-Bibliával együtt a Szenci Molnár Albert által kihagyott deuterokanonikus iratok is (az evangélikus olvasók kedvéért), valamint Molnár Albert zsoltárai is (a református vásárló számára), többnyire külön címlappal, ívjelzéssel, lapszámozással, de azonos méretben, melyekből ki-ki a neki tetszőt köttette új Bibliájához. Ezt a gazdag kínálatot viszont kvart formátumban kényelmesebben lehetett biztosítani. Az életképesnek bizonyult ötlet első alkalmazója, talán kiagyalója a nürnbergi Martin Endter volt 1704-ben.¹⁶

A magyar lutheránus Biblia kérdése a XVIII. századiakat is foglalkoztatta. A Weimarban megjelenő Acta Historico-Ecclesiastica című lap a következő mondatokkal ismertette az 1751-es bázeli magyar Bibliát: „Ezt a fordítást a magyarországi református gyülekezetek használják. Az evangélikus gyülekezeteknek más fordításuk van, de bizonyos okokból erről itt nem mondhatunk semmit.”¹⁷

Érdekes volna tudni, miért hallgatott erről, meg hogy vajon Torkos András wittenbergi Újtestamentumára gondolt-e a szerkesztő, ám ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Feltűnő viszont, hogy a weimari újságcikk természetesnek tartja egy külön evangélikus bibliafordítás létezését. Természetesnek tartották volna azt Magyarországon is, hisz Johann Samuel Klein a magyar evangélikusság szégyenének nevezi, hogy ilyen teljes Biblia nem létezik.¹⁸

Torkos József úgy igyekezett lemosni ezt a gyalázatot, hogy megtette a „csepregi Újszövetséget” az első magyar Bibliának, zavarba hozva ezzel a későbbi bibliográfusokat. Érdemes őt itt hosszan idéznünk: az 1736. évi Újtestamentum előszavából nyilvánvaló lesz egyrészt szerzőjének apologetikus szándéka, másrészt a korabeli magyar evangélikusság igénye saját bibliafordításra: „Leg elöször a’ Csepregi Lutherános Collegium Magyarrá forditotta az Uj Testamentomot; de ugyan azon Collegiumnak keserves esete, és a’ Protestantesek sok siralmas Háborúsági s’ üldöztetési miatt, annyira el fogyasztattanak ezen Exempláriumok, hogy azoknak tsak nyomdoki is alig találtassanak. Az után a’ Reformátusok részéröl Károli Gáspár a’ Sz. Irást nem a’ Görög nyelvböl, hanem Bézának versiójából magyarrá forditotta; úgy a’ Rómaiak résziröl is Káldi névü Jésuvita a’ vulgáta Versióból. A’ Lutheránosság részéröl is ujjobban eröködtenek némellyek; és hiven dolgoztanak a’ Sz. Bibliának forditásában, de vagy az idönek mostohasága, vagy a’ Patronusoknak idegenségek miatt e’ Sz. dolgot effectusba nem vehették. Azért a’ szegény Magyar Evangyélika Eklésiák, ha Magyar nyelven akarták a’ Sz. Irást olvasni, amazokhoz kellett folyamodnia, és a’ mint az Izraeliták az Egyptombéliektöl arany és ezüst partékat szedegettenek öszve, igy minékünk is azoknak forditásokból kellett a’ Diktumokat öszve szedegetnünk, mellyekkel az idvességes tudománynak igazságát bizonyithattuk. Hanem tisztelendö és igen érdemes Bel Mátyás URam, a’ Posoni A. C. szerint való Sz. Eklésiának hivséges Lelki Pásztora, látván a’ Magyar Evangélikusok között e’ nagy lelki fogyatkozást, Károli forditását a’ Görög Textus szerint, és a’ hitnek regulája szerint emendálván, Krisztus URunk születése után 1717. esztendöben Lipsiában ki nyomtattatta. Ezen érdemes Férfiúnak nyomdokát követvén Tisztelendö Atyám URam, Egyházi tisztinek sok munkái között, magát az Istennek együtt munkálkodó kegyelmében bizván, arra resolválta, hogy a’ Görög textusnak kútfejéböl úgy forditaná Magyar nyelvre az Uj Testamentomot, hogy punctumról punctumra minden versetskék a’ Szent Léleknek értelmével meg egyezzenek.”¹⁹

Torkos József az újszigeti Sylvester-fordítást viszi el Csepregre, ami inkább anakronizmus, mint földrajzi tévedés, hisz a sárvári iskolának valóban utódja volt a csepregi. Ez a beállítás Bél Mátyásra megy vissza, aki a sárvári Újszövetséget csonka példányból ismerte, ezért tárgyalta a Notitiában a Sopron vármegyei Csepregnél mint az első magyar Bibliát (ld. a kötetben Bartók István tanulmányát). Hogy az „újabb erőlködéseken” Torkos mit ért – ha komolyan vesszük –, sokkal fogasabb kérdés.

