Imre Mihály

A Psalterium Ungaricum poétikai programja XVI. századi kontextusban

Megjelent: = I. M., „Úton járásnak megírása”: Kulturális emlékezet, retorikai-poétikai elvek érvényesülése Szenci Molnár Albert életművében, Bp., Balassi, 2009 (Humanizmus és Reformáció 31) 235–260.

Kitűnő tanulmányában Bán Imre így fogalmazott: „Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy magyar zsoltárosunk már kora irodalomelméleti szintjéhez viszonyítva sem tartotta magát poétának, azaz nem imitált, nem írt humanista paraphrasist, nem mérte magát sem Balassi Bálint, sem Rimay János költői mércéjével; nem fordult meg fejében a magyar nyelv »ékesgetésének« gondolata; nem tapintható ki zsoltárszövegeinek megformálásában semminő korszerű reneszánsz vagy manierista ízlés tudatos vagy ösztönös követése [...] Egyedül a vallásos áhítat munkált benne, ez tette költővé, ez sokszorozta meg erőit, és lendítette oly magasságokba, amelyeket többé maga sem ért el [...] Szenci egyedüli törekvése a szent szöveg, az ige hűséges visszaadása volt; zsoltárköltészetének esztétikai indoka, mint tudjuk, pusztán annyi volt, hogy a régiek fordításai közül »némelljec igen paraszt (= elnagyolt) versekben vadnak foglalván [...]« Költőnk tehát csak a heidelbergi humanizmus retorikai iskolázottságát akarta belevinni a zsoltárfordításba, anélkül, hogy az antikizáló ízlést bárminő vonatkozásban is fölé akarta volna helyezni a bibliai szó tolmácsolásának.”¹ Bán Imre mondatát kérdéssé kell alakítanunk a továbbiakban: Vajon a „heidelbergi humanizmus retorikai iskolázottságának” követése milyen költői magatartást és poétikai programot jelenthetett valójában a századfordulón és a XVII. század legelején, azonosnak tekinthető-e ez az antikizáló ízlésnek a zsoltárköltészetben való érvényesítésével, mindez a bibliai szó tolmácsolásának alapfeladatát teológiailag-poétikailag-himnológiailag hogyan módosítaná?

Amikor 1606 szeptemberében Molnár Albert befejezte Psalterium Ungaricumát, akkor döbbenhetett rá igazán, hogy vállalása valójában milyen dimenziók erőterében valósult meg, és művének 1607-es herborni kiadása jól tükrözi ezen alkotói pozíció összetettségét. Saját alkotói státusának viszonylag gazdagon reflektált – olykor azonban erősen rejtett – kifejtését találjuk a zsoltároskönyv két ajánlásában. Megkíséreltem úgy „körbeolvasni” a Psalterium ajánlásait, hogy megtaláljam annak kapcsolódási pontjait a kortárs, közel kortárs német zsoltárköltészet irodalmában. Ismerve ennek irtózatos méreteit, jól tudom, jelen vizsgálatom csak nagyon részleges lehet. Feltevésem szerint olyan diskurzus erőterébe kell állítani Szenci Molnár Albert költészetét, amely az eddigieknél sokkal összetettebben érvényesíti a protestáns zsoltárköltészet általános tanulságait, természetesen meghatározó mértékben a hazai előzmények szempontrendszerét, ugyanakkor jóval tágabbra kell vonni a német zsoltárköltészet értelmezői kontextusát. Mindeddig elhitte a Szenci-kutatás, hogy Molnár Albert mindazokat megnevezte zsoltárkiadása előszavában, akik meghatározó módon befolyásolták-befolyásolhatták a Psalterium megszületését, másokat pedig nem látott indokoltnak vallatóra fogni. Azonban még azok műveit sem vizsgáltuk igazán behatóan, akiknek a neve pedig szerepel Molnár Albert Psalteriumában. Másfelől azt is vizsgálni kell, hogy milyen mértékben és milyen jellegzetességekkel jeleníti meg, értelmezi önmagát alkotóként, szerzőként Szenci Molnár Albert, és ez az önértelmezés milyen forrásokból származik.

Amint az köztudott, az első ajánlást IV. Frigyes pfalzi választófejedelemhez és Móric hesseni tartománygrófhoz intézte. A latin–magyar nyelvű dedikáció latin része nyilván a német közeg számára készült. Az ajánlásnak voltaképpen három alapeleme van: 1. Az uralkodói kegy és jóakarat, az addigi mecénási támogatás megköszönése és ugyanennek a jövőbeni elnyerését kérlelő remény, aminek nemcsak a jámbor szerző lehet az élvezője, hanem felséges segítségükkel talán egész magyar nemzete is. 2. Önmaga alkotói-zsoltárköltői szerepének értelmezése. 3. A hazai és a német zsoltárköltészet műveire, hagyományaira való utalás.

1. Az ajánlásban markánsan kirajzolódik, hogy hatalomban, befolyásban Frigyes ugyan felette áll a hesseni landgrafnak, a szerzőt sokkal közelebbi kapcsolat fűzi Mórichoz. Móricban „egy mi időnkben fénlő, az zsoltáréneklő Dávidnak fiat Salamont” tiszteli. (Megjegyzendő, hogy a latin szövegben ugyanez így hangzik: „tanquam alterum Regis Psalmographi filium Salomonem [...] veneratus sum”. Ez azért érdemel figyelmet, mert latinul Dávid nevét le sem írja, hanem megjelölésére a Psalmographus szinonimát használja, úgy, ahogyan Móric is nevezte önmagát, de a korabeli zsolárköltészet alkotóinak jelentős része is. Belőle azonban kihallhatjuk a leheletnyi kulturális szinkretizmust is, hiszen psalmographus volt Eobanus Hessus, Petrus Lotichius Secundus, vagy Nicolaus Selneccer és Johann Spangenberg is.) Azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy elkészült munkáját először Móricnak mutatta be 1607. május 29-én, alig több mint két héttel a megjelenés után, aki láthatóan megkedvelte a magyar zsoltárköltőt. Sokoldalú támogatását nyerte el, a napló láthatóan büszkeséggel sorolja föl a fejedelem közvetlen környezetében zajló eseményeket: közös ebéd, hajókirándulás, pénzjutalom, ajánlólevél a marburgi egyetemre. Emellett csak egyetlen mondat tudósít szűkszavúan a pfalzi választófejedelemnél tett látogatásról és könyvajándékozásról június 8-án.

Móricot már a kortársak is kora kiemelkedő személyiségének tartották, a személyére irányuló – szinte folyamatos – figyelem, és a későbbi kutatás még inkább hangsúlyozta ezt, Friedrich Blume szerint trónra léptével annak a „korszaknak egy csillaga érkezett a német fejedelmek közé”.² Neveltetése a leggondosabb terv szerint történt, hugenotta szellemű francia nyelvtanárát Théodore Bèze (Beza) ajánlotta, aminek fontos hatása volt későbbi kálvini irányú konfesszionális magatartásának kialakulásában. 1604-ben megörökölte Ludwig nagybátyjától Oberhessent, ahol kiemelkedő jelentőségű volt Marburg és annak egyeteme. Nagyigényű kulturális-konfesszionális tervei megvalósításában döntő jelentőséget kapott ez az intézmény, s szellemi potenciálja, amelynek arculatát igen gyorsan kálvini irányba fordította. (Ennek volt következménye a kiszorított lutheri irányzatú professzorok távozása Giessenbe, ahol önálló egyetemet hoztak létre.) A hesseni konfesszionális-kulturális folyamatok mindegyikére meghatározóan hatást gyakorolhatott az 1605-ben meghirdetett és folyamatosan kibontakozó Verbesserungspunkte, amelynek lényegét így fogalmazta meg a kezdeményező Móric tartománygróf: „die Kirch und Schulen im Lande mitt frommen, Gottsfürchtigen und gelehrten Leutten, die aller christlichen friedligkeit, nicht zu zanck und unnötigen spitzfindigkeit geneigt seind”.³ E folyamatot részletesen ismerhette Szenci Molnár, hiszen 1607-től hat évig folyamatosan Hessenben tartózkodott, ottani kapcsolatrendszere vált meghatározóvá. Fontos alkotásai születtek ebben a szellemi környezetben – Psalteriuma, hanaui, oppenheimi bibliakiadása, grammatikája, az Analecta Aenigmatica, szótára második kiadása –, feltétlenül indokolt lenne a Verbesserungspunkte szellemi folyamatainak, ösztönzéseinek sokkal alaposabb vizsgálata, műveire gyakorolt hatásaik számbavétele.⁴

Móric sokoldalú tehetsége részint alkotóként (egyházi-világi zene művelése, költő-műfordító, irodalmi-nyelvészeti elméleti művek, teológiai munkák, lexikográfia, rajz-képzőművészet), tudományos tevékenységként (elméleti és experimentális természettudományok) jelent meg, részint pedig rendkívüli műveltségével művészetektudományok sokaságát támogatta, amelybe alkotók egyéni és intézményi támogatása tartozott, de mindezt érvényesítette politikai tevékenységében is. Antik tragédiákat és komédiákat fordított németre, Thesaurus linguae latinae címmel latin lexikográfiai művet – tulajdonképpen értelmező szótárt – írt, német grammatika megírásában haladt előre jelentősen.

