Ungvári Z. Imre

Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században (Descartes eszméi Apáczai Csere János műveiben)
(részlet)

Megjelent: U. Z. I., Változó értelemben: Közelítések a filozófiához, Kolozsvár, KOM-PRESS–Korunk Baráti Társaság, 1998 (Ariadné Könyvek) 16–34.

Apáczai kétségtelenül a 17. századi Erdély legjelentősebb pedagógusa, tankönyvíró és fordító volt, aki igen alaposan ismerte korának teológiai és filozófiai eszméit. Az ő tevékenységéhez kapcsolódik az első magyar nyelvű enciklopédia kiadása, Petrus Ramus, Joachim Sterk van Ringelberg, Descartes, Regius, Amesius művek részleteinek magyar fordítása, átdolgozása, tankönyvek szerkesztése és kiadása, illetve számos előadás és tanulmány, amelyek közül nem egy az erdélyi magyar kartezianizmus korai dokumentumának tekinthető.

A kartezianizmus erdélyi megjelenése nem csupán a franciaországi és németalföldi kulturális viszonyokkal, hanem az erdélyi értelmiségképzés sajátosságaival, az itteni egyház- és művelődéspolitika jellegével is szoros összefüggésben állt. Régiónkban az értelmiségképzés gyakorlatához hozzátartozott a külföldi egyetemek látogatása, illetve az ott szerzett ismereteknek minél teljesebb körű itthoni átadása, hasznosítása, mégpedig nem csupán a tanári és papi hivatás keretében, hanem könyvek beszerzése és könyvtáraknak adományozása, az európai oktatási módszerek meghonosítása illetve a tanulmányi utakról készített feljegyzések kiadása által is. Apáczai korában (1625 és 1660 között) az erdélyi ún. akadémiai peregrináció már csaknem háromszáz éves múlttal rendelkezett (vö. Tonk 1979 és Szabó 1980), miközben a célországok és oktatási intézmények köre, valamint a felkészülésre kiválasztott szakterületek száma is folyamatosan bővült. Ebben a szüntelenül változó választékban a reformációval kezdődően a német és holland egyetemek jelentették a fő vonzerőt.

Apáczai Csere János a kolozsvári alapfokú iskola és a gyulafehérvári kollégium elvégzése után 1648-ban ösztöndíjasként kerül Hollandiába. 1651-es doktori vizsgájáig Franeker, Leyden, Utrecht és Hardervijk egyetemeit látogatta. Tanárai között a kor olyan jelentős egyéniségeit tarthatjuk számon, mint Johann Cocceius (Koch), a héber nyelv professzora, Guilelmus Amesius (Ames), a teológia és a protestáns kazuisztika tanára, illetve a kor ismert karteziánusai, Adriaan Hereboord, Abraham Heidanus (és talán magántanárként Henry De Roy is), azonban nem hiányzott közülük az említett antikarteziánus professzor Gisbert de Voetius sem. (Vö. Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, Előszó.) Voetius irányítása alatt Apáczai egy nyilvános vitán, az akkori oktatási gyakorlat szerves részét képező ún. disputáción is részt vesz, mégpedig önálló művel, amelynek címe Disputatio theologica, continens introductionem ad philologiam sacram sub praesidio D. Gisberto Voetio ad diem 23 et 27 Mart. Ultrajecti MDCL (1650). Egy évvel később doktori disszertációját is disputáció keretében védte meg, ezúttal azonban nem a magyar akadémiai peregrináció „fővárosának” számító Utrechtben, hanem Hardervijkben. Az ortodox protestantizmus szellemében írt disszertáció teológiai témáról, az első emberpár bűnbeeséséről szólt, amint azt címe is mutatja: Disputatio Theologica Inaugiralis de Primi Hominis Apostasia (1651). Mindezeket figyelembe véve, ha megkísérelnénk megrajzolni a fiatal Apáczai szellemi arcképét, semmiképpen sem tudnánk őt egy jól körülhatárolható egységes eszmeáramlatba elhelyezni. Gondolatvilágában egyaránt jelen voltak karteziánus és antikarteziánus hatások, a kálvini hagyományos protestantizmus és az angol puritanizmus. Ily módon egyetemi képzettségének megfelelően Apáczai mindenekelőtt széles körű műveltséggel rendelkező protestáns teológus volt, aki ismerte korának uralkodó eszméit, de nem egyik vagy másik gondolatrendszer elkötelezettje, hanem a teljes körű tudásé, az egyetemes kultúráé. Akárcsak számos kortársa, maga is azt vallotta, hogy mind a tudománynak (illetve a filozófiának), mind pedig a teológiának megvan a maga teljesen jogosult kérdésfelvetése, amelyek egyaránt nélkülözhetetlenek az ember evilági boldogulásának, illetve túlvilági üdvösségének eléréséhez. Későbbi tevékenysége, az általa kiadott művek jellege, valamint saját írásainak és beszédeinek szellemisége is azt bizonyítja, hogy Apáczai tudáseszménye a gyakorlatban hasznosítható enciklopédikus műveltség volt. Ettől várta mind az egyes egyének, mind pedig a közállapotok megváltozását. Az így megfogalmazódó tudáseszménynek tulajdonítható az is, hogy Apáczai végül is Petrus Ramus és Descartes eszméit követte szemben a protestáns újskolasztika arisztotelizmusával.

