Kulcsár Péter

A történetíró Heltai
(Kiadás- és szövegtörténeti áttekintés)

Megjelent: Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerkesztette Varjas Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Saeculorum Hungariae 5.) 113–133.

Heltai Gáspár, a nyomdász és az író, föllépésétől haláláig élénk érdeklődést tanúsít a világi témák iránt. Nyomdája termékeinek több mint 50%-a profán témájú.¹ A datált kiadványok egyenletesen helyezkednek el a nyomda termésében (1560:2, 1562:1, 1564:1, 1565:3, 1566:3, 1567:3, 1568:1, 1570:2, 1571:2, 1572:2, 1573:2, 1574:2, 1575:1. Üresen marad az 1559, 1561, 1563, 1569-es, kiemelkedik az 1565–1567. év. Következtetésre alkalmasnak ezt nem tarthatjuk, a számok mindvégig alacsonyak, néhány hetes elcsúszás 30–50%-os eltérést okozhat.). Saját irodalmi tevékenysége jóformán kizárólag fordításban, átdolgozásban, a kiadott, fordított szövegek önálló bővítésében merül ki. Ilyen módon ugyan a legtöbb általa nyomtatott munkába beleszól, mégis, némelyik esetben közreműködése annyira aktív, hogy eléri a szerzőség korabeli fogalmát (Agenda, 1550; Katekizmus, 1550-töl többször; Biblia, 1551-től; Dialógus, 1552; Vigasztaló könyvecske, 1553; Bonfini-kiadás, Száz fabula, Disputatio, 1568; Háló, Imádságok, é. n.; Ponciánus, Cancionale, Krónika). Tizenhárom könyv ez, tekintélyes írói életmű. Hét kötet – ismét több mint a fele – világi tárgyú: Dialógus, Száz fabula, Háló, Ponciánus, Krónika, a Bonfini-kiadás és a Cancionale. Közöttük a biztos dátumhoz köthetők megjelenési éve: 1552, 1565, 1566, 1570, 1574, 1575. Szakaszhatárok, fordulópontok itt sincsenek. Az látszik, hogy az indulás másfél évtizedében a legszükségesebb kézikönyvek (katekizmus, agenda, biblia) összeállítása lekötötte idejét meg a műhely kapacitását.

A Cancionale előszavában azt mondja, hogy a „bibliabeli szent históriáknak szép énekeit” szerette volna kinyomatni, de erre eddig nem volt módja, most meg „kiváltképpen” nincs; ezek helyett adja a históriás énekeket. Ez a Ponciánus ajánlására emlékeztet: „Bizony az, hogy egyéb dolgaink volnának, mellyekben kellene foglalatossoknak lönnünk, mellyekből nagyobb haszon is követköznék az emberi társaság közet, kiváltképpen lelki dolgokban, hogy nem mint ez Poncius császár históriájából. De miért hogy az jó Isten megengette, hogy akadály essék az fő dolgokban előnkbe, nincs mit tönnünk...” (Waldapfel 1938, 33.) E mentegetőzésekből Waldapfel József arra következtet (Waldapfel 1938, 125–126), hogy Heltai szíve szerint vallásos kiadványokat készített volna, s csak Báthori István 1571 szeptemberében megjelent cenzúrarendelete tiltotta el azoktól. Gondolatát továbbviszi Varjas Béla (Varjas 1962). E szabadkozó sorokat az olvasó iránti kötelességnek hisszük. Lehet, hogy a Cancionale csakugyan e rendeletre céloz („kiváltképpen most”), de a Ponciánus szavaiból bármilyen akadályra következtethetünk. A Száz fabula kényszer nélkül jelent meg, és a mesék hasznos voltáról igyekszik meggyőzni a publikumot. A Krónika bevezetőjében szó sincs mentegetőzésről, sőt, önérzettel állítja: „Köszönet volna ebbe az jámboroknál, méltók is volnának ezek a becsületre, kik ebben munkálkodtanak és munkálódnak, hogy a magyarok az ő nyelveken megláthassák az ő elejeiknek jeles históriáját, de kevesen találtatnak, kik valami hálaadatossággal lennének az szegény jámborokhoz. Mit tehetünk? Ollyan volt mind kezdettől fogva az világ.” Nem úgy beszél, mint aki fanyalogva veszi kezébe a tollat, inkább mint aki ellenérzéssel számol.

A műhelyéből kikerült könyvek tekintélyes része történeti érdeklődésre is vall, akár az egyházi, akár a világi tárgyúakat nézzük is. Saját művei között 5 van ilyen. Előre leszögezzük, hogy prédikátori hivatására tekintve a profán történeti érdeklődés távolról sem öncélú, nem az elvont tudománynak szól, hanem egyrészt és főleg azoknak a lehetőségeknek, melyek a történeti események politikai aktualizálásából és vallásos értelmezéséből fakadnak, másrészt és kizárólag a protestáns nézőpontból szemlélt históriának, a divina providentia példatárának. Erre utal a Cancionale mottója: „Jöjjetek el és lássátok meg az Úrnak nagy cseleködetit, Melly igen csodálatosok az embereknek fiai közet.” Hogy az üzleti haszon reménye is vezette, az egyrészt természetes, másrészt abból a szempontból fontos, hogy a fentebb mondottak ellenére is számolt azzal a társadalmi igénnyel, ami eladhatóvá teszi könyveit.

Zsilinszky Mihály leszögezte, hogy Heltai nem szaktudós, nem tanulmányozza a mélyebben fekvő tényezőket, a forrásokat sem (Zsilinszky 1883, 2), ezt elvégezték helyette mások, ő az eredmények gyakorlati alkalmazását tekintette feladatának. A praktikum igénye figyelmét Bonfinira irányította. Ugyanis a modern történettudomány alapjait Bonfini rakta le, ő kezdte meg a középkori történeti hagyomány revízióját, igaz, annak nem „pápista”, hanem középkori voltát téve bírálat tárgyává. Heltainak széles, szilárd és a szaktudomány részéről támadhatatlan alapokról kell indulnia. Ezeken az alapokon állva folytatja a magyar történeti hagyomány revízióját Bonfini protestáns szellemű átértékelése útján. Gyakorlatilag ez Bonfini magyarra fordításával, fölöslegesnek ítélt részeinek kiiktatásával, álláspontjainak megváltoztatásával, a még rendelkezésre álló csekély mennyiségű új tényanyag bedolgozásával történt meg, a szaktudomány szempontjaihoz csak az elkerülhetetlenség mértékéig alkalmazkodva, annál nagyobb figyelmet szentelve a hatékonyság követelményének. Nem alaptalanul érezte magát alkalmasnak e feladat elvégzésére. A politikai agitáció lehetősége a decasok Mátyás-portréjában adva volt, különösen, amióta a századelő nacionalista irányzata az ehhez szükséges patronokat elkészítette. Mátyás neve önmagában is széles körű érdeklődést keltett. Az olvasmányos magyar átdolgozás sikerét Heltai egész korábbi irodalmi működése előlegezte, hiszen ennek java éppen ebben a műfajban készült. A mű protestáns értelmezése, adatainak a vallási agitáció szolgálatába állítása sem riaszthatta vissza: Farkas, Batizi, Székely és a többiek után a Száz fabula, a Háló ehhez kitűnő iskola volt. (Úgy látszik, maga sem tudta, hogy nem elsőként nyúl Bonfinihoz a hitújítás eszközeivel: Johannes Herold tett már erre kísérletet a Brenner-féle kiadáshoz fűzött jegyzeteiben.)

E megfontolások vezették, amikor a 60-as évek közepén hatalmas vállalkozás kereteit vetítette maga elé.

Az első lépés a decasok kiadása volt mint a további munkálatok szakmailag rendíthetetlen alapja. Ezért kezdi egész vállalkozását a Historiával. Az első 3 decast Brenner már közzétette, ő most kiadja az újabban előkerült részeket, felkérve azokat, akik a még mindig lappangó könyvekről tudnak, bocsássák rendelkezésére, hogy majd azokat is sajtó alá adhassa. Ugyanekkor megkezdi a Magyar történet átdolgozását. Számára a tudós szöveg nem több és nem kevesebb, mint szilárd alap. Az elsőként általa közölt könyvekben filológus igénnyel nyúl a munkához, precíz, javítja a kézirat hibáit, töpreng az értelmezésen. A szövegközlés megfelel a kor igényeinek, ha nem is éri el a jók színvonalát. Ugyanebben a kötetben a már korábban is közzétett könyvek szövegét a fölismerhetetlenségig átdolgozza, kihagy, betold, hosszú részeket saját fogalmazványával cserél föl stb. És a lapszéleken végigjegyzeteli az elbeszélést, jelezve azokat a pontokat, ahol a későbbiekben – hivatkozva majd a tudományos szövegkiadásra – maga fog Bonfini helyett szólni. Ezt a kiadást terv szerint egy magyarra és „protestánsra” átdolgozott népszerű változatnak kellett követnie. Szikszai a Historia előszavában annak a meggyőződésének ad hangot, hogy Heltai, ha jelen kezdeményezése szíves fogadtatásra talál, kedvet kap majd arra, hogy Bonfini teljes művéből magyar kivonatot készítsen. Igaz, ezt nem Heltai ígéri, mégis tény, hogy a Krónika gondolata az ő környezetében már ekkor fölvetődött, és tíz évvel utóbb meg is valósult. Az eltolódásnak egyebek mellett az is oka lehetett, hogy meg kellett várni Zsámboky 1568-as teljes kiadását. Ezután Heltai valóban hozzálát az ígéret teljesítéséhez: 1575-ben megjelenik a Krónika. Terve nagy része ezzel meg is valósult: 1568 óta kezében volt a teljes, tudományos Bonfini-kiadás, már 1565 óta rendelkezésére állt egy protestáns értelmezésekkel ellátott, részben gyökeresen átdolgozott, majdnem teljes Mátyás-életrajz, most elkészült a népszerű magyar történet 1526-ig, és hozzálátott az 1526 utáni eseményeket tárgyaló 2. kötet anyagának gyűjtéséhez (Cancionale). A világtörténelemnek – amire a Krónika elején céloz – még csak ötlete merült fel, a megvalósításnak nyoma sem látszik. A halál itt megszakította a munkát. Mi csak azt olvassuk, ami tényleg elkészült. Ez nem is kevés: három jókora kötet.

