Ács Pál

„Ha kérdi Isten, Káthay, tetőled”
Pázmány vitairata Bocskai haláláról

Megjelent: Á.P., „Az idő ósága”: Történetiség és történelemszemlélet a régi magyar irodalomban, Bp., Osiris, 2001 287–303.

Káthay Mihály (†1607. január 12.)

Káthay Mihály Bocskai István erdélyi fejedelem kancellárja volt (1604–1606). Politikai karrierjének csúcsa a Bocskai-szabadságharc korára, a bécsi békealkudozások idejére, egy új magyar alkotmányos rend kifejlésének korszakára esik. Bukásának, bebörtönzésének és „meglincselésének” körülményei máig tisztázatlanok. Ám nemcsak a történészek, hanem az irodalom kutatói is komolyan érdeklődtek Káthay iránt, hiszen részese volt a 16. század végén kibontakozó neosztoikus szellemi mozgalomnak. A Balassi-epicédium (1596) ajánlásában Rimay János mint Balassi Bálint költészetének tisztelőjét említi, olyan férfiúként beszél róla, aki „Pallas ivadékai” közé tartozik Istvánffy Miklóssal, Forgách Mihállyal, Szokoli Miklóssal és Melith Istvánnal együtt. (Lásd minderről bővebben Ács 2001, 32–42; vö. Szabó 1999, 41, 74–75.) Levelei művelt, olaszul is beszélő értelmiségiként mutatják be, s ismerjük mind magyar, mind latin nyelven írt költeményét. (Magas mennyben lakó Isten [RPHA № 847]; Quod tua deplorat [Rimay 1596/1994, 19, 64], ez utóbbi Rimay Balassi-epicédiumának része, a műhöz írt kísérő elégia.) 1604. október 29-én a kelet-magyarországi Kálló várkapitányaként csatlakozott Bocskai mellé, s csakhamar kancellárja lett. A kassai udvar egyik legfontosabb embere, ha beszélhetnénk Bocskai kormányáról, őt mint miniszterelnököt említenénk. Volt lengyel követ, az országgyűléseken önálló politikai tényezőként lépett fel, számos kiáltványt, proklamációt fogalmazott (Nagy 1987, 175–185). Az udvarban ott tevékenykedtek a késő humanizmus és a neosztoicizmus jeles magyar képviselői: Péchy Simon, Petki János, Rimay János, Bocatius János, Illésházy István. Máig furcsálljuk azt az elkeseredett dühöt (a Káthay-gyilkosság háttérében a kelet-magyarországi és erdélyi katonai körök dühödt értelmiség-ellenessége állhatott: Pirnát 1971, 391), amellyel ezek az értelmiségiek az „áruló” Káthay ellen fordultak, miként erre Klaniczay Tibor rámutatott: „mihelyt kivetették maguk közül, amolyan ellensztoikusnak állították be, aki a sztoikus bölcsek helyett Epikurosz, a sztoikus Virtus helyett a Voluptas táborába szegődött” (Klaniczay 1961, 317).

Káthay megítélése már saját korában ellentmondásos volt: egyfelől radikális Habsburg-ellenességéről volt híres, másrészt része volt a felkelés kezdeti politikai jellegének megváltoztatásában, a hajdúk megzabolázásában. Lippay Balázs hajdúkapitányt – Bocskai parancsára – Káthay házában mészárolták le, miként ezt Szamosközy István részletesen leírja. 1606 őszén Bocskai megmérgezésének és más „fertelmes praestigiumoknak”, „praktikáknak” vádjával tartóztatták le, perre azonban sohasem került sor, bár a fejedelem készült erre. Bocskai halála után, mikor szabadulása már lehetőnek látszott, Kassa piacán a hajdúk miszlikre szabdalták. (A Káthay-gyilkosságra vonatkozó régebbi szakirodalmat lásd Kosáry 1951, 322; vö. még Benda 1993², 211.) A 17. század történetírói általában hitelt adtak a vádaknak, miként a modern történészek is. Újabban Nagy László tett kísérletet Káthay tisztára mosására (Nagy 1976), lényegében beillesztve az esetet a Báthory Gábor-revízió koncepciójába, a „rosszhírű” Báthoryak apológiájába (Nagy 1984). Káthay Bocskai udvarában a Báthory-pártot támogatta, melyet „háborús pártnak” is mondanak, s mely a fiatal Báthory Gábor erdélyi trónutódlásáért szállt síkra. Nagy László szerint a kancellár emiatt bukott el, hisz győzött az Illésházy vezette „békepárt”. Ez azonban nem lehetséges, mert a párt más, radikális képviselői, pl Bethlen Gábor és Imreffy János szabadon tevékenykedtek, sőt, Káthay szidalmazásában is részt vettek. A Báthory-párti urak Káthay meggyilkolásának is részesei voltak, pl. Kellemesy Mihály. Ma már világosnak látszik, hogy a bécsi békeokmány aláírásakor Bocskai kénytelen-kelletlen kiegyezett legfőbb ellenségeivel, az erdélyi katolikus oligarchákkal, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, akik éppúgy Báthory Gábor trónutódlását támogatták, mint a radikális protestáns „háborús párt” – persze Báthory Gábor katolizálásában reménykedve. Velük szövetkezett Káthay, s a hatalmas ellenfelek alkalmi fegyverszünetében ő volt a szükséges áldozat, vesztét tehát részben saját politikai ballépése okozta. Így történhetett, hogy az ő nyakába varrták azt a vádat, amelyet eredetileg a katolikus oligarchákkal szemben lett volna jogos felhozni. Nagy László szerint a „békepárt” vezére, Illésházy István bujtotta fel a hajdúkat a szörnyű leszámolásra. Ezt az elgondolást a források nem támogatják. Ez a dolgozat új források alapján kísérli meg újragondolni az 1607 januárjában történteket.

Az álkonfesszió

„Én, Káthay Mihály, őfelsége Bocskai István fejedelem kancellárja, örök tanulságul az egész világnak a következőket vallom: gyermekségemtől fogva áthatottak a szent tudományok, s gyakorlott voltam a beszéd és az írás művészetében. Így életem virágában a kancellárságig vittem. Ám ennél is nagyobbra tört a lelkem, s boszorkányságoktól vezettetve az ördögnek és Lucifer fejedelemnek adtam magam Sardanapal, Bacchus és Venus társául. Elhivatott epicureusként élveztem gyönyörűségeiket, elfeledkezve a világ teremtő Istenéről. Áthágtam Isten parancsait, s hogy mind több és több kincset gyűjtsek, vallásomat megtagadtam, hazám és családom jó hírnevének örök kárára. Méregkeverő lettem, eladtam az embert és az urat, a felséges Bocskai fejedelmet. Azt, aki hatalmas kegyelméből minden jóval táplált, méreggel öltem meg. Utolsó bűnösnek vallom magam, s emlékezem a Szentírás szavaira, miszerint mindenki, aki magasabbra tör annál, amint azt Isten rendelte, Júdás sorsára jut, aki felfuvalkodottságában Lucifernek adta magát, megtagadva a jóságos Istent, s gaztette örökkévaló példa az egész világ számára. Visszhangozza a Föld minden épülete az én vallomásomat, s tudja meg mindenki, hogy amit tettem, magamért tettem, s igaz és bölcs ítélettel fekszem most darabokra vagdalva Kassa városának piacán.” (MTAK kézirattára Ms 4982.)

