Balázs Mihály

Újabb szempontok Ecsedi Báthori István meditációinak értelmezéséhez

Megjelent: Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai, a kötetet szerkesztette Balázs Mihály és Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 129–136.

Bizonyos, hogy a Nagy Barna által 1972-ben körvonalazott nagy léptékű tervet még nem valósítottuk meg (Nagy 1972, 109–119). Nem fekszik a régi magyar irodalom kutatóinak asztalán az előadásom címében szereplő nagy úr tevékenységének teljes dokumentációja. Nem teljes még a levelezés kiadása, nem olvashatja mindenki a neki címzett könyvajánlásokat vagy legalább azok markáns részleteit, amelyekből szélesebb körben is ismertté válhatna ez az egészen kivételes mértékű, a vizsolyi bibliát és nagy számú református ifjú külföldi peregrinációját egyaránt felölelő mecenatúra. Nem jelentéktelen dolgok viszont mégiscsak megtörténtek. Megjelent a legendásan híres részleteket tartalmazó s a maga egészében is roppant izgalmas végrendelet (Ecsedi 2002), ismertté vált könyvtárának egy margináliákkal teli darabja (Vadász 2003, 211–208), többen tettek közzé általa írott, vagy környezetében született leveleket (Szabó 1990, 257–259; Balázs 1990, 253–256; Balázs 1997, 1–11), legutóbb Vadász Veronika (Vadász 2005, 155–161) publikált két 1605 áprilisából valót, amelyekben Hodászi Lukács református püspök Bocskai Istvánnak számol be arról, hogy miképpen halad a megbízás, Ecsedi Báthori István megnyerésének teljesítésével. Haladásról beszél az ismert református személyiség, de türelemre is inti megbízóját, mert „az nagy fákat egy vágással nehéz elvágni, de az sok kocogatással azért azok is meg hanyatlanak.” Oly sok régóta ismert epizód után (csak Úrként emlegették, elmennék a gyűlésbe, ha Ecsed vára eljönne velem – üzente volna meg császárnak és magyar királynak) egy újabb, a mitizálódás irányába mutató mozzanat tehát, s két továbbit pedig Vásárhelyi Gergely ismert példatárában örökített ránk. Vásárhelyinél azt olvashatjuk, hogy egyik familiáriusának az urat megtérítésre biztató látomása lett volna, mi több, megjósolta volna rövid nap bekövetkező halálát is. Mivel a szakirodalom nem emlegeti ezeket, felhívjuk a figyelmet arra, hogy kötetünk egy tanulmányában nem csupán szövegük, hanem értelmezésük is olvasható (Széles 2007, 509–524).

Vannak tehát eredmények, s ezek egésze az ecsedi udvarnak a késő reneszánsz magyarországi kultúrájában betöltött szerepéről Klaniczay Tibor és Keserű Bálint között lezajlott polémia szempontjából is értelmezhető (Klaniczay 1961; Keserű 1966, 3–23). Most úgy látszik, inkább Keserű Bálintnak volt igaza, amikor kérdőjeleket tett fel az ecsedi udvart az interkonfesszionális humanizmus egyik fontos centrumának láttató elképzelés mellé. Ma már több jel mutat arra, hogy inkább a Partiumban különösen erős bástyákat kiépítő református felekezet meghatározó jelentőségű központja volt Ecsedi Báthori István környezete.

Nem történt meg ugyanakkor ennek az új elemeket is tartalmazó képnek a szembesítése Ecsedi Báthori nagy írásművészetről tanúskodó szövegeivel. Ennek persze nem kis mértékben oka az is, hogy az oláhfenesi Jósika kastélyból rendkívül rossz állapotban előkerült autográf szövegkorpusz kiadása az Adattár 8. kötetében nem jelentette a szöveg valódi közkinccsé tételét. Az esetenként már-már bizarr egyéni betűhasználatot is (persze bizonyos szempontból indokoltan) visszaadni akaró betűhív kiadás ugyanis alkalmas arra, hogy megőrizze ezt a fontos szövegemléket, ám arra teljességgel esélytelen, hogy olvasmánnyá is tegye. Sajnos oda jutottunk, hogy ez alapján már nem lehet szemináriumot tartani sem, a szöveggyűjtemények pedig vagy mellőzik, vagy a szövegkörnyezetet teljességgel lerombolóan egy-egy hatásos mondat vagy bekezdés erejéig idézik.

