Kulcsár Péter

Humanista történetírás Magyarországon

Megjelent: Humanista történetírók, a válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Kulcsár Péter munkája, Kulcsár Margit közreműködésével, Bp., Szépirodalmi, 1977 (Magyar Remekírók) 1157–1195.,
K. P., Humanista történetírás Magyarországon, Bp., Lucidus, 2008 60-93.

A középkori történetírás általában és jellemzően két műfaj keretei között folyt. Egyik volt a világkrónika, mely a teremtéstől kísérte végig az emberiség útját a megváltásig, majd ugyanígy tovább az utolsó ítéletig. Ez elméleti műfaj volt, csak a legnagyobb összefüggések kaphattak helyet benne: a világtörténelem nagy korszakai, a birodalmak egymásutánja, mely áttekintés egyértelműen a bűnök eluralkodásának, a katasztrófák sűrűsödésének, az istentelenség terjedésének, tehát a világ vége közelvalóságának konstatálásához vezetett, és a bűnösökre váró rémséges ítélet, meg a jámborokra néző jutalom felvillantásával teljesítette társadalmi feladatát, az istenes életre való nevelést. A világkrónika, mint tudós alkotás, azzal a céllal lépett föl, hogy példákkal illusztrálja, miképpen nyilvánulnak meg isten tulajdonságai az emberi dolgok menetében, hogy ezzel elvezesse olvasóját az elérhető emberi tökéletesség csúcsára, isten ismeretéhez. Ebben a műfajban a mai értelemben vett történeti ténynek nem jutott hely. A tudós képes volt arra, hogy válaszoljon az elméleti kérdésekre, fölvázolja az emberi történelem folyamatának irányát, meghatározza okát, célját, megismerje a múltban lezajlott és a jövőben bekövetkező eseményeket, mégpedig mindezt az általános teológiai tételek birtokában, anélkül hogy egyetlen tapasztalati adatot felhasznált volna. A szükséges tényanyagot az isteni kinyilatkoztatásból merítette, és a világkrónika első fejezetei nagyjában-egészében a Bibliában előadott históriát ismétlik, a következők az egyházatyák, Eusebius, Jeromos és a többiek írásaiból idéznek.

A gyakorlatban szükséges adatok megőrzésére annalisztikus jegyzeteket használtak, „házi” krónikát, a kolostor, a város, a fejedelmi udvar érdekei szempontjából fontos események naplóját. Ebben szó sem volt semmiféle elméletieskedésről, mélyebb összefüggések kutatásáról, csak azok a nagyon is gyakorlati események kerültek szóba, melyek utóbb politikai, jogi és hasonló kérdésekben (birtoklás, öröklés, utódlás stb.) felhasználhatók lehettek. Följegyezték az uralkodó (apát, püspök stb.) halálát, trónraléptének, megválasztásának időpontját, azokat az eseményeket, melyek kihatással voltak a birtokra, az uralomra, például a háborút, területfoglalást, tűzvészt, árvizet, de azt a tényt is, ha a pecsét elveszett, vagy lelepleztek egy okirathamisítót. Ennek a műfajnak az égvilágon semmi köze sincs a tudományhoz, a följegyzők nem is tartják magukat sem írónak, sem tudósnak, nevük többnyire fönt sem maradt, hacsak véletlenül nem. E jegyzeteknek a számunkra legfontosabb sajátossága, hogy kizárólag egy meghatározott kör tagjainak szükségletét veszik figyelembe, mégha ez a kör – királyi udvar esetében – akár országnyi is; olyan krónika, mely például különböző kolostorok adatait egyesítené, nincsen.

A történetírás a reneszánsz időszakában indul meg azon úton, mely a modern szaktudomány kialakulásához vezet. Fokról fokra kikristályosodnak azok a jellemzői, melyek önelvűségét biztosítják, kiválasztják egyfelől a művészetek és tudományok egyeteméből, másfelől a mechanikus adatrögzítést végző mesterségek közül, és megtalálja azt a sajátos nézőpontot, ahonnan a világ jelenségeinek más tudományok által felderíthetetlen összefüggéseire tud fényt deríteni, vagyis önálló társadalmi funkciót vállal, és nem az egyetemesnek tekintett igazság közhelyszerű bizonygatását. Ugyanezen folyamat során kitermeli vagy adaptálja módszereit, melyek a valóság lehetőség szerint egzakt földerítéséhez szükségesek és megfelelők.

A változás mindkét műfajban ugyanarra a hatásra következik be. Ez pedig a termelési viszonyok átalakulása, a feudális termelési mód keretei között a kézműipar, a kereskedelem és az ezeket hordozó réteg előretörése, ennek függvényeként pedig a nemzetté válás folyamatának felgyorsulása, a központi hatalom megteremtésének szüksége. A történetírás továbbhaladásának útját rögtön a kezdetek után következő második szakaszban meghatározza az a mély – néhol általános – válság, melybe a feudális rendszer Európa-szerte kerül, Kelet és Nyugat hosszú időre meghatározó elválása, valamint a Kelet-Európára roppant súllyal nehezedő külső nyomás.

Az első évtizedekben Európa szinte egyszerre éri el azt a fokot, melyen a történetírás forradalmi átalakulása az említett okok következtében – bár különböző intenzitással, mélységben és eredménnyel – napirendre kerül. Eltekintve attól a néhány területtől, melyet a török vagy tatár hódítás már ebben az időben elért (Dél-Oroszország, Görögország, Bulgária, Makedónia, Tesszália), vagy amelyre már elháríthatatlan veszély árnyéka borult (Havasalföld, Albánia, Szerbia), a XV. század közepe táján a fáziskülönbség nem túlságosan nagy, mindössze abban jut kifejezésre, hogy a kezdeményezést Itália ragadja magához, és a többi nép irodalma már csak követője lehet példájának. De épp azért, mert a belső feltételek már itt is adottak, az idegen eredetű divat mihamar a nemzeti kultúra sajátjává, lényeges alkotóelemévé válik.

Első lépésként a „házi jegyzetfüzet” lassan bővülni kezd. Lényegi változás még nincs: az írók továbbra is tartják magukat szűkebb környezetük, megbízóik mindennapi gyakorlatának igényeihez, ez a gyakorlat azonban egyre többrétűvé válik. Már nemcsak az ellenséges támadás tényét kell rögzíteni, hanem vizsgálni kell az ellenség eredetét, szokásait, ruházatát, fegyverzetét, életmódját, harcmodorát. Mert a technikai haladással az eredmények szóródása jár együtt: az új találmányok, módszerek, szokások terjedési sebességüknél gyorsabban követik egymást; ezért háború esetén, de a kereskedelemben is és a verseny egyre több területén a győzelem előfeltétele annak kipuhatolása, nincs-e valami újdonság az ellenfél birtokában. A gyakorlati jelleg megmarad tehát, de a gyakorlat megváltozik, és elsősorban ott, ahol a feudális rendszer keretei között az árutermelés, a kereskedelem jelentős teret nyer. Időben Firenze és Velence az első, ahol a változás jeleit tapasztaljuk. E két város helyi krónikáiban a XIII. századtól kezdve egyre nagyobb teret kapnak a gazdasági élet, a termelés és főleg a kereskedelem szempontjai. A városi évkönyvekbe bemásolják az állami okiratok, szerződések szövegét, az érkezett és elküldött leveleket, a tanács előtt beszámoló követek, kalmárok messzi országokról szóló tudósításait, mindent, ami más területek katonai helyzetére, útviszonyaira, terményeire, a lakosság igényeire, a keresletre és kínálatra vonatkozik, ami a bevételekről, kiadásokról megtudható. E följegyzésekben tartalmilag már benne van a modem történettudomány, ezek már magukban rejtik – legalább is adatszerűén – a későbbi segédtudományok, a földrajz, a néprajz, a statisztika, a demográfia, a közgazdaságtan elemeit. Ámde azért mégsem történetírás ez: a kortársak számára adat-, nekünk forrásgyűjtemény, feldolgozatlan massza, kizárólag a gyakorlat igényeire tekintő, mindenféle elvi és művészi szempont nélkül, nem történetírás, még kevésbé történettudomány.

Ugyanebben az időben és ugyanezen okok következtében indul gyökeres átalakulásnak a világnézet, és ezzel együtt a történelemszemlélet, a történelem mozgató erőiről, folyamatának irányáról, céljáról és jellegéről vallott felfogás is. Ez pedig forradalmi változást idéz elő a tudós történetírásban is, és olyan új feladatokat állít elé, amelyeknek csak a fent említett és immár hatalmas tömegben felgyülemlett történeti adatok segítségével képes eleget tenni.

A középkori világnézet középpontjában a fejletlen termelési gyakorlatnak megfelelően a természeti és társadalmi erőket megszemélyesítő isten állt, az ember csak hozzá viszonyítva létezett, mint az ő teremtménye, mint aki engedelmes vagy engedetlen iránta. A reneszánsz az alkotó embert helyezi a centrumba, és tőle teszi függővé az egész világegyetemet. Az ember formálja, használja a világot, mely kizárólag őérette van, hogy tevékenységéhez nyersanyaggal, térrel szolgáljon. A humanista történelemszemlélet fókuszában is az alkotó ember áll. Az elmélet kialakulásának első fázisában az ember történelemformáló szerepe még a legkezdetlegesebb, legszembetűnőbb formájában ötlik fel, az egyén, a nagy személyiség, az uralkodó, a hadvezér szerepének előtérbe állításával. Nem véletlen, hogy a legkorábban megjelenő humanista történeti műfaj – Petrarca és Boccaccio kezdeményezésére – éppen az életrajz (nem a legenda, hanem a világi életrajz). Minálunk is az első, már így értékelhető alkotás Küküllei János Nagy Lajosról szóló biográfiája a XIV. század végén. Eddig a „nagy ember” világra hozatala a gondviselés hatáskörébe tartozott, azon belül az isteni kiválasztás műve volt: az uralkodó azért áll posztján, mert isten erre kiválasztotta; ha győz, eszköz a kegyelmes Úr kezében, ha elbukik, a haragvó isten bosszújának tárgya, az ellenség pedig isten ostora. A reneszánsz ezt a felfogást csak csökevényeiben tartja meg. Az emberi jótulajdonságok összege, a virtus lesz az, ami az embert naggyá teheti, ha hozzájárul a fortuna. Ezt a szót ma szerencsének fordítanánk, de a két fogalom nem fedi egymást. A reneszánsz fortuna nem tartalmazza a véletlen mozzanatát, inkább tulajdonság, mint a virtus is; csak míg ez utóbbit lehet serénységgel gyakorolni, vagy tunyaság által veszni hagyni, addig a fortuna vagy van, vagy nincs. Ha valaki mellett ott áll, akkor az illető a benne egyébként is meglevő virtus segítségével fölemelkedhet, hacsak nem választja inkább a tunyaságot (otium). A fortuna önállóan nem is egzisztál: a virtus gyakorlásának lehetősége. A virtus is csak részben azonos azzal, amit erénynek nevezünk, csak kisebb részében erkölcsi tartalmú. Benne van a jámborság, szeretet, igazságosság, ezeknél azonban nagyobb szerepet játszanak azok a tulajdonságok, melyek viselőjüket arra teszik alkalmassá, hogy a társadalom által ráruházott feladatot ellássa: a katonában a bátorság, az iparosban az ügyesség, a művészben az alkotó és kifejező tehetség (az invenció és elokvencia), a hadvezérben a körültekintő határozottság, persze sok mással együtt; a fejedelem esetében néha lapokon keresztül sorolják, miféle erények kívántatnak meg tőle (lásd Szikszai Fabricius Mátyás-portréját). Sőt, a virtus alkalomadtán olyan elemeket is tartalmazhat, amelyeket ma éppen az ellenkező oldalra sorolnánk, mint a képmutatást, esküszegést, hazugságot és efféléket, de szigorúan egy magasabb, tisztes cél érdekében. Van virtusa a tárgyaknak és az állatoknak is, a házé a tartósság, a lóé a gyorsaság, a virágé az illat és így tovább. A tunyaság sem egyszerű lustaság: a közérdekű cselekvésre való restséget jelenti; az is tunya tehát, aki haszontalan mulatságokkal tölti idejét, aki visszavonul a magánéletbe, csak saját javával törődik. A legfelsőbb hatalom, mely mindezeken felül áll, a vallásos meggyőzödésűek szerint isten, akinek szerepe egyrészt abban áll, hogy ő rendezte el így a világot, másrészt abban, hogy tőle kapja az ember virtusát és a fortunát. Ebben van némi óvatosság is, annak elismerése, hogy gyakran a legerényesebb és legügyesebb is kudarcot vall, aminek oka ezek szerint továbbra is isten kifürkészhetetlen akaratában rejlik. A vallástalanok a főhelyre a fátumot állítják, ugyanezzel a feladatkörrel. Mivel azonban e befolyásolhatatlan erők elég távol állnak az embertől, és csak egy meghatározott mechanizmus közvetítésével gyakorolnak fölötte hatalmat, az ember most már nincs teljesen és közvetlenül kiszolgáltatva a felsőbb hatalmaknak, hanem bizonyos keretek között szabadon rendelkezik életével.

Ennek következtében a halál fogalma is változáson megy keresztül. A középkorban ez két ellenkező mozzanatot zárt magába, a lélek örök életét és a test fizikai pusztulását (legalábbis az innenső világon). A reneszánsz közelíti egymáshoz a lélek és a test, a halál és a halhatatlanság fogalmát. A lélek halhatatlanságának és a testi feltámadásnak egyre kisebb szerep jut, egyesek a teljes tagadás álláspontjára helyezkednek. Tért hódít viszont az az elképzelés, hogy a virtus segítségével az ember a fizikai létben biztosíthat halhatatlanságot magának, mert a mű, amit életében alkotott, vagy akár csak az utód is, a hír, a fáma formájában mindörökké fenntartja nevét.

Így tehát az emberi cselekvés, melynek pályája eddig istenből kiindulva és oda visszakanyarodva eddig köralakú volt, most kétoldalt kinyílik, oka és célja nem esik többé egybe: egyik a virtus, másik a fáma lesz.

A folyamat pedig, melyben ok és cél realizálódik, a középkorból, Szent Ágostontól átvett, de alaposan átalakított organizmus. Ez abból a föltevésből indul ki, hogy a világ maga is élő szervezet, egy hatalmas organizmus, melynek minden ízében ugyanaz az egységes rendező elv fejeződik ki és valósul meg, az apró részletek minőségileg nem különböznek az egésztől, haladásuk iránya is azonos. Az ország szervezete ugyanolyan, mint az emberé, a történelem emberi élet nagyban, az emberiség ugyanúgy keresztülmegy a születés, ifjúkor, férfikor, öregség szakaszain, mint az egyén. A humanista fölfogás szerint is egyének összege alkotja a várost, városok összege az államot, államoké a világot, és a világ szerintük is organikus lény. Ágoston gondolatmenetébe azonban beépítik az alkotás tényezőjét. Nála a világ készen áll, benne s részleteiben az isteni rend megjelenik. A humanisták szerint a világ napról napra, az emberi munka mintájára készül, apró részletekből egyre nagyobb és fenségesebb egésszé áll össze. Ebben a tevékenységben az isteni rend (vagy mások szerint a világszellem) vezérfonalul szolgál, mint terv az alkotó fejében. Ágoston szerint az organikus folyamat adott valami, isten által épített út, amit az ember készen talál, és végighalad rajta. A humanisták szerint az organikus folyamatot éppen az emberi tevékenység hozza létre, ez tehát olyan út, aminek iránya ki van ugyan jelölve, de amit az előrehaladó ember maga tör magának. Végtelen optimizmustól sugárzó öntudat és önbizalom ez: az ember isten társa a teremtésben, épp úgy készítője a világnak, mint az Úr. És ahogy a Teremtő előre eltervezett szándék szerint alkotó munka segítségével létrehozta és ugyancsak előre kigondolt terv szerint napról napra tökéletesíti a világot, ugyanúgy fogan meg a terv az ember fejében, ugyanúgy valósítja meg alkotó munkával, és a világot napról napra tökéletesebbé teszi. Ami ebből szorosan tárgyunkra tartozik: az emberi gondolatnak ugyanazt a teremtő erőt tulajdonítják, mint az isteninek. És ez a fölfedezés – minek valóságát j azóta is valljuk – hihetetlen lendületet adott a tudományok fejlődésének. Hogy más szempontra ne is figyeljünk, a kutatás számára rendelkezésre álló tények száma egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott. Mindeddig ugyanis kész, megállapított és változtathatatlan adatbázissal dolgozott: az Úr megteremtette a dolgokat (a teremtéssel a világ befejeztetett – szögezi le határozottan a Biblia: új tények, adatok ezután nem keletkeznek), és ami az ember számára nem tapasztalható, de szükséges, azt az Úr kinyilatkoztatás révén tudomására hozta. Ami nem tapasztalható és kinyilatkoztatva sincs – márpedig az Újszövetség óta az ismeretszerzésnek ez az útja is lezárult –, az vagy nem létezik, vagy fölösleges a megismerésre. És most egyszerre kiderül, hogy az ember is képes tényeket megállapítani, létrehozni, mégpedig a gondolkodás segítségével. Az előző századokban az emberi gondolkodás eredménye konkrétumként nem volt felhasználható; nem fordulhatott elő, hogy egy tudós puszta spekulációval megállapítsa – például – egy egyébként láthatatlan, eddig nem létezett csillag létét, és az utána jövők ezzel mint ténylegesen létezővel számoljanak, saját számításaikban figyelembe vegyék, s elfogadják ugyanolyan valós valóságnak, mint a láthatókat. A középkor gondolkodói előtt még csak lehetőségként sem merült fel, hogy egy vita végén esetleg valami eddig nem ismert megállapítás születhet; ellenkezőleg, a cél és az eredmény minden esetben az eleve ismert igazság igazságának megerősítése – vagy inkább, hiszen az erre nem szorult rá, konstatálása, tudatosítása, ezzel az embernek isten ismeretére való rávezetése – volt; maga a vita legföljebb akörül folyhatott, hogy a szemben álló felek közül ki képviseli ezt az igazságot. A gondolkodás – pontosabban a gondolkodás eredményének tényként való elfogadása – nemcsak hogy egyszeriben hallatlan mértékben megszaporította azokat az adatokat, melyek akár a gyakorlatban voltak hasznosíthatók, akár további gondolkodáshoz, további „tényteremtéshez” nyitottak utat, hanem a valóság megismerésének egy addig ismeretlen módszerét tárta fel. Ez a reneszánsznak mind a mai napig legnagyobb eredménye, s ennek bűvöletében élünk azóta is. Ez az új mentalitás roppant nagy tekintélyt adott a gondolkodásnak, az arra való képességnek, a gondolat kifejezésének, a kimondott és leírt szónak. A beszédben, írásban az ember teremtő erejének eszközét, istenségének manifesztálódását látták. És csakugyan: egy dolog, ami nincs, mihelyt elgondolom, kimondom, leírom, valamiképpen részévé válik a valóságnak, mely ezáltal tökéletesebb lesz, mint annak előtte volt, s következményeiben valóság marad már minden idők végeztéig. A gondolkodó, beszélő ember tehát isteni erővel, hatalommal rendelkezik.