Ez áll a „lator Káthay Mihály kancellár” úgynevezett Confessiójában, mely bekerült az 1607-es velencei követjelentések közé a Bocskai temetéséről szóló beszámolóval együtt. Arra, hogy miért juttatták el Velencébe a Bocskait magasztaló és a katolikus Káthayt becsmérlő iratokat, akad felelet. A pápa épp ekkor háborúra készült az excommunicatióval sújtott köztársasággal, s a velenceiek, még korábban, azért dolgoztak a bécsi béke ellen, hogy a császár ne avatkozhasson be a köztársaság és a pápa közt készülő összecsapásba (MOE XII, 256).

A halott kancellár szájába adott vallomástétel publikálatlan ugyan, mégis ismerősen cseng, hiszen szó szerinti latin megfelelője „a fejedelemnek megétetőjéről” szóló magyar gúnyverseknek, melyeket széltében-hosszában terjesztettek 1607 elején: „Én, Káthay Mihály, velágnak nagy példa, / Az Epicurusnak voltam tanítója, / Bacusnak, Venusnak, Voluptasnak fia, / Sardanapalusnak követője, társa” stb. (RMKT XVII, 1, 371). Hasonlóan a latin Confessióhoz, ezek a versek is az álkonfesszió vagy az álepitáfium műfajában íródtak, a meghalt Káthay hangján szólalnak meg, árulónak, gyilkosnak, méregkeverőnek nevezve a kancellárt, kitérve Júdás példájára is. A méregkeverést és az árulást valamiképpen a tanultság, a humanista műveltség folyományaként pertraktálják ezek a versezetek, bőséggel belekeverve az ügybe Káthay „pápista” hitét is: „Még az nagy Pluto is fél álnokságomtúl, / Látván tudományom olasz praktikákból, / Én álnokságomtúl mérgös italomtúl, / Tanítvány mört vagyok pápa kölykeitűl” (RMKT XVII, 1, 372 – a fiktív epitáfium műfajára lásd RMKT XVI, 11, 517), azaz a jezsuitáktól. Megfelel a Velencéből származó Confessio a magyar változatoknak a vallásváltoztatás kérdésében is. A versek nemcsak a „pápista” indíttatásokat taglalják, hanem conversiót emlegetnek: „Mulandó jószágért hitöm megtagadtam.” (RMKT XVII, 1, 371.) Ez valóban megtörtént, hisz a kolozsvári jezsuita évkönyvbe 1605-ben bejegyezték, hogy Káthay feleségével, Homonnai Drugeth Annával együtt a Jézus-társaság befolyása alatt mintegy két évvel korábban áttért a katolikus hitre (Annuae Litterae… 1921, 138). A „hittagadó” jelző persze keményebben hangzik, mint az egyszerű „pápista”, mégis elégtelen ahhoz, hogy mintegy bizonyítékul szolgáljon a legsúlyosabb vádakhoz. Bocskainak más buzgó katolikus hívei is voltak, például Czobor Mihály (RMKT XVI, 10, 339) vagy a kállói kapitányságban Káthayt követő Rákóczi Lajos, akit protestáns hajdúi vakon követtek mindenben, még Bocskai ellen is (MOE XII, 251, 277).

Másfelől igazán léteztek a Habsburg oldalon olyan cselszövések, „praktikák”, melyekbe a pápai nuncius alaposan belekeveredett. Ilyen volt az 1606. május 8-án leleplezett lőpor-összeesküvés. Bocskait az országgyűlési rendekkel együtt a kassai német puskaporcsinálók kívánták a levegőbe röpíteni. A nuncius május 15-ei jelentésében olvasható: „Breuner marsall bizalmasan figyelmeztetett, hogy ha egy praktika sikerül, Bocskai hamarosan meghal.” („Il marescial Prainer mi ha accennato in gran confidenza che se una prattica succede che potrebbe scentirsi presto la morte del Boscai.” – MOE XII, 285.) Figyelmet érdemel, hogy ez a jelentés a lőpor-összeesküvés lelepleződése után kelt, tehát folyamatos merényletkísérletekre gyanakodhatunk. Még érdekesebb, hogy a nuncius a Káthay-ügyet sem hagyja kommentár nélkül. 1606. szeptember 23-ai jelentésében, nem sokkal a kancellár letartóztatása után írja Rómának: „Biztos, hogy Bocskai nem él már sokáig, mert a titkára megmérgezte. Túl jó vég ez egy ilyen gonosz embernek!” („È aviso certo, che ’1 Boscai non potrà lungamente vivere, essendo stato avvelenato da un suo secretario. Fine troppo buono ad un huomo tanto scelerato!” – MOE XII, 291.)

A Habsburg-udvarban többféle tervet is forraltak Bocskai elveszejtésére, s ez a fejedelem előtt sem maradt rejtve. A lőporaffér kitudódása után panaszkodott Illésházynak, hogy míg az ellenfél az alkudozások során az időt húzza, „az alatt mindenféle practikákkal mind alattunk és birodalmunkban levő helyek s emberek által, mind a töröknél… szüntelen ártalmunkra ügyeköznek, és ha az alkalmatosság hozzá bocsátná, igen heven akarnák az forrót alánk önteni.” (1606. május 25-én. – TT 1878, 275.) Ezt támasztja alá elfogott követének, Bocatius Jánosnak a vallomása is, aki persze életét mentve, vallatói szája ízének megfelelően mondta azt, hogy „Bocskai gyakran leissza magát, combjaiban régi baja van, egyik medikusától, egy sziléziaitól [a lausitzi származású Bocatius földijétől] – hallottam, hogy könnyen lehetne rajta segíteni. Ha most meghalna, sok remény lenne arra, hogy fogadott fia, Homonnai Bálint…, miként Báthory Gábor… is, könnyen engedelmességre bírható volna.” (Bocatius 1985, 169.)

A béke királypárti ellenfelei azért próbálták siettetni Bocskai halálát, hogy a fejedelem véletlenül se hagyhasson maga után vér szerinti fiúörököst, s így a király mielőbb érvényt szerezhessen a magyar korona Erdélyre vonatkozó háramlási jogának (Benda 1955, 156). Elértek-e ezek az udvari praktikák Káthayig? Aligha tudnánk erre kielégítő választ adni. Annyi elmondható, hogy maga Bocskai és a kortársak többsége hitelt adott a vádaknak, az is igaz viszont, amit Istvánffy állít, hogy „amiképpen ő (Káthay) ezt mindig tagadta, éppúgy kétségtelen bizonyítékokkal sohasem lehetett rábizonyítani gonosztettét” (Istvánffy 1962, 488). Azok a konfessziók, melyek akár magyarul, akár latinul, akár versben, akár prózában úgymond Káthay vallomását tartalmazzák, függetlenül attól, hogy mennyi a valóságértékük, gyalázkodó propagandaművek.

