Földesi Ferenc

Preces philosophi ad Deum, 1764

Megjelent: Köleséri Sámeul és az európai korai felvilágosodás: Tanulmányok és szövegek, szerkesztette Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Kovács András, Kolozsvár, 2016 (Kölesériana 3.) 212-222.

Alábbi szövegközlésünk az erdélyi felvilágosodás teológiai vonatkozásainak nem elhanyagolható eleméhez, Christian Wolff theologia naturalisa itteni jelenlétének dokumentálásához kíván hozzájárulni a címben jelzett szöveg közzétételével.

A Preces philosophira elsőként Keserű Gizella hívta fel a figyelmet közelmúltban megjelent tanulmányában (Keserű 2014, 264–282). A Körmöczi János unitárius püspök munkásságát vizsgáló tanulmánykötetben beszámolt arról, hogy Körmöczi iratai között fellelhető az imádság, rámutatott több lényeges pontjára, és mivel a püspök szignálta és datálta a szöveget, az ő munkájának kellett tulajdonítania. (A kéziratot a kolozsvári Unitárius Kollégium könyvtára őrizte meg [jelenleg a Román Tudományos Akadémia kolozsvári könyvtárában], jelzete MsU. 1763.) Leírásához kézirattani szempontból annyit tehetünk hozzá, hogy formai jegyeiből – noha egyszerű papírkötésben, mégis önálló „kötetként” őrződött meg – arra következtethetünk, a püspök vagy hagyatékának gondozói rangjának megfelelően kezelték a munkát. (Másolatának megküldéséért Molnár Lehelnek és Hoffmann Gizellának tartozom köszönettel.)

Ugyancsak unitárius környezetben őrződött meg a Preces egy másik példánya. Az egykori székelykeresztúri Unitárius Kollégium könyvtárával Marosvásárhelyre került Benczédi Márton köröspataki lelkész több kéziratos munkája, köztük egy 1816-ban összeállított kétkötetes konvolútum is, amelynek második kötetében, a 177–180. oldalon található a szöveg. (Benczédi Márton: Különb-különbféle vallásbeli dolgokat magában foglaló gyűjtemény , mely minden igazságra eljutni törekedő, s abban mindvégig megmaradni kívánó kegyes lelkek számára iratatott a régiek írásaikból. Marosvásárhely, Teleki Téka, 0607/1–2. Az imádság másolatának megküldéséért Bányai Rékának és a Teleki Téka munkatársainak szeretnék köszönetet mondani.) Benczédi nem jelölte a szerzőt, bizonyára a másolatának alapját képező példány sem. A megőrződés kontextusa itt sem elhanyagolható, a kétkötetes gyűjteményben az unitárius egyház- és dogmatörténet jó néhány fontos iratát találjuk (tartalmát l.: regimagyar.biforium.hu/szovegtar/szekely.rtf.; a jegyzék Földesi Ferenc egykori marosvásárhelyi jegyzetei alapján készült, jórészt a régi katalóguscédulák alapján, Balázs Mihálytól és tőle származó kiegészítésekkel), azaz a Preces, ha természetesen nem is az unitárius teológia fontos szövegeként hagyományozódott – bár ha úgy tetszik, az ifjú Körmöczi kézirata a püspök Körmöczi hagyatékában immár „kanonizált” szövegként maradt fenn –, de mindenképpen annak igaz volta melletti testimoniumként értékelte a másoló Benczédi.