Annak idején az Adattár kötet lektoraként a betűhív közlést persze magam is igeneltem, s elfogadtam a szöveg gondozóinak, Erdei Klárának és Keveházi Katalinnak azt a javaslatát is, hogy a nyilvánvalóan összekevert lapokból álló, cím nélküli s belső címeket is nélkülöző autográf kéziratban három egységet különítsünk el: a meditációkat, egy ars orandit, továbbá egy értekezést a szentháromságról (a kötetben – Ecsedi 1984 – ezek az 1–159, 160–168 és 169–219 közötti oldalakon olvashatók). Mivel a szöveget az említettek ellenére mégis több ízben megpróbáltam tanítani, többször újraolvastam, s ez alapján ma már az a véleményem, hogy ez a tagolás nem volt helyes. A címekben használt terminológia dolgát most teljesen mellőzve is úgy látom, hogy az ars orandi külön műként való felvétele bizonyosan hibás volt. Alaposabban megvizsgálva ugyanis kiderül, hogy ennek a szövegnek 4/5-e nem más, mint annak bizonygatása, hogy Krisztust meg persze a teljes szentháromságot is imádni kell, tehát a szöveg nagyobbik része nyugodtan lehet a szentháromságtani értekezés egy részlete, s nagyon jól meg lehet találni még a beillesztés pontjait is. Egy nagyon kicsiny, a szövegegység elején álló rész beszél tehát általában a könyörgés szükségességéről, de ennek az Aranyszájú Szent Jánost és az evangélikus Johann Brenzét egyébként Szenci Molnár Albert imádságos könyvére emlékeztető módon (a mű fakszimile kiadásban is olvasható Vásárhelyi Judit alapos bevezető tanulmányával) felhasználó gondolatmenet nyugodtan elképzelhető lenne, persze más-más funkcióban az ily módon fennmaradó két szövegegységben is.

A javasolt átcsoportosítás tehát a szentháromságot védelmező rész terjedelmét növelné meg jelentősebben, ezért célszerűnek látszik először ennek néhány, az eddigiekben figyelmen kívül maradt sajátosságáról szólni. A művet eddig maga Erdei Klára elemezte legbehatóbban (Erdei 1975, 50–58; Erdei 1990, 59–65), s helyesen állapította meg, hogy három további, az Atya, a Fiú és a Szentlélek igaz istenségét taglaló része lehetett. Az általunk javasolt átcsoportosítás a Fiú istenségével foglalkozó egységet növelné meg terjedelmileg, ám ez nem jelenti azt, hogy számottevő új mozzanattal gazdagodnánk a szorosabban vett teológiai argumentációban. Mivel a szöveg ilyen szempontú értékelését Erdei Klára programszerűen a teológusokra hagyta, botcsinálta teológusként is bizonyosan kijelenthetem, hogy e tekintetben semmi újdonságot nem jelent a hitviták világában: a hazai és külhoni református teológusok régóta használt toposzkészletével dolgozik. Nem ez a figyelemre méltó tehát a műben, hanem a megszólalás személyessége és reflektáltsága.