Egy „libellus famosus” 1610-ből

A Káthay-ügy visszhangja, a fejedelem megétetőjéről szóló história 1607 után is sokáig megmaradt mind az erdélyiek, mind a magyarországiak fülében. Gondoskodtak róla a történetírók, akik hol némi kétkedéssel, mint Hídvégi Mikó Ferenc (Bethlen Gábor… 1980, 32), hol szent meggyőződéssel ismételték ugyanazon vádakat, így Szepsi Lackó Máté (Szepsi Lackó 1858, 98–101), Bojti Veres Gáspár (Böjthinus, 1809, 260–261), Hain Gáspár (Hain 1988, 140) és Kemény János (Kemény 1959, 84) fejedelem is. De nem tűnt el Káthay neve az erdélyi politikai gúnyversekből sem. A Ha kérdi Isten, Kátay, te tőled kezdetű ének első sora kedvelt nótajelzéssé lett a 17. században, bejegyzik a Vasady-kódexbe, Kolosi Török István is nótajelzésként említi, Tatrosy György pedig még 1640-ben is hosszabban idézi a verset, melyet epitáfiumnak nevez. (RMKT XVII, 1, 621–622. – Bogáti-zsoltár nótajelzéseként szerepel a vers a Péchy Simon-kódexben is [Font Zsuzsa szíves közlése].) A Káthay-ballada széténeklése a 18. századig követhető nyomon a „Kátainak mérgét” felemlegető Rozsnyai Dávidtól (RMKT XVII, 16, 11) Gyulai L. Gáborig (1766) és Habokai Mártonig (1795) (Molnár 1940, 205–253), akik hosszú parafrázist írnak Rimay Bocskai-sírverséből (Takács 1975, 203–220), mely szintén kitér a mérgeztetés históriájára – ugyanúgy, ahogyan Huszti András (Huszti 1791, 247–248 – lásd RMKT XVII, 1, 373–374, 622) is újrakölti az 1607-es Káthay-epitáfiumot.

A 17. század elején több olyan politikai tárgyú éneket kinyomtattak, amelynek ma már egyetlen példánya sem ismeretes. Ilyen például a Conspiratio Kendiana (RMKT XVII, 1, № 96 – vö. Keserű 1963, 360–368) is. De ilyen volt az a többek között Káthayról szóló libellus famosus (politikai gúnyvers, pasquillus) is, amelyet csak Pázmány Péter válaszából rekonstruálhatunk. Ez a választétel s vele az eltűnt libellus is, ezidáig, úgy tűnik, elkerülte az irodalomtörténészek figyelmét. Nem szerepel az elveszett nyomtatványok említéseit tartalmazó RMNy-gyűjtésben, s kéziratának sincs nyoma az RMKT XVII. századi sorozatához Stoll Bélánál készülő Pótkötet anyagában sem.

Pedig ez a Pázmány-vitairat ott van az álnév alatt megjelent Peniculus papporum 1610-es és 1611-es kiadásában, valamint a Kalauz 1613-as első kiadásának utolsó lapjain. (RMNy I, 1002, 1024; Pázmány 1613, 118–126. – A mű kiadástörténetére vonatkozóan lásd: Hargittay 2001, 255.) A szóban forgó mű tehát a Kalauz része. Hogy mégsem ismerjük, arra magyarázatul szolgálhat a nagyhírű könyv meglehetősen bonyolult szerkezete és a mű kiadástörténete. E rövidebb írás ugyanis a Kalauz egyik appendixének az appendixeként jelent meg. A Kalauzzal egybefoglalt Logi alogi című latin vitamű függelékéről van szó, mely korábban egy másik könyv, a Peniculus papporum függelékeként szerepelt. A Logi alogi egy évvel előbb már napvilágot látott Joannes Jemicius álnév alatt, ám ekkor nem tartalmazta az appendixet, a Kalauz 1613 utáni kiadásaiból pedig egészében kimaradt. A Pázmány-Opera Omnia készítésekor a Kalauz esetében az utolsó, a Logi aloginál az 1612-es első kiadást vették figyelembe, így az appendixet ezekből elhagyták (Pázmány 1904, 287–468 – a dolgozatomban olvasható Pázmány-fordítások kollektív munka útján jöttek létre; köszönettel tartozom Madas Editnek, Pajorin Klárának és Sarbak Gábornak), ezt tehát – Pázmány neve alatt – csak az 1613-as első és egyben utolsó kiadásban olvashatjuk.

A vitairat a következő címet kapta: Appendix, in qua, anonimi sycophantae glomeratae criminationes infabre comissae fabellae, in Pontificem Max. e triviis compotabilibus mutuatae, ac rythmis Pannonicis cantitatae; jugulantur (Függelék, melyben megsemmisítjük egy névtelen cselszövő ügyetlenül összetákolt kocsmai magyar ritmusban énekelgetett meséit és rágalmait a pápa ellen).

Pázmány a tőle megszokott módon tételről tételre haladva cáfolja ellenfelének állításait, bőven idéz a megsemmisítendő szövegből, sajnálatunkra, latinra fordítva a „kocsmai” cantilenát, de így is részletesen megismerhetjük annak tartalmát. Pázmány elmondja; hogy a cantilena „ebben az évben” – értelemszerűen 1610-ben – jelent meg. A vers egyik állítása szerint a pápa volt az értelmi szerzője annak, hogy húsz esztendővel azelőtt a törökökkel kötött békét felrúgták, csakis azért, hogy a protestánsokat legyőzhessék. A látszólag a török ellen küldött hadakat valójában a protestánsok megsemmisítésére toborozták. Ez az utalás egyértelműen a tizenöt éves háború kezdetére vonatkozik. – Valamennyi római pápa méregkeverő, mondja a cantilena anonim szerzője, s Bocskai Istvánt, Magyarország királyát (így nevezi őt az ének) a pápa kezdeményezésére (vö. RMKT XVI, 10, 358) Káthay Mihály mérgezte meg, aki Kálvin táborából tért át a pápa hűségére. A „libellus” arra a következtetésre jut, hogy katolikusoknak nem szabad részt adni a közhivatalokból, mert Bocskait is azért fosztották meg királyságától és életétől, mert egy katolikust tett meg tanácsosává és avatott be a titkaiba. Ez a summája tehát az egy quaterniónyi könyvecskének, melyben száz hazugságot sikerül Pázmánynak megszámlálnia, ő azonban csak hármat tart cáfolatra érdemesnek ezek közül. 1. A cantilena kezdetén olvasható, hogy a római pápa üveggyöngyökkel borított lábát csókra nyújtja híveinek, s koronázáskor a császárok és királyok nyakára tapos. 2. A pápák az engedetlen fejedelmek életét méreggel oltották ki. VIII. Kelemen például egy szerzetessel mérgezett ostyát adatott be VI. Henriknek. 3. A bűnbocsánat sok pénzbe kerül. Azért őrzi a pápa a Krisztushoz vezető utat, hogy az neki jövedelmezzen.

Külön fejezetet szentel Pázmány a cantilena azon „hazugságainak”, melyek a pápai zsinatokkal kapcsolatosak. A cantilena szerint a pápa célja a zsinattal az volt, hogy a hívek kezéből kivegye a Bibliát, azért tartja tudatlanságban őket, hogy biztosíthassa hatalmát. Az egész török elleni háború arra volt jó csupán, hogy a pápa a magyarokat visszakényszerítse a saját szolgálatára. – Ezt követi az utolsó fejezet, mely a Bocskai halála körüli hazugságokkal foglalkozik.

