Csörsz Rumen István

A XVI–XVII. századi örökség a XVIII. században

Megjelent: Cs. R. I., A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban (1700–1890), Bp., Universitas, 2016 (Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok) 25–51.

A XVIII. századi irodalom, így a közköltészet bizonyos rétegei is a korábbi hagyomány továbbtükrözői, s vannak esetek, amikor meg sem tudjuk ítélni az ősállapotot. A magyar protestáns dallamkincs például nem csekély részben csak a XVIII. századi énekeskönyv-kiadásokból rekonstruálható, alig lévén egykorú kottás feljegyzések. De vajon a debreceni és kolozsvári edíciók pontosan közvetítik-e az akkor már néha 150 éves dallamokat? (Vö. Bódis 2010.) A szövegeknél is élni kell efféle gyanúval, s ez különösen szemléletes, ha a ponyvára került XVII. századi verseket vetjük össze saját koruk variogenezisével.

Az előzmények fontos szereplői voltak a ma már személyükben nehezen azonosítható hivatásos énekmondók, mulattatók (középkori és kora újkori történetük szintén önálló kutatást érdemel). Az ő egykori repertoárjuk több lépcsőben vált közkinccsé, s a közösségi használat – amelynek legfontosabb terepe a kollégiumok, a gyakran hasonló szerepet vállaló mendikáns diákok köre – s az új szöveggazdák a hajdani egyéni teljesítményből közösségi lírát, az egykori saját, előadott szövegből pedig közösen használt és variált alkotásokat teremtettek. Messzire vezetne, de voltaképp a reformáció korai anyanyelvű irodalmának befogadói modellje érvényesült újra: a gyülekezeti énekhagyomány (mint identitásmező) szerepét a világi irodalomban ekkortájt a közösségi használatú, immár valóban „köz”-költészet játszotta.

A közköltészet nemzetközi repertoárjában is alapfeladatnak tűnik a múltból érkező versek fenntartása, konzerválása. Ez gyakran együtt jár a múlt mitizálásával, identitásképző erejének kihasználásával, az ősi(bb) magyar, skót, német, horvát stb. virtus hangsúlyozásával. Minden folklorikus szövegrendszerben számolnunk kell viszont azzal a kettősséggel, hogy a régit egyrészt „meghosszabbított jelen idejű” beszédhelyzetként őrzi meg, másrészt tudatosan referál a régiségre, az elődök tetteire vagy érzéseire. A XVIII. század során ezt főként a függetlenség XVII. századi motívumai képviselik (különösen Erdélyben), illetve a kuruc hagyomány továbbrezgetése.

A XVIII. századból visszatekintve az előző 150 év közköltészeti termésének legértékállóbb, ezért rendszeresen újrakiadott és lemásolgatott öröksége az alábbi kulcstémák köré rendeződik:

a) vágáns hagyomány

b) virágének és utódai

c) oktató és alkalmi költészet

d) gravaminális műfajok (panaszénekek, jeremiádok, keservesek, bujdosóénekek)

Szembeötlő a XVII. századi anyagban a mulattató és mulató szövegek hiánya. A viszonylag szűk repertoárt jelentő csúfolók céltábláján főként vénlányok, asszonyok és vénasszonyok, illetve a megvetett kézműves mesterek (vargák, kovácsok) találhatók. A boriváskor énekelt, később oly elterjedt pohárköszöntők, bordicsérők, társasági dalok teljességgel hiányoznak – a bor és víz iskoladrámákban is bemutatott vitájának kivételével. (Bővebben pl. Pintér 2010. A műfaj korai hazai adata: RMKT XVII/9, 170. sz.) Bár a diák ivónóták és -szokások gyökerei javarészt visszanyúlnak a középkori vágáns kultúráig, s a magyar közköltészetben amúgy igen erős a „klerikus” réteg (más műfajok magyar változatai már jóval korábban, a XVII. század folyamán megjelennek) (ilyenek a szerelmi és dicsekvő dalok, panaszénekek, komoly és szatirikus női dalok, a felfordult világ és az Eldorádó-kép variációi, pl. az állatlakodalom), a borivással kapcsolatos témakörök viszont csupán a XVIII. században „teszik be lábukat” közköltészetünk írásos forrásaiba – bár nehéz elképzelni, hogy a XVI. század sokat szidott bormarói verses vagy énekelt pohárköszöntők nélkül nyakalták volna a duska italokat… Meglehet, hogy eleink mégiscsak énekeltek-szavaltak ilyesmiket, de feljegyzésüket, vagyis írásos továbbörökítésüket nem tartották fontosnak. A XVIII. század első felében, majd az 1760-as évektől szinte robbanásszerűen megugrik a kéziratok és ponyvák ilyen jellegű verskészlete. Divatjukban kétségkívül szerepet játszottak a nyugati egyetemek, akadémiák latin és német diákhagyományai, amelyek modellként szolgáltak e műfaj és a társas ivószokások, titkos szertartások és effélék térhódításához. (A francia bordalok és mulatónóták (vaudeville-ek) hagyományának magyar rokonságáról bővebben: Szigeti Cs. 2015b.)

