BibTeXTXT?

Fazakas Gergely Tamás

Törekvések a savanyú fekete kökény megédesítésére
Fejezetek a protestáns prózairodalom kiadástörténetéből

A korszakszerkesztő bevezetője:

A tanulmány szellemesen emel címébe egy Rimay-idézetet, aki Balassi költészetének édes cseresznyéjéhez mérten minősíti így az Anjou Mária kézében forgott, általa még ismert imádságos könyvecskét. Ezt követően nem egyszerűen apológiát olvasunk, hanem az európai fejleményekre is figyelő tudomány- és problématörténeti bevezetőt. Erősen hangsúlyozza, hogy az elmondott vagy elénekelt imaszövegek jóval szélesebb körben váltak hozzáférhetővé, mint a prédikációk, hiszen a nagyon sokszor csupán a recepció első állomását jelentő kis formátumú nyomtatványok is jóval nagyobb példányszámban jelentek meg, mint a prédikációs kötetek. Elhelyezi a műfajt az egyházi élet szolgálatában álló írásbeliség egészében, s bár a szorosabban vett imádságokra koncentrál, kimutatja összefüggéseit a vele leginkább rokonítható meditációs irodalommal. Rendkívül fontosak a kora újkori imákban és könyörgésekben megfogalmazódó egyéni és közösségi mozzanatok összefüggéseiről elmondottak. Az egyénnek és a nemzeti közösségnek a Himnuszban megjelenő egybeolvadását a kora újkori szövegekből eredeztető Szilasi-féle elgondolást árnyalva meggyőzően érvel amellett, hogy a 16–17. században a közösséget még elsősorban felekezeti összefüggésben értelmezték.

Megjelent: Lelkiségtörténeti számvetés, szerk. Szelestei Nagy László, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2008 129–138.

1. Az imádságok használata és újramondhatósága

A Balassi Bálint verseit megjelentetni készülő, de végül munkáját elvégezni nem tudó Rimay János tervezett kiadásának ránk maradt előszavában az alábbi összehasonlítással akarta felhívni a figyelmet mestere költészetének irodalomtörténeti jelentőségére:

„Mutathatnék Mária király és királné asszony kézibe forgott oly imádságos magyar könyvecskét is, aki minden magyarságával és tudományával savanyú fekete kökénye sem lehetne ennek az szép pirossággal gyönyörködtető, tudomány ékességivel elvegyített, teljes magyarságú megért édes cseresznyének; azszerint való résziben mondom, melyben theologiának természetit és állapatját viseli s foglalja magában.”41

Anjou Mária (1382–1395) magyar nyelvű könyörgéseket tartalmazó kódexére utaló mondatot – némileg átértelmezve – meg lehetne szólaltatni a magyar imádságirodalom vizsgálatának allegóriájaként is. A modern kutatások legnagyobb része ugyanis az ilyen típusú könyveket meglehetősen savanyúnak érezte, és sokkal inkább az édes cseresznyét, Balassi verseit ízlelgette. Jelen könyv természetesen nem e költészet édességét vitatja. Sokkal inkább arra akar rámutatni, hogy érdemes foglalkozni az állítólag savanyú kökény kora újkori népszerűségével, fogyasztóira (mutatis mutandis: használóira) gyakorolt lehetséges hatásaival is. Hiszen a kora újkori imádságoskönyvek sokszor megjelent kiadásai nemhogy Balassi szerelmi költészetének (nyomtatás híján néhány évtized alatt elenyésző42) ismertségét múlták felül a 17. században,43 hanem még az évszázadokon keresztül sokszor megjelent, a Balassi és Rimay verseit együttesen tartalmazó Istenes énekek népszerűségével44 is versenyezni tudtak. Még akkor is, ha ezeknek az elterjedt prózai imádságoskönyveknek a szerzői Balassihoz (és Rimayhoz) képest valóban kevésbé jeles szóművészek voltak.

A könyörgések kora újkori ismertsége miatt különösen feltűnő, hogy sokáig háttérbe szorult az imádságirodalom kutatása, így a jelen könyvet elsősorban érdeklő 17. századi református imakönyvek vizsgálata; de nagyrészt igaz ez más protestáns, illetve a katolikus imádságirodalomra is. Nemcsak Balassi és Rimay lírájához képest kutatták ezeket kevéssé, hanem két, az imákhoz hasonló szövegtípussal összevetve is. Egyfelől a használati irodalom (Gebrauchsliteratur)45 vagy épületes irodalom (Erbauungsschrifttum),46 aszketikus irodalom47 vagy devóciós irodalom48 olyan szövegtípusaihoz, műfajaihoz képest, mint a kontempláció, a soliloquium vagy a meditáció.49 Másfelől a tágabb értelemben vett elbeszélő egyházi irodalom műfajai, szövegei, különösen a prédikációk iránt is nagyobb nemzetközi és hazai érdeklődés mutatkozott az utóbbi időszak kutatástörténetében.50

Az imádságok és meditációk szövegének más létmódja volt, mint a prédikációkénak. Az utóbbiak elsősorban élőszóban hatottak. Ha nyomtatásban meg is jelentek, mintaadó, applikálható szövegekként szintén szóbeli úton, elsősorban a szűk lelkészi olvasóközönség prédikációs gyakorlatán keresztül juthattak el az olvasni nagyrészt nem is tudó hívekhez.51 A prédikációs kötetek jellege, vagyis viszonylag nagy mérete, kis példányszáma és magas ára sem tette lehetővé a jelentős terjedésüket. Azonban a középkori hagyományokat részben tovább örökítő kora újkori imádságoskönyvek, valamint ezeken túl a meditációs gyűjtemények, a könyörgéseket, elmélkedéseket és gyakorlati kegyességi tanácsokat tartalmazó devóciós útmutatók és életvezetési könyvek (ismertebb angol terminussal: conduct books), továbbá a katekézisek mind-mind a prédikátorok körénél szélesebb közönség számára készültek, hogy a lehető legtöbb imádsághasználót (de nem egyszerűen csak az olvasni tudókat) érhessék el.