Így beszél erről a névtelen versszerző: „Miután Bocskai isteni intésre Magyarország királya lett, emberi erőre kezdett támaszkodni, nem bízván Istenben; tanácsába fogadta Káthay Mihályt, aki megtagadta Krisztust, s pápista lett. Az ő segítségét használta fel a pápa, mérget nyújtott Bocskainak, s megölte. Feljelentést tett egy Káthay szolgálatában álló fiú, s emiatt a király halála után darabokra szabdalták Káthayt.” Pázmány arra is figyelmes lesz, hogy az ének végkövetkeztetése, vagyis, hogy „a pápista tanácsosok és urak veszedelmünkre és végzetünkre vannak”, a versfőkbe is be van illesztve, s az akrosztichon csatakürtként inti a nemeseket: „Figyeljetek, rájuk ügyeljetek!” – vagyis a katolikus tanácsosokra.

Bár ez a Pázmány által ostorozott cantilena ismeretlen, egyes elemei feltünedeznek abban a három 1611-es históriás énekben, melyek Forgách Zsigmond Báthory Gábor ellen indított hadjárata idején, 1611 nyarán keletkeztek (RMKT XVII, 1, № 97, 98, 99). Ezek a propagandisztikus céllal megírt versek az „állhatatlan” hajdúság érzelmeire kívántak hatni, süt belőlük a protestáns radikalizmus; monomániás fanatizmussal fordulnak a pápa ellen, aki mindig kezdeményezője volt a törökkel kötött béke fölrúgásának már I. Ulászló alatt is: „Pápa volt itt author az frigy megszegésben”. Feltűnik a pápának adott lábcsókjelenet is: „Mikor Rómában Mátyás herceg vala, / Az pápa előtt híven udvarlana, / Az bal lábának sok csókokat adna”. S nem hiányzik a Káthay példájával való fenyegetőzés sem. Forgách Zsigmondnak, „pápa lovának kengyeltartójának” címezik e nem épp jóindulatú üzenetet: „Jobb volna neki napfént nem látnia, / Káthay Mihály után itatnia, / Hadd kiáltnának mindketten pokolban; / Az Levita ördögnek tanácsában.” (RMKT XVII, 1, № 97, 69. sor; № 98, 125–127, 20–24. sor.) A Pázmánytól ízekre szedett cantilena alighanem hasonló hajdúprédikátori hangnemben íródott. Mégsem muszáj prédikátort sejtenünk a szerzőben, valószínűbb, hogy olyan világi értelmiségi írta, akinek álláspontja a hajdúprédikátorokéhoz hasonlított. Ilyen szerző volt a szintén 1610-ből való Kendi-éneket író Debreczeni S. János – miként Keserű Bálint kimutatta (Keserű 1963). A „libellus famosus” tehát beilleszthető a kor politikai költészetének egy körülhatárolt verscsoportjába, ám vannak egyedi sajátságai is: különös figyelmet érdemel a Habsburg-ellenes antikatolicizmus alátámasztásául fölrajzolt torz, de egyedülállóan részletes történelmi tabló. Ez a vers is az erdélyi politika „törökös” irányzatát népszerűsítette, vagy csupán irtózva riogatta Báthory Gábor fejedelmet, hogy álljon el a „pápistákkal” kötendő frigytől.

Pázmány Péter felelete a „libellus famosus”-ra

Pázmány mindenesetre úgy tartja, hogy a névtelen szerző csakis egy csalfa szavú, udvari bolond prédikátor lehet, aki cantilenájával a pápa jó hírnevét kívánja bemocskolni. Igazságai látszatigazságok, melyek arra valók, hogy az egyszerű emberek fülét a pápa és a katolikusok gyűlöletével betömjék. A három hazugságra így válaszol: 1. Ami a lábcsókot és a fejedelmek nyakának megtaposását illeti, ez szemenszedett hazugság, melynek nyoma sincs sem a Rituáléban, sem a történelemkönyvekben. 2. A prédikátor ráadásul összekeveri V. Kelemen avignoni pápát VIII. Kelemennel, s VII. Henriket VI. Henrikkel, mikor a mérgezett ostyáról szól, ám nem a pápa küldte azt az ostyát, hanem egy csaló. – Tegyük hozzá Pázmány cáfolatához, hogy az 1313-ban elhunyt VII. (Luxemburg) Henrik, Dante császára feltehetőleg mocsárlázban halt meg, s a mérgezett ostyáról szóló vádak a dominikánus gyóntató ellen alaptalannak bizonyultak; sem a császár fia, sem maga Dante nem hitte a megmérgezés vádját (Bán 1988, 59). – Pázmány, hogy a kálvinisták gyanúsításait saját írásaikból cáfolja, Bornemisza Péter Ördögi kísértetekéből idézi azt a passzust, miszerint „János Deák prédikátor Losonczi Antalt megölte asszonyával, és ő maga lakott vele” (Bornemisza 1955, 184). 3. Pázmány ezután a tridenti zsinati határozatokból mutatja ki, hogy a bűnbocsánat igenis ingyenes. A török kérdésben úgy kíván visszavágni, hogy teljes terjedelmében idézi a magyarországi rendek 1596. március 12-én kelt levelét a pápához, melyet mind a lutheránus, mind a kálvinista országnagyok aláírtak. Ezután tér rá a Bocskai halála körüli hazugságok visszautasítására: „A hazugságok számára csak hazugságokon át vezet biztos út. Ezért, homlokát megvakarván a prédikátor, határozottan rálépett a megkezdett útra, vaskos hazugságait hazugságokkal tetézve. Ám te, prédikátor, nem tudod, hogy a hazugságokat nehezebb beboronálni, mint elvetni? …

Káthayról nincs mit mondanom. Vajon valóban megtagadta-e a hitet, avagy – ahogy hírlik – az olvasót, amit Káthay felháborodásában odacsapott, a prédikátor magához vette, és a nép előtt dicsekedve mutogatta.

Azt mondom: hazudik a verselő prédikátor, mikor a pápáról olyan vad és embertelen gaztettet feltételez. Törvényszéket állítok neked, s ha a pert elveszted, a vaktában koholt rágalmat a fővesztés mossa le.

Bocskai halálának oka mindenki előtt ismert: mértéktelen bormámor, az Erdélyből hozott leány szerelme és a szabados, szétfolyó élet. Miután ezek vízkórságot eredményeztek, lassanként elsorvadt Magyarország gazdagságának eme örvénye és veszedelme.”