1. Vágáns költészet, diák(b)irodalom

Közköltészetünk nemzetközi rétegét javarészt olyan dalok és versek alkotják, amelyek a diákműveltségben gyökereznek. Nemcsak a külföldön tanuló magyar diákok révén, hanem hazai nyelvi és műveltségi viszonyaink miatt is kulcsszerepe volt azoknak a latin diákdaloknak, melyek magyar nyelven még nem (vagy épp csak csírájában) létező műfajokat hoztak be az irodalmi körforgásba. (Bővebben pl. Szabó T. A. 1981a–b.) A latin nyelv ekkoriban az egész magyarországi műveltségben a felettes nyelv szerepét játssza – nemritkán a német ellenében. (A kérdésről részletesen: Csörsz 2005b, 211–219.) Mindaz, ami nyelvünkön még nem volt hozzáférhető, néha pedig kifejezhető sem, latinul nyugodtan találkozhatott a hazai, eltérő anyanyelvű (magyar, szlovák, német, horvát stb.) értelmiség szellemi körforgásában. A felettes funkció, mint tudjuk, némi árnyékot is vetett a magyar nyelvre, mégis termékenynek mondhatjuk az együttműködést, mely közép-európai szinten is együtt tartotta a kifejezésrendszer elemeit. Ez a közköltészet világára különösen igaz; még a német diáktársaságok bordalai is latinul jelentek meg nálunk először. Markáns képviselőjük, a középkori gyökerű Gaudeamus igitur például a német akadémiákról származott át a hazai kollégiumokba. Elsősorban Debrecenből maradtak ránk feljegyzései (pl. Nyáry Bálint-ék. [1823; Stoll 1251], 156; 5 strófányi szöveg a kézirat debreceni részében), de magyar fordításáról nincs tudomásunk. (A Nótás könyv [1821–1828; Stoll 1234] c. kéziratban az egyetlen latin nyelvű dal éppen a Gaudeamus igitur [178–179]. E műfajokról: Csörsz 2007g.) A középkori vágáns költészet a tudós moralizáló poézistől az erotikus szerelmi dalokig mindenféle „úton-útfélen” szerzett éneket megtűrt, amelyet művelői, a vándordiákok kedveltek. Az újkori közköltészet nagyobbrészt a vágánsok szöveg- és világfelfogását örökíti tovább, új felekezeti szempontokhoz, korstílusokhoz és -divatokhoz alkalmazva. (Középkori magyar irodalmunk klerikus-vágáns „alaptónusa”, egyúttal az udvari irodalom hiánya évszázadokra meghatározta fejlődését és befogadói attitűdjét. Erről bővebben: Zemplényi 1993 és különösen 1998.) Még az etnikus csúfolókat, tehát az egymásnak szánt pejoratív üzeneteket is latinul szerették megfogalmazni. (Pl. a lengyel diákokon élcelődő Studentes Poloni = Bocskor-kódex [1716–1739; Stoll 180], 1730 körüli kézírással; Bocskor 59.) Komoly szerepe volt tehát a latin közköltészetnek a magyar és idegen anyanyelvű diákok „közös nevezőjének” megteremtésében.

A diákirodalomban azonban az összhang spontán fenntartásán kívül más folyamatokat is megfigyelhetünk. A latin nyelvtudás pszichológiájához a hazai társadalmi normáké is hozzátartozott. Óhatatlanul megnőtt ugyanis a távolság a kollégiumon belüli (saját törvények által uralt, latin) és a külső (mezővárosi-falusi, magyarul beszélő) világ között. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a diákok szabadidejükben elhagyhatták a coetus épületét, tehát mintegy átjárhattak a régi önmagukat idéző világba. A sok közös élmény és megpróbáltatás, valamint a kényszerű nyelvi kódrendszer elmélyíthette a latin, vagyis deák identitást. Kinyilatkoztatására, egyben a nyelvi törvények kifigurázására kiváló lehetőséget adtak a magyar közköltészet népszerű darabjainak latin fordításai vagy ferdítései. (Ezekről részletesebben: Csörsz 2005b, 214–219.) Ezek zömében szerelmi dalok átköltései, de a bordalok szintén kapcsolatban állnak a magánélet költészetével. Általánosságban igaz, hogy a diákirodalomban nagy számban telepednek meg és teremnek újra a travesztáló, műfajparodizáló szövegek, velük együtt pedig – Csokonainál jól láthatjuk majd – az önironikus értelmiségi gesztusok.

