Orlovszky Géza

A históriás ének
1574: Megjelenik a Cancionale

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 310–322.

„Vóltam e szándékba, hogy kinyomtatnám a Biblia-béli szent históriáknak szép énekit, és a Soltároknak rend szerént való Psalmusit (…), de Isten ő szent felsége nem engedte eddig, hogy az én jó szándékomat véghöz vihettem vólna. Kiváltképpen mostan. Ezokaért vettem elő az históriás énekeket a régi magyar királyokról, és azok közül egy nyihányat megnyomtattam. Egyéb szép históriákkal egyetembe” (Heltai 1574, *2r). Heltai Gáspár mentegetőző szavai a Cancionale élén arra utalnak, hogy csak jobb híján, kényszerűségből kezdett 1573 tájékán nagy mennyiségben világi témájú énekes históriákat nyomtatni. Varjas Béla feltételezése szerint a kényszert János Zsigmond 1570-es és Báthori István egy évvel későbbi cenzúrarendelete jelentette (Varjas 1982, 224–226). Azóta Balázs Mihály meggyőzően cáfolta ugyan, hogy a házasságra készülő, de nagybeteg János Zsigmond tényleges könyvkiadási tilalommal sújtotta volna Melius Péter püspök antitrinitárius-ellenes körét, de az kétségtelen, hogy az új fejedelem, Báthori 1571. szeptember 17-én szigorú rendeletben szabályozta a könyvnyomtatást és a könyvkereskedelmet (Balázs 1998, 31, 200–201). A tilalom ez esetben elsősorban a Dávid Ferenc-párti kolozsvári tipográfia ellen irányult, de mindez egyben a megelőző évek felfokozott, az állam belső nyugalmát megbontó hitvitázó láz lehűtését szolgálta. A nyomdászattörténet tanúsága szerint az erdélyi országrész két nagy könyvkiadási központjában, Komlós András debreceni és Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában 1571 után valóban visszaesett a vallásos kiadványok száma, helyettük viszont megjelent egy új nyomtatott műfajtípus: a verses história. 1571 előtt tudomásunk szerint mindössze három verses históriát tartalmazó nyomtatvány jelent meg. Legkorábban Farkas András szkíta–magyar históriája, 1538-ban, Krakkóban, Gálszécsi István katekizmusához kötve (RMNy 1971, 25). Majd 1554ben szinte egy időben Kolozsváron, egymástól nyilván nem függetlenül, Tinódi 22 éneket tartalmazó Cronicája és az úgynevezett Hoffgreff-énekeskönyv, 23 históriával.

Varjas Béla úgy vélte, az 1570-es évek elején a kényszerű tétlenség készteti az erdélyi nyomdászokat arra, hogy valami „gyorsan értékesíthető és jövedelmező” nyomtatnivalót keressenek: „Erre a célra leginkább a rövidebb szórakoztató elbeszélő művek lettek volna a legalkalmasabbak. Ilyenek azonban kinyomtatásra készen csak históriás énekfajták formájában voltak hirtelenjében kéznél. (…) A ma ismert mintegy 155 históriás éneknek a kétharmadát pedig 1570-ig már megírták. Ez a verses-énekes elbeszélő műfaj tehát szinte korlátlan mennyiségben és ingyen állt a nyomdász rendelkezésére” (Varjas 1982, 225). Varjas hipotézise szerint tehát a 16. század középső harmadában óriási verses epikai korpusszal kell számolnunk, amely a 18. század közköltészetéhez hasonlóan az oralitás és a kéziratosság kölcsönhatásában működött volna. Ezek szerint a nyomtatás csupán a jéghegy csúcsát, a „szinte korlátlan mennyiségben” keringő históriák kicsiny töredékét őrizte meg az utókor számára. Ha ez így lenne, akkor arra kellene számítanunk, hogy a kéziratos hagyomány nagyszámú, nyomtatástól független szöveg emlékét őrizte meg, legalább az utalás szintjén. Valójában a ma ismert közel kétszáz – az RPHA adatai szerint 185 – verses história elenyésző részét, alig 5%-át hagyományozta kizárólag kéziratos forrás. A 16–18. századi énekeskönyvek história-kéziratai szinte teljes egészében nyomtatott szövegforrásról készült másolatok. Ezen túl a csupán említésből, egykorú könyvtárlajstromból ismert, kikövetkeztethető históriák száma sem túl jelentős, alig több egy tucatnál, és ezek nagyobb része is nyomtatásban napvilágot látott szöveg volt.

A korabeli szóhasználat krónikának, históriának, históriás éneknek mond minden olyan verset, mely történetet beszél el. Az ének kifejezés nem feltétlenül ténylegesen énekelt szöveget jelöl – jóllehet a 16. századi verses históriák előtt szinte mindig szerepel nótajelzés vagy éppenséggel kotta –, hanem a verses formában írott szövegek, a versek megnevezésére szolgáló szó (Tóth 1993, 507). Bár úgy tűnik fel, a „história” megnevezést a „lött dolgok” elbeszélésére illett alkalmazni, nem találunk egyetlen olyan 16. századi versszerzőt sem, aki azzal kérkedett volna, hogy kitalált történetet ad elő. Az egyházi felfogás mind protestáns, mind katolikus oldalon kárhoztatja és üldözi a fikciót (Pirnát 1984). Bornemisza Péter gyakran idézett szavaival: „De jaj, miúta hazugságot súga ama ravasz kígyó és sárkány, az mi első szüleink füleibe, és annak helt adának, azúta immár csak mind hazugságnak, hallgatására és hívságos múlatságra vágyódnak mindennek fülei, tisztátlan és fajtalan beszédnek hallgatására, hazug és álnok tanácsra, hamis és eretnek tanyításra, rágalmazók, gyalázók, fondrolók sugarlásaira, trágár és penészes csúfságra, bába beszédre, álnokul költött fabulákra Királyfia kis Miklósról, poéták óriásiról, Apoloniusról és egyéb hitságról, virág-és szereleménekek hallgatására, lant-, síp-, dob-, trombitaszó-beli haja-hujára, és temény ezer csácsogásokra” (Bornemisza 1578, 98–99). Máshol viszont megengedi, hogy a lakodalmakban „szép históriákat és isteni dicséreteket az lantosok énekelhetnek” (Bornemisza 1574, 716).

