Orlovszky Géza

Protestáns költők
(részlet)

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 213–220.

A század első felében megszaporodó református énekeskönyvekben a kortárs költészetet leginkább Pécseli Király Imre és Kanizsai Pálfi János népszerű antológiadarabjai képviselték. A fiatalon meghalt Szepsi Csombor Márton két bűnbánó zsoltárparafrázisa (Ifjúságom vétke gyakran jut eszemben…; Egekben lakozó szentséges háromság…) még a Nyéki Vörös Mátyás szerkesztette katolikus versgyűjteményekben is helyet kaptott. Szepsi Csombor a magyar nyelvű utazási irodalom megteremtője; nyugat-európai peregrinációját jó stílusú, olvasmányos útikönyvben örökítette meg (Europica varietas, Kassa, 1620. – A változatos Európa, kiadva: Szepsi Csombor 1968). Utolsó műve a pestisben elhunyt tanítványa, Bedeghi Nyáry Ferkó emlékére írt gyászverse, melyben a fiúcska a Balassi-epicédium Ihon édes hazám… kezdetű verséhez hasonlóan egyes szám első személyben búcsúzik el a koporsóját körülálló gyászolóktól.

A világi tematikájú alkalmi költészet darabjai – kevés kivételtől eltekintve – nem kerültek be a nyomtatott nyilvánosság közegébe. Az ilyen helyi érdekű, eseményhez kötött, praktikus célokat szolgáló szövegek: halotti búcsúztatók, esküvőre, születésre, bíróválasztásra írott versek, újévi és névnapi köszöntők aktualizálódva, variálódva jó esetben kéziratok lapjain őrződtek meg. Az ilyen regionális irodalmi feladatokat ellátó, írogató kismesterek jellegzetes képviselője volt Miskolczi Csulyak István (RMKT XVII, 2.).

Görlitzben és Heidelbergben tanult, hazatérve Tokaj-Hegyalja környéki falvakban és mezővároskákban teljesített lelkészi szolgálatot. Ismeretségben és levelezésben állt Szenczi Molnár Alberttel és más vezető református értelmiségiekkel is. Németföldön tanulta a poétikai mesterséget; magyar verseit idegen ritmusra vagy dallamra szerezte, és ezzel üdítő változatosságot mutat a kor metrikai átlagához képest. Költői alkotóműhelyébe betekintést enged szerencsésen fennmaradt, terjedelmes kéziratgyűjteménye. Miskolci Csulyak közvetlen környezete hétköznapjait, figuráit és helyzeteit emelte verseibe. Értékrendje a gondos szőlősgazdáé, még metaforáit is ebből a körből veszi: a rossz asszony nála „üres hordó, ki mindenkor inkább kongó, / Noha nincs benne semmi jó.” Ő a hegyaljai bor egyik első megünneplője irodalmunkban: „Nem vizet adnak inni torkodnak, jo, / De tarcali bort, mézesmáli bort: Töltsed az pohárt, ne lássunk több kárt, jo.” Alkalmi verseit visszafogott manierista alakzatok és derűs bensőségesség jellemzi. Rácz András szerencsi várnagyhoz írott köszöntőjében a református mezővárosi polgár életfilozófiáját fogalmazza meg:

Jámbor vagyok, jámbor társom,
Nem bánkódom: teli kasom,
Pincém sem szűkös jó bortól.
Gazdasszony, hozz csak az faltól,
Barátim jöttenek hozzám,
Meg kell kóstolni malozsám.

Egészen más költői világot képvisel Debreceni Szappanos János (RMKT XVII, 1. 253–268, 581–587). Annak ellenére, hogy a 17. század elejének fontos versszerzőjéről van szó, még alapvető életrajzi adatait sem ismerjük. Valószínűleg közrendű származású. Apja debreceni szappanfőző lehetett; a neve közepén található „S.” a Szappanyos rövidítése – bár maga, ha már ki kellett írnia, jobban szerette ezt a mesterségre utaló nevet görögül írni: Smigmatopoeus. Az 1580-as években Wittenbergben tanult, hazatérve a váradi káptalan levéltárosa lett. A századforduló után a Bocskait támogató református ortodoxia politikai nézeteit népszerűsítette verseivel. A Kendi-féle összeesküvésről erősen tendenciózus tudósító éneket szerzett (Conspiratio Kendiana). Befogadóközönsége a Bocskai mellé szegődött Bihar megyei hajdúság volt: az ő számukra kínált társadalmi konszolidációjuk mellé új, harcosan református politikai identitást. Ma is kedvelt és gyakran énekelt verse, a Militaris Congratulatio hatásosan kapcsolja össze a hajdú-életérzést a vitézi ének Balassi által magas szintre emelt modelljével. A „szolgai ruhában, katona formában” Bocskai elé járuló hajdúkatonákkal teljesen azonosuló lírai én a versbeszédet végig a keresztyén Gedeon iránti izzó lelkesedés tónusában tartja:

Ha nyelvem száz volna, hogyha szóm víz volna,
ha mint Körös, úgy folyna,
Szívemnek titkait, magyarok örömit
megírnám bölcs formára,
Jaj, szegény magyarok, immár vigadnotok
egyszer ideje volna!

A hosszas retorikus előkészítést a dobok és trombiták zengése festi alá; előbb az ország nyomorúságait sorolja, majd a vers csúcspontján a katonákkal koronát kínáltat fel Bocskainak:

Tudjuk, nem vétkeztél, minket keserültél,
halálodat nem szánván,
Úri dicsőségből, gazdag fényességből
egy ideig leszállván.
Háláadók leszünk, nagyobbra emelünk
koronánkat meghozván.

A hatalmi reprezentáció igényeit hatásosan kiszolgálni képes retorikai eljárások mozgósítására jó példa, az Újfalusi Imrét meghurcoltató Hodászi Lukács református püspök temetésére írt Lukács pap éneke. A vers ügyes fogással nem az elhunyt érdemeivel, emberi jellemzésével foglalkozik, hanem a halála által kiváltott mélységes gyászt szólaltatja meg.

Így sír a fejér hattyú Neánder vize partján,
Mikor kesergi magát halálának végső napján,
Így zokog a szép gerlice özvegységben aszú fán
Szerelmes társa halálán:

Oda van már életem, mint reggeli hóharmat,
Elkele szép örömem, mint akit a nap elszáraszt,
Óh, mint lőn én elesésem, mint kit szerencse forgat,
És az idő elváltoztat.

Weöres Sándor sokra tartotta verseit: „Smigmatopoeus az ünnepélyes, pompás alkalmakat felhasználó barokk stílus mestere, provinciális változatban. Noha poémái teljes egészükben élvezhetetlenül vontatottak (megmaradt költeményei mind hosszabbak harminc versszaknál), mégis ragyogó részleteik vannak. […] Bocskai halálát sirató éneke szerzőtlenül maradt ránk, de ez a széles gyászpompa Debreceni S. Jánosra vall: feledhetetlen a gyászlovak lassú, kimért dobogása, meg a rongyos katonák intim kapcsolata holt vezérükkel, s az urak elleni morgolódás.” (Weöres 1982, I, 236.)

Költészetét hagyományosan a manierista vonulatba szokás sorolni, azonban Weöres Sándor jellemzését érdemes megfontolni. Debreceni S. János ideológiailag mélyen elkötelezett, célelvű, agitatív versei jobban megfelelnek a barokk alkotói attitűdről alkotott elképzeléseinknek. Harcos németellenessége, hazafias kálvinizmusa a kuruc költészet motívumait előlegezi.

Azt a tendenciát, hogy az udvari reprezentációs célú református költészet az ellenreformáció reprezentánsaiéhoz hasonló irodalmi beszédmódot kezd meghonosítani, jól példázza Pápai Borsáti Ferenc költészete. Nagyváradon a református skóla poétai osztályának a tanítója volt 1656-ban, és ebbéli minőségében írt búcsúztató verseket Rákóczi Zsigmond halálára. Tanítványai a versezetet minden bizonnyal elő is adták – talán dramatizálva, ahogyan mostanában is szokás iskolai ünnepélyek alkalmával. Eredetileg latin hexameterekben írta meg (Metamorphosis ... Sigismundi Rakoci), majd a latinul nem vagy gyengén tudók számára fordította le magyarra. Mindkét szöveg még abban az évben Váradon megjelent nyomtatásban is (az egyetlen fennmaradt példány elöl csonka) (RMKT XVII, 9. 146. sz.).

