Balázs Mihály

„Mit búsulsz kenyeres…”

Megjelent: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon LX.: A főszerkesztő, Kőszeghy Péter hatvanadik születésnapjára, szerkesztők Bartók István, Csörsz Rumen István, Jankovics József, Szentmártoni Szabó Géza, Bp. rec.iti, 2011 154–162.

Több változatban fennmaradt, később Buga Jakab énekeként is emlegetett 17. századi magyar vers, amely műfaj- és eszmetörténeti szempontból is jelentős. Ez utóbbit jól fémjelzi Varga Imre véleménye: „A nyomorba került embernek költészetünkben ez az első teljesen világi, minden vallásos vigasztalás nélküli ábrázolása, reális, néha már naturalisztikus módon mutatja be a szegénylegény állapot nyomorúságát […] költészetünk elvilágiasodásának dokumentuma.” Mivel ez a mondat ott található minden általa gondozott kiadásban, noha nem mindig ugyanazt a változatot közli, a megállapítást bizonyosan mindegyikre érvényesnek tekintette.

A kéziratos másolatok tanulmányozása alapján ettől eltérő vélemény fogalmazható meg. A 18. századi másolatokra az RMKT számozását követve utalunk (Varga Imre VI.-ként számba vesz egy 1800 táján megjelent ponyvanyomtatványt is), s ezt kiegészítve VII.-ként tárgyaljuk az azóta Küllős Imola jóvoltából előkerült Lőcsei énekeskönyvet (Stoll, 1080. sz.). Az ebben olvasható, még közöletlen variáns szövegét Csörsz Rumen István köszönettel vett segítségével tanulmányozhattuk.

A sok változatban ránk maradt költemény szinte tankönyvbe illő példája lehet annak az újabban egyre szélesebb körben vallott felfogásnak, hogy a szöveg és az új hordozó találkozásakor minden esetben egyedi, önálló változat keletkezik, amelynek sajátosságait semmiféle hierarchikus elrendezéssel nem törölhetjük ki. Esetünkben először le kell mondanunk arról, hogy a változatokban olvasható reflexiók összecsúsztatásával próbáljuk meg datálni a költeményt. A II. (Jankovich–Erdélyi-kódex; Stoll, 200. sz.), a III. (Furuglyás-énekeskönyv; Stoll, 272. sz.) és a VII. (Lőcsei énekeskönyv; Stoll, 1080. sz.) tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek referenciális nyomozása valamilyen reménnyel kecsegtet. Az első kolofonjából ugyanis arról értesülhetünk, hogy egy bizonyos Kapitány István szerezte a verset mohácsi mezőben, míg a másodikban az áll, hogy a vers Nógrád megyében született 1668-ban. A Lőcsei énekeskönyvben viszont:

„Ez verseket írtam keserűségemben,
Az nagy éhség miatt Bihar vármegyében,
Megvervén az Isten nagy korhelységemben,
Ezer hatszáz után hatvan kilencedikben.”

A II. változatban szerepel Tömösvár is, erősebb referenciális kísértést mégis a dátum jelentett az értelmezők számára. Varga Imre úgy látta: a vers kapcsolatba hozható azzal, hogy a bécsi kormányzat ebben az időszakban kezdte meg a végvári katonaság lezüllesztését, tehát a vers szerzője ekkor válhatott szegénylegénnyé. Thaly Kálmán nem említi ezt a változatot, s így az I.-höz (Szentsei-daloskönyv; Stoll, 168. sz.) fűzött jegyzeteiben azt állítja, hogy „Thököly szerencséjének hanyatlása idejében, 1686–96-ban” születhetett. A vers 1668 előtt is keletkezhetett, ám ezzel nem foglalkozunk. Célszerűbbnek látszik arra koncentrálnunk, hogy milyen változattípusok különíthetők el, s hogy ezek kapcsolatba hozhatók-e a szöveget megőrző gyűjtemények jellegével, vagyis a versek szövegkörnyezetével.

A kisebb eltéréseket mellőzve a változatokat két csoportba sorolja, hogy a köpönyeg leírását tartalmazó strófa az I–III. kódexekben ár rímre végződik, míg a későbbi gyűjteményekben (IV. Erdélyi-énekeskönyv; Stoll, 332. sz.; V. Zsoldos Xavér versgyűjteménye; Stoll, 369. sz.; VI. Mezei juhász dallok; 1800 körül; VII. Lőcsei énekeskönyv; Stoll, 1080. sz.) az eső szóra rímelnek a strófa sorai. Mivel ehhez további rendszerszerű sajátosságok nem társulnak, ezt a megfigyelést a formatörténészek figyelmébe ajánljuk.

