Bognár Péter, Horváth Iván

Szabács viadala
(Országos Széchényi Könyvtár, MNy 2)

Megjelent: „Látjátok feleim…”, Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, A katalógus technikai szerkesztője Budai-Király Tímea, a rezüméket fordította Albrecht Friedrich, a katalógust tervezte Filakowszky György, látványterv Imre Olga, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2009 151–155.

A nyelvemléket őrző, kb. 300x220 mm méretű, harántalakban, majd keresztben összehajtott papírlapot 1871-ben az Ung vármegyei Csicseren, a Csicsery család levéltárában fedezte föl Véghely Dezső, s ő értesítette róla Thaly Kálmánt, aki elnevezte, majd elsőként közzétette a szöveget. Véghely sajnos nem jegyezte föl, hogy megtalálásakor a papírlap pontosan milyen környezetben, milyen oklevelek vagy egyéb iratok társaságában helyezkedett el.

Ahogy az írás jellege, úgy a papír is kétségkívül korabeli, Fazakas József véleménye alapján a velencei köztársaság valamelyik papírmalmának terméke (Imre 1958, 279). Az emléket 1972-ben restaurálták, ekkor „a négy részre szétesett levél összeállítása japánpapír és polietilénfólia segítségével” történt (Cz. Kozocsa 1972), tehát a gubacstinta fizikokémiai vizsgálata nem lenne egyszerű feladat.

A 150 verssornyi, elején csonka, történetmondó szövegtöredék (RPHA 245) a magyar világi költészet legelső fönnmaradt emléke. Költője ismeretlen. A kézirat – a javításokból és betoldásokból úgy látszik – talán szerzői fogalmazvány. A szöveg Mátyás 1475–76-i sikeres hadjáratáról számol be, a Száva parti török vár, Szabács bevételéről. Az elbeszélő roppant tájékozott katonai dolgokban (a hadviselés szókincséből nem kevés először épp ebben a nyelvemlékünkben fordul elő), sőt úgy ír, mintha a várostromban ő maga is, személyesen részt vett volna. A kutatók ezért – egyéb fogódzó híján – szívesen gondolják úgy, hogy a mű azon melegében, még 1476-ban vagy röviddel utóbb elkészült.

A történészek általában hiteles emléknek, sőt történelmi kútfőnek tartják a versezetet (Sebők 2009, 207; Veszprémy 2009, 53), többnyire a nyelvészek is hitelesnek nyilvánítják (Molnár – Simon 1975, 95–101), az irodalmárok viszont mind mostanáig vonakodnak annak elfogadni (Lázs 1994), részint a versforma és a műfaj rokontalansága, részint amiatt, hogy a szöveg megértését olykor nem régies, hanem esetlen fordulatok nehezítik meg. A hamisítás gyanúját azonban sem Horváth János, sem az újabb kutatás (Horváth I. – Orlovszky 2008) nem tudta igazolni.

Egyelőre az irodalomtörténészek is kénytelenek lesznek eredetinek tekinteni a művet – akkor viszont le kell vonni a szükséges következtetéseket.

Nyelvhasználat

Horváth Jánost meghökkentették a műben felbukkanó „szinte magyartalan szólások” (Horváth J. – Imre 1956, 7). Ezt a kijelentést ő csupán szónoki fordulatnak szánta – azonban érdemes szó szerint venni. Lehetséges, hogy a mű szerzője egy magyarul kitűnően tudó, de nem magyar, hanem – bár a strumlottak, strumlást alakok hangátvetése a szóeleji mássalhangzó-torlódás ellenére magyaros (Imre 1966, 48) – talán német anyanyelvű személy volt.

A nyelvtanuló barkácsol. A jól megtanult nyelvtan fölényes használatára vall a szabályok szinte öncélú működtetése.

A Szabács viadalának morfológiája gazdag, például a ʻlovas katonaʼ jelentésű „lovagló” (74) szabályszerű képzésű főnév, de más régi szövegekből nem kerül elő (Imre 1958, 26).

Szintaxisa is bőbeszédű, jóllehet az orális verses epika hagyományos moduláris építkezésére, mondattani párhuzamosságaira és permutációira (Horváth I. 1991, 87–88, 125–136) nemigen találunk példát benne. Redundanciáit mással, talán a fönti módon kell magyaráznunk. Horváth János főként ezt az elemekre bontó (szabályok túlműködtetésén alapuló) és ezért terjengős mondatszerkesztést érezte, részben talán alaptalanul (vö. Imre 1958, 289–291), idegenszerűnek: halált vallottak (29. sor), viadalt velek törletének (62), arról bölcsessége lőn (78), harcolást töttek, / Azzal magoknak sok sebet vöttek (28), hogy szózatot ők ne vehessenek (83) stb.