Az iskolamester és históriaszerző Csáktornyai Mátyás fiataloknak szánt verses illemtanában is határozott különbséget tesz az énekek témája szerint (Grobian, RMKT 2004, 281):

Ha el- kiballagsz újulni szép zöld mezöre,
Társaidnak szép dolgokról leszen beszéde,
Szép historiákat hoznak elő egyembe.
Eszét veszesd, te mást zajogj, ne légy hallgató:
„Régi dolog a’, had járjon, nem ide való,
Az óbor jó, efféle nem mind jó, aki ó;
Ifjak vagyunk, vén dolgokról ne elmélkedjünk,
Apósokra hadjuk! – mi szerelemről szóljunk,”
Így tréfáld meg, amit nem tudsz, mi jó emberünk.

A régi dolgokról való ének tehát meglett férfiak körében is illendő és hasznos, a szerelemről szóló viszont a neveletlen fiatalság kétes értékű szórakozása.

Az irodalomtörténeti rendszerezés is a feldolgozott téma és annak forrása alapján próbálja csoportokba osztani a 16. századi epikus verstermést. Arany János „regés”, „történeti” és „bibliás” énekeket különböztetett meg. Nem nagyon tér el ettől A régi magyar vers repertóriuma (a továbbiakban RPHA) felosztása sem:

1.) vallásos

1.1.) história (85 darab)

1.1.1.) elbeszélő (69 darab)

1.1.1.1.) bibliai (63 darab)

1.1.1.2.) bibliai világkrónika (3 darab)

1.1.1.3.) egyháztörténeti kivonat (4 darab)

1.1.1.3.2.1.) közel kortársi (3 darab)

1.1.1.3.2.2.) régi (1 darab)

1.1.1.) leíró vagy értekező (21 darab)

1.1.1.1.) prédikációs ének (20 darab)

2.) világi

2.1.) história (102 darab)

2.1.1.) elbeszélő (101 darab)

2.1.1.1.) nem fiktív (65 darab)

2.1.1.1.1.) történelmi (29 darab)

2.1.1.2.2.) kortársi tudósító (36 darab)

2.1.1.2.) fiktív (37 darab)

2.1.2.) leíró vagy értekező (1 darab)

A regényes, szerelmi témájú („világi, fiktív”) énekeket szokás Toldy Ferenc óta széphistóriának nevezni, noha, mint Varjas Béla rámutatott, a korabeli szóhasználatban az ilyen témájú históriáknak nincs külön megnevezésük (Varjas 1982, 126). A „szép história” megjelölést a bibliai és a történeti énekek címében is rendre ott találjuk. A modern széphistória terminus mögött alig rejtett értékítélet is megbújik: az irodalomtörténészek által gyakran lenézett, esztétikai szempontból kevésre becsült anyagból a (19. századi) szépirodalom-fogalomnak leginkább megfelelő szövegcsoportot emeli ki.

A verses epika hagyományos felosztása tetszetős, háromosztatú rendszert mutat, amely megfelel a líra tematikus hármasságának: szerelmes ének, „isteni dicsíret” és „vitézsígről való ének”. Az egyes tematikus csoportokhoz ráadásul eltérő poétikai funkciók rendelhetők. Ezek szerint a bibliai históriák tanítanak, a történeti és a tudósító énekek példamutatással lelkesítenek, a széphistóriák pedig gyönyörködtetnek. Valójában ha a szövegekben található szerzői megnyilvánulásokat nézzük, akkor szinte mindenhol azt találjuk, hogy a fenti három funkció együtt, egymással keveredve van jelen.

A tematikus csoportosítás korlátait két példa bemutatásával szeretném szemléltetni. Illyefalvi István Jephtes-históriája (1590) a Bírák könyve 11. fejezetének történetét dolgozza fel. Forrása azonban nem közvetlenül a Biblia szövege, hanem a skót George Buchanan 1542-ben írott latin nyelvű humanista drámája. A szerző vitathatatlan vallási tekintély, zsoltárparafrázisainak népszerűsége vetekedett a Théodore de Bèze-éivel. Jephtes sive de voto című darabja az új típusú humanista dráma egyik mintadarabja, mely az arisztotelészi poétika követelményeinek teljes mértékben megfelel, dramaturgiai példaképe pedig Euripidész Iphigenia Auliszban című műve. A két darab szüzséje igen hasonló, mindkettőben egy leánygyermek fogadalmi áldozata és a leány apjának tragikus gyötrődése áll a középpontban. Érdekes módon Euripidész drámájának magyar fordítása már az 1580-as évek elején megjelent (valószínűleg) Szebenben. Ha figyelembe vesszük, hogy a Jephtes-história feldolgozásához Balassi Bálint is hozzáfogott, Illyefalvi művének kontextusát nem annyira a teológiai-didaktikus, mint inkább a humanista-udvari közegben kell keresnünk. A szerző valóban részben patrónusának, Kendi Ferencnek, részben tanítványának, Kendi Zsófiának – aki talán Balassi egyik versének címzettje! – ajánlja művét. Illyefalvi tanító, számára a história műfaja eszköz arra, hogy az érvelő beszéd, a genus demonstrativum szabályait gyakoroltassa tanítványaival, és emellett egyszerre hasznos tanulságokkal is ellássa őket (RMKT 2004, 97):

Ebből minden hasznot vehet ő magának, itt érthet barátságról,
Sült paraszt elméről, emberi szerzetről, Isten igazságáról,
Fogadás dolgáról, Úrnak szerelméről, engedelmes fiakról.