E kiadványtípusokat az imádságos kötetekhez „közeli funkcióban használták”52 a 17. században. Az említetteken túl a prédikációk is közel állnak az imádságokhoz: mind a nyomtatott szövegek, mind a szóbeli, liturgikus térben elhangzott prédikációk. Egyrészt teológiai szempontból,53 másrészt használati, befogadási, alkalmazási módjukat tekintve. Hiszen bár a nyomtatott prédikációskötetek valóban kevesebbekhez jutottak el közvetlenül, mint az imádságoskönyvek, viszont ez utóbbiakat is kevesen olvasták (vagy akár hallgatták) ahhoz képest, mint ahányan részt vettek a liturgikus alkalmakon. Ezeken, a prédikációk elhangzása mellett, minden alkalommal imádságokat és fohászokat is mondtak és énekeltek, illetve hallgattak a prédikátortól vagy más liturgustól – mindig közösségben. A lelkész könyörgései, illetve a közösség által mondott és énekelt imádságszövegek egy része nyomtatott (részben pedig kéziratos), mintának szánt (vagy akként használt) prédikációskötetek, ágendák és egyéb könyvek könyörgésein alapulhatott.

A felsorolt sokféle szöveg- és kiadványtípus hasonló használati módja „messzemenően indokolja”54 az együttes vizsgálatot. Azonban a prózai imádságirodalmon, azon belül is az imakönyveken túl jelen monográfia csupán néhány szöveget érint az említettek közül, s eltekint azok szisztematikus számba vételétől. Ennek elsősorban terjedelmi és „anyagmozgatási” korlátai vannak. Azért is kellett leszűkíteni a vizsgálandó korpuszt, mert a 17. századi református imádságoskönyvek által implikált, jelen monográfiában alkalmazott interpretációs szempontok nem mindegyike tűnik meghatározónak a meditációs- és életvezetési könyvek, katekézisek és prédikációgyűjtemények elemzésében. (Az e kötettípusokban megjelent könyörgések interpretációs lehetőségéről alább, az I. 6. fejezet végén szólok.)

Az imakönyvek elsősorban laikusok magánhasználatára íródtak, illetve bizonyos imádságos köteteket (így különösen az énekelt imákat, akár mint énekeskönyveket is) liturgikus, illetve paraliturgikus alkalmakon, például házi áhítatokon is használhattak.55 Az imádságoskönyvek serkenthették az olvasni tudókat a könyörgés módjainak megtanulására,56 korántsem függetlenül a különböző kegyességi irányzatok hatásától. A katolikus egyházi irodalomban például főképp a 17. század első felében elterjedő „új, az egyéni vallásosságot és keresztény tökéletességet hangsúlyozó spirituális áramlat” következtében váltak ismertté, melynek ébrentartására a korábbi, polemikus művek helyett a század közepétől egyre inkább a lelki elmélyülést szolgáló, a katolikusoknál nagyrészt jezsuita meditációs munkák kerültek forgalomba, felkeltve és ki is szolgálva az új spirituális igényeket.57 A legtöbb imádság és imakönyv szövege ugyanis nem foglalt állást meghatározó módon dogmatikai kérdésekben, így a megcélzott és lehetséges olvasóközönség nem kizárólag a szerzők saját felekezetéhez tartozhatott. E magánolvasásra vagy (kis)közösségi kegyességi gyakorlatra szánt kötetek kiadás- és nyomdatörténeti szempontból is jelentős karriert futottak be, mint arról elsősorban az V. fejezetben lesz szó. Az ilyen, széleskörű használatra szánt imádságos- és meditációs könyvek csak anyanyelven tudtak elterjedni, tehát számos olyan imádságos kötetet fordítottak le, amelyek eredetileg latinul vagy más köznyelven jelentek meg. E munkákat általában több alkalommal, akár különböző nyomdák termékeként, a prédikációknál nagyobb példányszámban adták ki. Kis méretük (gyakran kis nyolcadrét vagy még kisebb formátumuk) miatt olcsók, könnyen kézbe foghatók és hordozhatók, otthoni és templomi használatra alkalmasak, a prédikációknál jóval elterjedtebbek voltak. Rengeteg példány a folyamatos újra- és újraolvasás során akár szét is hullott és elenyészett, ezért maradt sokszor igen kevés példány az egyes kiadásokból.58 Kiadásuk tehát komoly hasznot is hozott, ezért a nyomdászok sokszor saját vállalkozásként jelentették meg az imádságoskönyveket.59

Johannes Wallmann arra hívta fel a figyelmet, hogy csupán az imádságoskönyveket vizsgálva nehéz megállapítani a kora újkori magánkegyesség határait. Mind az énekelt, mind a prózai imádságok esetében, akár egyes, akár többes szám első személyű alanya van az adott szövegnek, a magánimádságokat (az olvasni tudás könyvek csak anyanyelven tudtak elterjedni, tehát számos olyan imádságos kötetet fordítottak le, amelyek hiányában persze már ez esetben is akár felolvasásra szánt szövegeket) pragmatikai szempontból igen gyakran közösségi használatra fogalmazták meg. E kettős rendeltetést – hasonlóan, mint több énekeskönyv esetében60 – időnként a címlapon is jelezték. Számos protestáns házi imádságoskönyv könyörgéseit táblázatokba foglalva osztották be a vasár- és ünnepnapi perikópának megfelelően.61 Az imákat egyrészt liturgikus eseményen a szakrális térben, vagy a templomon kívül, de lelkész által irányított alkalmon, például temetési szertartáson vagy iskolai áhítatokon használták. A protestáns egyházakban is erősen szabályozták az istentiszteleti rendtartást, és előírták az ott mondandó szövegeket. (Például az anglikán egyház különösen hatékonyan az 1549-től kötelezően bevezetett liturgiai szabályozással, a Book of Common Prayerrel.) Másrészt, ahogyan az utóbb említett angol szertartási könyvet sem csak liturgikus alkalmakon kellett használni, úgy az alfabetizáció terjedésével számos más anyanyelvű imádságoskönyvnek és könyörgésnek is fontos szerepe volt a paraliturgikus házi- és magánkegyességben, az otthoni áhítatokon. E szövegekkel olvasás, házi felolvasás, illetve a családfő általi előimádkozás, továbbá egyéni vagy kisközösségi éneklés során is találkozhattak használóik.62 E gyakorlattal a 17. század második felének magyar református szövegei közül elsősorban id. Köleséri Sámuel Josue Szent Maga-El-Tökellese című munkája foglalkozik,63 mely kérdést Gyulai Éva elemezte.64

