Fazekas Sándor

A Sebes agynak késő sisak

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

A mű a harmincéves háború (1618–48) politikai költészetének érdekes darabja (OSZK jelzete: Oct. Hung. 69). A negyvenegy szereplőt felvonultató versciklus nem csupán a kor legfontosabb figuráit mutatja be, Pfalzi Frigyestől Wallensteinen át Bethlen Gáborig, hanem a háború sújtotta országokat megtestesítő allegorikus nőalakok sorsát is ábrázolja, megjelenítve Németország, Csehország és Németalföld mellett Magyarország és az igaz vallás, Religio panaszát is. A reneszánsz egyik igen elterjedt politikaelméleti toposzával élve egy allegorikus „európai színpadon” jeleníti meg korának legfontosabb szereplőit és országait. A protestáns oldalt védelmező emberek (mint például Gusztáv Adolf, Bethlen Gábor, de köztük van a katolikus Richelieu bíboros is) a sztoikus, örök értékekre, míg a protestánsok ellenfelei (Wallenstein, II. Ferdinánd, Bajor Miksa) az állhatatlan, mulandó világi értékekre hivatkoznak; az országalakok sanyarú sorsukat panaszolják, az eredetiben még burkoltan, a magyar változatban azonban már nyíltan vádolva a Habsburgok oldalán álló vezéreket. A vádak csúcspontját Religio, az igaz vallás nőalakja fellépése jelenti, aki a hitüket csalárd módon, kaméleonként változtató embereket bírálja; maga az egzotikus állat is szerepel a műben, az állhatatlanság emblémájaként.

Nyomtatott formában először Thaly Kálmán közölt belőle részleteket, kiemelve a magyar érdekű megszólalásokat a műből (Thaly 1864). Amikor Komlovszki Tibor a szöveg kritikai kiadását elkészítette (Komlovszky–Stoll 1976), a versciklus forrása még ismeretlen volt, pedig alcíme szerint is „deák versekből magyar énekekben fordíttatott”. Komlovszki Prágai András szerencsi prédikátornak tulajdonította a művet, és beillesztette Klaniczay Tibor nagyhatású, ám a rendszerváltás után viták kereszttüzébe került manierizmus-koncepciójába (Komlovszki 1966, a koncepciót l. Klaniczay 1960, ill. Klaniczay 1961, a vitához l. Ács 2008). A kézirat első leírását Dézsi Lajos tanítványa, Rajka László készítette, pontosan rögzítve a kis könyvecske újrakötés előtti állapotát (Rajka 1915). Habár ő a szöveg teljességével kapcsolatos kételyeinek adott hangot, kijelenthető, hogy Religio megszólalása szervesen zárja le a versciklust, és a lap alján található kifejezés Finisnek olvasható. Az utolsó strófa a hitüket változtatókat állatokhoz (korábban kaméleonhoz, itt már disznóhoz, majomhoz) hasonlítja, és egyben visszakapcsol a versben szereplő bibliai példára, a hitüket változtató szamaritánusokéra:

„Az disznó orcája
Magát nem utálja
Az moslékos dézsában,
Embernek nem tartom,
Hogyha majmot látok
Az emberi formában,
Hitbeli változás,
Mi nem igaz vallás,
Az szamaritánusban.”
(Fazekas–Juhász 2010, 158)

Juhász Leventével közösen kezdett kutatásunk során sikerült megtalálnunk a versciklus forrását. A mű teljes címe: Elegidia et poematia epidictica, praecipuas praecipuorum et maxime clarorum virorum, qui hoc tempore imprimis vixerunt, et innotuerunt. Virtutes et actiones ac totius Europae praesentem et futurum statum notantia. A díszes címlapon ennek egy rövidített verziója szerepel: Elegidia et Poematia Epidictica, una cum ad vivum expressis Personarum iconibus. Impressa Upsaliae. Mint látni fogjuk, a cím jól összegzi a koncepciót, ráadásul a szöveg nem kevesebb, mint kilenc eddig ismert változatban maradt ránk, így szükséges a pontos leírás. A munkát a korszak egyik vezető pfalzi diplomatája, Johann Joachim Rusdorf készítette (ezt már Bethlen Gáborról írott epigrammáinak 18. századi másolója, Dobai Székely Sámuel is tudta; a szövegeket l. disszertációm függelékében, Fazekas 2008). Bethlen Erdélye és a Habsburg-ellenes szövetség közötti fontos figuráról van szó, akit már a tizenkilencedik század eleje óta számon tartanak a kutatások, bár a vele kapcsolatos anyagok szisztematikus feltárása még mindig nem történt meg (l. Krüner 1876; Szilágyi 1882; Vásárhelyi 1991; Fazekas 2008; ill. Kármán 2015). Ehelyütt csak azt az újdonságot említjük, hogy Rusdorf nem csupán Bethlen Gáborral, Bethlen Istvánnal és Szenci Molnár Alberttel állt levelezésben, hanem I. Rákóczi Györgynek szóló misszilisről is tudunk, amely 1639-ban íródott (Szilágyi 1882, 135–138). A 19. század végi publikáció ellenére is újdonságról beszélhetünk, hiszen habár a levél megjelent, és a Magyar Országos Levéltárban ma is elérhető, a szakirodalomban mindeddig nem találtam utalást annak felhasználására (MOL, jelzet: E-190, 5. tétel, 574.). Témánk szempontjából különösen izgalmas, hogy a követ Rákóczi korábbi, 1631 körüli szívességét említi a levélben, és természetesen arra biztatja, hogy tartson ki Erdély hagyományos szövetségeseinek megsegítése mellett. A levél fő témája egyébként Rákóczi küldötte, Bisterfeld dicsérete, aki ekkortájt Hamburgban képviselte Rákóczi érdekeit, Rusdorf szerint kiváló eredménnyel. Viskolcz Noémi tud Bisterfeld hamburgi útjáról, ezt a levelet azonban nem említi (Viskolcz 2003).