A XVIII. század eleji erdélyi diák énekeskönyvek legjellemzőbb vonásának az archaikus műfajok megőrzését tarthatjuk. Közülük most csak a hegedős énekek nyomán kialakuló mulattató műfajokat emelem ki, mivel Erdélyben a jelenkori folklórig nyomon követhetők. Az erdélyi közköltészet legfontosabb központjai – akárcsak a magyarországi verstermésnek – a nagy protestáns kollégiumok voltak: Kolozsvár, Nagyenyed, Torda, Székelyudvarhely, illetve a katolikus Csíksomlyó. A mendikáns költészet fennmaradását és átalakulását kétségkívül a diákoknak köszönhetjük, s ez egy olyan kulturális transzfer példája, amelyről Bahtyin írt a familiáris stílus és Rabelais kapcsán (tágabb kontextusát is elemzi Küllős 2006, főként 417–418.): a jellegzetesen orális beszédmód apránként (legalább másodlagosan) írásbelivé vált. Egyes motívumai átszüremkedtek komoly műfajokba, például az ünnepi, menyegzői vagy exameni köszöntőversekbe, amelyeket írott „puska” nyomán továbbra is szavalva adtak elő. A mendikáns attitűd sok apró mozzanatból tevődik össze, s az ide sorolható szövegekben egyszerre nem is szokott mindegyik szerepelni. Az integratív műfajcsoport alapvető vonásai: a tréfás dicsekvés vagy vetélkedés (hiszen a diák mindenkinél okosabb és vonzóbb), a groteszk okoskodás vagy hazudozás, az önsajnáltatás és az adománykérés. (Kritikatörténeti „felhangjairól” lásd Csörsz 2016, 381–404.) Feltűnő, hogy voltaképp mindegyik felbukkan a műfaj legismertebb utódjában, a vőfélyversekben. (E műfajról bővebben: RMKT XVIII/8, 240–322. sz. és jegyzetei; monografikus részletességgel: Tóth A. 2015.)

A mendikáns rigmusokat nemcsak poétikai, hanem használati szempontok is sokáig divatban tartották. Kocziány László utal rá, hogy a XVIII. század első feléből ránk maradt énekeskönyvek egy része (sőt számos későbbi is) kifejezetten diák használatra készült, az iskolai mendikálás kötelező szövegeinek rögzítése céljából (Kocziány 1957, 15–16). Ugyanígy „épültek ki” az 1770-es évektől a sárospataki melodiáriumok, ahol csupán a többszólamú zsoltárok és temetési énekek lapjai után következhettek a magáncélú versek, dalok. Érthető tehát az iskolai évek alatt a liturgikus és paraliturgikus szövegek túlsúlya. Kocziány szerint még az ekkoriban leírt históriákat és virágénekeket sem tarthatjuk valódi én-beszédnek vagy az egyéni ízlés tükröződésének, mivel elhangzásuk sokkal inkább a közönség igénye volt, s a versmondó-éneklő diákok egyszerűen megélhetési okokból vették be műsorukba. Felnőttkorukban ugyanakkor ezek a műfajok kerültek túlsúlyba, hiszen az összeíró viszonya fokozatosan egyre személyesebb lehetett velük. A Bathó Mihály-énekeskönyv feljegyzésének három szakaszát állapítja meg: 1) hivatalos anyag, egyházi énekek stb. 2) kiegészítésképp „a hallgatóságot és tanulót egyaránt jobban érdeklő világi énekek”; 3) a felnőtt években az anyag letisztázódása (Kocziány 1957, 15–16). Bár ez semmiképp se tekinthető sémának, minden bizonnyal van s lehetett összefüggés a magánéleti repertoár szélesedése, gazdagodása és az összeíró saját sorsa, személyiségfejlődése, főként pedig nemi-társadalmi szerepei között. Hogy ok-okozati kapcsolatról érdemes-e beszélni, helyzetenként és forrásonként is eltérő. A közköltészet nem individuállíra, hanem egy olyan szöveghagyomány, amelynek bizonyos fontos alkotásait ekként is lehet használni, saját képre formálni, átélni.