Illyefalvi meglehetősen hűen követi Buchanan drámájának szövegét, helyenként stilisztikai minőséget is sikerül átmentenie; szinte már nem is átdolgozásnak, hanem műfordításnak tekinthető a munkája. Nehezen érthető, hogy miért vetette el a drámai formát, és miért a históriát választotta az átdolgozás keretéül. A magyarázat talán abban rejlik, hogy a befogadói elvárások szintjén éppen a széphistória az, amellyel versenyezni kíván – vagyis serdülő lánytanítványai ezt a műfaji konvenciót képesek legkönnyebben dekódolni (RMKT 2004, 97):

Sokan gyönyörködtök szereleménekbe, csak mind azt dúdoljátok,
Szentírásból, avagy bölcsek leveléből semmi dalt nem tanultok,
Jobb volna, sírnátok, hogysem mint efféle örömet követnétek.

A műfaj hagyományrendszerére történő ironikus utalásként értelmezhető az a gesztusa is, hogy a bevezető emelkedett tónusát megtörve vándor hegedősök módjára inni kér (RMKT 2004, 97):

Minden völgynek hegye, napnak éje vagyon, tavasznak nyára vagyon,
Nincs oly jó szerencse, ki sokáig álljon, hogy búra ne forduljon,
Minden jámbor tőlem ezt majd megértheti, csak nekem innom adjon.

(Horváth Iván a szöveg stílustörését praktikusabban magyarázva azt feltételezte, hogy Illyefalvi talán valahogy hozzájuthatott Balassi befejezetlen Jephtes-fordításához, és annak részleteit beépítette saját szövegébe – Horváth 1982, 264.)

Az Icon vicissitudinis humanae vitae címet viselő históriát tudósító éneknek kellene minősítenünk. A magát megnevezni nem kívánó szerző („Ihász névtelene”) saját fülével hallott kortárs történetet beszél el. Megnevezi adatközlőit, bizonygatja a történet hitelességét. A történet maga egy hódoltsági területre tett utazás kerettörténetébe ágyazva meséli el Ali budai pasa házasságát: felemelkedését, majd bukását adja elő – turkológus szakemberek tanúsága szerint nagyjából tényleg hitelesen (Fodor–Sudár 2002). Funkcióját és retorikai helyzetét tekintve az Icon… semmiképpen sem a Tinódihagyomány örököse. A mű részben útleírás, részben történelmi anekdota, részben humanista novella. A névtelen szerző számára azonban az irodalmi kommunikáció terén a históriás ének konvenciórendszere volt leginkább hozzáférhető, hiszen a bevezető szerint ez már a hatodik históriája! Látható erőfeszítéssel igyekszik szétszórt anyagát „históriásítani”: az eseményeket erőltetett lineáris kronológiába rendezi, Ali pasa történetéhez bibliai, mitológiai és történeti exemplumokat illeszt, a végén pedig didaktikusan összefoglalja a széphistóriába illő tanulságot (RMKT 2004, 53):

Csuda dolog az asszonyoknak dolgok,
Mint bölcs Salomon őrólok megírta,
Jobb nyilván-szeretőnek ő csapása,
Hogy nem mint csalárdnak ő csókolása.

Ezen a ponton érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy még a legnyilvánvalóbban szórakoztató szándékú széphistóriák is – talán az egy Árgirus história kivételével – szükségét érzik, hogy valamilyen tanítást, intést vagy adhortációt intézzenek olvasóközönségükhöz. Az Euryalus és Lucretia szerzője hosszan elmélkedik a szerelem veszélyeiről, mondván: „Ezek példájából azki jól megérti, nyilván megtanulhatja, / Hogy az szerelemnek méreggel megtöltött poharát meg ne igya” (Stoll 1955, 137). Ugyanígy a Cegei Névtelen is didaktikus funkciót tulajdonít históriájának (RMKT 2004, 53):

Ebből immár minden ember tanolhat,
Meglött dolgot példájul elővehet,
Atyák, anyák férjnek ő leányokat,
Kit szeretnek, annak adják azokat.

A szerelmes tematika mellett a széphistóriák – egyébként óvatosságból gyakran inkognitóban maradó – szerzői rutinosan tudnak érvelni, vagyis úgy tűnik, az irodalmi kommunikáció színterén a 16. század utolsó harmadára ez a regiszter kivívta a saját – viszonylagos és ideiglenes – létjogosultságát. A fikcióval szembeni előítélet közmegegyezését azonban – úgy tűnik fel – nem próbálta meg senki komolyan megkérdőjelezni. Egyetlen históriaszerző sem kérkedik azzal, hogy kitalált történetet adna elő: „Szólok szerelem dolgáról tinéktek, / És tüzének nagy lángjáról beszélek, / Kit hogy megértsetek, titeket kérlek, / Régi lött dolgot jelentek, higgyétek” (Páris és Görög Ilona históriája); „Egy régi dologról szép krónikát mondok” (Vitéz Franciscórul és az ő feleségéről); „Szép, lött dolgot mondok, kérlek, halljátok” (Gisquardus és Gismunda); „Senki hazugságnak, valaki olvassa, ez dolgot ne alítsa” (Euryalus és Lucretia). Még Gergei Albert is azzal próbál védekezni, hogy Tündérországban játszódó meséjét „olasz krónikában” találta (Árgirus históriája).

Mint látható, a verses história igen sokszínű, műfaji korlátok közé nehezen szorítható jelenség. Próbáljuk meg a tematikus osztályozási szempontot kiegészíteni az anyag kronologikus elrendeződésének vizsgálatával! A szövegek többnyire kolofonban rögzített keletkezési időpontjánál azonban fontosabbnak ítélem figyelembe venni az első nyomtatás dátumát, mely a szöveg elterjedésének kezdetét bizonyítja. Annál is inkább, mivel véleményem szerint a históriás ének, abban a formában, ahogy mi megismerhetjük, a könyvnyomtatás terméke.