Az utóbbival kezdve ez azt jelenti, hogy az értekező állandóan kiüzen a szövegből olvasójának. Azt üzeni neki például, hogy az adott tételt „nagy bővön megbizonyíthatnánk… az evangéliumi szent könyvekből, de olvassa a keresztyén, es lám naponként is prédikálják.” (Ecsedi 1984, 188. [A fentiekben elmondottakból következően idézeteinket átírt formában adjuk. Időközben értesültünk arról, hogy Vadai István a mai helyesírásnak megfelelően átírta a teljes szöveget, amely tehát alapja lehetne egy szélesebb körben használható kiadásnak.]) Másutt nem ezekhez, hanem a fő tudós emberekhez küldi tovább, „de az mennyire én is Isten lelke által a sok tudós népek között értekeztem” (Ecsedi 1984, 214), folytatja, és leír természetesen egy értelmezési javaslatot is. Megint másutt műve egy további helyéhez utasítja az olvasót. Az Ézsaias 48,16 értelmezésére mintegy visszatekintve azt mondja egy helyütt, hogy „ide elébb Isten segítségéből többet is írtam, s bővebben, ennek utána, mikor ezt megírtam volna. Mert itt a próféta elküldéséről írtam mint Istennek követének elküldéséről, bocsátásáról, kit az Atya, Fiú, Szent Lélek egyaránt küldött el prófétálni az babilóniai rabságból való kiszabadulásról, de én ezt bővebben és mélyebben értem, az mint ott meglátod CSB manu proria.” (Ecsedi 1984, 214). Aki látott már Ecsedi Báthori kezével írott szöveget, az tudja, hogy ezt a CSB manu propria megjegyzészárlatot megszámlálhatatlan gyakorisággal írta le bármily kezével megtisztelt papirosra vagy könyvlapra, szegény szinte mintha előre tudta volna, hogy szövegei el fognak kallódni, csak azt nem látta, hogy ez a folytonos CSB sem lesz elég a megmenekítésükhöz. Mert hát, hogy messzebbre ne menjünk, az itt jelzett bővebb és mélyebb értelmet közlő szövegrészlet sem maradt ránk. Idézhetünk egy olyan reflexiót, amely olvasónak és szövege reménybeli szerkesztőjének egyaránt szólhat. „Nota. Jóllehet az káldeus interpres, magyarázó in singulari, egy képpen magyarázza ez locust, tudni illik rabbona, azaz annak a földnek, azaz Egyitomnak ura etc. Ezt az olvasó keresztyénekért írám ide, és ím cédulában is írván hattam sidóul, deákul, káldeus nyelven. Comes Stephanus de Bathor manu pria.” (Ecsedi 1984, 191). Mondanom sem kell, hogy ez a cédula aztán végképp nincs meg.

A reflexivitás megragadható abban is, hogy a beszélő újra és újra viszonyt teremt maga és ellenfele, a közelebbről meg nem határozott, egyszerűen eretneknek nevezett ellenfele között, aki, mivel „baromi ésszel” gondolkodik, képtelen belátni, hogy „mely szépen mosolyognak” egymásra az igék, s milyen szépen „összebeszéllettek volt az a szent próféták szent Jánossal, s szent János is az prófétákkal” (Ecsedi 1984, 203) a szentháromság ortodox értelmezésében, „elő ballag” tehát és „istentelen orczával calumniálkodik”. Szinte minden gondolatmenet végén újabb és újabb aposztroféval látogatja meg ezt a persze folytonosan „elől jároló” alakot (Hallod-é eretnek, Hallgass rám azért… eretnek, Tekincs bele eretnek, Te eretnek ne calumniálkodgyál, Tace hát talyigás, állj tovább eretnek, Látod-e te vak bolond), alkalmasint persze el is fordul tőle, mert a meggyőzését reménytelennek látván „mindazáltal az istennek lelke által egynéhány szóval szólok, kire nem téged, hanem az olvasó keresztyéneket méltoztatom.” (Ecsedi 1984, 197–198). Mindez, már a fenti példákkal is érzékeltetni akart módon annak a hitviták világában Heltai által meghonosított beszédmódnak a mesteri alkalmazásával történik, amely gátlás nélkül nyúl a köznapi életből vett hasonlatokért és metaforákért. Ez részint a szembenálló pozíciójának meghatározását teszi rendkívül érzékletessé, s így áll elő a sötétben vakon botorkálók tábora („Te szintén ilyen vagy vak eretnek, mert kisült immár a szemed az világosságtól, és mint az vak veréb az falba nappal is megütközöl” [Ecsedi 1984, 197]), meg a látóké, aki tévedhetetlenül felismerik, „mellyeket az Új testamentumban az mi Krisztusonk és az ő apostoli, evangélistái újokkal mutogattak és szemönk eleiben hárogattanak, úgy hogy az írásból mosolyogván ugyan reánk kukucsolnak.” (Ecsedi 1984, 210). De nem riad vissza attól sem, hogy teológiai összefüggésekben szólaljon meg ilyen módon. Rettenetesen felháborodik például azon, hogy a „cserép, sár edény eretnek” csak az Atyának és nem a szentháromság minden személyének tulajdonítja a világegyetem megteremtését, s indulatát a következőképpen csatornázza: „Adtál-é valamit az Istennek és vissza kérhedd? Tanítottad-é az Úrnak lelkét, mint cselekedjék? Avagy tanácsa vagy-e te vakmerő az hatalmas Istennek, hogy ilyen merészen merd az ő utait fürjezned, vadásznod, mint az fürjet a vizsla, és az nyulat az ebek vadásszák.” (Ecsedi 1984, 198).