H. Hubert Gabriellának a gyülekezeti énekek műfaji kérdéseire, illetve az istentiszteleten belül elfoglalt helyük vizsgálatára irányuló, lényegében használattörténeti kutatásai szerint65 sok zsoltárt és éneket imádságként, bizonyos imádságokat pedig énekelt formában is alkalmaztak – nemcsak a kora újkorban, hanem már keletkezésüktől fogva.66 (A német liturgiatörténetben is végig jellemzőek maradtak az ilyen műfaji átfedések a 16–17. század során.67) „Ima és ének összetartozása teológiai közhely. A 17. századtól kezdve jelennek meg nálunk az úgynevezett ima-énekeskönyvek, amelyek gyülekezeti és magánhasználatra egyaránt alkalmasak voltak.”68 Elsősorban Fekete Csaba folytatott jelentős kutatásokat a protestáns énekelt és prózai imádságok liturgikus és paraliturgikus (házi- és magánáhítatok alatti) funkcióiról, valamint az egyes imádságok – akár még felekezeti határokat is átszelve – kötetről kötetre, liturgiáról liturgiára történő vándorlásáról. E vizsgálatok is az imaszövegek használata felől közelítenek a műfaji kérdések felé.69 Fekete Csaba egyik szövegkiadása és kísérőtanulmánya azt is megmutatta, hogy a szertartáshoz nemcsak például a posztillás kötetek prédikáció előtti és utáni imádságai, hanem önálló imádságoskönyvek szintén szorosan hozzátartozhattak.70 Ezeket a kiadás- és könyvtörténeti alapozású használattörténeti kutatásokat érdemes lenne kiterjeszteni az imádságoskönyvekre is, melynek hatástörténeti szemponttal bővíthető lehetőségére a IV. 2. és az V. 7. fejezetekben hívom fel a figyelmet.

Az imádságoskönyvek használóira (olvasóira, a felolvasások hallgatóira stb.) azáltal is komolyabb hatást gyakorolhattak e szövegek, hogy mind a prózai, mind a verses (énekelt) könyörgések legnagyobb részben egyes vagy többes szám első személyben íródtak.71 Ez azt jelenti, hogy az imádkozóknak grammatikai transzformáció nélkül lehetett ezeket újramondaniuk, énekelniük és magukra alkalmazniuk. Az imaszövegek beszélőjének hangját tehát a sajátjukként tudták megszólaltatni, illetve mintául is lehetett ezeket venni a saját prózai (ritkábban: verses, énekelhető) imádságok megfogalmazásához. Az olvasott, hallott, énekelt imádságokat – e grammatikai jellegzetességük miatt – tehát közvetlenebbül lehetett interiorizálni,72 mint például a hallgatósághoz/olvasóközönséghez leginkább többes szám második személyben szóló prédikációszövegeket. Ugyanez igaz az életvezetési könyvekben található imádságokra és meditációkra, illetve a káték kérdéseire adott válaszokra: ezek is mind első személyben íródtak, így szintén közvetlenebb hatást gyakorolhattak használóikra (olvasóikra, a felolvasások hallgatóira,73 a kátéistentiszteletek hallgatóira, a káté szövegek megtanulóira stb.), erősebben befolyásolhatták a teológiai meggyőződéseket és a közösségi önszemléletet, mint a prédikációk. Az imádságok és katekézisek mellett természetesen a prédikációk és más műfajú prózai és verses szövegek is hatni akartak a megszólított hívek hitére, érzéseire, kegyességgyakorlására, követendő mintákat előírva számukra. Ismert, hogy a 16. századi reformátorok prédikációszövegei különösen nagy hangsúllyal állították a középpontba a hívek bűnös voltát, illetve a bűnbánat és megtérés szükségességét.74

A precatio publica és a precatio privata viszonyának értelmezése fontos kérdés volt a kora újkorban. A szakirodalomban először Paul Althaus vizsgálta alaposan, hogy míg a legkorábbi protestáns imádságok a közösség megszólalását fejezték ki a mi alannyal, az alkalmi imádságokat tartalmazó új kötetekben helyet kaptak az egyéni szükségleteket és tapasztalatokat figyelembe vevő én megnyilvánulásai is.75 Az egyes és többes szám használatának egy szövegen belüli keveredésére,76 illetve a szövegben is rögzített grammatikai transzformációkra már az ószövetségi Zsoltárok könyvétől van példa, s így természetesen a zsoltárok jelentős hatástörténetében is. Szenci Molnár Albert Imádságos könyvecskéjét bemutatva így szól erről P. Vásárhelyi Judit: „Az imádság kollektív jellegét hangsúlyozzák a 18. zsoltár változtatásai, ahol is egyes szám első személy helyett – mint az 1623-as [Heinrich Bullinger féle, Joannes Jacobus Frisius átdolgozásában megjelent] Gebetbuch-ban is – többes szám első személyt használ” Szenci.77 Pápai Páriz Ferenc 1710-ben megjelent imádságoskönyve szintén ezt a gyakorlatot alkalmazta a mintául szolgáló zsoltárokkal.78

Figyelembe kell venni mindehhez az ószövetségi teológiai és irodalmi vizsgálatokat, amelyek a német kora újkori zsoltár- és imádságirodalom kutatásának alapjául is szolgáltak. Hermann Gunkel már a 20. század elejétől alaposan foglalkozott a zsoltárirodalommal, nem egyszerűen műfaji és formai szempontból, hanem hangsúlyt helyezve arra is, hogy a zsoltárok miként funkcionáltak az egyének és a közösségek életében, milyen céllal és hogyan használták ezeket a szövegeket.79 A II. világháború után főképpen Claus Westermann és Hans-Joachim Kraus folytatta ezt a kutatást, a lamentációs zsoltárokra is fókuszálva.80 Az ő kutatásaikat továbbgondolva Paul Ricoeur beszélt az egyéni és a közösségi panasz összefüggéseiről.81 Újabban Paul Wayne Ferris és mások foglalkoztak a jelen könyvet elsősorban érdeklő közösségi lamentációval.82 Ferris a könyvében elsősorban ezek jellegzetességét vizsgálta, azt, hogy milyen liturgiai funkciói vannak e zsoltárszövegeknek, illetve, hogy milyen kapcsolat van az egyéni és a közösségi használatra készült és/vagy a közösség nevében megszólaltatható panasz és siralom között. Ferris szerint az ókori héber és a tágabb közel-keleti költészetben felcserélhető a kettő. A zsoltárköltő vagy a király is mint az adott „nemzet” és kultúra reprezentánsa szólalhatott meg a közösség nevében is (például 44., 74., 83., 89., 123. zsoltár). E szövegeknek valamilyen természeti vagy történelmi csapás feletti panaszt, szomorúságot és bánatot kellett kifejezniük, és kérniük Istent a megszabadításért.