A versciklus forrásának nem kevesebb, mint nyolc különböző nyomtatott variánsát sikerült fellelni, amelyek Európa-szerte megtalálhatók. Ezek két típusra vezethetők vissza. A hosszabb, Scena Europaea-szerű változat, amely nem kevesebb, mint nyolcvannégy szereplőt tartalmaz, a színház-metaforát alkalmazza a harmincéves háborúra (a szövegek színháztörténeti vonatkozásairól bővebben l. Fazekas 2017). A Sisak az Elegidiára vezethető vissza, amely ennek mintegy a fele, és gyakran illusztrált változatban maradt fent. A kis kötet képanyaga az ÖNB Bildarchivjában folytatott kutatásaink szerint kapcsolatba hozható a korszak nagy történelmi tablója, a Theatrum Europaeum képanyagával; így kerül az Elegidiába többek között Bethlen Gábor Lukas Kilian által készített, kalpagos portréja is (a Bethlen-illusztrációkról bővebben l. G. Etényi 2013). A protestáns környezetben terjedő kiadvány szívesen használ fel mintaként katolikus eredetű metszeteket, mint Peter Isselburg 1625-ös Wallenstein-portréja, de persze a protestáns eredetű anyag van többségben (részben Crispijn van de Passe metsző munkái). A katalógusok egy része néhány kép hasonlósága alapján azt a következtetést vonja le, hogy a rézmetsző azonos lenne Crispijn van de Passe-szal, s így a nyomdahelyet a Majna-menti Frankfurtban sejtik; ez nem bizonyos; sokkal inkább arról van szó, hogy a legjobb protestáns és katolikus vezéreket megörökítő mesterek munkáiból összeállított gyűjteményt látunk, melyben a felsorolt metszők műveinek másolatai mind megtalálhatók.

A forrásváltozatok és a versciklus részletes elemzését disszertációm tartalmazza; itt csak az azóta előkerült eredményeket igyekszünk röviden összefoglalni (Fazekas 2008). A Rusdorf-féle poétikai koncepciót a Scena Europaea a disszertációban idézett előszavának egy része tökéletesen summázza: „Az ebben az Európai színpadban előadott színdarab – nevezhetjük így, hiszen az egész világ nem szokott mást, mint színdarabot játszani, és színészkedni – ahogy a költő mondja, alkalmas arra, hogy öt felvonásra osszuk: az elsőben királyok lépnek fel; a másodikban választófejedelmek, bíborosok és a nagyobb nemzetek fejedelmei; a harmadikban a kisebb népek fejedelmei és kegyes elöljárói; a negyedikben a hadvezérek; az ötödikben kiváló férfiak, és a közönséges tömeg. Ezeket, kedves olvasó, te magad fogod megítélni és értékelni.”

A rövidebb, Elegidia típusú változatok közül az Elogia aliquot Regum, Ducum, Heroumque Militarum [...] (1629) című variáns átértékeli a koncepciót, és gyászversekként, illetve sírversekként értelmezi a darabokat. Verssorrendje hasonlít a Sisakéra, hiszen a Ferdinánd-vers a versciklus közepébe helyezve szerepel, ellentétben az Elegidiával, amely azzal kezdődik. Ezt a sorrendbeli sajátosságot tehát nem a fordítónak, hanem az irat kortárs variánsainak kell tulajdonítanunk (erre lesz másik bizonyítékunk is). Feltételezhetjük, hogy maga Rusdorf változtatott a sorrenden, hiszen az Elogia anyagába bekerült két vers, a III. Zsigmond lengyel királyt, illetve Stralsund városát bemutató monológ jól illik a többi vers közé, s ezek korábbi változata szerepelt a Scenában is. Ez utóbbi mondanivalója összecseng a Sebes agynak késő sisak Wallenstein-monológjának fordítói betoldásával, amely szerint a Habsburg-seregek főparancsnoka „nem tudja, mint jár az tengeren”. Stralsund, a Hansa-város elfoglalása végül nem sikerült neki, így nem tudott nagy szárazföldi ereje mellé flottát is keríteni; a Sisak betoldása tehát pontos: bár Wallensteinnek lettek hajói, és egy kisebb kikötőre is szert tett Wismarban, nem sikerült számottevő csapást mérnie a protestánsok oldalán harcolók erőteljes flottáira, sőt, ő szenvedett jelentős veszteségeket azokkal szemben. Stralsund, a Hanza-szövetséghez tartozó város fontos ütközőpont volt a Habsburgok és a svédek között. A város igyekezett megtartani függetlenségét, ám ez nem sikerült: Wallenstein csapatai laza ostromgyűrűbe fogták és megsarcolták, s végül a katolikus seregektől való félelem több mint száz éves svéd uralomhoz vezetett a városban. Ez jelentős diplomáciai siker volt számukra, hiszen Gusztáv Adolf kikötőre tett szert német területen, amely későbbi inváziójának hídfőállása lett (l. Wilson 2009, 428–432). Az eredetitől merőben eltérő gyászvers-interpretáció is jól értelmezhető, hiszen a szereplők többsége már nem él, amikor a mű napvilágot lát; a szereplők közül többen maguk számolnak be hősi halálukról, mint például Johann Michael Obentraut, a német protestánsok által Mihály arkangyalként tisztelt katona. A magyar változatban Bethlen Gábor verse egészen különösen fejeződik be:

„De az közigazság,
Hitbeli szabadság
Igen nagyok előttem,
Melynek oltalmára,
Bosszú állására
Magamat lekötöttem,
Ha ki ellenem jár,
Míg életem fönn áll,
Kardomat le nem teszém.”
(Fazekas-Juhász 2010, 123)

Nézetünk szerint nem logikus, hogy az utolsó harmadában a strófa hirtelen jelen időre váltson át; talán az ékezet is múlt idejű eredetire utalhat. Ha korrigáljuk a lezárást, a rímsorozat így alakul: előttem-kötöttem-töttem. Arról lehet szó, hogy Zámbol Ferenc, a másoló hibázott. Akkor pedig az irat Bethlen Gábor halálát is rögzíti; ez amúgy is valószínű, hiszen a fordításnak 1631 után kellett keletkeznie. Jellemző a kézirat gondosságára, hogy azt a másoló saját maga kritizálja: „A[nn]o 1688 Die 25 Aprilis. Nemzetes Szokolay Istvany Uram Ayándékozta ezen kőnyvet mellyet őrők emlékőzetűl meg tartok; hogy ha el nem lopják. I[ste]nben el nyugodot Sallay János, Zambol Ferencz Névő Vei, tőkélletlenül irta, s azert hát miert n[em] veszi hasznát.”

A mű teljes címmel szerepel Thököly Imre iratainak inventáriumában, 1708-ban, s már a ma ismert kéziratos másolat keletkezése előttről van rá adatunk, hogy a művet ismerték és olvasták.

Jankovics József figyelt föl Wesselényi Ferenc Lippay Ferenchez írott levelére, amely egy témánkhoz kapcsolódó részletet tartalmaz. A levél 1664. július 29-én, a Gömör vármegyei Sümöcén (ma a szlovákiai Sumiac) kelt, alig két hónappal Gyöngyösi István Márssal társolkodó murányi Vénusának ajánlása után, amely 1664. augusztus 27-én kelt, a stubnyai fürdőből. Éppen az irat egyik leghomályosabb értelmű részletére utal a nádor, ugyanolyan értetlenül firtatva annak jelentését, mint a modernkori olvasók:

„Mivel az [ti. Trencsénteplice] táján egy oly magyar szót hallottam, kit sem értek, sem tudok, az az Jagendorff [sic] Hercegnek Kassán ilyen írást írtak: Az jó halál megfojtotta parsitját. Che vol dire [a. m. mit akar ez jelenteni], az a parsitja, édes Páterem, kegyelmedet kérem, tanítson meg engem az fojtott parsitjára.” (Jankovics 2006, 97–98, a szögletes zárójelben lévő megjegyzések tőlem származnak, F. S.)

Jankovics József tanulmánya aztán Pázmány egy prédikációjának vonatkozó locusa alapján kideríti, hogy a parsitja valójában pázsitja: tulajdonképpen annyit jelent, hogy Jägerndorf nemzetségét virágjában fojtotta meg a halál. A szöveget tehát Wesselényi sem értette teljesen, de sírvershez hasonló kontextusban beszélt róla, ahogyan azt az Elogia címadása tette.

Van azonban egy ennél korábbi, még izgalmasabb feljegyzésünk is az iratról. Klaniczay Tibor Rózsa György kandidátusi értekezéséről írott opponensi véleményében vetette fel, hogy a Rákóczi-levéltár 1638–39-es rendezésekor készült gyulafehérvári regestrumban (ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirattára, jelzet G 104a) utalás található a versciklusra. A megfelelő szövegrész (mai átírásban) így szól: „Levél szín alatt ülők formájára elsőben deákul, azután Magyarul iratott versek, királyok, hercegek és egyéb rendek felől” (Klaniczay 1972). Rózsa György véleménye szerint „a levélszín, azaz lombsátor, vagy baldachin alatt uralkodókat volt szokás ábrázolni s a levéltári adat talán a Thuróczi-krónika 1488-as augsburgi kiadásának fametszeteire vonatkozik.” (Rózsa 1972, 147). A forrás Klaniczay Tibort igazolta. Ha figyelembe vesszük a latin szótárak adatait, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez a kifejezés magára az Elegidiára és a Sebes agynak késő sisakra utal. Kortárs példa erre Szenci Molnár Albert szótára: „scena gf. levél szén, az minemö alat az comaediat jatzottac” (Szenci Molnár 1604, 1990)

.