Ennek az ember teremtette organikus folyamatnak nincs eleve megszabott határa. Nem igaz, hogy a születéstől a halálig tart, mert a reneszánsz ember életében maradandót alkot, testi vagy szellemi utódokat állít, melyek ismét alkotni fognak. A lánc tehát mindkét végén a végtelenbe nyitott, és az egymásba, egymásból folyó organikus szakaszok a lüktetés ritmusa szerint következnek: a születés–fejlődés–tetőpont–hanyatlás–halál–újjászületés örökös folyamatában. Ez a természet, az egyén, a város, az állam, az emberiség haladásának útja. E felfogás mögött nagyon is gyakorlati érdekek húzódtak meg, hiszen míg a feudális osztály tagjai hatalmukat – legalábbis erkölcsileg és ideológiailag – a folytonosságra alapozták, arra, hogy jogaikat, családfájukat, birtoklásukat szakadatlan vonalban Noéig, de legalább a városalapításig vissza tudták vezetni, addig a városi cívisréteg képviselőinek és az általuk trónra ültetett új fejedelmeknek erre nem volt módjuk. Ők az újjászületés eszméjében találták meg uralmuk ideológiai jogcímét. Ők a régi előképeket keresték a maguk számára. A családok, intézmények, városok, államalakulatok, fejedelmek azt igyekeztek bizonyítani, hogy bennük valamely tekintélyes régi család, intézmény, város éledt most újjá, mégpedig a természet rendje szerint: az illető család sok-sok évvel ezelőtt virágzott, aztán hanyatlani kezdett, meghalt, most ismét újjáéledt, s éppen őbennük. Minthogy a reneszánsz Itália földjéről áradt szét a világba, ez az elmélet elsősorban a római ókor emlékeire támaszkodott, és az előkelők szerte Európában igyekeztek megfelelő római ősöket keresni a maguk számára. Persze, a nemzeti jellegnek megfelelően más reminiszcenciák is előfordulnak: Trója, Nagy Sándor, Theodosius császár, a szkíták, germánok, vagy éppen Attila.

Nagyjában ezek a humanista történeti irodalom első szakaszára jellemző elméleti alapok, melyek lényegében mindvégig változatlanok maradnak, bár a különböző eszmei áramlatok, a körülmények helyenként, időnként, körönként színezik, módosítják ezeket, aztán pedig – és nem is sokára, hanem szinte az első perctől kezdve – megindulnak az átalakulás (némely ponton a gyökeres átalakulás) felé. A történelmet mozgató virtus, a fejlődés hullámvonalú végtelensége és az az alapelv, hogy az alkotó ember bizonyos meghatározott korlátok között maga csinálja a történelmet, mindez változatlan marad, s elfogadja azt a reformáció is, melynek történetírása épp ezért meg is marad a humanista történetírás keretei között, ha ott sok tekintetben nagyon különös helyet foglal is el.

A kezdeti szakaszra a retorikus jelleg nyomja rá a bélyegét, amiért is ezt a fajta irodalmat retorikus történetírásnak szoktuk nevezni. Mert bármily hatalmas fellendülés kezdődik is a XV. század folyamán, bármily sok új adat kerül is felszínre az új kutatási módszerek jóvoltából, a korábban figyelembe nem vett területek (földrajz, gazdaság, néprajz stb.) adatainak történeti tényként való elfogadása nyomán, az ismeretek mennyisége az első pillanatban nem növekedett meg lényegesen, s az sem volt tisztázva, hogy a különböző forrástípusokból származó adatok hogyan illeszthetők össze történelemmé. Az új típusú történetíró eleinte kénytelen többé-kevésbé ugyanazzal az anyaggal dolgozni, mint középkori krónikás elődje, és csak a megfogalmazás módjában, nyelvében, stílusában – tehát a retorika körébe tartozó komponensekben – adhat teljesen újat. Munkájában ezért rendkívül nagyszerepet játszik a stílus, olyannyira, hogy tevékenysége néha ki is merül egy-egy középkori krónika stiláris átfésülésében.

Mindenekelőtt felelevenítik a klasszikus latin nyelvet, szemben egyrészt a középkor romlott latinságával, másrészt a nemzeti nyelvekkel; az egyik éppen a két csúcs közötti hullámvölgyet képviseli, a másik alkalmatlan a cél elérésére, a fáma terjesztésére. Még Itálián belül sem lehetett olaszul írni, mert az egyes helyi dialektusokat a többiek nevetségesnek tartották, vagy meg sem értették. Ez a szempont a nemzet kialakulásának időszakában természetesen nem soká tarthatta magát, hiszen a polgárságnak a nemzeti nyelv és irodalom létszükséglete volt. A legnagyobbak, Dante és Petrarca már az első pillanatban felismerték ezt, és inkább az egységes olasz nyelv megteremtésén fáradoztak, de ez csak a XV. század legvégén sikerült, és addig Dantét sokan épp olasz beszéde miatt nem sorolták a jeles költők közé. Boccaccio is latin műveitől várta a halhatatlanságot, az olasz nyelvűeket csak kisiklásnak, játéknak tekintette. A humanizmus véglegesen csak a XVI. században – főleg a reformáció hatására – fordul az anyanyelv felé, bár a földkerekségnek szánt műveket továbbra is, szórványosan még a XIX. században is latinul írják. A XV. században a humanista irodalom nyelve Itáliában is, másutt is latin, mégpedig a klasszikusokat híven követő latin.

Ennek a klasszikus latin nyelvnek a föltámasztása óriási filológiai tevékenységet indított meg. Fölkutatták, kiadták a latin auktorokat, később a görögöket is, roppant energiát fordítottak a megromlott, megcsonkult szövegek helyreállítására, értelmezésére. Versengtek a jó kéziratokért, gyűjtötték ezeket, ügynököket küldtek értük Görögországba, a török megszállta területekre, költséget nem kímélve másoltatták a kódexeket, és megalapították az első modern könyvtárakat. A legrangosabb négy között ott volt a budai Corvina is. Volt néhány hazánkfia, aki világhírre tett szert ebben a tevékenységben, s akiket a filológia tudományának megteremtői között tartunk számon: Matheus Fortunatus és Zsámboky János. Utóbbi körülbelül 50 görög és latin szöveg közzétételével szerzett magának hatalmas tekintélyt. Nagy ütemben folyt a görög szerzők latinra fordítása, és egyáltalán, a klasszikus ókor tudásanyagának népszerűsítése, feldolgozása. Ezt a célt szolgálták a különböző szempontú kivonatok egy-egy nagyobb műből, vagy az egy-egy tárgykörre vonatkozó elszórt adatokat összegyűjtő kompilációk. Nagy részt vállalt ebből a történettudomány is, hiszen a történetíró kötelessége volt, hogy a szóban forgó nép és ország hajdanának minden kis morzsáját összegyűjtse. A szövegkritika e munkálatok révén rohamos fejlődésnek indult, kialakultak azok a módszerek, melyek lehetővé tették az eredeti szöveg helyreállítását, a hiteles és hamis részletek elválasztását, a hamisítványok leleplezését. Közrejátszott ebben a politikai érdek is, a polgárság általános egyházellenessége, Itáliában a pápai hatalom iránti ellenszenve. A kezdeményező ebben is, mint mindenben, Petrarca, aki kimutatta az osztrák ház Julius Caesartól származtatott szabadalmának hamis voltát. Óriási szenzációt keltett Lorenzo Valla, aki 1450-ben szövegkritikai módszerrel állapította meg, hogy a pápaság világi hatalmát megalapozó, ún. Konsztantinoszi adománylevél hamisítvány.

De a filológia ennél sokkal szélesebb kört ölelt fel. Szövegek ugyanis nemcsak könyvben maradtak fenn, hanem sírköveken, pénzeken, épületeken is. Megindul ezek föltárása. Olyan fontosnak tartották ezt, hogy II. Pius bullát adott ki a munkálatok előmozdítása érdekében. Magyarországon már Zsigmond korában van nyoma a római emlékek gyűjtésének; Bornemisza Jánosról is tudjuk, hogy régi pénzeket gyűjtött. A Dáciából és Pannóniából előkerült feliratos emlékek szövegét össze is gyűjtötték (4 ilyen kötetről van tudomásunk). A királyi és magánpalotákban kőtárakat állítottak fel. A történetírók fel is használták ezeket a feliratokat; Bonfini például a Corvinusok római eredetének bizonyítására idéz néhányat. E sokrétű tevékenység közben gyűltek a különböző típusú tárgyi emlékek, gyarapodtak a föltárásukra, helyreállításukra, konzerválásukra, forrásként való fölhasználásukra vonatkozó tapasztalatok, és lassacskán egy-egy emlékcsoport körül kikristályosodtak az önálló szempontok, módszerek, létrejött a régészet, a felirattan, pecséttan, oklevéltan, éremtan, művészettörténet, és visszamaradt – tehát ugyancsak kialakult – a mai értelemben vett filológia és a nyelvtudomány.

A kezdetekben ez a kutatás még egységesen a filológia keretei közé tartozik, és az eredményeket is annak egy ága, az etimológia hasznosította. Ez a ma már igen szerény résztudomány az időben roppant tekintélyes szerepet játszott a történetírásban. A múltra vonatkozó adatok ugyanis igen csekély számban álltak rendelkezésre, s az etimológia ezek pótlására szolgált. A család, város, nemzet organikus fejlődésének fölvázolásához legalább is a két csúcspont ismerete volt szükséges, a mai tárgyat tehát azonosítani kellett valami ókori előzménnyel. Erre többnyire semmi konkrét adat sem lévén, a névmagyarázatból indultak ki. Pozsony esetében például a Posonium szóból indultak ki, amit a hajdani Piso család nevével hoztak összefüggésbe; és mert ismerünk egy Piso nevű pannóniai prefektust, a város alapítását az ő személyéhez kapcsolták (ezért írnak Posonium helyett gyakran Pisoniumot). Lőcse neve a „fehér” jelentésű görög „leukon”-ra emlékeztetett, aminek latin megfelelője „albus”; Lőcsét tehát nyilván az itáliai Alba lakói alapították. Egert az agrianusok, Sopront a Sempronius család tagjai, és így tovább. Itt persze tág tere nyílott a fantáziának, s a történetírók élnek is az alkalommal, hogy ismereteiket és találékonyságukat kamatoztassák, bizonyítsák. Történeti mű nem nélkülözheti ezeket a fejtegetéseket. Sőt, az elbeszélést rendszerint egy földrajzi áttekintés előzi meg, ami bevezetésül tájékoztat az illető terület hajdani történetéről (életrajznál az illető római őseiről: lásd Ransano), ismerteti az ott valaha élt népeket, az általuk alapított városokat, és ezeket azonosítja a ma létezőkkel. Szinte alig előforduló véletlen, ha az etimológia fején találja a szöget; az ellenkezője többször fordul elő, az tudniillik, hogy félreértéssel, belemagyarázással keletkezett nevekből ókori városokat konstruálnak (mint Buda tájékán Sicambria, Potentiana).

Általában a „logikus gondolkodás”, a magyarázat, az okfejtés a következtetés, egyáltalán: maga az író mint gondolkodó, alkotó, teremtő lény roppant nagy szerepet játszik az elbeszélés megkonstruálásában, sokkal nagyobbat, mint ma illőnek tartanánk, hiszen gondolatai, következtetései, szavai a fentebb mondottak értelmében egyenrangú jogot kapnak a forrásokban rögzített vagy tapasztalt tényekkel. Az egykorú források hézagos tudósításait tehát aggály nélkül töltik ki elmefuttatásokkal, konjektúrákkal, stiláris fogásokkal. Ámde nemcsak a szükség az, ami ezekhez az eszközökhöz vezeti a historikust, hanem az a törekvése is, hogy ne mesterembernek, hanem alkotónak, művésznek, teljes értékű értelmiséginek tartsák. Szeretne valamiképp bekerülni a művészet birodalmába, márpedig ehhez nem elég az írás, hiszen írni bárki megtanulhat. Poétának, író-művésznek azonban csak az neveztetik, aki rendelkezik a poéta virtusával, az invencióval és az elokvenciával. Nem poézis az oklevél, a jegyzőkönyv, mert nem tanúskodik a feltalálás, az újat alkotás, az invenció képességéről, nem az író saját tehetségét, hanem a valóság tényeit mutatja. A humanista fölfogás szerint – még a XVI. században is – vitatható, költő-e vajon Vergilius, a Georgicon szerzője, és az Aeneis szerzőjét is csak részben tartják költőnek, amennyiben tudniillik az általa elbeszélt események nem történtek meg. De nem poézis az írás akkor sem, ha köznyelven szól. A poétának utánozhatatlan beszéddel kell beszélnie. Ennek csak egyik eleme a rím, ritmus vagy időmérték, ami a versre jellemző, vannak olyan szabályok, megkötöttségek, amelyek minden műfajra kötelezőek, mint a költői képalkotás, hasonlat, a kifejező jelzők és határozók alkalmazása, a metaforák, különösképp az antik reminiszcenciák, a rejtett vonatkozásokat felvillantó célzások, mindenekfölött pedig az előadás paragrafusokban nem rögzíthető költőisége. Mindez természetesen technikai feltételként követeli a legtisztább latin nyelv tökéletes ismeretét, az antik történelem és mitológia apró részleteiben való jártasságot, tehát a széles körű olvasottságot és a kitűnő memóriát. Az invenció és elokvencia együtt adja az igazi irodalmat, amiből nyomban következik, hogy a tudományos irodalom kiesik ebből a körből, hiszen vagy tényeket közöl, s akkor nem művészet, vagy költött adatokkal dolgozik, s akkor nem tudomány. Ha tehát a történetíró mindezek ellenére jegyzőnél több, valódi művész akar lenni, ha biztosítani akarja saját halhatatlanságát, akkor egyrészt igen-igen nagy gondot kell fordítani az elokvencia követelményeire, másrészt meg kell találnia azt a rést, ahol mégiscsak behatolhat az invenció birodalmába, s ha nem is feltalálónak, kitalálónak, de legalább találékonynak kell mutatkoznia. Ezért is fordítanak megkülönböztetett gondot azokra a mozzanatokra, amelyek a történetírót a költészet magaslataiba emelhetik, olyan tényekre tehát, melyek valóságában a kortársak nem kételkednek ugyan, létrejöttüket mégis az író egyéni leleményének köszönhetik. Így komponál például Bonfini a magyarság történetének két korábban is ismert szakasza, a hun és a magyar közé egy több évszázadra terjedő harmadikat, az avar periódust. Így jönnek létre mélyreható jellemrajzok a múlt nagyjairól: a középkori krónikás által ismertetett tettekből a humanista tudós vissza tud következtetni erkölcseikre, sőt, tovább is lép: ismerteti hőse lelkivilágát, s aztán ebből vezeti le tetteit. így keletkeznek minden részletecskére kiterjedő leírások olyan hadjáratokról, melyeknek addig csak legfőbb állomásait ismerték: az író járatos a földrajzi irodalomban, tudja, milyen városok, népek feküdtek az útvonalon, ismeri ezek történetének egynéhány mozzanatát, ezekből levonhatja a következtetést, milyen volt a jellemük, s aztán már könnyűszerrel megkomponálhatja az útközben lejátszódott eseményeket, hiszen pontosan tudja, mely városok álltak ellent hősiesen, melyek adták meg magukat gyáván; és mindez még meggyőzőbben hangzik, ha egynémelyik név jelentését is meg tudja fejteni (lásd Oláh Miklósnál Strassburg estetét) Figyeljük meg, milyen magától értetődő egyszerűséggel vázolja föl Ransano az ókori Corvinusoktól a mai Hunyadiakig vezető vonalat, amelynek korábban egyetlen egy pontja sem volt ismeretes, s milyen pompásan odaillő téglát talál építményéhez a „Korvin” szóra némileg emlékeztető „Kubin” falunévben.

Az etimológia alkalmazása a történetírás keretei között kialakított egy másik, azóta rég önállósult tudományt, a földrajzot. Az a tény ugyanis, hogy ezek szerint történeti művet földrajzi adatok, áttekintések, összefoglalások nélkül meg sem lehetett írni, az ilyen típusú adatok iránt is fölkeltette az érdeklődést. Annál is inkább, mert, mint erről már volt szó, a kereskedő polgárság egyébként is erősen érdeklődött az ilyenféle ismeretek iránt, a nemsokára meginduló felfedezések, utazások, peregrinációk általában is előtérbe állították ezt a problémakört. A filológiának és a kereskedelmi érdeknek ez a sajátos összefonódása a történeti művek földrajzi betéteit különös műfajjá teszi, mely nem is annyira a mai földrajztudományra, mint inkább a bedekker-szerű ismertetésekre emlékeztet. A korabeli műszó kozmográfiának nevezi, talán földleírásnak fordíthatnánk. A kozmografikus bevezetők, áttekintések nemcsak a terület földrajzi viszonyait és múltjának történetét ismertetik, hanem a rajta élt és élő népek szokásait, gazdasági életét, ruházatát, élelmezési módját, az utakat, folyókat, terményeket, ásványi kincseket, de ismertetik a feltárt ókori emlékeket, a hajdani eseményeket is, sorban leírják az egyes városok jeles tetteit, híres szülötteit, gazdagságának forrását, az onnan induló utakat, a nevezetes épületeket, látványosságokat. A földrajzi bevezetőhöz hasonló betoldások a történeti műben végig fölbukkannak, mert valahányszor új név kerül szóba, valahányszor más területre vezet át a cselekmény, először mindig meg kell ismerkednünk ezekkel az alapvető tudnivalókkal, hogy – mint az író mondja – jobban megértsük az eseményeket. És mert az események okainak fejtegetésénél a kozmografikus adatokra is figyelemmel vannak, itt van a csírája annak a későbbi felfogásnak, mely a történelem mozgató okai között a legfontosabb szerepet a földrajzi környezetnek juttatja. E földleíró szakaszok önállósulásából származik az egyik jellegzetesen humanista műfaj, a prózai vagy verses városlaudáció, a biográfiához erősen hasonló várostörténet, s azok a leíró értekezések, melyeknek képviselője Oláh Miklós Hungariája.

Ami az elokvencia külső formáját illeti, Liviust tekintik példaképnek, az ő ékesszólása irányadó, a szerkesztés tekintetében is. Rá hivatkoznak a hőst jellemző, költött beszédek létjogosultságát illetően is, mely beszédekben – a retorika előírásainak közvetlen alkalmazásával – az író csakugyan egyenrangú versenytársa lehet a művészként elismert szónoknak, egyben ügyes kibúvót is talál a sokszor kényelmetlen véleménynyilvánításra, hiszen hőséről – például ellensége szájába adva a szót – e forma mögé rejtőzve alaposan leszedheti a keresztvizet. Liviust követik a mű beosztásában is, amikor „tizedekre” (decas) vagy ehhez hasonló egységekre (heted stb.) osztják fel az alkotást, vagyis olyan nagyobb darabokra, melyek egyenként 10–10, 7–7 stb. kisebb fejezetből, könyvből állnak. Ez formális szempontnak látszik, s hogy a puszta utánzáson – ezzel talán a liviusi megbízhatóság látszatának fölkeltésén – túl milyen célt szolgált, ma még nem tisztázott.