Torkos András valóban Bél Mátyás nyomdokában látott munkához, ám nem 1726-os magyar,²⁰ hanem még 1709-es cseh Újszövetségét követve.²¹ Mind ez a kiadás, mind Torkos imakönyve, az Engesztelő áldozat egy időben készült Orbán István hallei nyomdájában.²² A cseh szövegen dolgozó magyarországi diákok és a Torkos-művet gondozó Vázsonyi Márton szoros kapcsolatban álltak egymással.²³

Torkos András eredetileg az árvaház nyomdájába szánta műveit, ám ezek mégis Orbán István nyomdászjelvényével látták meg a napvilágot. A thüringiai születésű Orbán (1681–1732)²⁴ csak 1707-ben kapott Halléban nyomdaengedélyt,²⁵ Torkos valószínűleg nem is tudott műhelyéről. Magyarországi diákok ugyan kapcsolatban álltak már 1708-ban vele,²⁶ mégsem egyedül ők lehettek azok, akik Torkos kéziratait átadták neki. Orbán nyomtatta ki ugyanis 1709-ben azt a cseh Újszövetséget, melyen az ekkor már besztercebányai Bél Mátyás, a selmecbányai Samuel Pellionis, valamint a még Halléban tartózkodó Elias Mohl és Ján Kogler közösen dolgoztak. A munka szervezése és az anyagi háttér megteremtése Christoph Voigt (1678–1732) feladata lett, aki addig az árvaház nyomdájában működött. Ezen vállalkozás résztvevői (elsősorban Voigt) juthattak arra a gondolatra, hogy az Orbán-nyomda a legalkalmasabb a Torkos-művek kiadására. Így jelent meg az Engesztelő áldozat című imakönyv és a Győri Katechismus (Luther Kis kátéja) Schweidl Mihály győri polgár (Torkos sógora) költségén és Vázsonyi Márton gondozásában, aki az imakönyvhöz előszót is írt. Nem tudni, Torkos ezután mikor kezdett a bibliafordításhoz, 1710-ben viszont azt írja, hogy a hallei példán felbuzdulva újult erővel látott munkához: „Az Ön kegyességén felbuzdulva teljes erővel dolgozom az Isten segedelmével már elkezdett magyar bibliafordításon, s igencsak hálát adhatok az isteni áldásért,hogy minél tovább dolgozom rajta, annál nagyobb lelkesedéssel és sikerrel, a Szentlélek kegyelmétől segítve már Pál leveleihez fogok hozzálátni.”²⁷

Torkos itt persze a hallei német bibliákra is célozhatott, de valószínűbb, hogy éppen a cseh Újszövetség megjelenése töltötte el nagy reménnyel. Hisz ezt a kiadást is egy honfitársa (Bél Mátyás) kezdeményezte, s részben ez is Magyarország számára készült. Még a munka lényege is ugyanaz volt: egy meglévő, kálvinista hátterű szöveg teológiai szempontú korrekciója. Torkos nyilván azzal számolt, hogy az ő fordítása is Halléban láthatja meg a napvilágot. Bár August Hermann Francke 1712 januárjában kereken megírta Bélnek, hogy további segítségben egyelőre ne reménykedjék,²⁸ Torkost ugyanekkor – konkrét elkötelezés nélkül – mégis munkára sarkallta.