A mű harmadik, korábban ugyancsak ismeretlen kézirata szintén Marosvásárhelyen található, ennek provenienciája azonban teljesen eltér a föntebbi kettőétől (Marosvásárhely, Teleki Téka, Tf-1157. pp. 393–396.). Az erdélyi és magyarországi kora felvilágosodásnak szentelt 2015-i szegedi konferencia keretében Lázár Jánosnak, Christian Wolff tanítványának a német filozófus teológiai gondolkodásával kapcsolatba hozható munkáit vizsgálva előadásom kitért a Preces kérdésére is (Földesi 2016, 265–275). Lázár 1764. február 14-én a következőt írja Bajtay Antal erdélyi katolikus püspöknek: „Megküldöm Excellenciádnak itteni elmélkedéseim, a Preces philosophi másolatát. A kézirat nem túl pompás, de az idő rövidsége miatt nem lehetett szebben lemásolni. Ha ez Excellenciádnak mint tökéletes filozófusnak tetszését elnyeri, a szerző a legnagyobb elismerésként fogja értékelni. Ha pedig bizonyos pontjai esetleg nem nyerik el tetszését, bizonyos vagyok benne, hogy Excellenciád jó szívvel fogadja elmélkedéseimet már csak a tárgyra való tekintettel is, amivel foglalkoznak”. (Marosvásárhely, Teleki Téka, Tf-1157. p. 425. A gyűjteményes kötet Lázár tekintetében forrásértékű kéziratai döntően hagyatékának gondozójától, Kovásznai Sándortól, kisebb hányadukban egy azonosítatlan másolótól származnak. Az idézett levél is az ő másolatában maradt fenn, magát a Preces szövegét azonban nem találjuk a levelet követő lapokon, pedig mintegy custosként a lap aljára jegyzi: „Excellentissimo Baroni Episcopo Bajtai. Preces Philosophi ad Deum”. Vagy nem másolta ide, vagy pedig a különálló lapokra írott szöveg elkeveredett a levél mellől. Magát a Precest ugyanezen kézirat 393–396. oldalairól közöljük, egy harmadik, ugyancsak azonosítatlan kéz másolatából.) Ismerjük Bajtay válaszát is: „A Preces philosophit gyönyörűséggel olvastam, ennek segítségével minden eddiginél egyértelműbben megfogalmazódott számomra, hogy Cicero tévedett, amikor a De inventione I. könyvében azt állította, hogy azok, akik filozófiával foglalkoznak, nem hisznek az istenek létezésében. Noha már korábban is többször és kétség nélkül megállapítottam, hogy Szókratész, Arisztotelész és Platón vallásossága és ugyanakkor tudós volta ezt cáfolja, mégsem volt senki, még filozófus sem, aki oly összefogottan kifejtette értelmezésében, hogy mit kell gondolnunk a Halhatatlan Istenről, és mit kell kívánnunk tőle. Így tehát amikor Excellenciád bizonyította, hogy a filozófia a legbensőbb kapcsolatban áll a vallással, saját példájával teljesen megcáfolta Cicerót, emellett pedig kiválóan megerősítette, amit Lactantius Firmianus réges-régen írt a hamis vallásról, azt, hogy egyetlen vallást sem kell elfogadni bölcsesség nélkül, és egyetlen bölcsességet sem kell helyesnek találni vallás nélkül” (Marosvásárhely, Teleki Téka, Tf-1157. pp. 421–422, B kéz írása). A Preces tehát Lázár János munkája, hogy Körmöczi milyen megfontolásból tartotta érdemesnek megőrizni saját iratai között, az tartalmából teljességgel érthető (l. alább a szöveget, valamint Keserű 2014; Földes 2016), hogy miért saját irataként, ez kevésbé. (Lehetséges, hogy a szöveg után tett szignó pusztán a scriptort jelzi, erre azonban csak több szignált kéziratának kézbevétele után lehet választ adni.)

A tárggyal, Wolff filozofiko-teológiájának erdélyi hatásával meglehetősen kevés tanulmány foglalkozik (Juhász 1996, 102–115; Földesi 2016), mindenképpen indokolt tehát annak a szövegnek közzététele, amely ebben a tekintetben nem csak Lázár oeuvre-jében, hanem talán az egész erdélyi teológiai mezőben a legdirektebb munka. (Wolff és Lázár kapcsolatáról, valamint a német mester erdélyi hatásáról beszélve nem hagyhatjuk említetlenül Köleséri Sámuel alakját. Ő volt az, aki Erdélyből elsőként került kapcsolatba Wolffal, l. Jakó 2012, 45. sz. levél. És minden bizonnyal Lázár anyjának második férjeként ő volt az, aki az ifjút a marburgi tanulmányok felé irányította.)