1.

1565-ben jelent meg tehát Kolozsvárott Heltai Gáspár nyomdájában és gondozásában a Historia inclyti Matthiae Hunnyadis regis Hungariae augustissimi ex Antonii Bonfinii historici diserti libris decadis primum tertiae deinde quartae (quae latuit hactenus nullibique impressa fuit) in unum congesta ac disposita című kötet. Szikszai Fabricius Vazul írt elé bevezetőt, a kolozsvári gimnázium diákjai üdvözlő verseket, Heltai egy Bonfinit helyreigazító Hunyadi-genealógiát meg egy záró kérelmet az olvasóhoz; függelékül közölték Janus Pannoniusnak a törökellenes hadjárat ügyében 1464-ben írt költeményét (a szerző neve nélkül, Mátyásnak tulajdonítva). A kiadás körülményeiről annyit tudunk, amennyit a sajtó alá rendezők elárulnak. A IV. decas eladdig ismeretlen első 6 könyvét megtalálták Csáki Mihály erdélyi kancellár gyűjteményében, aki azt közlésre átengedte. (Ő finanszírozta már 1551-ben „A Bibliának első részé”-t, Heltai még 1569-ben is neki ajánlja egyik nyomtatványát: RMNy 290. A Krónikában viszont már felhánytorgatja „ördögi nagy irigységét a polgárok ellen”, s paposzlárnak nevezi.) E kézirat azóta elkallódott, így csak Szikszaitól tudjuk, hogy rossz volt, elolvasása, helyreállítása sok fejtörést okozott a kiadónak és barátainak, kikkel hosszasan tanakodott egy-egy homályos passzus fölött; ezen a címen kérnek elnézést a hibákért. Heltai még tíz év múlva, a Krónika előszavában is fölemlegeti, hogy ahány rész, annyi kéz írása volt, és e sok darabból kellett „nagy munkával és nagy nehezen” rendre hozni az egészet. Minthogy – csaknem szavakban is – ugyanígy panaszkodik Brenner és Herold az 1543-as kiadás alapjául szolgáló kézirat miatt, elképzelhető, hogy ők és Heltaiék ugyanannak a másolatnak egyik, illetve másik kötetéhez jutottak hozzá. Nem tudjuk, hogy került a kézirat Csákihoz. Szikszai szerint Németországban rejtegették, de hogy ezt a kötet provenienciájának vagy a Mátyás sikereire irigy németeknek az ismeretében mondja-e, nem derül ki. Az újonnan előkerült hat könyv Mátyás uralkodásának zömét magában foglalta, ezért célszerűnek látszott kiegészíteni a Brenner-féle kiadás előző könyveivel, és így a lehetőség szerint teljes Mátyás-biográfiát adhattak.

Szikszai Fabricius Vazul ez időben két pataki rektorsága között a kolozsvári skólát igazgatta. Előszava inkább világnézeti és politikai oldalról közelíti meg a témát, mint szakmai szempontból. A történetírás módszertani kérdéseire nincs figyelemmel, nem árulkodik professzionista igényességről. Bonfinitól nem kér többet, mint hogy historikushoz illő hűséggel, derekasan, szép stílusban írjon, a kiadótól pedig, hogy a romlott szöveg helyreállításában ne tanúsítson túlzott merészséget. (Ez mégis újdonság: a szerző szövegének tiszteletben tartása, a szerzőség fogalmának fölvetése, elismerése nem szokványos jelenség 16. századi irodalmunkban.) A történetírás funkcióját illetően részben vallásos elveket vall, amikor a divina providentia megnyilvánulásának jeleit keresi az olvasmányban, részben pedagógiai követelményeket támaszt, hogy az ősi erény példáinak felmutatásával buzdítsa hasonlóra az utódokat. Alapállása protestáns, de indulattól mentes, csak a pápa felé enged meg magának egy rosszalló célzást. A közösséget megosztó viszálykodást általánosságban emlegeti, nem utal ennek sem társadalmi, sem vallási jellegére, még kevésbé arra, hogy maga melyik oldalon áll. Társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontja fogalmazásában mérsékelt, de egyértelműen a gazdag cívisrétegé: a hatalom Istentől való, a lázadás az ördögé, fő követelménye a köznyugalom. A nemzeti öntudat érződik rajta, különösen a némettel szemben, de ezt két fék is tartja, egyrészt annak belátása, hogy erényünk nem magunké, hanem istené, másrészt a kissé alázatos, sértődött beletörődés abba, hogy rászorulnánk a szomszédok segítségére, csak adnák.

Szikszai igyekezett közüggyé tenni Heltai vállalkozását, legalábbis amennyire iskolaigazgatói pozíciója lehetővé tette: tanítványai között afféle költői certáment rendezett, melynek javát a kiadás elé helyezte. Szokás lehetett ez a kolozsvári skólában, egyben a színvonalas poétikaoktatás bizonyítványa: az 1566. évi rektor, Károlyi Péter, poétikájához írat kilenc eminens tanítványával verseket (Csomasz-Tóth 1967, 97, 100–101). Ami a tanulóifjúság képességeit illeti, szerencsés időszaka volt ez az intézetnek: az 1565-ben felsőbb osztályba járó diákok legtöbbje egy-két esztendő múlva Wittenberget köszönti, és akad köztük kiemelkedő egyéniség is (Decsi Gáspár, Hunyadi Demeter, Gyulai Pál, Szikszai Demeter, Pécsi János, Paksi Mihály, Kopácsi Ferenc, Kolozsvári Serarius György, Tordai Ádám, Besztercei Kratzer Lukács, Pesti János, Tolnai Bálint, Miskolci Puah Pál, ifjabb Thúri Pál). Az epigrammák színvonala nem haladja meg a jó iskolás átlagot. Technikailag kevés bennük a kivetnivaló, erre a mesternek is gondja lehetett. A gondolatokat előre felvázolta Szikszai az általa írt legelső versben, alighanem órán beszélték meg, mit illik tartalmaznia egy ilyenfajta költeménynek: a régi pannon dicsőség, melynek csúcsán Mátyásé ragyog, s mely, jaj, hova lett már; Mátyástól még rettegett a világ, főleg a török és a német; mi Achillesnek Homeros, Aeneasnak Vergilius, az neki Bonfini, de művét az irigység elrejtette, s Heltai érdeme, hogy most napvilágra került. Egy kézen megszámolhatjuk az önálló sorokat, melyek Szikszainak nem ezeket a gondolatait visszhangozzák. (Nyilván a rektor hatása az is, hogy a versekből hiányzik a felekezeti elfogultság.) Miskolci Pál kiemelendőnek tartja, hogy Heltai épp e nehéz időkben vállalkozik filológus munkára; Tolnai Bálint arról szól, hogy illik megismerni a hazai történelmet, fájdalom azonban, mily kevés hírnöke akadt. Paksi a következő év végén egy wittenbergi kollégája emlékkönyvébe jegyzi be Mátyás és Szent (IV.) Béla epitáfiumát; az előbbi középpontjában ugyanaz a gondolat áll, mint az epigrammában („Terror eram mundo, metuit me caesar uterque”), Béla sírja fölött is Szikszai szelleme lebeg (akkor „Fraus latuit, pax firmata fuit, regnavit honestas”) (Szabó 1941, 55). A legeredetibb kétségkívül – az egyébként sajnos ismeretlen – Szikszai Agricola Demeter, kit mesterének történetfilozófiája ragad meg, és az ő nyomán fejtegeti, mint védi Isten híveit a pogányoktól, mint támaszt erős királyokat, hogy óvják a népek békéjét. Mindezeknél összehasonlíthatatlanul tartalmasabb a rektor költeménye, mintegy sűrítve az előszó legfontosabb, legaktuálisabb gondolatait: Pannónia régi fénye már kihunyt, a jelen elfajzott, a magyarok széthúznak, Mátyás dicsőségét a külső ellenség eltitkolta, de örök az, tudós buzgalommal felszínre hozhatjuk, s egyetértéssel ismét fölérhetünk hozzá. A verselő gyerekek ebből a legkülsőségesebb elemeket ragadják ki, csillogtatják a régi dicsőséget, érzékelik a hanyatlást, a dolog politikai oldala azonban hidegen hagyja őket, a pártoskodást egy szóval sem említik, nem keresik a fölemelkedés útját. Messzebb menő következtetést nem vonhatunk le ebből, hiszen nyilvánvaló, hogy elsősorban sablonokkal tudtak dolgozni, s készletük inkább volt alkalmas az előbbi, mint az utóbbi téma kidolgozására.

Heltai a címlapon nem Bonfini decasait, hanem Mátyás történetét ígéri, ennek megfelelően addig, míg Bonfini rá nem tér erre, szövegéből csak szemelvényeket ragad ki az előzmények ismertetése végett. Ezek a könyvek Brennernél már napvilágot láttak, maga is innen veszi a tudományát. A III. decas 10. könyvétől ad teljes szöveget.² Változtatásai itt már nem lényegesek; a Corvinus nevet mindenütt Hunnyiades-ra módosítja, a tulajdonnevekben sok az eltérés, sok a sajtóhiba. Feltűnő a rengeteg bekezdés (6-7 soronként): ez az áttekinthetőséget szolgálja, az egyik alapvető cél megvalósításának eszköze. (Érdemes lenne egyszer ebből a szempontból átnézni XVI. századi nyomtatványainkat.) Az E6 levélig ismert szöveget nyomtat, itt belső címlap figyelmeztet, hogy az újonnan talált rész következik (ti. a IV. decas 1–6. könyve). Az elsőként hozott szöveg közlésében nem tér el a szokásos gyakorlattól, a sajtóhibákat, félreolvasásokat leszámítva ragaszkodik Bonfinihoz. Nem tapasztaltuk azt a nagy mértékű önállóságot, amiről beszélni szokás, és amire hivatkozva a BSMRA Bonfini-kiadása figyelembe sem veszi Heltai variációját (nagy hiba, hiszen – mint láttuk – önálló kéziratot követ).