A gyanús – de nem bizonyosan hibás – esetekkel (elméllé, strumlást, vö. Horváth M., 1964; Uő. 1965; Uő. 1966; vö. még Imre 1963; Uő. 1965; Uő. 1966) most nem törődve, annyit bízvást leszögezhetünk, hogy az elbeszélő mintha helytelenül használná a törlejt ʻkészít’, ʻfogalmazʼ igét, mintha nem elég pontosan ismerné a szó jelentését (Nyíri 1985). Azért-e, mert katona, nem pedig értelmiségi? Nem inkább azért-e, mert értelmiségi ugyan, ám nem anyanyelvi beszélő?

Az is a magyar nyelv egyik (mondatfölötti, szövegnyelvészeti) sajátsága, hogy ugyan az alany gyakran jelöletlen (pontosabban 0 jelet kap), de megváltozásakor nem szokott jelöletlenül maradni. A Szabács viadalára jellemző jelöletlen alanyváltogatások megsértik nyelvünk e szabályát. A 7. sor jelöletlen alanya nem az 1–5. sorbeli mondatokéval azonos, mint várnók, hanem a 6. sorbeli mellékmondatéval (Károly 1987, 472). Az eset nem egészen egyedi: szintén a mellékmondat alanyához kapcsolódó, jelöletlen alany – és persze szintén nehezen érthető – Apáti Ferenc Cantilenájának (RPHA 403) 6. sora. Az viszont már végképp értelemzavaró, hogy a 17–28. sorban „először az ostromlókról, majd a várbeliekről, végre ismét az ostromlókról van szó a külső tények, valamint a szöveg szemantikai összefüggése alapján. De a szerző nem teszi ki az alanyokat” (Károly 1987, 472). A törlejt akár a hamisító hibája is lehetne. A megváltozó alanyok jelöletlensége viszont nem vall anyanyelvű beszélőre.

A kutatók szövegromlásnak minősítik és kijavítják a 23. sor vélhető germanizmusát, az ismétlődő toldalékok első előfordulásának törlését, vö. „csütör- és vasárnap” (Karinthy), „Afri- oder Ameriko” (Morgenstern).

A Sebes- és ugyan [a szövegben tollhibával: gÿuan] szünetlen lőttek (23) sorban a sebes értelmi okokból nem lehet jelző, csak határozó. Zolnai Béla nyomán Imre Samu sebest-re javítja (Imre 1958, 25), paleográfiai alap nélkül, holott a szövegjavítást nem igénylő sebesen alak is igazolható lenne: sebes-en és ugyan szüne-tl-en, ha megengedjük az ismétlődő képző első előfordulásának németes elhagyását. (A –t(a)lan / -t(e)len fosztóképző régebbi alakja -n nélküli, vö. mez-tél-láb, TESz, különösen pedig fia-tal, vö. Simoncsics 1974.)

A „hamisítvány vagy eredeti” kérdése körül több mint száz éve zajló vita érvei és ellenérvei tehát többnyire a helyükre kerülnek, ha a Szabács viadalában eredetit látunk, de nem magyar anyanyelvű szerző alkotását.

Nemcsak a nyelvhasználat vizsgálata teszi lehetővé ezt a következtetést. Hasonló eredményre jutunk a műfaj és a verselés elemzésével is.

Műfaj

A Szabács viadalát a 16. század népszerű műfajával, a históriás énekkel, azon belül is az ún. tudósító énekkel szokás rokonságba hozni, holott nyilvánvalóan nem énekelt, hanem szövegvers, s ekként inkább a német Reimchronik magyar megfelelője.

Balassi először 1589 végén, 1590 elején szerzett, ún. Caelia-versei éléről fogja elhagyni a dallamjelzést; az énekversen alapuló, modern magyar szövegvers első példái ezek lesznek – több mint száz évvel a Szabács viadala után. A magyar vers másik, vékonyka, eleve nem éneklésen alapuló hagyományához a 16. századból olyasmik sorolhatók, mint majd Pesti Gábor Esopusa vagy a Selmecbányai vitézek gúnyverse – a 15. századból pedig épp a Szabács viadala. A mű szövegvers jellegét alátámasztja a kutatók ama régi megfigyelése is, hogy a szöveg első sorában olvasható „felyülmondott” eleve az írásbeli fogalmazáshoz szokott ember szava (a papíron vagy pergamenen az van feljebb, amit az ember előbb írt le). Még pontosabban: a főleg okiratszerkesztésből élő „deák” (a hivatalnok) szakszava ez, ahogy a latin „supradictus” (ʻfentemlítettʼ) is (vö. Bartal 1901, 646). Külföldies megoldás – vagy iskolázottságával szinte kérkedő hivatalnokra vall – Kinizsi Pál elő- és utónevének fölcserélése: „Pál Kenézi” (1).