A közlés alapjának a Kovásznai környezetében megőrződött másolatot tekintettük, nem csak az auctoritas okán, hanem azért is, mert megbízható, jó szöveg, alapvetően csak a központozást és a nagybetűhasználatot kellett egységesítenünk benne. Körmöczi és Benczédi kézirata ugyancsak jó, és egészen közel állnak egymáshoz, valószínűleg az unitárius lelkészek, tanárok körében a szövegnek ez a redakciója terjedt – már amennyire terjedt –, azonos szórenddel és a Kovásznai környezetében fennmaradt verzióhoz képest azonos kiegészítésekkel. (Benczédi sietve, talán hallás után másolt, és ellenőrizetlenül hagyta a szöveget, különben nem maradhatott volna benne a gladios amoris [a szeretet kardjai] a radios amoris [a szeretet sugarai] helyett.) A két „unitárius” szövegre csak akkor hivatkozunk (Körmöczi, ill. Benczédi), ha jelentős eltérést mutatnak; ezeket az eltéréseket a közlésben és a fordításban kurzívval szedtük. (Nem jelöltük a szórendi eltéréseket, sem a szinonímahasználatból eredő eltéréseket /conspicio-conspicor/, ezek valószínűleg a másolás során keletkezett puszta elírások, és egyetlen esetben sem érintik a szöveg teológiai, filozófiai jelentését.) A szöveghez fűzött lábjegyzetek kizárólag a Wolff munkáival való kapcsolatot hivatottak jelezni. A legtöbb esetben szövegszintű egyezésre lehet rámutatni, ha azonban Lázár tételeihez csak tartalmi párhuzamra tudtunk hivatkozni, ezt Cf-rel jelöltük. A hivatkozott paragrafusok csaknem kivétel nélkül hosszabb bizonyítási sorba illeszkednek, így az ezt megelőző propozíciók áttekintésre érdemesek egy beható elemzés során. A lábjegyzetek alapja Wolff Theologia naturalisának I. és II. része, egészen biztos, hogy ez volt Lázár elsődleges forrása. Nem tartottuk szükségesnek, hogy kövessük Wolffot a hivatkozások láncolatában, tehát az adott teológiai paragrafus számán túl nem idéztük az ott föllelhető wolffi hivatkozásokat, amelyek döntően Metafizikájának első három részére vonatkoznak. Ha egyes pontokon mégis Wolff Kozmológiájára, Ontológiájára vagy Pszichológiájára hivatkozunk, ott a Theologia naturalis párhuzamaihoz képest erősebb közelséget véltünk látni Lázár szövege és a hivatkozott locus között. A Preces philosophi olvasójának egyértelmű, hogy theologia naturalis és kinyilatkoztatás-teológia, ha nem is azonos arányban, de azonos súllyal van jelen a szövegben. A bibliai helyeket mégsem jelöltük a jegyzetekben, mert minden esetben jól ismert locus communisról van szó. A szöveg tördelésében a Kovásznai környezetében fennmaradt másolatot követtük, és ennek visszaadására törekedtünk a fordítás során is.

Preces Philosophi ad Deum
Mi Deus! Deus es, quia causa es omnium
prima (Theologia naturalis, P. I. § 1120.). Meus es, quia cum sis omnium,
meum quoque nomino, et esse
anhelo (Benczédi: et anhelo).
Credo te esse, quia existis necesse (Theologia naturalis, P. II. § 21.), quis
tamen et qualis sis, ignoro, quia mente
hac finita infinitum comprehendere non
possum (Theologia naturalis, P. I. § 174, 210; Psychologia empirica, § 279.), nisi vel tu homo sis, vel ego Deus. (Benczédi)
Tendo ad Te manus meas, quasi in caelo
sis, qui tamen locum non occupas (Theologia naturalis, P. I. § 1036.; Cf. et Theologia naturalis, P. I. § 1042 et seqq.; Theologia naturalis, P. II. § 55.; Cf. et Ontologia, § 675.), quod
spatio major sis. Es tamen ubique, et
in corde etiam meo (Cf. Theologia naturalis, P. I. § 1051.; Cf. Ontologia, § 548. et seqq.), quia numine tuo