Egyik legkedvesebb alkotói területe volt a zene, amelynek támogatásáért nagy áldozatokat hozott. Lényegesen megnövelte az udvari kórus és zenekar jelentőségét, jeles zeneszerzőket-zenészeket foglalkoztatott folyamatosan, ezek kiemelkedő szerepet játszottak az udvari reprezentációban és a liturgikus élet formálásában. Alkalmazott karmesterei a zenei élet egészét szervezték-meghatározták, legtöbben jelentős zeneszerzők, előadóművészek voltak, akiknek műveit folyamatosan bemutatták-játszőtták és nyomtatásban megjelentették (Alessandro Orologio, John Dowland, George Huwett, Hans Leo Haßler, Johann Heugel, Georg Otto, Valentin Geuck). Heugel négyszólamú feldolgozását készítette el az egyik legművészibb német nyelvű psalteriumnak, Burkhard Waldis művének; szerepe volt Móric zeneművészeti nevelésében. Georg Otto 1586-tól Kasselben udvari kamester, amelyet haláláig – 1619-ig – töltött be. Zeneszerzői-zeneelméleti művei Móric pártfogásával jelentek meg, amelyek között találunk instrumentális zenekari műveket és vokális alkotásokat. Kéziratban maradt ránk az 1592-ben elkészült Lobwasser-zsoltároskönyv önálló földolgozása, a Geistlichen deutschen Gesänge című gyűjtemény öt-hat szólamú változatai. Valentin Geuck szinte munkatársa volt Móric kulturális-liturgikus terveinek, nagyszabású alkotása, a Novum et insigne opus continens textus metricos sacros Festorum, Dominicarum et Feriarum 1604-ben jelent meg a tartománygróf támogatásával és ösztönzésére Kasselben. Móric saját tervet dolgozott ki egy önálló és korszerű istentiszteleti zene és énekmód megteremtésére, amely magába foglalta a vasárnapi, ünnepnapi és szabadnapi evangéliumi zene műveit három könyvbe rendezve. Ezek nyolc-, hat- és ötszólamúak voltak, az evangéliumi szövegeket latin nyelvű disztichonokba dolgozta át Geuck. Az átdolgozás szövegformája az egyházzene történetének szempontjából is érdekes, hiszen ez a humanista képzés céljainak megfelelő változat, ennek megalkotásában és – a szerző korai halála utáni – befejezésében Móricnak meghatározó szerepe volt.

Móric valóban Molnár egyik legfontosabb patrónusa, azonban éppen a zsoltároskönyv esetében a pártfogói jóindulat megnyerésén túl egyéb okai is voltak a szerzőnek a dedikálásra, amelyek túlmutatnak az ajánlási műfajok obiigát toposzain. Móric nemcsak bőkezű mecénásként lehetett Szenci Molnár számára lényeges, hanem valóban egy kortárs zsoltárszerzőt is tisztelhetett benne, hiszen a tudós fejedelem maga is művelte a német földön oly kimeríthetetlen zsoltárköltészetet, vagy ahogy maga is nevezte önmagát: psalmographus volt. Először 1590-ben, majd 1593-ban lényegesen kibővített formában jelent meg latin nyelvű zsoltárkötete Davidis Regii Prophetae Psalterium, Vario Genere Carminis Latine redditum címmel. Átköltése főként antik-humanista metrikus jellegű, antik strófa- és sörfajtákat használ fel: így hexametert, disztichont, hendecasyllabust, jambikus hetest-nyolcast, sok esetben szapphikus strófa az átköltés formája. Olykor még szolid szinkretizmust is találunk, az antik mitológia diszkrét kulisszaként jelenik meg Ceres, Amphitrite, a nimfák, driádok alakjában, vagy amikor Istent jó néhányszor Rector Olympinek aposztrofálja.⁵ (Zsoltároskönyve 1593-as kiadására Móric olyannyira büszke volt, hogy küldött belőle egy dedikált példányt Prágába Rudolf császárnak, aki 1594 januárjában köszönte meg azt.⁶ A Prágába küldött, császárnak dedikált zsoltároskönyv bizonyára példa és ösztönzés volt a későbbiekben a hírnévre szomjazó Szenci Molnár számára is, aki szótárát dedikálta és adta át személyesen az uralkodónak.) Móric tartományának iskolai képzését is szemmel tartotta, jelentősen támogatta, sőt megfogalmazta annak működési szabályzatát is 1618-ban latin nyelven: Illustrissimi Celsissimique Principis Constitutio, de ratione et ordine informationis puerilis in paedagogiis et inferioribus Hassiae scholis Mauritius Landgravius Hassius címmel és németül Ordenung unser [...] wie es hinkünfftig mit Unterrichtung der Jugend in den Unterschulen unsers Fürstentumbs und darzu gehöriger Graff: und Herrschafften gehalten werden soll Moritz Landgrav zu Hessen címmel. Ebben részletesen foglalkozik a zsoltárköltészet gyülekezeti-liturgikus szerepével és ugyanennek az iskolai oktatásban betöltött helyével, fel is sorolja a legjobbnak tartott zsoltárkiadásokat: közöttük Lobwassert, Andreas Spethét, Paul Schede Melissust, Sebastian Hommoldot, Nicolaus Selneccert, Eobanus Hessust. Rudolphus Goclenius marburgi professzorral szoros kapcsolatot tartott fenn, s Móric jelentős szerepet vállalt a rámizmus elméleti műveinek, tankönyveinek tartományában való népszerűsítésében, alkalmazásában.⁷ Szenci egészen közelről jól ismerte Móric iskola- és kultúraszervező tevékenységét; erről még naplójában is beszámol, amikor 1609-ben feljegyezte a tartománygróf marburgi látogatását a Paedagogiumban, amelynek ő maga is résztvevője volt.⁸

Móric a maga poétikai elveit is összefoglalta Poetices Methodice Conformatae Libri Duo című, 1598-ban megjelent költészettani rendszerében, amelynek jelentős része foglalkozik a psalmographiával, a zsoltárköltészet poétikájával, amely éppúgy érvényesül a szűkebb értelemben vett liturgikus funkcióban, mint a literatus igények szerinti feldolgozásokban. Admonitio, Qua ratio docendi Poeticam paucis demonstratur című bevezetőjében a költészetnek a művészetek közötti helyéről beszél. A költészetet kötött szónoklatnak nevezi, amely teljes egészében numerikus: „Poetica est facultas bene effingendi orationem ligatam [...] Oratio ligata intelligitur, quae tota numerosa est: tum metrum, id est, versus”.⁹ „A költészeten kívül nincs más művészet, amely jobban kifejezhetné Isten dicsőségét és dicséretét. Ugyanis maga Dávid, az isteni próféta, mikor a leghatalmasabb Úr dicséretét akarta énekelni, csodálatos és erőteljes költészetet használt [...] Hozzáteszem, hogy a mi évszázadunkban sokan kegyesség által vezetve ama királyi zsoltárokat költői eszközökkel díszítették, akik között a mi ítéletünk szerint énekeinek eleganciájával elsőül a skót Buchanant, másodikként könnyed stílusával Eobanus Hessust magasztalták. Mindketten méltó örökösei emellett az ókori költők közül Lucretiusnak, Vergiliusnak, Ovidiusnak, Horatiusnak, s ez egyáltalán nem méltatlan dolog.” Buchanan és Hessus zsoltárátköltéseit kifejezetten költői erényeik miatt magasztalja, „mindketten költői eszközökkel díszítették zsoltáraikat: adornarunt; meghatározó értékeik közé tartozik az elegancia és a facilitás, a szépség, csinosság és a kifejezés könnyedsége. Tehát akkora szüksége és akkora haszna lesz a költői tanulmányoknak, amennyire a legkiválóbb férfiak némelyikénél érvényesül Isten dicsősége”.¹⁰ Andreas Spethe latin parafrázisát igen nagyra becsülte, benne látta megtestesülni a humanista-metrikus és a liturgikus funkciót arányosan egyesítő psalteriumot, amelyet mások számára is követendőnek tartott.¹¹ A zsoltárköltészet és Lobwasser átköltése továbbra is foglalkoztatta Móricot; 1607-ben kiadott Kasselben huszonhét olyan zsoltárt dallamokkal – saját szerzeményeivel! –, amelyeknek korábban nem volt önálló dallamuk.¹² Ezeket a zsoltárátköltéseket négyszólamúra komponálta úgy, hogy azokat énekelni lehetett templomban és iskolában egyaránt hangszeres kísérettel: „mit vier Stimmen componiert, das sie in Kirchen und Schulen/ auch sonsten beyds zu singen vnd auff allerley Instrumenten zu gebrauchen seind”.¹³ Móric egyébként is nagyon törekedett a többszólamú gyülekezeti éneklés gyakorlatára, amelyhez hangszeres kíséret járult. Móric sokoldalú zenei képességének más jeleit is megtaláljuk. Zenei tanulmányokat folytatott, de komponistaként írott művei a mai napig is érdeklődésre tarthatnak számot. Zenei fáradozásainak eredményeképpen jelent meg egy énekeskönyv a marburgi professzor: Raphael Eglivel írott közös munkaként.