A XVIII. század második felébe lépve sem ritkulnak meg a mendikáns kéziratok. Ellenkezőleg: az egyre szerteágazóbb kollégiumi költészet magához vonzotta ezt a (gyökereit tekintve egyáltalán nem iskolás hangvételű) poétikai hagyományt, amely szerte a magyar nyelvterületen kötelező penzummá vált a diákok számára. Tudálékos vagy tréfás lakodalmi köszöntők (kritikai kiadásuk: RMKT XVIII/8, 70–239. sz.), naptári ünnepekre vagy iskolai examenekre szóló versek, különböző versformákban írt temetési beszédek (ezt a műfajt az utóbbi években – talán épp XVII. századi gyökerei miatt – valamivel több figyelemre méltatja az irodalomtudomány, mint társait; a sárospataki kollégium halotti búcsúztatóiból kritikai igényű válogatás is megjelent: Nagy J. 2004; egy tanulságos poétikai elemzés: Sebestyén A. 2004, 40–62) és további alkalmi versek jelzik térhódítását. Arról, hogy mekkora becsben tartották ezeket a szövegeket, ékesen tanúskodnak a kolozsvári Egyetemi Könyvtár egy-két leveles kéziratai, melyek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasághoz érkeztek be a XIX. században. (Jelzetük: Kolozsvár, Lucian Blaga Egyetemi Kvt. Kézirattár, Ms. 2991.) A versek minden bizonnyal a székelyudvarhelyi református kollégiumban keletkeztek, s egykori szöveggazdájuk, Belle József később, szászcsávási iskolamesterként (1808-tól) újra megtanította ezeket saját diákjainak. (A 2991/224. sz. tétel szerint Belle József református tanító küldte be [vélhetően nemcsak azt a lapot]; az ő nevét korábban is megtaláljuk a versek széljegyzeteként, tehát már diákként megismerte ezt a repertoárt. Más dokumentumokat a Borbély család küldeményeként regisztráltak. A bardóci származású Belle Józsefről 1799-ből van adatunk a székelyudvarhelyi kollégiumból, ekkor már végzős lehet. Vö. Albert 2005, 96 [2324. sz.].) A mindenkori tanár vagy egy idősebb diák letisztázta, majd kiosztotta a rigmusokat, a lapszélre pedig fölírták, éppen ki tanulta meg. (Részletes felsorolásuk: Csörsz 2007c, 161.) A kézről kézre járó verses lapok mellett egy teljesebb füzetet is találunk magyar és latin nyelvű „Wotum”-okkal; némelyikük máskor külön lapon szerepel (2991/207.). Hasonló forrásokat a XVII. század végétől egészen a XX. századig találhatunk az erdélyi hagyományban.

2. Másodvirágzás „a szerelem argumentumában” (A virágének)

A virágénekekről az irodalomtörténészek és folkloristák már sokfélét írtak. Vannak, akik keleti vagy honfoglalás kori eredetű motívumok továbbélését látták bennük, mások a nyugat-európai reneszánsz és barokk műköltészet alászállt, folklorizálódott javait. Sokan méltatták a költői invenció szabad szárnyalását és hagyományteremtő lendületét, s e versekről a legmagasabb dicséret szavaival írtak már a kora újkorban. Ez a kultusz Sylvester Jánossal kezdődött, s áttételesen napjainkig tart. (A kérdés részletes elemzése: Bartók I. 2007, különösen: 185–191.) Nem vitás, hogy Sylvester hajdani dicsérő szavai a XVIII. században hatással voltak a magyar közköltészet iránti tudományos és kultikus érdeklődés kezdeteire is.

A műfaj határait mégsem tudták kijelölni az értelmezők. Dolgukat megnehezíti, hogy a XVI–XVII. században ugyan még néha leírták a virágének kifejezést, bár egyre ritkábban, később viszont már teljesen eltűnik a szemünk elől. Tudni véljük, hogy mit jelentett, de nem tudjuk meghatározni, a régi forrásoktól pedig alig kapunk segítséget ehhez. A mai tankönyvekben szereplő, koncerteken és lemezeken hallható virágénekek tovább gazdagították a vélekedéseket. Az Olvasónak vajon mi jut eszébe a virágének szó olvastán? Virágszimbolikával ékes, korszakok fölött átívelő közköltészeti (fél-irodalmi) alkotások? Avagy általában csak szerelmi énekek a régiségből? Netán virágokat szerepeltető népdalok?