Ez a nyelvhasználat esetenként a megszólított radikális megváltoztatásával párosul, mert nem eretnek, hanem a szentháromság valamely személye lesz a megszólított: „Vajon, jó Jézus, Krisztus kinek vontad le valaha posztó csuháját, kit fosztottál meg uraságától, pénzétől, méltóságától, hogy így irigykednek reád. Maga bizony mindenönket te adtad, naponként is te adod, ím meg sem tudjuk csak köszönni is…” (Ecsedi 1984, 171). Megint másutt nem csupán távozásra szólítja fel az eretnekeket, hanem a meditációs rész leghíresebb bűnvalló fordulataira emlékeztető módon szól vétkeikről: „Eredgyetek el ti szégyen vallott ebek, eretnekek, kik az szégyenben ugyan úszkáltok, bugyborékoltok, és a bűnt mint a bő vizet be isszátok, elhadni eretneköl nem akarjátok.” (Ecsedi 1984, 178). A szöveget kevésbé ismerők számára éppen csak felidézem, hogy a meditációk legerősebb és leghíresebb helyein önmagáról beszélve használja az ilyen, többnyire a zsoltárok továbbmondásából keletkező képeket: „Holott az bűnt, mint bő vizet naponként beiszom…” (Ecsedi 1984, 6). Világos, hogy ezek nyelvileg a meditációkhoz közelítik az értekezést, s a legnyilvánvalóbbá ez a nyelvi és szemléleti rokonság, már-már azonosság a Fiú istenségéről írott rész végén válik. Az eretnektől, de az olvasótól is elfordulva immár végleg a Jehova Jézus lesz a szöveg címzettje, akihez tehát bűnös és alázatos szolgaként könyörög, hogy aztán a következő vallomásos résszel fejezze be a fejezetet: „Ó én Jehovám, Ó én Jehovám, bünös vagyok, te meccesz vélem, ha teremtettél, ez világra hoztál, feltartoztattál és vénségemig éltettél, tartottál, az te igéddel legeltettél. S ezeket Uram mi nem érdemlettem ennek előtte is, bizony sem most, sem ezután nem érdemlem. De tekintsd magadat én Jehovám, és ne hagyj el az én nyomorúlt időmben, ki én tied vagyok, ha megölsz is te benned bízom segítségedből. Uram az én sírásomat töröld el az én szememről szent véreddel. Amen. CSB mpria.” (Ecsedi 1984, 211). Mivel az Atyáról és a szent Lélekről szóló rész befejezése nem maradt ránk, nem tudjuk megmondani, hogy a beszédhelyzetnek ez a megváltoztatása az egységek végén az értekezés egészére jellemző elv volt-e.