Itt jegyezzük meg, hogy ennek a rendkívül gazdag zenei kultúrájú környezetnek igen szegényes lenyomata van Szenci műveiben, alig jelenik meg életében készült zsoltárkiadásaiban. Oppenheimi kántorságáról érdemben vajmi keveset tudunk, erről alig tudósít, bár akkori munkája során szembesülnie kellett a többszólamú, hangszeres kíséretű templomi és iskolai éneklés feladataival. (Ne feledjük el, hogy Spethe, de Lobwasser editio princepse is négyszólamú formában – kottával – adta közre a zsoltárokat!) Nem tudjuk, milyen kiadványokat használt ehhez a munkájához, csak feltételezhetjük, hogy a Raphael Egli és Móric által szerkesztett Kirchengesangbuchot, amelynek első darabja 1606-ban, befejező kötete 1612-ben jelent meg Kasselben Wilhelm Wessel kiadásában. Annál is inkább követhette oppenheimi kántorságában ezt a kiadványt, mivel Móric már 1606-ban új szabályzatban intézkedett a gyülekezeti éneklés rendjéről.¹⁴

A bonyolultabb zenei kultúra írásbeliségére és oktatására utaló jelet csak egy helyen találunk Szenci életművében, amikor az 1621-es Syllecta Scholastica oktatási tervezetébe beilleszti a XXVI. fejezetet Institutio in Musica címmel. Ebben azt hangoztatja, hogy mily fontos a gyermekek zenei oktatása már iskolás koruk első szakaszától. Hiszen ha azt nem tanulják együtt a kezdetektől a hét szabad művészettel, később nagy nehézségeik lesznek. Először csak az alapelemeket kell elsajátítani, amelynek elengedhetetlen része a zenei írásbeliség biztos megtanulása, a szolmizáció. Amikor ezt tudják, már énekelhetik Lobwasser zsoltárait, de még csak egyszólamú változatban; az iskolában tanultakat otthon gyakorolják. A képzettebbek már könnyebb latin motettákat is énekelhetnek, a legfelső fokon már a többszólamú éneklés gyakorlása a szokásos. Ebben a képzésben nem az osztályok sorrendjét kell érvényesíteni, hanem a tanulók zenei tehetségét, előmenetelét.¹⁵

Gerhard Menk nemrégiben megjelent Landgraf Moritz der Gelehrte: ein Kalvinist zwischen Politik und Wissenschaft című tanulmánykötetéből tudhatjuk, hogy roppant tudatosan végezte mecénási tevékenységét, amelynek során szinte megrendelőként is ösztönzött bizonyos alkotókat némely művének elkészülésére.¹⁶ Ugyanezt erősíti meg Birgit Kümmel Der Ikonoklast als Kunstliebhaber című 1996-os értekezése. Ebből azt is tudjuk, hogy Móric a zsoltárköltészet széles spektrumának volt támogatója, az általa pártfogolt kiadások között találunk latin nyelvűt éppúgy, mint németet, gyülekezeti liturgikus igényt szorosabban kielégítőt, de iskolai használatra javasoltat és e két pólus közötti átmeneti igényhez igazodókat is. Ennek ismeretében egyáltalában nem topikus elemek Szenci ajánlásában az erre vonatkozó kijelentések. (Már 1607-ben arról ír Ludovicus Luciusnak küldött levelében, hogy Móric számára – mintegy annak megrendelésére – írásban összeállította a magyar nyelv grammatikáját, ezt erősítette meg később elkészült Grammaticája ajánlásában is.)

Uralkodókhoz intézett ajánlásának éppolyan okai vannak – állítja Szenci Molnár –, mint amilyeneket Andreas Spethe megfogalmazott 1596-os latin nyelvű zsoltárkiadásában: „Hogy pedig ez könyvemet, Ti felségteknek öszvességgel akartam dédikálni, ugyanazon erősségekkel indíttattam arra, az melyekkel énelőttem az tiszteletes férfiú, Spethe András, ezen nótákra deákul írott zsoltárait az Te Felséges neveteknek dédikálta, melyeket rövidsegnek okáért elhagyok.” Vagyis eredetileg Molnárnak szándékában állhatott Spethe ajánlásainak valamely részletét saját érvei közt szerepeltetni, erről azonban valamiért lemondott. Ezzel azt a látszatot kelti, hogy mostani ajánlása és előszava voltaképpen hasonló érvelésű és szemléletű, mint Spethe IV. Frigyeshez és Mórichoz intézett verses ajánlásai. Amennyiben megvizsgáljuk Spethe munkáját, talán választ kaphatunk arra is, miért döntött az elhagyás mellett Szenci, ugyanakkor szempontrendszere mennyiben befolyásolta mégis szerzőnket.

Andreas Spethe Psalmorum Davidis, prophetae regii, paraphrasis metrorhytmica, ad melodias Gallicas, et rythmos Germanicos Ambrosii Lobwasseri concinne ac proprie accommodata. Exercitium Scholasticae iuventuti matutinum et vespertinum futura című kötete 1596-ban, Heidelbergben jelent meg Petrus Mareschallus kiadásában. (Zsoltároskönyvét négyszólamú, homofón feldolgozásban, kottával együtt jelentette meg.) Művét a felséges Frigyes pfalzi választófejedelemnek és Móric hesseni tartománygrófnak ajánlotta. Versekkel köszöntötte a szerzőt Georg Rem, Rudolphus Goclenius marburgi professzor és Hermann Kirchner, ugyancsak marburgi professzor. Spethe mintegy tizenkét lapnyi verses dedikációt írt munkájához. Frigyes fegyveres hatalmával, uralkodói erejével védelmezi az igaz vallást és művészeteket, szembeszáll a hazug tanokkal. Jessze szent énekei szólnak szerte az országban, nemcsak a templomokban, de az otthonokban is, és ezt verik vissza a hegyek, ahogyan a szántóvetők ajkáról megszólal, gyönyörködve hallgatja a Rajna és a Neckar is.¹⁷

Nec te sacrae pudet Iessai carmina psaltae
Cum populis cantare tuis, Ecclesia vulgo
Quae non sola canit sed et haec solando laborem
In domibus ciues recitant, in rure coloni
Cumque iugis laeto resonant examine colles
Quas rapido Rheni cum flumine Neccarus ambit.¹⁸

Áttekinti a hugenotta zsoltár fordításait: az első kettő Beza és Marot(us), mindkettőt követte Ambrosius németül, akinek műve az egyszerűbbek számára is könnyen érthető. Itt azonban némi elmarasztalást is megfogalmaz Spethe Lobwasser rovására, munkáját művészileg csekélyebb értékűnek minősíti. A dicséretes Ambrosius mindkettőt egyformán követte, a jók tanácsára németül adta a fordítást, nagyobb bátorsággal vakmerőén, hanem tehetségére nézve nyers, költői adottságát tekintve kidolgozatlan, és Minerva tetszése ellenére való. A korszak német zsoltárköltészetében viták zajlottak, így Lobwasser, Schede Melissus megítélése is eltérő volt, a hugenotta zsoltárok elutasításáról is tudunk. Spethe Lobwassert erőteljesen bíráló megnyilatkozása ebbe a sorba illeszthető, bár ugyanakkor mintaként követte is azt.

Sed quia Psalmographi diuina poemata regis
Gallica quae Bezae dextram praebente Maroto
Harmonicis aptata modis translatio pridem
Praemisit: Laudator aeque sed untrunque secutus
Ambrosius Germana dedit suadente bonorum
Consilio, indoctus maioraque viribus audens
Ingenii vena rudis inuitaque Minerua.¹⁹

Schede Melissus (1539–1602) nem hallgatta el Lobwassert elmarasztaló kifogásait, amikor fejére olvasta metrikai fogyatékosságait: „Lobwasserius corrumpit in singulis paragraphis ultimos versus et melodias depravat, caesuras negligit et heic et alibi passim. In illius versione omnia sunt valde aquea, sive potius aquosa.”²⁰ (Még gunyoros szójátékot is elrejtett bíráló szavaiban, amely az aqua jelentésváltozataival [aquea–aquosa] utal Lobwasser nevére, illetve munkájának vizenyős, vagyis neki nem tetsző tulajdonságára.) Szenci bizonyára hallott ezekről a vitákról, talán volt is véleménye, de ennek nyomát nem találjuk, azonban inkább a Lobwassert elfogadók táborához tartozhatott. (Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy az olyan nagy hatású költő, zsoltárfordító, mint Schede Melissus, sohasem bukkan fel Szenci egyetlen írásában sem, de még levelezésében sem találunk rá vonatkozó utalást. Pedig a nagy tekintélyű alkotóhoz, udvari emberhez közel álló és őt becsülő – sokszor zajosan ünnepelő – pfalzi–heidelbergi kör számos tagja szoros baráti viszonyban volt Molnár Alberttel, akik biztosan szóba hozhatták a magyar zsoltárköltőnek e folyamat történéseit, mérlegelhették a polémiában elhangzó érveket.)²¹

Mórichoz intézett ajánlásában Spethe hosszasan beszél az ének szerepéről, jelentőségéről Isten megismerésében, dicséretében, amely képességet az ember Istentől kapott. Isten megismeréséhez a kegyesség és a művészet tanítása vezet el, amint ezt az atyák példája is bizonyítja: „Agnitione Dei, pietatis et arte Magistra/ Ductus, ab exemplis sequitur vestigia Patrum.” Áttekinti a Biblia erre vonatkozó legfontosabb példáit, majd Móricot mecénásként méltatja, a zsoltárok költőiségét dicséri és a fejedelmet alkotóként ünnepli. Az élet ezer veszedelme, a különféle sorscsapások között lángoló isteni ihletéssel, a hangok és hangszerek hangzásával, a nyelv orpheuszi művészi eszközeivel, másfelől azt felülmúlva énekel a Jessaei Arion. Többszörös szinkretizmus bontakozik ki: Móric zsoltárköltői képességeit orpheuszinak nevezi, amelyet azonban meghalad a jesszei Arion, vagyis a krisztusi Arion kiválósága. Az utóbbi kifejezés sűrítve tartalmazza a költészet két kulturális paradigmájának emblematikus alakját, amelyek azonban egymástól elválaszthatatlanok.