A felvonultatott mitologikus és allegorikus szereplők tablója barokkosan zsúfolt. A keresztyén teológia szereplői kicsit meghökkentő módon keverednek a pogány istenasszonyokkal, múzsákkal, a hét szabad művészetet és az iskolai osztályokat megtestesítő alakokkal. Mintha a vers első felében a hittan, a másodikban a poésis tantárgy tananyagát kívánná gyakoroltatni. Szilágyi Sándor (19. századi protestáns történetíró) megütközött a szöveg inkább „pápistákhoz” illő poétikai találmányain: a túl sok angyalon, szenten, liliomokon, a már-már giccsesen ájult és egyszerre vidám mennyországleíráson: „Égbéli rózsák közt Christus lilioma, / Zsigmond vigad, s vagyon néki nyugodalma, / Múlandó dolgokkal nincsen aggodalma, / Örvend, s Jésusban van minden bizodalma.” Kovács Sándor Iván észrevétele (és pontos szövegpárhuzamai) szerint ezek a vonások arról árulkodnak, hogy a váradi segédtanító költői példaképe Nyéki Vörös Mátyás lehetett (Kovács 1998, 479–481).

Húsz évvel a Psalterium Ungaricum megjelenése után Thordai János (1597?–1636) személyében az unitárius egyháznak is támadt zsoltárköltője (RMKT XVII, 4.). (Az unitárius költészet kritikai kiadása: RMKT XVII, 4.) Ugyan az antitrinitárius Bogáti Fazakas Miklós már negyven évvel korábban lefordította a teljes zsoltárkönyvet, azonban a szöveg erősen hebraizáló tendenciái miatt az inkább csak szombatos körökben volt használatban. Thordai 1624 és 1626 között német egyetemeken tanult, a neosztoicizmus iránti elkötelezettségét bizonyítja, hogy magyarra fordította Epiktétosz Enchiridonját (Epictetusnak az jó erkölcsrűl írott könyvecskéje; kiadása: Keserű 1963). A zsoltárok átültetésére hazatérése után, kolozsvári tanárságának első évében vállalkozott. Közvetlen forrása ismeretlen, a nótajelzésekben elterjedt 16–17. századi egyházi és világi énekeket jelölt meg. Idegen nyelvi minták helyett, úgy tűnik fel, a korábbi hazai zsoltárfordítási hagyományra támaszkodott – Heltaira, Károlyira és Bogáti Fazakasra – kigyomlálva annak szövegéből a zsidó történelemre vonatkozó hosszadalmas utalásokat (Varga 1968). Thordai 151 verse nem szorosan vett fordítás, hanem a zsoltárok fő gondolatmenetét követő parafrázis. A zsoltároskönyv különös módon a 17. század eleji magyar költészet legextravagánsabb poétikai sajátosságait felmutató verseskötete. Klaniczay Tibor és Bán Imre egyaránt Thordaiban látták az általuk definiált manierista stílus egyik legjellegzetesebb képviselőjét. „[M]anierista költővé teszik Thordait nyelvi eszközei, elcsodálkoztató képei, meglepő asszociációi és szótársításai, bizarr rímleleményei, a rímektől indukált modorosságai” – írja róla költészetének kiadója és legalaposabb elemzője, Varga Imre (Varga 1968, 548).

Poétikájának talán leginkább szembetűnő vonása a rímvezérelt szerkesztés. Ez azt jelenti, hogy a versbeszéd dikcióját nála a rím irányítja, még akkor is, ha a rímhívószóra merőben váratlan, csupán az akusztikus hangzás által irányított folytatás következik. „Az én életem, mint futó árnyék oly” kezd el egy strófát CII. zsoltárban; és a folytatás: „Fotton fogyok, mert belém esett a moly.” Az LII. zsoltárban a bűnös emberről ez jut eszébe: „Ollyan vagy mint az éles borotva / Vagy mint a mély víz morotva.” A XXXVII.-ben:

Mint az éh oroszlyán elszaggat, tép és nyő,
Szíve nem hús, hanem kemény acél és kő,
Ártatlan vérben forr, buzog, rotyog és fő,
Tűzzel, vassal kerget, mint fenevad, úgy jő.

Az egyszavas rímbokrok faragásában még Rimay Jánoson is túltesz. Mutatóban néhány leleménye: kél – fél – él – szél – vél – lél – cél – nyél; jel – kel – el – szel – fel – kell; nép – szép – ép – tép – kép – lép; tész – vész – kész – lész – rész – néz; vagy – nagy – hagyj – adj; vár – zár – jár – kár – már – bár – nyár.