Bárány György Halléba írott leveléből arra következtethetünk, hogy Torkos András már végzett az Újszövetséggel, s most áll neki az Ó-nak: „[Torkos úr] esdekelve kéri az árvaház magyarázatos héber Bibliáját, mielőtt maga hozzálátna a magyar fordításhoz [...] el sem akarja kezdeni Torkos úr a munkát, míg ezt a Bibliát nem látja és használja...”²⁹

Hogy, hogy nem, Torkos Ószövetség-fordításáról nem hallunk többet, s abból az adatból, hogy fia, József 1743-ban készült lefordítani az Ószövetséget,³⁰ arra következtethetünk, hogy apja tervéből végül nem lett semmi. Az Újtestamentumra is évtizedekig kellett várni. Csak akkor jelent meg, amikor már amúgy is „elszaporodtak a magyar nyelvű Bibliák és Újtestamentumok”.³¹ Torkos fordítói tevékenysége azonban annyira közismert volt, hogy még a bibliahiány ellenére sem jutott volna eszébe senkinek bibliakiadásra vállalkozni. Még a brassói Szeli József is Torkos András Újszövetségére várt: „Régtöl fogva ohajtjuk Tisztelendö Torkos András Uramnak, az Györi Anyaszentegyháznak érdemes L. Pásztorának énnékem esméretes érdemem felett való Patronusomnak Bibliáját, avagy tsak Uj Testamentomát; de talán tsak meg tsalatunk az idötöl.”³²

A könyv terjedelme persze nem tette könnyűvé a kinyomtatást. A győri konvent 1733-ban 200, majd az első kísérlet kudarca után két évvel később újabb 150 forintot szavazott meg erre a célra,³³ ám a mű végül csak Christian Nicolaus Möllenhoff és Hans W. von Diede báró bécsi gyűjtése segítségével láthatta meg a napvilágot.³⁴

Torkos András feltehetőleg nem egyházpolitikai taktikázásból, hanem praktikus okokból választott wittenbergi nyomdát: József fia már 1733 óta ebben a városban tanult, s ő lehetett a szöveg korrektora. A győri Streibig nyomda kockázatvállalási készségét és a kőszegi Ludvig János műhelyének kapacitását bizonyára meghaladta ez a több mint 40 ívnyi kiadvány. Azt se felejtsük el, hogy Torkos András a Györi kátéchismus 1729-es újranyomásakor igencsak pórul járt: a példányokat elkobozták.³⁵ Talán ő is inkább hajlott az Újtestamentum esetében a drágább külföldi megoldásra. Az Újszövetség bevallottan a laikus olvasókat tartotta szem előtt: „Es ezen munka, hogy annál használatossabb légyen az együgyüség között, a’ Sz. irásnak némelly fontossabb verseinél meg állván, azoknak értelmeket, vagy igaz hitünknek meg erösitésére, vagy a’ textusnak magyarázatjára, vagy keresztényi tisztünknek fel serkentésére szépen fejtegette.”³⁶

Ebből a mondatból az is kiderül, hogy a kiadvány kettős teológiai célt követett: lutheránus revíziót és pietista építést. Ezek a szándékok arra predestinálták volna a könyvet, hogy a Károlyi-fordítást kiszorítva a magyar evangélikusok Bibliája legyen, ez mégsem történt meg.

Bárány György nyomban a megjelenés után igen kritikusan nyilatkozott róla: „T. Torkos uram Testamentomat vettem a’ köszögi compactortól [Ludvig Jánostól] Sexardon, és obiter által futván alkalmatos hibákat registraltam, mellyeket ö kegyelme el kerülhetett vólna, ha serio communicalta vólna másokkalis...”³⁷

Ne gondoljuk, hogy csak a mellőzöttség miatt sértődött meg és kötözködött, a könyv valóban nem volt hibátlan. A hibák annyira bántották a két Torkost, hogy már itthon utólag kicserélt és beragasztott lapokkal próbáltak segíteni a dolgon.³⁸ Az 1733-ban elkészített nyomdai kézirat elvesztével második nekifutásra állítólag egy korábbi korrigálatlan fogalmazvány került a nyomdászhoz.³⁹ Sajnos nemcsak ebből az egy esetből tudjuk, hogy a nyomdakész kéziratok sokszor nem jutottak el rendeltetési helyükre.⁴⁰