Ferris kevésbé foglalkozott a jelen könyvet szintén érdeklő egyéni és közösségi bűnbánó zsoltárokkal (amely szövegeknek általában csak néhány versszaka mutat kapcsolatot a bűnök és a csapások között, és sokkal inkább a bűnbánatra helyezik a hangsúlyt). Szintén említette, de másodlagosnak tartotta annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy többször használtak-e egy adott panaszzsoltárt, az új helyzetre applikálva, vagy pedig a korábbi szöveg használatával csak arra az egykori eseményre emlékeztek.83

A kora újkorral foglalkozó magyar szakirodalomból Oláh Szabolcs főképp az egyes szám első személyű kora újkori versek, pontosabban a lelki énekek mint énekelt imádságok közléshelyzetéről, hermeneutikai szituációjáról írva hangsúlyozta, hogy a szövegek „lírai énje”, az egyes szám első személyű alany „teret kínál a későbbi felhasználónak, aki e poétikai tér beszédtetteit a saját helyzetére aktualizálhatja majd”. Heinz Schlafferre támaszkodva vizsgálta a szöveg beszélő énjével és közléshelyzetével való befogadói azonosulás pragmatikáját, azt állítva, hogy a „lelki ének lehetőséget kínál a felhasználónak az »után-mondásra«: a más helyzetben megvalósítható »után-alkotásra«.84 Így a meditációkban, illetve imádságokban könnyebbé válhatott a szövegben megfogalmazott dogmatikai tartalom egyéni átsajátítása, a kegyességi attitűddel való azonosulás.85 Heltai János szerint az énekek közös liturgiai éneklése során, a személyes (vagy kisközösségi, például családi) hitélet alkalmával, valamint „az imádság szövegének elmondásával vagy önálló megfogalmazásával a didaxis már nem külső, hanem belső imperatívuszként jelenik meg. Immár az »én« kívánja Isten segítségét, kegyelmét, Istennek tetsző életét, s az én ad ugyanezért hálát”.86

Szilasi László 2008-as monográfiájának egyik emlékezetes fejezetében a többes szám első személyű megszólalást, az imádságok közléshelyzetét megjelenítő panaszos verseket vizsgálta retorikai szempontból.87 A kora újkori költeményektől 19. századi, sőt még későbbi versekig ívelő líratörténeti folyamatot rekonstruálva egyetlen beszédhelyzet alakulását mutatta be Rimay János Ó, szegény megromlott… incipitű versétől Kölcsey Hymnusáig. (Szilasi – Dávidházi Péteréből kiinduló – interpretációjában ez a folyamat egyébként teleologikusnak is látszik. Az alábbi kurziválásaim erre utalnak.) Eszerint Rimay szövegében a beszélő „hangsúlyos aposztrophéval” még csupán megszólítja a közösséget és hozzá intézi szavait. A záróstrófában a beszélő a befogadók számára már a közös kimondás lehetőségét is megmutatja, hiszen „saját arcát és hangját” „kínál[ja] fel a haza és a nemzet Istenhez szóló kesergésének, sírásának, kiáltásának médiumaként”: „Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem, / Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem, / Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem”. A Rimay-vers zárlatának felhívását (Szilasi szerint előbb Bónis Ferencnek a Fekete gyásszal beborult… kezdetű keserve, majd a Rákóczi-nóta közvetítésén keresztül) Kölcsey Hymnusa teljesíti be: retorikailag, a közös újra- és újraénekléssel pedig pragmatikailag is. Így történhet meg, hogy „a beszélő a közösséghez való beszédet, az Istenhez történő odafordulást és (nem utolsósorban) a közöttük történő közvetítést egyetlen, prosopopeikus beszédszituációban összegezze: hogy a közösség, valóban vele és általa, az ő hangján és az ő orcájában, képviselője által kesereghessen, sírhasson, kiálthasson Istenéhez”.88

Szilasi a retorikai elemzést a „magyar irodalomra talán egészében is jellemző patetikus nemzeti panaszosság […], a szomorúságra való hajlam” bizonyítására használta, hangsúlyozva, hogy az egyéni panasz folyamatosan összefonódott a siralom közösségi megszólaltatásával – ahogyan ez, mint fentebb láttuk, az ószövetségi lamentációs zsoltárirodalomban is tapasztalható volt. Az említett verseken túl Szilasi még – Ács Pál nyomán – Újfalvi Imre Keresztyéni énekek című 1602-es gyűjteményéről szólt, amely „vegyes énekrészében […] a hangvételre, s nem a konkrét tartalomra ügyelve szorosan egymás mellé rendezi, példának okáért, a Siralmas panaszokat is: előbb az Ecclesiáéit majd Magyarországéit.89 Noha teológiailag talán igen, de ideológiailag természetesen sohasem volt ellentét a nemzeti panasz és az Istenhez való siralmas könyörgés között: szoros összetartozásuk a korabeli gondolkodás közhelye.”90 Álláspontom szerint tehát a jelen monográia címében említett közösséget sem csak nemzetiként, hanem – ettől elválaszthatatlanul – vallási, még inkább felekezeti összefüggésben is értelmezték a kora újkori patriotizmus keretében.91 Könyvem elemzései elsősorban ezt a kettősséget mutatják meg, a VI. fejezet pedig a további kutatások lehetőségeit jelöli ki.

Szilasi hivatkozott kutatásából kiindulva, de megállapításai árnyalási kísérletével négy, a jelen könyvben bizonyítandó módosítási javaslatot fogalmazok meg az alábbiakban.

Egyrészt a magyarországi közösségi önszemlélet alakulástörténetének vizsgálata szempontjából igen lényeges, hogy a Szilasi által rekonstruált, hosszú líratörténeti folyamat „hagyományszálai” az 1823-ban írt Hymnushoz képest jóval hamarabb „összefonódhattak”, „maradandó mintát kínálva fel a patetikus nemzeti panaszosságra”.92 A 16. és 17. században ugyanis számos magyar nyelvű, prózai és verses (énekelhető) imádság már megteremtette a Szilasi által rekonstruált folyamatban majd93 csak a Hymnusban megvalósuló beszédhelyzetet. Nemcsak a grammatikai, hanem a pragmatikai azonosulás is lehetséges azokban az ima- (és bizonyos ének)szövegekben, amelyeket a magyar reformátusok imádkozhattak, énekelhettek újra és újra. Jelen könyvben elsősorban a részben közösségben, részben magánosan használt (olvasott, felolvasott, hallgatott) könyörgéseket tartalmazó imádságoskönyveket elemzem. Több helyen bevonom az értelmezésbe, bár szisztematikusan nem vizsgálom a 17. század második felének további prózai imáit és – főképpen a Régi Magyar Költők Tára kiadásai alapján – verses (énekelhető) könyörgéseit. Az imádságoskönyvek könyörgéseinek tropológiai jellegű interpretációiba helyenként szintén bevonom a vizsgált prózai és énekelt imádságokkal hasonló kontextusban értelmezhető, nem imaformájú versek szövegét.