Apáczai tevékenységének egésze egyetlen gyakorlati célra összpontosul. Ez a cél az erdélyi magyar protestáns oktatás modernizálása és a „bölcsesség tanulása” által az erdélyi protestánsoknak nyugat-európai hittársaikkal egyenlő szellemi és anyagi szintre való felemelése. Célja elérése érdekében alapvető fontosságúnak tartotta, hogy az erdélyi iskolák diákjai a hétköznapi gyakorlati ismeretekre is kiterjedő enciklopédikus műveltségre tegyenek szert, illetve, hogy magukévá tegyék a puritanizmus teológiai, erkölcsi és társadalmi-politikai elveit. (Elgondolását minden idealizmusa ellenére sem tekinthetjük üres álmodozásnak, kiváltképp ha figyelembe vesszük Max Webernek a kapitalizmus kialakulását a protestáns etikával összefüggésbe hozó elméletét.) Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Apáczai életének és tevékenységének terveit és megvalósításait. Ezek sorában különös jelentőségűek: 1. az első magyar nyelvű enciklopédia (Magyar Encyclopaedia) megszerkesztése, fordítása és kiadása, Descartes, Ramus, Amesius, Le Roy, Scribonius, Alstedius, Joh. Ph. Holwarda, Kopernikusz stb. műveiből származó részletek vagy kivonatok felhasználásával; 2. Petrus Ramus logikájának magyar nyelvű kiadása (Magyar logikácska), ill. Joachim Sterk van Ringelberg, flamand humanista De ratione studii című művének lefordítása és párbeszédes formában való kiadása (Tanács amellyet Joachimus Fortius ád Apáczai Csere János által); 3. a bölcsesség tanulásának jelentősége melletti állásfoglalása (A bölcsesség tanulásáról című székfoglalója Gyulafehérváron), illetve a világi és egyházi hatalom előtt az iskolák szükségességének a bizonyítása (Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról című kolozsvári székfoglaló beszéde); 4. egy erdélyi magyar akadémia felállításának és működésének tervezete Barcsai Ákos fejedelemhez eljuttatott supplicaciójában (A magyar nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája). Bár mindezek a kezdeményezések szorosan kapcsolódnak – többek között Descartes által is befolyásolt – tudományfelfogásához, tartalmilag messze túllépnek a kartezianizmus fogalmán. Éppen ezért a továbbiakban az Apáczai által kiadott vagy írt műveknek csak azon fejezeteivel vagy gondolataival foglalkozunk, amelyek nyilvánvalóan karteziánus eredetűek. (Így pl. nem térünk ki azokra az itt nem említett, elsősorban teológiai jellegű munkákra sem, amelyek időközben elvesztek, s így csak a kortársak feljegyzései vagy másolatai folytán tudunk róluk, mint pl. Disputatio de politica ecclesiastica, Catechizmus secundum dogmata Calvini vagy De peccato originali című írásokra).

Karteziánus filozófiai felfogást Apáczainál mindenekelőtt a Magyar Encyclopaedia metafizikával, fizikával, asztronómiával, meteorológiával, illetve részben az antropológiával és az orvostudománnyal foglalkozó fejezeteiben találunk, valamint A bölcsesség tanulásáról című szónoklatban és a Philosophia naturalis címet viselő, latin nyelvű befejezetlen műben. A három mű sok mindenben hasonlít egymáshoz, ugyanazon átfogó tudományszemlélet talaján állnak és kölcsönösen kiegészítik egymást, többek között abban is, hogy hivatkozásaik alapján az egyes írások egy fokozatosan kiteljesedő karteziánus műveltség lépcsőfokainak tekinthetők. (Erre az összefüggésre a mind ez idáig legalaposabb Apáczai-monográfia szerzője, Bán Imre hívta fel a figyelmet, rámutatva, hogy míg kezdetben csupán Descartes Principia Philosophiae című művére utal Apáczai, későbbi írásaiban a Meditationes de prima philosophia, a Discours de la Méthode, sőt a Les Passions de L’âme alapgondolatai is megtalálhatók.) A karteziánus eszmék iránti fogékonyság önmagában egyáltalán nem jelenti azt, hogy Apáczai saját körvonalazott filozófiai felfogással rendelkezett volna. Nem a hasonló gondolkodásmód, hanem éppen egy módszeres, átfogó és a keresztény hittel is összeegyeztethető világnézet igénye az, ami Descartes recepcióját meghatározta. Ez a viszony nem jelent aktív átértelmezést, továbbgondolást vagy kritikai magatartást. Descartes eszméi az Encyclopédia lapjain szó szerinti fordításban vagy kivonatok formájában jelentkeznek. Mindaz ami ebben az összefüggésben Apáczai saját szellemi teljesítményének tekinthető, az a szövegek kiválasztására, lefordítására, néhol az alapgondolat tömör összefoglalására, illetve a descartes-i gondolatoknak egy olyan ismeretrendszerben való elhelyezésére szorítkozik, amelynek eszmei sokszínűsége és változatossága az eklektikusságig terjed. (Az eklegein görög szó eredeti jelentése [válogatni] éppen erre utal.) Látnunk kell azonban, hogy ezt a műgyűjtő magatartást Apáczai tudatosan vállalta, sőt a mű előszavában igazolta is eljárását, olyan klasszikus szerzők példájára hivatkozva, akik büszkélkedtek az elődeiktől átvett gondolatokkal (pl. Seneca, az idősebb Plinius, Cicero, Heurnius, Alfarinus stb.). Ebből a szemszögből megítélve a sokféleség úgy jelentkezik mint az ismeretek teljes körű összefoglalásának elkerülhetetlen és elismert következménye. Továbbá figyelembe kell vennünk bizonyos, a tudományértelmezésből adódó sajátosságokat, ti. azt, hogy Apáczainál a középkori tudományfelfogás (tudománytörténeti hagyományok, formulák és elfogadottá vált tanok puszta megőrzése), illetve a modern tudományos igények (önálló gondolkodás, kísérletezés, gyakorlati alkalmazás) egyszerre vannak jelen. Az ilyen és ehhez hasonló példákból kiderül, hogy Apáczai életművének értelme, beleértve annak karteziánus vonatkozásait is, csak úgy ragadható meg, ha a Michel Foucault Mi a szerző? című művében megfogalmazott megközelítésmódnak eleget téve, nem annyira a szerző személyiségének, szubjektivitásának a feltárására, vagy az általa kifejezett eszmékre összpontosítunk, hanem sokkal inkább azoknak a szabályoknak a megállapítására, amelyek szerint a szerző a maga szövegeiben a fogalmak sorát, illetve elméleti viszonyaikat létrehozza (Foucault 1981).