Per varios casus, per mille pericula vitae
Iactatus fatis, divino numinis ardens
Afflatu sancti, citharae modulamine blando
Vocis argutae lingua, fidibusque sonoris
Orphea, quae superans cecinit Iessaeus Arion.²²

Légy üdvözölve igazságosság védelmezője, erényre törekvő, a kitűnőség tükre, a szent kegyesség képmása; a múzsáknak és Phoebusnak a legtanultabb és kegyes dísze: fejedelem. Hőslelkű, legkiválóbb hérosz, akinek menedékében a táplált egyház örvend, a múzsáknak menedéke, reménye, horgonya, légy üdvözölve. Eobanus Hessus Dávid zsoltárait kegyes, isteni énekekben metrumok szerint átköltötte Fülöpnek, az ősnek. Widebramus innen a szülőknek változatos, különböző módon feldíszített verseket szerzett.²³ Móric hozzájuk hasonló költő – voltaképpen az ő követőjük –, aki már tizennyolc esztendős korában megalkotta zsoltárköltői művét, amivel kiérdemelte a múzsák homlokára illesztett laurusát, Paliasz megbecsülését. Móricot egy igazi reneszánsz alkotó értékeivel jellemzi, akinek az utókor örök hírnevet és égi dicsőséget ad jutalmul.

Salue iustitiae vindex, ambitor honesti,
Virtutis speculum, sanctae pietatis imago,
Musarum decus et Phoebi doctissime prudens.
Marte animoque potens, fortissime nobilis heros,
In cujus gremio nutrita ecclesia gaudet
Aonidum velis spes portus et anchora salue.
Et pia Dauidis diuinaque carmina psaltae
Quae metris Eobanus AVO descripta PHILIPPO.
Helius obtulerat, VVidebramus et inde PARENTI
(Quorum fama die uiuat benedicta perenni:)
Diuersis ornata modis variaque poesi
Exhibuit, Tuque aetatis florente iuenta
Cum tria lustra tribus vitae Deus auxerat annis
Ipse tui vena ingenii doctisque camoenis
Principis o raram exemplar, rarissima tantae
Indolis o species dignatus es, atque diserto
Carmine depingens, Lauri te fronde coronas,
Nomen et aeternum, fama super aethera notus,
Sanguinis augusta cum posteritate mereris.²⁴

Goclenius verses köszöntője az antikvitás szerzőinek erényeit tulajdonítja Spethének, sőt még többet: zsoltárai étel és ital: ambrózia és nektár. Szerencsés, akinek a múzsája tanultán kegyes és kegyesen tudós együtt. Hermann Kirchner új Amphionnak és Orpheusznak nevezi Spethét. Szenci Molnár láthatóan igyekezett demonstrálni psalteriumának Spethéhez való minél szorosabb kötődését, ugyanakkor viszont csak korlátozott mértékben vállalhatta azt az alkotói pozíciót és esztétikai szemléletet, amelyet a verses ajánlások kifejeznek. Az ajánlások szemlélete több olyan vonatkozást is tartalmaz, amelyeket Molnár nem vállalt: ezek között van a leplezetlen szinkretizmus, amely a zsoltárköltészetet és szerzőjét a neolatin, humanista jelentéskörben – vagy odatartozóan is – értelmezi orphikus tulajdonságokkal, némi neoplatonikus akusztikával. Ennek óvatos elhárítása Szenci nehezen megítélhető meggyőződésével, de még inkább a hazai olvasók várhatóan eltérő recepciós magatartásával magyarázható. Jól kifejeződik ez abban is, hogy a Psalterium 1607-es kiadása közölte Georg Remnek eredetileg Spethéhez intézett köszöntő versét, illetve annak Filiczky Jánostól származó magyar fordítását-átköltését és Szenci Molnárra való alkalmazását. Filiczky szabadon bánik Rém szövegével is, Molnár költői értékeit Orpheuszhoz hasonlítja, tulajdonképpen a Mórichoz írott ajánlás elemeit – mintegy vendégszövegként – használja fel, hiszen a következő sorok valójában Spethe szövegéből származnak:

divino numinis ardens
Afflatu sancti, citharae modulamine blando
Vocis et argutae lingua, fidibusque sonoris
Orphaea, quae superans cecinit lessaeus Arion.

Kinek az ö gyönyörű ékes voltát
Még Orpheus sem győzné meg nótáját.

Így aztán Spethe orpheuszi–arioni erényei rávetülnek Szencire is, ezzel szövegszerűen is közvetít valamit Filiczky Spethe ajánlásainak textusából.²⁵ Mindebből annyi megállapítható, hogy a hesseni udvar már a XVI. század harmincas évei óta folyamatosan igen nagyra becsülte a neolatin zsoltárköltészetet, alkotóit támogatta, ezért is kötődött ide Eobanus Hessus és Fridericus Widebramus hasonlójellegű Móric-zsoltárátköltése. Ezt a sort folytatta Andreas Spethe, hiszen maga is e folyamat részének tekintette saját művét. Szenci Molnár mindezt nyilván jól ismerte, ismernie kellett Hessus és Widebramus műveit, amelyeket maga is nagyra becsülhetett. E neolatin hagyományt azonban Spethe nagyon fontos elemmel bővítette, a hugenotta zsoltárköltészet hagyományrendszerével, hiszen verseit francia dallamokhoz és – némely bemutatott fenntartása ellenére is – Ambrosius Lobwasser német nyelvű átköltéséhez igazította.

A Szenci-kutatásnak a mai napig komoly adóssága a Spethe-fordítás szoros összevetése Molnár átköltésével. Ez a munka talán metrikai, poétikai kérdések megválaszolását is segítené, hiszen Gáldi László kismonográfiája – mint ismeretes – erre nem vállalkozott. Mostani néhány futólagos megjegyzésünk az összefüggések megragadására és bemutatására irányul. A zsoltárok előtt szöveges összefoglalást olvashatunk több helyen, így az elsőnél is: „Ez Soltár tanit hogy azoc bodogoc kic megvetvén az Istenteleneknec erkölczöket és tanáczokat, az Isten törvényénec értelmében és megtartásában gyönyörködnec; és hogy boldogtalanoc az kic külömben czelekesznec.” Ugyanez Spethénél: „Docet hic Psalmus beatos esse homines, qui a moribus et consiliis impiorum abstinentes praecepta Dei discere, et vita imitari student, infelices vero esse contrarium agentes.” A nyolcadik summája ugyancsak Spethe alapján készülhetett: „Magna cum admiratione David hic suscipiendam Dei omnium rerum creatoris potentiam, et magna eius beneficia in homines a Deo collata celebrat, quod videlicet hominem ita ut existit, creauerit.” Szenci magyar változata: „Czudálkozvan diczéri Sz. David az Istennec az teremtésben valo nagy hatalmat, ez [valószínűleg sajtóhiba és helyett] az teremtet emberhez valo jo kedvit.” Spethe szövege sok helyen tartalmaz antikizáló, szinkretikus elemeket: ezek mitológiai nevek, fogalmak, a kortárs németországi neolatin költészetben ez megszokott módszer, Szencinél mindez hiányzik, tökéletes a mitológiátlanítás. Szemléltetésül bemutatunk néhány példát:

Psalmus LXV.
6. Gaudere tu coetum meantem Omni facis solo, Cum mittis auroram volantem, Aut Hesperum polo.	Te megvigasztalsz mindeneket Reggel az nap fénnyel: Biztatsz minden élö rendeket Czillagockal éyjel.
Psalmus LXVIII.
5. Euangelizantum chorus Ingens datur, quorum sonus Verbum docet Tonantis. Hostes fugati dum cadunt Nymphae choraeis hoc canunt Hymni melos ouantis.	Ur Isten az szüz sziveket Fölinditád elméjeket, Hogy erröl beszéllyenec, Kic hogy az ellenség futna Es ö seregec szaladna, Ecképpen éneklénec:
Psalmus LXIX.
6. Scyllae canes in vortice mundi Me naufragum ne sorbeant rapaci.	Ne merüllyec tengeri mélységben, Az kútnac szája engem bé ne zárjon.
Psalmus LXXVII.
Tristi de iugo laborum Soluisti gregem tuorum, Abrahami propaginem Nili trans voraginem. Undae te maris videntes Cesserunt retro timentes, Aspectu tuo Thetys Est commota cum fretis.	Hogy az víz téged megláta Ottan nagy félelemre juta, Es az tenger mélysége Legottan megrendöle.
Psalmus CIV.
11. Aurora Phoebum quando prouenerit, Occulta rerum luce detegit.	De mihelt az fényes nap fölvirrad, Kiki mind ö barlangjába szalad.
Psalmus CXXIV.
2. Ceu fluctibus nos Scylla feruidis Ad Tartari mersisset inferos	Elnyelnec vala ök elevenen, Ugy reánc gerjett vala haragjoc, Minket tellyességgel az nagy haboc Vizzel elburitanac vala szörnyen...

A szeleket következetesen mitológiai nevükön emlegeti (Eurus, Zephyrus, Auster, Boreas), de szerepel Styx, Scylla, nimfák, dryadok, Olympos, Phoebus. Ez az eljárás a német neolatin költészetben elfogadottnak tekinthető, a latin nyelvű zsoltárátköltésekben is lépten-nyomon találkozunk vele.