Másrészt azért fontosak az általam jelen könyvben vizsgált imádságszövegek, mert – aposztrophéval a közösséghez fordulva – grammatikai azonosulást is felkínáltak a megcélzott használók számára. Ezeknek az imaszövegeknek az elterjedése, (gyakori) használata a pragmatikai azonosulást is lehetővé tette az olvasóknak, éneklőknek, újramondóknak. A Szilasi által elemzett 17. századi versek jelentős része az ilyen imákhoz hasonlóan, de talán kisebb mértékben funkcionálhatott valódi közösségben énekelt könyörgésként. Vagyis ez utóbbiak az általam elemzett imádságoknál pragmatikailag kevésbé (vagy kisebb hatással) tudták megvalósítani a fentebb hivatkozott Rimay-vers zárlatának Szilasi szerinti intencióját. Később persze a sokat énekelt Rákóczi-nóta és a Hymnus már erre is képes volt.

Harmadrészt, a közösség siralmas hangjának megformálásán túl az általam vizsgált imádságoskönyvek és egyéb prózai és verses imák szövegei a Szilasi által rekonstruáltakhoz képest mást is felajánlottak használóik számára. Amikor ugyanis ezek az imaszövegek sírásról beszéltek, akkor a közösség siralmán és panaszán túl – hiszen nagyrészt a közösségi lamentációt színre vivő zsoltárszövegeken alapultak – a penitencia, a közösségi bűnbánó sírás regiszterét is megjelenítették, lehetővé téve az e megszólalásmóddal való azonosulást is. Ezért „a haza és a nemzet Istenhez szóló kesergésének, sírásának, kiáltásának”94 17. századi protestáns fogalomhasználatát is szükséges megvizsgálni: erre teszek kísérletet a II. 4. fejezetben.

Negyedrészt, még ha a jelen könyvben vizsgált prózai imádságszövegek retorikai, irodalmi szempontból kisebb teljesítmények is, mint a Szilasi által elemzett 17. század eleji költemények,95 a szerző által megfogalmazott elméleti belátásokhoz, illetve kidolgozott elemzési gyakorlathoz kapcsolódva értelmezem magam is az imádságokat grammatikai és retorikai szempontból, a tropológiai vizsgálattal az antropológiai távlatokat is megnyitva.96

Szilasi László könyve, illetve ennek Hajlam a búra… című fejezete egyszerre kínál jó kiindulópontot a többes szám első személyű imádságszövegek közösségi önszemlélet-formálása, valamint a siralmas és bűnbánó imádságok retorikája kutatása számára. Jelen munkámban tehát elsősorban e monográfiára alapozva, valamint Imre Mihály két tanulmányából és 1995-ös könyvéből kiindulva,97 továbbá a hasonló történészi feldolgozásokat követve98 dolgozom fel a 17. század második felének református imádságoskönyveit.

Ha én is mottókban beszélnék, mint például Szilasi,99 többek között ezt az – éppen tőle származó – mondatot írtam volna jelen könyv elejére: „Csak azt gondolhatjuk, amit hagyományaink elgondolni engednek nekünk.”100 Nekem az alábbi kérdések megfogalmazását tették lehetővé az említett magyar kutatók munkái: miképpen értelmezhető a sírás mint többes szám első személyű siralmas és bűnbánó könyörgés a közösségi önszemlélet 17. századi retorikai hagyományában; illetve: az imádságoskönyvek explicit és implicit intenciói hogyan akarták befolyásolni ezt a szemléletet? Alább, az I. 2. és 3. fejezetben tovább pontosítom a kiinduló kérdéseimet, a könyvben pedig a válaszadást kísérlem meg.

Hivatkozások

ÁCS Pál kísérőtanulmánya ÚJFALVI 1602/ 2005 kiadáshoz.

ALTHAUS, Paul, d. Ä., Zur Charakteristik der evangelischen Gebetsliteratur im Reformationsjahrhundert, Leipzig, Edelmann, 1914.

ALTHAUS, Paul, d. Ä., Forschungen zur evan gelischen Gebetsliteratur, Güntersloh, Bertelsmann, 1927 (utánnyomás: Hildesheim, 1966).

AMESIUS, Guilielmus, De Conscientia, et ejus jure, vel casibus. Libri Quinque [...], Debrecen, Töltési, 1685 (RMK II, 1562).

BAUTCH, Richard J., Developments in Genre between Post-Exilic Penitential Prayers and the Psalms of Communal Lament, Leiden, Brill, 2003 (SBL–Academica Biblica, 7).

BÉNYEI–GÖNCZI 2005 = Nemzet, identitás, irodalom – A nemzetfogalom változatai és a közösségi identifikáció kérdései a régi és a klasszikus magyar irodalomban, szerk. BÉNYEI Péter, GÖNCZY Monika, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005 (Csokonai Könyvtár, 35).

BOYCE, Richard Nelson, The Cry to God in the Old Testament, Atlanta (GA), Scholars, 1988 (SBL Dissertation Series, 103).

BREUER, Dieter, Absolutistische Staatsreform und neue Frömmigkeitsformen. Vorüberlegungen zu einer Frömmigkeitsgeschichte der frühen Neuzeit aus literaturhistorischer Sicht = Frömmigkeit in der frühen Neuzeit. Studien zur religiösen Literatur des XVII. Jahrhunderts in Deutschland, hrsg. von D. B., Amsterdam, Rodopi, 1984 (Chloe, 2), 5–25.

CAMBERS, Andrew, Godly Reading. Print, Manuscript and Puritanism in England, 1580–1720, Cambridge, Cambridge University Press, 2011 (Cambridge Studies in Early Modern British History).

CAVALLO–CHARTIER 1997/2000 = Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban (1997), ford. SAJÓ Tamás, szerk. Guglielmo CAVALLO–Roger CHARTIER, Bp., Balassi, 2000.

CSÁSZTVAY–NYERGES 2009 = Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, szerk. CSÁSZTVAY Tünde–NYERGES Judit, Bp., Balassi–MTA Irodalomtudományi Intézet, 2009.

DÁVIDHÁZI Péter, A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya, Alföld, 1996/12, 66–80. Ugyanez megjelent: D. P., Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára, Bp., Argumentum, 1998, 102–123.