Bizonyára létezett a műfaj alakulásának olyan előtörténete, amely nem érte még el a kéziratosság közvetítőrendszerét sem. És ugyanígy a história virágkorában nagy valószínűséggel létezett a műfajnak olyan regisztere is, mely az oralitás határán mozgott, s így az irodalomtörténet eszközeivel nehezen közelíthető meg. Azonban a nyilvánosságnak azt a szintjét, amelyet már ténylegesen irodalmi kommunikációnak nevezhetünk, tehát ahol témák, műfajok, művek, szerzők és olvasók egymásra hatása viszonylag folyamatos volt és az intézményesülés jeleit mutatta, csak a nyomtatás közege tudta biztosítani.

Vállalva az egyes szövegek és egyes kiadások keltezetlenségéből adódó bizonytalanság kockázatát, a ránk maradt szövegek időbeli szóródása viszonylag jól kijelöl három fejlődési korszakot.

A históriák korai időszaka az 1470-es évek végétől az 1540-es évek legelejéig terjed. Ebbe a csoportba szinte csak kivételek tartoznak. Kivételes rögtön a legkorábbi szöveg, egy tudósító ének, a Szabács viadala azzal, hogy várakozásunk ellenére verstanilag igen csiszolt: rigorózusan szótagszámláló; keresetten tiszta rímei pedig – összevetve a nyolcvan évvel későbbi Tinódi igénytelen morfémarímeivel – egészen meglepők. A Wittenberget megjárt prédikátor, Farkas András éneke a legkorábbi ismert bibliai história, de egyben az első nyomtatásban megjelent epikus ének is, és a korai csoportból az egyetlen, amely a keletkezéssel közel egy időben nyomdába került. Honfoglalási-szittya tematikája összekapcsolja Csáti Demeter (ferences szerzetes) szintén ebbe a korai csoportba tartozó énekével. Az idetartozó negyedik szöveg a Decameron 100. novellájának Petrarca által készített latin fordítása nyomán 1539ben készült széphistória. Istvánfi Pál valószínűleg páduai tanulmányai során találkozott Petrarca szövegével. Az éneket János király és Izabella esküvője alkalmából készítette. Megírása után harmincöt évvel jelent meg először nyomtatásban. Érdemes itt megemlíteni, hogy a nyomtatásra nem kerülő korai históriák kéziratos hagyománya teljesen eltér a hagyományozás későbbi modelljétől: nem kéziratos énekeskönyvben maradtak fenn, ráadásul mind a Szabács viadalával, mind Csáti Ferenc énekével szemben felmerült a hamisítás gyanúja.

A következő időszakot a kolozsvári nyomda korábban már említett két nagy históriaantológiája reprezentálja összesen 47 művel. Nyomtatásban história ezeken kívül ebben az időszakban nem is látott napvilágot. Azt lehet mondani, hogy a korszerű história műfaját valójában ez a két kiadvány teremtette meg. Az uralkodó típus a bibliai história és a történeti-tudósító ének. A szándék és a befogadó közönség mindkét esetben jól azonosítható. A bibliai história a protestáns híveket látja el teológiailag korrekt, épületes és szórakoztató, olvasni és énekelni való történetekkel. Tinódi Cronicájának célkitűzéseiről maga a szerző nyilatkozik a kötet előszavában: „Ez jelenvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanemhogy az hadakozó, bajvívó, várak, városok rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanúság üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozjanak” (Tinódi 1554, 89).

A Hoffgreff-énekeskönyv és a Cronica megjelenése nyilván nem független egymástól. Mivel nyomdászattörténeti indokok szerint Tinódi kötete a korábbi, arra kell gondolnunk, hogy a Cronica sikere bátorította fel a kiadót – hogy ez Hoffgreff György vagy Heltai Gáspár volt-e, ebből a szempontból lényegtelen –, hogy a történeti históriák után egy nagy csokrot összegyűjtsön a bibliai történetet megverselő énekekből is. Sajnos a kiadvány mindkét fennmaradt példánya csonka elöl, így nem ismerjük a gyűjteményt bevezető előszó szempontjait. A kötetbe foglalt anyag meglepően egynemű, mintha a kötet szerzői módszeresen kiválogatták volna az Ószövetség cselekményes, izgalmas témát előadó könyveit. Néhány jellemző téma: Vitéz Gedeonról (Batízi András, RPHA 1191), Zsuzsanna asszonynak históriája (Batízi András, RPHA 0238), Dávid király és Betszabé (Biai Gáspár, RPHA 0818), Holofernész és Judit (Sztárai Mihály, RPHA 1194), Tóbiás házasságáról (Dézsi András, RPHA 0958), Az erős vitéz Sámsonról (Fekete Imre, RPHA 1284 és Kákonyi Péter, RPHA 1250); a vitézi és szerelmi motívumokban is bővelkedő történetek kiválasztásával láthatóan versengeni akartak a közönség figyelméért a világi témájú históriákkal.

Kákonyi Péter a Sámson-história (1550 k.) elejére illesztett hőskatalógusában mint-ha meg is nevezne néhány vetélytársat (RMKT 1880, 289):

Sok erős vitézek voltak e világban,
Mint az erős Hektor vala a Trójában,
Hercules, Achilles nagy Görögországban,
Szép ifjú Philotás Macedoniában.

Azért emlékezzünk egy nemes vitézről,
Az erős Sámsonnak születéséről…

Batízi András témamegjelölése Az istenfélő Zsuzsánna asszonnak históriája (1541) elején akár világi széphistória hősnőjéről is szólhatna (Varjas 1979, 1: 435):

Kinek, a virágnak az ő szépségéről,
Nevet adtak vala ő ékességéről,
És az liliomnak szép fejérségéről,
Zsuzsánnának mondják ő keresztnevéről.