2. Az ajánlások második alapeleme: alkotóként-szerzőként értelmezi önmagát Szenci Molnár, és ebben az önértelmezésben igen erős értéktudat van jelen. Dedikációjának egyik oka a fejedelmi személyeknek szóló köszönet, ugyanilyen az is, hogy általa megbecsültséget szerezhet önmagának saját hazájában: az „tőlem íratott könyvnek az én földemi nép közt becsületi öregbüljön”. Megemlíti prágai útját, amikor szótárát vitte és dedikálta a német-római császárnak. A hazaiaknak írott ajánlásban – noha többször használja a minutio és elleplezés toposzát – még erőteljesebben kitapintható saját alkotói értékeinek bemutatása. Büszkén sorolja fel addig megjelent műveit, Tossanus Vigasztalókönyvét, szótárát és mostani zsoltároskönyvét. Nem kis önérzettel jelöli ki saját helyét a külhonban tanulók és ott igyekvők sorában: „Kik között én legkisebb és alábbvaló vagyok, de az Krisztus kegyelméből vagyok, az mi vagyok.” Két ízben is él az elleplezés retorikájával, disszimulációs eljárással a maga zsoltárainak látszólag kisebb értéket tulajdonít. Először az eddigi magyar zsoltárátköltések mellett mutatja szerénynek eredményeit, másodszor pedig a versek ékesgetésében mutatott mérsékelt igyekezetéről szól, bár ezt paradoxonként erénynek akarja láttatni, sőt concessios retorikával másoknak még szívesen át is engedné – amennyiben valaki különbre képes! – a versek ékesgetésének tudományát. „Ez könyvet annak okáért [...] mely […] mostan ez európai ennyi sok nemzetek fordítása után énáltalam magyar zubbonköntöskében öitöztetött, tekintsétek [...] kedves orcával, és az régi királyoknak példájokat nézvén (kik az mint olvassuk csak az paraszt ajándékot sem vetették meg, ha melyek együgyöségből elejekben vitettenek) fogadjátok el kegyes kézzel és az több néktek dedikált könyvek között (kikvel egész könyvtartó hely megtelnék) ennek csak az utolsó helyet engedjétek.” Az idézet roppant furfangosan alkalmazza a szimuláció-disszimuláció eljárásait, az immutatio alakzataiból a hypocrisist használja. Az alkotói önérték degradatiója többlépcsős pszeudominutiós gondolatmenetben halad, álvituperatív felhanggal jelenik meg. Művét eleve mindenestül a fejedelmek érdemének tulajdonítja, másodszor együgyű szerző paraszt ajándéka, amit helyezzenek el ugyan könyvtartó házukban a többi nekik dedikált könyv között, noha ott is csak az utolsó helyre. Azonban ha ezek mellé állítjuk a komparatív szerkezet párhuzamait, nagyon határozott alkotói önbecsülés rajzolódik ki. Zsoltárfordítását önérzetesen az európai teljesítmények közé helyezi, amely méltán kerülhet a választófejedelem könyvtárába is. Ez pedig nem más, mint a Bibliotheca Palatina, a pfalzi választófejedelemség méltán messzeföldön híres heidelbergi könyvtára, amelyről tudjuk, hogy valóban versengtek a kortársak: az uralkodónak ajánlott műveikkel így a Parnassus Palatinusra kerülhettek. (Ennek magja maga a könyvtár és az ott csoportosuló alkotók, az egyetem és az udvar szellemi környezete.) Ez pedig egyáltalán nem önkicsinyítő alkotói ambíció, hiszen jól látszik, milyen szellemi környezetbe helyezi önmagát Molnár Albert, ha kézbe vesszük a Wilhelm Kühlmann és Hermann Wiegand által szerkesztett Parnassus Palatinus – Humanistische Dichtung in Heidelberg und der alten Kurpfalz című antológiát. A szerzők között ott találjuk a késő reneszánsz legkiválóbb neolatin és német nyelvű költőit-polihisztorait: Nicolaus Cisnerust, Jacobus Micyllust, Petrus Lotichius Secundust, Johannes Posthiust, Paulus Schede Melissust, Adam Melchiort, Lambertus Ludolfus Pithopoeust, Henricus Smetiust, Janus Gruterust, Marquard Frehert, Julius Zincgreffiust, Martin Opitzot, Fridericus Taubmannust. Legtöbben művelői a német költészetnek is, vagyis legtöbbjük életműve kétnyelvű, ugyanígy sokuknál megtaláljuk a zsoltárköltészet valamely változatát. Közülük többel is kapcsolatban állott Szenci Molnár Albert. Közöttük van Marquard Freher, vagy Janus Gruterus.²⁶ 1607. augusztus 18-i – Ludovicus Luciushoz intézett – levelében Szenci Marquard Frehert nagy jóakarójának nevezi, akinek specimenként elküldte a Psalterium Ungaricum előszavát.²⁷ Már 1587-től a pfalzi választófejedelem befolyásos embere, aki az udvar mellett azzal az alkotói körrel is szoros kapcsolatban állt, amelybe Paul Schede Melissus, Janus Gruterus, Scipio Gentilis és Friedrich Sylburg tartozott.²⁸ Janus Gruterus 1602-től a Bibliotheca Palatina vezetője, az itteni neolatin költészet egyik termékeny alkotója, antológiáinak szerzője és szerkesztője (Delitiae poetarum sorozata), közeli alkotótársa volt heidelbergi évei alatt Martin Opitznak, Wilhelm Zincgrefnek, Henricus Smetiusnak. Ezek az alkotók azok, akik a fejedelmek által patronált, kultúrát teremtő „írástudók rendit” jelentik (a latin szövegben a Republica Litteraria kifejezés áll!), amelyhez tartozni olyannyira vágyott célja a messziről érkezett – de tehetsége jogán őt is megillető – magyar szerzőnek. Tehát az itt megjelenített alkotói önérték szöges ellentétben áll a mű „értéktelenségének” hangoztatásával, az érvelés látszólag minél inkább leválasztani akarja az alkotót alkotásáról, hiszen „az fondamentombéli igaz értelem” megáll önmagában, mellette eltörpül az alkotó jelentősége és teljesítménye is.

3. A hazai és német zsoltárköltészet műveire, hagyományaira való utalás. „Mert nagyobb gondom volt az fondamentombéli igaz értelemnek fordítására, hogynem az verseknek ékesgetésére. Ha azért valaki énnálamnál módosban fordítja, örülök rajta és ezt félen tévén én is azzal élek örömesben az Istennek dicséretire.” Az első mondat a reformáció zsoltárköltészetének Luther óta napirenden lévő credóját visszhangozza, amely azonban a XVI. század végére lényegesen módosul, és éppen Szenci kortársai, vagy valamivel korábban élt mintaképei közül sokan aligha vállalnák ezt a programot. Voltaképpen Lobwasser, Spethe, vagy maga Móric fejedelem, de a körülötte rajzó-nyüzsgő psalmographus világ is szűkösnek tekinthetné.

1523-ban írta a zsoltárköltészetről Luther Georgius Spalatinusnak: „Consilium est, exemplo prophetarum et priscorum patrum ecclesiae psalmos vernaculos condere pro vulgo, idest spirituales cantilenas, quo verbum Dei vel cantu inter populos maneat. Velim autem novas et aulicas voculas omitti, quo pro captu vulgi quam simplicissima vulgatatissimaque, tamen munda simul apta verba canerentur, deinde sententia perspicua et psalmis quam proxima redderetur. Ich bin willens, nach dem Exempel der Propheten und alten Väter der Kirche Deutsche Psalmen für das Volk zu machen, das ist geistliche Lieder, daß das Wort Gottes auch durch den Gesang unter den Leuten bleibe. Wir suchen also überall Poeten.” A zsoltárköltészet egyik meghatározó eleme az isteni szó kimondása, mindez azonban az emberi szó használatának szabályaival megegyezően történik, sőt beszédművészeti-poétikai eljárások is szerepet kell hogy játsszanak ebben. Tehát a zsoltárköltészetnek is tulajdonképpen az isteni és emberi szó sajátos egyensúlyán kell nyugodnia, ahogyan ezt láthattuk a reformáció retorikai elméleti műveiben is. Szenci Molnár idézett mondatában világosan felismerhető a lutheri axióma: „nagyobb gondom volt az fondamentombéli igaz értelemnek fordítására”, azaz legfőbb törekvése Isten szavának megszólaltatása volt: verbum Dei. A mondat második része – még a lutheri intencióhoz mérten is! – eleve alárendelt szerepet tulajdonít a versek ékesgetésének, amely mentegetésre szorul. Persze mindezt azután állítja Szenci, amikor áttekintette a hazai zsoltárfordításokat, fontos értékelő kijelentéseket tett – tetszési sorrendet felállítva, és hozzáértéssel részletezte „az franciái ritmusok” magyarra átültetésének nehézségeit, amelyet azonban nagy munkával, ügyességgel és leleménnyel, mégis sikeresen megoldott. Itt megint az előbbiekben tapasztalt szimulációs-disszimulációs eljárást látjuk, amely zsoltárköltői képességeiből aránytalanul leértékeli (leértékelni látszik!) valóságos poétikai teljesítményét. A látszatkonklúzió szerint érdeme a fundamentombéli igaz értelem közvetítésében áll. Ez a minutiós eljárás az ajánlások toposzain túl mintha a hazai befogadók XVI. századi ízléséhez kívánna igazodni.