comples universum (Theologia naturalis, P. I. § 1046.; Theologia naturalis, P. I. § 1113.).
Tuus eram antequam creasses me, quia in
intellectu tuo latebam reconditus (Cf. Theologia naturalis, P. II. § 79. et seqq., Uo. § 325. et seqq.), tu
tamen produxisti me extra te, ut essem
instar imaginis tuae (Cf. Theologia naturalis, P. I. § 785.).
Tu Domine, perfectissimus es (Theologia naturalis, P. I. § 218., Cf. Theologia naturalis, P. I. § 387.; Theologia naturalis, P. II. § 116., Theologia naturalis, P. II. § 186.), at in me
imago tua, utut opere divino efficta,
imperfecta est (Theologia naturalis, P. I. § 888.). Nam, etsi omnia posses, me
tamen tui aequalem non potuisti
formare (Theologia naturalis, P. I. § 896.; Theologia naturalis, P. II. § 281.).
Expolias ergo, quaeso, imaginem hanc, et
supple, quae deficiunt in me, ut ad
maiorem in dies perfectionem provectus
perveniam ad acquiescentiam (Cf. Theologia naturalis, P. II. § 248.; Psychologia empirica, § 749.),
summum illud bonum. (A perfectio és imperfectio meghatározását, körülírását, valamint az ezekből következő eltérő voluptasokat l. Psychologia empirica P. II. § 510 et sqq. A perfectio felé közeledve a bonum verum [valóságos jó] felismeréséből következik a voluptas vera [valóságos gyönyörűség]. Ezzel szemben az imperfectio a bonum apparensből [látszólagos, esetleges jó] is voluptast merít – még akkor is, ha ez esetleg bonum fallax [hamis jó] –, ez azonban csak voluptas apparens. A voluptas apparens változó, tehát csak a bonum apparensre irányul, a voluptas vera viszont nem. [Cf. Psychologia empirica P. II. C. I. § 557 et seqq.] Lázár egyrészt ezért köti az acquiescentia [megnyugvás, megállapodás] fogalmát a legfőbb jóhoz. Másrészt az acquiescentia reflexív fogalom, „önmagában a legkedvesebb érzés”, amely szorosan kapcsolódik a perfectióhoz, akár a személy, akár tettei tekintetében. L. Psychologia empirica, § 753. [Uo., § 754-ben tisztázza Descartes gaudium- és acquiescentia-fogalmához való viszonyát.] A perfectio és imperfectio ontológiai meghatározottságai: Ontologia, § 503. et seqq.)
Oro te, Domine, non quia non dares
silenti, sed ut confitear te bonorum
largitorem.
Invoco Te praesentem (Cf. Ontologia, § 679.), quasi absens sis,
non ut exaudias, sed quia audis
supplicantem.
Adoro maiestatem tuam, non quod
tremenda est, sed quod admiranda, et ut
quoties virtutes Altissimi contemplor, mens
humi defixa ad imitationem adsurgat.
O, quanta sunt in te, quae non invenio in me!
Quam multa quoque sunt in me, quae
si ope tua iuvares, propius accederem
ad te.
Tu, Domine, omnipotens es (Theologia naturalis, P. I. § 347 et seqq.; Theologia naturalis, P. II. § 353.), ego nihil possum (Cf. Ontologia, § 683.),
at vero si iuveris me, quidquid iusseris,
faciam id omne (Cf. Theologia naturalis, P. I. § 905.).
Tu sanctissimus es (Theologia naturalis, P. I. § 1065, 1115.; Theologia naturalis, P. II. § 247.), immundus ego, at
purifica spiritum meum, et corpore quoque
mundabor, eroque purior auro obryzo.
Tu iustissimus es (Theologia naturalis, P. I. § 1070, 1116.), iniustus ego, at illumina
intellectum meum, et cognoscam veritatem,
meaque simul voluntas in optimum
fertur (Cf. Theologia naturalis, P. I. § 1074.).
Tu sapientissimus es (Theologia naturalis, P. I. § 640.; Uo. § 686.), omnia enim creasti
in eundem finem, qui gloriae tuae
manifestatio est (Theologia naturalis, P. I. § 611. et seqq.), insipiens ego, qui fines
mihi propono diversos, eosque saepissime a
fine tuo, heu quantum nimium, dum
gloriam meam sector, abludentes, sed
fac, Domine, cognoscere me opera tua,
ut videam in iis sapientiam tuam,
fac cognoscere me (Körmöczi; Benczédi) ipsum, et augebis