Az általunk ismert históriás énekek közel felét tartalmazta a Hoffgreff-énekeskönyv. A gyűjtemény megjelenésével mintha le is zárult volna a bibliai históriák keletkezésének időszaka. 1555 után megritkulnak a szövegek, 1570 után pedig gyakorlatilag már nem születik új bibliai história. 1582-ben, amikor Bornemisza Péter ilyen énekeket keres saját vallásos versantológiájába (Énekek három rendbe, Detrekő, 1582), nagy nehézségek árán tud csak új darabokat összeszedni, és ezek is javarészt az 1540-es és 1550-es évekből kelteződtek. A közönség érdeklődése nem fordult el ettől a műfajtól, hiszen a legsikeresebb darabok a század utolsó harmadában időről időre újra megjelennek, igaz, akkor már egy egészen más könyvkiadói program keretében.

Ezzel át is térhetünk a verses história harmadik korszakára (1571–1600).

A kolozsvári és a debreceni nyomda kiadói stratégiája hirtelen, egy időben változott meg, aminek közvetlen kiváltó oka külső kényszer: a hitvitázó kiadványokat tilalmazó fejedelmi cenzúrarendelet volt. A háttérben azonban szükség volt arra is, hogy a befogadói oldalon megjelenjen a nemzeti nyelvű szórakoztató olvasmány iránti igény. Ezt jelzi, hogy az 1560-as évektől megszaporodik az – egyelőre csak kéziratban terjedő – világi forrás alapján írott énekek száma.

A formálódó új típusú verses epika olvasóközönsége leginkább három irányból jöhetett. A deákos műveltségű értelmiség érdeklődésére tarthattak számot az antik témájú énekek. Ilyet már Tinódi is szerzett: Guido da Columna latin Trója-regényéből emelte ki Jason és Médea történetét; ezt azonban jellemző módon nem válogatta be nyomtatott Cronicájába. Ilosvai Selymes Péter 1548-ban megverseli Nagy Sándor viselt dolgait. Egy évvel később Kákonyi Péter ír éneket Küroszról Justinus világtörténeti műve alapján.

A szerelmi témájú széphistória kezdetben udvari környezetben bukkan fel. Istvánfi Pál (Voltér és Grizeldis, 1539) és Ráskai Gáspár (Vitéz Francisco, 1552) egyaránt a király környezetében mozog; Istvánfi egyenesen az uralkodó esküvőjének alkalmából írja meg művét. A típus iránti érdeklődés növekedését jelzi viszont, hogy 1570ben két ilyen ének is keletkezett: Semptén az állítólag horvátból fordított Béla király és Bankó leánya, „Léva város kerületiben” – a Dobók fészkében – pedig az Ovidius heroidája nyomán készült Páris és Görög Ilona.

A világi história harmadik regisztere a kortárs és a nemzeti történelem iránt érdeklődő nemesi olvasóközönség ízlését szolgálta ki. Ez a csoport a legnépesebb. Forrása jellemzően Bonfini és más magyarországi történetírók, valamint a népszerű európai kortörténeti összefoglalók.

A tematikusan sokrétű, mozgékony, az olvasóközönség ízlését egyszerre kereső és formáló – tehát piacérzékeny – históriakiadás modelljét a debreceni Komlós András és a kolozsvári Heltai Gáspár formálta ki. Némileg eltérő úton indultak el. Heltai konzervatívabb és igényesebb volt. Eredeti terve egy olyan magyar történeti kézikönyv összeállítása lehetett, mely saját készülő Bonfini-fordításának verses párdarabja lett volna. Mivel azonban a szövegek összegyűjtése nehézkesen haladt, a rendelkezésre álló énekeket kezdte sorra, önállóan (illetve párban) megjelentetni. Ezek az egy-két ívfüzet terjedelmű kiadványok olcsón forogtak ugyan, de kis terjedelmük miatt könnyen lehetett őket szállítani, és éppen olcsóságuk miatt többet lehetett belőlük eladni. A kis terjedelem azt is lehetővé tette, hogy a kiszedett oldalakat ne kelljen szétdobni, így szükség esetén gyorsan újra lehetett nyomni, és ezzel a művet raktározási költségek nélkül is folyamatosan piacon lehetett tartani. Az önállóan is terjesztett füzetes kiadásokat összefűzve hozta létre Heltai azt a 230 levélre terjedő vaskos kötetet, mely a Cancionale, azaz históriás énekeskönyv címet viselte. A rendelkezésre álló elég vegyes anyagból Heltai igyekezett felismerhető koncepciójú kötetet összeállítani. A koncepció lényege az a Habsburg- és katolikusellenes történetszemlélet, mely nosztalgiával tekint a régi nemzeti királyok, Béla, Zsigmond, de különösen a Hunyadiak korszakára.

A szövegeket onnan vette, ahonnan tudta. Legtöbbet Tinódi Cronicájából, de gátlástalanul átvett több, eredetileg Debrecenben megjelent kiadványt, például Görcsöni Ambrus terjedelmes Mátyás-históriáját. Véleményem szerint Heltainak üzleti partnere is lehetett, mégpedig nem más, mint a kötetben négy szöveggel is szereplő Valkai András, aki 1579-es Audoinus és Albuinusában nyíltan megmondja, hogy korábbi (Heltainál megjelent) históriáit maga adta ki: „Magyar nyelven írtam históriákat, / Versekben kiadtam jeles dolgokat” (Varjas 1979, 1: 898). Valkai az új műfaj egyik első „bestsellerírója”, aki láthatóan tisztában van a reklám fontosságával. Históriái bevezetőjének sztereotip eleme a korábbi műveinek népszerűségére való hivatkozás. Például a János pap császárnak birodalma elejéről (Varjas 1979, 1: 879):

Panasz lenne, hogyha ezt elhallgatnám,
Mit arról értettem, ha ki nem adnám,
Csak hiába énmagamnak tartanám,
Akik nem tudják, azoktól megvonnám.

Valkai keresetten egzotikus, kalandos történetei amúgy sem illenek Heltai történeti koncepciójába; szerepeltetésüket az üzleti megfontolások indokolhatták.