A vers külalakja sem illik bele saját korába: soronként van írva, nem lapszéltől lapszélig folyó prózának, s a sorkezdők nagybetűk. Tőlünk nyugatra a későközépkorban ez volt a szokás – de nálunk nem. Pesti Gábor Esopusáig, Sylvester Újtestamentumáig, aztán Balassi sajátkezű verslejegyzéséig (1593) kell várnunk, hogy ilyen külalakkal találkozzunk.

A Szabács viadala nem a későbbi magyar históriás énekre hasonlít, hanem a párrímes német Reimchronikra. Ilyesmi lehetett az a rímes, német nyelvű elbeszélő költemény is, amelyet („rhythmos Germanica lingua compositos”) Mátyás színe előtt olvasott föl vagy fejből elszavalt („recitavit”), nem pedig elénekelt költője (Galeottus Martius Narniensis 1934, 21).

Verselés

A Szabács viadala, a 16. század históriás énekköltészetének javát meghatározó négyes bokorrímmel szemben párrímet alkalmaz, és rendszeresen elkerüli a 16. század históriás énekköltészetének egészét meghatározó (mert a szóbeli költészeti hagyomány párhuzamosságaitól elválaszthatatlan) ön- ill. morféma-rímet. Ez a megfigyelés teljes összhangban van azzal, hogy a vers nem kapcsolódik az orális epika énekhagyományához, hanem írásban megfogalmazott, felolvasásra vagy magánolvasásra szánt mű.

A Szabács viadala elég pontos szótagszámláló verselésű: 150 sorából mindössze 20-ban van szótagszám-hiba. A szótagszámlálás máskülönben majd csak a 16. század harmincas–negyvenes éveiben válik uralkodó tendenciává a magyar költészetben.

A Szabács viadalának tíz szótagos sorfaja is különbözik a 16. század históriás énekeiétől. A csaknem kétszáz e műfajba sorolható vers közül rajta kívül mindössze hat használ tízes sorfajtát. Metrikai elszigeteltségét tovább növeli az a tény, hogy míg a hat tíz szótagos sort alkalmazó vers mindegyike két félsorra tagolja a rendelkezésre álló szótagokat (4+6 ill. 5+5 arányban), addig a Szabács viadala metszetet egyáltalán nem használ.

Ezeket a jelenségeket, amelyek a korabeli magyar költészetben nem könnyen értelmezhetőek, érdemes a német verselés esetleges hatásának tulajdonítani.

A német verstörténetben a 13. században, francia mintára kialakult hangsúlyos-szótagszámláló költészet kettéválik, és létrejön egy tisztán hangsúlyos és egy tisztán szótagszámláló irány (M. L. Gasparov 2002, 166–209). Ez utóbbi jellemzői: pontos szótagszámlálás, tiszta, páros rímelés, metszet nélküli sorok, elmondáson (felolvasáson), nem pedig éneklésen alapuló előadásmód. A Szabács viadalára ráillik ez a jellemzés. És nemcsak arra. A 16. század jelentékeny, német anyanyelvű magyar írója, Heltai Gáspár Ponciánus császár históriájának fordítását ilyen formában írt gúnyverssel toldotta meg. Az összehasonlítás kedvéért álljon itt belőle az első három – Heltai közlésében is sorokra tördelt – sorpár:

Az asszonyok tudom, haragosznak,
És az nyomtatónak gonoszt mondnak
Ez könyvecskének szép példáiért,
Kik mutatják bennek az álnok vért.
Ők is Isten teremtett állati:
De általok az ördeg igen ví.

A szerző

Egyáltalán nem lenne meglepő, ha a Szabács viadalát csakugyan egy német anyanyelvű és műveltségű deák szerezte volna. Alig néhány, korabeli világi lírai emlékünk maradt fönn, s közülük is kettő német hivatalnoki környezetből származik. Kiállításunk egy másik versét, a Soproni virágéneket Gugelweit János, Sopron város jegyzője írta be a soproni számadáskönyv fedőlapjának verzójára. Kreusl Jánosnak, Körmöcbánya jegyzőjének a Supra, agnő, szökj fel, kabla kezdetű Körmöcbányai táncszó fennmaradását köszönhetjük. A 15. század második felében keletkezett csíziók (naptárversek) is egyértelmű német hatást mutatnak.