A gyulafehérvári jegyzékben szereplő megfogalmazás ráadásul szinte pontosan az Elegidia elődjének alcímét idézi: Scena Europaea Personis suis instructa. Praecipuas Regum, Principum, Rerum publicarum [...] (kiemelés tőlem). Ha tehát (mint ahogyan azt már Klaniczay Tibor, még a latin forrás ismerete nélkül, megsejtette) e leírás valóban az általunk vizsgált latin és magyar munkára vonatkozik, a gyulafehérvári bejegyzés idejéből kiindulva leszögezhetjük, hogy a magyar versciklus keletkezési ideje 1631 és 1638 közé esik. A latin változatra vonatkozólag ez a leírás igen nyugtalanító, hiszen keverednek benne a korábbi kiadások sajátosságai: a Scena Europaea címében és előszavában található színház-metaforikát alkalmazza a szöveg értelmezéséhez, ráadásul színpadon lévő szereplők „formájára íratott versek”-ről beszél, ami csak az Elegidia képeinek ismeretében érthető. Az pedig ugyancsak zavaró, hogy „elsőbben deákul, azután magyarul íratott versek”-ről beszél, egy további forrás azonban segít a zavar tisztázásában.

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának anyagában szerepel egy tétel, ami különös módon mindeddig elkerülte a kutatók figyelmét, köztük a miénket is (OSZK jelzete Quart. Lat. 1764). A datálatlan másolat, amely a 17. század közepe táján keletkezhetett, az Elegidia verseit tartalmazza, ám a Sebes agynak késő sisak névváltozataival és annak verssorrendjében! A hasonlóság azonban ennek ellenére nem tökéletes, mivel a kézirat nem teljes, a vége hibásan másolt, illetve hiányos. A kézírás a végén ugyanolyan tiszta, gondos másolat, mint az elején, tehát nem fest úgy, mintha sietve készült volna: vélhetőleg az eredetije lehetett sérült. A versek szövege gyakorlatilag megegyezik a nyomtatott Elegidiáéval, de az apró eltérések, illetve a másolás hibái beszédesek a számunkra.

A kézirat névalakjai megegyeznek a Sebes agynak késő sisakéval (például Fridericus V. Palatinus helyett Fridericus Elector. Electus Rex Bohemiae. A Sisak verscíme: Fridericus Elector, Csehek királya). Van, ahol a magyar változat a név után részletesebben leírja a szereplőt, de a név ott is azonos a kéziratos latin változatéval. A sorrend is a Sisakéval azonos, a Ferdinánd-vers tehát a versciklus közepében található. A Richelieu-vers és a Belgium luget Germaniae, sororis suae-vers, illetve a csak az Elegidiában szereplő Velence-vers nyomtalanul hiányzik a másolatból, a Bohemia ad proceres-versnek csak az első két sora van meg, a többit a Csehország első megszólalását tartalmazó vers bemásolásával pótolták... Elképzelhető lenne, hogy a kézirat eredetije itt megszakadt, ám a verssorozat ezek után folytatódik: ám utána a csak az Elegidiából ismert Georg Wilhelm Brandenburgi választófejedelem és a Birodalmi városok verse következik.

A tanulságok sokrétűek. Kéziratunk tehát egy korábban, vélhetőleg 1630-as években keletkezett Elegidia-variáns 17. század közepén készült kéziratos másolata. Ez egy kéziratról készített másolat, és a Sebes agynak késő sisak is kéziratos latin másolat alapján készült, mivel a Hohenlochius rövidített változatát (a kéziratos latin változatban olvasható Hohenloiq. alakot) így olvashatta Hohenlogchiusnak. Több névalak is árulkodó, például Horace Vere angol fővezér neve a nyomtatott Elegidia Horatius Vehr névalakja helyett a kéziratban Horatius Ver alakban szerepel; ebből lesz a magyarban Horatius Verus. A fordítás egy a latin kézirattól némileg eltérő másolatról készülhetett, az azonban nem szükségszerűen volt teljes; Velence, a Brandenburgi választó, a Birodalmi városok és Oxenstierna a szöveg csonkasága miatt is lemaradhattak a szövegről. A latin szöveg tehát semmilyen magyar érdekű betoldást nem tartalmaz, az eddig ismert nyolc variáns alapján kijelenthetjük, hogy az az öt vers (Buquoi tábornok, illetve Dampierre tábornok verse, Hungaria, Pápa és Religio ad samaritanos Christianos) a fordítónk műve. A fordítás teljesnek tekinthető; a Finis zárja. A gyulafehérvári regestrum bejegyzése pedig („levél szín alatt ülők formájára íratott versek” jelentheti az Elegidia metszetes címlapjának „ad vivum expressis Personarum iconibus” kifejezését (bár talán kevésbé valószínű, de nem zárható ki az sem, hogy esetleg a címlapmetszetre is utalhat).