Újabb szempontként azt vizsgáljuk, hogy miként vannak jelen a különféle változatokban a beszélő önértelmezésére vonatkozó mozzanatok. Ebben az összefüggésben lesz célszerű az Istenhez való viszonyra is kitérnünk. Ha az ilyen reflexiók sűrűsége szerint sorrendet állítanánk fel, akkor az első helyre a III. változat kerülne. Ennek beszélője ugyanis megnevezi a nyomorúság okát is, s a záró strófa nem csupán a keletkezés helyét és idejét mondja meg, hanem utal arra is, hogy miképpen vélekedik a vele történtekről:

„Ez verseket szerzém keserűségemben,
Az nagy ínség miatt Nógrád vármegyében,
Ezer hatszáz hatvan és nyolc esztendőben,
Megvervén az Isten nagy korhelységemben.”

Szó sincs itt a vallásos vigasztalás mellőzéséről: egy korhelyverset olvasunk, amelyben a beszélő a nyomort naturalisztikusan lefestő strófákat egyfelől kedélyeskedő önvádlás mozzanataival vegyíti, hiszen azért nincs pénze, mert „Mind megiddogáltam tavaly az kortsmában”, másfelől a leírást is ilyenekkel gazdagítja. A beszélőnek nincsen dohánya (erről nem szól egyetlen további változat sem), természetesen vörös gyurkója, azaz kulacsa is üres, s persze ettől rettenetesen szenved („Ki miatt én torkom száraz nyálakat hány”). A kolofon pedig egyáltalán nem világias, hanem az italnélküliség elkeseredett pillanatában nagyon is istenesen jogosnak ítéli meg a büntetést: az utolsó sor szerint Isten méltán sújt le az ilyen korhelyekre. (Teljesen indokolatlan az 1668-as keletkezés Varga Imrénél olvasható történeti magyarázata, hiszen a főhősnek nem azért nincs pénze, mert nem kapta meg a bécsi labanc kormányzattól jól megérdemelt zsoldját. Másfelől elhibázott volt A kuruc küzdelmek költészete c. antológiában a világiasságra vonatkozó magyarázat társaságában éppen ezt a változatot közölni egyetlenként.)

A vers üzenete jól belesimul abba a szövegkörnyezetbe, amely ebben az 1764 táján összeállított énekeskönyvben kirajzolódik. Versünk előtt egy inkább a gyakorlatias tanácsokban, mint a szerelmi érzés megfogalmazásában erős 18. századi szöveg áll („Bolondság embernek titkon gerjedezni”), amelynek épületes fő mondandója:

„Ifjú legény kaphat könnyen feleséget,
Csak tudjon konyhára adni eleséget.”