A tanulságokra majd dolgozatom befejező részében szeretnék kitérni, most csak annyit mondok tehát, hogy a századvég hitvitázó irodalmában a szerző laikus voltát is hangsúlyozó s bizonyos hazai hagyományokra ugyan építő, de egészében mégis nagyon egyéni szentháromság-védelmező szöveg jött létre Ecsedi Báthori István tollán, amelyet a felsoroltak alapján szerzője – Erdei Klára szerint is – a terjesztés, s minden bizonnyal a kinyomtatás céljával írt meg. Erdei leírja ezt, beszél arról is, hogy az 1580-as évek derekáig jelentették az antitrinitáriusok a legnagyobb veszélyt a Partiumban élő reformátusok számára (Erdei 1990, 62), nem kérdezi meg azonban, hogy mit is jelent a szentháromságtagadók érveinek részletekbe menő hüvelyezése a századfordulón a Tiszahát eme nagy fontosságú centrumában. Fontos tudnunk, hogy – mint Szabó András ezt külön is hangsúlyozta (a meditációk kiadását méltató recenzióban az ItK-ban) – jelenlegi ismereteink szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy a szentháromságtagadók már nem fenyegették Debrecent, s hogy elmúltak azok az idők, amikor az ismert dráma fiktív világában még az is megfogalmazódhatott, hogy az egész város antitrinitárius lesz. Jóval többről beszélhetünk, azt mondhatjuk, hogy jelenlegi tudásunk szerint eddigre a Partium északi részén teljesen felszámolták az unitárius gyülekezeteket, s a református pozicíókat már az időnként feltűnő jezsuita misszionáriusok fenyegették. Emlékeztetek arra, hogy egy nem régen előkerült dokumentum szerint dolgozatunk főhőse azonnal el is távolíttatta közülük azt, aki birtokai közelében próbálkozott meg a katolikus hit terjesztésével, azzal fenyegetve meg, hogy olyan keményen bánik vele, mint a szolnoki bég szokott ellenségeivel, s ha kell, saját kezével fojtja meg (Balázs 1997). Ecsedi Báthory tehát nagyon gyakorlatiasan lépett fel a felekezeti konfliktusokban, s így az antitrinitáriusok elővételére aligha találunk más magyarázatot, mint hogy túl tekintett a Királyhágón, s erősen formálni igyekezett az erdélyi felekezeti viszonyokat is. Hogy ez így volt a nagy politikában, az persze jól ismert, hiszen az aprók, a reformátussá tett Báthory Anna és Báthory Gábor örökbe fogadása, s ez utóbbi fejedelemmé tétele a középiskolás tankönyvekben is szerepel. A laikus volta ellenére önmagát nyilvánvalóan felkészült teológusnak tartó Ecsedi Báthory tehát nem csupán azzal szolgálta ezt a nemes célt, hogy halála után a neki adott hatalmas birtokok által trónra segítette a rendíthetetlen reformátusnak nevelt Báthory Gábort, hanem tolla forgatásával is. Azt is mondhatjuk tehát, hogy mindenkinél több eszközzel dolgozó kezdeményezője annak a több református fejedelem alatt is megfigyelhető szívós törekvésnek, amely a partiumi anyagi, politikai és szellemi muníciót használja föl az erdélyi felekezeti viszonyok kívánatosnak tartott alakítására. (Keserű Bálint fogalmazta meg először nagy határozottsággal, hogy e tekintetben folytonosság van Báthory Gábor és Bethlen Gábor között. Lásd: Keserű 1966. Egyetemi előadásaiban még nyomatékosabban beszélt arról, hogy e politika kezdeményezője Ecsedi Báthory István volt.)

A jelenleg domináns álláspont szerint ugyanakkor itt véget is kell vetnünk annak az igyekezetnek, hogy korabeli összefüggésrendszert, kontextust rajzoljunk fel az ecsedi úr prózája köré. A részletesen argumentáltan utolsóként megszólaló Erdei Klára koncepciójában ugyanis a meditációknak nem is utolsó világirodalmi helyük van ugyan, de nincs másoknak feltáruló korabeli jelentésük, hiszen ezek egy időnként politikailag vagy teológiailag ugyan aktívkodó, valójában azonban rettenetesen válsággal küszködő ember belső életének dokumentumai, amelyeket a nagy úr részben talán e bajok kibeszélésére, de mindenképpen csak magának írt, s így nem is törekedett arra, hogy a kortársak közül bárki kézbe vegye (Erdei 1980, 55–69; Erdei 1982, 620–626). Az individum meghasonlását mintegy önmagának és Istenének kibeszélő alkotó képe jelenik meg aztán a szöveghez persze roppant érzékenyen közelítő Komlovszki Tibor tollán is, aki szerint Ecsedi Báthori és Rimay egyforma művészi intenzitással próbálta kibeszélni a késő reneszánsz válsághangulatát, „ám míg az előbbi az individuum meghasonlásaként, addig az utóbbi részben a maga útkeresésében, de egy közösség érdekében is.” (Komlovszki 1988, 31).

Úgy gondolom, nagyon hatásosan lehet érvelni e felfogás ellenében, s az érvkészletben szerepelhet annak kimutatása is, hogy egyáltalán nincs merev határ a szentháromságtanát védelmező értekezés és a meditációk gyanánt elkülönített szövegrészek között, hogy az Adattár kötet első részében közölt szövegek egy része dogmatikai állításokat védelmez és fogalmaz meg, hogy például a legismertebb szentháromságtagadók, Biandrata és Dávid Ferenc szidalmazása éppen ebben a részben található, és nem ott, ahol inkább várnánk, vagyis az értekezésben. Ez bizonyosan így van az önfeflexióban is. Hadd emlékezetessek csupán arra, hogy a meditációk végén ezt is olvashatjuk: „Elvégezvén pedig könyvemet, melyben az én örökös igaz vallásomat megírtam, az én Istentől meggyógyított kezemmel…” (Ecsedi 1984, 159). Mindenennek aprólékos bemutatásától persze most el kell tekintenünk, mint ahogy azt is csupán jelezhetjük, hogy magában az európai meditációs hagyományban sem különül el mindig ez a két tendencia, s bizonyosan termékeny lehet a nagyon alaposan feltérképezett francia mellett a németországi szövegek vizsgálata.