A reneszánsz történelemszemlélet kialakulásának abban a szakaszában, melyben a humanista történetírás Magyarországon is megindult, tehát a XV. században, ez az ún. retorikus irányzat volt a korszerű (bár Itáliában némelyek rögtön az első kezdet után továbblépnek, s Galeotto nálunk is kárhoztatja azokat, akik a fent ismertetett etimológiát történetírói módszerként használják). Ezt képviseli első ízben nálunk Ransano, aztán Bonfini, akivel a hazai történettudomány kezdetét veszi. Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül, hogy a szintén olasz Poggio Bracciolini már Zsigmond király korában összeállította az ő jeles cselekedeteinek, mondásainak, élceinek gyűjteményét, tipikusan humanista művet írt tehát Magyarországon, mely talán Galeottónak is mintául szolgált; ez azonban nem maradt ránk. És ez nem véletlen: tanúsítja, hogy élt már némi igény az új divat hazai meghonosítására, de még nem elegendő ahhoz, hogy az ennek kielégítésére keletkezett műről nyomban másolatok készüljenek, hiszen ezek közül valami azért föntmaradt volna. Mindenesetre már Nagy Lajos és különösképp Zsigmond korától kezdve nálunk is megfigyelhető a történeti témák iránti érdeklődés fokozódása, ami a reneszánsz gondolkodásmód térhódításának jele. Hiszen a fáma fenntartásának a történeti mű a legkiválóbb eszköze. Tudják is ezt az írók, s emlegetik is öntudattal mindahányan: hiába hajt végre derék tetteket akár maga Akhilleusz is, ha nincs, aki megénekelje. Ezen a címen járják aztán az élelmes vándorhumanisták Európa valahány udvarát, s vállalkoznak arra, hogy gondoskodjanak mecénásuk halhatatlanságáról. Ez az érdeklődés eleinte a középkori krónikák másolatainak megszaporodásában figyelhető meg és azokban a históriai jellegű adalékokban, megjegyzésekben, melyek a más műfajú irodalmi alkotásokban egyre gyakrabban bukkannak föl, és erre utalnak a klasszikus történetírás egy-másik alkotására vonatkozó utalások. A XV. század közepétől ez a jelenség megszokottá válik, és legnagyobb íróinkat erős történeti érdeklődés jellemzi, mint megnyilvánul ez Vitéz János leveleiben, beszédeiben, Janus Pannonius költeményeiben, Mátyás király államigazgatási irataiban és leveleiben, Temesvári Pelbárt prédikációiban vagy a Karthauzi Névtelen kódexében. Egyre több adatunk van arra, hogy egyes könyvtárakban történeti művek találhatók, egészen odáig, hogy a Corvina állománya e tekintetben kiemelkedik a vele egyenrangú kortárs gyűjtemények közül, Mátyásról pedig az a hír maradt ránk, hogy még az ágyban is ókori történetírókat olvasott. A XV. század második felében ez az érdeklődés történeti művek keletkezésében is kifejezésre jut. Ekkor keletkezik – a nevezetesebbek közül – a Dubnici-krónika, a Drági-féle kompendium, 1473-ban jelenik meg nyomtatásban a Budai krónika, 1488-ban két kiadásban is Thuróczy János Magyar krónikája. Ezek még tisztán középkori jellegű alkotások, Thuróczyé is, mely éppen azáltal vált roppant nagy hatásúvá, hogy betetőzte és összefoglalta mindazokat az eredményeket, melyeket a középkori házi krónika, a király környezetében keletkezett nemzeti krónika elért. Thuróczy munkája lényegében nem több, mint a krónikafolytatások egyik variánsa. Éppen ott, ahol humanista lehetett volna, Mátyás uralkodásának ismertetésénél, megelégszik a tények felsorolásával, és a korszak történetének megírását, mint mondja, felkészültebb íróra hagyja. Latinul mindenesetre jól tudott, szépírói stílusa nem hagy maga után kívánni valót – tanú rá a közölt részlet –, a szükséges adatok, kancelláriai tisztviselő lévén, a keze ügyében voltak. Mégsem tartja magát képesnek arra, hogy Mátyás uralkodását – mint szokás volt mondani – a tárgy nagyszerűségéhez méltó fénnyel megírja. És ez nem álszerénység: az a fölkészültség, amit szükségesnek tart, a retorikus történetírásban való jártasságot jelenti, és ebbe csak az olaszok voltak beavatva. A középkori történeti hagyomány humanista szellemű átdolgozását, átértékelését mindenütt olaszok végezték el, azok a bizonyos vándorhumanisták, akik ugyan nem mozogtak otthonosan a tárgy körében, legtöbbjük – tisztelet a Bonfini által képviselt kivételnek! – nem sok időt pazarolt a munkára. De erre nem is volt szükség: az adatokat tartalmazta a középkori annales, ezeket csak rendezni, magyarázni kellett az elokvencia szabályai szerint meg egy általános élet- és történelemszemlélet alapján. A legnagyobbak persze azért ennél jóval többet tesznek, mint Filippo Buonaccorsi a lengyel, Enea Silvio a cseh, Paolo Emilio a francia, Lucius Marineus Siculus a spanyol, Polydorus Vergilius az angol történelem feldolgozásával.

Magyarországon Pietro Ransano lucerai püspök vállalkozott erre a föladatra, mintegy mellékesen, ha már a nápolyi király követeként 1488-ban idejött, s itt is maradt Ulászló megkoronázásáig. Beatrix királyné bízta meg azzal, hogy dolgozza át az elokvencia szabályainak megfelelően Thuróczy azon frissiben megjelent krónikáját. Ransano igen jó hírű történetíró volt, odahaza már megírt egy 60 könyvből álló hatalmas világtörténelmet, amelyhez most függelékként csatolta a magyar eseményeket tárgyaló 61. könyvet, az Epithomát. Ez már tipikus humanista alkotás, a retorikus történetírás jellemző képviselője. Kizárólag Thuróczy adataira épít, sőt, lényegében nem is tesz mást, mint átalakítja az ő mondatait. Mindössze két munkával bővíti az elbeszélést, a Hartvik-legendával meg a Margit-legendával (maga is dominikánus volt). Ezen kívül csak az elokvencia szabályaihoz tartja magát. S hogy ez mennyit jelent, ékesszólóan bizonyítja: még a legutóbbi években is élt a gyanú, hogy nem is Thuróczyt használta, hanem valami ismeretlen krónikaváltozatot, elbeszélése olyannyira eltér Thuróczyétól. Igaz, hogy forrását meg is fejeli egy értékes résszel: hosszú bevezető fejezetben ismerteti Magyarország fekvését, leírja a megyéket, városokat, folyókat, ásványi kincseket, terményeket, az antik emlékeket, híres embereket, tehát mindazt, amit az új módszer megkövetel. Eközben rengeteg klasszikust hasznosít, Sztrabónt, Pliniust, Ptolemaioszt stb., sőt, kincstári tisztviselőktől kapott adatokat is feldolgoz, meg egy elszámolást, mely az állami jövedelmeket sorolta föl. Ez a legértékesebb, ma is forrásként használható fejezete. Mivel azonban nagyon szerény igénnyel látott a munkához, az nem is lett több, mint az új irányzat első képviselője, mint ilyen jelentős, de önmagában még igen soványka kezdeményezés. Mindenesetre jelzi Mátyás király körének azt az igényét, hogy az új történetírás idehaza is polgárjogot kapjon.

Egy másik olasz, Antonio Bonfini teremtette meg ezt végül, mégpedig olyan sikerrel és hatással, hogy műve, a Rerum Ungaricum decades, egy modern kiadásban kb. 1000 nyomtatott lapra terjedő monumentális összefoglalás, a XIX. századig mind adataiban, mind módszerében meghatározó maradt. Tíz évig dolgozott a munkán, hatalmas apparátussal, bár lényegében – legalábbis a múltra vonatkozóan – ő sem mondhatott sokkal többet, mint Thuróczy. Célja neki is az elokvencia szabályainak érvényre juttatása volt, de mert Ransanónál sokkal alaposabb munkát végzett, ennek nemcsak formai szempontból tehetett eleget, hanem megvalósíthatta annak tartalmi követelményeit is. A fő forrás kiegészítésére, az elképzelhető összes adat felkutatására mintegy 40 művet használ fel, zömmel a legmodernebbeket, Enea Silvio, Flavio Biondo, Filippo Buonaccorsi, Jacobus Philippus Bergomensis, Sabellico, Palmieri munkáit. És nem is áll meg ott, ahol Thuróczy, hanem munkája felét az utolsó évszázad addig feldolgozatlan történetének szenteli, s nem is irodalmi források, hanem szóbeli értesülések, levéltári források alapján. Az elokvencia szabályainak alkalmazása nála is egy gigantikus földrajzi bevezetővel kezdődik, melyben Ransano alapján, de többszörös terjedelemben leírja Magyarországot, és egy hatalmas körképet rajzol az ázsiai és európai Szkítiáról, a magyar őshazáról, illetve arról a területről, ahol az események majd lejátszódnak. Az elbeszélésbe szőtt csata- és ostromleírásai, jellemzései, épületleírásai a stílus mesterének mutatják, költött beszédei pedig a „magyar Livius” címét szerezték meg neki. Ma inkább bőbeszédűnek, dagályosnak tartják. Az új stílus alkalmazásából fakadó, nagy horderejű és évszázadokig élő kezdeményezéseit – a magyar történet hármas periodizációját, Európa történetébe való szerves beillesztését, egyes korszakainak egymásból való következtetését – épp csak megemlítjük.

A fentieken is lemérhető, hogy – mint mondtuk – Magyarország ebben az időszakban teljesen együtt halad az európai (azért nem az itáliai!) tudományossággal, sőt, éppen Bonfini révén kiemelkedőt is produkál. Ámde abban a percben, amint ő leteszi a tollat, mintha mindent elvágtak volna: ennek a tevékenységnek hosszú időre vége szakad. Kötetünkben sem tudtunk senkit sem idézni a harminc évvel később föllépő Brodaricsig. Kétségtelen, hogy vele ismét a fellendülés szakaszához érkezünk, hiszen utána magas színvonalú munkák tucatjai jönnek létre, melyek irodalmi értéke ismét megüti az európai mércét és átlagot, de ez mégis valami más, és nem a Ransano, Bonfini által kezdett vonal folytatása. Formailag sem az: többé senki sem vállalkozik a teljes magyar történelem feldolgozására – legföljebb iskolai szintű összefoglalásokra –, jóllehet az öles léptekkel haladó történettudomány ezt ezerszer is indokolta volna, és nem tudós szemmel nézi a tárgyat; a művek zöme emlékirat, részfeldolgozás, félbenmaradt kísérlet, s kéziratban maradván, szinte hatástalan is. Korszerű tudományos alapon álló, teljes magyar történelmet legközelebb Horváth Mihály ír majd a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiben.

Ugyanis a kezdetben egységes alapról a továbbhaladás nem egy irányban történt. Európának azokon a területein – nyugaton –, ahol a gazdasági és társadalmi fejlődés a központi hatalomért, a függetlenségért, a nemzetté válásért folytatott küzdelemmel nagyjában egybeesik, a történetírás virágkora köszönt be, s néhol a kezdeményező Itáliát is túlszárnyalja. Itt a retorikus irányzat rövidesen túlhaladottá válik, és a humanista történetírás a polgári tudomány irányában túllép rajta. Keleten azonban a kereskedelmi útvonalak eltolódása és a roppant erejű külső nyomás a gazdasági, társadalmi fejlődés elé nehezen áttörhető, néhol áttörhetetlen gátat emel, és az erőtartalékokat fölemészti az állami, vagy éppenséggel fizikai létért vívott harc. A XIV–XV. század fordulóján kezdődő hosszú-hosszú korszak fő feladata az idegen (török, tatár) hódítók elleni védekezés lesz, s ennek legfontosabb feltételeként a központosított, továbbra is feudális jellegű monarchia megteremtése kerül az érdeklődés előterébe, vagy ha ez a külső erő túlsúlya miatt megvalósíthatatlan, legalább a viszonylagos függetlenség, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen minimum biztosítása. Oroszországban Dimitrij Ivanovics moszkvai nagyherceg uralkodása (1359–1389), a kulikovi csata (1380) kezdi meg azt az évszázados küzdelemsorozatot, melynek végén Moszkva körül létrejön az északkeleti fejedelemségek egységes állama. Magyarországon a Hunyadi, Lengyelországban a Jagelló család, Moldovában Nagy István (1458–1504) tesz – sikertelen – kísérletet erre. Németországban a császár személye körül összpontosulnak az egység gondolatának képviselői – szintén hiába. Itt a történetírás e létfontosságú célkitűzés ideológiai támaszául szolgál, szorosan a hosszabb-rövidebb távú politikai célokhoz kötődik, tudós jellege háttérbe szorul – mint a művészet és tudomány minden más ágának, műfajának is –, és egy speciális, csak erre a területre jellemző, agitatív jellegű válfaja alakul ki. Az agitatív szándék óvatossá teszi az írót abban, hogy valóban tudóssá váljék, minden ponton szakítson a középkori hagyománnyal, mely mélyen beleivódott a köztudatba, s ezért aktuális célok érdekében könnyebben megnyergelhető, mint valami új, kevesek számára érthető elmélet. Biblikus szemlélete párhuzamban áll a tömegek vallásos érzületével, a pogányok, eretnekek ellen vívott küzdelemben jól felhasználható. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a szerényebb anyagi viszonyok nem is teszik lehetővé nagyobb létszámú tudós írógárda, értő közönség kinevelését. Ezért a történetírás az általános és pillanatnyi viszonyoknak megfelelően tarka képet mutat, az ígéretes nekilendüléstől, európai színvonalon álló alkotóktól és alkotásoktól a teljes pangásig helyenként, időnként merőben különböző fokok között ingadozik; párhuzamosán, kölcsönhatásban működnek egymás mellett a legmodernebb humanista és a részben vagy teljesen középkori műveltségű iskolák. Céljukat, funkciójukat illetően azonban közös alapon állnak: az adott feudális állam fenntartására vagy visszaállítására törekednek, nem a társadalmi fejlődés, nem a polgári rendszer felé, a humanista jelleg ezért legfeljebb a kutatási módszerekre, a szakmai fogásokra, a stílusra nyomja rá a bélyegét, arra sem kötelezően, és sosem a célkitűzésre, sosem célozza a történetírás egzakt tudománnyá való átalakítását. Ennek a történetírásnak elsőrendű funkciója nem a valóság tudományos feltárása, hanem a hódítókkal, a függetlenség fenyegetőivel, az összefogás külső és belső akadályozóival szemben való harc ideológiái alapjainak megteremtése, erősítése, a harcosok morális támogatása. Előtérbe kerül a nemzeti öntudat egy sajátos mozzanata, az a kérdés, milyen helyet foglal el a nemzet az emberiség egyetemében. E különös hely, e fontos, mások által be nem tölthető szerepkör tudata erkölcsi támaszt jelent. Az orosz történetírás mát a XV. század első felétől Oroszországnak a világban elfoglalt helyét keresi, az oroszok fejedelmének hatalmát Bizáncon keresztül Babilonig vezeti vissza, a Moszkva körül kikristályosodó ország világbirodalmi elhivatottságát fogalmazza meg, és a pogány, majd a keresztény Róma után Moszkvában fedezi föl a „harmadik Rómát”. Ugyanígy látja önmagában a német császárság a „negyedik világbirodalmat”. Magyarország mint „a kereszténység védőbástyája” lép föl a bogumil és a huszita eretnekekkel és évszázadokon keresztül a törökökkel szemben. A nemzetté alakulás föltételeivel nem rendelkező kisebb közösségek is keresik a maguk sajátos funkcióját, mint a Német Lovagrend, mely létének jogosságát a térítéssel, a pogányok, az eretnekek elleni harccal igazolja. Ezzel persze szükségképpen jár együtt a többiek érdemeinek lebecsülése.

A centralizáló törekvések jegyében a széthúzás veszélye mindenütt a figyelem előterébe kerül. Legelőször alighanem Bulgáriában, ahol a katasztrófa a leghamarabb következik be. A XV. század elejétől itt szinte minden kulturális tevékenység kényszerűen szünetel, visszavonul a megközelíthetetlen kolostorok falai mögé. Ilyen körülmények között keletkezik 1413 táján a Bölgarszka hronika, mely a vereségek okát egyértelműen a balkáni népek viszálykodásában találja meg.

Erre a történetírásra messzemenően jellemző a heves gyűlölet az ellenség iránt, az éles, olykor szintén gyűlölködésbe csapó polemizálás a megoldást különböző úton keresők között. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a fentiek szerint a dolgok alakulásának fő okát a szereplők jellemében látták, a megoldás célravezető útját pedig az ésszerű és meggyőző érvelésben, megtaláljuk a magyarázatát annak, miért rajzolnak szerzőink oly iszonyúan sötét erkölcsrajzot korukról. S csakugyan, gondolatmenetüket, meggyőződésüket oly meggyőzően tudják előadni, hogy huszadik századi olvasóik közül is sokan úgy vélekednek, az ország minden problémája megoldható lett volna, ha vezetőink okosabbak és jámborabbak kissé. Ez az irányzat a publicisztikához áll közel, támad és vitatkozik, egyáltalán nem törekszik tudós „objektivitásra”. Jellemző rá a túlzás, a becsmérlés, a kezdetleges nacionalizmus: a „régi dicsőség” emlékeinek dédelgetése, mint ami a jelenben szükséges bátorság forrása lehet. Ez az egyik pont, ahol ez a historiográfia szívesen kapcsolódik a retorikus irányzathoz: az ősök sorának a félelmetes ókoriakra való visszavezetése pontosan beleillik törekvései sorába. Ezért válik kedvelt auktorrá Németországban a germánokról elismeréssel író Tacitus, ezért szednek össze minden adatot Magyarországon, ami a hunokra meg a szkítákra vonatkozik, ezért büszkék a románok arra, hogy őseik dákok és rómaiak voltak, a lengyelek szarmata elődeikkel kérkednek, és így tovább.

A humanista stilisztikai követelményekhez való alkalmazkodás nem szükségszerű, ezért az ideológiailag egynemű munkák között e tekintetben elég nagy az eltérés. Kötetünkből ez nem derül ki, minthogy a legnagyobbakhoz és csak a latin nyelven írókhoz fordultunk. Figyelmeztetnünk kell tehát arra, hogy nem az átlagot mutatjuk be. Szerbiában például ennek az alkalmazkodásnak nyoma sincs, a történetírás legnépszerűbb, leghatásosabb formája a legősibb műfaj, a hősi ének marad. Dalmáciában viszont a legmagasabb tudós szintet megütő munkák születnek. Magyarországon magas színvonalú humanista tudományossággal írt művek mellett a XVI. század végéig kiemelkedő jelentőséggel bír a hősi ének valamivel modernebb, egy szerző nevéhez fűződő változata, a históriás ének. Bulgáriában éppenséggel a legenda marad egyeduralkodó. Az orosz történetírás külső megjelenésére nagy hatással van a bizánci reneszánsz; ennek nyomán a megújulás jelei tapasztalhatók, megjelennek a bizánci mintára készült életrajzok, memoárok; az évkönyvek (letopiszok) korábban szigorú évrendje a tematikus tagolásnak ad helyet. A mű tudós jellege, modern stílusa mégis az agitatív cél mögé szorul, s az alkotások legtöbbje oly nagy mértékben tartalmaz legendákat, folklorisztikus elemeket, a racionális elme számára hihetetlen meséket, csodás epizódokat – még a XVI. században is –, hogy a művek zöméről el sem dönthető, a történetírás, a szépirodalom vagy az egyházi irodalom körébe tartozik-e. Egyáltalán, egész Kelet-Európára jellemző, hogy a historiográfia nem válik el a szépirodalomtól, sem formájában (elég sok a verses históriai elbeszélés), sem tartalmában, sem társadalmi funkciójában, holott nyugaton ez ekkorra már visszavonhatatlanul megtörtént. Itt van a másik pont, ahol a polemikus és retorikus történetírás találkozik, amelyen keresztül a bizánci és itáliai kezdeményezések bőven áramlanak át a kelet-európai irodalom minden termékébe, tekintet nélkül annak stilisztikai és tudományos színvonalára. Az agitáció érdekében ugyanis nemcsak a múlt lelkesítő, mozgósító hagyományait veszik igénybe teljes számban, hanem felhasználnak minden olyan eszközt is, amit az írás mint művészet kínál. A művészi, hatáskeltő eszközök számát szerencsésen szaporítják a retorikus történetírás kidolgozott patronjai, a lelkesítő beszédek, csataleírások, hős-jellemzések. A mű külalakját ugyancsak a propagandisztikus szándék formálja: metszett illusztrációk teszik érdekesebbé, érthetőbbé, kelendőbbé az írásokat. Nálunk Heltai Gáspár rengeteg bekezdéssel tagolja írását, hogy a kevésbé buzgó olvasó se unjon bele tanulmányozásába.