Természetesen megjelenik a bujdosás elmaradhatatlan motívuma („Bujdosik, bujdosik szegény árva deák”), a Bezerédi Imre búcsúénekeként is ismert „Boldogtalan fejem…” kezdetű vers, a sorozat fő szólamát mégis a gúnyversek jelentik. A gyűjtemény élén a Kiskundorozsmát kiéneklő szöveg áll, hogy aztán deákok és cigányok kapják meg a magukét egész versfüzérekben. Tematikusan is érintkeznek szövegünkkel a deák- és cigánycsúfolók, amelyek között a gazdáját elhagyó pipához intézett gúnyos könyörgés éppen úgy olvasható, mint a cigányvajda halálára írott paródia. Említésre méltó, hogy a gyászvers-paródiákban versünk egy-egy sorával párhuzamba állítható mozzanatok is szerepelnek. A legendás verszárlat („Kurva az anyja pajtás, élünk, mint élhetünk”) megfelelőjére ismerhetünk, amikor ezt olvassuk: „Cigányasszony úgy siratta az urát: / »Kurva legyen, édes uram, az anyád!«” (RMKT XVIII/4, 87/I. sz.). Beszédesebb, hogy többször szerepel a „Kivetem hasamat az szép verőfénynek” sorral párhuzamba állítható motívum („Ha éhes volt, végságát mutatta, / Az verőfényre hasát kifordította”; uo., 84/I. sz.; „Hogy ókor ő éhezett volna, jó kedvét mutatta, / Az nagy bolond hasát az napnak fordította”; uo., 87/II. sz.). Nem maradnak el a vajda istentelenségére vonatkozó utalások sem („A tajtékpepáját dohánnyal keményen megtöltötte, / Imádságát el is felejtette”; uo., 84/I. sz.). Egészen nyilvánvalóan az egek fényességét magasztaló és Jézust sirató bűnbánati énekek jelentik a gyűjteményben e szatirikusan megjelenített, spiritualitást nélkülöző, a mennyország helyett a veres nadrágot kereső világ ellensúlyát, s a versek összeállítója nem mutat nagy érzékenységet a rejtettebb, művészi ellensúlyok iránt. Az eszmények nélküli korhelység ellensúlya lehetne például a versünk közvetlen szomszédságában álló Oláh Getzi dallja (RMKT XVII/10, 120. sz.). Nem csupán azért érdekes, mert szerepel benne a versünkkel bizonyosan később összekapcsolódott Buga Jakab neve is, hanem talán inkább azért, mert ez hatásos példázat az eszmény megtalálásáról. A címben szereplő, öncélúan őzre vadászgató főhőst lova tanítja meg arra, hogy méltóbb célt keressen, s magasabb eszmék jegyében hazájáért, királyáért és persze jó híréért a törökök ellen harcoljon. Ez azonban itt rejtve marad, hiszen ebből a versből csupán az első 5 strófa szerepel. Hasonlóan elszegényítő a következménye annak is, hogy a felfordult világ képzeteiből nagy nyelvi gazdagsággal építkező, a testi nyomorúságról versünktől eltérő hangnemben, de nem kevésbé felkavaróan szóló „Jó napot vitézek, ide hallgassatok…” kezdetű, roppant jelentős költeményből (RMKT XVIII/4, 123. sz.) az egészről vajmi keveset elárulóan csak 4 strófát közöl Világi ének az zsíros kondásrul cím alatt. Bár a kódexet csak mikrofilmen tanulmányoztam, érdemes lenne a fentieket az íráskép eltéréseivel is összekapcsolni. Benyomásom szerint az istenes és bujdosó versek zömét erősebb duktussal és tintával őrizte meg a kódex, s ezek esetében a strófákat is beszámozták.

A „Mert beiddogáltam régenten a korcsmán” sor megléte a második helyre a II. változatot sorolja. Itt jóval visszafogottabb a korhelykedés leírása, hiszen hiányzik az a strófa, amely az üres dohányzacskót és kulacsot, továbbá a száraz torkot emlegeti. A kolofon sem az önvád és a jogos isteni büntetés jegyében íródik, hanem a vers egészét kitevő leírást folytatva inkább önironikus, mint érzelgős helyzetjelentést ad:

„Én Kapitány István ezeket szerzettem
Mohácsi mezőben, nagy tetvességemben,
Szintín elbágyadtam nagy szegénységemben,
Ezeket úgy írtam veszteg hevertemben.”