Amennyiben csak futólagos pillantást vetünk Szenci hazai előzményeire, mindegyikben – ahol előszavakban, ajánlásokban megfogalmazták – megtaláljuk az idekötődő gondolatokat. Gálszécsi István 1536-os énekeskönyvének előszavában felbukkan a locus classicus: Péter 2,1,21 figyelmeztet: „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei”, hasonló intelem Pál apostolnak Timoteushoz írott II. levele, III. caput, 16. vers: „A teljes irás Istentől ihletett, és hasznos az tanításra, a feddésre, megjobbitásra, az igasságban való nevelésre.” A derék szerző e szerint megalkotott műveiben neki abban semmi érdeme nincs: „nem enyím, ű mint szerető atya – mármint Isten – adott fiának kincset”. Bornemisza Péter, Énekek három rendbe: „az Istennek szent Lelke az előttünk való Tanyitoknak es lelki paztoroknak elmeieket sziueket nagy buzgosagosan inditotta ez enekeknek is szerzesere [...] nagy felseges dolgokat czelekedet az Úr Isten az mi sok fele vigaztalasinkra es batoritasinkra, igen szép versekben soc iamboroc az mint meg irtac [...] Kiket az Úr Isten [...] ez fele eneklesekbenn is az mi tanusaginkra es vigasztalasunkra iratott meg; Hogy azokbol fel indulnank Isteni felelemreis, könyörgesreis, benne való bizodalomrais, ö hozza valo szeretetre is, benne való örömökre, es lelki ertelmes gyönyörüsegekre es edessegekre.” Végezetül Huszár Gál 1574-es komjáti énekeskönyve: „De a mi nyelvünket ugyan kiváltképpen szabta es alkotta az ö neuenec diczoitesere, hogy minduntalan rola szollyunc, ötet hirdessük es magasztallyuc. Semmit se tudgyunc inkab, se szivünkben, elmenkben es szankban ne forogjon semmi olyan igen, mint a Christus Jesusnak beszede [...] Annyira, hogy [...] e beszéddel egyetembe az Isten bennünk lakozzec, s mi is viszontag az Úr Istenben nyugoggyunk.” Kétszer is hangoztatja Huszár Gál, hogy óvakodnunk kell az énekek túlzó díszítésétől: „Nem [...] mintha az Isten inkabb gyönyörködnék az ének szónak zengeseben es hangicsalasaban, hogynem mint az ö beszedenek auagy valamely imadsagnak enekles nelkül valo el mondasaban [...] Mert valahol az Istennec valo enekles, a szünek gyökereböl nem szarmazik, hanem csak a szonac zengeseiert enekelnec az emberek [...] annyira felgerjed azok ellen az Istennek haragja, hogy azoknak minden bölcsessegöket el veszi [...] es minden eszeket elmeieket meg szegyeniti.”²⁹

Különösen Bornemiszánál és Huszár Gálnál tapintható erősen a lutheri intelem érvényesítése, mindkét esetben erősen korlátozott szerepű az emberi szó súlya, esztétikai-poétikai megjelenése csekély autonómiáját, görcsösen elzárkóznak az énekek esztétikai tapasztalatként való recepciójától. Mindegyik esetben kizárólag liturgikus funkcióban jelennek meg az énekek, a befogadás módjában dominál a hallás (egészen ritkán az olvasás). Igaz, hogy többszerzős gyűjtemények, de minden esetben Isten közvetlenül (a Szentlélek által) indítja föl erre a szerzőt, esetleg közvetve: atyák, próféták, apostolok révén. A nyelv, amelyen szólnak, Istené, vagy abban erősen korlátozottan jelentőséget, helyet kaphat az emberi nyelv is. Az énekek „célja”, hogy azokból „fel indulnank” (motus) „isteni félelemre” (mysterium tremendum, theoszebész, euszebeia, timor Dei) is, „könyörgésre” (adoratio, precatio) is, „benne valo bizodalomra” (pepoitheszisz, piszthisz) is, „ö hozza való szeretetre is, benne valo örömökre, es lelki ertelmes gyönyörüségekre es edessegekre”. Ezek voltaképpen lelki gyümölcsök, amelyek az alapvető üdvértékek járulékai”, megjelenésük sem esztétikai természetű, nem is akarnak annak látszani, illetve ilyen jelentést nem aktivizálnak.

Tulajdonképpen alapvetően a liturgikus funkció érvényesül, ennek találjuk meg a folyamatos érvrendszerét, attribútumait. Ilyen primer funkció a „prédikáció gyaránt” való felhasználás, amely az istentisztelet legfontosabb részeként értelmezi az éneket. Befogadói módjában (recepciós formája) mindvégig az auditív jelleg dominál, ezért ismétlődik a hallás befogadói aktusának emlegetése. Szerzői szerepkörben Isten, illetve a Szentlélek jelenik meg, aki apostolokat és prófétákat indít fel énekek szerzésére. Célként egyértelműen üdvértékek, illetve azok járulékai jelennek meg.

Természetesen mindezt megtaláljuk a reformáció XVI. századi német zsoltárkiadásainak, énekeskönyveinek jelentős részében hasonló érvrendszerrel, amely nemcsak a lutheri irányzatban van jelen. Dietrich Veit 1574-es strassburgi kiadású Deudsch Psalter Davids című müvében így fogalmaz: „Das gibt aber uns der Psalter auffs aller reichlichest an den heyligen, das wir gewiß sein können, wie ihr hertz gestanden, und ihre wort gelautet haben, gegen Gott und jederman.”³⁰ Johann Clausen, Der Psalter deß Königlichen Propheten Dauids című, 1583-as heidelbergi kiadványa a szokásos érvelés mellett dicséri Eobanus Hessus és Christophorus Cornarius latin nyelvű zsoltárátköltéseit. A tartalomjegyzék pedig csoportosítja a psalmusokat: mégpedig a szónoki genusok szerint: „Lehr Psalmen/ In genere didascalico, Lob Psalmen/ In genere demonstrativo, Trost Psalmen/ In genere suasoria.” Hansen Gamersfelder Der ganz Psalter Davids, in gesangs weyse gestelt című 1563-as nürnbergi kiadásának előszava azt állítja, hogy neki egyenesen a Szentlélek diktálta az átköltéseket, és ennek köszönheti a kijelentés tisztaságához való ragaszkodást, de az art und gebundene Reimen és az eloquentz szintén isteni ajándék: „Ich habe mich auch des blossen Text (so allein durch den Geyst Gottes dictiert und angegeben ist worden) als viel mir immer müglich gewesen/ beflissen/ auch alle cirzumstanz/ und umbschwaiffende rede viler wort/ ausser desselbigen/ mit höchstem fleyß umbgangen und vermitten/ wiewol es sonst der art und sprach nach/ dieweyl es gebundene Reymen sind/ leichter und besser umbschwaiffende wort/ het mögen circumloquirt und dargebracht werden. So bin ich doch bey dem/ wie es der finger Gottes gesetzt/ und furgeschrieben hat/ allein blieben, Dem Herren sey lob/ ehre und preißgesagt/ immer und ewiglich/ Amen.”³¹

Fridericus Widebramus 1579-es latin nyelvű strassburgi kiadása a hét szabad művészet alapján értelmezi a psalmusokat. Erasmus Widemannus Geistliche Psalmen und Lieder című német nyelvű műve 1604-es, nürnbergi kiadású, amely Lobwasser átdolgozásokat is tartalmaz; más zsoltárgyűjteményekben is találhatunk Lobwasser-parafrázisokat! Sebastian Hommold Davidis Regii Prophetae Psalmi, puris ac perpetuis Iambis sive elisione expressi című kötete 1596-ban jelent meg Tübingenben. Hornmold világi személy, a württembergi herceg főtanácsosa. A német zsoltárköltészetben egyébként gyakori világi személyek megjelenése és népszerűvé válása, hiszen elég csak Melissusra gondolnunk, aki maga sem töltött be soha egyházi feladatkört.

Ajánlásában Schede Melissus és Lucas Osiander arra biztatja a szerzőt, hogy ehhez hasonló módon németül is készítse el zsoltárátköltését. Ez aztán később különösen a műveltebb rétegek körében válik kedveltté, ott nagy szerepet játszott. 1604-ben meg is jelenik Tübingenben Deß königlichen Propheten Dauids Psalter/ von reinen/ klaren und gantzen Iambis, auff eine newe/ besondere Art bereit und verfertieget címmel. Előszavában mentegetőzik vakmerőségéért, az új költői formákért, bár jóllehet maga világi ember. „Dem »geminen Mann« gebe er die Psalmen zu richtigem verstand/ plano sensu, die es aber verstehen, richten und unterscheiden können/zu zwifachem Lust und Nutzen.” Hornmold Psalteriuma elsősorban nem gyülekezeti ének, azt inkább magánáhítat céljaira (vagy arra is) szánta. Ez megmutatkozik mind a német nyelvű Psalter, mind a latin nyelvű Psalterium esetében. Erre utal mindkét kiadvány előszavában Lucas Osiander, amikor „eine newe/ besondere Art”-ként poétikai erényeit méltatja: „lauter reine und klare Iambi, mit abgetheilten kurtzen und langen Syllaben, zu gleichen Stellen”. Négyszólamú kottával, főként az ifjúság lelki és zenei nevelése céljából iskolai és otthoni muzsikálásra szánta a szerző müvét: „Zu dem kan auch ein Christlicher Hausvater hierauß ein seine Christliche Haußmusic, Gott den Herrn mit seine Gesind und Kindern zu loben/ anstellen.”³² Inka Bach és Helmut Galle részletes filológiai vizsgálattal mutatja be, hogyan zajlik Johannes Hommold Psalmgedichtjében a 68. és a 29. zsoltár különböző jelentésszintjein a liturgikus formaképző elemek változása és eltolódása retorikai-poétikai irányba.