Apáczai erősen karteziánus színezetű alapvető meggyőződése, hogy a tudomány, az egyes diszciplínák közötti különbségek ellenére, voltaképpen egységes egészet képez. (Vö. A bölcsesség tanulásáról című beszéd tudományfelfogását és Descartes azon állítását, mely szerint „...a tudományok mind olyannyira összefüggnek egymással, hogy sokkal könnyebb valamennyit egyszerre tanulmányozni...” lásd: Szabályok az… 1961, 88.) Egy ilyen alapgondolat elfogadásával összeegyeztethető az az elképzelés is, hogy a tudomány egész épületének felépítése nem is lehet egyetlen ember feladata, hanem csakis az évszázadok során felhalmozódott töménytelen tudás összefoglalásából származhat. Bár az itt tárgyalt rendkívül összetett szellemi képződmény keretében kétségtelenül megtalálhatók a kiemelkedő egyéni alkotások (ilyeneknek tartja Apáczai pl. Ramus és Descartes műveit), de a tudomány igazsága nem ezen megvalósítások egyikéhez vagy másikához kötődik, hanem mindezen megvalósítás ok összességéhez. Az emberi megismerés egészét átfogni hivatott ismeretanyagon belül az egyes alkotórészek kiegészítik, kölcsönösen megvilágítják, de ugyanakkor kölcsönösen korlátozzák is egymást. A megismerésnek ilyenszerű értelmezésével találkozunk a Magyar Encyclopaedia felépítésében és rövidített, összevontabb formában A bölcsesség tanulásáról című orációban is.

Az Encyclopédia mindenekelőtt tankönyv, kompendium. Semmiképpen sem eredeti mű, és még kevésbé önálló filozófiai alkotás. E könyv jelentősége a magyar nyelvű filozófiai műveltség számára nem csupán a korábban ismeretlen magyar filozófiai szaknyelv megteremtésében áll (ugyanis Apáczai szakkifejezései valójában nem is maradtak fenn a későbbi filozófiai terminológiában), hanem sokkal inkább abban, hogy a magyar nyelvű filozófiai irodalom e munka révén Descartes és az egész újkori filozófia egyik alapművének számító Principia Philosophiae gondolatainak közreadásával indulhatott. Ily módon, annak ellenére, hogy korában nem talált különösebb visszhangra, az a mű, amely bevezette a magyar irodalomba a filozófiai és a tudományos szaknyelvet, egyszersmind az egyéni filozófiai reflexió példáját, az „én gondolkodom” típusú filozófiát is meghonosította, bár csupán egy viszonylag kései utókor számára.

Az Encyclopaedia első fejezete, amely A tudománynak kezdeteiről vagy e kifejezéseknek Apáczai értelmezéséhez közelebb álló jelentése szerint A megismerés alapjairól címet viseli, voltaképpen nem egyéb, mint a descartes-i Principia első fejezete 1., 4., 7. és 9. alfejezeteinek kivonatolt fordítása. (Az Encyclopaedia említett része és a descartes-i mű megfelelő részei közötti szövegszerű megfeleltetést először Kremmer Dezső ismerte fel (Kremmer 1912, 39–47, idézi Bán Imre 1958.) Ebben a részben olvashatók Descartes gondolatai a kételkedés jelentőségéről, az érzékekkel szembeni gyanakvás jogosságáról, valamint az a jól ismert gondolatkísérlet, amely meggyőzte őt a gondolkodó én logikailag szükségszerű létezéséről. Az a tény hogy ez a karteziánus gondolatmenet az Encyclopaedia elejére kerül mint a lét és a gondolkodás megalapozása, úgy is értelmezhető, mint Apáczai elkötelezettsége, kiállása az egyéni gondolkodás autonómiája mellett, mint arra irányuló buzdítás, hogy valamennyi ismeretet alá kell vetni a saját kételkedő- és érvelőkészség szűrővizsgálatának. Ugyanakkor e részben arról is megbizonyosodhatunk, hogy Apáczai jól ismerte és tolmácsolta Descartes szándékait, amennyiben megragadta az eredeti mű megfelelő részének szinte minden lényeges gondolatát, kihagyott viszont minden bizonyítást, példát és érvelést. Ez az eljárás teljes összhangban áll a mű jellegével, illetve a tankönyvekkel szemben támasztott korabeli igényekkel, amelyek szerint a tankönyvnek csak a legfontosabb alapelveket kellett tartalmaznia, míg a példák és bizonyítások a tanár feladatát képezték (vö. Bán 1958,182).