DÉZSI Lajos, Balassa és Rimay istenes énekeinek bibliographiája, Bp., Athenaeum, 1905.

Ecsedi Báthory István meditációi, s. a. r. ERDEI Klára, KEVEHÁZI Katalin, utószó: KESERŰ Bálint, Bp.–Szeged, MTA Könyvtár, 1984 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 8).

V. ECSEDY Judit, Tipográfiai vizsgálódások az „Istenes énekek” körül, Magyar Könyvszemle, 1997, 201–205.

ERDEI Klára, Ecsedi Báthori István meditációi és európai hátterük, Irodalomtörténeti Közlemények, 1980, 55–64.

ERDEI Klára, Modellfejlődés Ecsedi Báthori István prózájában, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 620–626.

ERDEI 1990a = ERDEI Klára, Auf dem Wege zu sich selbst: Die Meditation im 16. Jahrhundert – Eine funktion-analytische Gattungsbeschreibung, Wiesbaden, Harrasowitz, 1990 (Wolfenbütteler Abhandlungen zur Renaissanceforschung, 8).

ERDEI 1990b = ERDEI Klára [recenziója PÉCSI 1591/1988-ről], Irodalomtörténeti Közlemények, 1990, 566–568.

ESZÉKI István, Halotti magyar oratio gr. Rhédei Ferenc felett, Sárospatak, Rosnyai János, 1668 (RMNy 3479).

EYBL, Franz M., Gebrauchfunktionen barocker Predigtliteratur: Studien zur katholischen Predigtsammlung am Beispiel lateinischer und deutscher Übersetzungen des Pierre de Besse, Wien, Wilhelm Braumüller, 1982 (Wiener Arbeiten zur deutschen Literatur, 10), 21–85.

FAJT Anita, „Kicsoda csináltat aranyas Födöt a réz Tálhoz?” Egy német elmélkedésgyűjtemény nyelvi jólformáltságának vizsgálata = Epika– Fiatal kutatók konferenciája 2. (2010) Tanulmánykötet, szerk. DOBOZY Nóra Emőke–KISS Béla–LOVAS Borbála–SZILÁGYI Emőke Rita, Bp., ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2010 (Arianna könyvek, 3), 47–57.

FARMATI Anna, A XVII. századi magyar katolikus népénekgyűjtemények szerepe a barokk kori kegyesség elmélyítésében = GÁBOR 2004a, 61–66.

FEKETE Csaba, Az Imádkozó könyv, az imádságok értelmezése, liturgikus betagolódása egykor és ma = HUSZÁR Gál és HUSZÁR Dávid: Imádkozó könyv (1561, 1574, 1577), s. a. r., bev. F. Cs., Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke, 2000 (Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszék tanulmányi füzetei, 10; Nyelvi és művelődéstörténeti adattár, kiadványok, 2).

FEKETE Csaba, A Pataki Ágenda és a Praxis pietatis, Könyv és Könyvtár, 2003, 65–98.

FEKETE Csaba, Festett mellvéd és kegyesség, Református Szemle, 2007, 1106–1121.

FEKETE Csaba, Fogadott fiúságra elpecsételtél. Adalék a Losonczi András-féle imádságok (1660–1663) hátteréhez és forrásaihoz (szövegközléssel), 2007. http://patakarchiv.extra.hu/ (utolsó letöltés: 2012. március 20.)

FEKETE Csaba, Protestáns imádságtörténeti mozzanatok = Lelkiségtörténeti számvetés, szerk. SZELESTEI NAGY László, Piliscsaba, PPKE, 2008, 23–54.

FERRIS Jr., Paul Wayne, The Genre of Communal Lament in the Bible and the Ancient Near East, Atlanta (GA), Scholars, 1992 (SBL Dissertation Series, 127).

FRIEDEBURG 2005a = Patria und Patrioten vor dem Patriotismus: Pflichten, Rechte, Glauben und die Rekonfigurierung europäischer Gemeinwesen im 17. Jahrhundert, hrsg. von Robert von FRIEDEBURG, Wiesbaden, Harrassowitz, 2005 (Wolfenbütteler Arbeiten zur Barockforschung, 41).

GÁBOR 2002a = GÁBOR Csilla, Religió és retorika, Kolozsvár, Komp-Press, 2002 (Ariadné könyvek).

GÁBOR 2002b = GÁBOR Csilla, A meditáció a hitgyakorlásban és az irodalomban = GÁBOR 2002a, 235–256.

GÁBOR 2002c = GÁBOR Csilla, A katolikus áhítati irodalom Erdélyben a 17. században = GÁBOR 2002a, 257–277.

GÁBOR 2004a = Devóciók, történelmek, identitások, szerk. GÁBOR Csilla, Kolozsvár, Scientia, 2004 (Sapientia könyvek, 26).

GÁBOR 2004b = GÁBOR Csilla, „Religiosa actio mentis”. Meditációelmélet és meditációtípusok a kora újkorban Európában és Magyarországon = GÁBOR 2004a, 9–60.

GELEJI-KATONA 1649/1875 = Egyházi kánonok, mellyeket részint a magyarországi, részint az erdélyi régi kánonokból egybegyüjtött s a kor kivánatához képest több másokkal is bővitett és kissé jobb rendbeszedett GELEJI KATONA István az erdélyi igazhitű egyháznak püspöke, 1649. S függelékül a Szatmárnémetiben 1646. évben tartott nemzeti zsinat végzései, ford. KISS Áron, Kecskemét, Szatmári Református Egy házmegye–Tóth László, 1875.

GREEN, Ian, Print and Protestantism in Early Modern England, Oxford, Oxford University Press, 2000.

GUNKEL, Hermann–BEGRICH, Joachim, Einleitung in die Psalmen: die Gattungen der religiösen Lyrik Israels, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1933 (Handkommentar zum Alten testament, Abt. 2, Suppl.).

GUNKEL, Hermann, The Psalms: A Form-Critical Introduction, transl. by T. M. HORNER, Philadelphia, Fortress Press, 1967. [Először németül: 1951.]

GYULAI Éva, „Hajtsd le, Uram, füleidet...” Két 1 7 . századi könyörgés, Egyháztörténeti Szemle, 2006/1, 58–87.

HELTAI János, Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601–1655), Bp., Országos Széchényi Könyvtár–Universitas, 2008 (Res Libraria, II).

HOPP Lajos, A keresztény fejedelem fohászai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990, 613–628.