3 Bárányék bibliafordítása

A Torkos-féle szöveg – Bárány szerint – nyelvileg sem keltett tetszést: „a mieink hánynak tőle, ellenségeink meg kacagnak rajta” – írta az ifjabb Gotthilf August Franckénak 1747-ben.⁴¹ A munkát újból kellett hát kezdeni. Ezúttal Bárány György, Bárány János és Sartoris János vettek részt a bibliafordításban. Ígéretet kaptak Gotthilf August Franckétól, hogy a cseh Biblia (1745) után sor kerülhet Halléban magyar Újtestamentum kiadására is,⁴² ebből végül nem lett semmi, a nyomdába szánt kézirat viszont elkészült. Bárány György, úgy látszik, tanult Torkos esetéből, mert ezt megelőzőleg a kéziratot két éven át szabad betekintésre és véleményezésre körözte tudós kollégái közt, nehogy utólag marasztalják el.⁴³ Ugyancsak 1747-ből értesülünk arról, hogy Bárány már lefordította a Canstein-féle terjedelmes evangéliumharmónia⁴⁴ első kötetét, s el is juttatta Sziléziába abban a reményben, hogy az ott gyűjtött adományokból a laubani nyomdában megjelenhet. Erről a műről nem tudunk többet.

Az Újtestamentum végül „Lauban: Schill, 1754” impresszummal csak posztumusz, 1758-ban látta meg a napvilágot Heinrich Christoph Müller jaueri nyomdájában.⁴⁵ A hosszú hányattatás történetét részletesen ismerjük a szöveg gondozójának, Kerman Józsefnek⁴⁶ egyidejű beszámolójából.⁴⁷ A munka valóban Laubanban kezdődött Nicolaus Schill officinájában, s kétharmada el is készült, ekkor azonban a hétéves háború kirobbanása félbeszakította. A maradék már a határon túl, a sziléziai Jauerben Müller betűivel került a prés alá.

A kiadvány jóval többet tartalmaz annál, amire az első, 1747-es híradásból következtethettünk. Bárányék az Újszövetség szövege mellé felvették Johann Reinhard Hedinger kiadásának (Stuttgart, 1704) építő magyarázatait, bő jegyzetekben kivonatolták Christoph Starcke Synopsis bibliothecae exegeticae in Novum Testamentum (1–3. Leipzig, 1733–1737) című kézikönyvét, történeti bevezetésekkel látták el az egyes könyveket, s még két metszett térképpel (a Szentföld, illetve Pál útjai) is ékesíttették Bibliájukat.

A görögből készült fordításhoz nemcsak a régebbi latin, német és magyar verziókat (főleg Torkosét) hívták segítségül, hanem több helyen bizonyíthatóan a legfrissebb német szövegre, Gustav Georg Zeltner Bibliájának második kiadására (Altdorf, 1740) támaszkodtak. Ennek még előszavából is átvettek egy képet: „...a’ késöbben nyilt szem többet lát, és a’ magas ember vállán álló törpe a’ leg-nagyobb embernél meszszebb ér.”⁴⁸

A kép nemcsak abban az értelemben találó, hogy revíziójuk során is elismerik fordító elődeik érdemeit, hanem így is interpretálhatjuk: munkájukban bár kevés az önálló gondolat, amit mástól merítettek, azt a legjobb helyről vették. A három falusi pap törpeként az akkor „legmagasabb ember”, a német pietizmus vállára állva nézett körül a bibliai filológiában.

A többek munkájaként megjelent magyarázatos Újszövetségben, a Laubáni Bibliában jutott el a magyar pietista irodalom a csúcsra, ezt tekinthetjük teológiai összegzésének, mintegy zárókövének. Olyan értelemben is, hogy ez a mű valóban lezárja a magyar pietisták irodalmi termését, hisz viszonylag kései megjelenésekor a jelentős szerzők már halottak, s aki még él (mint Fábri Gergely: 1707–1766, Miskei Ádám: 1695–1774), az hallgatni kényszerül.

Bárányék magyarázata János Jelenéseit a következőképpen értékeli: „Leg-hasznosb és épületesb könyv, mint minden egyéb írás. [...] Találjuk ebben IStennek itéletit a’ gonosz világ ellen,a’ setétségnek Országa ellen, az Anya-szent-egyháznak üldözöi ellen, a’ hamis Próféták ellen. Melly itéletek részbül el-multak; de nagyobb részböl jövendök. Látjuk az üldözéseket, mellyek alatt a’ KRisztus Országa vólt és lészen.”⁴⁹ – olvashatjuk a könyvhöz írt előszóban. Már ebből is sejthető, hogy a magyarázók jegyzeteikben aktuális értelmezést nyújtanak a Mennyei Jelenéseknek (azaz nem az elmúlt egyháztörténetre vonatkoztatják, mint azt Luther tette), de hogy eszkhatológiájuk optimista,⁵⁰ az először Jel 10,7-ről, a hetedik trombitaszóról olvasva lesz nyilvánvaló: „Minthogy pedig a’ hetedik trombita szó, minden magyarázok egyet értése szerint még hátra vagyon, elötte lészen pedig a’ világ végének; tehát nyilván következik, hogy az IStennek még nagy munkái vagynak hátra az Anya-szent-egyház igazgatásában.”⁵¹