Úgy gondolom, az önreflexív részek rendszeres áttekintésével az is igazolható lesz, hogy a meditációk céljáról és sorsáról pontosan azokkal a fordulatokkal és szóhasználattal intézkedik, mint az egyéb írások esetében. Ezt sem tudom most bizonygatni (csak felsorolom a fontos szövegrészeket tartalmazó oldalszámokat: Ecsedi 1984, 20, 38, 51, 58, 77, 134, 147, 153, 154), ezért csupán azt a korabeli kontextusra vonatkozó adatot említem, amely szerepel ugyan Vadász Veronika egyik közleményében, de csak egy lábjegyzetben, s nincs hangsúlyozva egészen kivételes jelentősége. Az adatot Font Zsuzsa olvasta el először, amikor az új világban első alkalommal kutattunk Marosvásárhelyen, s átlapozott egy Benkő József által összeállított jegyzéket Erdély történetére vonatkozó nyomtatott és kéziratos könyvekről. Ezen a listán a folio formátumú kéziratos kötetek között szerepel a következő: „Etsedi Bathori Istvan (judex curiae Regiae in Hungaria) nagykönyve, mellyet maga írt 1582–1605 esztendők között és tájatt maga kegyességének gyakorlására.” (Biblioteca Dokumentară Teleki şi Bolyai, Tîrgu Mureş Teleki 16. f. 846.). Mivel a folio formátumú kéziratok listáján szerepel, bizonyosan nem a negyedrét formában ránk marad autográf még ép változatáról van itt tehát szó, s ez azt jelentheti, hogy Ecsedi Báthori végrendeletének kurátorai valóban gondoskodhattak szövegei összerendezéséről és a végrendeletében és sok más helyütt is igényelt korrigálásáról. Mivel a szöveg nagy könyvről beszél, talán még azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy a meditációkat és az értekezéseket egyaránt tartalmazó kódexről lehetett szó.

A kérdés tehát szerintem immáron nem az, hogy a nyilvánosságnak szánta-e művét, s hogy voltak-e környezetében olyanok, akik megértették: ez a súlyos nagy személyiség nem csupán a politika formálásával, de nem is csupán a kiterjedt mecenatúrával akarta szolgálni a tágabb közösségével legszívesebben teljesen egynek látott egyházát, hanem hitvédelmi irataival, s elmélyült kegyességi gyakorlatának felmutatásával is. Azt kell vizsgálnunk tehát, hogy miért esett ki mégis ez a nagy írói teljesítmény a hagyományból, miért felejtődött el teljesen, hogy aztán ritka szerencsés módon megkíméljen belőle valamennyit a tűz és az esővíz, s az oláhfenesi Jósika kastély romjai közül Tompa Imre jóvoltából felkerüljön Budapestre. A választ természetesen nem tudom, de úgy sejtem, mindazok, amiket a fentiekben Ecsedi Báthori írásművészete erényei gyanánt emlegettem, akadályai lehettek a széles körű recepciónak. Nagyon kétséges, hogy mennyire tarthatták a kinyomtatással is megtámogatandónak a református egyház vezérkarában az esetenként felkavaróan érzékletesen fogalmazó, de a laikusság bélyegét letörölhetetlenül magukon viselő hitvitázó írásokat, de bőven volt megfontolni való a meditációk esetében is. Mert igaz ugyan, hogy az egyház rendíthetetlen harcosaként beszél ezekben is („Mert írni kezdtem, hogy az keresztyének érettem könyörögnének, hogy te istenséged ki ne vegyen az eklézsiából, ne tegyen bálvány emberré…”; „Vessed kegyes szemeidet reám ó az eklézsiának istene…” [Ecsedi 1984, 20, 26]), a szentíráshoz való roppant erős kötődése ellenére („Én reám ugyan reám forrjanak, buzogjanak, lelkemben, szívemben, szólásim is az szép szentírások szerént legyenek és formáltassanak uram tőled [Ecsedi 1984, 135]) nagyon egyéni az a sokak által méltatott biblicizmus is, amely szinte árad ezekből a szövegből. Egyéni, mert egy-egy szóösszetétel megváltoztatásával, egy-egy metafora továbbképzeltetésével kibillenti a textust megszokott menetéből, arról aztán nem is beszélve, hogy az újabb szakirodalomban szinte kizárólagosan idézett merész, de mégis biblikus veretű képek mellett („Bűnt, bűnre hajtok, azból halmot rakok, kiket mint az bika fejemre hányok, és alatt úgy bömbölök… Élek ugy mint megsenyvedett dög, asszonyállat havi kórságos ingéhez hasonló igazságú férfi” [Ecsedi 1984, 13–14]), ott van a szövegben az éjszakai fertelmek emlegetése éppen úgy, mint az alábbihoz hasonló, s nem bibliásveretű önmeghatározás: „Bizony uram igen rossz varjút, kis eszű macskát vesztenél el ki csak szemeimet sem emelem fel ellened uram…” (Ecsedi 1984, 28). Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az ilyen szöveghelyekben gazdag hagyaték nem föltétlen kínálkozott a kegyességi mintaszövegek, mások által is elmondható textusok összeállításában érdekeltek megkülönböztetett figyelmébe. Tudományoskodóbban ezt úgy is mondhatjuk, hogy Ecsedi Báthori nagy könyvének sorsában az egyéni kegyesség és a felekezeti hitgyakorlás konfliktusa szinte modellszerűen rajzolódik ki.