A szokatlan rímek hajszolása közben szinte az értelmetlenség határáig is elmegy:

Mint az áspis kígyó füle,
Melyet bűbájol a szüle,
Hogy a törvénytől elhüle,
Füled úgy megsüketüle.

[…]

Mint a nyálas romlott csiga,
Vagy mint a mocsárnak higa,
Rontsa meg őket az iga,
Legyenek csak csiga-biga.
(LVIII. zsoltár)

Versenyre kel – mint majd a 20. században Kosztolányi – Rimay bravúros szelence – kemence – Velence rímbokrával: „Mint a mész kemence vagy tüzes medence, úgy meg reped…” A merész rímelést a legszentebb dolgokkal is összekapcsolhatja: „Te vagy koronám, arany boronám” – szólítja meg Istent (XXXIX. zsoltár).

A rímelésen túl a nyelvhasználat és a költői képalkotás terén is a bonyolult keresettség jellemzi. Sűrűn él a pleonazmus Rimay által javallott alakzatával:

Az kiknek szívök nagyra vágy,
Fogok árvát, özvegyet rág,
Kezek dúl, ront, öl, foszt és vág,
Lábok egy bűnről másra hág.
(XXXVII. zsoltár)

Ritmikai megfontolásokból merész elíziókat használ: „A m’atyáink benned bíztak”; „Az Úr félelmér’oktatlak”; egyéni szóleleményeket alkot, például az árvíz és a ragya összevonásából ezt: „ár-rogy”.

Költői képei – különösen amikor az ellenségekről, a bűnösökről esik szó – gyakran baljóslatúan sötétek, fenyegetők:

Ellenem öszvegyűlt sok nép,
Mérges drákótól formált lép,
A hamis ítélet mint tép,
Jó tanács nélkül való kép.

[…]

Vagy mint az idétlen gyermek,
Kiben nem épek az szemek,
Legyenek ez csalárd kémek
Holttest számára vájt vermek.
(LVIII. zsoltár)

Máshol viszont határozottan barokkos vanitas hasonlatokat alkalmaz:

Hasonlók vagyunk a gyors víz folyásához,
Annak igen hamar el múló habjához,
Vagy a szunnyadozó embernek álmához,
Avagy az álomnak futó árnyékához.
(XC. zsoltár)

Thordai költészetének ez a regisztere, amely mintha óvatosan a katolikus meditatív verstípus irányába tapogatódzna, nem áll teljesen társtalanul az unitárius környezetben. A székelykeresztúri írnok és skólamester, Fiáthfalvi György Nyéki Vörös Mátyás Dialogusának világára emlékeztető látomásos pokolleírással jelentkezett 1626-ban (Gonosz bűnben heversz… [RMKT XVII, 4. 55. sz.]). Mint valami mezővárosi Dante, a szerző kalauz (a Vergiliust helyettesítendő komornyik) vezetésével járja be a Pokol gyászos bugyrait. Az ott bűnhődők persze nem Dante nagyszabású bűnösei, hanem jellegzetesen a mezővárosi közegben szokásos, „hétköznapi” vétkek elkövetői: csúnyán beszélő kártyások, részegek, tolvajok, ügyeskedők. A szerző diplomatikusan röviden elintézi a szegényeket nyomorgatókat – annál nagyobb élvezettel részletezi a parázna asszonyokra váró szenvedéseket:

Ennél elébb láték asszonyembereket,
Kiknek tüzes vassal szeméremtesteket
Sütögetik vala szörnyen az ördögök,
Tüzes vasrudakkal forgatják beleket.

Kolozsvár és Torda józan és praktikus gondolkodású kereskedő-kézműves unitárius lakossága azonban sokkal többre értékelte a praktikus tudnivalókat megverselő, a tanító históriás énekből kifejlődött tankölteményeket. A műfaj legnagyobb alakja, Szentmártoni Bodó János (RMKT XVII, 4., 208–213. sz.) igazi mesteremberként viszonyult a versíráshoz. Egy ízben várakoznia kell, hogy a megrongálódott kompot megjavítsák az ácsok. Hogy ne teljék feleslegesen, tétlenül az idő, éneket szerez az ácsmesterség hasznáról – és mivel a gyomra is korog, hozzácsapja a molnármesterség dicséretét is. Talán ő az első megjelenítője az igazi kispolgári protestáns ethosznak a magyar irodalomban. Jellemző módon a praktikusságot tartja mindennél előbbre: a vasról és a Kolozsban, Tordán, Désen, Vízaknán és Erdély más bányáiban nehéz munkával bányászott sóról ír dicséretet. Megírta a tékozló fiú történetét, és Mária Magdolna megtérésének históriáját is. A vallásos tanítást ügyesen összekapcsolta a mesteremberek kemény munkájának bemutatásával: Noé volt az első asztalosmester; a templomtetőn munkálkodó ács közelebb van az Úrhoz minden más embernél.