A nyugaton egyeduralkodóvá váló anyanyelvűséggel sem ilyen egyszerű itt a helyzet, a kép eléggé változatos, elvégre ebben a polgárosodás, a nemzetté válás ütemétől a hagyomány erején keresztül az életszínvonal állásáig, az általános műveltségi szintig a pillanatnyi szükségig és az író beállítottságáig számos tényező játszik közre. Általánosságban azonban – legalábbis a latin nyelv vonatkozásában – jellemző, hogy azokon a területeken, amelyek függetlenségüket viszonylagos biztonságban tudják (ezért nyugaton is), az anyanyelv válik uralkodóvá; ott, ahol a hódítás veszélye erősen fenyeget, de még van mód a védekezésre, a latin kerül exponált helyzetbe, míg a már megszállt részeken a kulturális élet színvonala jelentősen alábbszáll, és ismét anyanyelvűvé válik. Ennek oka kétségtelenül abban található meg, hogy mg az ellenállásra szükség és lehetőség van, addig ez áll az előtérben, minthogy azonban a túlerővel szemben a hazai tartalékok elégtelennek látszanak, igyekeznek a problémát nemzetközi méretűvé szélesíteni, külföldi segítséget szerezni, s ezért a propagandát internacionális nyelven folytatják. Amint azonban a veszély elhárult, vagy a védekezés lehetősége megszűnt, a katasztrófa bekövetkezett, az ilyen irányú agitáció értelmét veszti, ismét a társadalom belső problémái kerülnek a centrumba, melyek megtárgyalása csak anyanyelven lehetséges.

A történetírásnak ez a típusa Kelet-Európára, pontosabban a töröktől, tatártól erősen veszélyeztetett zónára jellemző, többek között hazánkra is. Ugyanebben az időben Nyugat-Európában többé-kevésbé töretlenül halad a XIV–XV. században megkezdett útján, a tudománnyá válás felé. Elsősorban kutató, valóságfeltáró jellege domborodik ki, bárha politikai célok támogatására akkor is, azóta is szívesen használt eszköz, metodikájának fejlődése szembeötlő, keretei között egymás után bontakoznak ki a később önállósuló rész- és segédtudományok, az esemény-, gazdaság-, művészet-, irodalom-, hadtörténet és a többi, miközben maga egyre láthatóbban bontakozik ki az irodalom egyeteméből, és elsősorban a szépirodalomtól különíti el magát. Kelet-Európában ez a folyamat az említett okok következtében erősen lelassul, és a fent jellemzett polemikus irányzat némely régiókban egészen a XIX. századig uralkodó marad. Mégsem játszik elhanyagolható szerepet a historiográfia fejlődésében. Sőt, ahhoz a forradalomhoz, mely a középkori diszciplínát alapjaiban újította meg, a kelet-európai történetírás egy rendkívül fontos momentummal járult hozzá.

Egész Európára egyöntetűen jellemző, hogy a reneszánsz világszemlélet kezdeti szakaszának végtelen optimizmust sugárzó változata nem maradt hosszú életű. Itália a XV–XVI. század fordulóján súlyos politikai és gazdasági válságba, idegen megszállás alá került, ami az ottani humanistákat egyrészt a pesszimizmus felé hajtotta, másrészt arra kényszerítette, hogy a mozgató erők kutatásában elért addigi eredményekkel elégedetlenül tovább nyomozzanak. Machiavelli, Guicciardini és a többiek gondolatvilágában már olyan fogalmak merülnek föl, mint a pártérdek, néplélek, osztályharc. Ez új szempontok fölvetése új módszereket is követel, egyelőre a történettudományon belül, de később önállósulva is. Ilyen például a ma már teljesen autonóm pszichológia, ami ekkor jelenik meg először, mint az események magyarázatának egyik eszköze. Ilyen a statisztika, ilyen a gazdasági földrajz és egy sereg más. A historiográfiának ez a tudós, elsősorban belső, módszertani szempontokkal jellemezhető iránya azonban – mint láttuk – inkább csak Itáliára és Nyugat-Európára jellemző, és hadd tegyük rögtön hozzá: ott sem feltétlenül hoz sikert. Ugyanis azokon a helyeken – és mindenekelőtt Itáliában –, ahol a válság túlságosan mély, ez az út nem vezet célhoz: a történetírás világraszóló és azóta is alapvető tudományos eredményeket produkál ugyan, de a problémák megoldásához nem segít közelebb, elmerül a pesszimizmusban, fokozatosan elveszíti társadalmi hatékonyságát, lassacskán közönybe fullad és elsorvad. Közép- és Kelet-Európában maga a tárgy, a történelem roppant súlyos kérdéseket tesz föl, a lét és nemlét kérdését, mégpedig az egyik legerősebb keresztény állam összeomlásával szinte sokk-hatással. Ugyanezen a területen a belső válság jeleként addig hallatlan méretű és hatású parasztmozgalmak játszódtak le, melyek ha a fennálló rendet alapjaiban megrázni nem is voltak képesek, pszichológiai hatásuk felmérhetetlen volt, és felhívták a figyelmet arra, hogy a társadalom belső egyenetlenségei döntő mértékben befolyásolhatják a külső ellenséggel szemben való ellenálló képességet. Mindezekkel párhuzamosan egyre világosabbá vált, hogy a korábban feltétlen érvényűnek tartott erkölcsi értékrend, amit a Róma által megtestesített vallás fejezett ki, immár nem alkalmas az új helyzetben megkövetelt emberi magatartás mérlegelésére. A vallás már nem tud sem tudományos magyarázatot adni a világ dolgaira, sem gyakorlati útmutatást, hogy miként kell viselkedni ezekkel szemben. E sokszoros – éppen Kelet-Európára tekintve, ahol mindehhez a gazdasági helyzet súlyos megrendülése is járult, mondhatjuk: általános – válság talaján lépett föl a reformáció, nevével is jelezvén, hogy nem a társadalmi rendszer forradalmi megváltoztatására törekszik, hanem azokat az ideológiai alapokat kívánja kidolgozni, melyek a feudális rendszert alkalmassá tehetnék az új körülmények közötti fennmaradásra. A reformációnak – másról most nem beszélve – módosítani kellett azokat a magyarázatokat is, melyekkel a középkor és a humanizmus indokolta a történelmet.

Luther 1518 óta alakítgatta, formálgatta a reformáció történelemszemléletét, ő maga azonban csak a legfontosabb ideológiai alapokat vetette meg, a teljes kimunkálás Melanchthonra maradt, aki baráti körével – Johannes Carion, Kaspar Peucer, Johannes Funk és mások – az 1530-as évek elejére lényegében kész felfogást alakított ki, ami aztán rövid idő alatt kibontakozott, és a XVI. század végéig meghatározó maradt. Mindjárt hozzátesszük: a katolikus táborra is erős hatást gyakorolt. Johannes Carion 1531-ben Melanchthonhoz küldte javításra világkrónikáját, aki azt átnézte, korrigálta; így jelent meg 1532-ben Wittenbergben. Később úja és újra átdolgozták, kibővítették, előszavakat írtak hozzá, stb. Latin fordítása is elkészült. Ez a kötet lett a reformáció kézikönyve a történelem kérdéseit illetően, és az új történelemszemlélet gyakorlati alkalmazásának példája is. Melanchthon mellett persze mások is működtek (például Johannes Sleidanus), a reformáció történetírásának ideológiai alapvetése azonban az ő érdeme.

Az új szemléletmód kialakulásában elsőrendű szerep jutott a török veszedelemnek. Annál is inkább, mert ez nemcsak hogy hosszú idő óta hatást – hellyel-közzel döntő hatást – gyakorolt Európa gazdasági és politikai életére, hanem úgy látszott, hogy a támadók és védekezők viszonyának végletességével a történelem belső mozgatóerőinek sokoldalú vizsgálatát is lehetővé teszi, elvégre viszonylag rövid időn belül világraszóló diadalok és szörnyű katasztrófák váltották egymást, miközben a szembenálló felek ugyanazok maradtak, és a külső körülmények sem változtak lényegesen.

A török veszedelem tényleges súlyának kérdése irodalmunkban mindig is labilis volt, és ma sincs pontosan meghatározva. Az egyértelműen megítélhető tények azonban kétségbevonhatatlanul mutatják, hogy az egész keresztény világ támogatásával fellépő magyar állam sosem volt egyenrangú fél ebben a küzdelemben. Ha időleges ingadozás mutatkozik is, ha számos esetben okolhatjuk is a külső körülmények kedvezőtlen alakulását, vádolhatjuk embereink reneszánsz tunyaságát, az erők egymáshoz való viszonyát mégiscsak az a másfél évszázad fejezi ki cáfolhatatlanul, mialatt a török a Boszporusztól Budáig, Szigetig, Egerig nyomult, meg a másik százötven év, mialatt onnan, nem sikerült kimozdítani. Hogy a keresztény Európa egyesített ereje elegendő lett volna-e ennek a folyamatnak a megállítására, az ma már mindörökre kérdés marad, mivel azonban tény, hogy ezek az erők nem voltak egyesíthetők, a kérdésnek még fölvetése is jogosulatlan. Mindenesetre történészeink ma már egyre egységesebben jutnak arra a véleményre, hogy a török minden ellenállással szemben is addig terjesztette ki határait, ameddig a korabeli termelési, közlekedési és hadászati viszonyok ezt lehetővé tették. Végeredményben a kor minden reálisan gondolkodó politikusa tisztában volt azzal, hogy a túlerő föltartóztathatatlan, hogy a török rajtunk kívül álló tény, és tőlünk függetlenül munkálkodnak azok a tényezők, melyek lehetetlenné teszik az európai erők összefogását, tőlünk függetlenül játszódnak le a messze távolban, a Földközi-tengeren, Ázsiában, Afrikában azok az események, melyek nemcsak perspektivikusan éreztetik hatásukat a magyar végeken, a lengyel és orosz határokon, Karintiában, sőt Bécs falai alatt, hanem pontosan meg is szabják egy-egy offenzíva időpontját. A veszedelem valóban úgy jelent meg, mint valami természeti csapás, amit láthatatlan kéz hoz és visz, de következményei rajtunk maradnak. A reális helyzet azt követelte, hogy a felsőbb hatalmaknak való kiszolgáltatottság ténye valamiképp ismét helyet kapjon a történelem mozgatóerői között. Csakhogy ugyanaz a magasabb hatalom, mely a török terjeszkedést lehetővé tette, határt is szabott elé, s végül is évszázados tapasztalatgyűjtés után a gondolkodóknak arra is rá kellett ébredniük, hogy teljes pesszimizmusra sincs ok: az ellenség erői is végesek, az is ugyanazon magasabban álló parancsnoknak engedelmeskedik. Aligha lehet véletlen, hogy ezt a helyzetet az elméleti általánosításhoz szükséges áttekintéssel éppen a nap mint nap közvetlenül fenyegetett, de a megszállástól gyakorlatilag mégis teljes biztonságban levő Németországban tudták felmérni.

Míg a török harcok arra hívták fel a figyelmet, hogy Európán kívül is létezik emberiség, hogy a korábban egyetlennek hitt keresztény társadalom egy nagyobb egész része, és nem is minden szempontból domináns része, addig a parasztmegmozdulások a közösség, az állam belső szerkezetének tanulmányozását állították feladatul. Korábban elegendőnek bizonyult annak tudása, hogy az emberek bizonyos külső körülmények következtében kénytelenek együttműködni egymással, hiszen másképp nem tudják legyőzni a természeti erőket meg az ellenséget. Hogy az emberiség el ne pusztuljon, isten kinek-kinek kijelöli helyét ebben az együttműködésben, a szükségletek szerint egyiknek alacsonyabban, másiknak magasabban. Ez azonban nem lényeges kérdés: az ember szuverenitása – a Bibliában meghatározott szabad akarat – érintetlen marad, a jó üdvözül, a gonosz elkárhozik, vagy – a későbbi, már nem vallásos színezetű felfogás szerint – a szorgalmas boldogul, a rest hoppon marad. Az általános válság azonban megingatta az ilyen egyszerű összefüggésekbe vetett hitet, egyre nyilvánvalóbbá tette e téren is a fölső és külső, az egyéntől függetlenül működő tényezők létét, sőt döntő szerepét. Ez vezeti el a reformáció ideológusait ahhoz a felismeréshez, amit a történelemszemlélet alakulását tekintve forradalminak kell mondanunk. Nevezetesen annak észrevételéhez, hogy az ember nem mint egyed él a világban, nem saját elhatározásából társul másokkal, hanem lényegénél fogva szervesen összefüggő társadalomban él, elsősorban ezzel különbözik a többi teremtménytől. A cél – mint előzőleg is – még mindig egyéni: az üdvözülés, ez azonban csak közösségben érhető el. Rossz társak között nincs egyéni boldogság, nincs értelmes, emberi, célszerű élet. Már nem áll fönn az a lehetőség, ami Lót idejében fennállt, hogy valaki a rosszak között egyedül boldoguljon. A közösség még most is egyénekből áll, a jámborok társulása a jó, az istenteleneké a rossz közösség. De már az ellenkező képlet is ismeretes: a rossz közösség nem engedi boldogulni a belekeveredett jámbort sem.

A közösség két alapvető csoportra tagolódik: a „szegény község”-re és az ,,urak”-ra. Mindkettőnek pontosan kijelölt funkciót kell ellátnia, mit ha nem teljesít, az isten által megállapított természeti rend fölbomlik, az egyéni üdvözülés lehetetlenné válik. A vezető szerep – ez a feudális társadalmi rend tényleges állapotának természetes következménye – az uraké; a szegény község feltétlen engedelmességgel tartozik. Csakhogy az urak felelőssége is sokszorosan nagyobb: tanítaniuk és vezetniük kell az együgyű pórokat, a rend fenntartása kizárólag az ő vállukra hárul, hiszen isten a kormányt, a fegyvert az ő kezükre bízta. Innen a prédikátorok (és historikusok) éles kritikája a feladatukat nem teljesítő, önző, erkölcstelen urakkal szemben. Ezek nemcsak maguk jutnak pokolra, hanem az alájuk rendelteket is odajuttatják.

Félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk: szó sincs itt valami szociális megértésről, a szegényekkel való együttérzésről, még kevésbé valami korai szocialista propagandáról. A Dózsa-mozgalomról egyetlen szimpatizáló sort sem olvasunk a hazai reformáció irodalmában, egyetlen olyan mozzanat sem merül föl, mely azt sejtetné, hogy legalább lélektanilag indokolhatónak tartanák a jobbágyok fellépését. A tárgy, amit íróink fölvesznek, nem két osztály küzdelme, hanem egyének boldogsága (üdvözülése). Prédikátoraink rettentő haraggal támadnak a vérszopó urakra, akik kegyetlenségükkel, kapzsiságukkal, istentelenségükkel, széthúzásukkal nemcsak magukat juttatták kárhozatra, hanem fölszabadították a jobbágyokban lappangó gonosz ösztönöket, akik ezért nem istenre, hanem az ördögre hallgatva elmozdultak isten által kijelölt helyükről, mind uraik, mind önmaguk és üdvösségük ellen dühöngeni kezdtek, fölfordították a rendet, és utat nyitottak a sátánnak, aki a török képében személyesen is megjelent és birtokba vette az országot.

Ez a két csoport nem azonos azzal, amit ma osztálynak nevezünk. Nem a társadalmi termelés struktúrájában elfoglalt hely különbözteti meg őket, hanem az a funkció, amit a közösség szervezetében betöltenek. „Úr” az, akire az adott helyzetben irányító szerep jut. A fiúval szemben úr az apa, ha saját urával szemben jobbágy is, a jobbággyal szemben a nemes, aki azonban a főrendhez képest maga is a szegény községet képviseli, lakossággal szemben a bíró, a főnemessel szemben a király, a tanítvánnyal szemben a tanító, az adóssal szemben a hitelező és így tovább. Ami a társadalom tényleges osztálytagozódását illeti, a reformáció – maga is a feudalizmus része lévén – természetesen továbbra is megmarad az eddigi álláspont mellett: alul vannak azok, akiket isten alulra helyezett. Mindennek ellenére – minthogy a szegény község szerepköre többnyire az elnyomott osztályhoz tartozókra jutott, míg az urak modern társadalomtudományi értelemben is rendszerint urak voltak – a szegény község és az urak megkülönböztetése, szembeállítása, az urak bűneinek szigorú ostorozása nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a társadalom tényleges osztálytagozódása könnyebben felismerhető legyen. A reformáció érdeme tehát e tekintetben elvitathatatlan.

A lutheri ideológia harmadik alkotó eleme a pápaellenesség, ami szimbolikusan kísérlet a megbomlott erkölcsi értékrendszer helyreállítására. Minthogy a katolikus vallás az adott viszonyok között nem volt képes arra, hogy az általános válság közepette összekeveredett dolgokat rendezze, a jó és a rossz pillanatonként változó kérdésére megnyugtató választ adjon, sőt, maga is áldozatául esett ennek a válságnak, tanító, irányító, mértékadó funkcióját nem töltvén be, maga is a pokolra való urak kategóriájába került. Az „urak” és „püspökök” többnyire együtt is szerepelnek az irodalomban. Ezt fejezi ki a reformáció korai szakaszára jellemző ún. török–pápa antikrisztológia, vagyis az a fölfogás, hogy a világ végén megjelenő Antikrisztus teste a török, lelke a pápa. Ez a Melanchthon-féle elmélet egyik sarkalatos tétele.

Nézzük már most összefoglalóan, ez elemek milyen egésszé álltak össze, s végül is mi a reformáció történelemszemlélete.