Akiben még kétség maradt volna a kommentátorok teológiai irányultságát illetően, az a khiliazmus locus classicusához, a 20. fejezethez érve meggyőződhet róla, hogy Spener leghívebb követőivel van dolga, akik a lap jó háromnegyedét kitevő lábjegyzetekben ismertetik az ezer évre vonatkozó lehetséges nézeteket, majd érvekkel alátámasztva tesznek hitet amellett, hogy Krisztus uralma még hátra van, lelki lesz, s a bálványimádás végét, valamint a zsidók megtérését fogja hozni.⁵² A magyarázat itt magát 1757-re datálja, ezért szerzőjének inkább Bárány János akkori dunántúli szuperintendenst (1716–1758), mint az idős, 1757 nyarán 75 évesen elhunyt Bárány Györgyöt tekinthetjük (a harmadik munkatárs, Sartoris János ekkorra már nincs az élők sorában). Ha pedig így van, akkor a Spener-féle jobb idők reménye akár valamiféle félhivatalos tanításnak is minősülhetett a dunántúli egyházkerületben.

„Azonban esztendö elforgása alatt
Egymás után kevés idö múlt és haladtt,
Dunán innét köztünk négy tsillag elalutt,
Ötödik is látod im elötted halott.”

– hangzott el Bárány János halotti búcsúztatójában (1758).⁵³ A négy csillag közé értette a szerző Sartoris Jánost († 1756) és Bárány Györgyöt († 1757), az ötödik a fiú, János volt. Bárány Jánossal ki is hal az a magyar pietista írói kör, mely közvetlen kapcsolatban állt a két Franckéval (Torkost és Vázsonyit 1737-ben temették el). Jelennek meg ugyan a század második felében is még pietista kiadványok, ám ezeket már az utódok, Balog Ádám, Perlaki Gábor és Nagy István gondozzák. Könnyű dolgunk van, ha a Bárány-kör irodalmi örökségét kívánjuk számba venni, a leltárt már maga Bárány János elkészítette a Sartoris és apja felett mondott halotti búcsúztatókban. Sartoris János ravatalánál 1756-ban az ifjú Bárány bennfentesként a még ekkor meg nem jelent Újszövetségre is célzást tesz:

„Es melly kints áll készen és nap virradtát vár,
Mellynek egy óráig-is heverni nagy kár,
Oh hogy nap fényt lásson szívét ISTENhez bár
Föl-emelné minden ki élet’ útján jár.”⁵⁴

A késedelmesen megjelent Újtestamentum valóban nem tölthette már be neki szánt feladatát. Példányai valószínűleg már csak a hétéves háború után jutottak be Sziléziából Magyarországra, s a XVIII. század végére az a hallei szellemiség, amit képviselt, mind német, mind magyar földön meghaladottá vált. Feltűnően sok, jó állapotú példánya ismeretes, olvasás nyomait nem hordozzák, gazdag tartalma dacára utánnyomása soha még ötletként sem merült föl. „Nagy könyv nagy baj” (mega biblion mega kakon), írta valaha az alexandriai Kallimachos, s figyelmeztetését a dunántúli evangélikusok is megszívlelték, jellemző módon a nagy „laubáni” művet hagyták a vitrinben porosodni, s Torkos András sokat szidott, de karcsúbb, kézbelibb és teológiailag kevésbé elkötelezett fordítását adták ki újra Pozsonyban 1803-ban.

4 A Bárány György-féle Ószövetség

Bárány György, Bárány János és Sartoris János Újtestamentum-fordítása mellett a tudományos közvélemény két évszázada számon tartja a szerzőhármas – ki tudja, hol lappangó – kéziratos Ószövetség-fordítását. Még nem találtam olyan forrást, mely a kézirat közvetlen ismeretéről tanúskodna, ám annak létezéséről tudni vél Mossótzy Institóris Mihály,⁵⁵ Weszprémi István,⁵⁶ Mindszenti Sámuel,⁵⁷ Szombathi János,⁵⁸ Varga István,⁵⁹ Jankovich Miklós⁶⁰ és mindazok, akik bíztak a felsoroltak tájékozottságában.