Szentmártoni Bodó regionális hírnevét mutatja, hogy a sódicsérő versek 1646-os kiadása elé írott üdvözlő költeményében barátja, Thuri Mihály kolozsi sókamarás megmosolyogtató túlzással a kor új költőfejedelmének nevezi:

Magyarok között is jó hires Psallistát,
Hallottunk egy jeles úri fő Balassát,
Az után Rimait, énekek laurussát,
Értettünk illyen két magyar fő Poétát.

Immár ezek után mostani üdőnkben,
Nyomorán kik tengünk ez bajos életben,
Ízetlen savanyul ne élnénk mindenben,
Sőt újságot látnánk néha dolgunk közben.

Szentmartoni Jánost illyen szükségünkre,
Ez seculum nékünk Poétának szülte…

Egy másik unitárius „mesterdalnok”, Oroszhegyi Mihály Az fenyőfának hasznos voltáról és az zsendelycsinálóknak kellemetes és hasznos munkájokról címmel ír mesterségdicsérő költeményt. Kolosi Török István (1611–1651) unitárius iskolamester megverselte a házasság előbbre valóságát a magányos életnél, az asszonyok dicséretét, Szent János evangélista életét, de lefordította versben Marsilio Ficino egyik filozófiai levelét is (Az világi embereknek bolondságán és nyomorúságán való siralom, 1635).

Mint említettük, a radikalizmusban az ószövetségi zsidó vallás teológiájáig eljutó szombatosok körében Bogáti Fazakas Mihály zsoltárfordításai terjedtek. A felekezet élén a 17. század első felében Péchi Simon állt (RMKT XVII, 5.). Péchi a kor egyik kiemelkedő tehetségű, szokatlan életpályát befutó alakja. Szokatlan módon török hódoltsági területen, Konstantinápoly és Tunisz zsidó közösségeiben, majd Rómában és Nápolyban alapozta meg műveltségét. Pártfogója, a felekezetet megalapozó Eössi András ráhagyta hatalmas vagyonát, ezzel Péchi az erdélyi arisztokrácia legbelsőbb körébe emelkedhetett. Bocskai István, Báthory Gábor bizalmasa, tanácsosa, 1613–1621 között Erdély főkancellárja volt. Politikai bukása után jelentős irodalmi munkásságot végzett a szombatos egyház szolgálatában: teológiai értekezéseket, imádságoskönyvet írt, fordított a Talmudból, és készült szombatos szellemben lefordítani héberből a teljes Ószövetséget. Magyarázó jegyzetekkel zsúfolt prózai psaltérium fordítása kéziratban maradt (Dán 1987). Kevés számú fennmaradt egyházi éneke – Kovács Sándor Iván szavaival – „zsidó ünnepek és szokások, a napverte, kopár, esőre váró Szentföld üzenetét hozzák különös ízeikkel, hangulataikkal.” Stílusát Thordaiéhoz szokták hasonlítani, de annál ünnepélyesebb, dísztelenebb. Verseinek egyik különlegességét a versszakok végén variálódva ismétlődő refrének adják.

Hivatkozások

Dán Róbert (1987) Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Bp., Akadémiai Kiadó.

Keserű Bálint (1963) Epiktétosz magyarul – a XVII. század elején. ActHistLittHungUnivSzeg, 3–44.

Kovács Sándor Iván, szerk. (1998) Szöveggyűjtemény régi magyar irodalomból, II. rész. Barokk és késő-barokk rokokó. Bp. Osiris.

Szepsi Csombor Márton összes művei. Kiad. Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968 (RMPE I).

Varga Imre (1968) Thordai János zsoltárainak forrásáról, manierizmusáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 541–554.

Weöres Sándor (1982) Három veréb hat szemmel, I–II. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Bp., Helikon.