A történelem annak példája, miképpen nyilvánul meg isten bölcsessége a társadalomban. Ez a megnyilvánulás itt döbbenetesebb és tanulságosabb, mint a természetben, mert ott viszonylag egyszerű körülmények között jelenik meg, itt azonban az emberek szabad akaratából születő szándékoknak és cselekedeteknek, valamint a sok más tényező által irányított eseményeknek rendkívüli bonyolultsága közepette. A társadalmi jelenségekre ugyanis különböző erők hatnak, s mozgásukat szinte áttekinthetetlenül változatossá teszik. Ez az áttekinthetetlenség, a bűn térhódítása, az igazságtalanságok nagy száma, a rengeteg szenvedés látványa fölkelti a kételyt abban, vajon van-e isteni gondviselés az emberi dolgokban, van-e isteni ok, rendszer a történelemben. A természet tanulmányozása kétségtelenné teszi, hogy a teremtő beavatkozik a dolgok menetébe. A historiográfia feladata, hogy ugyanezt a társadalom életében is kimutassa. Elsősorban azokat a hatóerőket kell felkutatnia, melyek lényeg és látszat szerint mozgatják a jelenségeket; ha ezt megtette, a felszínen mutatkozó zűrzavar alatt kimutathatók lesznek a fő irányvonalak. Alaptétel, hogy isten teremtett és tart fenn mindent, tőle származik a társadalmi rend, az ordo politicus, és ennek minden intézménye, a birodalom, az igazságszolgáltatás, a törvény, a fegyelem, a polgári szervezetek. Mindez istentől való, tehát jó és állandó. Ez az építő és fenntartó erő. Mellette működik az ördög, aki közvetlenül, vagy az emberben lappangó gonosz ösztönök révén változtat és rombol, megzavarja az eredeti állapotot. Csakhogy ebben a zavarban is állandóság van, hiszen az ember természete mindvégig ugyanaz marad, ha az elöregedés következtében romlik is, ezért folytonosan ugyanazok az események, okok, véletlenek és tévedések ismétlődnek, bár egyre súlyosabb formában. Isten meghiúsítja az ördög, a zsarnok, a lázadó ember terveit, fölfegyverzi a kormányt a gazság megfékezésére, tehát a zavart keltő erőkkel szemben az eredeti státus, a harmónia fönntartására vagy visszaállítására törekszik. Ezek azok a fő erővonalak, melyek a történelemben kirajzolódnak, és ha ezeket felismertük, a gondviselés jelenlétét a fölszínen mutatkozó zűrzavar alatt könnyen észrevehetjük. A történetírás tehát arra hivatott, hogy kimutassa az isteni gondviselés jelenlétét és megnyilvánulásait az emberiség életében.

A fentiekből következik, hogy az ordo politicus eredendően jó, bűnnek, jogtalanságnak, igazságtalan szenvedésnek nincs helye benne. A kormány, a fejedelem, tágabb értelemben az urak hivatása – isten erre föl is készíti őket –, hogy fönntartsák ezt a rendet, biztosítsák a lehetőséget az alattvalók, a szegény község boldogulására, hogy háborítatlanul ismerhessék és tisztelhessék istent; az alattvalók ennek értelmében kötelesek engedelmeskedni a kormánynak; ilyen körülmények között a családi élet zavartalan, a polgárok egy akarattal védik a hazát, és földi tevékenységük közben előkészítik túlvilági boldogságukat. Az ördög azonban bűnnel fertőzi a világot, és a megfertőzött emberek zavart, lázadást támasztanak. Következik a zsarnokság, a háború, a széthúzás, a családok felbomlása, a szenvedés, a kárhozat. A kormány kötelessége, hogy leverje a lázadókat, helyreállítsa a rendet.

Isten és ördög tehát a földön a kormány és lázadó ellentétében elevenedik meg, s hogy melyikük kerekedik felül, az távolról sem a véletlen műve, hanem pontosan az isteni terv szellemében dől el. Mert a birodalomnak – a hatalom birtoklásának – meghatározott periódusai vannak: fejlődik, aztán hanyatlik, elvész. A felszínen ennek okai áttekinthetetlenek: fizikaiak, természetiek, erkölcsiek, néha a jószándék is balul üt ki, sokszor demokrácia és zsarnokság vetekszik egymással, egyszer lázadás, másszor külső ellenség emészti el a birodalmat, vannak, akik a csillagokban látják az okot stb. Dániel próféta azonban pontosan meghatározza e periódusok mibenlétét, leszögezvén, hogy ha a monarchiát isten rendelte, akkor ő rendelt határt is elé, melyet elérve általános pusztulása következik be. Ezért a történelemtudomány legelső feladata, hogy pontosan megállapítsa e határt, a periódusok hosszát, vagyis az idők felosztását. (Az elméleti művek többségének a címe is – az időre utalva – krónika vagy kronológia.) Illés próféta a világnak 6000 esztendőt enged, ez alatt teszi meg a természet által megszabott útját a születés–gyermekkor-serdülőkor–ifjúkor–férfikor–öregkor hat nagy korszakán keresztül a halálig. E hat nagy korszak, e 6000 esztendő három részre oszlik, melyből az utolsó Krisztus születésével kezdődött. De a bűnök eluralkodása romlást hozott rá, gyorsabban hanyatlik, mint ahogy a természet megkövetelné (erkölcstelen életet élő egyéneknél is ezt tapasztaljuk!), ezért nem érheti meg, amit az Úr egyébként megengedne, a 2000. karácsonyt. (Emiatt volt már az előző korszak is rövidebb kétezer évnél.) A világ tehát a természettől megszabott életútján jelenleg a „késő vénség” korszakában jár.

Ezzel a természetes úttal párhuzamosan folyik a társadalmi rend története is. Ennek megvalósulása, szervezeti kerete a birodalom. A világtörténelem során négy világbirodalom (monarchia) váltja egymást, egyre hitványabb, egyre gonoszabb. Utolsó volt a római, mely a birodalom átszármazása (translatio imperii) következtében a német császárságra szállt át. Ennek vége egyúttal a világvégét is jelenti. (Ne felejtsük, hogy a reformáció német földön jött létre, és ideológusai a kor problémáira a központosított császári hatalomtól reméltek megoldást.) Meg is jelent immár az Antikrisztus: a török és a pápa, a világvége előhírnöke és eszköze. Beteljesült a biblia tízszarvú szörny által jelentett jövendölés. Ennek tíz szarva között az utolsó napokban megjelent a tizenegyedik, mely három másikat foglalt magába. Ez a tizenegyedik volna a török, a három másik pedig az általa elfoglalt Egyiptom, Görögország, Ázsia. Ezzel isteni küldetését be is fejezte, több szarvat nem foglalhat magába, a meghódított országok számát már nem növelheti. Az ellene való fegyveres harc tehát fölösleges és bűnös, mert az isteni rend ellen való. Nem így azonban az imádság, mégpedig nem a török, hanem az általa képviselt világ vége ellen. Megállapítható ugyanis, hogy egy-egy periódus mintegy 500 évig tart, ekkor a hatalmat más nép veszi át. Éppen Magyarország a példa erre: Szent Istvánnal kezdte emelkedését, s Mátyás halálakor – Heltai Gáspár szavával élve – a „spiccen” állt, aztán nyomban a gyors hanyatlás következett, s ma már élőnek is alig mondható. A periódus pontos tartamát a birodalomban munkálkodó erők minősége szabja meg. Mert tudjuk, hogy bár az ördög az istentől alkotott birodalom pusztulására tör és azt bűnökkel ostromolja, a Teremtő akarata ellenére nem érhet célt. Ő pedig attól teszi függővé szándékát, hogy a birodalom polgárai – szabad akaratukból – mennyire engednek ezeknek a bűnöknek. Az ötszáz évtől tehát mindkét irányban tetemes eltérés lehetséges (volt olyan monarchia, a perzsa, mely felét is alig töltötte be). Az Úr tehát az emberek bűneit bünteti a birodalom változásával – és most már a világvégével –, a jók miatt hosszabb, a gonoszok miatt rövidebb periódust enged.

A török maga nem tagja a birodalmak e rendszerének, hiszen nem a rend fenntartásának, hanem ellenkezőleg, eltörlésének eszköze, s nem istené, hanem az ördögé.

A történelem tanulmányozásából kitűnik, hogy a vég kezdete rendszerint a fejedelem ostobasága, kinek tekintélye – a birodalom e legfontosabb fenntartó ereje – megrendül, eluralkodnak a legfőbb bűnök, úgymint istentelenség az egyházzal szemben, törvénytelenség a községgel szemben, fényűzés a gazdasági életben. Ezek megrontják a polgárokat, a polgárok a községet, mindez az egyházat, az ismét a polgárokat, és így tovább. Következik aztán az éhség, pestis, háború, tűzvész, árvíz, földrengés és a teljes pusztulás. Míg viszont ott, ahol a fejedelem igazságos és az emberek jók, ott a politikai rend összehangzó, és a birodalom sokáig fennmarad.

Végül is a reneszánsz kezdeti szakaszának optimizmusa, az alkotó ember büszkesége, boldogságra, halhatatlanságra való öntudatos igénye nem vész el, hanem – kissé szerényebben – alkalmazkodik az objektív lehetőségekhez. A virtus nem közvetlenül hozza a sikert, és nem feltétlenül annak, aki gyakorolja. Közbeiktatódik isten, közvetlenül őrá irányul az emberi tevékenység, akár jó az, akár rossz, róla verődik vissza a közösségre irgalom vagy büntetés formájában, és így jut végül vissza e közösség tagjához, az emberhez, aki a folyamatot megindította, és aki az elvont, „mennyei” (konkrétan alighanem a megelégedettséget, a tiszta lelkiismeretet képviselő) boldogsághoz saját érdeme szerint jut el vagy elkárhozik, e földön viszont a község, a nagy átlag erkölcsi színvonalát megillető állapotban él, ettől függő jólétben vagy nyomorban, s egyéni üdvözülését is alapvetően e körülmények határozzák meg. Az ember tulajdon cselekvése tehát kiegyenlítve, általánosítva, társadalmasítva érkezik vissza hozzá. Ezért igenis megvan a lehetősége annak, hogy úrrá legyünk a pillanatnyilag leküzdhetetlennek látszó nehézségek fölött, és a siker kizárólag az embertől önmagától függ.

Ebből a gondolatmenetből a fortuna, mely már a kezdeti felfogás szerint sem volt véletlen, csak embertől független volt, teljesen kimarad, illetve az isten által adott lehetőségek egyike, az ordo politicus része lesz. Addig, amíg az emberek erkölcsösek, automatikusa kijár nekik, s míg virtussal egyáltalán rendelkeznek, annak gyakorlására magától értetődően nyílik lehetőségük. Amint azonban bűnbe süllyednek, a fortuna szükségképpen fordul el tőlük. Lehetetlen, hogy egy bűnös község jó fejedelme nyerjen, ha viszont megtér, istentől megkapja azt, s lehetőségei meghatványozódnak. Végül is tehát a dolgok egy okság által szigorúan meghatározott láncolatba kapcsolódnak: a rossz fejedelem megrontja a községet, a rossz községnek rossz fejedelem jár, és így tovább a végpusztulásig vagy megtérésig.

Ami a történelemszemlélet tudományos – modern szaktudomány – jellegét illeti, a reformáció a XV–XVI. század humanizmusához képest inkább vissza-, mint előrelépést mutat. Visszaülteti uralkodó pozíciójába az isteni gondviselést, és nyomaiban sem mutat törekvést arra, hogy kimutassa a történelem igazi hajtóerejét, valós összefüggéseit, vagy legalább utat nyisson a további kutatás számára. Megelégszik azzal, hogy – mint minden vallásos, mitikus világnézet – fölfedezze és megértse a lényeget, de nem ragadja meg azt fogalmilag, nem fejezi ki, hanem sztereotip formába, szimbólumba önti, s a következőkben már e szimbolikus igazságból magyarázza a tényeket. Hiszen nem tagadható, hogy a tízszarvú szörny – ma már kissé mulatságosnak látszó – képlete a külpolitikai helyzet reális fölmérésén alapuló, minden lehetőségeket gondosan mérlegelő elméleti elemzés terméke, és arra is alkalmas, hogy kijelölje a gyakorlatban végrehajtandó feladatokat, ismét szimbolikus formában, az igaz jámborság követelményét állítva fel, de az sem tagadható, hogy nem logikus okfejtéssel élve. Ez ugyanis így hangzott volna: a rajtunk kívül álló tényezőkkel szemben tehetetlenek vagyunk, a társadalom energiáit kár ezekkel szemben elpazarolni; mivel azonban ezek idebenn való érvényesülését saját társadalmunk belső válsága tette lehetővé, a kényszerű tűrés idejét használjuk fel arra, hogy kiküszöböljük a válságot előidéző okokat, rendezzük sorainkat, teremtsünk ideológiai egységet, lépjünk fel a belső ellenséggel szemben. Hogy a kortársak – nem a legműveltebbek – mindezt értették-e, vagy csak homályosan étezték, csak hittek a jámbor és tekintélyes prédikátornak, és vallásos fegyelemmel gondolkodás nélkül teljesítették a rájuk rótt feladatokat, ebben a kérdésben nem tudunk állást foglalni. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a kor égető problémáinak megoldásához a tudomány aligha is adhatott volna számottevő segítséget, mint ahogy nem adott Itáliában sem. A reformáció a történetírásban egy másik eszközt fedezett fel, a propaganda fegyverét: minden valószínűség szerint ezért is nyúlt az „együgyű község” (és a műveletlen urak) számára érthető kifejezésformához, mint ahogy minden más területen is rendkívül nagy gondot fordított a közérthetőségre, és ezzel párhuzamosan az iskolázásra, az elemi ismeretek széles körű terjesztésére. Történelemszemlélete a történettudomány tényeit is a lehető legegyszerűbb rendszerbe – dogmába – foglalta, a belőle származó követelményeket vallási paranccsá formálta, melynek teljesítése nem függ belátástól. Ezzel magának a történetírásnak azelőtt elképzelhetetlenül széles körű publikumot szerzett. A történettudomány – mint egyetemi tantárgy – Wittenbergen kerül először katedrára.

A reformáció történelemszemlélete közvetlenül és gyorsan belekerült a magyar szellemi élet áramlatába. A Wittenberget megjárt értelmiség hazatérte után ezt a fölfogást terjesztette, és ennek következtében a jellemző gondolatok körülbelül egyidőben bukkannak föl ott és idehaza. Cárion krónikájának megjelenése idején Wittenbergben tanul Farkas András, aki 1538-ban adja ki krónikáját Az zsidó és magyar nemzetről. Nem elméleti munka ez, nem a történelem nagy kérdéseivel foglalkozik, hanem nagyon is gyakorlati szempontból kutatja az ország romlásának okait, a megoldás lehetőségét. Párhuzamosságot fedez föl a zsidó és a magyar nemzet története között, és arra a megállapításra jut, hogy mindkét nép az igaz hit oltalmában virágzott igazán, az istentelenség mindkettőt pusztulásra juttatta. Ha bűneinket megbánjuk és megtérünk – azaz elfogadjuk a reformált vallást –, isten megbocsát, és „jó Magyarországot esmét feltámasztja, és esmét hatalmat ad”. Itt még nincs elméletieskedés, nem szól a birodalmak rendszeréről, nála a török sem Antikrisztus, hanem földi ellenség, akivel harcolni és egyezkedni kell.

1544-ben jelenik meg Batizi András munkája: Meglőtt és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való história”. Címe szerint a jövendőt is előre látja, s már ez is elárulja, hogy a teljesen kiforrott elmélet alapján áll: a történetírás fő feladata, hogy felosszuk az időket, és így megismerjük a török idejét, mely az Antikrisztus ideje; aztán előadja a monarchiák elméletét, az utolsó ítélet lefolyását, ami örök boldogságot hoz az igaz hit követőinek. Minél jobban dühöng tehát a török, minél messzebbre terjeszti hatalmát, annál inkább örvendezzünk, mert annál közelebb az ítélet napja.

Aztán 1563-ban jelenik meg Debrecenben az első, teljességre törekvő elméleti összefoglalás Károlyi Gáspár tollából: Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjének okairul, melyből megérthetni, mi az oka Magyarországnak is romlásának és fejedelmeknek szerencsétlenségeknek, és micsoda jelenségekből esmérhetjük meg, hogy az istennek ítéleti közel vagyon. Tudva, hogy a szerző a Melanchthon-féle elmélet talaján áll, természetes, hogy a magyar állam bukásának okát az idők betelésében, az ötszáz esztendő eljártában találja meg, ezen semmiféle emberi eszközzel sem lehet segíteni. Isten küldte ránk a törököt, de nem a jámborok ártalmára: „Mostan noha külsőképpen bódogtalanok vagyunk és szerencsétlenség alatt vagyunk, mindazáltal lélekben bódogságosak és békességesek vagyunk, mert... az evangélium tisztán prédikáltatik... Ez a belső és lelki bódogság és békesség felőlhaladja az régi testi békességet.”

A reformáció történetírásának másik magyar ideológusa, Szikszói Fabricius Vazul Heltai Gáspár Bonfini-kiadásának előszavában (1565) fejti ki nézeteit. Ami az elveket illeti, egy jottányit sem tér el mestereitől és elődeitől. Az igaz hit terjedése fölött érzett optimizmusnak azonban nyoma sincs nála. Az ország katasztrofális helyzetét az emberek bűnei és isten erre következő haragja okozta. Mert a pusztulás legbiztosabb előidézője a bálványimádás, a zsarnokság és az élvhajhászás: „És hogy ne kelljen távol keresni példákat, nem vitatható, hogy ugyanezen tényezők okozták nyomorult hazánk szétzüllését és siralmas pusztulását is” – vonja le a következtetést.

Utána már csak a XVII. század elején ír Magyari István hasonló tárgyú munkát, ez azonban már túllép tárgyunk határán.

Az elmélet hazai megvalósulásának jellemző jegye a történetírás Mátyás-központúsága. Ő áll a csúcson, az ötszázadik esztendőben, a birodalom kiteljesedésének korában, mint uralkodói ideál. Szikszai Fabricius szavait idézzük: „Fejedelemhez legméltóbb tulajdonságok tündököltek benne, lobogó vallásosság, igazságszeretet, méltányos szigorral párosult szelídség az alattvalók iránt, serény iparkodás a cselekvésben, állandó törekvés a közösség békéjére és összhangjára, bámulatos éberség az ország védelmében, csodás gyorsaság a lázongok leverésében és a köznyugalom háborítóinak megfékezésében, az őt megtámadó ellenséggel szembeni bosszúállásban nagylelkű fejedelemhez illő józanság, példamutató mértékletesség és nyájasság a házi életben. Továbbá kitűnő volt a béke és háború művészetében – Arisztotelész meghatározásával élve: békeszerető és tetterős –, mert soha semmit sem tartott fontosabbnak, mint a haza békéjét és nyugalmát, de ha az állam érdekében tettre került sor, testben-lélekben a legelszántabb volt. Ezenkívül végtelen nagyvonalúság a tisztes tudományok meghonosításában, támogatásában, fejlesztésében… Valamennyi szomszédos nép vonzalmát és szeretetét is fölkeltette maga iránt, mert arra törekedett, hogy őket mindenféle, főleg a keresztény társadalom érdekeire tekintő szolgálattal lekötelezze. Ezért történt, hogy Európa legnagyobb fejedelmei fényes követségeket küldve, vetekedve keresték barátságát, és úgy tisztelték, mint a keresztény nép legfőbb védelmezőjét a törökkel szemben.” Utána azonban megfordult a végzet, a trónra bűneink miatt tehetségtelen, tunya, csak saját magukkal törődő fejedelmek kerültek, az erkölcstelenség lábra kapott, a társadalmi rend felbomlott, és az ország „rommá lett olyannyira, hogy ebben az elgyengült és aláhanyatlott vénségben ama virágzó és erőtől duzzadó időszaknak már halvány körvonala is alig látszik”.