A már elveszett, de másolatában most föllelt eredeti latin Elegidia-kéziratot vélhetőleg Rusdorf maga juttatta el Erdélybe. A Szilágyi Sándor által közölt Rákóczi-levelezés egyik darabjából egyértelműen igazolható – s van rá újabb bizonyítékunk is, a már említett, magának Rákóczinak írt Rusdorf-levél –, hogy a pfalzi diplomata később sem szakította meg kapcsolatát Erdéllyel. Rákóczi György 1632 augusztusában így ír Szalánczi Istvánnak, állandó portai követének: „Im ezen mai napon indítom ismét Dániel Jánost Bécsben póstán Rusdorf uramhoz az Friderik követihez, akarván az által is tudósítani a királt, hogy én kész volnék az kereszténység szolgálatjára, de az postulatumokra még választ nem vöttűnk, kivel ha ő felsége késik, el kezd múlni az idő” (Szilágyi 1883, 450). A fejedelem ugyanebben a levélben több különböző terjedelmű, a politikai eseményeket tárgyaló kiadvány küldéséről is rendelkezik: „Im egy könyvet küldtem több újságokkal együtt, Kegyelmed adja Cornelius [Haga] uramnak, noha nem mind igaz, a kit benne írnak.” (Szilágyi 1883, 450)

Rusdorf 1631 nyarától 1632-ig Pfalzi Frigyes bécsi követeként tevékenykedik. A már említett második bizonyíték értékes utalással szolgál: a pfalzi diplomata 1638-ban Bisterfeld követi tevékenységéről. E levelében Rusdorf megemlékezik Rákóczinak egy 1631-es jócselekedetéről, amelyet az érdekében tett. Ez alighanem pénzadomány lehetett, amellyel kisegítette a néha bizony forráshiánnyal küszködő követet. Mi mással hálálhatta volna meg e tettet Rusdorf, mint politikai híreinek továbbadásával és politikai tárgyú verseinek elküldésével? Rusdorf egyébként személyesen is kötődött Erdélyhez: korábban, a húszas évek közepén nővére Brandenburgi Katalin udvarhölgyeként Erdélybe jött, és ott élt a fejedelemasszony mellett.

A magyar versek többféleképp adaptálják az eredetit. Már a címeken észrevehető a változtatás: ahol kevésbé ismert a szereplő, kiegészítéseket fűz hozzá, hogy ne legyen félreértés azok megítélésében. Ezekből tudhatjuk, hogy melyik szereplő mennyire lehetett ismert, hiszen Pfalzi Frigyes árulói közül például míg Christian von Anhalthoz semmilyen kommentárt nem fűz, Joachim Ernest brandendburg-ansbachi őrgrófhoz, már odaírja: „Az Frigyes fejedelmek hadainak vezére, hadnagya, ki az Frigyes fejedelmek szövetségét előszöris bontotta föl és Fridericus Császárnak jószágát pénzen adta el.” Figyelemre méltó vonása a szövegnek a többértelműség: itt is érthető a Frigyes szó mind a fejedelem keresztneveként, mint pedig szövetségesként; ilyen az „eggesség” kifejezés is, amely egészséget és egyezséget egyaránt jelenthet.

A fordító első törekvése tehát a szereplők minél pontosabb jellemzése, megítélése; nem bíz semmit az olvasóra, pedig Rusdorf igyekszik az objektivitás látszatát kelteni.

A latin igyekszik enyhébben, közvetett formában vádaskodni, a magyar pedig éppen azokat a feszültségeket igyekszik szítani, amelyeket a folyamatosan a kiegyezést kereső Rusdorf eltussolna. A magyar földön elhunyt Buquoi és Dampierre tábornokok például azt panaszolják – egy a magyar politikai költészetben igencsak elterjedt politikai toposzt visszhangozva – hogy Magyarország a németek temetője. A Pápa elégedetten nyilatkozik két kulcsú papságáról, amellyel szolgálatra bírja még II. Ferdinándot is. A Habsburg uralkodó a magyar variánsban áhítozik a császári koronára, s való igaz, hogy Ferdinándot idősebb korában koronázták meg; a Wallenstein hadainak úszóképtelenségére tett célzásra már utaltunk.

Mitológiai és antik történeti exemplumaiban a zsarnokság, illetve a római császárok elleni harc topikus figurái tűnnek elő, javarészt szintén a fordító invenciójából; a versciklus e téren is szokatlanul gazdag anyagot mozgat meg.