A változatot megőrző gyűjteményről Stoll Béla csak igen elnagyolt képet ad, mivel az eredeti jelenleg lappang. Nem kerülhető meg a Nemzeti Dalok Gyűjteménye VII. kötetének alaposabb tanulmányozása, hiszen egészen bizonyos, hogy az elveszett kódex alapján készült. Thaly ugyanis még használta, s minden gyanakvásunk ellenére nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy az általa emlegetett részletek valóban ott vannak ebben a másolatban. Említést tesz egy „Sancta Maria” kezdetű, IV. Károly uralkodása idejéből származó versről, s a másolat élén valóban ott áll egy 5 strófás latin költemény, amely egy későbbi ceruzás megjegyzés szerint „Isteni segedelemre kérés XVI-dik Károlynak”. Megemlíti Jacoponi költeményét is, s a verssorozat ötödik darabjaként tényleg ott találunk egy hosszabb részletet a régebben Jacopone da Todinak tulajdonított Versus de contemptu mundi c. híres szövegből („Cur mundus militat sub vana gloria”). Ez tehát hitelt ad megjegyzéseinek, s a részletes leírásra ösztönöz. A munka nagyobbik részét elvégeztük, s a helyenként izgalmas szövegtörténeti tanulságokat hozó vizsgálat összegzéseként elmondhatjuk, hogy a 25 versből álló, latin, szlovák és magyar nyelvű, zömében nyilvánvalóan katolikus szellemiségű összeállítás polemikus verseket és himnuszokat tartalmaz, s a záró darab egy Xavéri Szent Ferencet, India apostolát dicsőítő himnusz. Versünkkel rokonítható mozzanatokat leginkább a „Gondviselő édes Atyám…” kezdetű 3. (RMKT XVII/14, 187/VI. sz.), a ceruzás cím szerint a Tóth deákok sorsát, nehézségeiket latinul megéneklő 23., illetőleg a Thaly által kiadott „Hol vagy te most, nyalka kuruc…” kezdetű 24. tartalmaz. Nem lenne nehéz elképzelnünk ezt a verset a 24. kiegészítőjeként, amely tehát más hangnemben emlékeztetne arra a nyomorúságra, amely a Thaly által közölt változat 11. strófája szerint Isten büntetéséből el is éri a mindenki ellenségének tekintett nyalka kurucot. A verssorozat egészének sugallatát azonban nehéz körvonalaznunk, hiszen a sorrendben nem lehetünk bizonyosak. Thaly azt írja, hogy a nyalka kurucról szóló előtt közvetlenül a „Cur mundus militat” állott, ám Jankovich másolatában az utóbbi az 5., míg az előbbi a 23. Ráadásul azzal a másolatból többször merítő Varga Imre által nem említett pikáns ténnyel is számolnunk kell, hogy a „Mit búsulsz kenyeres…”-t nem tartalmazza ez a másolati összeállítás, ám nagyon úgy tűnik, hogy a sorozat végén lehetett a helye. Egy 17. század eleji szép könyörgés („Próbára vetett fejem”; RMKT XVII /1, 74. sz.) ugyanis a 21., majd 23. gyanánt a tót diákok sorsának latin nyelvű megéneklése következik. Kimarad tehát a 22., s elég logikus arra gondolnunk, hogy ez lehetett a Thalynál Kapitány Istvánrúl címen szereplő énekünk. Bárhol állott is, meglétében a Thalyt övező gyanakvás ellenére sem kételkednék, hiszen antológiája a vers korábbi változatait is közölte. Az épp csak eltérő szöveg megkomponálását aligha tekintette költői tehetségéhez méltó feladatnak, s nem megragadható az esetleges hamisítás motivációja sem. Lehetséges, hogy Jankovich nem tartotta illőnek a sok emelkedettebb magyar nyelvű szövege között ezt az illetlent is szerepeltetni?

Szempontunkból a 3. helyre a 7 strófás Lőcsei énekeskönyvet (VII.) helyezzük. Erre elsősorban a kolofon késztet bennünket, amely csaknem változatlanul megismétli a II.-ét, csupán Nógrád helyett áll Bihar vármegye. Fontos, hogy ebben a változatban egyáltalán nem szerepelnek a korhelység részletei (nincs szó kocsmázásról, üres gyurkóról és száraz torokról), így az isteni büntetést elfogadó utolsó sor önmagában véve egy formula átvételének látszhatna. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vers kezdete ebben az újonnan előkerült szövegben több ponton eltér az eddig ismertektől. Először is fontos rögzíteni, hogy itt Aria de Kenyeres címen szerepel; szó lehet itt tehát a kenyeres pajtás rövidítéséről, de az sem kizárt, hogy Kapitány István és Buga Jakab mellé újabb, Kenyeres nevű személyiség kerülhet be a főhősjelöltek közé. A továbbiakhoz idézzük fel az első két strófát:

„Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen,
Jó az Isten, jót ad, légy jó reménységben,
Kinyílik az idő majdan az tavaszkor,
Merre két szemünk lát, majd elmegyünk akkor.

Hogy ne búsulnék én, én édes Istenem,
Lyukas az dolmányom, kivan az oldalom,
Sok búbánat között sem nyugtom, sem álmom,
Lelkemet is bennem csak alig találom.”

Említésre méltó, hogy a leírás tömörítésével az eddig tárgyaltak között először történik meg a külső bajok (lyukas dolmány) és a belső elfáradás összerántása egy strófába. A legfontosabb új mozzanat, hogy a 2. strófa 1. sorában nem édes pajtás, hanem édes Isten szerepel. Talán az sem véletlen, hogy az 1. strófa utolsó sora (az I.-től és a III.-tól eltérően) nem azt mondja, hogy elbujdosunk ketten. Így minden eddigitől eltérő beszédhelyzet körvonalazódik a költemény exordiumában: nem két nehéz sorsú bujdosó párbeszédével találkozunk, hanem könnyen elképzelhető, hogy a vers beszélője önmagával folytat párbeszédet, hogy aztán az Istenhez forduljon, akinek büntető megjelenése a kolofonban ily módon egyáltalán nem meglepetésszerű.