sapientiam meam, pertraharque ea ad
glorificationem nominis tui, finem
illum summum (Theologia naturalis, P. II. § 371.).
Tu omnia in te habes, ego a te omnia.
Hoc solum a me sumsisse videris, ut
misericors audias, neque enim ostendere
te talem posses, nisi obiectum essem ego
misericordiae tuae.
Tu, Domine, ens es simplicissimum (Theologia naturalis, P. I. § 49, 83, 100.; Theologia naturalis, P. II. § 35.), partium
ego multitudo et membrorum compages (Cf. Ontologia, § 531. et seqq.).
Fac igitur, Deus mi, ut a contemplatione
multitudinis huius imperfectae,
adsurgat mens mea ad unitatem authoris
et perfectissimam unionem eius.
Quoties fragilitatem membrorum et imminentem
ruinam machinae huius considero
meae (Cf. Cosmologia, § 75.), deponam superbiam,
maximum illud stultitiae genus,
et induam humilitatem, quae omnes alias
exaltat virtutes.
Quoties non unicum me et solum creatum
esse hominem conspicor (Cf. Ethica sive philosophia moralis Pars V. § 121.), subveniat in
mentem, socialem me factum, et quidquid
meum est, commune id esse generi humano, (az embertársakkal szembeni kötelezettségek alapjai Wolff teológiájában: Theologia naturalis, P. I. § 909 et seqq., Theologia naturalis, P. I. § 991 et seqq., szentírási bizonyítással: Theologia naturalis, P. I. § 1000.; Ethica sive philosophia moralis Pars V. § 10., 19; a Preces philosophiban megfogalmazott társadalmi, szociális tézisek más hangsúlyú, rövid összefoglalása: Wolff: Vernünftige Gedancken von dem gesellschaftlichen Leben, § 1–15.)
non mihi plus iuris esse concessum in
mundo, quam cuicunque mortalium,
cum quibus conferor, meque ita esse
terrenum, ne pro centro me habeam, ad
quem omnia relabuntur, quin decerptam
potius animam meam ab igne quasi
coelesti, quae solis instar radios amoris
proximi (Cf. Psychologia empirica P. II. § 638 et seqq.; Cf. Ethica sive philosophia moralis Pars V. § 48. et seqq.) ardentes quaquaversus evibret.
Quoties intueor manus meas planis illas
unguibus armatas, caveam incurvare illos
ad spolia et rapinas rerum proximi, et
veluti uncos iniicere volucrium
rapacium ritu. (Cf. Psychologia empirica, § 716 et seqq.)
Quoties cor meum palpitare sentio, perpendam
mecum, diffundere illud sanguinem
receptum ad conseruationem corporis
totius, neque adeo subducendum massam
illam prodigaliter ad (Körmöczi; Benczédi) libidinem,
qua me ipsum perimam,
quin opes etiam meas, quas tua recepi
largitione, ad fovendas indigentium, velut
in societate commembrorum meorum,
necessitates, iusta esse dispertiendas mensura.
Quoties in pedes oculos iniicio meos, succurrat
datos illos, quibus progrediar, esse, promovendum
itaque mihi in semita quoque virtutum,
neque subsistendum semper, donec
perveniam ad summum, qui mortalibus
contingit, perfectionis gradum.
Quoties denique ratione me praeditum
considero esse, rationem unice ducem
sequendum quoque esse arbitrer, et officia mea
erga me, erga proximos, et erga te, Deum
meum conformanda („officia mea erga me, erga proximos, et erga Te Deum meum conformanda” helyett Körmöczi; Benczédi: officia formanda) praescriptis eius,
cultumque praesertim tuum, esse
quam maxime debere, rationalem (Cf. Philosophia moralis sive ethica Pars III., § 508.).
Et quia tandem tu immortalis es (Theologia naturalis, P. I. § 74–77, 79.), mortalis
ego et occiduus, fac Domine et Deus mi,
ut dum machina haec corporis mei, in
suas dissolvetur particulas, anima mea
ad te, unde venerat, reversa, et primae
suae origini immersa rursus, in unione
divinitatis tuae perduret, simque
taliter ego etiam, qui mortalis in hac vita
fueram, per participationem gloriae
tuae semper immortalis. Amen (Körmöczi: J Körmotzi. 1789.).