Hungária alakja pedig jól illeszkedik a Querela-hagyomány képviselői, Európa, Németország, Németalföld és Csehország (utóbbi kettő kétszer-kétszer panaszkodnak, egyszer sorsukat beszélik el, egyszer pedig megszólítanak egy országot, illetve társadalmi réteget, Németországot, illetve Európa nemeseit) alakjai közé. A pártoskodás és a hűtlen gyermekek toposzával írja le az ország sorsát, természetesen a Querela Hungariae retorikai-poétikai hagyományára támaszkodva, amely zárványmentesen illeszkedik a querelák közé. Imre Mihály nagyszerű könyve tehát kiegészíthető: a magyar toposz egy Európa más országaira is alkalmazott toposzrendszer magyar adaptációja, amelyet Querela Nationisnak, a népek panaszának nevezhetünk. Kees Teszelszky nagyszerű találata, amely a Szenci Molnár Albert-féle Icon Religonis című röplap előzményeit is feltárja, megmutatja, hogy Németalföld panaszának például milyen előzményei vannak, amelyek szoros ikonográfiai rokonságot tartanak a Szenci-féle változattal. A haza és a vallás panasza már a középkortól összekapcsolódhat, ennek látványos koraújkori példája Szenci műve (Teszelszky 2014).

A legfőbb panasz természetesen az igaz vallás allegorikus nőalakjáé, Religióé, amely a mű retorikai csúcspontját jelenti. Nem lehet kétséges, hogy az igaz vallás nőalakja a református religiót jeleníti meg, hiszen emblematikus ábrázolása Theodor de Béze Religio-emblémáján alapul, mely nem csupán Európa, de Magyarország irodalmának is jelentős recepcióval rendelkező darabja volt. Habár Rusdorf saját Religio-emblémáját is sikerült föllelni, a forrás ezúttal az eredeti embléma, illetve annak Szenci Molnár Albert-féle feldolgozása lehet, amelyet teljes formájában Kees Teszelszky fedezett föl. A Querela Religionis-hagyományba illeszkedik tehát a verssorozat zárlata, amely azonban tovább élezi a konfliktust igazhívők és a hitüket – szó szerint – kaméleon módjára változtató emberek között; másik példája a szamaritánusok viselkedésének felidézése, akik békében egymás mellett tudtak élni a zsidókkal, de háborúban azonnal ellenük fordultak. A Querela Hungariae-hagyomány tehát a Querela Nationis-szal, illetve a Querela Religionis-szal és a Querela Ecclesiae-vel rokon műfaj, amely masszív középkori előzményeken nyugszik; Imre Mihály Magyarország panaszára koncentráló, iránymutató munkája és Dörrie antik és reneszánsz előzményeket leíró könyve tehát többféleképpen is bővíthető lenne (Imre 1995; Dörrie 1964).

A mű poétikai finomságait már dolgozatomban igyekeztem elemezni. Csak egyetlen új példát hozok arra, hogy mennyire finoman képes az eredeti a politikai állhatatlanság kárhoztatására, s a magyar ebben mennyire jól követi Rusdorf gondolatmenetét.

A Buckingham-vers eredetijében ezt olvashatjuk:

„Unius in Regis multi mansere favore,
Clari, cum dominis nemo duobus erat.”

Kiadásunkban ez prózában így hangzik:

„Sok híresség megmaradt egy király kegyében, de két ura nem volt senkinek.”

Ezt a szentenciát a fordítás kétféleképp is megfogalmazza:

„Nem tartom bolondnak,
Valaki két úrnak
Nyerheti gráciáját”

illetve pár sorral lejjebb:

„Nem tartom bolondnak,
Aki ily két úrnak
Egyaránt szolgálhatott.”
(Fazekas–Juhász 2010, 121)

Buckingham monológja a magyarban e motívum köré csoportosítva részletezi a tanácsos tevékenységének bemutatását; még negatívabban ábrázolja szereplőjét, hiszen a Sebes agynak késő sisakban ráadásul még saját szellemi képességeit is dicséri. A dicsekvés lényege persze változatlan: ő képes volt két urat is szolgálni. Buckingham tehát, mert „magát magának / elégnek alította” (Fazekas–Juhász 2010, 128), mondhatnánk egy másik Sisak-versből vett idézettel, éppen Gusztáv Adolffal szólván. Buckingham szembeszáll a Biblia tekintélyével, hiszen az kategorikusan tiltja a két úr szolgálatát:

„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Mt. 6, 24, l. Károli 1987)