A Cancionale mindennek ellenére aligha lehetett anyagilag sikeres vállalkozás. Ilyen nagy terjedelmű, drága versantológiát – Bornemisza Pétert kivéve – nem is adott ki többé senki.

Az új históriatípusnak leginkább megfelelő kiadási formát Komlós András kísérletezte ki. Ő kezdettől fogva a kis befektetést és kis kockázatot jelentő füzetes kiadás híve. 1571-től kezdve öt éven keresztül históriák tucatjai kerülnek ki műhelyéből. Ha szerényen csak átlag ötszáz példánnyal számolunk, akkor is füzetek tízezreivel látta el az erdélyi és a magyarországi könyvpiacot. Nem voltak tematikus megkötései, azt adta ki, amitől hasznot remélt: népszerű bibliai históriát, tudósító éneket, Ilosvai Toldiját, és valószínűleg ő vezette be nyomtatásban a széphistóriát is. Először 1574-ben Istvánfi Pál jó harmincöt éves Voltér és Grizeldisét és Ráskai szintén öregecske Vitéz Franciscóját, de talán még ebben az évben kihozta Enyedi György vadonatúj Gisquardus és Gismundáját is. Ekkorra már a füzetes história jellegzetes tipográfiai megjelenése is kialakult. Míg korai kiadványai igénytelenebb kivitelben, címlap nélkül készültek, 1573-tól a históriákat ugyanazon téglalap alakú ornamentikus fametszettel díszített fedlappal kezdte nyomtatni. (Ez a nyomdadísz ékesíti a 16. századi Régi Magyar Költők Tára új folyamának papírborítóját is.) A címlap védte a kiadványt, és alkalmas volt arra is, hogy hosszú, figyelemfelkeltő, néha egyenesen bombasztikus címet helyezzenek el rajta. Például: Az nagyságos Bánk bánnak históriája, miképpen az András király felesége az Bánk bán jámbor hites feleségét az eccsével megszeplősítette, s miképpen Bánk bán az ő jámbor hitesének megszeplősíttettéseért az kiralné asszont levágta.

A debreceni és a kolozsvári nyomda portfóliójában a tulajdonosváltások ellenére is ott találjuk a füzetes históriát a század végéig. (E két műhelyen kívül még a bártfai Gutgesell Dávid és a Manlius nyomda adott ki ilyeneket.) A nyomtatás által kínált nyilvánosság és az esetleges anyagi haszon új lendületet adott a históriaszerzőknek. Ebben az időszakban már elsősorban szórakoztató jellegű regényes, szerelmi témájú művek, tehát széphistóriák keletkeznek. A minta leginkább a Historia elegantissima, vagyis Enyedi Gisquardus és Gismundája. Ezt a modellt látszanak követni a legnépszerűbb nyomtatott széphistóriák: az Euryalus és Lucretia, az Apollonius, a Telamon, a rövidebb lélegzetű Titus és Gisippus, a De amatoriis affectionibus történetei és az Effectus Amoris. A Fortunatus- és az Árgirus-széphistória az alapmodelltől eltérő, de ahhoz hasonulni igyekvő változatot képvisel.

Nem túlzottan nagy mennyiségű ez az anyag, a század végén azonban Csáktornyai Mátyás már úgy érzi, a „históriaszerzésben vetődő” (vetélkedő) szerzők már „bővséggel énekeltek” Trója veszéséről és hasonló témákról; annyira, hogy alig maradt mit megverselni (RMKT 2004, 243, 269):

Jóllehet minden dolgokról írtak az bölcsek,
Szükséges tudományokról szép intéseket,
Hogy már mi nem volna mondva, alig lelnének.

A nyomtatott história kétlaki műfaj. Olvasásra szánt szövegvers, amely azonban előadásra is alkalmas, dallama, nótajelzése vagy kottája van. A szöveg integritását és a szerzői funkciókat biztosító számos jeggyel – címlap, akrosztikon, kolofon – rendelkezik (a másodlagos kéziratosságban ezek a jellegzetességek „dekonstruálódnak”). A szövegek átlagos terjedelme növekszik, egyre gyakoribb a több énekből álló, kiadósabb olvasmányt jelentő kompozíció.

Különösen nyilvánvalóvá válik a könyvnyomtatás erőteljes hatása a história poétikai modelljére, ha ellenpróbaként megvizsgálunk néhány olyan szöveget, amelyek nem kerültek be a nyomtatott hagyományba.

A Kuun-kódex gyulai vitézekről szóló énekének (Cantio de militibus pulchra, 1561, RPHA 0369) egyediségére már többen felfigyeltek (Jankovits 2006). A nagyrészt párbeszédekben megírt, rímtelen szöveg bővelkedik mondattani párhuzamosságokban és ismétlődő, variálódó szövegelemekben, az orális költészetet jellemző formulákban. Nem tartalmaz sem didaktikus utalásokat, sem iskolai, deákos műveltségi anyagot. A szerző tanulatlan, sőt valószínűleg írástudatlan vitéz lehetett, aki egy társának tollba mondta szerzeményét. „Erre vall – írja Horváth Iván –, hogy az ének szerzői énje csak egyszer szólal meg egyes szám 1. személyben: a vitézek (memóriát próbára tevő) katalógusának bevezetőjében, ahol a költő egy pillanatra önmagára összpontosítja figyelmét, akárcsak Homérosz a nagy hajókatalógus előtti múzsafelhívásban” (Horváth 1984, 125). Hasonló poétikai jegyek – bár „modernebb” verselés – jellemzik a szintén kéziratban terjedő Szilágyi és Hajmási históriáját, melyet „egy ifjú” minden bizonnyal hallomás után dolgozott fel valami régebbi énekből.