A karteziánus metafizika alapfogalmai közül nyilván nem hiányozhatott Apáczai kivonataiból az Isten fogalma sem, akit Descartes leginkább a gondolkodó szubjektum és a gondolataiban létező legtökéletesebb lény létezését igazoló, illetve tisztán és elkülönülten felfogott gondolatainak igazságát garantáló metafizikai tényezőként szerepeltetett. Ez a fogalom azonban az Encyclopaediában többféle értelmezésben fordul elő, karteziánus metafizikai jelentésétől, a Guilelmus Amesius Medulla theologica című művében előforduló puritán teológiai értelmezésig. Az itt említett két vonatkoztatási pont köré csoportosítható Apáczai enciklopédiájának egész tematikája: egyrészt az értelem természetes fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó diszciplínák (fizika, asztronómia, orvostudomány, meteorológia), vagyis egy lehetséges természetfilozófia alapjai; illetve az isteni kegyelem fényénél megismerhető dolgokkal foglalkozó diszciplínák (teológia, etika, jog, politika), vagyis egy lehetséges emberfilozófia alapjai. A két csoport között foglalnak helyet a formális tudományok, mint pl. a logika, aritmetika, geometria és grammatika, továbbá egy vázlatos leírása a legfontosabb emberi alkotásféléknek (technika), illetve a legjelentősebb történelmi eseményeknek.

Az első, megalapozó fejezet után, a legtöbb karteziánus hivatkozással élő fejezetek az 5., 6. és 7., vagyis a fizikát, asztronómiát és a természetrajzot tartalmazók. E fejezetek részben Descartes már említett műve, a Principia philosophiae, részben a már ugyancsak bemutatott Le Roy (Regius) Fundamenta physices című műve alapján íródtak. Descartes fizikájának alapfogalmai a mennyiség, mozgás és a hely, amelyeknek tartalma szerinte teljesen elégséges a kiterjedt dolgok magyarázatához. Ennélfogva az anyagi világ jelenségei végső soron mind visszavezethetők a tárgyak mechanikai mozgására. Az itt érvényesített szigorúan természettudományos megközelítés a metafizikai fejtegetések gondolatmenetéhez képest nem jelent tényleges szemléletbeli áttörést, ugyanis az Encyclopaedia fizikával foglalkozó fejezetében megtalálhatók Descartes-nak a mozgás eredetére vonatkozó gondolatai, amelyek újból megerősítik a korábban említett elméleti kettősséget. A mozgás két forrásból származik: általános és legvégső forrása Isten, emellett pedig léteznek a dolgok egyes csoportjain belül érvényesülő forrásai is, amelyek tisztán természeti okokkal magyarázhatók. E gondolatmenet szerint mind a mozgást, mind pedig a nyugalmat Isten teremtette, s ennélfogva e két tényező egymáshoz viszonyított aránya mindig ugyanaz marad. Descartes idevágó gondolatmenetét minden jelentősebb módosítás nélkül átveszi Apáczai is, akárcsak a mozgó testek ütközésére, illetve az egyes testek térbeli elhelyezkedésére és körülhatároltságára vonatkozó elképzeléseit, a belőle adódó összes következményekkel együtt. (Ilyen következmények Descartes-nál pl. az oszthatatlanság lehetetlensége, a világ végtelensége és egyedisége stb.)