A protestáns tábor ellenségei a sztoikus erények (a hűség és állhatatosság), illetve a Biblia parancsa fölé helyezik a világi, múlandó sikereket. A véleményét érdeke szerint változtató Buckingham, hiába az angol királyok diplomatája, mégis ezekhez, a protestánsok ügyével ellentétes politikusok közé sorolandó, s erre Rusdorfnak személyes oka is volt. Úgy tudta, Buckingham fellépése miatt távolították el az angol udvarból, ahol a húszas évek második felében követként tevékenykedett; az Elegidiából is látható, mennyire jól ismeri az angol viszonyokat (Jakab és Károly királyok, Buckingham, a spanyol követ, Gondomar és Horace Vere, az angol hadak főparancsnokának versei ezt egyaránt jól igazolják (l. Krüner 1876). Az irat e tanulsága kiemelten fontos lehet: a Klaniczay-féle manierizmus-koncepció egyik érzékeny pontja annak tételezése, hogy a filozofikus sztoicizmus már csak belső tartalmánál fogva is törvényszerűen együtt járt a felekezetek közötti tolerancia hirdetésével. A Keserű Bálint által már igen korán megfogalmazott kételyek a kutatások gyarapodása során egyre csak erősödtek, jelentős részben Bene Sándor munkái nyomán is, aki már részben eltérő témában íródott, ám témánk szempontjából is alapvető monográfiája óta intenzíven foglalkozik a protestáns politikai irodalomban olvasható toposzokkal, amelyek a hitbeli és politikai állhatatlanságokat, vétkeket írják le (Keserű 1987, 1996, 2018; ill. Bene 1999). Bene Sándor újabb előadásában a versciklust toposzai alapján (mint a foltos hit-, paráznaság-, illetve háztűznéző-toposz) a kálvinista felekezeti viták hagyományába illesztette be; e munkájában különösen a hitváltoztatás allegóriájául szolgáló toposzokat vizsgálta, és Johannes Althusius (1557–1638) műveihez és köréhez kapcsolta azokat (Bene 2017). Ezen felekezeti ellentéteket, sőt elfogultságokat jelző toposzok pedig jócskán jelen vannak a kor protestáns politikai megszólalásaiban, a sztoicizmus hatása ellenére; ez igaz a Sebes agynak késő sisakra is. Ez a beszédmód pedig a későbbi korok magyar politikai irodalmában is máig tartó hatással visszhangzik (Bene kedvenc példája erre Esterházy Péter Kis magyar pornográfiája, ahol a paráznaság-toposz egyik késői alakváltozatát olvashatjuk, de példa erre a szerző Fuharosok című kisregénye is, l. Bene 2001).

A munka fordítója egy jelentős erudícióval rendelkező, a sztoikus hagyományt ismerő, ugyanakkor meglehetősen militáns református figura, aki az irat tartalma szerint ellentétbe keveredhetett igen óvatos urával, I. Rákóczi Györggyel is. Miért kellene máskülönben a régi, halott fejedelmet szerepeltetni egy háborúra buzdító iratban, az új, eleven helyett? A több ízben megfogalmazott kételyek ellenére (l. Ács 2013–2016; Keserű Bálint bizonytalan a mű szerzőségében, Bene Sándor korábban Laskai Jánosnak tulajdonította azt) mi a fordítót továbbra is Prágai Andrásban sejtjük. Doktori dolgozatunkban részletesen elemeztük a kérdést: a politikai álláspont, a fordítói gyakorlottság, az antik történeti források beható ismerete, a mitológiai és emblematikus betoldások forrásai, az élethelyzet, a hely (Rákóczi környezete) és idő (1631 környéke) egyaránt ezt a nézetet támogatják. A prédikátor 1631-es vitája a fejedelemmel talán e mű elkészítéséből származott, hiszen abban helye lehetett volna az új fejedelemnek, I. Rákóczi Györgynek is, az új uralkodónak azonban éppen nem a feszültségek szítása, hanem pontosan a béke volt az érdeke, hiszen hatalmi viszály után került trónra. A kérdés természetesen továbbra sem tekinthető lezártnak, de az irat Erdélybe kerülése, illetve a fordítás eredetijeként szolgáló változat körül talán sikerült néhány kérdést tisztáznunk, s a Rusdorf körüli kutatásoktól további adatok előkerülését is joggal remélhetjük.

Hivatkozások

Ács Pál (2008): A reneszánsz manierizmus meglazult pillérei, Sztoicizmus és manierizmus az irodalomban, in Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művészet Magyarországon, 16−17. század (kiállítás a Nemzeti Galériában, 2008. március 28−2008. július 27.), szerk. Mikó Árpád, Verő Mária, a szerkesztők munkatársa Ács Pál, Bp., Magyar Nemzeti Galéria, 36−50.

Ács Pál (2013–2016): Prágai András, szócikk a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonban, főszerk. Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, URL:

www.mamul.btk.mta.hu

(ell. 2019.06.21.).

Bene Sándor (1999): Theatrum politicum, nyilvánosság, közvélemény és irodalom a korai újkorban, Csokonai Könyvtár (Bibliotheca Studiorum Litterarium), Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Bene Sándor (2001): Kis kuruc pornográfia, Bethlen, Esterházy, Beszélő, 122–144.

Bene Sándor (2017): Teológia és politika egy versciklusban, a Sebes agynak késő sisak, előadás a Károli Gáspár Református Egyetemen, 2017. május 4-én.

Bene Sándor (2019): Szinkretisták és szamaritánusok, Címszavak a kora újkori magyar politikai szótárból, in Politikai nyelvek a 17. század első felének Magyarországán, szerkesztette Kármán Gábor, Zászkaliczky Márton, Bp., reciti, 327–379.

Dörrie, Heinrich (1964): Der Heroische Brief, Bestandsaufnahme, Geschichte, Kritik einer humanistisch-barocken Literaturgattung, Berlin, De Gruyter (reprint: 2018).

Fazekas Sándor (2008): A soknyelvű tolmács, A Sebes agynak késő sisak forrásai, műfaj- és eszmetörténeti jellemzői, doktori disszertáció, URL:

http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1889/2/Fazekas_disszertacio.pdf

(ell. 2019.07.01.).