„Ellenben Káthay szolgalegénye előadta, hogy a király méreggel tétetett el láb alól [– így a cantilena –]. Te ócska ökör, miért hallgatod el a gyerek nevét, hogy megtudhassuk, vajon igazat beszélsz-e? Miért nem adod ki a szemérmetlen szolgálat bérét? Ki hinné, hogy annyira bomlott eszű volt Káthay, hogy a titkot a gyerekre bízta? Ám legyen, nevezze a gyerek méregkeverőnek Káthayt; ki állította azt, hogy a pápának van elkötelezve, s emiatt követte el a gaztettet? Beszéltek róla, mondogatták különfélék [– írod –]. Válaszolj, te igazság gyilkosa, ki az? végül is mit mondanak? talán, hogy az ég fejjel előre leszakad? Vajon igaz minden úgy, ahogy a hírhordók fecsegik? Elegendő egyetlen gyerek testimoniuma ahhoz, hogy Káthay a legszörnyűbb módon végezze? minden jogi formula mellőzésével? Ő, akit nem is vádoltak, meg sem hallgattak, nem bizonyíttatott be, hogy vádlott, ha ugyan vádlott? Hagyjuk el, ám elegendő-e ez a testimonium ahhoz, hogy Krisztus után a legfőbb pásztort befeketítse? Hát nem tudod, prédikátor, hogy egy tanú nem tanú? De hogy erősebben szorongassalak, ha maradt még benned valami szeméremérzet, tisztesség, valamiféle istenfélelem, mondjad, prédikátor, egy ilyen súlyos esetben a távollevő ellen, a pápa ellen hitelt adsz? A főpásztort méregcsinálónak, sőt, méregkeverőnek nyilvánítod? Nem tudod, te korbácsütlegekre érdemesült rágalmazó, hogy a fejedelmi férfiakkal kapcsolatos gaztett sokkal több, nyilvánvalóbb bizonyítást követel, mint amennyit közönséges plebejusi esetekben megkövetelnek? Több, Bocskainál tehetősebb fejedelem létezik, aki a római széktől elpártolt, a mai napig mégsem panaszolta egyikük sem, hogy a pápa méreggel fenyegette volna őket. Egyedül Magyarországon, egyedül Bocskai ellen készült volna erre a főpásztor, amiről máshol még kísérletképpen sem hallottak?

Amikor e névtelen szemfényvesztő felkelti az előkelők belső gyűlölségeit, felszítja a már-már elaltatott tüzeket, s egyetemlegesen háborgatja a katolikus tanácsosokat, azt teszi csupán, ami a prédikátorok szokása, akik társaknak és felbujtóknak bizonyultak, akár Nagy Andrásnak, akár Bocskainak volt erre szüksége. Tudják jól azonban a prédikátorok, hogy Luther és Kálvin születése előtt Magyarországon katolikus szenátorok voltak, akik szerencsével szolgálták a hazát, nem csupán Magyarországnak ezt a hamuvá lett csücskét. Nagyobb egyetértéssel mentek a köz- és magánélet dolgai. Nem volt Magyarország akkoriban olyan, miként ma, olyan, mint egy csúcsát vesztett hegy, megfosztva majd minden reménytől.

Hozzátok fordul már beszédem, Pannonia előkelői! Meguntam már ugyanis ezt a prédikátort, aki az igazságot így meggyalázza, tovább pofozni. A legédesebb haza iránti közös szeretetből kérlek tehát titeket, és könyörgök, hogy ne viseljétek el ily hallatlan meggondolatlansággal, hogy a pápa, a császár és más fejedelmek hírét-nevét királyságotokban szétszabdalják. Emlékeznetek illik arra, hogy a törökkel kötött béke bizonytalan, és ha a hírek nem csalnak, akkor ez csak addig fog tartani, amíg a belső és külső háborúktól gátolt török színlelni kényszerül.

Őseink is gyakran kötöttek békét, a török pedig mindig megújította a háborút, mikor úgy vélte, hogy eljött az ideje. Arról, hogy nemsokára ezután is ez fog történni, mindezek bizonyára meggyőzhetnek titeket. Vigyázzatok, hogy a legnemesebb nemzetek jóindulatát nehogy elidegenítsétek magatoktól, nehogy elzárjátok a bejárást ezen nemzetek kedvezésének és jóakaratának forrásaihoz néhány szószátyár bajkeverő meggondolatlansága miatt, mert ezekre a forrásokra szinte biztos, hogy rászorultok.”

Pázmány feleletének olvastán több kérdés is fölmerül. Vajon mi késztette a leendő kardinálist arra, hogy ilyen részletességgel boncolgasson egy négy évvel korábbi esetet? Tartalmaz-e a vitairat ismeretlen adatokat a Káthay-kérdést illetően? Hitt-e igazán Pázmány Káthay ártatlanságában?

Kassa városára, korábbi küldetésének színhelyére, a nagytemplom sorsára, a bécsi béke vallási cikkelye körüli vitákra Pázmány mindig nagy figyelmet fordított, még akkor is, ha történetesen 1607 januárjában Grazban tartózkodott. A Bocskai körüli polémiákba sem itt kapcsolódott be először.

Az Öt szép levélben már foglalkozott egy „felföldi kálvinisták” által írt „rossz Apológiácskával” (Bártfa, 1606 – RMNy II, 941 – ezt az utalást az Öt szép levél 1609-es és 1613-as kiadásai eltérő szöveggel közlik: Graz, 1609 [RMNy II, 980], 100–102; ill. Pozsony, 1613 [a Kalauz melléklete], XLVII–XLVIII.), mely 1606-ban jelent meg Bártfán, s mely a Bocskai ariánus (antitrinitárius) voltát bizonygató híreszteléseket utasította vissza. Nem tudhatta azonban azt, amit Bocatius János Olympias carcerariájának ismeretében mi már tudunk, hogy az Apologiát II. Rudolfnak a mainzi püspökhöz írt levele cáfolatául szánták (Bocatius 1985, 31–34; vö. Vásárhelyi 1985, 17–20). Bocskai többek közt azzal a megbízatással küldte Bocatius Jánost a Német Birodalomba, hogy tisztázza őt az arianizmus vádja alól. Bocatius közvetlenül lefogatása előtt írt is egy apológiát, ez azonban elveszett. A két hasonló tárgyú apológia közötti kapcsolat még tisztázásra vár (Bocatius 1985, 24 – vö. Heltai 1994, 101).

A vallási cikkely és a kassai katolikusok ügyében éppen az 1613-as országgyűlésen – A Kalauzzal egybefoglalt Appendix újrakiadásának évében – rohant egymásnak Pázmány és Alvinczi, bőven akad tehát ok arra, hogy Pázmány emlékezetébe idézze az egykori kassai véres eseményt (Heltai 1991, 55).

Káthayról a vitairat új tényeket nem közöl. Rávilágít azonban néhány homályos epizódra. Elsősorban arra a bizonyos rózsafüzér-jelenetre, melyet Alvinczi produkált. Hogy ez valóban lezajlott, arra Péchy Simon 1606. október 12-i levele a bizonyság: „Káthay Mihály abjurálta ismét az pápista hütöt, az elmúlt vasárnapon Péter uram kiprédikállotta az nagytemplomban, és az olvasóját is fölmutatta” – írja Péchy Nyáry Pálnak. (MOL P 707 Családi levéltárak, Zichy család levéltára, Fasc. 81. NB. № 8224. – Erre a levélre, mely a Káthay-kérdésnek is új megvilágítást ad, Dán Róbert hívta fel a figyelmet: Dán 1987, 132.) Világos tehát, hogy a Káthay-ügy Kassán a szeptember eleji letartóztatást követően igen nagy publicitást kapott, s a hangulatkeltésben, Káthay befeketítésében Alvinczi is szerepet vállalt. Az olvasó eldobásának, a kálvinizmusra való visszatérésnek hangsúlyozása nyilván azért volt fontos, hogy Káthayt notórius hittagadóként lehessen megbélyegezni, amint ezt az álkonfessziók meg is teszik.