A zsoltárköltészet éppúgy volt kedvező és csábító terepe a humanista poézisnak, mint a zártabb liturgikus igényt kielégítő Kirchengesangnak. Hatalmas mozgásteret teremtett, amelyen az egymástól egyre erőteljesebben eltérő antropológiai alapállású és előföltevésű szerzők bámulatosan gazdag kifejezői gyakorlatot hoztak létre, a tematikus hasonlóság ellenére a XVII. század fordulójára viszont erős polaritás kezd kialakulni, ahol egyik póluson ott látjuk Nicolaus Selneccer 23. zsoltárának latin nyelvű, teljesen pszeudoliturgikus, képversként megjelenő szabályos kalligrammáját, a másik póluson ugyanebben a protestáns közegben a Luther-átdolgozások mérhetetlen tömegét. Mindez természetesen a korszak teológiai-exegetikai-liturgiai-retorikai-poétikai folyamatainak roppantul összetett szövevényében és erőterében zajlik. A német protestáns zsoltárköltészet ennek az összetett folyamatnak nagy hatású és viszonylag tartós, integratív fejleménye volt, jóllehet a XVI–XVII. század fordulójára markánsan kirajzolódtak a fékezhetetlenül széttartó tendenciák is, amelyeknek szükségszerű velejárója volt a zsoltárköltő szerepének sokszorozódása. A reformáció korai zsoltárköltőinek feladata még elsősorban a Szöveg, az írás elterjesztése volt, amelyek Isten szavát és a példaképül szolgáló Istenhez szóló emberi beszédet tartalmazták. „Den Psalmendichtern der Reformationszeit war es noch in erster Linie um das Verbreiten von Texten gegangen, die Gottes Wort und vorbildliche Menschenrede zu Gott enthielten.”³³

Andreas Spethe 1592-ben megjelent művének ajánlása poetica evangelicáról beszél. A reformáció neolatin költészetének egyik legterjedelmesebb része ez. Ide részben a zsoltárköltészet hatalmas és változatos világa tartozik, de mellette ott találjuk a legkülönfélébb kegyességi célú költői műfajokat. Közöttük vannak didaktikus-liturgikus jellegűek (nagyobb részüket iskolai használatra szánták), a keresztény ünnepkör alkalmaihoz illeszkedve. Ez részint a múzsák és Apolló által ihletett (inspiratus), részint a Szentlélek tölti az alkotóba (implerit), és attól afflatus; ez a két erő hozza létre a delectum verborumot (a szavak gyönyörködtetése). Mindez együtt adhat üdvértéket és gyönyörködtet a poézis örömével. Gyakran találkozhatunk az evangéliumi költészetben a szinkretizmus különböző változataival. Kettős imitáció öröme és feladata a zsoltárköltőé, részben a Biblián és Isten szaván nyugvó kegyesség, másrészt az antik minták ötvözése azzal, ami történhet grammatikai, poétikai, retorikai jelentésszinteken.³⁴

Azonban fokozatosan megszilárdul a kettős pólusú szerkezet, amelyet Hans-Georg Kemper „ein kirchenorientiertes und ein poesiebestimmtes Lied”-ként ír le, amelyek között rengeteg átmeneti változat burjánzik a zártan liturgikus és a poétikai-retorikai princípiumok felé hajló elvek szerint.³⁵ Azt is láthatjuk azonban, hogy csak a hugenotta zsoltár német recepciója németül és latinul is igen gazdag és tagolt formációkat hozott létre, és itt is megtalálhatjuk e kétpólusú fejlemény sok változatát: vagyis a szorosan liturgikus és az attól lazán, vagy erőteljesebben elváló fajtákat.³⁶ A kérdésben rejlő konfliktus lehetőségét jól szemlélteti Schede Melissus példája. Nevezetes zsoltárátköltésében a poétikai-retorikai princípiumok erőteljesen érvényesültek, vállalkozását maga pindaroszinak nevezte, a liturgikus funkciókat és alkalmasságot ezek az eljárások azonban jelentős részben kioltották, vagy a befogadók egy jelentős része számára hozzáférhetetlenné tették, jóllehet alkotója szándéka szerint zsoltárátköltéseit a legszélesebb körű gyülekezeti éneknek szánta.³⁷ A liturgikus funkció és retoricitás-poeticitás kényes egyensúlyának kérdése a német kutatást régóta foglalkoztatja, hatalmas kutatási tapasztalatot halmoztak fel.³⁸

Egyes műveinek megjelenésénél Szenci Molnár is éppen úgy viselkedik, mint német pályatársai, akik hírnevük és alkotói erényeik, kiválóságuk demonstrálására széles körben küldték széjjel műveiket, gondosan megkomponált, kézzel beírt dedikációval, vagy az éppen akkor készülők specimenjét, amint azt Molnár is tette, amikor a Psalterium ajánlását számos helyre eljuttatta.

1607-ig a németországi zsoltárköltészet hatalmas szövegkorpusza jön létre, amely már csak részben szól a „gemeiner Mann” reformátori célközönségének. Rendkívüli mértékben tagolódik kulturális, szociológiai, konfesszionális, liturgiai, poétikai-retorikai elvek mentén. Szenci Molnárnak azonban azzal kellett megküzdenie, hogy 1607-ben megalkossa az első teljes magyar nyelvű Psalteriumot, amelynek azonban igen sok funkciónak kellett megfelelnie. Alapvetően a liturgikus szempontokat kellett kielégítenie, hiszen ezt várta el tőle protestáns egyháza, gyülekezetei, ezt a szempontrendszert hangoztatja az előszó és az ajánlások, befogadóként a gemeiner Mann-nal számol. Molnár azonban nyilván tisztában volt a német zsoltárköltészet ekkor már roppant tagolt jellegével (hiszen addig már másfél évtizedet töltött el Németországban!), azonban a hazai recepciós igény és talán saját alkotói alkata miatt is csak óvatosan használta fel ezt a rendkívül tágas német zsoltárköltészetet. Bizonyára azonban ebből vezethető le a Psalterium kiemelkedő metrikai-zenei variabilitása, poétikai színvonala. Tudatában volt annak, hogy munkája egyedül kell hogy kielégítse a hazai mértékben tagolt befogadói közeg igényeit, ezért kellett bonyolult egyensúlyt kialakítania. Ez a tagoltság azonban sokkal kisebb, mint azt a német közegben megtapasztalta, hiszen ott a kulturális elit sok változata létezett: gazdag és változatos egyetemi szellemi központok, világi udvari centrumok, egyházi intézmények, a polgárság városi, középfokú iskolai hálózata, az alsóbb iskolák „Schulordnungokkal” szabályozott rendszere. Mindennek a német közeg megteremtette a speciális értelmiségi közvetítő-hordozó rétegét, könyvkiadói hátterét és feltételrendszerét. Ennek az összetett igénynek a kielégítésére Szenci Molnár eredménnyel egymaga csak igen nagy erőfeszítéssel vállalkozhatott. Legfontosabb mégis a szűkebb értelemben vett liturgikus igény kielégítése volt, amely még így is jócskán elmaradt a német átlag adottságai mellett. (Csak egyetlen mozzanatot említünk: a Psalterium Ungaricum egyszólamú kottával jelent meg, a többszólamúság csak nagy késedelemmel kezd majd kibontakozni a hazai gyülekezeti gyakorlatban, holott mind Lobwasser, mind Spethe editio princepse négyszólamú formában jelent meg és vált elterjedtté a német gyakorlatban.)³⁹ Ezt a tagoltságot ismerte fel és próbálta igényeit kielégíteni Újfalvi Imre – valamikor 1607–1610 között Debrecenben megjelent – kétnyelvű kiadványával, amely Spethe latin és Szenci Molnár magyar nyelvű átköltéseit párhuzamosan tartalmazta. A mű a szorosan liturgikus és az inkább iskolai-házi használatra szánt szövegeket egyesítette. Ez is a német gyakorlat elveit próbálta érvényesíteni, amikor a templomi liturgikus helyszín mellett fontos szerepet tulajdonított az iskolai és házi kegyességi életnek. Azonban a lényegi hasonlóság mellett érzékeltetni kellett az eltérő árnyalatokat is, aminek ki kellett fejeződnie a liturgikus-paraliturgikus kulturális különbségekben is. Az iskolai közeg megengedte, sőt megkívánta a latin nyelvű psalteriumok használatát, amelyek pedig bő lehetőséget kínáltak mindazon kulturális paradigma alkalmazására, amelyek teret engedtek a zsoltárköltészetben rejlő retorikai-poétikai eljárások érvényesítésére.⁴⁰

Úgy tűnik, Szenci Molnár számára Spethe és Lobwasser valamely vállalható kompromisszumot jelentett a liturgikus és poétikai-retorikai princípiumokat is kielégíteni akaró igen bonyolult egyensúlykeresésben, de hogy ez valójában hogyan is valósult meg, azt csak nagyon hiányosan tudjuk.