A földi dolgok fizikáját a Principia beosztásának megfelelően Apáczainál is az égi dolgok fizikája, vagyis az asztronómia követi. Az Encyclopédia e fejezetének karteziánus gondolatai közül az egyes égitestek, illetve az égitestek rendszereinek kialakulására vonatkozó örvény-elmélet jelenti a legérdekesebb mozzanatot. A kozmikus anyag örvényszerű, egy-egy állócsillag körüli forgása, és e forgás által meghatározott formákba való elrendeződése, olyan gondolat volt, amely Kopernikusz nyilvánvaló hatását mutatta, annak ellenére, hogy Descartes óvatosságból a kopernikuszi elméletet csupán a ptolemaioszi és a brahei elmélettel egyenrangú hipotézisnek ismerte el. Ez a rész az Encyclopaediának azon ritka helyei közé tartozik, ahol Apáczai tovább megy mesterénél és röviden, saját megfogalmazásában, és szerzőjét nevén nevezve, ismerteti Kopernikusz elméletét, anélkül azonban, hogy az előbbiekkel összekapcsolná, vagy elhatárolná tőlük, illetve anélkül, hogy bármilyen módon állást foglalna ebben a kérdésben. Az itt említett hivatkozás jelentőségét természetesen nem szabad túlbecsülni, ugyanis ez a kétségtelenül fontos tudományos elmélet beillesztése éppúgy Apáczai „műgyűjtő”, enciklopédista mentalitásához tartozik, mint az egyébként nagy számban jelenlevő tudománytalan, illetve áltudományos adatok és elméletek pl. a spekulatív fizika, az alkímia és az asztrológia területéről. Amint arra már korábban utaltunk, Apáczai kartezianizmusa nem tekinthető egységes és következetesen érvényesített álláspontnak. Számos gondolat, sőt az egész Encyclopaedia egyes fejezetei (pl. a 6. és 7. részben, illetve a 8., 9., 10. és 11. teljes egészükben) más, nem karteziánus, sőt olykor éppen antikarteziánus szerzők műveiből származnak. Magának az enciklopédiának az eszméje, modellje és számos részlete Johann Henrik Alstedt herborni, majd később gyulafehérvári professzornak Porcsalmi András kéziratos másolatában fennmaradt művéből való (vö. Apáczai Csere 1977, 76.). Az említett részek és fejezetek szerzői közül pedig ki kell emelnünk Johannes Phocyllides Holwarda antikopernikánus csillagászt, Sethus Calvisius történészt és a korábban már többször is megemlített puritán teológust Guilelmus Amesiust.

Amesius hatása az Encyclopaedia egyes fejezeteinek szellemiségére meghatározó jelentőségű. Ha azt állítjuk, hogy a metafizikai és természetfilozófiai részek túlnyomórészt Descartes és Regius hatása alatt állnak, ugyanúgy el kell ismernünk Amesius döntő befolyását az emberi megvalósításokról, az etikai, jogi, politikai és teológiai kérdésekről szóló fejezetekre. Amesius főművének, a Medulla theologicának eredeti szövegétől eltérően Apáczai az egyes problémák tárgyalásának sorrendjét megváltoztatta. Ily módon az Encyclopaedia először az igazságosságot, vagyis „az embertársakkal szembeni viselkedést” tárgyalja és csak ezután következik a kegyesség tárgyalása, azaz „az Istennel szembeni kötelességekre” vonatkozó rész. Ez az eljárás nyilván nem jelent valamiféle értékhangsúly-eltolódást az evilágiság javára, de talán alátámasztja azt az életmű egészéből és az életrajzi adalékokból is kiolvasható gondolatot, hogy Apáczai pedagógusi igyekezete elsősorban az emberek evilági magatartásának, állapotainak megváltoztatására, és nem annyira vallási szokásaik módosítására irányult. Következetesen vállalt puritán meggyőződése, amelyért kénytelen volt elszenvedni Isaac Basirius (az angol polgárháborúban kivégzett I. Károly udvari lelkésze, aki II. Rákóczi György közvetlen környezetéhez tartozott) udvari intrikáit, elsősorban nem hittételekre vonatkozott, hanem az egyházszervezet reformjára. Egyébként Amesius teológiája, amint arra Bán Imre idézett monográfiájában rámutatott, szintén a hit emberi életvezetéssel kapcsolatos, azaz erkölcsi vetületét hangsúlyozta. Eszerint a teológia szerepe nem a dogmák rendszerezésében áll, hanem éppen abban, hogy az embereket Isten törvényeinek megfelelő életre tanítja. Isten törvényei egyaránt kiterjednek a háznépről való gondoskodás módozataira, a szent közösség belső rendjére és a polgárok társadalmának megszervezésére. Éppen ez utóbbi téren érvényesített következetes reformszellem tette a puritánokat minden egyházi és világi hatalom szemében veszedelmes felforgatókká.

Az Encyclopaedia fejezeteinek e vázlatos áttekintéséből is kiderül, hogy Apáczai eszmetörténeti forrásai a tárgyalt témakörök szerint váltakoznak, anélkül hogy igényt tartana a különböző álláspontok összehangolására vagy szintézisére. Ebben a szellemben kész elfogadni, amint azt a korábbiakban láttuk, a megismerés forrásainak kettősségét. Az elme spontaneitásának tulajdonított ismeretek és azok, amelyek csakis az isteni kegyelem által válhatnak hozzáférhetővé, kölcsönösen feltételezik egymást. E kettősség feloldhatatlanságának és egymásrautaltságának érvei később más, eredeti Apáczai művekben is megtalálhatók, így például A bölcsesség tanulásáról című orációban, amelyben a descartes-i alapelvek újabb összefoglalása és Descartes filozófiatörténeti jelentőségének tömör kiértékelése is egyben.