H. HUBERT Gabriella, Gyülekezeti énekek műfaja: van-e rendszer az adatokban?, Irodalomtörténeti Közlemények, 1989, 298–305.

H. HUBERT Gabriella, 17. századi énekeskönyvek nyomában, Magyar Könyvszemle, 1996, 82–89.

H. HUBERT Gabriella, Ismeretlen 18. századi Balassi–Rimay Istenes-énekek-kiadás az Evangélikus Országos Könyvtárban, Magyar Könyvszemle, 1997, 205–212.

H. HUBERT Gabriella, Balassi és Rimay Istenes énekeinek kiadásai = H. H. G., A sajókazai Radvánszky-könyvtár története, Szeged, JATEPress, 1998, 109–118.

H. HUBERT Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, Bp., Universitas, 2004 (Historia Litteraria, 17).

H. HUBERT Gabriella, A 17. századi gyülekezeti énekek műfaji kérdései = ÖTVÖS–PAP–SZILASI–VADAI 2005, 119–125.

H. HUBERT Gabriella, Kánonképzés a gyülekezeti énekköltészetben = A magyar irodalom történetei, főszerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, I, szerk. JANKOVITS László–ORLOVSZKY Géza, Bp., Gondolat, 2007.

H. HUBERT Gabriella, Az RMKT új kötete felé = CSÁSZTVAY–NYERGES 2009, 164–168.

HVIDBERG, Flemming Friis, Weeping and Laughter in the Old Testament: A Study of Canaanite-Israelite Religion, Leiden, Brill, 1962.

INCZE Gábor, A magyar református imádság a XVI. és XVII. században, Debrecen, Debrecen Szabad Királyi Város és a Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-Vállalata, 1931 (Theologiai tanulmányok, 15).

IMRE Mihály, Nemzeti önszemlélet és politikai publicisztika formálódása egy 1674-es prédikációskötetben, Irodalomtörténeti Közlemények, 1987–1988, 20–45.

IMRE Mihály, Nemzeti önszemléletünk XVII. századi irodalmi változatai, Körösök vidéke, 1989, 5–19.

IMRE Mihály, „Magyarország panasza”. A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995 (Csokonai Könyvtár, 5).

IMRE Mihály, A Balassi-kánon első változata. Az 1595-ös bártfai antológia = BÉNYEI–GÖNCZY 2005, 66–122.

IMRE Mihály, A kulturális önreprezentáció feszültségei (Filiczky János verses ajánlásai Szenci Molnár Albert zsoltároskönyvéhez) = KECSKEMÉTI–TASI 2010, 129–147.

INGEN–NIEKUS MOORE 2001 = Gebetsliteratur der frühen Neuzeit als Hausfrömmigkeit. Funktionen und Formen in Deutschland und den Niederlanden, hrsg von. Ferdinand van INGEN, Cornelia NIEKUS MOORE, Wiesbaden, Harrassowitz 2001 (Wolfenbütteler Forschungen, 92).

H. JUNG, Martin, Frömmigkeit und Theologie bei Philipp Melanchton. Das Gebet im Leben und in der Lehre des Reformators, Tübingen, Mohr Siebeck, 1998 (Beiträge zur historischen Theologie, 102).

KAISER, Gerhard, Pietismus und Patriotismus im literarischen Deutschland. Ein Beitrag zum Problem der Säkularisation, Wiesbaden, Steiner, 1961 (Veröffentlichungen des Instituts für Europäische Geschichte Mainz, 24).

C. KARANT-NUNN, Susan, The Reformation of Feeling. Shaping the Religious Emotions in Early Modern Germany, Oxford, Oxford University Press, 2010.

KATHONA Géza, Károlyi Gáspár történelmi világképe, Debrecen, Városi nyomda, 1943.

KECSKEMÉTI–TASI 2010 = Retrospectio. Tanulmányok a 60 éves Heltai János tiszteletére, szerk. KECSKEMÉTI Gábor, TASI Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2010.

KING, John N., Patronage and Piety: The Inluence of Catherine Parr = Silent But for the Word. Tudor Women as Patrons, Translators, and Writers of Religious Works, ed. by Margaret Patterson HANNAY, Kent (OH), The Kent State University Press, 1985, 43–60.

KNAPP Éva, Pietás és literatúra. Irodalomkínálat és művelődési program a barokk kori társulati kiadványokban, Bp., Universitas, 2001 (Historia Litteraria, 9).

KÖLESÉRI Sámuel, Josue Szent Maga-El-Tökellese, Avagy, Haz Nepbeli Isteni Tiszteletnek Es Könyörgesnek Gyakorlasa [...], Debrecen, Rosnyai, 1682 (RMK I, 1281).

KRAUS, Hans-Joachim, Die Psalmen, Bd. 1–2, Neukirchen-Vluyn, Neukirchener Verlag, 1978.

Liturgia Sacra Coenae az az Ur vacsorajanak ki-osztasaban-való rendes cselekedet, Patakon, 1658, s. a. r., szerk., jegyz., kísérő tanulmány FEKETE Csaba, Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, 2003 (Acta Patakina, 15; Nyelvi és művelődéstörténeti adattár–Kiadványok, 3).

MALTBY, Judit, Prayer Book and People in Elizabethan and Early Stuart England, Cambridge, Cambridge University Press, 1998 (Cambridge Studies in Early Modern British History).

MARTONFALVI TÓTH György, Taneto és Czafolo Theologia, Debrecen, Rosnyai, 1679 (RMK I, 1231).

MEINSCHEIN, Cheryl, Cries of the Brokenhearted: A Study of Laments in Scripture, Minneapolis (MN), Augsburg Fortress, 1988.

NIEKUS MOORE, Cornelia, Lutheran Prayer books for Children as Usage Literature in the Sixteenth and Seventeenth Centuries = INGEN–NIEKUS MOORE 2001, 113–130.

OLÁH 2005a = OLÁH Szabolcs, Líra, trópus, szubjektum és valóságképzet (A líra előtörténete a kora újkori lelki éneklés kultúratudományi távlatában) = BÉNYEI–GÖNCZY, 2005, 155–197.

OLÁH 2005b = OLÁH Szabolcs, Lírai „után-mondás”, tropológia és valóságképzet a XVII. századi lelki éneklésben = ÖTVÖS–PAP–SZILASI–VADAI 2005, 281–291.

ÖTVÖS–PAP–SZILASI–VADAI 2005 = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. ÖTVÖS Péter–PAP Balázs–SZILASI László–VADAI István, Szeged, SZTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2005.