Ha azonban a szövegen változtatást nem is tesz, „protestáns irányzatossága – mint Horváth János észrevételezi – e kiadványban különös gyermekes módon nyilatkozik meg: a főpapi nagy címeket tótágast szedeti”. Nálunk a kiemelt szavak: pontifex maximus sacrosanctumque collegium excaepit; a pontifice patribusque apostolicis benigne responsum sacrosancti collegii decreto factum, ut...; Pius enim pontifex verus Romanae ecclesiae pastor fideliumque pater; Pius neve; Quid sponsus eius, servator noster, quid Christi vicarius, quid apostolicus ordo, quid caesar Augustus...; sacrosancti patres proceresque; ab apostolico senatu; Georgius rex, qui se regia potestate abdicatum esse a Paulo pontifice ob improbae opinionis pertinatiam noverat; Quando in sacrosanctos pontifices; Janus versében: Est pater ille Pius, rerum cui summa potestas. / Pontificum princeps, urbis et orbis apex. (Horváth 1957², 385. Lásd még Holl 1970. Az idézetek sorrendben: F6b, G1a, H1b, H2a, H4b, H6a, H6b, L4a és X3b lev.)

Az irányzatosság azonban – vallási és másféle – elsősorban a lapszéleken jut kifejezésre. Margináliáinak egy része a tartalom kivetítésére, a tájékozódás megkönnyítésére, tehát az áttekinthetőségnek szolgál, de ezekben is megmutatkozik állásfoglalása bizonyos kérdésekben; Mátyás kivetített tulajdonságaiból egy udvari skólát össze lehetne állítani: maturitas, heroica fortitudo, constantia, caliditas, solertia, vigilantia, heroicus animus, heroica inquietudo, liberalitas, intrepidus animus, invictus animus, astutia pugnandi, astutia bellica, splendor regalis, solicitudo pro purgatione regni, audax facinus, providentia, fortis ac infractus animus. Ennek megfelelő jelzői: humanus, strenuissimus, heroice pertinax, gloriosus, nimium gloriae cupidus, astronomiae studiosissimus, non plus armis quam beneficio vincere studet. Kevésbé előnyös oldaláról egy általános megjegyzés: vitium principis (ott, ahol a szövegben a rágalmazók iránti hajlandóságáról van szó), és egyetlen konkrét kifogás: fidelis satelles papae. (Sorrendben: C1a, C3a, C4b, C4b, C4b, E2b, G6b, L1b, E2b, G6b, F2a, F2a, H2b, N1a, L1a, L5a, M1a, M2a, M6b, N4b, N1b, N3a, N4b, R6b, B6a, H1a, M5a, M6b, 05a, P4a, Q5, V4b, T4b lev.)

Az előadott történetet hol elnéző mosollyal, hol szemöldökráncolással kíséri, egy-egy bölcsességgel, közmondással reagál az evilági dolgokra: a Hunyadi Lászlót kivégeztető király aggodalmában et folium volans timet: Deus iustus vindex innocentis; Conscientia malefacti pungit; Malum irrequietum conscientia mala; Mens consilia mali horret semper; Vox populi, vox dei; Virtus semper emulos habet; Sero sapiunt Phriges; Discordia vires maximas enervat; In fine laus probatur; Nemo dat, quod non habet; Ita mala ex malis nascuntur; Tu autem, Domine, miserere nobis; Hans loff loff; Obscuritas generis heroicis viris nihil detrahit; Deus humilibus delectatur. Az udvari élet visszásságait úgy állítja pellengérre, mint aki aztán igazán jól ismeri azt: Vicissitudo aulica; Artes aulicae; Schola aulica; Assentatio virtus aulica; Neniae aulicae; Aulica merces et gratia. A morális felháborodás mögött azonban inkább a vezető réteg politikájának bírálata húzódik: Vetus mos procerum Hungariae, quo regnum pessundatum est (ti. az árulás); О utinam in tempore (az összeesküvő urakról); Usitatus mos procerum Hungariae perversus (menekülés a csatából). A hazafias érzésnek jóval kevesebb tér jut, mindössze: Hungaria Christianae rei publicae propugnaculum; Saxonum Transylvaniensium laus. Tárgyi észrevétele egyetlen egy van: Hii recte iudicarunt (a Szilágyi elfogásával kapcsolatos vélemények egyike mellett). (A bekezdés idézetei sorrendben: A6a, A6b, A6b, B2a, B3b, B3b, C1b, C4b, G1a, H6a, H6b, K5a, N4a, T1b, A1a, A1b, A5b, C1b, D3a, D3b, I3b, V4b, C2b, C5a, G5a, G1a, T1b, D2b lev.)

Egyszer sem mulasztja el, hogy kifejezze rosszallását Bonfini pápabarát megnyilatkozásai fölött. Hol komoly, hol tréfás, gúnyos hangot üt meg: Papa deus terrestris reges regnis et dignitatibus privat; Papa fomes omnium bellorum et turbarum; Papae profusio ad extirpandos pios. Ahol Bonfini a magyar társadalom tagozódását taglalva elsőként a papi rendet említi („Unum deo dicatum in religione versatur”), ott mellette mindjárt: Ergo reliqua diabolo. О caecum et fascinatum cerebrum! Másutt: Papae exercitus funditur. Ubi autem Petri?; Reges papae satellites esse turpissima res est. Papa excitat bella ad libitum et componit; Colluvies larvarum papalium; amikor a pápa Mátyás egyik győzelme alkalmából misét mondat Velencében: Igen kellet a’ heben [=helyben, akkor]; Iohannes cardinalis harpya Hungariae declaratus a deo terrestri. Elfogultsága csak katolikusellenes; a zsidók által feláldozott gyermek története mellett minden mellékgondolat nélkül áll: Simon martyr immaturus. Egy dolog miatt érdemel maga Mátyás is megrovást, mert – „O, optimi regis fascinatus a papa animus! О, calumnia!” – hagyta magát rábeszélni a csehek elleni háborúra; igaz, „Matthias rex optimus invitus ad bella contra Christianos protractus”, de a háborút mégis meginditotta (Czac ez kellet!). „Papa olfacit Matthiam regem optimum satellitem suae tyrannidis futurum”; ez esetben örül a sikertelenségnek, ez bizonyítja a háború igazságtalan voltát: „Exitus monstravit cum deo bellum initum fuisse, о optime rex.” Hasznosabb lett volna а török ellen fordulni („О utinam haec in Turcam!”). Ezekkel a megjegyzéseivel nem aratott osztatlan tetszést későbbi olvasói körében. A budapesti Egyetemi Könyvtár RMK II. 9. jelű példánya hemzseg a jegyzeteire tett viszontjegyzetektől: Impudentia haeretici typographi factum toties lector mirare, qui ita nomina pontificia et eius necessarios pervertit; O, caecum iudicium de uno; Lector mirare scelesti haeretici in quam glossam! O, Calvinianam seu Arianam impudentiam! Non sic cum regibus pontifices sanctissimi egere; Pál pápa halálhíre mellett Heltai nem éppen kegyeletes megjegyzése: Requiescat in pice, s emellett kézzel folytatólag: tua mater una tecum; néhol pedig a későbbi kéz oly indulatosan törölte ki a nyomtatott széljegyzetet, hogy elolvasni sem lehet. (A bekezdés idézetei: H2a, H2a, H2b, H4a, I6b, K5a, L5a, L6b, N3b, V4a, N4a, H3b, H2a, I2b, H5b, I1a, H2a, H3a, H2a, H6a, L6b lev.)

Az ellenpártnak e folytonos fricskázása az egész kötetet vitairattá változtatja. Az idézett kéziratos replikák tanúsága szerint nem érezték másként olvasói sem. Alighanem ezzel magyarázható, hogy a Bonfini-filológia 1771-ig tudomást sem vett e publikációról.

„Efféléktől eltekintve azonban – állapítja meg Horváth János – nem kicsinylendő jelentősége e kiadványnak, hogy általa legalább Mátyás egész története nyilvánosság elé került a Bonfini-féle nagy műből, s az énekszerzők meríthettek s merítettek is már belőle.” (Horváth 1957.)

2.

A Krónikát és a Cancionalét Heltai körülbelül egyidőben vette munkába, de már egyiket sem tudta befejezni: az utóbbi még az ő nevével és 1574-es dátummal, de csonkán, az előbbi 1575-ben özvegye neve alatt jelent meg. Ha kronológiai sorrendjüket illetően mégis állást foglalhatunk, azt rokon szövegeik összehasonlítása teszi lehetővé. Így állapítottuk meg, hogy a Cancionale gondolatait, fogalmazását a Krónika már továbbfejleszti, forrásként használja amazt, az énekeskönyv tehát megelőzi a Krónikát. (Részletesen bizonyítjuk ezt a fakszimile-kiadáshoz csatolt kísérő tanulmányban. Kulcsár 1973.)