Bár a szöveget körbevevő verseket még behatóan nem tanulmányozhatjuk, szívesen hoznánk kapcsolatba ezt a meggondoltságot a gyűjtemény egészének tematikai sokszínűségével. A versek még nem teljes felsorolásából nyilvánvaló, hogy a nagyobbrészt világi gyűjteményben olvashatunk ugyan jó néhány erős szatirikus darabot is, ám a szerelmes versek, illetőleg az elmélkedő típusú további világi költemények a hangnemet is változatossá teszik, ami megakadályozza a doktriner építő jelleg eluralkodását. Versünket megelőzően előbb a már említett, a fikciós fantáziát szabadon engedő „Jó napot, vitézek, ide hallgassatok” olvasható, ám a Furuglyás énekeskönyvtől eltérően itt egy terjedelmesebb, 15 strófás változatban, majd egy latin nyelvű humoros költeményt találunk az éjjel énekelni és mulatni akaró diákok megpróbáltatásairól. Az Aria de Kenyeres után pedig előbb Aria de Corvino címmel három latin szapphói strófát olvashatunk arról, hogy a forgandó szerencse Corvin Mátyást sem kímélte. Aztán Balogh Zsigmond híres bujdosóéneke (RMKT XVII/10, 57. sz.) következik, s ezeket váltja fel a gúnyversek egy csoportja, hogy aztán ismét nagy tematikus gazdagságban sorjázzanak a versek.

A 4. helyre nem a reflexiók gyakorisága helyezi az V. változatot, hanem az, hogy Zsoldos Xavér bencés szerzetes Pannonhalmán ránk maradt gyűjteményében a verset minden további változattól eltérően egy szentenciákat tartalmazó nyitó s egy nyilvánvalóan szervetlenül a végére helyezett, a nyomorúság leírását folytató záró versszak keretezi. Gondolatmenetünk szempontjából most csupán az elsőre kell figyelnünk:

„Éljünk, míg élhetünk, ameddig élhetünk,
Együnk, míg ehetünk, ameddig ehetünk,
Igyunk, míg ihatunk, ameddig ihatunk,
Azután pediglen bizony csak aludjunk.”

A pillanatnyi örömök elfogadására biztató epikureista életfilozófia fogalmazódik itt meg tételszerűen, s bizony elég paradox módon, hiszen maga a főszöveg egyetlen örömről sem szól, még a kocsmázás lehetőségét sem adja meg a beszélőnek. Ez a kettősség és feszültség jellemzi magát a versgyűjteményt is, amelynek jellegéről már a gerincen olvasható cím is sokat elmond: Collectio Ludicrorum. Az igen vegyes jellegű, a szerző leveleit és feljegyzéseit is tartalmazó gyűjtemény verses részét a dunántúli helységekről szóló históriás énekek és alkalmi költemények mellett asszonyokat kioktató költemények, férfi és asszony közötti vetélkedések és gúnyversek alkotják. Legfontosabb jellemzőjük talán az, hogy az erős felekezeti elfogultság, a protestánsokat kíméletlenül ostorozó hangvétel együtt van jelen a vaskos tréfálkozás kedvelésével. Ha csak a közvetlen környezetet nézzük meg alaposabban, akkor versünk előtt előbb egy 1725-ben Nápolyban kőbe vésett prózai jóslat olvasható az 1900-ig bekövetkező apokaliptikus eseményekről, majd Medgyesi Dániel főapát 1779-re datált köszöntése következik. Versünk szövege mellett is olvasható egy dátum (1785), majd a több 18. századi gyűjteményben is szereplő „Bokros bánat, mely unalmat…” kezdetű ének következik (magyar és latin változatban), hogy aztán a Luther és Kálvin kíméletlen tönkre zúzásával folytatódjék, bőven tárgyalva az eretnekségekből eredő morális romlást is. Az alkalmi költemények ugyanakkor az életörömök gyakori felbuzgásáról tanúskodnak, s ez talán a legjobban a közvetlen szomszédságban álló Bokros bánatban ragadható meg, amelynek beszélője az irigyek félretolásával örvendezik az ital és szerelem nyújtotta örömöknek, s a nyelvileg legerősebb részben nagyon is versünkre emlékeztetően szól:

„Kurva az anyja, aki bánja,
Szemét száját tátja,
Hogyha néha, noha ritkán
Rossz kedvemet látja.
Rágalmaznak a rossz nyelvek,
Hadd ugassanak az ebek.