ÖTVÖS Péter, „Nincs semmi újság” = DEkonFERENCIA, [I], szerk. KOVÁCS Sándor s. k.–ODORICS Ferenc, Szeged, JATE Irodalomelméleti Csoport, [1994] (deKON-Könyvek: Irodalomelméleti és Interpretációs Sorozat, 1).

ŐZE Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” – Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991 (A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa, 2).

PABEL, Hilmar M., Conversing with God. Prayer in Erasmus’s Pastoral Writings, Toronto, University of Toronto Press, 1997.

PÉCSI Lukács, Szent Ágostonnak elmélkedő, magánbeszélő és naponként való imádsági, Nagy-szombat, 1591, a facsimilét közzéteszi KŐSZEGHY Péter, bev. URAY Piroska, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1988 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XVII).

PÉTER Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. A Siralmas Panasz keletkezés-története, Bp., Akadémiai 1973 (Irodalomtörténeti füzetek, 83).

PÓSAHÁZI János, Sibelius Gasparnak Szent Irásbol szedegetett, és külömb külömb-féle alkalmatosságokra rendeltetett könyörgö és hálá-adó Imadsagi [...], Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel, 1673 (RMK I, 1151).

I. RÁKÓCZI Ferenc fohászai, s. a. r. DÉRI Balázs, KOVÁCS Ilona, HOPP Lajos, Bp., Balassi–Akadémiai, 1994 (Archivum Rákóczianum).

REISINGER János, Rákóczi vallomásai, Vigilia, 1977, 454–463.

RICOEUR, Paul–LaCOCQUE, André, Bibliai gondolkodás (1998), ford. ENYEDI Jenő, Bp., Európa, 2003.

RICOEUR, Paul, A panasz mint ima = RICOEUR–LaCOCQUE 1998/2003, 351–383.

Rimay János írásai, szerk., jegyz., utószó Ács Pál, Bp., Balassi, 1992 (Régi magyar könyvtár; Források, 1).

SCHEITLER, Irmgard, Geistliches Lied und persönliche Erbauung im 17. Jahrhundert = Chloe. Beihefte zum Daphnis, Bd. II, Frömmigkeit in der frühen Neuzeit, hrsg. von Dieter BREUER, Amsterdam, Rodopi, 1984 (Chloe, 2), 129–155.

SCHLAFFER, Heinz, Die Aneignung von Gedichten. Grammatisches, rhetorisches und pragmatisches Ich in der Lyrik, Poetica, 1995/1–2, 38–57.

SCHÜTZ, Christian, A keresztény szellemiség lexikona, Bp., Szent István Társulat, 1993.

STOCK, Brian, After Augustine: The Meditative Reader and the Text, Philadelphia (PA), University of Pennsylvania Press, 2001.

STOLL Béla, Balassi-bibliográfia, Bp., Balassi, 1994 (Balassi-füzetek, 1).

STRANKS, Charles James, Anglican Devotion. Studies in the Spiritual Life of the Church of England between the Reformation and the Oxford Movement, London, SCM Press, 1961.

SZABÓ G., [SZ.] 1983 = Balassi Bálint és Rimay János Istenes énekei, szerk. [SZENTMÁRTONI] SZABÓ Géza, Bp., Helikon, 1983.

SZELESTEI NAGY László, Magyar nyelvű bűnvallóimák = Sz. N. L., Rekatolizáció és barokk áhítat, Bp., METEM, 2008 (METEM Könyvek, 64), 17–26.

SZENTZI FEKETE István, Lelki nyugosztalo orak. Avagy Három száz házi és asztali Elmelkedesek. [...], Lőcse, Brewer, [1681?] (RMK I, 1601).

SZILASI László, „Nem ma”. Az irodalom külügyeitől való ideiglenes tartózkodásom okairól (Válasz Takáts Józsefnek), Irodalomtörténeti Közleménynek, 2003, 742–755.

SZILASI László, A sas és az apró madarak. Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Bp., Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

SZILASI László, Az ítélet sürgetése. A panasz retorikája: szemrehányás és bevádolás XVI. századi panasz-versekben = CSÁSZTVAY–NYERGES 2009, 417–426.

TASI Réka, Az isteni szó barokk sáfárai, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2009 (Csokonai Könyvtár, 45).

TÓTH István György, Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1996 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 17).

TRENCSÉNYI–ZÁSZKALICZKY 2010 = Whose Love of Which Country? Composite States, National Histories and Patriotic Discourses in Early Modern East Central Europe, ed. by Balázs TRENCSÉNYI–Márton ZÁSZKALICZKY, Leiden–Boston, Brill, 2010.

TÜSKÉS Gábor, A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai (Nádasi János), Bp., Universitas, 1997 (Historia Litteraria, 3).

TÜSKÉS Gábor, A meditációíró Rákóczi, Irodalomtörténeti Közlemények, 1994, 382−401. Lásd: TÜSKÉS–KNAPP 2002, 150–197. (II. Rákóczi Ferenc meditációi címmel.)

TÜSKÉS Gábor [recenziója erről a kötetről: Patria und Patrioten vor dem Patriotismus: Pflichten, Rechte, Glauben und die Rekonfiguierung europäischer Gemeinwesen im 17. Jahrhundert, hrsg. von Robert von FRIEDEBURG, Wiesbaden, Harrassowitz, 2005 (Wolfenbütteler Arbei ten zur Barockforschung, 41)], Helikon, 2007/1–2, 312–314.

UEDING 1994 = Historisches Wörterbuch der Rhetorik, 2, hrsg. von Gert UEDING, Tübingen, Niemeyer, 1994.

ÚJFALVI Imre, Keresztyéni énekek, Debrecen, 1602 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XXXVIII), facsimile: KŐSZEGHY Péter, kísérőtanulmány: ÁCS Pál, Bp., Balassi, 2005.

R. VÁRKONYI Ágnes, Miért sírt Kemény János? = R. V. Á., Századfordulóink (Esszék, tanulmányok), Bp., Liget, 1999 (Liget könyvek), 189–209.

P. VÁSÁRHELYI Judit, Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai. Előzmények és fogadtatás, Bp., Universitas, 2006 (Historia Litteraria, 21).

WALLMANN, Johannes, Zwischen Herzensgebet und Gebetbuch. Zur protestantischen deutschen Gebetsliteratur im 17. Jahrhundert = INGEN–NIEKUS MOORE 2001, 13–46.

WESTERMANN, Claus, Lob und Klage in den Psalmen, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1977. (Angolul is: Praise and Lament in the Psalms, Atlanta (GA), John Knox Press, 1981.)