Cancionale, az az historias énekes könyw, mellyben külemb külemb féle szép löt dolgoc vadnac nyomtatva a’ magyari királyokról és egyéb szép löt dolgokról, gyönyörüségessec olvasásra és halgatásra – mondja a címlap, és belül zömmel magyar történeti tárgyú énekek, e nemben egyik legkorábbi kiadványunk. Tartalma – rövid kiadói élőbeszéd után – 14 história (Temesvári János: Béla királyról és a tatárokról; Tinódi: Zsigmond krónikája; Valkai: Bánk bán; Nagybáncsai: Hunyadi János; Temesvári István: A kenyérmezei diadal; Tinódi: Erdélyi história; uő: Szegedi veszedelem; uő: Losonci István halála; uő: Budai Ali basa históriája; uő: Eger vár viadalja; Görcsöni: Mátyás király; Valkai: Hariadenus; uő: Károly császár; uő: János pap). Úgy látszik, Heltai szerette volna a Hunyadiak egész történetét közreadni, fölvette Nagybáncsai Hunyadi Jánosról szóló biográfiáját és Görcsöni Mátyás-históriáját. Ez azonban csak a bécsi bevonulásig követte az eseményeket, és egyébként sem felelt meg mindenben a kiadó elképzeléseinek. Megrövidítette, átdolgozta tehát, elhagyta utolsó 3 szakaszát, hogy majd ehelyett más befejezést kerekít, címét már így is szedette a vers élén: Historias enec az felseges nagy feiedelemröl, az Mattуas királyrol, ennec eredetiröl, életiröl, ieles czelekedetiröl és vitézségiröl, végre az ö ez világból való ki mulasárol, és az elöl álló lajstrom is: „A felséges Máttyás királynac egész historiáia és ieles czelekedeteiröl” beszél, tehát mindkétszer olyat ígér, amit Görcsöni nem ad. Közben azonban Heltai meghalt, a vers átdolgozva, de csonkán maradt. Felesége aztán így hagyta, befejezetlensége miatt nem a maga helyén, hanem hátracsapva.

A könyv vaskos kötetben került piacra, de néhány belső címlap és ötször újrakezdődő ívjelzés mutatja, hogy a tervben kisebb füzetek is szerepeltek. Ezek tárgyi csoportosításban, azon belül időrendben hozták az anyagot; a Cancionale e füzetek tartalmának egysége kedvéért tér el Bánk esetében a szigorú időrendtől. A kollekcióból először Valkai három idegen témájú éneke jelent meg még 1573-ban (RMNy 327), nyilván mérsékelt sikerrel, ezért kerültek a megmaradt példányok a Cancionale végére, annak jellegétől és szerkezetétől elütve (Varjas 1962); ezt a részt nem is tekinthetjük a Cancionale tartozékának, nem tekintették annak Heltaiék sem, akik rajta hagyták az 1573-as évszámot.

Megjelent még 1574-ben a két fejedelem története, Temesvári János Béla királya és vele Tinódi Zsigmond-krónikája (A–I ív, RMNy 352).

Megjelent 1580-ban a két kormányzó históriája, Valkai Bánk bánja és Nagybáncsai Hunyadija (A–F ív, RMNy 468). Valószínű, hogy Heltainénak az az 1577-es kiadványa, melynek példánya ma már nem ismeretes (RMNy 392), a róla fönnmaradt tudósítástól eltérően nemcsak Valkai, hanem Nagybáncsai énekét is tartalmazta ugyanúgy, mint 1580-ban. Külön címlapja van mindkettőnek, de a második darab a B4a levélen kezdődik, az első nagy részét tehát újra kellett volna szedni, ha egyedül akarták volna megjelentetni; a Cancionaléből önállóan megjelent részkiadások egyébként sem a külön címlapok, hanem az egybefüggő ívjelzetek szerint tagolódnak. Valószínű továbbá, hogy volt e füzetnek 1574-es kiadása is: ha már kiszedték, piacra dobásával aligha vártak 3-6 évet.

A többi darabnak nincs különnyomata. Némelyik megjelent ugyan önállóan, de nem a Cancionale szedésében. (Tinódi Erdélyi históriájának az RMNy 391. sz. alatt föltételesen említett 1577-es kiadását – példány fönn nem maradván – nem azonosíthatjuk, de alig hihető, hogy az ott idézett Bod Péter Tinódinak éppen ezt az 1676 sor terjedelmű művét mondaná „sok apróság írási”-nak.)

A kurta köszöntőtől eltekintve Heltai véleményét a válogatás, a rendezés mutatja és az az átalakítás, amit a szövegeken végez.

Ami a válogatás szempontjait illeti, meg merjük kockáztatni azt a föltevést, hogy teljes magyar történeti szöveggyűjteményt akart összeállítani. Nem találtunk ugyanis egyetlen idetartozó munkát sem, mely kimaradt volna. Idetartozónak mondjuk azokat az énekeket, melyek országos érdekű eseményt tárgyalnak: királyok és kormányzók életét, a hazai történelem hosszabb szakaszát, távlatokban is jelentős csatát, ostromot. A válogatás módszerét Tinódi mutatja, kinek egyes szerzeményeit nem tartotta fölöslegesnek újra közölni. Átvesz tőle mindent, ami az említett szempontnak megfelel. Tinódi Cronicája két részből áll: „Elsö reszebe Janos kiral halalatul fogva ez esztendeig [=1554] Dunan innet Erdel orszaggal löt minden hadac, veszödelmec... vadnac, más reszébe külömb különb idökbe és orszagokba löt dolgoc, istoriac vannak.” Az első részből a Cancionale mindent átvesz, kivéve az Egri históriának summáját, mely az Eger vár viadalja mellett csakugyan fölös, valamint a nem történelmi, hanem életrajzi jellegű Enyingi Terek János vitézségét. A második részben erős válogatást tesz, itt is elhagyja a személyes, életrajzi tartalmú darabokat (Buda vészeséről és Terek Bálint fogságáról; Prini Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról; Kapitán György bajviadalja), elhagyja azokat, melyek helyi csetepatékról szólnak (Verbőczi Imrének Kaszon hadával kozári mezőn viadalja; A szalkai mezőn való viadalról; Varkucs Tamás idejébe lött csaták Egörből; ide soroljuk a Salm Miklós semmiképpen sem történelmi jelentőségű rendőri akcióját tárgyaló Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevését), elhagyja a nem magyar tárgyúakat. Tinódi Cronicájában tehát ilyen válogatást tesz. Egyéb művei közül elmarad az, amiről nem tud (a János király fiáról való krónika, mely 1871-ig kéziratban hevert, és a História Zsigmond császár fogságáról, melynek egyetlen XVI. századi – már elveszett – töredékéből a nyomtatás éve nem volt megállapítható, RMNy 316). Amit azonban jelentékenynek ítél, s hozzáférhet, azt nemcsak a Cronicából szedi elő, de kéziratban is felkutatja (Zsigmond krónikája).

Szerkesztői tudatosságát abban látjuk, hogy Heltai minden idetartozó, tudomására jutott művet kivétel nélkül fölvett a gyűjteménybe, még akkor is, ha nem sokkal korábban épp ő maga jelentette meg ugyanazt. Kollekciója a maga nemében teljes, és nem szab elé korlátot más, mint a lehetőség.

Két szempontból tartjuk ezt fontosnak. Az egyik praktikus: azok a tematikailag ideillő művek, melyek e gyűjteményben nincsenek benne, 1574 után kerültek ki a sajtó alól (RMNy 240, 316, 321). A másik Szikszai Fabriciushoz vezet. A Bonfini-kiadás körülményeinek vizsgálata már ráirányította a figyelmet. Az a tény, hogy a történetírás elvi jelentőségéről, metodikájáról ő nyilatkozik a kötet elején, ő szabja meg a kiadás elé állított követelményeket, és ő vázolja föl azt a programot, amelyet Heltai saját történészi működésében haláláig követ, amit – legalábbis e részben – életcéljának tekint, fölkelti a gyanút, vajon nem Szikszai volt-e az egész vállalkozás spiritus rectora. Vajon nem tőle származik-e a Cancionale, ez első teljességre törekvő magyar történeti énekgyűjtemény ötlete is? A második hasonló – már meg nem valósult – tervvel Újfalvi Imre lép föl pár évtizeddel később. Hatkötetes, teljességre igényt tartó énekgyűjteményében az ötödiket szánta a históriás énekeknek – valamennyi föllelhetőnek! Újfalvi Szikszait tekintette példaképének, 1597-ben meleg hangon emlékezik rá. Ha közvetlen találkozásukat nem is konstatálhatjuk, a szellemit bizonnyal. Heltai és Újfalvi között az összekötő kapocs a Kolozsvárott és Patakon tanító Szikszai lehet, s Újfalvi közvetítésével a hatás Molnár Albertig ér, a teljes magyar zsoltár költőjéig (vö. Klaniczay 1958, 160–164). Szikszai Fabricius Vazul mindenesetre nagyobb figyelmet érdemel, mint amekkorára művelődéstörténet-írásunk méltatta, ha másként nem, legalább mint a protestáns történetfilozófia első magyar teoretikusa.

Folytatva témánkat: Heltai nem tartotta ugyan feladatának, hogy valamennyi közölt darabot saját elveinek és írói gyakorlatának Prokrusztész-ágyába kényszerítse, bizonyos mérvű egységesítés, helyenként korrekció, rövidítés, bővítés mégis mulaszthatatlan volt. Nem kerülhetett szembe saját meggyőződésével, különösen, ha azt másutt már nyilvánosan kifejtette, nem közölhetett olyan szöveget, mellyel akár vallási, akár tárgyi vonatkozásban nem értett egyet, tekintettel kellett lennie a kiadvány céljára, a népszerűségre, talán arra is, amit nyilván sejtett, hogy efféle könyv jó ideig – teljességét tekintve soha többé – nem kerül a publikum kezébe. Elsősorban ezzel a gondossággal és nem a felelőtlenül számlájára írt gondatlansággal magyarázzuk, hogy a Cancionale szövegei a másutt fennmaradt, esetleg autentikusabb változatokhoz képest számos apróbb-nagyobb eltérést mutatnak.