Sit meretrix ejus mater,
qui vult invidere,
Quod nonnunquam nos videat
pro posse gaudere,
Latrent canes velut norint,
Sed nobis nocere nolint.”

Talán a mindkét versben fölsejlő vágáns hagyományokat is felismerte a bencés atya, amikor egymás mellé helyezte őket, s természetesen ő erős jelölt lehetne a szentenciás strófa szerzőjére is, hiszen ezt egyetlen további változat sem tartalmazza. Érdekes ugyanakkor, hogy Aranka György megközelítően ebben az időben egy rokon, bár kevésbé filozofikus strófát másolt be gyűjteményébe:

„Ettem-ittam, jól laktam, s ittam, míg ihattam,
Ha font húst felhapsoltam, borban torkig úsztam,
Eszem, míg meghasadok, teljék torkig bélem,
Iszom, míg megszakadok, míg bor leszen vérem.”

Az „Éljünk, míg élhetünk” strófában persze kitörölhetetlenül jelen van a hagyomány teremtette ambivalencia. Mint Szörényi László tanulmányából tudhatjuk, a felszólító módú alakok a sztoikus filozófusok epikureisták elleni szövegeiben jelentek meg először, s kemény morális ítéletet tartalmaztak. Ennek az elítélő gesztusnak megfelelői gyűjteményünkben a gúnyversek és vallásos építő-oktató költemények, s talán a strófa már-már tautologikus ismétlései is ebbe az irányba mutatnak. Másfelől azonban a hedonizmustól sem mentes darabok és a „Bokros bánat” arról tanúskodik, hogy ha nem is a középkori goliárdok által teremtett ellenvilágként, de hedonisztikus kicsapongások kéziratban tartott emlékeiként ilyenek is helyet kaphattak a gyűjteményben.

Az 5. helyre a IV. változat (Erdélyi-énekeskönyv; Stoll, 332. sz.) kerülhet. Itt nyelvileg új mozzanat az 1. strófa 3. sora, ahol a korábbi gyenge fű, vagy tavasz alakokat a szép kikelet váltja fel („Kinyílik az idő a szép kikeletkor”). Az éhezést és szomjúhozást részletező strófák itt is elmaradnak, s a VII.-hez hasonlóan a korábbi változatok 2. és 3. strófáit szerencsésen összevonja. Kolofon híján igen tömör változat keletkezik. Különösen figyelemre méltó itt a didaktikus-tanító szándék mellőzése, amely talán összefüggésbe hozható azzal, hogy a gyűjtemény legtöbb darabja szerelmes vers. Versünk közvetlen környezetét is ilyenek alkotják. A megelőző, „Inkább véltem és reméltem fogytát életemnek…” kezdetű a virágzó szabadság késői elvesztésére panaszkodik, míg az azt követő („Bánatimban kesereg én szívem…”) beszélője a párját elvesztő galambhoz hasonlítja magát. A kódex második felében a szerelmes énekek mellett gúnyverseket is találunk, ezek azonban kevésbé harsányak, mint a Furuglyás-énekeskönyvben: a házastársi veszekedést megjelenítőhöz a németeket és különféle városokat is kiéneklő szövegek társulnak. Több istenes darabban, például a „Reménység az embert…” (RMKT XVII/14, 183/IV. sz.) is megjelenik az istenes eszmény („Jó lovat, szép fegyvert, Istenem, szolgáltass, / Ha meg köll halnom is, lelkemnek irgalmazz”), ám ez nem serkentette az összeállítót a „Mit búsulsz kenyeres…” ilyen jellegű kiegészítésére.

A kéziratos változatok közül a mondott szempontból a legrégebbi, a Szentsei-daloskönyv (Stoll, 168. sz.) kerül a 6. helyre. Nincs ezen mit csodálkoznunk, hiszen a jól ismert énekeskönyv antológia jellegű, s ez bizonyosan háttérbe szorította az értékelő, reflektáló szándékot. A kolofon hiányában is leghosszabb változatban a leíráshoz legfeljebb két helyen tapadhat közvetlenebb értékelő mozzanat. A lovat leíró strófa utolsó sora itt „Csak gyalog maradok, mint egy rút kobolló” változatban szerepel, amely nyelvileg erősebb a „Ló nélkül pediglen nékem nem igen jó” variációinál, s egyben leszólja társait, s persze a fenyegetettségben önmagát is. Nehéz lenne ilyesmit belelátni abba, hogy az utolsó sorban a másokkal szó áll a minden egyéb változatban szereplő szegény legény helyett, ám említés nélkül nem hagyhatjuk.