Scriptum in Kézdi Vásárhely. die 14. Febr. A. 1764.
Joan. Com. Lázár.

A filozófus imája Istenhez
Istenem, Isten vagy, mivel mindeneknek első oka vagy,
enyém vagy, mivelhogy mindeneké vagy,
enyémnek is nevezlek, és elfúló lélekzettel mondom,
hogy enyém is vagy. (Benczédi, talán figyelmetlenségből, két tagmondatot összevon [l. szövegkritikai „jegyzet”], ennek fordítása inkább így hangozna: „enyémnek is nevezlek és mondalak elfúló lélekzettel”.)
Hiszem, hogy vagy, mivel szükségszerűen létezel, ám
azt, hogy ki és milyen vagy, nem tudom, mivel
ezzel a véges ésszel a végtelent felfogni
nem tudom.
Tehozzád emelem kezemet, mintha az égben volnál,
ám te nem meghatározott helyen lakozol, mert
a térnél nagyobb vagy. És mégis mindenütt jelen vagy,
az én szívemben is, mivel istenségeddel
betöltöd az univerzumot.
Tiéd voltam, mielőtt megteremtettél volna, mivel
értelmedben rejtőztem mélyen, te
azonban magadon kívül helyeztél engem, hogy
képmásodként létezzem.
Te, Uram, a legtökéletesebb vagy, bennem azonban
a te képed, bármennyire is isteni munkálkodás alkotta,
tökéletlen. Mert, noha mindenre képes lehettél volna, engem
azonban magaddal azonossá nem tudtál
alkotni.
Javítgasd tehát, kérlek, ezt a képmást, és
töltsd meg mindazzal, ami hiányzik belőlem, hogy
napról napra nagyobb tökéletességre jutva
elérkezzem a megnyugváshoz,
a legfőbb jóhoz.
Imádkozom hozzád, Uram, nem azért, mert nem adsz annak,
aki hallgat, hanem hogy megvalljalak téged, mint a javak
adományozóját.
Téged hívlak magamhoz segítségül, mintha távol lennél,
nem azért, hogy meghallgass, hanem mert
figyelsz a könyörgőre.
Imádom fenségedet, nem azért, mert
félelmetes, hanem mert csodálatra méltó, és
mindahányszor a Magasságbeli elválaszthatatlan jellemzőit szemlélem,
a földi dolgokba merült ész utánzásodra serkent.
Ó, míly nagy dolgok vannak benned, amiket magamban nem találok!
Míly sok dolog van bennem, amelyeket
ha hatalmaddal megsegítenél, közelebb jutnék
hozzád.
Te, Uram, mindenható vagy, én semmire nem vagyok képes,
de ha valóban megsegítesz engem, bármit parancsolsz,
megteszem teljesen.
Te a legszentebb vagy, én tisztátalan, de
tisztítsd meg lelkemet, és testemben is
megtisztulok, és tisztább leszek a színtiszta aranynál.
Te a legigazabb vagy, én az igazságtól végtelen távol, de világosítsd meg
értelmemet, és megismerem az igazságot,
és akaratom egyszerre a legjobbra
irányul.
Te a legbölcsebb vagy, ugyanis mindent
abból a célból alkottál, hogy dicsőséged
kinyilváníttassék. Én balga vagyok, aki
eltérő célokat tűz maga elé, és ezek nagyon gyakran,
távol vannak a te célodtól, ó, jaj, mennyire távol,
míg saját dicsőségvágyamat követem, de
tedd, Uram, hogy megismerjem magamat a te munkálkodásoddal,
hogy meglássam ezekben [a célokban] a te bölcsességedet,
tedd, hogy megismerjem magamat, és növeld meg
bölcsességemet, és ez eljuttat engem neved megdicsőítéséhez,
a legfőbb célhoz.
Te mindent birtokolsz magadban, nekem mindenem tőled van.
Úgy tűnik, azt az egyet vetted tőlem, hogy
kegyesen meghallgatsz, ugyanis nem tudnád
magadat ilyennek mutatni, ha nem volnék én
kegyelmednek tárgya.
Te, Uram, a legegyszerűbb létező vagy (a saját, „teljesen egynemű létező”-megoldásomhoz képest Simon József javaslata, amiért itt is köszönetet mondok),
én részeknek sokasága, és alkotótagokból álló építmény.