A szórendet gyakran megváltoztatja, néha a sorok rendjét is. Idegen, szokatlan szavakat kicserél (Tinódi „nám”-ját egyszer sem hagyja meg, bár másutt – Dialógus A6a, M1a lev., a Száz fabula 43. meséje stb. – maga is használja). Ebbe a csoportba illenek protestáns szellemben fogant aprócska igazításai. „Az jó pispek” Heltainál „Oláh püspek” (Tinódi: Eger vár viadalja 73. sor); „innepe vala szent Maximiliánnak”, elmarad a szent (uo. 1393); s effélék másfajta érzelem kifejezésére. Nagybáncsai Hunyadijának keletkezési helye a záróstrófában Nagyszombat, Heltainál „egy pilesses váras” stb. Néha a szász is megszólal: az Eger vár viadalja (120. sor) Ördög Mátyása nála Teuffel, az Erdélyi históriában pedig (319–320. sor): „Mert mindenkor törtvénye erdélieknek, / forintot héjával az adóban szednének”, ezt a magyarokra korlátozza.

Kiadástörténeti szempontból olykor nagyon is fontosak azok az egy-két szóra terjedő módosítások, melyek a közölt olvasmány aktualitását vannak hivatva elmosni. Ezek ugyanis miközben meghosszabítják a Cancionale érvényességének tartamát, sokszor meghamisítják a mű keletkezésére vonatkozó adatokat, és tovább növelik az e téren amúgy is uralkodó bizonytalanságot. A kevésbé veszedelmesek közül említjük az Erdélyi história első szakaszát, melyben Tinódi tíz, Heltai néhány esztendőről beszél. A 9. sorban Tinódi: „Beszéllek Erdelben mast történt dolgokról”, míg Heltai „mi történt dolgokról” beszél. A 16. sort úgy módosítja, hogy Ferdinánd török ellen való, Tinódinál még befejezetlen és bizonytalan kimenetelű készülődését időtlenségbe helyezi. Súlyosabban esik a latba a zárósorokban megadott évszám újabbra cserélése. A Bánk bán szereztetésének ideje Komlós nyomtatványában 1567, a Cancionaléban 1573. Nagybáncsai Hunyadi Jánosa Komlósnál 1560-ban íródott, Heltai szerint 1570-ben. E két adat birtokában feltűnő, hogy az 1573-as Valkai-kötet mindhárom darabja vadonatúj: 1571 és 1573. „Friss” szerzemény minden, amit csak Heltai közöl, ami tehát ellenőrizhetetlen: Temesvári János Béla királya (1571) és A kenyérmezei diadal Temesvári Istvántól (1569). Annál régebbiek az ellenőrizhetők: mind az 1550-es évek elejéről valók (Tinódi). A csak Heltaitól tudott évszámokat bibliográfusainknak meg kell kérdőjelezniük.

E legföljebb fél sorra terjedő korrekciók a versek lényegét nem érintik, jelentőségük az egységesítésben van, meg hogy egy kis tompítással, élezéssel a szerzők ideológiáját közelebb hozzák a szerkesztőéhez. Egy gyakorlatban hasznosítható tapasztalatot közölnek: Heltai nincs tekintettel a versfőkre, azok nála ez aprócska javítgatások következtében el is torzulnak. Ha hatékonyabb ellenőrzésre nincs módunk, pusztán ebből is következtethetünk az ő kezére.

A tartalmat illető változtatások tanulmányozására nem alkalmas egyenlőképpen minden mű. Némelyik csak itt maradt fent, nincs mivel összehasonlítani (Temesvári János és István, Valkai). Itt csak a versfők segítségével kereshetjük beavatkozás nyomát. Ezek alapján úgy látszik, hogy Temesvári János verse (Béla királyról és a tatárokról) igen csekély mérvű változást szenvedett. Romlott a 217. sor (az RMKT VIII. sorszámozása szerint), az 532, 541. és az 549. Temesvári István műve (A kenyérmezei diadal) versfőiben csak a IAHVE szót hordja, következtetésre alkalmatlan. Valkai Hariadenusa rögtön a legelső sorban valami zavart mutat, a továbbiakban azonban a versfőkből igen hosszú és hibátlan ajánlás olvasható ki; a befejező 16 szakasz már értelmetlen szöveget ad, de közülük az utolsó kettőben a költő magáról szól, ezt nyilván nem Heltai írta, és ha már változtatás nélkül lehozott 281 szakaszt, talán ebbe a 14-be sem nyúlt bele. Valkai másik szerzeményének, a Károly császárnak első szakasza hiányzik, romlással számolunk a jelenlegi 7. szakaszban és még 4 helyen; ám az 14a levél közepétől („Vala egyic”) a versfők összezavarodnak, és csak halványan mutatják az egykori értelem nyomát: VAEEVIVE IN VÖRA FIDE AC MEI MEMORESS stb., e lapokon bizonyosan számolhatunk szövegromlással (bár nem föltétlenül végig: a versfők utolja a Hariadenusban is értelmetlen). Ennek egy részére alkalmasint azok a strófák adtak okot, melyek a németek kegyetlenségéről, a spanyolok kapzsiságáról szólnak, itt olvassuk Heltai egyik, a Krónika előszavában is visszatérő vádját a magyarok ellen: másra sem jók, csak a nagy vitézkedésre. A János papról írt költemény rejtett ajánlása 3 betű kivételével kifogástalan.

A többi szöveg máshol is fennmaradván, nyilvánvalóbban tükrözi Heltai keze nyomát, és rögtön hozzátesszük, hogy az eltérés nem írható mindig az ő rovására.

Valkai Bánk bánját Komlós András ugyancsak 1574-beli nyomtatványa is őrzi. Dézsi Lajos ezt ismertetve arra az eredményre jut, hogy a debreceni kiadás a hitelesebb (Dézsi 1912, 171–172). Magunk részéről meg kell állapítanunk, hogy mind formai, mind tartalmi szempontból csaknem valamennyi esetben Heltai szövege a jobb. Heltai végig tisztaságra int, Komlós tisztességre. A rengeteg eltérés ugyan feljogosít arra a következtetésre, hogy nemcsak a nyomtatók gondja különbözött, hanem a kézirat is (vö. Molnár 1963, 239–240), ez azonban nem változtat azon, hogy a jobbik szöveget a Cancionale őrzi, míg a másik sok helyt az értelmetlenségig romlott.

A hiteles változattal szembeállítható közlemények esetében is vannak olyanok, melyeken lényeges módosítása nincsen. Egy-két betű- és szócserén kívül semmit sem változtat Tinódi Szegedi veszedelmén és a Losonci István halálán. A Budai Ali basa históriájában egyetlen hosszabb beszúrása van; Veszprém, Drégely stb. elveszítésének elbeszélése után:

De nem lőn csoda váraknak elveszése,
Mert ezekből lön szent igének üldése,
Ezért bosszút álla rajtok, kézbe adá,
És ellenségit lábai alá nyomá.
(RMKT III. 90–104.)

Elmarad az Eger vár viadaljának utolsó szakasza, melyben Tinódi vígan iszik, és a törököt gúnyolja, hiányzik itt az 1768–91. sor is, mely szerint, ha a vitézek nem félik istent, elvesznek, mint régen Saul és mint mostanában sokan; isten éltesse Ferdinándot és Oláh Miklóst! Van azonban egy rövidebb és egy hosszabb betoldása, mindkettő Fráter György rovására. Az 1564. sor után György bűneinek lajstromozása közben egy szakasz a kolozsváriak, személy szerint Heltai sérelméről szól:

Colosvariok nyughatatlanok miatta,
Csépeli, rója, kergeti és nyomorgattya,
Bűnes csak Christusnak evangélioma,
Ezért szegény prédikátorok faggattya.

A 116. sor után 7 teljes szakasz beszéli el, miképpen mérgezte meg Tordán a királyt, mert az nem nézte jó szemmel, hogy kincset és hatalmat harácsol.

Nagybáncsai Hunyadi Jánosának átdolgozásával az idézett kísérő tanulmányban foglalkoztunk, itt rövid összefoglalással is megelégedhetünk. A vers első szakaszát Heltai átírja, utána 44 újat told be, és az eredeti 2. szakasz már a II. rész élére kerül. Az I. rész tehát pár szó kivételével Heltai alkotása. Szilády szerint „ezek a strófák minden kornak hirdetik Heltai vakmerőségét, mellyel magyar versírásra adta magát” (RMKT III. 273). Tény, hogy az elemi követelményeket sem tartotta be. Ámde nem a képesség hiányzott belőle: épp most idéztünk tolla alól kikerült, és a korabeli átlaghoz képest inkább jó, mint rossz strófákat. Mint Heltai minden ügyetlensége, ez is szándékolt: az olvasónak azt kell szuggerálnia, hogy Bonfiniék cicomás szócsavarása helyett most a faragatlan együgyűséggel előadott pőre igazsággal találkozik. E botladozó sorokat nem írhatta tudós ember, szerzőjük valami tanulatlan paraszt vagy katona lehet, aki megelégszik a tények felsorolásával. Ez Heltai sajátos, populáris stílusának funkciója általában is. Ebben az első részben Bonfini Corvinus-származáselméletét cáfolja, és ahelyett ad elő egy másikat, mely Hunyadi Jánost Zsigmond és a Morszinai lány szerelméből származtatja. A Corvinus nevet és a Hunyadi címert a közismert holló epizóddal magyarázza. Bár elbeszélése egykorú forrást sejtet, és szóhagyományra hivatkozik, nem egyéb az, mint a Bonfini által cáfolt eredeztetés kissé módosított, színezett változata. Ezt a történetet a Historia lapjain először latinul közölte, ott még majdnem szóról szóra Bonfinival egyezően, másodszorra – magyarul és megverselve – itt, harmadszorra – magyar prózában – a Krónikában. Eközben fokozatosan bővíti, alakítja, kerekíti, míg végre magas művészi színvonalon kidolgozott, népies ízű, igényes, élvezetes olvasmányt formál belőle. Azok a szakaszok, melyeket csakugyan Nagybáncsai komponált, a II. részt töltik ki. Itt csak annyit változtat, amennyit az előzmények követelnek. A Nagybáncsai által említett címeradományozást címerbővítésre magyarázza, ő ugyanis a címer eredetét már előadta a saját felfogása szerint. Ezenkívül egy változtatást eszközöl: alaposan kihasználja, hogy a szerző hitszegettnek mondja a törökre támadó László királyt, említi Julianus (nála János kardinál) halálát, és megállapítja, hogy ezt a veszedelmet Eugenius pápa szerezte a királynak. Két szakaszból Heltai négyet csinál, felolvastatja Amurates császárral a frigylevelet: „Jézus Krisztus – mondja a felháborodott szultán nem valami ékes magyarsággal (de honnan is tudna szebben beszélni?) –, ezek vallják téged üdvözítőnek lenni?!” Hangsúlyozza, hogy az esküszegést a pápa tanácsolta, és hogy a pápa meg a kardinálok okozták e veszedelmet a magyaroknak (nemcsak a királynak).