A Káthay szolgalegényének vallatásáról kapott Pázmány-információk megerősíteni látszanak Szepsi Lackó Máté beszámolóját a Káthay felkoncolását megelőző napokról. Káthay titkon leveleket írt a császárhoz Bocskai halála után kiszabadulása érdekében, s ezt a szolgáját bízta meg a kézbesítésükkel. A legény éjjel még a Malom utcában lakó „madaránál” hált, aki kiszedte belőle küldetésének titkát. E „Delila” házához persze más „hősek” is jártak, akik Nyáry Pál szolgálatában álltak. Jelentvén Nyárynak a dolgot, a legényt Jászón megfogták, s őt Kassára visszahozva a leveleket felbontották, „honnan az urak sok titkokat megértenének” – így Szepsi Lackó (Szepsi Lackó 1858, 100–101).

Szembetűnik Pázmány Káthayval kapcsolatban tanúsított visszafogottsága. „De Kathay nihil habeo dicere” – így kezdi, s nem próbál vértanút csinálni a szerencsétlen kancellárból. Ez egybevág a jezsuita körökben elterjedt nézetekkel. A krakkói jezsuita évkönyv szerint Bocskai vagy méreg által, vagy valami betegségben halt meg, mindenesetre örvendetes az „impius Calvinista et catholicorum persecutor” pusztulása (Annuae Litterae… 1921, 228). Pázmány felfogásához Giovanni Argentié áll a legközelebb, aki szerint Bocskai „a suis uti ferebatur, veneno sublatus, vel certe, ut alii dicebant, vino et venere confectus” (Giovanni Argenti… 1983, 5). Ennek megfelelően Pázmány megmarad a kérdés szigorú jogi felfogása mellett, elítélve a tárgyalás elmaradását, az embertelen és jogtalan lincselést. Ha tehetné, nem mulasztaná el, hogy Káthayból katolikus mártírt csináljon, mégsem teszi. Vajon miért?

Néhány történeti tanulság

A Bocskai-felkelés és a békealkudozások politikai zűrzavarában nem volt nehéz megbotlani, bár pusztán egy ilyen hiba kevés lett volna Bocskai előtt, hogy Káthayt „az mi mostani nyavalyánknak… fő authorának” tartsa (TT 1887, 326). Mik lehettek azok a bizonyítékok, „ártalmas kötések és praestigiumok” (TT 1887, 326), azaz boszorkányságok, melyek tudomására jutottak? Ez csak sejthető, de bizonyosan nem tudható. Káthayról mindenesetre már korábban lábra kaptak bizonyos híresztelések, hogy a politikában a maga útjait járja, s felajánlkozik a Habsburg-ellenfélnek. A császári börtönben raboskodó Bocatius János, aki láthatólag nem tudott Káthay elfogatásáról, azt vallotta, hogy „Káthay Mihály, Bocskai kancellárja is nyilatkozott, és titokban arra kért engem, hogy a német fejedelmeknek és választófejedelmeknek őt elsőnek ajánljam mint hűséges alattvalót. A kassaiakkal rosszul áll a dolga, nagyon és drágán elzálogosodott, ma vagy holnap, amikor nekik alkalmas, hátrányos lehet a számukra, ezért és más okból; nevezetesen nem engedélyeztek számára katolikus papot, bár ők [értsd: a kálvinisták] saját maguknak és másoknak is kívánják a szabadságot.” (Bocatius 1985, 167–168.) Ez a vallomás azonban semmit sem bizonyít, sem árulásra, sem mérgezésre nem ad gyanút, csak holmi helyezkedésről árulkodik. S ugyanígy nincs konkrét bizonyíték a lőpormerényletben való részességére, Rákóczi Lajos akciójához, vagy Rácz György felkeléséhez sem vezetnek kimutatható szálak Káthaytól (MOE XII, 285). Csak egy dolog látszik biztosnak: aktív levelezésben állt a legkülönfélébb politikai csoportokkal, így a protestánsok gyűlölt ellenfelével, Szuhay püspökkel is, akinél Illésházy egy Káthay-levelet látott (TT 1887, 327). Káthay félreállítása sokaknak érdekében állhatott, így Illésházynak is, de másoknak is. Erre azonban aligha adott okot a kancellár pártállása, mások is voltak hozzá hasonló nézeten a béke vagy a trónutódlás dolgában. Illésházy egyáltalán nem is hitt az „étetésben”, bizalmasa, Rimay viszont meg volt győződve róla. Kettejük levelezése ebben a kérdésben tehát nem konspiratív természetű. (Rimay nemcsak a fejedelem halálát leíró levelében [Kassa 1606. december 31.], hanem a Bocskai-epitáfiumban is kitér a mérgezésre: Rimay 1955, 249., ill. 88.: „Nunc victus valido, non Marte, sed arte veneni”. Illésházy másként vélekedett: „Én nem alétom, hogy étetés volt rajta, hanem inkább az sok szegény ember siralma és átka, akiről sokszor írtam őfelségének, és nehéz néven is vötte tőlem.” [Rimayhoz 1607. jan. 10-én, in Rimay 1887, 156.] – Kizárt dolog, hogy Illésházy „utasítást” adott volna Káthay meggyilkolására, miként ezt Nagy László feltételezi: Nagy 1976. A Nyáryhoz, Homonnaihoz és a testamentumos urakhoz írt Illésházy-levélben politikai irányelvekről és főként a hajdúkérdésről eshetett szó, Rimay 1887, 156.) Káthay letartóztatását maga Bocskai kezdeményezte. Tudjuk, hogy kémeket tartott Prágában és Bécsben, csakis ezek útján juthatott arra a meggyőződésre, hogy kancellárja áruló és méregkeverő (MOE XII, 283). Szeptemberi elhatározása végleges volt, nem kívánta az esetet titkolni: „tudjuk, az ő fogságának híre megyen” – írja (TT 1887, 327).

Bocskainak határozott szándéka volt pert indítani. „Káthay Mihály mind Káthay Jánossal egyetömben erős fogságban vannak, úgy hirdetik, hogy a fejedelmet meg akarták étetni. Immár nem tudom, ha igaz. Urunk az országgal láttat törvényt reá” – írja Perényi Ferenc Thurzó Györgynek 1606. szeptember 16-án. (Bicse, Thurzó-levéltár, misszilisek, lásd RMKT XVI, 10, 350. – Fontos dokumentum, mert eddig nem tudtuk, melyik Káthay-fivér került Mihállyal együtt letartóztatásba. A Káthay család genealógiáját lásd Szabó 1990, 230–231.) Aligha tartható tehát az a nézet, miszerint „Bocskai csupán ideiglenesen tette félre Káthayt, és erdélyi fejedelemként továbbra is támaszkodni kívánt rá” (Nagy 1982, 467). A Káthay-perre azonban sem a fejedelem halála előtt, sem azután nem került sor. Hogy miért, azt csupán találgathatjuk.

Ehelyett azonban vessünk egy pillantást két különös erdélyi nemesúrra, Káthay régebbi barátaira, Sennyei Pongrácra és Kornis Boldizsárra. Mindazokat a bizonyítékokat, melyeket Káthay ellen hiába keresünk, az ő rovásukon megtaláljuk. Csakhogy ők nem voltak Bocskai belső bizalmasai, sőt leggyűlöltebb ellenségeinek számítottak.