A bölcsesség tanulásáról (in: Apáczai Csere 1975) című oráció Apáczainak a gyulafehérvári kollégium poétikai osztályokat vezető rektorává történt kinevezése alkalmából mondott beköszöntő beszéde. A szónoki beszéd műfajai között az oráció az akadémiai beszéd sajátos típusa, amely hagyományos formai követelmények pontos betartásával készült. (Vö. Bán 1958, az Al. Săndulescu által szerkesztett Dictionar de termeni literari [Irodalmi fogalomtár], Bucureşti, Ed. Academiei, 1976. 124., tanúsága szerint az oráció részei: exordium [bevezetés], propositio [szerkezet], narratio [bemutatás], probatio [indoklás], refutatio [ellenvetések cáfolata], peroratio [megerősítés].) A beszéd célja: feltárni a bölcsesség mibenlétét, rámutatni eredetére, elsajátításának feltételeire, útjaira és értelmére. Apáczai szerint a bölcsesség (sapientia) kifejezés háromféle értelemben használatos: a lélek gazdagodása érzéki tapasztalat (pl. ízlelés) által; az értelemnek az elvek és tételek értelmét (és egyszersmind következményeit) felfogó tevékenysége; a tudni érdemes dolgok rendszeres összessége (vagyis az egyetemes enciklopédia). Az eddigiekből nyilvánvalóan kiderült, hogy Apáczait a bölcsesség különböző jelentései közül éppen ez utóbbi foglalkoztatta leginkább. Ami a tudni érdemes dolgok körét illeti, erre vonatkozólag a beszéd szövegében rendkívül érdekes felosztás található, amennyiben az ilyen dolgok két csoportját említi: a nyelvet és magukat a dolgokat. A nyelv itt még természetesen nem mint szimbolikus valóságkonstituáló tényező, hanem egyszerűen mint az ismeretek közvetítője jön számításba, mégpedig a héber, a görög, a latin és az arab nyelv kultúrahordozó jelentőségének bemutatása révén. A dolgokra vonatkozó ismeretek a korábban már ismertetett két csoportba tagozódnak. A természet világosságánál megszerezhető ismeretek közé tartoznak a logika, a matematika, az asztronómia, a fizika és a mechanika, míg az isteni kegyelem világosságánál megszerezhetők közé a teológia, az etika, a gazdaságtan, a politika és a jog. Nem minden ismeret egyformán fontos, de mindenikük hozzájárul a bölcsesség teljességéhez. (Pl. Apáczai szerint a teológia méltóságban, hasznosságban és szükségességben a többi tudomány fölött áll, és nem szorul rá egyikre sem, mégis a Biblia felsőbbrendűsége csak az üdvözüléshez szükséges dolgokra vonatkozik, míg „a valóságnak megfelelő értelmezése sok más tudomány ismeretét feltételezi”. Vö. A bölcsesség tanulásáról, in: Apáczai Csere 1975, 27.)

Az oráció tág teret szentel a fent említett tudományok történelmi fejlődésének, ismertetve mindenik hozzájárulását a megismerés előrehaladásához. A felidézett szerzők között Descartes (Cartesius) neve kétségtelenül a legnagyobb megbecsülésnek örvend, mint aki „az egész filozófia reformátora”, illetve „a század büszkesége”. Apáczai szó szerint a következőket írja: „Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk – René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút (Apáczai Csere 1975, 65). A bölcsesség tanulását és Descartes érdemeinek elismerését szorgalmazva Apáczai röviden összefoglalja a karteziánus filozófia alapelveit, mint pl. az általános kételkedés, a gondolkodó ész logikailag szükségszerű létezése, Isten létének szükségszerűsége, a kiterjedt dolog létének elismerése stb. Az ilyen alapokon felépülő gondolkodásmód előnyeit maga Descartes is megfogalmazta Picot abbéhoz írott előszavában. Erre épül Apáczai felsorolása is, amely szerint ezek az elvek: 1. kis számúak és nagyon világosak; 2. alkalmazásukkal az ember hozzászokik ahhoz, hogy minden eléje kerülő dologban helyesebben ítéljen; 3. világosságuknál és bizonyosságuknál fogva minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így egyetértésre és szelídségre hangolják a lelket; 4. alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazság fedezhető fel. Az itt jelzett utalások révén az oráció Apáczai karteziánus filozófiai tájékozottságának és Descartes eszmetörténeti jelentősége melletti elkötelezettségének bizonyságaként is jelentős alkotás.

Apáczai utolsó műve a Philosophia naturalis, latin nyelvű, kéziratban maradt tudományos-filozófiai „kézikönyv”, amelynek karteziánus referenciái mind az Encyclopaedia, mind pedig A bölcsesség tanulásáról hivatkozásainál gazdagabbak és változatosabbak. Ezt az Apáczai-kutatás által hosszú ideig elhanyagolt munkát elemezve Bán Imre megállapította, hogy szerzője kettős célt tűzött maga elé: egyrészt szerette volna összefoglalni a karteziánus filozófia tudományos és filozófiai elveit, másrészt pedig kiteljesíteni az Encyclopaediában közreadott tudományos ismereteket. A töredékben maradt írás négy nagyobb fejezetből áll, amelyek sorra az általános filozófia, az aritmetika, a geometria és a fiziológia kérdéseit tárgyalják. Az első könyv értelmében a filozófia a bölcsesség tanulmányozása, míg a bölcsesség minden megismerhető dolog tudománya. Tudománynak Apáczai a dolgok első okainak ismeretét nevezi, ami tökéletesen megegyezik Arisztotelész álláspontjával, de a megismerés módszereinek kérdésében már Descartes módszerről írott Értekezésének alapelveit (1. a problémák felosztása; 2. az egyszerűtől az összetett felé való haladás; 3. az ugrások elkerülése; 4. a teljes felsorolás megvalósítása) tartja mérvadónak. Ily módon ez a munka megvilágító erejű Apáczai karteziánus forrásainak tekintetében is, amelyek körét a kutatók többsége Descartes írásai közül mindössze a Principiára és a Dioptrika egyes fejezeteire korlátozta. Az utolsó Apáczai-mű filozófiai fejezeteinek utalásai azonban az Értekezés ismeretét is valószínűsítik, mi több a munka említett elemzője további hivatkozások és egy időközben elveszett Apáczai-mű (Disputatio de mente humana) alapján arra a következtetésre jut, hogy A lélek szenvedélyei című Descartes-értekezés sem lehetett ismeretlen számára (vö. Bán 1958, 188). Kezdetben megfogalmazott célkitűzésünkhöz ragaszkodva úgy gondoljuk, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésénél is a mű (feltételezett) recepciójának lehetséges körülményeit kell megvizsgálnunk, illetve össze kell vetnünk azokat Apáczai életrajzi adataival és szándékaival.