Eddigi vizsgálataim szerint e jeles tudósok – azonkívül, hogy egymásra hivatkoztak – két független adatra támaszkodhattak.

Az egyik a laubani Újtestamentum-fordításról szóló Kerman-féle beszámoló, amely az Ótestamentum-kézirat elkészültéről is tudósít.⁶¹ Ezt a híradást Mossótzy Institóris Mihály közvetítette a többiek számára.

A másik adat Jankovich Miklósnál tűnik föl, s inkább tekinthető spekulációnak, mint döntő érvnek: ez nem más, mint Bárány Pálnak, Bárány György unokájának és Bárány János fiának (1748–1806) az Ószövetséggel kapcsolatos munkássága.⁶² Bárány Pál jelentette meg ugyanis a következő könyvecskét: A Szent Irásnak a betü szerént forditás által némely meg-homályosittatott helyeire való világoskodó lámpás. H.ny.n. l787. Ebben főleg ószövetségi helyeket magyaráz, s azt is tudjuk, hogy tervezte a teljes Ótestamentum kiadását új fordításban.⁶³ Jankovich Miklós számára kézenfekvő volt a következtetés: a kiadásra szánt kézirat nem más, mint atyai örökség vagy annak átdolgozása. Mi indíthatta volna inkább Bárány Pált az Ótestamentummal való foglalkozásra, mint az, hogy befejezze, vagy sajtó alá rendezze az apja és nagyapja által elkezdett, s haláluk miatt félben vagy kéziratban maradt munkát! – vonja le a következtetést Jankovich Miklós (ebben a feltételezésben ráadásul egy apró félreolvasás is megerősítette).⁶⁴

Jóllehet tetszetős ez a gondolatmenet, s a laubani Vorbericht forrásértéke is vitathatatlannak tűnik, ám további adatok megkérdőjelezik az Ótestamentum-fordítás létére vonatkozó fenti álláspontot. Meglepő, hogy a kérdéssel foglalkozók egyike sem vette figyelembe a laubani Újtestamentum Elöl-járó-Beszédének a következő mondatát: „De a kegyes olvasó ezt-is vegye jó néven; mig az ISten másokat támaszt, kiknek mind tudományjok, mind idejek, mind kiváltképen jobb módjok lesz efféle munkáknak, még az ó Testamentomnak is uj forditásának véghez vitelére.”⁶⁵

Ebből a mondatból sok mindenre lehet következtetni, csak arra nem, hogy az Újtestamentum fordítói már az Ótestamentum fordításával is elkészültek, és hogy annak kézirata megjelenésre készen várakozik, vagyis az Elöl-járó-Beszéd szerzője (a három fordító egyike) homlokegyenest ellentmond a pár évvel későbbi laubani Vorberichtnek.

Ezt az ellentmondást különböző módokon próbálhatjuk meg feloldani, de mielőtt ehhez hozzákezdenénk, kapcsoljunk be egy újabb forrást az ismeretlen Ótestamentum-fordítás utáni nyomozásba.

Payr Sándor idéz egy tudósítást arról, hogy Fábri Gergely szuperintendens az 1750. június l7-én tartott kispéci egyházkerületi gyűlést követő nap Felpécen osztotta ki a feladatokat az Ószövetség leendő fordítói között; Bárány János és Sartoris János is szerepel a munkatársak felsorolásában.⁶⁶ Hogy a munka további fázisairól a feljegyzések nem emlékeznek meg, könnyen magyarázható. Fábrit 1752-ben elmozdítják hivatalából, s börtönbüntetést is szenved, a fordítók életrajzának ismeretében pedig nemigen feltételezhető, hogy elkészültek vállalt feladatukkal, amely nyugodt körülmények között is hosszú éveket vehetett volna igénybe.

Az Ótestamentumot tehát kétségkívül elkezdték fordítani, de a kézirat csak bajosan készülhetett el; s az Elöl-járó-Beszéd megszövegezéséig, amelynek fent idézett mondatát leginkább a munka félbeszakadására való utalásként tudom értelmezni, semmiképp nem születhetett jelentős eredmény. A Bárány-féle Ószövetség-fordításról ezért csak annyit állíthatunk: közvetlen, pozitív adatok hiányában nem kezelhetjük irodalomtörténeti tényként.