Spethe parafrázisa, noha négyszólamú formában, kottával jelent meg, mégsem tekinthető liturgikus funkciójú változatnak, ezt kizárja latin nyelvűsége, de enyhén szinkretikus jellege is. A szerző is inkább iskolai felhasználásra szánta, ezt erősíti didaktikus jellege is: hiszen precízen feltünteti minden psalmusnál a szótagszámot, meghatározza a versmértéket, odaírja a strófaszerkezetet. Ezeket a metrikai jellemzőket külön táblázatban foglalja össze a kiadás végén, hogy áttekinthető legyen ebből a szempontból az egész kötet. Az iskolai helyszín és felhasználás tehát a reformáció liturgikus szerkezét tekintve paraliturgikusnak nevezhető, hiszen ezek a zsoltárszövegek nem az istentisztelet liturgikus szükségletét elégítik ki, nem annak meghatározott rendjében jelennek meg és hangzanak el. Szövegalakításuk jól példázza, hogy a Szentlélek adományaként kapott zsoltár alkalmas az emberi szó művészi, beszédművészeti, retorikai, poétikai eljárásainak alkalmazására, és ezt nem is akarja elrejteni a szerző, sőt minél teljesebb bemutatásukra, tudatosításukra törekszik. Szenci mégis meghatározó forrásai között tünteti fel Spethe munkáját, holott saját zsoltárátköltése elsősorban szoros értelemben vett liturgikus funkciójú psalterium. A Spethére való sokszori utalás azonban azt a benyomást kelti, hogy nagyon is indokoltnak tart olyan zsoltárkiadást, amely ezt a paraliturgikus funkciót is működteti. Ezt a szerepet fogja majd betölteni Újfalvi Imre kétnyelvű debreceni kiadása, ahol Spethe és Szenci Molnár szövege jelenik meg, vagyis az iskolai igényekhez szabott paraliturgikus Spethe szövege latinul, és az istentiszteleti, gyülekezeti ének Szenci parafrázisaként magyarul. A német gyakorlat mindkét formában magasrendű zenei írásbeliség ismeretét feltételezi, ezért közük a négyszólamú kottát, hiszen ennek éppúgy van szerepe a paraliturgikus közegben, mint a szoros liturgiában.

Hivatkozások

Bach, Inka–Galle, Helmut, Deutsche Psalmendichtung vom 16. bis zum 20. Jahrhundert, Untersuchungen zur Geschichte einer lyrischen Gattung, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1989.

Bán Imre, Szenci Molnár Albert, a költő, in Szenci Molnár, 1978, 137–155.

Blume, Friedrich, Geistliche Musik am Hofe des Landgrafen Moritz von Hessen, Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde 68, 1957.

Broszinski, Hartmut, Die alchimistische Bibliothek des Landgrafen Moritz, in Landgraf Moritz der Gelehrte: ein Kalvinist zwischen Politik und Wissenschaft, Hrsg, von Gerhard Menk, Marburg an der Lahn, Trautvetter & Fischer, 2000 (Beiträge zur hessischen Geschichte, 15).

Cordier, Leopold, Der deutsche evangelische Liederpsalter ein vergessenes evangelisches Liedergut, Gießen, Alfred Töpelmann, 1929.

Csomasz Tóth Kálmán, A humanista metrikus dallamok Magyarországon, Bp., Akadémiai, 1967, 94–127.

Csomasz Tóth Kálmán, Hesseni Móric és a református egyházi zene, Négyszáz év halhatatlanság, Szenci Molnár Albert és a magyar zenei írásbeliség, A négyszáz éves genfi zsoltár magyar tanulságai, in Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai születése 100. évfordulójára, szerk. Bódiss Tamás, Bp., Református Egyházzenészek Munkaközössége, 2003, 417–452, 481–491.

Der Genfer Psalter und seine Rezeption in Deutschland, der Schweiz und den Niederlanden 16–18. Jahrhundert, Hrsg, von Eckhard Grünewald, Henning P. Jürgens, Jan R. Luth, Tübingen, Max Niemeyer Verlag, 2004 (Frühe Neuzeit, Band 97).

Friedrich, Arnd, Die Gelehrtenschulen in Marburg, Kassel und Korbach zwischen Melanchthonismus und Ramismus in der zweiten Hälfte des 16. Jahrhunderts, Darmstadt–Marburg, Selbstverlag der Hessischen Historischen Kommission Darmstadt und der Historischen Kommission für Hessen, 1983.

Gamersfelder, Hansen, Der ganz Psalter Davids, in gesangs weyse gestelt, Nürnberg, 1563.

Gutbier, Ewald, Valentin Geuck und Landgraf Moritz von Hessen, die Verfasser einer Musiklehre, in Hess. Jb. LG 10, 1960. S. 212. ff.

H. Hubert Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, szerk. Hargittay Emil, Kecskeméti Gábor, Thimár Attila, Bp., Universitas, 2004 (Historia Litteraria, 17).

Hermelink, Heinrich–Kaehler, Siegfried August, Die Philipps-Universität zu Marburg 1527–1927 Fünf Kapitel aus ihrer Geschichte (1527–1866), Marburg, N. G. Elwert’sche Verlagsbuchhandlung (G. Braun), 1977.

Hessus, 1537 = PSALTERIUM VNIVERSUM CARMINE ELEGIACO REDDITUM AQUE EXPLICATUM, AC NVPER IN SCHOLA MARPURGENSI AEDITUM, Per Helium Eobanum Hessum, publicum eius Academiae professorem, Marpurgi ex officina Eucharij Ceruicorni Agrippinatis, ANNO 1537.

Hornmold, Sebastian, Davidis Regii Prophetae Psalmi, puris ac perpetuis Iambis sive elisione expressi, Tübingen, 1596.

Kemper, Hans-Georg, Deutsche Lyrik der frühen Neuzeit, I, Epochen- und Gattungsprobleme Reformationszeit, Tübingen, Max Niemeyer Verlag, 1987.

Kemper, Hans-Georg, Deutsche Lyrik der frühen Neuzeit, II, Konfessionalismus, Tübingen, Max Niemeyer Verlag, 1987.

Köves-Zulauf, Thomas, Szenci Molnár Albert nyomdokában–Debreceni diákok Marburgban, Debreceni Szemle, 2007, 73.

Kümmel, Birgit, Der Ikonoklast als Kunstliebhaber: Studien zu Landgraf Moritz von Hessen–Kassel (1592–1627), Marburg, Jonas Verlag, 1996.

Liturgie und Dichtung, Ein interdisziplinäres Kompendium I–II, Interdisziplinäre Reflexion, Hrsg. Hansjakob Becker, Rainer Kaczinsky, Erzabtei St. Ottilien, EOS Verlag, 1983.

Mauritius, 1598 = Poetices Methodice Conformatae Libri Duo ab Illustrissimo Principe Mauritio Hassiae Landgravio &c. Concinnati, & Secundo jam in lucem editi, VVilhelmus VVesselius, Cassellis, 1598.

Menk, Gerhard, Die „Zweite Reformation” in Hessen–Kassel. Landgraf Moritz und die Einführung der Verbesserungspunkte, in Die reformierte Konfessionalisierung in Deutschland – Das Problem der „Zweiten Reformation”, Hrsg. Heinz von Schilling, Güttersloher Verlaghaus Gerd Mohn, Güttersloh, 1986.

Menk, Gerhard, Regent zwischen dem Streben nach politischer Größe und wissenschaftlicher Beherrschung des Politischen, in Landgraf Moritz der Gelehrte: ein Kalvinist zwischen Politik und Wissenschaft, Hrsg. Gerhard Menk, Marburg, Trautvetter & Fischer, 2000.

Parnassus Palatinus Humanistische Dichtung in Heidelberg und der alten Kurpfalz, Lateinisch-Deutsch, Hrsg, von Wilhelm Kühlmann, Hermann Wiegand, Heidelberg, Manutius Verlag, 1989.

Reifferscheid, Alexander, Briefe G. M. Lingelsheims, M. Berneggers und ihrer Freunde, Heilhronn, 1889.

Retorikák a reformáció korából, a szövegeket és az illusztrációkat válogatta, sajtó alá rendezte, a kötetet szerkesztette, a bevezetőt, a záró tanulmányt és a jegyzeteket írta Imre Mihály, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000 (Csokonai Könyvtár. Források, 5).

Schäfer, Eckart, Deutscher Horaz: Conrad Celtis–Georg Fabricius–Paul Melissus–Jacob Balde, Die Nachwirkung des Horaz in der neulateinischen Dichtung Deutschlands, Wiesbaden, Franz Steiner Verlag GMBH, 1976.

Spethe, Andreas, Evangeliorum quae diebus dominicis per totum anni spacium in Ecclesia Dei vulgo legi et doceri solent, Paraphrasis, et pii exercitii gratia in usum iuuentutis diuuerso carminum genere simplicissime reddita, Herborn, 1592.

Spethe, Andreas, Psalmorum Davidis, prophetae regii, paraphrasis metrorhytmica, ad melodias Gallicas, et rythmos Germanicos Ambrosii Lobwasseri concinne ac proprie accommodata. Exercitium Scholasticae iuventuti matutinum et vespertinum futura. Cum argumentis, diversa metri ratione et quatuor vocum symphoniis, Apud Petrum Mareschallum Bibliopolam, Heidelberg, 1596.

Szabó András, Szenci Molnár Albert naplója, szerk. Hargittay Emil, Kecskeméti Gábor, Thimár Attila, Bp., Universitas, 2003 (Historia Litteraria, 13).

Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. Keserű Bálint, Csanda Sándor, Szeged, 1978 (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 4).

Szenci Molnár Albert, naplója, levelezése és irományai, kiad. Dézsi Lajos, Bp., kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1898.

Szenci Molnár Albert válogatott művei, Tolnai Gábor irányításával sajtó alá rendezte Vásárhelyi Judit, Bp., Magvető, 1976.

Trunz, Erich, Die deutschen Übersetzungen des Hugenottenpsalters, Euphorion, Bd. 29, 1928, 578–617.

Veit, Dietrich, Deudsch Psalter Davids, Argentinae 1574.

Widebramus, Fridericus Widebramus, Psalterium Davidis integrum, carmine redditum, Cum vnius atque alterius Psalmi Paraphrasi, Argentorati 1579.

Zeller, Winfried, Raphael Egli und das Gesangbuch des Landgrafen Moritz, in Frömmigkeit in Hessen, Beiträge zur hessischen Kirchengeschichte, Marburg, 1970, 80–95.