Tedd tehát, Istenem, hogy a szemléléséből
ennek a tökéletlen sokaságnak
emelkedjék eszem az alkotó egy voltához
és legtökéletesebb egységéhez.
Valahányszor ezen alkotótagok törékenységére és
ennek a szerkezetnek fenyegető összeomlására gondolok,
elhagyom a gőgöt,
az ostobaságnak legfőbb nemét,
és magamra öltöm az alázatosságot, amely minden
más erény alapja.
Valahányszor azt szemlélem, hogy nem egyedüli és
egyetlenként teremtett ember vagyok, eszembe
ötlik, hogy társadalmi lénynek teremtettem, és bármi,
ami az enyém, közös az emberi nemmel,
hogy nem adatott számomra több jog
a világban, mint bármely más halandónak,
akivel együtt létezem, és én földi lény vagyok,
aki nem tarthatja magát központnak, amire minden irányul,
sőt inkább mintegy az égi tűzből származó lelkem van,
hogy a naphoz hasonlóan az embertárs iránti szeretet
lángoló sugarait szórja mindenfelé.
Valahányszor rátekintek lapos körmökkel felfegyverzett
kezemre, óvakodom attól, hogy ezek hajlottá váljanak
az embertársam javainak megszerzése és elrablása céljából, és
és belemélyesszék karmukat ezekbe,
mint a ragadozómadarak.
Valahányszor érzem szívem dobogását, arra a meggondolásra
jutok, hogy a beáramló vért
az egész test megőrzése érdekében továbbítja,
nem pedig azért, hogy ennek az anyagi testnek
túlságosan megnövelje vágyait,
melyek veszésemre vannak,
javaimat pedig, amelyeket a te bőkezűségedből
kaptam, a nélkülözők – velem együtt a társadalom
alkotótagjai – szükségének enyhítésére
igazságos mértékben meg kell osztanom.
Valahányszor lábamra tekintek, eszembe jut,
azért adatott, hogy haladjak, így kell
haladnom az erények útján is,
és sohasem megállni, mígcsak
el nem jutok a tökéletesség legmagasabb
fokára, ami a halandóknak megadatik.
És végül, valahányszor megfontolom, hogy értelmet kaptam,
azt gondolom, az értelmet mint egyedüli vezetőt
kell követnem, és magammal, embertársaimmal és, Istenem,
veled szembeni kötelességeimet ennek szabályai alapján kell
meghatároznom, és a te tiszteletednek is,
amennyire csak lehet, az értelemhez kell igazodnia.
És végül, mivel te halhatatlan vagy, én halandó
és mulandó, Uram és Istenem, tedd,
hogy amikor testem szerkezete
részecskéire bomlik szét, lelkem
visszatérve hozzád, ahonnan érkezett, és legelső
eredetébe ismét belemerülve, istenségednek
egységében létezzen tovább, és legyek
ily módon én is, aki ebben az életben halandó
voltam, a dicsőségedben való részesedés által
örökké halhatatlan. Ámen.

Íratott Kézdivásárhelyen, 1764. február 14-én.
Gróf Lázár János

HIVATKOZÁSOK

Földesi Ferenc, Lázár János, Christian Wolff tanítványa = A felvilágosodás előzményei Erdélyben és Magyarországon (1650–1750), szerk. Balázs Mihály, Bartók István, Szeged, SZTE Magyar Irodalmi Tanszék, 2016.

Jakó Zsigmond, Köleséri Sámuel tudományos levelezése (1709–1732), szerk. Font Zsuzsa, szöveggond., regeszt. Magyar László András, Kolozsvár, 2012 (Kölesériana, 1).

Juhász István, Christian Wolff és az erdélyi református teológia = Uő., Hitvallás és türelem, Tanulmányok az erdélyi református egyház és teológia 1542–1792 közötti történetéből, Kolozsvár, 1996 (Dolgozatok a református teológiai tudomány köréből. Új sorozat, 2).

Keserű Gizella, Körmöczi János és a nonadorantista hagyomány = Körmöczi János és a kortárs eszmei áramlatok, Keresztény Magvető, 2014/3–4, 264–282.