Fazekas Sándor (2008): Johann Joachim Rusdorf erdélyi kapcsolatai, Századok, 999–1020.

Fazekas Sándor–Juhász Levente (szerk, 2010): A harmincéves háború verses arcképcsarnoka, Fiatal Filológusok Füzetei, 6, Szeged.

Fazekas Sándor (2017): Világok harca a korai újkorban, a színházmetafora politikaelméleti vonatkozásai a Sebes agynak késő sisakban, Apertúra, 2017 nyár, URL:

http://uj.apertura.hu/2017/nyar/fazekas-vilagok-harca-a-korai-ujkorban-a-szinhazmetafora-politikaelmeleti-vonatkozasai-a-sebes-agynak-keso-sisakban/

(ell. 2019.06.28.).

G. Etényi Nóra (2013): Politika és publicisztikai kontextus, Bethlen Gábor a Német-római Birodalomban kiadott nyomtatványokban (1609–1622.), In: Kármán Gábor, Teszelszky, Kees (szerk.), Bethlen Gábor és Európa, ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék, 245–274.

Imre Mihály (1995): Magyarország panasza, a Querela Hungariae-toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Jankovics József (2006): Wesselényi Ferenc nádor szemantikai érdeklődése, in Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Tomus XXIX., szerk. Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Szeged.

Kármán Gábor (2015): Egy diplomáciai zsákutca, Bethlen Gábor házasságkötése Brandenburgi Katalinnal, Aetas, 9–36. URL:

http://real.mtak.hu/31038/1/K%C3%A1rm%C3%A1n_Brandenburgi%20Katalin_Aetas2015.pdf

(ell. 2019.06.28)

Károli Gáspár (ford, 1987): Szent Biblia, Bp., Szent István Társulat.

Keserű Bálint (1987, 1996, 2018): Heterodoxia és késő humanizmus Közép-Európa keleti részében (1987), ill. Rajongók Erdélyben, prófetikus irodalom és publicisztika a 17. század derekán (1996), in Ráció és rajongás, Eszmeforgalom Nyugat-Európától Erdélyig (1580-1730), Bp., Balassi, 13–23, ill. 148–157.

Klaniczay Tibor (1960): A magyar későreneszánsz problémái, stoicizmus és manierizmus, It, 40‒61.

Klaniczay Tibor (1961): Reneszánsz és barokk, tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., Szépirodalmi, 303–339.

Klaniczay Tibor (1972): Klaniczay Tibor opponensi véleménye Rózsa György kandidátusi értekezéséről, Művészettörténeti Értesítő, 143–145.

Komlovszki Tibor (1966): Egy manierista Theatrum Europaeum és szerzője, ItK, 85–105.

Komlovszki Tibor–Stoll Béla (szerk, 1976): Régi Magyar Költők Tára, 17/8, Bethlen Gábor korának költészete, Bp., Akadémiai Kiadó.

Krüner, Friedrich Wilhelm (1876): Johann Joachim Rusdorf kurpfälzischer Gesandter und Staatsmann während des dreissigjährigen Krieges, Halle.

Rajka László (1915): A „Sebes agynak késő sisak” című verses mű a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában, It, 102–114.

Rózsa György (1972): Rózsa György válasza Klaniczay Tibor opponensi véleményére, Művészettörténeti Értesítő, 147.

Szenci Molnár Albert (1604, 1990): Dictionarium Latinoungaricum… Nürnberg, 1604, szövegét közzéteszi Kőszeghy Péter, kísérőtanulmány Imre Mihály, Bp., Akadémiai Kiadó.

Szilágyi Sándor (szerk, 1882): Okirattár Strassburg Pál 1631–1633-iki követsége és I. Rákóczy György első diplomácziai összeköttetései történetéhez, (Magyar történelmi emlékek 1. oszt. Okmánytárak), Bp., Akadémiai Kiadó, 135–138.

Szilágyi Sándor (szerk, 1883): Levelek és acták I. Rákóczy György és a Porta diplomacziai összeköttetéseinek történetéhez, kísérőtanulmány, Történelmi Tár, 417–461.

Teszelszky, Kees (2014): Szenci Molnár Albert elveszettnek hitt Igaz Vallás portréja (1606), True Religion: a lost portrait by Albert Szenci Molnár (1606), Bp., ELTE Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék–Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület.

Thaly Kálmán (szerk, 1864): Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok, XVI-ik, XVII-ik és XVIII-ik századbeli eredeti kéziratokból és régi szétszórt nyomtatványokból, I. kötet, Bp., Lauffer Vilmos.

Vásárhelyi Judit (1991): Johann Joachim Rusdorf válogatott levelei, Lymbus, Művelődéstörténeti Tár, 3, 99–172.

Viskolcz Noémi (2003): Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) bibliográfia, (A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai VI.), Bp.–Szeged, OSZK–Scriptum.

Wilson, Robert (2009): Europe’s Tragedy, A History of the Thirty Years War, London, Allen Lane, Penguin Books.