Sok problémát vet föl a Tinódi-féle Zsigmond-krónika, mely a Cronicába nem került bele, és a Cancionaléval szembesíthető XVII. századi kézirata is csonka, némiképp romlott. A két változat talán közös forrásra megy vissza, úgy látszik azonban, már az sem volt tökéletes, mert közös hibákkal is bővelkednek. A versfők segítségével nagyjában megállapítható, hol melyik jobb, Heltai beszúrásai pedig többnyire kiugranak. Alaposan átírta az első versszakot.

Tinódi: Im megmondom Zsigmond király csudáját, / krónikáját és nagy kegyetlen voltát, / idegen nemzettel hadakozását, / országában mint veszte nagy urakat.

Heltai: Megmondom Sigmond király chronikáját, / emberségét, jóságát, vitéz voltát, / ez mellett az ő győzedelmes voltát, / szerencsétlenségét és apróságát.

A 325–352. sor a kéziratban ugyan nincs benne, de a versfőkbe beleillik, így az eredetinek is tartozéka volt; ugyanígy a 457–460, 589–592. sor, itt Heltai közlése megbízható. Vannak részek, melyek mindkettőben zavart mutatván korábban romolhattak meg (513–540, 629–648, 977–1016. sor, talán ezért hiányzik Heltainál az 1013–1016. és az egész részt megelőző 973–976. szakasz). Mindkét változatban fölösleges, tehát utólagos beszúrás Tar Lőrinc történetének a párta nélküli lányokról szóló strófája (1185–1188. sor). Heltai négy szakasszal toldotta meg a verset. Kettőben (673–680.) kárhoztatja Zsigmondot, mert megszegte Husz Jánosnak adott hitét, a pápa ugyan feloldozta, de ez isten előtt érvénytelen; ezután minden dolgában szégyent vallott (erre az életrajzi cezúrára utalt az első strófában is), és személyével példázza, mennyire nem szabad hinni a pápának. A másik két szakasz (765–772.) Csupor bán exemplumán figyelmeztet, hogy „Nem jó kövélységből embert mevetni [=nevetni], / vagy szüléről, termetről csúfolni”, mert mindez isten adománya. Kihagy viszont hármat, melynek ketteje (805–812.) csodáról, Szűz Máriához való imáról, böjtölésről, gyónásról szól, harmadikja pedig kétségbe vonja, hogy Zsigmond a szentek közé kerülhet, hacsak valaki nem segít neki (1165–1168).

A fentieken végigtekintve arra a megállapításra jutunk, hogy Heltai módosításai meglehetősen szűk körben mozognak. Azok a témák, melyeket nem szívelhet, és következetesen kihúz, vallási jellegűek: csodák, szentek, püspökök érdemei; Nagyszombatnak a nevét sem veszi tollára. Betoldásai elsősorban a pápista bűnöket ostorozzák, mert ezeket bosszulja meg isten rajtunk vereséggel, nyomorúsággal, törökkel. Más témájú módosításai ritkábbak. Nem a királyért, hanem a jámborokért könyörög, nem annak, hanem a magyarságnak a vesztét siratja. Fráter György ellenszenves előtte, különösen hintapolitikájáért és a kolozsváriak háborgatásáért. (Grittivel együtt ő példázza a képmutatást a Száz fabula 26. és 59. meséjében is.) Erkölcsi intelme csak egy van: adottságainkkal ne hencegjünk; ez szintén a Száz fabula több helyével vág egybe.

Mindez összevéve sem sok. A Cancionale nem gyarapítja komoly tétellel Heltai műveinek bibliográfiáját. Nem is ez volt a célja, becse sem ebben van. Megőrizte históriás énekirodalmunk néhány olyan darabját, mely nélküle óhatatlanul elsüllyedt volna, főleg pedig azért értékes számunkra, mert szerves részét képezi egy, régi literatúránk történetében páratlan vállalkozásnak, a protestáns szemléletű magyar történeti szintézisnek, s egy hasonlóképpen jelentős másiknak, a Szikszai Fabricius, Újfalvi, Szenci Molnár nevével jelzett teljes magyar énekgyűjteménynek.

3.

Mint annyi sok más, Heltai szintézise is csak félig megvalósult álom maradt. Félig azonban megvalósult, méghozzá a 16. század egyik legértékesebb hazai irodalmi alkotásában, Heltai Gáspár magyar nyelvű krónikájában. Chronica az magyaroknac dolgairól, mint iöttec ki a nagy Scythiaból Pánnoniában, es mint foglaltác magoknac az országot, es mint birtác aszt hertzegröl hertzegre es királyról királyra, nagy soc tusakodássockal és szántalan soc viadallyockal, mellyet Heltai Gaspar meg irta magyar nyelven, es ez rendre hoszta az Bonfinius Antalnac nagy könyvéböl és egyéb historias könyvekböl nem kiczin munkával. (A Krónika füzetes formában való kiadásának a szakirodalomban emlegetett terve félreértésnek köszönheti eredetét. Szikszai Fabricius vonatkozó helye: Heltai „daturus est operam, ut epitomen quandam historiae Hungaricae ab initio ad Matthiae usque regis tempora conficiat, quo integram patriae historiam et quidem quasi in fasciculum excerptis rebus memoria dignissimis contractam facile cunctis liceat cognoscere”. A hazai történelem fontosabb eseményeit „mintegy csokorba” szándékozik kötni, nem „Lieferung”-okba.) A nyomdai munkálatok még Heltai életében megindultak (egyik metszetén az 1574-es évszám áll), de a kolofon szerint özvegye végezte be anno 1575. Irodalom- és művelődéstörténeti (századok során egyre növekvő) jelentőségére mi sem jellemzőbb, mint az a számtalan méltatás, melynek tárgyául szolgál, meg az a tény, hogy még mindig kitűnő olvasmány. Az elemzések már oly sok oldalról világítják meg, hogy fölösleges volna a részletekkel foglalkozni. Forrásainak problémáját hosszasabban fejtegettük a fakszimile-kiadás alkalmával, arra az eredményre jutva, hogy fő forrása az elbeszélés törzsére nézve Bonfini, az utolsó 30 évre Zsámbokynak Bonfinihoz tett kiegészítése, illetve Brodaricsnak a mohácsi csatáról szóló beszámolója. Bonfinihoz képest egyébként alig találunk többletet, és amit mégis, annak túlnyomó többsége Székely István Világkrónikájából került ide. Ez a mű nemcsak adatokkal szolgál, gyakran a Bonfini-részleteket is Székely magyar fogalmazásában idézi, a Világkrónika Bonfini revideálásának egyik mércéje is. A másik mérce Thuróczy, kit minduntalan szembesít a decasokkal, az ő segítségével nyesegeti le azok fölöslegesnek ítélt hajtásait, sőt, Bonfinitól jóformán csak azt veszi át, ami nála is megtalálható. Különösen áll ez a Mátyás időszakát megelőző, a köztudatban már mélyebben belegyökerezett mozzanatokra, még különösebben a hun történetre, melynek jelentékeny darabját – Bonfinit félretéve – közvetlenül Thuróczytól fordítja. Ezzel a módszerrel, főleg a mű első felében, szinte mindent kigyomlál a decasokból, ami azokban tudományos tekintetben újat jelentett, és csaknem teljesen visszatér a középkori hagyományhoz, tudniillik ez az a rész, melyben Thuróczy sem adott hozzá semmit a hajdani krónikához. Heltai tehát korántsem egyszerű fordítója Bonfininak, még a tárgyi kiegészítéseket leszámítva sem, erős revízió alá veszi annak előadását. Bonfini kizárólag tudományos szempontokat figyelembe vevő történetírói koncepciója ugyanis nem felelt meg mindenben a gyakorlati követelményeknek, metódusának számos vonása, elbeszélésének sok részlete annyira éles ellentétben állt a több évszázados írott és íratlan hagyománnyal, a középkori jellegű történetfölfogással, hogy általános népszerűségre nem számíthatott, és nem is jutott sohasem. Ha Heltai saját történelemfelfogását széles körben akarta propagálni, nem szegülhetett szembe a közvéleménnyel, tehát Bonfinihoz képest vissza kellett lépnie Thuróczy felé. Az említett munkákon kívül hasznosítja két korábbi kiadványát is, az 1571-es Werbőczi-fordítást és a Cancionalét, valamint egy latin nyelvű leírást a Mátyás által állítólag tervezett óbudai egyetemről. Ami az ezekből vett adatokon kívül még olvasható a Krónikában, tárgyi tekintetben szinte szót sem érdemel, bár a mű eszmeiségének Heltai egyes kérdésekben elfoglalt álláspontjának megítéléséhez igen fontos. Ezek kisebb része (néhány aprócska, zömmel földrajzi, helyismereti adalék) íratlan hagyományt követ, a szerző tapasztalatait közvetíti, nagyobb része (a történeti elbeszélések, adatok, epizódok, novella- vagy anekdotaszerű betétek egynémelyike bizonyíthatóan, másika sejthetően) saját alkotása. Tudatosan alkalmazott írói módszer következtében e két csoport alig választható szét, és ezért az író által költött részletek is a hagyomány színét kapják kölcsön. Jellemző példa erre a Hunyadiak származásáról szóló elbeszélés, mely – mint említettük – a Krónikában harmadik s immár tökéletesen kidolgozott változatban áll elénk.