Hivatkozások

Balázs Mihály, Ecsedi Báthory István és a jezsuiták = Művelődési és irodalmi törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, szerk, Balázs Mihály–Font Zsuzsa–Keserű Gizella–Ötvös Péter, Szeged, 1997. (Adattár 35.).

Balázs Mihály, Ecsedi Báthory István levele Báthory Andráshoz = Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, szerk. Galavics Géza–Herner János– Keserű Bálint, Szeged, 1990. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 10).

Ecsedi Báthory István meditációi, sajtó alá rendezte Erdei Kára– Keveházi Katalin, Bp.– Szeged, 1984. (Adattár 8).

Ecsedi Báthory István végrendelete 1603, bevezetéssel közreadja Vadász Veronika, Szeged, 2002. (Fiatal Filológusok Füzetei–Korai Újkor 1.)

Erdei Klára, Ecsedi Báthory István kiadatlan hitvitázó traktátusa = Eszmei és stilisztikai kérdések a régi magyar prózában, Debrecen, 1975.

Erdei Klára, Ecsedi Báthory István meditációi és európai hátterük, ItK, 84(1980),1.sz. 55-69.

Erdei Klára, Eine reformierte Streitschrift gegen den Antitrinitarismus vom Ende des 16. Jahrhunderts = Der Einfluss der Unitarier auf die europäische-amerikanische Geistesgeschichte. Vorträge der Tagung zur Unitarismusforschung vom 13–14. Juni 1985 in Hamburg, ed. Wolfgang Deppert–Werner Erdt–Aart de Grot, Frankfurt am Main, 1990.

Erdei Klára, Modellfejlődés Ecsedi Báthory István prózájában, ItK, 86 (1982), 5-6.sz. 620-620.

Keserű Bálint, A magyar protestáns polgári későhumanizmus néhány problémája, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, VII(1966).

Klaniczay Tibor, A magyar későreneszánsz problémái (sztoicizmus és manierizmus) = Uő, Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp, 1961.

Komlovszki Tibor, Rimay költészete és Ecsedi Báthory István = Hagyomány és ismeretközlés, Salgótarján, 1988.

Nagy Barna, Tervezet Ecsedi Báthori István műveinek kiadására, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, XII(1972).

Szabó András, Monai János levele Ecsedi Báthory Istvánhoz = Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, szerk. Galavics Géza–Herner János– Keserű Bálint, Szeged, 1990. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 10).

Széles Ágnes, Emlékezet és mítoszalkotás Vásárhelyi Gergely utolsó művében = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett nemzetközi konferencia előadásai 2006. május 24–27., Kolozsvár, szerk. Balázs Mihály–Gábor Csilla, Kolozsvár, 2007.

Vadász Veronika, Ecsedi Báthory István bibliájáról, Magyar Könyvszemle, 119(2003), 2.sz.. 211-218..

Vadász Veronika, Egy prédikátor levele Bocskaihoz 1605 tavaszán, Aetas, 20(2005), 3. 155-158.