A széphistória típusú epikus ének virágkorának az 1500-as évek hetvenes és nyolcvanas évtizedét kell tartanunk. Ebben a két évtizedben ez a műfaj olyan korszerű és inspiráló forma, amely jelentős irodalmi teljesítmények létrejöttét teszi lehetővé. A széphistória alkalmas volt arra, hogy az európai irodalmi diskurzus alakzatainak jelentős szegmensét – antik irodalmi alaptörténeteket, mitológiai, történeti hivatkozásanyagot, irodalmi archetípusokat, közhelyeket stb. – közvetítse a magyar nyelvű olvasóközönség számára, bevonva az irodalmi kommunikáció terébe olyan, az átlagos deákos műveltséggel vagy annál is kevesebbel rendelkező befogadókat, akik korábban nagyrészt csak a szóbeliség keretein belül mozoghattak.

A közvetítés határait jól érzékelteti Huszti Péter átdolgozói eljárása. Fő forrásszövege Vergilius Aeneise; az eposzi narratív szerkezettel azonban nem tud mit kezdeni. Az eseményeket szépen időrendbe szerkesztve, a végén lekerekítve mondja el. A költői kidolgozásnál, a költői fikciónál jobban érdekli a tudákos történeti és művelődéstörténeti ismeretanyag. Vergiliust középkori források alapján „kiegészíti” a Sicambriamondával, a négy bibliai világbirodalomról szóló protestáns tanítással, a török birodalom terjeszkedésének határaira vonatkozó jövendölésekkel és más hasonlókkal. Huszti Aeneise arra is jó példa, hogy a históriaszerzők miként próbálják saját szövegeiket hozzáigazítani az olvasóközönség érdeklődéséhez. Trójai témájú énekét valószínűleg utólag fejeli meg az Aeneas és Dido szerelméről szóló epizóddal. Ez az „Oly búval és bánattal az Aeneás király…” kezdetű rész (RPHA 3002) önállóan is terjedt, és nótajelzésként szolgált az Árgirus széphistória számára.

A század utolsó évtizedében a história hirtelen elveszíti életerejét, a műfaj válságba kerül. Legfeltűnőbb a széphistóriák elapadása. Mintha ez a típus, amint kinevelte a maga olvasóközönségét, egyszerre ráirányította volna a figyelmet a saját viszonylagos korszerűtlenségére és provincialitására is. Stoll Béla megfigyelése szerint ekkor már „a szerelem megverselésének uralkodó műfaja a líra” (Stoll 1955, 178). A legigényesebb szerzők új irányokba próbálják tágítani az epikus ének határait. Az egyik árulkodó tünet, hogy a műfaj az iskolai praxis részévé válik. Az olyan iskolamesterek, mint Illyefalvi István és Csáktornyai Mátyás, az iskolai retorikai képzés szolgálatába állítják a históriát.

A gyakorlati felhasználás másik útjaként a szerzők agitatív, politikai célokra használják fel. Baranyai Decsi János jól felismerte, hogy a história népszerűségéből (popularitásából) eredően képes a társadalom minden rétegében mozgósító, közvéleményt befolyásoló hatást kifejteni. A Török császárok históriájában – bár tudja, hogy ez a műfaj humanista tudóshoz nem teljesen illő – sorra meg is szólítja a mű potenciális olvasóközönségét, gyakorlatilag mindenkit (RMKT 2004, 525):

Tü is fő-fő rendek az Istenhez térjetek,
Se pénzt se magatok tü ne kéméljétek,
Véreteket tü kiontani ne szánjátok!

Tü is, ó nemesek magatok jobbítsátok,
Az szegény községet, kérlek, ne kénozzátok,
Keresztyénség mellett véretek kiontsátok!

Tü várasbeliek kedvetekre kik éltek,
Az sok ciffréságnak békét immár hagyjatok,
Fejedelmünknek pénzetekben adjatok!

Tü is asszonynépek páva módra kik jártok,
Az sok bujaságban immár alább hagyjatok,
Ha török kezében akadni nem akartok.

Te is szegény község intlek, ne viszálkodjál,
Isten ellen, urad ellen ne átkozódjál,
Engedelmességgel mindenben te forgódjál!

Tü is, ó, őrállók, kik népet tanítjátok
Az néma ebeket, intlek, ne kövessétek,
Kiáltsatok, mindent Istenben biztassatok!

Vitézek kik vattok, kétségben ne essetek,
Keresztyénség mellett erősen forgódjatok,
Jó hírt idvösséget hadban szerezzetek!

A politikai közvélemény befolyásolására kezdik használni az erdélyi fejedelem környezetében is ezt a kommunikációs formát. Először 1594-ben íródik – magyarul és németül is – „igön szép história” Báthory Boldizsár, Kendi Sándor és társaik önkényes kivégzésének igazolására; az alcím szerint: „miképpen az áruló urak el akarták az erdélyi vajdát árulni, és egész Erdélyországot pogán kézben akarták ejteni; azoknak az uraknak veszedelmekről” (RPHA 1343). Ez a hagyomány folytatódik majd a következő évtizedben is: Kátai Mihály felkoncolásáról, majd pedig a Conspiratio Kendianáról is születnek majd államilag megrendelt énekek.

Politikai célok szolgálatába szegődik a bibliai história is. Beythe István dunántúli püspök lutheránus egyházi ellenfeleit 1596-ban beleírta az ószövetségi Jeroboám történetébe (Csepregi zsinat, RPHA 4020), a szereplők azonosításához szükséges kulcsot pedig a versfőkbe és a margón rejtette el.

A história válságáról tanúskodó további tünet, hogy néhány esetben olyan nagyigényű feladatok megoldására próbálták meg felhasználni, amelyekre valójában nem alkalmas. A 16–17. század fordulóján tudomásunk szerint három ilyen hatalmas, a műfaj kereteit feszegető mű született. Az első, Cserényi Mihály műve (Perzsiai fejedelmek históriája, RPHA 1493) valójában verses Hérodotosz-fordítás. A görög–perzsa történetből módszeresen kiemelve a perzsa történelemre vonatkozó részeket, kiegészítve néhány egyéb helyről származó epizóddal Cserényi négyrészes, közel nyolcszáz strófás verses történeti regényt alkotott.