Bár a ponyvanyomtatványokról nem szólunk, az RMKT XVII/10. kötetében számba vetteket lefedendő megemlítjük, hogy az 1800 táján keletkezett Mezei juhász dallok c. összeállításban szereplő VI. változat már világosan mutatja, hogy a kompozíció egésze által sugallt rózsaszín idillnek megfelelően az immár Buga Jakab éneke címmel szereplő szöveg elindul a konkrétumokat kifakító megszelídülés útján. Megjelennek a kicsinyítő képzős alakok (ködmenkém), s mivel mezei juhászhoz meg a vitézhez hasonlóan mindenki megelégedett sorsával, szóba sem kerülhet az isteni büntetés. Kiszaladnak a versből a testen nyargalászó tetvek is, s helyettük a szerelmi téma villan fel:

„Nem csalogat engem ifjúság öröme,
Mert szennyes az ingem, nincs ki fejérítse.”

Újabb fejlemény lesz aztán, hogy a folklorizáció majd az olcsó mázat is lekoptatja ezekről a darabokról.

Megfigyeléseink összegzéseként: néhány esetben konkrétumokban is megragadhatóvá vált, hogy a vers szövegének alakulása nem független attól a szövegkörnyezettől, amelyben megőrződött. Látható, hogy a verset alapvetően ezek a körülmények formálták, s nem valamely elvilágiasodási folyamat. Valójában ez utóbbiról egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen a „Jó az Isten, jót ad, légy jó reménységben” sor mindegyikben szerepel, s topikusnak minősíthetjük ugyan, de ezzel még egyáltalán nem fosztjuk meg érvényességétől. Másfelől a vers esztétikai értéke sincs összefüggésben az esetlegesen világiasabb hangoltsággal.

Ha azt a feladatot kapnám, hogy egy antológiába válasszam ki az egyetlen felvehető változatot, esztétikai szempontból az újonnan előkerült VII. mellett döntenék. Igaz ugyan, hogy a fennmaradtak közül több is nagyobb egyértelműséggel mellőzi a kioktató szándékot, az I. (Szentsei-daloskönyv) és a II. (Jankovich–Erdélyi-kódex) változataiban a leírás tárgyainak önkényes váltogatása, illetőleg a személy leírásán kívüli dolgokra történő kiterjesztése a hosszadalmasság veszélyével fenyeget. A IV. a személyre koncentrálással és a másutt 2–3.-ként szereplő strófák összevonásával feszesebb szerkezetűvé válik, ám az ezekben az erényekben vele osztozó VII.-et eléje sorolja az erősebb drámaiság és bensőségesség, amelyet a Kenyeres nevű szegény legény önmagával, illetőleg az Istennel folytatott párbeszéde kölcsönöz az éneknek.

Hivatkozások

Adalékok a Thököly és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez, I–II, kiad. Thaly Kálmán, Pest, 1872.

A kuruc küzdelmek költészete, kiad. Varga Imre, Bp., 1977.

Nagy László, Nem jöttünk égi hadak-útján, Bp., 1982.

Pajkos énekek, kiad. Stoll Béla, Bp., 1984 (Magyar Ritkaságok).

RMKT XVII/1, 1959.

RMKT, XVII/10, 1981.

RMKT XVII/14, 1991.

RMKT, XVIII/4, 2000.

Stoll 1963, 2002², 2004³.

Szörényi László, Ehess, ihass… József Attila Ars poeticájának értelmezéséhez, in: „Szabad ötletek...” Szőke György tiszteletére barátaitól és tanítványaitól, szerk. Kabdebó Lóránt, Miskolc, 2005.

Utasi Csilla, A Buga Jakab énszemlélete, in A mi Rákóczink. Délvidéki tanulmányok a szabadságharc 300. évfordulójára, szerk. Ivánovics Csapó Julianna, Újvidék, 2005.

Varga Imre, Szegénylegény dolga, in A régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Bp., 1979.