A reformáció által e téren – elsősorban az emberi életnek és az azt fenyegető veszedelemnek a társadalmi jellegét illetően – elért eredmények nem maradtak meg a vallási keretek között, jóllehet külső megjelenésükben erősen kötődtek formális teológiai tételekhez. A stílus és felfogás szinte azon nyomban általánosan elterjed, annál is könnyebben, mert előzményei katolikus részről is közösek a reformációéval: Temesvári Pelbárt, a ferences obszervancia, a „devotio moderna” már a XV: század második fele óta lényegében ugyanebben az irányban tapogatózik, s majd aztán a római egyház belső reformjához is elvezet. Protestáns és katolikus tehát egyöntetűen helyezi előtérbe a társadalmi problémákat, hangsúlyozza a vezető réteg felelősségét; és amikor az ország jövőjét vizsgálja, a megmaradást csak a társadalom belső erőinek rekonstrukciójától meg az európai erőviszonyok megváltozásától várhatja. És nem is hiába. Minden ellenkező véleménnyel szemben se felejtsük: az a magyarság, melyet íróink – saját írói – oly hátborzongatóan sötét színekkel festenek, melyet árulás, erkölcstelenség, korrupció, kapzsiság, testvérharc, lustaság, ostobaság jellemzett, amely folytonosan fellázadt az isteni rend és a józan ész állította követelmények ellen, pártot ütött és cserélt számtalanszor, tűrte a német, a török, a tatár s ki tudja, még hány féle náció elnyomását, alkalomadtán elő is segítette azt, melynek fiai mindig önös érdeküket követték, apáikat és fiaikat elárulták, életüket hiába élték, önmagukat végveszedelembe vitték: ez a magyarság végül is megmaradt; s ma már – utólag – nem is mondhatunk mást: épp így maradt meg. Túlélte Nikápolyt, Rigómezőt, Várnát, Mohácsot, Mezőkeresztest, túlélte Mohamedet, Szulejmánt, Bastát, kiböjtölte azt az időt, míg a Habsburg-birodalom megért a modern hatalommá való szerveződésre, és aztán – mint a török is – aláhanyatlott. És azóta is túlélt mindent, amit a sors rámért. Hogy élete máskülönben hogyan alakult volna? Ez a történettudomány mai állása szerint tudománytalan kérdésföltevés.

A jövő története és az olvasók
1653: Zrínyi befejezi a Vitéz hadnagyot

Bene Sándor

A beiktatást az is indokolja, hogy a címtől és az alább következő tanulmánytól eltérően itt csak a bevezetésben és a befejezésben szerepel a Vitéz hadnagy. Az első esetben azt illusztrálandó, hogy a 16. századi reformátoroktól eltérően benne már kétségek munkáltak a történelem elbeszélhetőségét illetően, a második esetben immár egy híres, még pesszimistább levelére is utalva a nagy költőt a 19–20. században a történések mögötti transzcendenciát elvesztők előfutáraként kezelve. Közben nagyon fontos bemutatását kapjuk a 16–17. századi magyarországi ars historica-irodalomnak, illetőleg a történetírás lehetőségeiről megfogalmazott reflexióknak. Az első részben tárgyaltak (Brenner Márton, Verancsics Antal, Szikszai Fabricius Vazul, Zsámboky János, Gian Michele Bruto, Szamosközy István, Baranyai Decsi János, Istvánffy Miklós, Bocatius János, Révay Péter) talán ismertebbek Kulcsár Péter publikációiból s előkerülnek Nagy Levente kötetünkben is szereplő dolgozatában is (História, emlékezet, önvallomás), míg a második egy másutt nem olvasható alapos áttekintés a melanchthoniánus történetszemlélettel szakító s a történelemben érvényesülő törvényszerűségeket az eseményekből induktív módon feltárni akaró Jean Bodin felfogásának hazai recepciójáról. A tanulmányíró végső soron e felfogás kiteljesedésének tekinti a Zrínyinél tapasztaltakat.

Megjelent: A magyar irodalom történetei I., 487–500.

Egész ez világnak állapatja lészen
Hatezer esztendő, osztán vége lészen,
Az első két ezer úgymint üres lészen,
Második két ezer, törvény alatt lészen.

Az harmad két ezer Krisztus után lészen,
De ha ez két ezer teljesen nem lészen,
Ez világ bűnejért az bizonynyal lészen,
Kiért az ítélet hamarébb meglészen.

(…)

Azért minden ember lelkéhez tekéntsen,
És az ő bűnétől minden megrettenjen,
Isteni félelembe ő magát foglalja,
És várja nagy vígan az úr Jézus Krisztust
(Batízi 1880, 96, 112).

Batízi András, az első nagy protestáns tanítók egyike még pontos elképzeléssel rendelkezett a világtörténelem menetéről. Nem véletlenül adta históriás énekének a ma már kissé futurisztikusan hangzó címet: Meglött és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való história[ja]. A végső soron Ágoston nagy üdvtörténeti víziójára visszavezethető lutheri elképzelés az emberi történelmet az isteni megváltásterv illusztrált könyveként olvasta. Az egyes események bizonyítékul szolgáltak a Gondviselés szándékainak érvényesülésére, amely szándékokat felfedte a Szentlélek Illés prófétának (erre utalnak Batízi idézett sorai), Dánielnek és a Jelenéseket leíró Jánosnak. Tőlük tudható, hogy az emberi história hatezer éves keretében előre meghatározott sorrendben követi egymást négy nagy világbirodalom. Közülük az utolsó, a római, a reformátorok hite szerint a Német-római Birodalomban folytatódott (translatio imperii), azaz Lutherék idejében is fennállt – összeomlása azonban beláthatóan közel volt („a jegyek meglöttek”). Az emberi bűnök még siettetik is a véget, amely azonban az általános katasztrófán, a régi világ pusztulásán az igazak üdvösségét, a mennyei Jeruzsálem felépültét is magával hozza; ezért lehetett „nagy vígan” várni az ítélet napját.

Az első reformátornemzedékek számára a história a jövő, méghozzá a közeljövő tudománya volt, amelynek tükrében a hívők elsajátíthatták az ítéletre való felkészülés morális kritériumait. Hogy mennyire sémajellegű volt az „idők elosztásának” (Batízi) fenti módja, arra példa lehet Károlyi Gáspár húsz évvel később írott Két könyvének az utolsó idők jegyeit taglaló része, ahol a Batízi-szöveg nyelvi formulái is visszatérnek (Károlyi 1984, 122, 124, 120).

De ha eltekintünk a teológiai horizonttól, a múlt elbeszélhetőségében és az elbeszélt példák követhetőségében a világi szerzők részéről is töretlen volt a bizalom. Alig egy évvel Batízi versezete előtt, 1543-ban készült Brenner Márton ajánló szövege Bonfini magyar történelmének kiadásához, amelyben a históriát mint katonai kézikönyvet kínálja: „(…) a nem teljesen analfabéta hadvezér ebből megtanulhatja, hogyan kell ezután a törökkel hadakozni” (Brenner 1977). Szinte elképzelhetetlenül mély szellemi szakadék, bár időben mindössze egy évszázad távolság választja el ezt a naiv olvasói hitet Zrínyi Miklós hadtudományi értekezésként fogalmazott történet- és morálfilozófiai elmélkedésének (Vitéz hadnagy) felkavaró szkepszisétől:

„Ut az emberek dolgában az történt példa, de ebbenn is igen csalatkozunk, és a történt dolog oly rosz itéleteket tészen a jövendőről, hogy semmit nem végezhetünk bizonyossat. Nem találtatik soha is két személy mindenben egymáshoz hasonló, nem két nap teljességgel egymással eggyező. Ugy a hadi állapat változandó, azoknak, a kik forgatják, elméjek külömböző, és szerencséjek mindeneknek magános [egyedi, partikuláris]. Nincs eggy dolog is a hadakozásban, kinek két szűne ne légyen, kinek két ellenkező magyarázatja ne találtassék, és annak mindenikének történt példája lehet, kit követhetnénk” (Zrínyi 1985a, 107).

A Batízi és Zrínyi művei (1544 és 1650–1653) között eltelt század nemcsak Magyarországon, de egész Európa-szerte a történelem értelméről, értelmezhetőségéről folytatott intenzív polémiákkal telt, amelyeket összefoglaló néven „ars historica-vitaként” tart számon a szakirodalom (Kulcsár 1994; Bene 2005). Az elnevezés némileg félrevezető, pontosabban csak a kérdés poétikai, illetve narratológiai (lényegében tehát „irodalmi”) aspektusára hívja fel a figyelmet. Való igaz, hogy a történelemmel kapcsolatos eszmecserék jelentős része a történetírás körül forgott. A szó szoros értelmében vett ars historica-értekezések a történetek, a történelem elbeszélhetősége köré építették argumentumaikat, a történetírás műfaji pozíciójáról és reprezentációs technikáiról szóltak.

A műfaji vitákat a két ókori tekintély, Arisztotelész és Cicero véleménykülönbsége indukálta. (Közismert, de nem kevés fejtörést okozó probléma volt, hogy Arisztotelész Poétikája a partikuláris eseményeket „utánzó” történetírást, kevésbé általánosítható igazságai miatt, a filozofikusabb költészet mögé sorolta, míg Cicero a históriaírást a legmagasabb rendű irodalmi alkotásnak – opus oratorium maximum – tekintette.) Az ars historica-vita ezen ága éppen olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a történetírás hol helyezkedik el a műnemek rendszerében. Mi a viszonya a költészethez, a retorikához és a filozófiához (önálló ars vagy valamelyik más alá sorolandó)? Milyen saját belső műfaji rendszert alakít ki, melyek az alműfajai? Másfelől a történetírás reprezentációs problémái felé mutató kérdésirány a költészethez és retorikához való konkrét viszony problémáihoz vezetett; ebből a szempontból az volt az érdekes, vajon alkalmazható-e a históriában fiktív elem, fikciós elbeszélésmód, van-e a fikcionalizáltságnak zéró foka, „valóságbeszéd”, vagy szükségszerűen minden elbeszélés hordoz szubjektív értékelő elemeket.

Mindazonáltal ezt a két, egymással szorosan összefüggő problémakört a gyakorlatban nehéz volt elválasztani az elbeszélés igazságértékére irányuló vizsgálódástól. Milyen típusú igazsághoz jutunk a történetírás, illetőleg a történelem tanulmányozása által? Tudományoshoz, pontos előrejelzést lehetővé tevőhöz? Az állam mint organikus rendszer politikai önfenntartását megkönnyítőhöz? Vagy éppen semmilyenhez, illuzórikushoz, amely legfeljebb a manipuláció, a politikai propaganda céljaira alkalmas? Végső soron: mi a história ismeretelméleti státusa? A korban azonban ez a kérdés ritkábban merült fel tisztán filozófiai kontextusban, sokkal gyakrabban az Időt értelmező teológiai összefüggésben került tárgyalásra.

Noha a két megközelítésmód organikusan összetartozó, az ars historica tárgyalásában érdekes földrajzi tagolódás mutatkozott. Itáliában a história és a költészet egymáshoz való viszonya, az arisztotelészi és a cicerói históriadefiníciók inkompatibilitása, a stílus problémája voltak a domináns témák (Sperone Speroni, Francesco Robortello, Dionigi Atanagi, Giovanni Antonio Viperano és mások írásaiban, kivéve talán a filozofikus érdeklődésű Francesco Patrizi munkásságát). Franciaországban a nemzeti és egyetemes történetírás viszonya, a jogtudomány és a történettudomány egymáshoz közelítése, a tudományos kutatásmódszertan kidolgozása, valamint történetfilozófiai és történetteológiai kérdések álltak a figyelem középpontjában (François Baudouin, Jean Bodin, François Hotman műveiben).

A magyarországi (és erdélyi) recepció e két terület hatásait mutatja, illetve e két kérdéskomplexum, a történelem kutatása és a történelem írása köré csoportosítható; az osztályozás nem könnyű, hiszen a szerzők gyakran reflektálnak az említett lutheri– melanchthoni elképzelésekre is, sőt gondolatmeneteiknek sokszor éppen a wittenbergi történelemszemlélet a kontextusa. Az itáliai hatást reprezentáló, a történetírás módszertani, irodalomelméleti kérdéseit (is) felvető szövegek a század folyamán többnyire Antonio Bonfini (1427–1502) Hunyadi Mátyás megbízásából készült monumentális magyar történetének (Historiarum rerum Hungaricarum decades IV) különböző kiadásaihoz kapcsolódtak, előszóként vagy ajánlásként. Az első ilyen a fentebb említett Brenner Márton dedikációja Révai Ferenchez, 1543-ból. A Mátyás uralkodói nagyságát, politikusi erényeit magasztaló Brenner a kiadáshoz írott ajánlólevelében a história propagandisztikus szerepére hívja fel a figyelmet. A Decades szerinte alkalmas lehet a „keresztény fejedelmek ily nagy veszedelemben való felrázására”, azaz arra, hogy a magyarok hajdani és mostani hőstettein felbuzdulva, pénzt ajánljanak a török elleni harc támogatására. Mint írja, „a magyarok évkönyvei a tények csupasz és egyszerű igazságán kívül semmit sem tartalmaznak, és e nagy műveletlenségben, hanyagságban sok mindent elhagyva, inkább igazán mint ékesszólóan írattak össze”. Holott a történelem általában és a magyar történelem különösen „gyönyörű irodalmi téma, mely a műveltség, ékesszólás kifejtésére a legtágabb teret nyújtotta” volna (Brenner 1977, 7–8). Bonfini szövege így éppen eruditus jellege, stiláris kidolgozottsága révén kerül minden más, a magyar történelmet ismertető munka fölé. A reflexió tehát nem lép túl magának a retorikus, antikizáló – és a jelen gyakorlati hasznát, illetve propagandacéljait jól szolgáló – történetírásnak a dicséretén.

Annál inkább elmondható ez a Bonfini-mű újabb, 1565-i kolozsvári kiadásához előszót író Szikszai Fabricius Balázsról. A tanulmányait Wittenbergben végzett protestáns teológus a lutheri–melanchthoni történelemfelfogás alapelveit fejti ki Bonfini ürügyén: „(…) amint az emberi dolgokban semmi sem állandó és szilárd, semmi sem marad fenn a virágzó fejlődés tartós teljében, hanem valami sorsszerű törvény következtében a természet mindent fokozatos hanyatlásra kényszerít, úgy a birodalmaknak is megvan a maguk végzete, a maguk meghatározott periódusa, amelyen végigmenve és saját határukig eljutva, lassacskán mindannyian elvirágozni, elerőtlenedni és tönkremenni kezdenek” (Szikszai Fabricius 1977, 19). Szikszai tehát már nem Bonfini írásmódjáról beszél, hanem az olvasás és értelmezés kötelező keretét dolgozza ki, akár a szöveg intenciói ellenére is. Ugyanakkor a merev protestáns determinizmust oldja részben Szikszai rajongása a humanista magyar király kultúrapártolása iránt, részben pedig az a meggyőződése, hogy ha az egymással vitázó magyarok helyreállítanák az egyetértést, „Isten is kétségkívül melléjük állna”, s az idegen megszálló hatalmak igáját lerázva visszanyerhetnék ősi szabadságukat. Szikszainál ez a két elem nem reflektált ellentétben áll: a világ elöregedése, az országok kiszámítható tönkremenetele az üdvtörténeti vízió kellékei, Magyarország pusztulása ezt jól illusztrálja – ám Mátyás civilizátori munkájának (amellyel „rideg és paraszti életmódjából a pannon népet is műveltebbre és emberhez méltóbbra” vezette) folytatása, illetve az általa fémjelzett múlt exemplaritása (a Mátyás-kor erkölcsi és politikai példájának követése) éppen hogy az isteni terv megváltoztatását, az ország új felemelkedését eredményezné.

A bécsi udvari könyvtár vezetője, a humanista költő és tudós Zsámboky János Bonfini-kiadásának (1567) II. Miksa császárhoz szóló dedikációjában pedánsan rendszerezi a történelem alműfajait (biográfia, topográfia, kronológia, krónika) és típusait (egyetemes, partikuláris), megállapítja elsődleges célját (ismét csak a gyakorlati haszon: az utilitas), elhatárolja a filozófiától, és közelíti a retorikához („a történelem példákkal illusztrált filozófia”). Mindenekelőtt azonban megpróbálja a költészethez való viszonyát definiálni: „A színművek és más költői alkotások egyedi dolgok utánzásával kitalált cselekedeteket adnak elő, magatartást és életkörülményt vagy azt, ami a természettel egyezően történik; a moralisták az erkölcsről értekeznek; a história csak hasznost, igazat és közérdekűt tárgyal, és azt a politikai viszonyokra, sokszor a kormányzásra vonatkoztatja” (Zsámboky 1567, 34). Zsámboky talán az első, aki Magyarországon problémaként azonosítja a problémát (a költészet vagy a történetírás a magasabb rendű? melyek a historica imitatio specifikumai a költőivel szemben?), s tudatosítja, hogy Arisztotelész imitációelméletének keretei között (amely a költészetet univerzális igazságértékkel ruházza fel a történetírás partikuláris igazságaihoz képest) a kérdés nem oldható meg kielégítően. Ezért, mintegy „kikerülve” az arisztotelészi tézist, a történetírást egyenesen a gyakorlati filozófia rangjára emeli, s többre értékeli, mint a metafizikai spekulációkat. „(…) nincs az az éles elméjű filozófus, aki közelebb hatolt volna az isteni fenséghez, a természet és a csodált hatalmak titokzatos tudományához, mint a történész megbízható, önmaga és mások számára hozzáférhető memóriája: mert inkább az egyedit tanítja és oktatja, nem az általánosságokat” (36). Zsámboky, eltérően mesterétől, Francesco Robortellótól (De historica facultate disputatio, 1548), a históriaírást nem a retorika tudományának részeként, hanem annak egyenrangú partnereként definiálja, a szóval és a beszéddel foglalkozó többi ars – az artes sermocinales – között (emblémáskönyvében a Históriát a Retorika és a Dialektika mellett – a Grammatikára támaszkodó – nőalakkal jelképezi: Zsámboky 1982, 142).

A történetírás elméletének magyarországi történetében különleges helyet foglal el Verancsics Antal (1504–1573) egri püspök (élete végén kardinális), humanista költő, diplomata. Az ars historica problematikájára két helyütt reflektált: egy töredékes történeti összefoglalásának bevezető lapjain (Verancsics 1944) és egy Paolo Gioviónak írott 1548-i levélben (Verancsics 1857). Mindkettőben a történetírás elméletének egy meghatározott kérdésére, az ismeretelméleti kételyre („verae cognitionis rerum inopia”) összpontosított. Felhívja rá a figyelmet, hogy a hatalom birtokosai (akik tehát ismerik a politikai és katonai események mozgatórugóit) többnyire azt szeretnék, ha tetteik valódi okai nem kerülnének nyilvánosságra, és nem látják el információkkal az írókat. Ezek azután kénytelenek közvetett információkhoz és következtetésekhez folyamodni – de az információhiány mellett az emberi nemre általánosan jellemző rosszindulat (nemzeti elfogultság, irigység stb.) is arra ösztönzi őket, hogy a valóság helyett saját képzeletük szüleményeit vessék papírra. A dilemmából a történeti források összevetése, a nyelvek és szokások ismerete, a személyes közvetlen tapasztalatszerzés jelenthetne kiutat: Magyarországon Verancsics az első, aki a történetírást tudományok körében helyezi el, arsnak, sőt egyenesen doctrinának nevezve. Ám ennek a tudománynak kidolgozott gyakorlata ekkor még nem létezik, a „philohistoricus” püspök is csak a szavak szintjén hirdeti ideálját, saját munkásságával nem szemlélteti azt. Egyszerűen kijelenti, hogy a történetírásnak scientia (tudomány) és eloquentia (ékesszólás) egységét kell megvalósítania, Giovio dicsérete kapcsán azonban mégis a liviusi (vagy ha úgy tetszik, Bonfini-követő), retorikus történetírás eszménye mellett foglal állást.