Az Apáczai által korábban nem idézett Descartes-műveknek e kései írásban való jelentkezésével kapcsolatban legalább két dologra gondolhatunk: az Encyclopaedia előkészítése, szerkesztése-kiadása túlságosan elhamarkodottan, a kelleténél rövidebb idő alatt történt (és ennélfogva sok, Apáczai által már ismert karteziánus és másfajta gondolat nem kaphatott helyet benne), vagy pedig, a Philosophia naturalisba felvett gondolatok – amelyek közreadásának célja az Encyclopaedia kiegészítése lett volna – csak utólag, az Erdélybe való visszatérést követően váltak számára ismertté. A két feltevés közül egyik sem zárható ki egészen, de az életrajzi adatok az elsőt támogatják. Apáczai 1652 őszén kezdte el a mű szerkesztését, és ezzel szinte egyidőben kapta kézhez Csulai György püspök hazahívó levelét. Ettől az időponttól számítva a rendkívül aprólékos, sok esetben nyelvújítói ihletettséget, és tudományos-filozófiai rendszerezőképességet igénylő munka kevesebb mint egy évig tartott, ugyanis a kéziratot már 1653 nyarán átadta Johannes Waesberge utrechti nyomdásznak. Ez a rövid időszak nem kedvezett az elmélyült és alapos munkának, ami talán részben a mű heterogenitását, a különböző fejezetek közötti fogalmi egyenetlenségeket, illetve a kinyomtatott anyagban a kihagyások és helyesírási hibák nagy számát is megmagyarázza (Bán 1958, 188). A hazahívó levél nyomasztó, határidőt szabó hatására következtethetünk az Encyclopaedia dedikációjából is, amely elsősorban Csulai püspöknek szól, másodsorban Johann Henrik Bisterfeldnek a gyulafehérvári kollégium teológia és filozófiatanárának, végül pedig magának a kollégiumnak. A dedikációban Apáczai újra kinyilvánítja a püspök iránti háláját és szolgálatkészségét, illetve utal művének az erdélyi magyar oktatásban betöltendő szerepére. Ez a tény önmagában is azt igazolja, hogy a mű kinyomtatás ára feltétlenül Hollandiában kellett sor kerüljön (ennek érdekében szerkesztője kész a püspökkel szembeni engedetlenség látszatának kockázatát is vállalni), ami egyszersmind csökkenti a második hipotézis valószerűségét.

Amennyiben feltételeznénk, hogy az Encyclopaedia tartalmát kiegészítő információkat Apáczai Erdélybe való visszatérése után gyűjtötte össze, feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy a 17. századi Erdélyben a korabeli tudományos és filozófiai szakirodalomban való tájékozódás esélye rendkívül csekély volt. (A nyomtatványok forgalmára [kiadására és beszerzésére] vonatkozó történeti kutatások tanúsága szerint, a 16–17. században, az európai humanisták (mindenekelőtt Erasmus) művei beszerzésének, fordításának és kiadásának korábbi fellendülése után, számos protestáns szerző (Luther, Melanchthon, Kálvin, egyes antitrinitáriusok) művei mellett, alig néhány tudományos és technikai jellegű kiadvány szerepel az erdélyi gyűjteményekben; Ez a könyvek iránti relatív érdektelenség a 18. század közepéig tart. Vö. Dankanits 1974.) Mégis Apáczai életrajzi adatai azt mutatják, hogy fordítói és könyvkiadói tevékenysége Erdélybe való visszatérése után sem szűnt meg. E tevékenység eredményeképpen került kiadásra 1654-ben Gyulafehérváron egy az oktatást segítő magyar nyelvű logikatankönyv Petrus Ramus logikája alapján, Magyar logikácska címen, amelyhez kiegészítésként hozzácsatolta a neves flamand humanista Joachim Sterk van Ringelberg (Fortius) a tanulás értelméről szóló értekezését ugyancsak magyar nyelven, párbeszédes formába átdolgozva. Hasonlóképpen, amint arra a korábbiakban már utaltunk, megírt és kiadott egy sor egyházpolitikai és teológiai művet, továbbá nyilvános előadásokban és beadványokban igyekezett felhívni az egyházi és világi hatóságok figyelmét az iskolaügy és a tudományszervezés halaszthatatlan problémáira. A kiadott művek, a kortársak feljegyzései és ránk maradt levelezése kiválóan bizonyítják Apáczai intenzív szellemi tevékenységét. Bármennyire is nagyra értékeljük azonban e szellemi tevékenység hozadékát, megengedve esetleg egyes új, korábban ismeretlen eszmék elsajátítását is, az utolsó mű kéziratának gazdagsága, terjedelme és rendszeressége lényegesen túlmutat Apáczai ez időtájt született alkalmi írásainak színvonalán. Az Encyclopaediaéhoz közel álló stílus, kiegészítve a fogalomhasználat nagyobb biztonságával és több egyéni gondolattal arra utal, hogy az anyag megismerése és feldolgozása sokkal kedvezőbb művelődési és társadalmi körülményekhez kapcsolódik, mint amilyeneket a korabeli Erdély biztosíthatott volna.