Ők voltak a Bocskai-felkelés legfőbb erdélyi kárvallottjai, s birtokaik visszaszerzésére, valamint a katolikus vallás bástyáinak erdélyi megerősítésére a prágai udvarban véd- és dacszövetségre léptek; sikerrel, mert kárpótlásuk az alkudozások során terítékre került (MOE XII, 253). Kornist különösen utálta Bocskai, meg is üzente Mátyás főhercegnek, hogy „Kornist tartsa meg ő Fölsége a király magának, és ne terheljen vele engemet” (MOE XII, 226). 1606 nyarán igen aktivizálódott ez a csoport, s azon voltak, hogy az erdélyi királypártiak körében nagy „diversiót” keltsenek (MOE XII, 261). Ennek érdekében összejátszottak a praktikákat szövögető nunciussal, s miként Károlyi Árpád kimutatta, Vercelli püspöke az erdélyi fejedelmi széket szánta Kornis Boldizsárnak. Ezt a megtiszteltetést Kornis elhárította, s „maga helyett a fiatal Báthory Gábort azzal a megokolással ajánlotta, hogy tartósabb állapotot Erdélyben csak egy Báthory volna képes létrehozni” (MOE XII 261–262). Ezt a tervet ugyanekkor III. Zsigmond lengyel király ellenzéke is támogatta, lengyel–magyar perszonálunió létrehozását latolgatva Báthory Gábor uralma alatt. (Robert Cecil angol államminiszter gdański titkos ügynökének jelentéseit idézi Makkai László, in Magyarország története… 1987, 757.) Erdélyben júniusban Bocskai-ellenes felkelés bontakozott ki, melyet azonban Rákóczi Zsigmond kormányzó elfojtott. (Rácz Györgyöt június 7-én fogták le: EOE V, 314 – vö. Hadnagy 1987, 170.) Eközben június 23-án végül is aláírták a bécsi békét. A békeokmány – nevén nevezve a két urat – Sennyeinek és Kornisnak amnesztiát és szabad hazatérést biztosított (MOE XII, 520). Még mielőtt útra keltek volna, Sennyei Pongrác egy igen különös levelet küldött feleségének, ennek tartalmát azonban csak egy későbbi vallomásból ismerjük: „Szerelmes Atyámfia! Az mely dolog felől egynéhányszor írtam, viselj arra szorgalmatos gondot. Ismered amaz öreg leánt, az által cselekedd azt, hogy Bocskait valamint veszésd el, melyet ha véghez vihetsz, minekünk őfelségétől [a császártól] nagy jutalmunk leszen. Én azért rövid nap bemegyek, mert Bocskai István énnekem megkegyelmez, minthogy az békesség is véghez megyen, de azért ez a békesség sokáig nem tart. Teneked csak arra legyen gondod, azt vidd véghez.” Sennyeiné ezután hívatta a vén leányt, aki ötven aranyért és egy veres szoknyáért el is vállalta a megbízást. „Asszonyom, ha karácsonyig Bocskai Istvánban benne leszen a lélek, bár engem elevenen nyúzass meg” – mondta Sennyeinének. (TT 1890, 390–391. – E dokumentum állításait Nagy László koholmánynak tartja [Nagy 1976], Dán Róbert viszont hisz valóságtartalmában [Dán 1987, 132], olyannyira, hogy javasolja, e vallomás nyomán rekesszük ki a Káthay-ügyből a mérgezés-motívumot, s szorítkozzunk pusztán az árulás-vád vizsgálatára. A helyzet azonban, mint látjuk, nem ilyen egyszerű.)

Augusztus 26-a után Sennyei és Kornis megindult Kassa felé II. Rudolf bizonyítványával és költségén (MOE XII, 254; EOE V, 425). Megérkezésük a fejedelem székvárosába egybeesik Káthay kancellár letartóztatásának időpontjával. Péchy Simon a rózsafüzér-esetet is elbeszélő levelében írja: „Sennyei Pongrác és Kornis Boldizsár uramék ma esküdtek meg az hűségre őfölségének, immár Erdélybe mennek.” (MOL P 707 Családi levéltárak, Zichy család levéltára, Fasc. 81. NB. № 8224.)

Pázmány, aki 1607. áprilisáig még Grazban tartózkodott, levelezésben állt mindkét úrral, s tőle telhetően támogatta jóvátételi kérelmüket Mátyás főhercegnél (Pázmány 1910–1911, 6–7). Bocskai halála után a sok „successor”-jelölt között, Homonnai Bálint, Nyáry Pál, Báthory Gábor, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor mellett ott találjuk az erdélyi katolikus főúri párt vezéralakjait, Kornis Boldizsárt és Szilvási Boldizsárt is. Ez utóbbi csoport azonban a kolozsvári nagytemplomban átmenetileg az öreg Rákóczi Zsigmond mellé állt. Sennyei Erdély követeként 1607 nyarán újból Prágába ment, hivatalosan azért, hogy megszerezze Rákóczi Zsigmond fejedelmi székének királyi megerősítését (EOE V, 337). Egyúttal azonban Forgách bíborossal tárgyalt, hogy miről, az kiderül Forgách Ferenc július 17-ei emlékiratából: azon kell lenni, „hogy Báthory Gábor mennél előbb a fejedelemségbe helyeztessék, kinek hűsége és a katolikus valláshoz való ragaszkodása ismeretes… Sennyei Pongrácot rá lehet bírni, hogy Báthory útjait egyengesse” (EOE V, 344–345).

Mint láttuk, ez a terv már 1606 tavaszán eljutott a megfogalmazásig, hiszen a Báthory Zsigmond idejét visszasíró erdélyiek és a katolikus klérus szövetkeztek egymással. „Talán ezzel a mozgalommal állott a nagyravágyó kancellár valami viszonylatban”, miként Károlyi Árpád megjegyezte (MOE XII, 286). Mindkét urat ott találjuk az 1610-es Conspiratio Kendianában, melynek kitudódása után Kornis Boldizsárt lefejezik, Sennyei pedig menekülni kényszerül Bécsbe. A Báthory-párt katolikus szárnya tehát figyelemre méltó erőt képviselt egészen 1610-ig, sőt (amikor – a Kendi-énekkel szólva – Báthory Gábor elkezd „forgódni házi kígyói ellen”) (Keserű 1963) az általuk követett politikai irány tovább él, s Bethlen Gábornál is nyomon követhető, aki kezdettől a Báthory-párt kulcsembere. (Sennyei Pongrác aktív szervezőmunkát végez az erdélyi katolikus mágnások körében 1610 után is. Bethlen Gábor, hatalomra jutását követően, kedvezni igyekszik e főúri körnek. Híre megy, hogy a fejedelem katolizálni szándékozik. Úgy tűnik fel, hogy napirenden van a katolikusok és reformátusok összefogása az egyre nagyobb teret hódító heterodoxia ellen; lásd Erdélyi és… 1990, 285–296; vö. Balázs 1997, 68–72; Horn 2001, 81–91.)