A magyar Bonfini latin elődjével, a Historiával szemben nem filológiai munka. Heltai már a címben jelzi, hogy saját művének tekinti, Bonfini meg a többi históriás könyv csak a matériát szállította hozzá. Bent néha megelégszik egyszerű fordítással olyannyira, hogy Bonfinit szólaltatja meg magyarul, egyes szám első személyben, ha éppen ő kerül szóba; máskor auktorként idézi, vitatkozik vele, és az egyes szám első személy önmagát képviseli. Tartalmilag a Krónika nem sokkal több a decasok kivonatos magyar fordításánál, manapság mai szerző önálló munkájának nem tekintenénk. Heltai megmaradt egyik kedvenc és rég bevált műfaja, a széljegyzetekkel kísért szabad, magyar nyelvű átdolgozás mellett. Ez lehetővé tette számára, hogy miközben a legmagasabb szintű tudományos megállapításokat adja elő, bárhol belefűzze saját gondolatait, módosítsa az elbeszélés terjedelmét, szemléletét, adatokkal toldja meg, vagy megkurtítsa, ugyanakkor a fordítás saját stílusának érvényesítésére is tág teret nyitott. Abba a szerencsés helyzetbe hozta magát, hogy a latinul nem értő, együgyű olvasó, akihez legfőképpen szólni akart, nem is nagyon tudhatta, mit mond Heltai és mit a nagy tekintélyű tudós historikus. Heltai történetírói működésének csúcsán ez a Krónika áll, mint a tíz éven keresztül dédelgetett terv első érett gyümölcse, a magyar múlt tudományos megalapozottságú és keresztyén szemléletű szintézisének első kötete. Itt tárul elénk legteljesebben és akadály nélkül történelemszemlélete.

A bevezetésül szolgáló földrajzi leírásban és aztán a történeti elbeszélésben mindvégig feltűnően nagy teret szentel a katolikus egyháznak; a forrás erre vonatkozó szavait, adatait megszaporítja, káptalan, püspökség, kolostor létéről, építéséről, javadalmazásáról ott is beszél, ahol az nem. A magyar társadalom rendjében – mondja Bonfini – első helyen áll az egyház, „mert – teszi hozzá Heltai – sok érsekek, püspökök, prépostok, káptalanok, apáturak sat. vagynak benne”, és a lapszélen: „Az első rendet elsütötte a dér”. Székesfehérvárnál említi, hogy ott prépostság volt, nagy káptalan, „sok egyéb papokkal és szerzetesekkel, hatalmas jószággal, jövedelemmel”, ám 1543-ban „megfizeték a bak árát”. Tudja, hogy a kalocsai érsek mindenkor a király kancellárja és fő tanácsadója volt. Esztergomban az érsekség mellett még nagy káptalant, sok papot, szerzetest is előszámlál, Váradon, Csanádon püspök, Gyulafehérvárt nagy és gazdag püspökség, káptalan volt, szép orgona, ezüstös, aranyos képek, jeles, drága misemondóruhák, püspöki szerszámok sok gyönggyel, drágakővel, prépostság is nagy jövedelemmel, de 1566-ban ezt is „elsütötte a dér”. Kolozsvár közelében egy „apáturaságos klastrom”, nem messze innét az erdélyi püspök egy kastélya. A székesfehérvári meg a szegedi miseruhának még az árát is tudja. E bővítmények a katolikus egyház fényűző gazdagságát, világi hatalmát érzékeltetik, és példázzák, hogy isten áldása nélkül mit sem ért mindez, fölprédálta a török. A püspökök, szentek pozitív tevékenységét általában hallgatással mellőzi, vagy gúnyosan céloz rá, csak a saját álláspontját igazoló momentumokra van tekintettel. Kidomborítja I. László papos voltát, ezért nem is vele, hanem a világias gondolkodású Salamonnal szimpatizál; bírálja Nagy Lajos uralkodását, mert az időben a pápa parancsolt Magyarországon. Zsigmond életében fordulópont Husz János megégetése, addig nagyra értékeli, ettől kezdve „Istennek átka lőn rajta”, mindenütt szégyent vallott. Nagy gondot okoz neki Mátyás huszita háborúja, kis híja, hogy nem juttatja emiatt Zsigmond sorsára: az ő Mátyása sem áll távol az esküszegéstől (szabadon bocsátása előtt jó hit alatt tesz kötést Podjebráddal). Végül hőse érdekében a bevált közvetítő megoldáshoz folyamodik, belül Bonfini fenntartás nélkül magasztaló szövegét adja erős rövidítéssel és néhány aránylag mértéktartó közbeszólással, saját véleményét a margón fejti ki. Eszerint a pápa az ördög szolgálatában kihasználja Mátyás emberi gyarlóságát, az ambíciót és kevélységet, „természet szerént való tisztességkívánását”, így ugratja bele az igazság és haszon nélkül való hadakozásba. A „kábaságnak” meg is lesz a jutalma: önmaga majdhogynem elkárhozik, az alája rendelt ország tönkremegy, a török kiterjeszti hatalmát, oktalan adók nyomorítják a népet, ebből támad a pártütés, a lengyel betörés. „Így veszté mind éltig a pápa az országot.” Nem nehéz fölismerni ebben a lutheránus antikrisztológia vonásait.

A régmúltra nézve elismeri a katolikus egyház bizonyos érdemeit. Említi az államalapítás szentjeit, István király klastromalapításait, melyekből „eszedbe veheted, atyámfia olvasó, micsodák voltak eleinte a klastromok, tudnia illik skólák, mellyekben tudós tanítómesterek és jámbor tanítványok laktanak”. A papoknak, plébánosoknak egyetlen feladatuk volt, „hogy prédikállanák az Isten igéjét a községnek”. A váradi püspök házas ember, erre külön felhívja a figyelmet. Bírálatát itt is a margók mutatják. Bonfini nyomán beszéli el a koronakérést, amit két széljegyzet kísér: „A pápától kíván Szent István mindeneket” – „Örül a pápa, de nem ok nélkül”; itt van a későbbi bajok gyökere. Apróbb-nagyobb katolikusellenes közbeszólásainak, megjegyzéseinek se szeri, se száma (lásd Zsilinszky 1883, 13–14.).

A Krónika gondolat- és érzelemvilágában emellett a Mátyás személye köré kikristályosított politikai propaganda foglal el központi helyet. Időben előrehaladva ez egyre támadóbbá, türelmetlenebbé válik, egyre közvetlenebb, néha már személyes aktualitást hordoz. Az Ulászló és II. Lajos időszakára felhasznált forrásoktól egyetlen dologban tér el, de ebben következetesen: minden alkalommal kifejezésre juttatja Szapolyaival szemben érzett ellenszenvét. Más oka ennek, mint amit maga mond, aligha lehet: a paraszthadak kegyetlen leverése és a törökbarát politika. Kritikája másutt is e két irányban a legélesebb, bár távolról sem egyértelmű, a török kérdésben és a „szegény község” dolgában.

Heltainak és általában a reformációnak a török kérdésben elfoglalt álláspontja csak külön tanulmányban tisztázható. Enélkül meg kell elégednünk a jelenségek konstatálásával és azzal a megállapítással, hogy e két téma összefügg. Az összefüggés elvi alapja az a – feudális rend realitásában gyökerező – feltevés, hogy az „úr”, a „fejedelem” az egyszerű tömeg Istentől rendelt vezére, korlátlan, de felelős vezetője. Neki kell biztosítania azokat a társadalmi feltételeket, melyek között ki-ki megjárhatja az üdvösséghez vezető egyéni útját. A török kérdés is beláthatatlan magasságban függ a „szegény község” feje fölött, azt csak az „urak” oldhatják meg. Heltai a törököt ténynek fogadja el, következménynek – mint Luther is –, mely bizonyos okok fennforgása esetén automatikusan, isteni rendelésből bekövetkezik. Az ellene folytatott fegyveres harcot tudomásul veszi, de nem lelkesedik érte, szükségtelennek tartja. Tudja ugyanis, hogy az emberi erény meg az ezzel szükségképpen együtt járó isteni segítség legyőzi, anélkül viszont feltartóztathatatlan. Hunyadi János és Mátyás erénye magától értetődően diadalt arat, az esküszegés törvényszerűen vereséget hoz magával. A harcot tehát nem a következmény, hanem az ok, az uralkodó körök erkölcstelensége ellen kell folytatni. Ez kerül a politikai propaganda középpontjába.

Keményen támadja az „urakat”, akik állhatatlanok, pártütők, újságnak örvendők, folyvást „üstököt vonsznak”; régi szokás ez közöttük, az „udvarban”, melynek bűneit, visszásságait nem szűnik ostorozni. Ez okozza az ország és az egyesek vesztét régtől fogva, különösképp pedig ettől erősödik a török, mert az nem alszik, kihasznál minden alkalmat. Ez az udvar elveszít minden becsületest, aki belékeveredik, mint elveszett Hunyadi László „az uraknak árultatásából méltatlan és kegyetlenül”, vagy Szilágyi Mihály, akinek sorsából „eszedbe veheted, micsoda oskola légyen az udvar”. Az „urak” általában és közelebbi meghatározás nélkül szerepelnek mint valami elvont rossz letéteményesei. Az „ördögi méreggel rakott” Ciliai grófot nevezi meg egyedül közülük, általában a király közvetlen világi környezetének egészét érti alatta, de az abban szereplő egyének többségéről személy szerint dicsérettel szól. Erkölcsi kategória ez, mint a Száz fabula „.világi dúsa”, kegyetlen, hatalmas, törvénytipró, gonosz, álnok, dölyfös nagyúr, szemben az ártatlan szegénnyel, az együgyű jámborral, de itt tevékenysége nem az egyéni életben, hanem országos méretekben folyik. Társadalmi helyzet, vagyon, tisztség nem játszik ebben szerepet, egyéni hajlandóság sem. Ha a vezetők egyike valami becstelenséget követ el, az az adott esetben az „urak” közé tartozik. Ilyen értelemben „úr” Kinizsi Pál, amikor leveri Corvin Jánost („Az urak hálaadása az Mátyás király nagy sok jótéteiért” – kíséri a margón ezt az eseményt), egyébként azonban „jeles vitézi főhadnagy”, emberségét dicséri, s mint „drága vitézlő hadnagy” hal meg. Szilágyi elfogatásakor Mátyás is „úr”-ként viselkedik. Amikor azonban az országnagyok megfeddik tunyaságáért a királyt, szemére vetik, hogy pusztulni hagyja az országot, akkor ők a szenvedő fél, a „szegény község”, s fölöttük a fejedelem játssza az „úr” szerepét.