Az írásbeli ügyintézés rohamos elterjedésének korában, a 15. században nagy keletje volt Magyarországon az írás- és hivataltudó német deáknak. Egy, a Zsigmond-korban Budára érkező ilyen fiatalember magyar társalgási útmutatója – Rothenburgi János deák nyelvmestere – fönn is maradt fővárosunk köznapi életének elengedhetetlen kifejezéskincsével, köztük éktelen trágárságokkal...

*

2009. májusában szereztünk tudomást a következőkről. 1. Jankovits László tőlünk függetlenül és már jó ideje a Szabács viadalát német anyanyelvű szerző művének érzi, s ezt a benyomását szakszemináriumával is megosztotta. 2. Ötvös Péter egy tervezett, német nyelvű magyar irodalomtörténet számára, 2008 januárjában papírra vetett kéziratában tőlünk függetlenül arra az eredményre jutott, hogy a művet párrímei és egész jellege a német Reimchronik műfajával rokonítják; szerzője talán német származású volt. – E két szellemi találkozás újabb, ezúttal erkölcsi érv a Szabács viadala német szövegösszefüggésbe helyezése mellett.

Hivatkozások

Bartal, Antonius, Glossarium mediae et infimae latinitatis regni Hungariae, Lipsiae–Budapestini, Teubner–Franklin, 1901.

Briquet, C. M., Les filigranes, Genève, A. Jullien, 1907.

Cz. Kozocsa Ildikó, Restaurálási fejlap, kézirat, OSZK Kézirattár, jelzet nélkül, 1972.

Galeottus Martius Narniensis, De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Mathiae..., ed. Ladislaus Juhász, Lipsiae, Teubner, 1934.

Gasparov, M. L., A History of European Versification, Oxford, Clarendon Press, 2002.

Horváth Iván, A vers, Budapest, Gondolat, 1991.

Horváth Iván – Orlovszky Géza, Une analyse du poème « Le siège de Szabács » dʼaprès 1476 [előadás a Matthias Rex, 1458–1490. Hungary at the Dawn of the Renaissance c. konferencián], Budapest, ELTE, 2008.

Horváth János – Imre Samu, Szabács viadala hitelességének kérdéséhez, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1956 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 92.)

Horváth Mária, A Szabács viadala szövegéhez, in MNy, 60 (1964) 180–191.

Horváth Mária, Ostrom szavunk történetéhez, in MNy, 61 (1965) 28–33.

Horváth Mária, A Szabács vidadala vizsgálatának módszeréről, in MNy, 62 (1966) 29–36.

Imre Samu, A Szabács viadala, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958.

Imre Samu, Utószó egy vitához, in MNy, 59 (1963) 408–424.

Imre Samu, Véghely Dezső és a Szabács viadala, in MNy, 61 (1965) 58–63.

Imre Samu, Egy szokatlan hangátvetésről, in MNy, 62 (1966) 46–50.

Károly Sándor, A Szabács Viadala szöveggrammatikai jellemzői, in MNy, 82 (1987) 466–474.

Lázs Sándor, Szabács viadala, in ÚMIL, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994, III, 1857.

Molnár József – Simon Györgyi, Magyar nyelvemlékek, Budapest, Tankönyvkiadó, 1975.

Nyíri Antal, A törlít igének és társainak vallomása a Szabács viadala eredetéről, in A magyar vers. Az I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai, Budapest, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, 1985, 39–46.

Piccard, Gerhard Wasserzeichen Waage, Stuttgart, W. Kohlhammer, 1978.

RPHA = Horváth, Iván – H. Hubert, Gabriella – Font, Zuzsa – Herner, János – Szőnyi, Etelka – Vadai, István – Gál, György – Ruttner, Tamás, Répertoire de la poésie hongroise ancienne, I–II, Paris, Le Nouvel Objet, 1992; http://irodalom.elte.hu/repertorium/

Sebők Ferenc, A „Szabács viadala”. Egy XV. századi verses krónika mint hadtörténeti forrás, in Hadtörténelmi Közlemények, 122 (2009) 203–207.

Simoncsics Péter, Fiatal, in Néprajz és Nyelvtudomány, 17–18 (1974) 121–124.

Veszprémy László, Szabács ostroma (1475–1476), in Hadtörténelmi Közlemények, 122 (2009) 36–61.