Ha valaki, akkor Sennyei és Kornis pontosan tudta, miben és mily mértékben volt vétkes Káthay. Úgy vélem, náluk a rejtély kulcsa. Tudjuk, hogy a kancellár nem volt mindig – Szekfű Gyula szavaival – „zavaros fejű, tisztátalan ambíciójú ember” (Hóman–Szekfű é. n., 396), de karrierje csúcsán feltehetőleg olyan kapcsolatokat ápolt, melyeknek következményeivel aligha számolt. A vele szemben felhozott vádak nyilván túlzottak és pontatlanok voltak, de az is valószínűtlen, hogy makulátlan lett volna, hiszen akkor Pázmány határozottan és tisztán állt volna ki mellette.

Persze, mi ma már nem ítélkezhetünk Káthay fölött. Úgy gondolom azonban, hogy Nyáry Pál (TT 1878, 895) indokkal állította azt, hogy „tudom, hogy az törvény sem mentette volna meg az életét”.

Hivatkozások

Ács Pál: A Balassi-imitáció elmélete és gyakorlata Rimay János műveiben, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban. Bp., 2001.

Annuae Litterae Societatis Jesu, 1579–1613. Collegit et edidit Dr. Andreas Veress. Bp., 1921 (Fontes Rerum Transylvanicarum, 5).

Balázs Mihály: Javaslat egy attribúcióra. Megkésett proszemináriumi dolgozat Szegedről. (Csiky István ferences szerzetes panaszénekéről), in „Mint sok fát gyümölccsel...” Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére. Szerk.: Orlovszky Géza, Bp., Eötvös Loránd Tudományegyetem, Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 1997.

Bán Imre: Dante-tanulmányok. Szerk.: Kovács Sándor Iván és Király Erzsébet. Bp., 1988.

Benda Kálmán: A Bocskai-szabadságharc. Okmánytár. Bp., 1955.

Benda Kálmán: Bocskai István. Bp., 1993².

Bethlen Gábor krónikásai. Szerk. Makkai László. Bp., 1980.

Bocatius János: Öt év börtönben. Kiad.: Csonka Ferenc. Bp., 1985 (Bibliotheca Historica).

Bornemisza Péter: Ördögi kisírtetek. Kiad.: Eckhardt Sándor. Bp., 1955.

Böjthini Pannonii, Casparis: De rebus M. Gabrielis Bethlen liber primus (Monumenta Ungrica). Edidit Joh. Ch. Engel. Viennae, 1809.

Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Bp.,1987 (HumRef, 13).

EOE = Erdélyi Országgyűlési Emlékek, I–XXI (1540–1699). Bp., 1875–1898.

Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók, 1609–1625. I–II. Kiad.: Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István. Szeged, 1990 (Adattár, 26/1–2).

Giovanni Argenti jelentései magyar ügyekről, 1603–1623. Kiad.: Veress Endre. Szeged, 1983 (Adattár, 7).

Hadnagy Zoltán: Erdély választott fejedelme, Rákóczi Zsigmond. Bp., 1987.

Hain Gáspár: Szepességi, avagy lőcsei krónika és évkönyv. Kiad. Véber Károly. Bp., 1988.

Hargittay Emil: Pázmány és a kompiláció, in Pázmány Péter és kora. Szerk.: Hargittay Emil. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2001 (Pázmány Péter irodalmi műhely. Tanulmányok, 2).

Heltai János: Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok. Bp., 1994 (HumRef, 21).

Heltai János: Ki az Itinerarium Catholicum szerzője? Studia Litteraria, 1991.

Horn Ildikó: Az erdélyi katolikus elit Pázmány Péter korában, in Pázmány Péter és kora. Szerk.: Hargittay Emil, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2001 (Pázmány Péter irodalmi műhely. Tanulmányok, 2).

Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Magyar történet, IV. Bp., é. n.

Huszti András: Ó és Ujj Dácia. Bécs, 1791.

Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Ford. Juhász László. Bp., 1962.

Kemény János: Önéletírása és válogatott levelei. Kiad. V. Windisch Éva. Bp., 1959.

Keserű Bálint: A „Conspiratio Kendiana” szerzője. ItK, 1963.

Klaniczay Tibor: A magyar későreneszánsz problámái. Stoicizmus és manierizmus, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Bp., 1961.

Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, I. Bp., 1951.

Magyarország története, 1526–1686, I–II. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987 (Magyarország története, 3/1–2).

MOE = Magyar Országgyűlési Emlékek, I–XII (1526–1606). Bp., 1874–1917.

Molnár Balázs: Adatok Bocskai István életéhez. Debreceni Szemle, 1940.

Nagy László: Káthay Mihály a magyar históriában. Valóság, 1976, fasc. 9.

Nagy László: Imreffi János a magyar históriában. ItK, 1982.

Nagy László: Ki volt a szerzője a szabadságért fegyvert fogott magyar rendek Európához intézett kiáltványának? in Irodalom és ideológia a 16–17. században. Szerk.: Varjas Béla. Bp., 1987 (MSH, 5).

Nagy László: A rossz hírű Báthoryak. Bp., 1984.

Pázmány Péter: Logi alogi. Appendix, in Pázmány Péter: Isteni igazságra vezérlő kalauz. Pozsony, 1613. – RMNy II, 1059.

Pázmány Péter: Összegyűjtött levelei, I. Kiad.: Hanuy Ferenc. Bp.,1910–1911.

Pázmány, Petri Cardinalis… Opera Omnia. Series latina, 6, Recensuit Ioannes Kiss. Bp., 1904.

Pirnát Antal: Arisztoteliánusok és antitrinitáriusok. Gerendi János és a kolozsvári iskola. Helikon, 1971.

Rimay János államiratai és levelezése. Szerk.: Ipolyi Arnold. Bp., 1887.

Rimay János: Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára. Vizsoly, 1596. – Fakszimile kiadás. Szerk.: Ács Pál. Bp., 1994.

Rimay János összes művei. Szerk.: Eckhardt Sándor. Bp., 1955.

RPHA = Répertoire de la poésie hongroise ancienne: Manuel de correction d’erreurs dans la base de données. Direction Iván Horváth. Paris, 1992.

RMKT XVI = Régi Magyar Költők Tára. 16. századbeli magyar költők művei (Régi folyam, 1526–1677, I–VIII; Bp., új folyam, 1877–1930; IX–XI, Bp.)

RMKT XVII = Régi Magyar Költők Tára, 17. század, 1–16 (Bp.)

RMNy I = Régi Magyarországi Nyomtatványok, I (1473–1600). Kiad.: Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Bp., 1971.

RMNy II = Régi Magyarországi Nyomtatványok, II (1601–1635), Borsa Gedeon, Hervay Ferenc és Holl Béla kiadása, Farkas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos és Vásárhelyi Judit közreműködésével. Bp., 1983.

Szabó András: A csegekátai Kátay cs. genealógiája a 16–17. században Kátay Ferenctől a család kihalásáig, in Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szerk.: Galavics Géza, Herner János, Keserű Bálint. Szeged, 1990, 230–231 (Adattár, 10).

Szepsi Lackó Máté krónikája. Erdélyi Történelmi Adatok, III. Szerk.: Mikó Imre és Szabó Károly. Kolozsvár, 1858.

TT = Történelmi Tár (Bp.)

Szabó András: Respublica litteraria. Bp., 1999 (Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok, 2).

Takács Béla: Egy 18. századi kézirat Kismarja történetéből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1975.

Vásárhelyi Judit: Eszmei áramlatok és politika Szenci Molnár Albert életművében. Bp., 1985 (HumRef, 12).