A ma már csak sajnos könyvtáblából kiáztatott nyomtatástöredékekből ismert Clitophón és Leucippe még ennél is hosszabb lehetett, a teljes mű elérhette a Szigeti veszedelem terjedelmét. A história forrása Achilleus Tatios 3. századi alexandriai görög író nyolc könyvből álló szerelmi kalandregénye. A mű kalandos és erotikus részletekben bővelkedik; tartalmaz például egy hosszú párbeszédet arról, hogy vajon a fiúk vagy a lányok által nyújtott szerelmi gyönyör-e a magasabb rendű. Az ismeretlen magyar átdolgozó, amennyire a töredékekből megállapítható, nem volt képes a história műfaji és poétikai korlátainak meghaladására. Verselése unalmas, rímei morfémarímek, nyelvezete kevés költői szépséget vagy elbeszélésbeli ügyességet mutat. A bevezetőben így foglalja össze művének mondanivalóját (RMKT 2004, 339):

Meggyőz mindent, mint mondják, az szerelem,
Nincs mert ellőtte nyilában engedelem,
Rabjává lesz mind szegény s fejedelem,
Ellent nem áll néki ész, sem értelem.

Erőt, eszet, elmét mert mind felyülmúl,
Valakikben mérge hevének indul,
Éget ő tüzével, kímíletlen dúl,
Mint vitéz tőrében, bölcsi azképpen hull.

A história regénnyé fejlesztésének csődjét beismerve a Clitophón és Leucippéhez nagyon hasonló művet, Heliodórosz Aitopikáját feldolgozó Chariclia csonkán és kéziratban maradt. A témakör iránti érdeklődés nem hiányozhatott, hiszen egy-két évtizeddel később a hellenisztikus regény kliséinek felhasználásával prózai komédiát fabrikál valaki egy dunántúli főúr házasságának alkalmából. Sőt Gyöngyösi István is elég érdekesnek érzi ahhoz, hogy 1668-ban újra elővegye és saját invenciójára hagyatkozva megpróbálja kikerekíteni a történetet. Természetesen a magyar Ovidius már egy egészen más korszakban, egészen más poétikai hagyomány birtokában közelített a feladathoz.

A verses história az évszázad végére tehát elérte fejlődésének természetes határait, és többé nem számolhatunk vele élő, alakuló irodalmi formaként. A közönség érdeklődése nem szűnt meg iránta teljes egészében, hiszen a következő két évszázad során a régi történeteket újra és újra kiadták. Egyes szövegek ponyva formájában még Arany János gyermekkorának olvasmányai között is megfordultak. A befogadó közönség körének szélesedése, a szövegek visszaíródása a kéziratosság és az oralitás közvetítő rendszerébe megnyitotta az utat a históriák folklorizálódásának irányába is. Az Apollonius széphistória motívumai a 20. század elején gyűjtött népmesékből köszönnek vissza.

Hivatkozások

Balázs Mihály (1998) Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Budapest: Balassi.

Bornemisza Péter (1980) [1574] „Másod úrnapi evangéliom az kijelenés napja után…”, in Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei, Budapest: Szépirodalmi, 689–718.

Bornemisza Péter (1955) [1578] Ördögi kísértetek, Eckhardt Sándor (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Fodor Pál – Sudár Balázs (2002) „Ali pasa házassági históriájának történeti háttere és török vonatkozásai”, in Szentmártoni Szabó Géza (szerk.) Ámor, álom és mámor. A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete, Budapest: Universitas, 325–358.

Heltai Gáspár (szerk.) (1574) Cancionale, azaz históriás énekeskönyv…, Kolozsvár: Heltai (RMNy 351). Hasonmás: Varjas Béla (kiad.), Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézet – Akadémiai Kiadó, 1962 (BHA V.).

Heltai János (1997) „Balassi és Buchanan Iephtese”, Irodalomtörténeti Közlemények 101: 541–549.

Horváth Iván (1982) Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest: Akadémiai.

Horváth Iván (1984) „Eötvös-füzetek”, Irodalomtörténeti Közlemények 88: 125.

Jankovits László (2006) „A szóbeli kultúra és a Cantio de militibus pulchra”, in Hazugok, fecsegők, álmodozók, Budapest: Balassi, 32–54.

Pirnát Antal (1984) „Fabula és história”, Irodalomtörténeti Közlemények 88: 137–149.

RMKT (1880) Régi Magyar Költők Tára, XVI. századbeli magyar költők versei. Első kötet (1527–1546), Sziládi Áron (kiad.), Budapest: MTA.

RMKT (2004) Régi Magyar Költők Tára. XVI. századbeli magyar költők versei, 12, Orlovszky Géza (kiad.), Budapest: Balassi.

RMNy (1971) Borsa Gedeon – Hervay Ferenc – Holl Béla et alii (szerk.) Régi magyarországi nyomtatványok, 1473–1600, Budapest: Akadémiai.

RPHA (1992) Répertoire de la poésie hongroise ancienne, Horváth Iván – Font Zsuzsa – Gál György et alii (szerk.), Paris: Nouvel Objet.

RPHA (2000) A régi magyar vers repertóriuma, Hálózati adatbázis, v. 5.0.5, Horváth Iván – Font Zsuzsa – Gál György et alii (szerk.), Gépeskönyv ContentWare Labs. Webelérés:

http://irodalom.elte.hu/repertorium/

Stoll Béla (kiad.) (1955) Magyar széphistóriák, Budapest: Magyar Könyvtár.

Tinódi Sebestyén (1984) [1554] Krónika, Szakály Ferenc (kiad.), Budapest: Európa.

Tóth Tünde (1993) „Egy vers neménec megjobbitot modgyai – Szenci Molnár Albert a versről”, Irodalomtörténeti Közlemények 97: 501–509.

Varjas Béla (szerk.) (1979) Balassi Bálint és a 16. század költői, 1–2, Budapest: Szépirodalmi.

Varjas Béla (1982) A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest: Akadémiai.