Velük szemben áll a jó „úr”, az igaz „fejedelem” ideálja, Mátyás. István, Károly Róbert, Zsigmond az elődje. Attila kimarad a dicső ősök sorából; Mátyással való szellemi rokonsága, amit Thuróczy érzékeltetett, Bonfini hangsúlyozott, Heltainál elsikkad, nagyságából csak közhelyek maradnak: bőkezű, haragos, kegyes, gazdag, tisztességkívánó, népe szereti és féli őt. Távol áll tehát az igazi, az erkölcsi nagyságtól. Száz esztendővel korábban íróink még érezhettek közösséget Isten diadalmas és kegyetlen ostorával, de ekkor (már Oláh idejében is) inkább áldozataikkal. Heltai is felsorolja a harcias szkíták jeles tulajdonságait, megjeleníti diadalmenetüket, mellyel keresztülgázoltak az egyiptomiakon, a perzsákon, örményeken, Thrácián, Pannónián, Olasz-, Német-, Franciaországon, Hispánián, földúlták Görögországot és egész Ázsiát, hiába hadakozott ellenük Bacchus és Herkules, Nagy Sándor és Pompejus. Mi következett erre egy évszázaddal korábban? Mátyás. És most? Egy lapszéli jegyzet: „A törökök is scythiaiak.” (A szkítiabéliek példázzák a kegyetlenséget a Hálóban is.) Ezért marad ki Attila a sorból, ezért adja át az első helyet az ájtatos, szorgalmatos, kegyes Szent Istvánnak, aki Isten segítségével győzi le ellenségeit, skólákat alapít, idegen országokból nagy költséggel kerestet tudós és jámbor népeket, hogy idejővén tanítsák a magyarokat, halálos ágyán pedig örökül hagyja, „hogy a keresztyénségben állhatatoson megmaradván, szeretnék egymást, és békességben maradnának egymással, és hogy mindenben ártatlanul élnének, és elhagynák a sok kóborlást és az erőszaktételt, és hogy békességet tartanának mind a szomszédságbeliekkel, és hogy a fejedelmek parancsolatjának engednének”. Ő sem hibátlan, balgatagságból megajándékozza a szerzeteseket, megveti Magyarországon a római pápa uralmának alapját. Utódai legtöbbje csak ebben osztozik vele. Legközelebb Károly Róbert az, akit Heltai kiemel, mert megoltalmazta az országot és békességet szerzett. Zsigmond uralkodását – mint említettük – élesen metszi ketté Húsz János megégetése. Heltai, úgy látszik, hajlandó volna a legnagyobbak közé emelni, így nehezen szánja rá magát az ítélkezésre. Elismeri, hogy előbb derék uralkodó volt, maga nem magasztalja, de fölsorolja érdemeit, amiket – úgymond – a históriás könyvek dicsérnek: szép termetű volt, jámbor, kegyes, bőkezű, semmi kegyetlenséget sem cselekedett, csak a nagy bűnösöket büntette igazsággal, jeles épületeket emeltetett, hidat, tornyot kezdett.

Mindezekben annyi a nagyság, amennyiben Mátyást előlegzik. Mert övé a műnek csaknem fele. Már az előszó szükségesnek véli kiemelni: Mátyás – mint Szent István tette – tudósokat hívott a magyarok közé, „mert tudja vala, hogy a magyarok barbarusok és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre”. Ez az előszó magva is, a tudományok és mesterségek meghonosításának szüksége, ebből fakad Mátyás dicsősége, ebben való közreműködéséért érdemel Bonfini elismerést, ezért számít Heltai is az utókor hálájára. Leghosszabb, idegen forrásból vett betoldása a Mátyás által állítólag tervezett, monumentális egyetem részletes leírása. Ugyanolyan fantáziadús freskó ez, mint volt régebben egy-egy győztes csatáé halottak tízezreivel, a zsákmányolt fegyverek, zászlók erdejével, vértől duzzadt folyókkal, a hajdani nagyság százszorosra nagyított emlékképe, de nem a harc, hanem a kultúra mezején.

A fejedelem megítélésekor ezzel egyenértékű helyet kap a Szent István testamentumában megfogalmazott követelmény, a külső és belső békesség biztosítása, mintegy feltétele a tudományok és mesterségek művelésének. Vannak eszközök, melyek segítségével ez a cél elérhető: az igazságosság, jámborság, nagylelkűség, a bátorság, állhatatosság, ravaszság, gyorsaság bent nyugalmat parancsol, a külső támadót visszarettenti, visszaveri. Ellenkező irányban munkál a jogtalanság, a zsarnokság, a hamis hit, az állhatatlanság, gyávaság, vakmerőség, ostobaság, hitszegés, kevélység, fényűzés, tunyaság; ezek bent teret nyitnak a pártütőknek, kívülről szabad utat az ellenségnek. Mert a fejedelmi tulajdonságok ellenséges közegben érvényesülnek: idebenn az „urak”, kívül az ellenség, és a rossz tulajdonságokat kihasználva működik az ördög érdekében a pápa. E tényezők változó súllyal esnek a latba, konkrét esetben más-más arányban keveredve különböző eredményre vezetnek. László király vitéz és áhítatos, de a kábaság oly erős benne, hogy legföljebb „jeles pápás király” lehet; Kálmán sokat forog a tudomány körül, de hamis az, és csak „breviáros Kálmánná” válik. Mátyás velük szemben magáénak mondhatja az erények valamennyiét. Egy-egy tettét néha mégis elbizakodottság, állhatatlanság jellemzi, a fényűzésnek is rabja. Ebből következik, hogy ő sem maradéktalanul sikeres. „Míglen Mátyás király ezt a nagy (de heába való) pompát űzé sok üdéig Olomutzban, nem aluvék, sem pompáza addig a török császár, mert igen nagy sereget gyűjte”, betört az országba stb. Mellette a margón: „Az nagy heába való pompaságnak jutalma.” Ez azonban őrá még nem jellemző, annál inkább utódaira, a tunya Lászlóra, a csendes Lajosra, az egymással vesződő Jánosra és Ferdinándra, akik nem viselik az ország gondját, az alattvalókét, sem erkölcsileg, sem katonailag, sem gazdaságilag, szabadjára engedik az urak temészetében megbúvó rossz ösztönöket, a pórnép hivatott vezető nélkül marad, az ördög hatalmába esvén fellázad, az erkölcstelenség általánossá válik, az ország elvész. A Krónika csak céloz minderre, ez a második kötet tárgya lett volna. Ez azonban már nem készült el.

Némi fogalommal mégis rendelkezünk róla. Egyrészt tudjuk, mi volt Heltai véleménye a sarkalatos kérdésekről, másrészt az anyag lényegében együtt volt. Nincs okunk feltételezni, hogy változtatott volna bevált módszerén. Rendelkezésére állt még néhány évtizedre Székely Világkrónikája és még jó időre az 1568-as Zsámboky-féle Bonfini-függelék. Ezek már elvégezték az adatgyűjtést és a szakmai alapvetést. A Cancionale szövegei ellen nem volt kifogása, vagy ha mégis, úgy már módosította azokat. Ha ennek 16. századi tárgyú énekeit prózára ülteti át, mint a Nagybáncsai előtt álló strófákat, a 2. kötet zöme készen is áll (Erdélyi história, Temesvár, Szeged, Budai Ali basa, Eger). Föltehetjük, hogy időben hozzá közelebb és a hitújitással szorosabb kapcsolatban álló eseményeket tárgyalva, több alkalmat talál saját tapasztalatainak közlésére, ez azonban a tényanyagon és a nagy vonalakon keveset változtathat. Nem azt akarjuk mondani, hogy a második kötet elmaradása nem fájdalmas veszteségünk, hanem azt, hogy az előkészítő munkálatok már annyira előrehaladtak, hogy az ígért könyv minden bizonnyal rövidesen elkészült volna, és hogy tartalmára, jellegére, irányára, stílusára az eddigiekből következtethetünk.

Hivatkozások

Csomasz-Tóth Kálmán: A humanista metrikus dallamok Magyarországon. Bp., 1967.

Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Bp., 1912.

Kulcsár Péter fakszimile-kiadáshoz csatolt kísérő tanulmánya. Bp., 1973. BHA VIII.

Holl Béla, ItK, 1970. 59–60.

Horváth János: A reformáció jegyében. Bp., 1957². 385.

Klaniczay Tibor, ItK, 1958. 152–169.

Molnár József: A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására a XVI. században, 1527–1576 között. Bp., 1963.

Szabó Géza: Geschichte des ungarischen Coetus an der Universität Wittenberg 1555–1613. Halle, 1941. 55.

Varjas Béla kísérő tanulmánya a Cancionale hasonmás-kiadásához. Bp., 1962.

Waldapfel József, ItK, 1938. 31–44, 119–129.

Zsilinszky Mihály, BpSzle, XXXVI. 1883. 82. sz. 1–19.