A Bonfinitől való elszakadás vagy legalábbis az általa képviselt retorikus historiográfiai hagyománytól való távolodás első lépése Gian Michele Bruto rövid módszertani értekezésében, a De historiae laudibus, sive de certa via et ratione, qua sunt rerum scriptores legendiben (1578) fedezhető fel először. Bruto (1517–1592) velencei származású történetíró és tekintélyes filológus volt, aki Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király felkérésére írta meg Bonfini decasait, folytatva Magyarország 1490 és 1552 közötti történetét. Historiogáfia-módszertani értekezése e „folytatás” tanulságait összegzi. Bruto erőteljesen bírálja Bonfinit szórakoztató, könnyed stílusa miatt, valamint hízelgéséért (például a Mátyásnak koholt mesés Corvinus-genealógia miatt). Ő maga igyekszik kritikának alávetni forrásait, egymással korrigálni őket. Ellentétben Zsámbokyval és az arisztotelészi hagyománnyal, szót sem veszteget a história és a költészet viszonyára; a stílus kérdései nála egy másik szinten jelennek meg. Bruto – mint művének címében is hangsúlyozza – különleges figyelmet fordít az olvasás, a recepció aspektusára. Tudatosítja, hogy a történelem csak hagyományozott formában létezik („ut sunt a rerum scriptoribus litteris tradita”). Az olvasó politikai tanulságokat keres a históriában, ezért az írónak kötelessége segítenie őt a példák (exempla) sorozataként felfogott történelem értelmezésében, különben az átlagos olvasó „magán a csupasz eseményen kívül semmit sem kap, amit keresett volna” (Bruto 1583, 12a). Van, amikor ez úgy valósul meg, hogy az író kommentárt szerkeszt egy másik szerző művéhez (mint Machiavelli tette Livius decasaival), és van, amikor az író maga értelmezi a saját maga által előadottakat (a legnagyobbak, mint Thuküdidész, magával a narráció módjával képesek ezt elérni, mások közbeiktatott kitérővel). A história műfajának nélkülözhetetlen, de önmagában nem elégséges kritéruma az igazság képviselete. A históriát a commentariustól éppen az különbözteti meg, hogy tanítani akar (docet), a közönség figyelmét pedig csak az ékes stílus befogadásában talált gyönyörűség (voluptas) képes lebilincselni. A stílus ékessége azonban nem csupán a recepció szempontjából fontos, hanem azért is, mert a „tanítás” (azaz az események okainak, lefolyásának és hatásainak analizálása) csakis az író „tolmácsolása” révén valósulhat meg. A stílus körül forgó polémia ilyen módon tartalmi kérdéseket is érint. Bruto a históriát platonista gondolatmenettel emeli a filozófia fölé. Szerinte az ember egyedül a jó és rossz megkülönböztetésének képessége révén részesül az isteni természetből, a história pedig, az általa szolgáltatott exemplumokkal, a filozófiánál sokkal hatékonyabban emlékeztet bennünket égi eredetünkre.

Más gondolatmenet mentén, de hasonló következtetésre jut Szamosközy István (1565–1612) gyulafehérvári levéltáros-történetíró abban az ars historica-értekezésben, amelyet éppen Brutus magyar történetének kiadása kapcsán írt (De editione historiarum Bruti, 1594): „A költő számára elég, ha gyönyörködtet és tetszése szerint tárgyalja a témát, s nem túlságosan érdekes számára, hogy megtörtént dolgokat vagy pedig meséket beszél el. A szónokról, ha teljesen meg tud győzni a kitalált dolgokkal, tettekkel és az így-úgy összeszedett tanúkkal, azt mondják, megtette kötelességét. A filozófus, ha jól tanít, úgy vélik, teljesítette feladatát, s ha ékesszóló, nem szidjuk meg érte, ha nem az, nem nagyon kérjük számon tőle. (…) Ha a történész mindezt nem egyesíti magában, aligha fog feladatának eleget tenni” (Balázs–Monok–Tar 1992, 57–58).

Szövegszerű hivatkozás híján nem állítható bizonyosan, hogy Szamosközy ismerte volna Sebastian Fox Morcillo De historiae institutione (1557) című értekezését, de az idézett gondolat erősen emlékeztet a fiatalon meghalt spanyol platonista filozófus újítására. Brutus, mint szó esett róla, nem foglalkozott kiemelten a költészet és a történetírás viszonyával, ezért Szamosközy tőle nem meríthetett, viszont Fox Morcillo volt az, aki éppen a költészet részleges és a filozófia univerzális igazságainak egyesítéséért ünnepelte a históriát mint önálló arsot.

Az utolsó magyarországi szerző, aki az ars historica itáliai irányzatának problémakörében értelmezhető, a 17. század elejének legnagyobb hatású történetírója, Istvánffy Miklós (1538–1615). A 16. század magyar történelmét minden addigi munkánál részletesebben tárgyaló Historiarum de rebus Ungaricis libri Kölnben jelent meg 1622-ben, jóval keletkezése és szerzőjének halála után, Pázmány Péter esztergomi érsek költségén. A szerző a mű kéziratban maradt ajánlásában (Rudolf, majd Miksa császárhoz, 1608-ból, illetve 1610-ből – OSZK Ms Quart. Lat. 2275) azt fejtegeti, hogy a történetírást az ókori bölcsek mintegy isteni ihlettől vezérelve találták fel – alkalmazása azonban nagyon is földi célok elérésére szolgálhat; éppen ezért „feleslegesnek” ítéli a történetírás elméletével kapcsolatos szószaporítást; a mesterséget gyakorolni kell, nem beszélni róla. Valamivel bővebben nyilatkozik azonban egy Pázmányhoz írott levelében: szavaiból kiderül, hogy történetíróként Zsámboky tanítványának vallja magát, amikor saját munkáját úgy kommentálja, mint amit „egyszerű, az ékesszólás díszeitől mentes, cicomátlan stílusban” készített el (Istvánffy 1605, 7). Maga az elkészült história azonban nem felel meg mindenben sem ennek a stíluseszménynek, sem pedig a megrendelő, Pázmány által ajánlott mintához (Philipp Commynes munkájához) nem alkalmazkodik. Istvánffy a liviusi mintától és Bonfinitől „ideológiai” szempontból egyaránt távol álló, a történelem emberi tényezőire, erkölcsi aspektusaira koncentráló művét erőteljesen antikizáló, liviusi nyelven írta meg. Ennek pedig – tekintettel a mű népszerűségére – az lett az eredménye, hogy a politizáló nemesség Magyarországon a római köztársaság nyelvén kezdett beszélni saját (monarchikus) politikai intézményeiről és azok működéséről.

Összegezve az eddigieket, szembetűnő: az itáliai ars historica-vita fő kérdéseinek főként formai elemei jelennek meg a magyar közegben. A históriának a retorikához való közelítése például mindössze a történetíró sokoldalú tehetségének laudációjára szolgál (az ékesszóláshoz is értenie kell!), de nem veti fel a Patrizitől (Della historia diece dialoghi, 1560) Mascardi Dell’Arte istoricájáig (1636) egyre nyugtalanítóbban visszatérő problémát: ha a történelem nyelvi konstrukció, akkor a benne megjelenő „igazság” mint olyan is nyelvi konstrukcióvá válik. (A kérdést érintő, de annak filozófiai konzekvenciáit le nem vonó Verancsics csak részben tekinthető kivételnek.) Erre a szkeptikus trendre majd csak a 17. század közepén reflektál Zrínyi Miklós, aki mint láttuk, közel került a história megismerhetetlenségének állításához is.

A másik vonulatra, a francia hatás taglalására áttérve, tekintélyes névsor állítható össze. Az első jelentős szerző a Strasbourgban tanult Baranyai Decsi János (1560–1601), Báthory Zsigmond fejedelem történetírója (Commentarius de rebus Ungaricis), illetve egy nagy összehasonlító jogtudományi mű, a Syntagma institutionum iuris imperialias ac Ungarici (1593) szerzője, aki elsőként próbálta a történeti szemléletet alkalmazni a magyar jog megreformálására – de talán helyesebb volna fordítva kifejezni: aki elsőként használta volna fel a jogtudományt a magyar történelem megvilágítására, ha elkészült volna tervezett nagy történeti műve. Baranyai Jean Bodin és a francia jogtudósok mintájára a történelmet nem pusztán az emlékezet fenntartójának vagy pragmatikus politikai példatárnak tekintette, hanem tudománynak, amelynek metódusát ki kell és lehet dolgozni, s amelynek középpontjában nem a megírás gesztusa, a reprezentáció, hanem a történeti tények felkutatása áll. Nagyívű víziójában személyes ismerősének, Denis Godefroynak, a jogásznak és történetírónak nyomdokán járt, és távlatos programot vázolt fel a maga számára: „(…) véleményem szerint múltunk tökéletes ismeretéhez az szükségeltetik, hogy minden, ebben a műfajban alkotó író összes feljegyzését és töredékét összevetve, a magyar történet egésze egyetlen, az igazsághoz hű, rövid és áttekinthető korpuszba, a kezdetektől egészen a mi napjainkig haladó rövid összefoglaló műbe legyen szerkesztve” (Baranyai Decsi, 1866). A nagy terv nem valósulhatott meg (eltekintve a ránk maradt töredékes Magyar históriától, amelyben Báthory Zsigmond uralkodását dolgozta fel Baranyai), de már megfogalmazása révén is fontos szerepet tölt be a historiográfia elméletének magyarországi történetében.

A másik fontos név: Révay Péteré, a magyar Szent Korona történetének és szimbólumainak magyarázójáé (De sacra corona Regni Hungariae, 1613), aki egy posztumusz (1659) megjelent munkájában (De monarchia Hungariae) több helyütt is hivatkozik Bodinre, s aki nemcsak a Methodust, hanem a République-et is használja, mikor az egyes államok virágzásának és hanyatlásának asztrológiai meghatározásával kísérletezik. Ugyancsak a Bodin értelmezése szerinti, az antikvitás értékeit újjáteremtő, s azt felül is múló modern aranykort idézi fel a Lipsius-követő Rimay János, amikor Balassi Bálint műveinek tervezett kiadásához előszót írva arról beszél, hogy Európaszerte elérkezett a tudományok és művészetek soha nem látott virágzása, amit a magyar poeta doctus Balassi felbukkanása is jelez. Rimay ugyanakkor maga számol be róla, hogy az általa létrehozni tervezett „Pallas magyar ivadékai” nevű irodalmi akadémia tagjai poétikai problémák helyett egyelőre inkább az államot érintő fontos történelmi és politikai kérdésekről beszélgetnek gyakori találkozásaik alkalmával – nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, Jean Bodin neve igen gyakran szóba kerülhetett ezeken a szümpozionokon.

A Bodin-hatás magyarországi története monografikus feldolgozást kívánna. Ezúttal mindössze két érdekes összetevőjére hívnám fel a figyelmet: a történelmi idő és az üdvtörténeti idő automatikus azonosításának megszüntetésére, illetve a história arsának tudományos fordulatára.

Az előbbit illetően szembeötlő, hogy bár az imént felsorolt 17. század eleji szerzők (Szamosközy, Baranyai Decsi, Révay, Rimay) mind valamely protestáns felekezethez tartoztak, ennek ellenére történeti műveikben alig található utalás az előző évszázad egyik legelterjedtebb, Magyarországon különösen népszerű gondolatkörére, a Batízi énekében is megjelenő profetikus történetszemléletre. Műveikből lassan kikopik a translatio imperii, a senectus mundi és az apokaliptikus kelléktár többi eleme. A protestáns történetírók és értekezők ezzel lényegében visszatérnek a katolikusok szemléletéhez, akik a történelem magyarázó elvének az isteni gondviselést tekintik, de akár hisznek benne (mint Istvánffy), akár fenntartásokkal kezelik (mint a 16. század egyik legnagyobb magyar történetírója, Forgách Ferenc), az általános kereten belül az emberi szándékokban és döntésekben (consilia) keresik az események és cselekedetek (facta) közvetlen okait. A kálvinista Szamosközy István például Erdély romlását következetesen a predesztinációs erőként működő végzet hatásának tulajdonítja (ineluctabilis / inevitabilis fatum), de erről a végzetről nem lehet tudni, mikor, milyen ciklusokon keresztül éri el célját, s hogy mi is ez a cél. A leglátványosabb törés, a legvilágosabb szakítás a tradícióval Baranyai Decsi esetében mutatkozik, akinek két (fentebb nem idézett) ars historica-szövege közül az első a wittenbergi tradícióhoz tartozik, a második a propagandisztikus kortörténetírás lipsiusi–tacitista alapvetéséhez sorolható. Mi lehet ennek az oka, és hogyan függ össze Bodin hatásával?

Közismert, hogy Európa-szerte milyen nagy vitát váltott ki Jean Bodin Methodusának (1566) híres 7. fejezete, amelyben a ciklikus és az apokaliptikus történetfelfogásokat – mindenekelőtt a Melanchthon–Peucer-féle Chronicon Carionisban kifejtett wittenbergi teóriát – támadta a szerző (Confutatio eorum qui quatuor monarchiae aureaque secula statuunt). Bodin egyszerűen nem tartotta a történeti kutatás tudományos válfaja számára elfogadhatónak az előre gyártott idősémákat, különösen nem a Dániel könyvének álomfejtésében szereplő négy monarchia tételét. Szerinte az egyetemes történelem előrehaladásának általános törvényszerűségei nem előre adottak, hanem magukból az eseményekből, induktív úton tárhatók csak fel. A történelem kutatójának aprólékos munkával egyetemes kronológiát kell összeállítania. Ennek során az egyes szerzők állításai egymással ellenőrizhetők, s a módszer természetesen alkalmazandó a Biblia történeti könyveire is: a kinyert dátumok lesznek a történelem „kemény”, az értelmezéstől és értelmezőktől nem függő adatai. Az egyetemes történelemnek vannak tendenciaszerű szabályai, a partikuláris események viszont sokszor többféleképpen is értelmezhetők – mint ahogy az emberiségnek van története, az egyes népeké azonban sokszor követhetetlen, vagy egymásba folyik (Suggi, 1998). Mindez a történeti szkepszis és a tudományos optimizmus különös ötvözetét eredményezte. Bodin szerint a múlt tudományos alapossággal feltárható, a világ eddigi folyása megismerhető, a jövő azonban nyitott és kiszámíthatatlan. Ugyanez a logika a história olvasója, „használója” esetében is érvényes: az egyes emberi cselekvések, morális magatartásformák ismerete legfeljebb képletesen fegyverzi fel az egyént a váratlan sorsfordulatok ellen, s jól is teszi, ha felkészül ellenük, de nem ad a kezébe csalhatatlan cselekvési vezérfonalat vagy életvezetési kézikönyvet.

Az egész gondolatkör magyar recepciója – bár Bodin közvetlenül is hatott – főként mégis inkább közvetett úton zajlott. Bodin maga is hivatkozik Kálvinra, aki közvetlenül az ő Methodusa előtt publikálta a Dániel könyvéhez írott magyarázatait (Praelectiones in Danielem, 1561). Ebben a genfi reformátor ugyancsak eltávolodott a wittenbergi teológusok úgynevezett „római szisztémájától”, és tagadta a translatio imperii tételét, mondván, hogy a prófécia hatálya nem terjedhet ki az Újszövetség kihirdetése utáni időre. Bodin kortársa, a ferrarai Immanuele Tremellio (1510–1580), a héber nyelv nagy tekintélyű professzora, az ószövetségi könyvekből készült új kommentált fordításaiban szintén szakított a négy monarchia megkövesedett elméletével, és Dániel könyvének historikus értelmezést adott, a negyedik birodalmat nem a Római Birodalommal, hanem a Szeleukidák államával azonosítva. Ez a lépés annyit jelentett, hogy a 16. század és általában a történelmi idő kikerült a prófécia hatálya alól, az apokaliptikus diskurzus nem vonatkozott többé a mindenkori „mára”, legalábbis nem azzal a rigorozitással, mint addig. A jelen és a múlt kapcsolatának makroalakzata a metonímia helyett fokozatosan a similitudo lett, felnyílt a jövő horizontja – és rögtön beláthatatlanná is lett. Tremellio értelmezése a Franciscus Junius által kiegészített bibliafordítás (első megjelenése: 1575–1579) révén kanonizálódott. Tekintettel arra, hogy az első teljes magyar bibliafordítás készítői ezt a fordításváltozatot vették alapul, a Melanchthon–Carion-féle apokalipszisfelfogás helyére lassan benyomult a sokkal elasztikusabb kálvini eszkatológia, és az 1560-as évek végidővárását felváltotta a nyugtalan töprengés: mit jelentenek az éppen zajló események, ha nincs már „megnyugtató”, mindenki számára rendelkezésre álló apokaliptikus értelmezési keret? Csak egy példát említek a korszak magyar irodalmából, Kecskeméti Alexis Jánost, aki a Dániel próféta könyvéhez írott prédikációsorozatában a Tremellio-féle értelmezésre hajlik, és kétellyel illeti a negyedik monarchia azonosítását a Német-római Császársággal.

„És ezt az utolsó értelmet magyarazatot javallyak ez mostani idöben levö iras magyarazo Doctorok, Tremellius, Junius és Polanus, etc. Mi ez két értelmek közöt, noha ezt az utolsot az czelhoz közelebb valonak ismerjük lenni, s-ezt-is-tartzuk: De ha kik az Romai birodalmon, az elso magyarazaton akarnak meg maradni, hogy ez mostani Imperatorokat csak larvaknak kepeknek ne itellyük lenni, es hogy semmi fundamentomok ne legyen az Monarchiak között, nem csatázunk erötte: mivel hogy meg erröl az iras magyarazo Doctorok szinten megh nem alkuttanak. Akkinek melylyik tetzik, valasza maganak” (Kecskeméti Alexis 1974, 207).

Ha Kecskeméti Alexis maga nem említi is Jean Bodin nevét, az általa citált forrásban, Armandus Polanus bázeli professzor Dániel-kommentárjában (In Danielem prophetam… commentarius, 1606) mindenki megtalálhatta a Methodus ad facilem historiarum cognitionem szerzőjére való hivatkozásokat. A merev időséma elvetésének lehetősége mindenképpen felszabadítóan hatott, és eltüntette az akadályokat Bodin recepciója (s ezzel a történelem módszeres tanulmányozása) útjából. Magyar vonatkozásban még feltárandó a 16–17. század fordulóján eszkalálódó „idő-háború” története, de két jellegzetessége már most megállapítható: a benne megfogalmazódó álláspontok és nézetegyüttesek nem igazodtak a felekezeti határokhoz; a vita alapvetően befolyásolta a nemzeti történelemről alkotott képet, a nemzettudat formálódását.