Végezetül, Apáczai kartezianizmusát vizsgálva, figyelembe kell vennünk kultúrájának és tevékenységének legáltalánosabb sajátosságait. Gondolkodásmódja az egyházi reform által meghatározott ideológiai és intézményi átalakulás légkörében formálódott, és bár némiképpen foglya maradt a korabeli, skolasztikus maradványokkal terhelt pedagógia egyes formális követelményeinek, kész elismerni az ész és az egyéni gondolkodói erőfeszítésből származó bizonyosság követelményét. E követelmények elfogadása Apáczainál a tanulás által megszerezhető bölcsesség kulturális felszabadító erejébe vetett hitéből származik, amely azonban, meggyőződése szerint, sohasem kerülhet ellentétbe a vallásos hittel, sőt, éppen a hit védelme, a legmegfelelőbb érvek és igazságok felfedezésének vallási indíttatású szükséglete az, ami nélkülözhetetlenné teszi. Descartes filozófiája az így megfogalmazódó elvárásokat a legmesszebbmenően kielégítette. Leginkább ezzel magyarázható, hogy Apáczai egyetlen filozófiai kérdésben sem törekedett a karteziánus elvek átértelmezésére, legfennebb egyfajta „kettős igazság” szellemében kiegészítette őket a puritanizmus teológiai és társadalmierkölcsi tételeivel. Ő maga sem tekintette magát filozófusnak. Művei jellegéből kitűnik, hogy sosem a tiszta filozófiát művelte, hanem mindig az elméleti tételek gyakorlati (pedagógiai, ill. társadalmi-politikai) következményei érdekelték. Jól bizonyítja ezt az a tény is, hogy legfontosabb művei vagy oktatási célt szolgáló kézikönyvek, vagy oktatás-és egyházpolitikai értekezések. Fő törekvése, hogy az Encyclopaedía az erdélyi protestáns oktatás alaptankönyvévé váljék, nem valósult meg. A karteziánus eszmék nemcsak Franciaországban és Hollandiában, hanem Erdélyben sem váltak az oktatási intézmények elfogadott tananyagává; s Apáczai tankönyveit is legfennebb felvilágosultabb iskolamesterek, főképpen ismerősök, tanártársak, volt németalföldi egyetemjárók és tanítványok ismerték.

Apáczai életműve a maga nemében, akárcsak Descartes-é is, túlmutatott ugyan alkotója és általában a kor társadalmi, politikai és kulturális viszonyain, de közvetlen hatását és utóéletét tekintve a meghaladni vélt viszonyok foglya maradt. Az egyéniségük, képzettségük, életkörülményeik és főként teljesítményeik közötti lényeges különbségek ellenére úgy tűnik, hogy Descartes eszméinek első magyar nyelvű erdélyi tolmácsolója némiképpen osztozott mestere sorsában. Tevékenységét, békés természete és koncíliáns magatartása ellenére gyanakvás, szakmai irigység és intrika kísérte, amely végül üldöztetésbe csapott át, míg ő, méltatlan állapotát nemes sztoicizmussal viselve, nem saját helyzetének javításáért, hanem egy akadémia létesítéséért fordult beadvánnyal a fejedelemhez. (Lásd: A magyar nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája című tervezetet (in: Apáczai Csere 1975), illetve a párhuzam kedvéért Descartes svédországi tartózkodása idején készített akadémiai tervezetét mint egymástól független, de lényegileg hasonló törekvéseket.)

Hivatkozások

Apáczai Csere János, Magyar logikácska és egyéb írások, Bukarest, Kriterion, 1975.

Apáczai Csere János, Magyar Encyclopaedia, Bukarest, Kriterion, 1977.

Bán Imre, Apáczai Csere János, Budapest, 1958.

Dankanits Ádám, 16. századi olvasmányok. Bukarest. Kriterion. 1974.

Foucault, Michel Mi a szerző?, in: Világosság 1981. július.

Krenner D., Apáczai Csere János, Budapest, 1912.

Szabályok az értelem vezetésére; Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről; Az igazság kutatása a természetes világosság által. In: Descartes: Válogatott filozófiai művek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961. 88.

Szabó Miklós, Erdélyi diákok küföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században, in: Művelődéstörténeti tanulmányok, Bukarest, Kriterion, 1980.

Tonk Sándor, Erdélyiek egyetemjárása a középkorban, Bukarest, Kriterion, 1979.