A másik említett hazai jelenség ezzel párhuzamos, de már a szűkebben vett historiográfia-módszertant érinti. A történetírás is lassan önálló tudománnyá kezd fejlődni a 17. század elején, és sajátos „szakmai” szempontjai szintén átlépik a felekezeti és politikai határokat. Ezt bizonyítja a francia hatás tekintetében megemlítendő harmadik jelentős ars historica-szerző, Bocatius János (1569–1621) és módszertani értekezése, a Historica parasceve (1621). Bocatius szinte a teljes historiográfiaelméleti hagyomány ismeretében látott munkához. Alapvetését leginkább a Brutusnál is megfigyelhető hermeneutikai tudatosság jellemzi, csakhogy ez hívő hermeneutika: az igazság létezik, tudója Isten, aki a Szentlélek útján közli azt kiválasztottjaival. A história írása és olvasása tehát Isten antropológiai tervét teljesíti be (ugyanez a gondolat futólag feltűnik Istvánffynál és alaposan argumentálva Brutónál), az ember tökéletesedésének eszköze. Bocatius azonban nagyobb figyelmet fordít a technikai-módszertani részletekre, mint elődei. Az előadásmóddal kapcsolatban csak annyit jegyez meg, hogy az írónak a necessitas, dignitas és utilitas (szükségszerűség, méltóság és hasznosság) mellett a „kellemesség” szempontját is figyelembe kell vennie, hogy az olvasók figyelmét lekösse. Az igazság feltárásának eljárását (az igazsághoz legközelebb eső verzió összeállítása a különböző forrásokból) a jogtudománytól kölcsönzi a történetírás. A történetíró szerencsés esetben maga a fejedelem vagy az állam magas rangú tisztségviselője, de ha nem, akkor is kitűnő szónoknak kell lennie, személyesen kell ismernie a hadvezéreket és minisztereket. Legyen betekintése az államiratokba, kutassa ki a követek titkos levelezését, ha kell, fizesse meg informátorait, valamint hatoljon az események felszíne mögé, szerezzen tudomást a döntések okairól és a döntéshozók további titkos szándékairól. Bocatius már nem magányos tudós, mint Baranyai Decsi János; a Parascevében részletesen ismerteti Bethlen Gábor fejedelem programját, amely kimondottan a história műfajának támogatására irányult, részben klasszikusok (Quintus Curtius, Julius Caesar) fordíttatása magyarra, részben humanista szövegek tervezett kiadása (Szamosközy, Bruto), részben új művek íratása révén. Ez a program – eltérően a politikai programtól – nem ismert felekezeti határokat. Bocatius a Parasceve végén, amikor felszólítja hazája polgárait, hogy segítsék a készülő munkát információkkal, bocsássák rendelkezésére a magánlevéltárakban rejtőző kiadatlan történeti forrásokat és feldolgozásokat, megemlíti, hogy tudomása van Istvánffy Miklós ekkor még mindig kéziratban lévő monumentális históriájáról, majd „átszól” (Bethlen Gábor táborából a Habsburgokéba, a protestáns oldalról a katolikusra), az esztergomi érseknek: „Pázmány, jól tudod, mennyire szeretném, hogy a finomabb műveltség általános ellensége, a barbárság ellen, feledve a személyes ellentéteket, közösen fogjunk fegyvert, és egymást segítve próbáljuk az államot megőrizni, hogy ugyanazt a dicséretet érdemeljük ki, mint Nisus és Euryalus: »Egy a szivük-lelkük, s a csatába rohanva is egyek«.” (Bocatius 1992, 71–72).

A fentiek ismeretében korántsem meglepő, hogy Bocatius értekezésének leggyakrabban citált szerzője éppen az Index librorum prohibitorum listáján ekkor már előkelő helyet elfoglaló eretnek: Jean Bodin.

Ha mármost számolunk a Bodin-hatás ilyen erős hagyományával Magyarországon, akkor nem lesz érdektelen az idézett Vitéz hadnagy-részletet és életműbeli kontextusát abból a szempontból vizsgálni, hogy a francia gondolkodó miként befolyásolta Zrínyi történelemmel, történetírással kapcsolatos nézeteit, illetve ez utóbbiak mivel járultak hozzá az ars historica-vita (illetve a történetelméleti gondolkodás) magyarországi alakulásához. Zrínyi egyértelműen az első, aki magyar nyelven írott munkában összekapcsolja a történetírás retorikus, valóságkonstruáló természetéből következő nyelvfilozófiai kételyt a történelem kutatásának szükségszerű korlátaiból adódó ismeretelméleti szkepszissel. A Mátyás király életéről való elmélkedések bevezető gondolatai a genealógiai irodalom közhelyeit eredeti szerkesztésben hozzák.

„Az én pennám meg fog akadozni Mátyás király nemzetsége számlálásában: eleget versengettek már az historicusok abban. Bonfinius romaiaktul s régi tündöklő Corvinusoktól hozza ki a genealogiát, el is hittem, hogy ugy vagyon; a magyar irók penig nem egyeznek véle ebben, hanem hogy Zsigmond királytul és egy bujér asszontul való volna, nem törvényes házasságbul, hanem szerelem gerjedéséből. Ha igy volna is, nem volna mind ebben mit szégyenleni” (Zrínyi 1985b, 180).

A római eredet „elhívése”, mint azt a finoman ironikus megközelítés (versengő történetírók) sejteni engedi, mindenképpen irodalmi elhitetés eredménye, a meggyőző fikciót igazolja vissza. Erre céloz a következő megállapítás is: „Sok száz másnak, vitéz nevü fő embereknek eredetét nem tudjuk, fabulákkal támogatván tudatlanságunkat” (Zrínyi 1985b, 180). Zrínyi maga nem írt családi genealógiát, de az általa íratott (és szoros felügyelete alatt készült) családtörténet, amely a Zrínyieket részben az ég ellen lázadó gigászoktól, részben a Rómát dúló gót vezér, Totila családjából származtatja, igen szép példával szolgál a fabulákkal támogatott históriára, azaz a történelem nyelvi-konstruktivista felfogására. Maga a Szigeti veszedelem is „fabulákkal kevert história”, azaz genealogikus eposz, akár Szörényi László által kimutatott panegyricus-mintáját (Alessandro Cortesi Mátyás-panegyricusát – Szörényi 1993), akár az erősen genealogikus jellegű horvát orális hősköltészet valószínűsíthető hatását vesszük figyelembe. A dicső nemzeti és nemzetségi ősökkel példát állító, imitációra sarkalló genealógia műfaja szerencsésen oldja fel az ars historica-vita legfőbb dilemmáját, a történetírás tanító és gyönyörködtető funkciójának, általánosabb értelemben pedig a história, illetve a poézis elsőbbségének kérdését. A genealógia – éppúgy, mint a kiemelkedő személyiség életrajza, a plutarkhoszi mintát követő biográfia – megengedetten él a nagyítás, a hatáskeltő túlzás eszközeivel, egyszerre gyönyörködtet és nevel. Ezért nevezheti Zrínyi következetesen „históriának” a Szigeti veszedelmet, ez magyarázza a különbségtételt verseskötetének előszavában a „magános való dolgok” (az arisztotelészi értelemben vett históriai tény) és az „országos dolognak historia-folyása” (a históriát a filozófiához közelítő platonista történelemfelfogás) között (Zrínyi 2003, 9–10). A Szigeti veszedelem abban az értelemben „história”, hogy értelmezi (nyelvi cselekvéssel megalkotja) a történtek lényegét.

A história és a fikció közötti különbségtétel elmosódása természetesen implikál valamiféle szkeptikus viszonyulást a múlt értelmezéséhez, de nem mindegy, hogy milyet. A frank/gall népleszármazást oly nagy becsben tartó, azt publicisztikai éllel felhasználó Bodin maga is paradox hozzáállást mutat a kérdéshez, hiszen a Methodusban az önmaguknak isteni eredetet tulajdonító fejedelmek és tudósok (Nagy Sándor, Julius Caesar, Arisztotelész) bírálata mellett gúnyosan jegyzi meg: „(…) ámde a hatalmasok gőgje a legalábbvalókra is kiáradt: akik, vagy mert saját eredetük kezdeteit nem tudták, vagy mert el akarták hárítani a jöttmentség ódiumát, magukat a szülőföldjük őslakosainak, azaz autokhtonnak, gégeneisnek kezdték nevezni” (Bodin 1579, 376). Kiterjesztő értelemben véve e sorok egyszerre sugallják a történelem (és vele minden elbeszélés) nyelvileg konstruált voltát és az ebből következő szkepszist; de egyszersmind annak lehetőségét is, hogy mégis létezik „igazibb” vagy inkább igazabb történelem, amelyhez a történetírók és a költők elbeszéléseit figyelmesen rostálva, egymással korrigálva férhetünk hozzá. Ennek a históriának az igazságai nem kizárólagos érvényűek (további tények, illetve források felbukkanásával mindig finomíthatók), tanulságai sohasem egyirányúak (több, egymásnak ellentmondó következtetést is lehetővé tesznek), de legalább felvértezik az olvasót a tájékozatlanságból adódó téboly ellen. Irodalmi adatok által igazoltan gyógyhatású szer, szkepszis utáni lábadozóknak. „(…) nincs egy dolog is (…) kinek két ellenkező magyarázatja ne találtassék” – írta Zrínyi a Vitéz hadnagyban – ám ebből ugyanitt nem szélsőségesen szkeptikus (a kor nyelvezetében: „pürrhoniánus”) morálfilozófiai következtetést von le, hanem az ismeretek relatív voltát tényként kezelő bodini úton jár: „(…) ha nem egyebet is, legalább a könyvek olvasásából azt nyerheti az ember, hogy soha nem találhatja az embert isméretlen szerencsétlenség, a kinek immár mássát nem olvasta volna, és nem tibolodik meg annyira, mint az, az kinek elméjében soha az nem volt, hanem szokatlan hozzá és készületlen” (Zrínyi 1985a, 107, 108). Nem tébolyodik meg annyira…

A szkepszis Zrínyi számára nem végpont, hanem kiindulópont. Azt sugallja, hogy ha a történelemnek nincs abszolút tanulsága, akkor keressük benne a relatív tanulságokat, „szorgalmatossággal, fáradsággal, vigyázással” (más kontextusban: „vitézséggel”) befolyásoljuk a sorsot, „kénszerítsük az szerencsét” az élet szolgálatába. Ha a jövő az értelemmel nem kiszámítható, akkor megnyílik az akarat számára, s ez a – szó legnemesebb értelmében vett – voluntarizmus megnyilvánulhat nyelvi cselekvésben is. A szó és a tett egy. A nemzeti történelem egészét genealogikus eposz formájában értelmező Szigeti veszedelem folytatható, a Harmonia caelestisig bezárólag hagyományfolyamot indít, amelyben történelem mindig újraalkotható, újraélhető örök nyelvi jelenként kínálja magát értelmezésre, alakításra.

Ugyanezen gondolatsor másik potenciális kifutása: a nyelvileg közvetített példák követhetetlenek, a nyelv maga is az Idő foglya, a világ folyása érthetetlen és a történetírás révén megragadhatatlan, legalábbis a tanulságokat kereső ember számára. A Vitéz hadnagy egy másik, az idézettnél későbbi pontján ismét előkerül a történelem tébolya: „Ihon az emberi bölcsesség, ihon az értelem, ihon mit kell magamnak vallanom, hogy ez az én öszveszedett munkám nem egyéb hanem bolondság. Adjunk regulákat a hadakozásnak, értsük a vitézséget, légyen ollyan bátor szivünk mint az oroszlánnak, de mindezekkel eggyütt megtibolít az Mindenható, az az eszköz által, kit mi Szerencsének hivunk, megtébolít, a kit akar, minden okosságával és értelmével, esmég felvisz másokat, a kiknek nincsen egyéb fejekben bolondságnál. Ez az ő megfoghatatlan providentiája kit Fatumnak mondanak emberek” (Zrínyi 1985a, 174–175).

Egy évtizeddel később, a nagy török háború előestéjén, ebből a megfoghatatlan gondviselésből gonosz végzet lesz. „Ugy látom, az gonosz Fátum minden jó tanácsokat az inevitabilis necessitással excludál mitőlünk, szegény magyaroktól” – írja Zrínyi egy ismeretlen barátjának küldött, a Vitéz hadnagy gondolatát parafrazeáló levélben („valamint egy nap az másikhoz nem hasonló teljességesen, ugy egyik példa az másiktól különböz”). Az érthetetlen sors (szerencse, fátum, történet) ebben a vízióban is „kénszeríthető”, de az akarat csak a halálra irányulhat: „ha veszni kell hazámnak (kell penig), azon vagyok, rajtam kezdje el az veszedelmet”. A gondviselés talán gonosz, talán közönyös, a históriától fosztott ember csak az önként vállalt halálban talál igazolást: „(…) készen várom, az Isten mit ad és mit disponál felőle, és annyira contemnáltam minden rettenetességeket, hogy ultro provocálom az Fátumot” (Zrínyi 2003, 752–753). Batízi még Jézus Krisztus eljövetelét várta „nagy vígan” – Zrínyi (már a Syrena-kötetben!) a nemzetével közös temetkezést: „Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, / Vígan burittatom hazám hamujával” (Zrínyi 2003, 246). Természetesen ez a tradíciószál is folytatható volt, pontosabban újra felvehető a történelem egyes kitüntetett pontjain, fel is veszik a legnagyobbak, a maguk ars historica-szövegeiben: Vörösmarty az Emberekben, Petőfi a Szörnyű időben, Márai a Halotti beszédben… Mindegyiknek közös jellemzője az emberi cselekvések mögött álló transzcendens háttér átrajzolódása: Isten rejtőzködik, szándékai – ha vannak – megragadhatatlanok, az emberi történelemnek Melanchthon, Batízi és társaik által elképzelt képes krónikáját nemcsak hogy nem írja, de talán nem is olvassa. A Vitéz hadnagyot záró sírversben közönyösen kéklik az ég, mögüle, ha van, üres tekintet néz át rajtunk:

Befedez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

A hagyomány él; modern hangszereléssel, történelmi regényben, esetleg így hangzana: „Hová igyekszünk ily kétségbeesetten? Alant fekete-zöld Hádész, míg a magasból vonagló arcunkra csillagos kék csendesség tekint. Megéri fejünket a köd fölé kínlódnunk, ha odaföntről dermesztő közöny tekint reánk? Ha igen, miért? Csak mert ha megállunk, többé nem bírnánk újrakezdeni?” (Szilágyi 2001, 411).

Hivatkozások

Balázs Mihály–Monok István–Tar Ibolya (1992) Az első magyar ars historica. Szamosközy István Giovanni Michele Bruto történetírói módszeréről (1594–1598), Lymbus: Művelődéstörténeti Tár, 4: 49–85.

Baranyai Decsi János (1866) [1593] „Praefatio in Syntagma iuris”, in Baranyai Decsi János Magyar historiája 1592–1598, Toldy, Ferenc (kiad.), Pest, 1866, LXI (Monumenta Hungariae Historica, ser. II, Scriptores, vol. 18).

Batízi András (1880) [1544] „Meglött és megleendő dolgoknak teremtéstül fogva mind az ítéletig való história”, in Szilády Áron (szerk.) XVI. századbeli magyar költők művei, 1. (1527–1546), Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 95–113 (Régi Magyar Költők Tára II).

Bene Sándor (2003) „Őskeresők. A Zrínyi-családtörténet és műfaji háttere”, Irodalomtörténeti Közlemények 107: 3–42.

Bene Sándor (2005) „The »ars historica« debate in Hungary and Transylvania”, in Hausner Gábor (szerk.) Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére, Budapest: Argumentum, 75–90.

Bocatius János (1992) [1621] „Historica parasceve”, in Opera quae exstant omnia, III, Prosaica, Csonka, Franciscus (ed.), Budapest: Akadémiai, 53–72 (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum).

Bodin, Jean [Ioannes Bodinus] (1579) [1566] „Methodus ad facilem historiarum cognitionem”, in Wolf, Johannes (ed.) Artis historicae penus, octodecim scriptorum tam veterum quam recentiorum monumentis, et inter eos Jo. praecipue Bodini methodi historicae sex, instructa, I–II, Basileae: Perna.

Brenner Márton (1543) „Brenner Márton Révai Ferenchez”, in Kulcsár 1977, 7–13.

Bruto, Gian Michele [Ioannes Michael Brutus] (1583) [1578] „De historiae laudibus, sive de certa via et ratione, qua sunt rerum scriptores legendi, liber unus”, in Selectarum epistolarum libri V, De historiae laudibus, Praeceptorum coniugalium liber I, Cracoviae: Petricovius.

Istvánffy Miklós (1873) [1605] „Istvánffy Pázmány Péterhez, Vinice, 1605. dec. 31.”, in Pázmány Péter Levelezése, I. 1605–1626, Frankl, Vilmos (kiad.), Budapest: Eggenberger, 7.

Károlyi Gáspár (1984) [1563] „Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairul”, in Szabó András (kiad.) Károlyi Gáspár a gönci prédikátor, Budapest: Magvető, 9–144 (Magyar Hírmondó).

Kecskeméti Alexis János (1974) [1621] Prédikációs könyve, Szuromi Lajos–Lábos Olga (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Kulcsár Péter (kiad.) (1977) Humanista történetírók, Budapest: Szépirodalmi (Magyar Remekírók).

Kulcsár Péter (1994) „Ars historica”, in Jankovics József (szerk.) Klaniczay-emlékkönyv, Budapest: Balassi, 119–127.

Rimay János (1992) „Kísérő elogium és előszó egy tervezett Balassi-kiadáshoz”, in Írásai, Ács Pál (kiad.), Budapest: Balassi, 47–53.

Suggi, Andrea (1998) „Cronologia e storia universale nella Methodus di Jean Bodin I Castelli di Yale: Quaderni di filosofia 3: 75–92.

Szikszai Fabricius Balázs (1565) „Szikszai Fabricius Vazul előszava a kegyes olvasóhoz Bonfinius Antalnak… történelme elé”, in Kulcsár 1977, 14–28.

Szilágyi István (2001) Hollóidő, Budapest: Magvető.

Szörényi László (1993) „Panegyricus és eposz (Zrínyi és Cortesius)”, in Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, Budapest: AmfipressZ, 25–33.

Verancsics Antal (1944) [1539] Antonius Wrancius Sibenincensis Dalmata, Expeditionis Solymani in Moldaviam et Transsylvaniam libri duo, de situ Transsylvaniae, Moldaviae et Transalpinae liber tertius, Eperjessy, Colomannus (ed.), Budapest: K. M. Egyetemi Nyomda.

Verancsics Antal (1857) [1548] „Paulo Jovio Novocomensi”, in Összes munkái, I, Szalay László (kiad.), Pest: Emich, 179–180 (Monumenta Hungariae Historica, Scriptores II).

Zrínyi Miklós (1985a) [1650–1653] „Vitéz hadnagy”, in Prózai művei, Kovács Sándor Iván (s. a. r.), Budapest: Zrínyi, 101–176.

Zrínyi Miklós (1985b) [1657–1658] „Mátyás király életéről való elmélkedések”, in Prózai művei, Kovács Sándor Iván (s. a. r.), Budapest: Zrínyi, 179–205.

Zrínyi Miklós (2003) [1651] „Adriai tengernek Syrenaia: groff Zrini Miklós”, in Összes művei, Kovács Sándor Iván–Kulcsár Péter–Hausner Gábor (kiad.), Budapest: Kortárs (Magyar Remekírók).

Zsámboky János (1567) „Zsámboky János II. Miksa császárhoz”, in Kulcsár 1977, 29–38. Zsámboky János (1982) [1564] Emblemata, Varjas Béla (kiad.), Budapest: Akadémiai (Bibliotheca Hungarica Antiqua).