A kérdés megnyugtató tisztázásától még messze vagyunk. Az utóbbi évtizedek magyar irodalomtudománya szerencsére nem fordított hátat a kérdésnek, mivel valójában nemcsak e szövegcsoportról van szó, hanem irodalomtörténet-felfogásunk alapjairól. S bár a közköltészetben minden lírai műfajt és stílusréteget megtalálunk, a legismertebb, egyúttal a néphagyománnyal leginkább összekapcsolódó alkotások kétségkívül a szerelmi líra emlékei. (E műfaj leggazdagabb antológiáját Szabó

T

. Attila állította össze [1970 és 2007]. Hasonló kiadványok, részben érintkező repertoárral, részint más korszakokból és stílusrétegekből is merítve: Stoll 1956, VÉV, Stoll 1984 [utóbbi kifejezetten az erotikus és trágár költészetből].) Besorolásuk, rendezésük sokféle szempont nyomán történhet; a lírai alaphelyzet szerinti csoportosítás, melyet Szabó T. Attila követett, az egyik legszemléletesebb megoldás. Erre épült Haja haja virágom címmel 1970-ben kiadott gazdag antológiája is, melynek előszava (Mi a virágének?) máig a kérdés egyik alapvető összefoglalása. (Szabó T. 1970 és 2007. [E fejezetrész e kiadás általam írt utószavának részleteiből áll, vö. Csörsz 2007d].) A lírai attitűdök elkülönítése adja Küllős Imola szakdolgozatának fő gondolatmenetét is. (Küllős 1968. Köszönöm a szerzőnek, hogy tanulmányozhattam a dolgozatot.)

Nem érdemes vitatkozni azzal a megállapítással, hogy a virágének kifejezés általánosságban jelölhette a szerelmi költészetet: ezt valójában sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudjuk, hacsak Balassi cantilena de amicula-fordítását nem tekintjük perdöntőnek. Másrészt valószínű, hogy a kora újkori magyar énekszerzőknek igen pontos ismeretei lehettek a hazai növényvilágról – persze a ránk maradt gyógyfűleírások épp a virágének ellenzőinek, az egyházi műveltségű csúcsértelmiségiek kiadványaiból valók (Melius Juhász Péter és Lencsés György). (Bővebben: Szabó T. A. ifj. 2007.) Ők semmiképp sem a virágénekekből tanulták a botanikát. Valóban volt ezeknek a daloknak saját virágnyelve? Meg tudjuk-e határozni helyüket az irodalmi-nyelvi közlésfolyamatban? Volt-e olyan üzenetük a szerelmesek számára, amely a műfajt kiemelné a puszta időtöltésképp szerzett dalok halmazából?

Két közismert műköltői példát szeretnék ennek kapcsán bemutatni. Az első Balassi Bálint egyik korai verse, Kit egy bokrétáról szerzett (XXIV. ének, 1578) – virágszimbolikáját tekintve a leggazdagabb valamennyi munkája közül. Nem önmagáért való virágleírás, hanem válasz a kedvesétől kapott bokrétára. A szokásos udvarló formulák helyett itt inkább a másfajta ajándékok társaságában (gyűrű, gyémántkereszt) küldött versek gondolatmenetét találjuk, mivel a költő a hölgy üzeneteként értelmezi a virágokat. Íróasztalán sajátos emblematikus helyzet alakul ki: a pictura szerepét maga a csokor játssza, az explicatio a vers, a jelige (lemma) pedig a költő válasza: „Te ne hervadj el oly gyorsan, mint a virágok.” (A magyarországi irodalmi emblematika részletes áttekintése: Knapp 2004.)

Most adá virágom nékem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját,
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját. […]

De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
Virágja mind elhull, csak a töve marad,
Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád. […]
(Balassi 1993, 51. Hálózati kritikai kiadása:

http://magyar-irodalom.elte.hu/~balassi/krit/s023/bbv_024_kk.html

)

Másik példánk a legbátrabb szó- és jelképhasználatú magyar szerelmes vers a XVI. századból: Balassi kortársának, Bogáti Fazakas Miklósnak híres parafrázisa az Énekek énekéből (1584). Zsoltárai közt Balassihoz hasonlóan ő is idéz nótajelzésként egy ismeretlen világi dalt: Egy sívó sólymot most löltem – épp az Énekek éneke magyarázatául szolgáló XLV. zsoltárhoz. A bibliai Canticum Canticorum már a középkorban mintául szolgált a latin vágáns, majd nemzeti nyelvű irodalmaknak a természeti jelképek változatos alkalmazásához. (Salamon énekének prózai fordítását már a Döbrentei-kódexből (1508) ismerjük. Középkori cseh fordításairól pl. Földes 2005; 2008, 88–91, 127–139.) Sylvester is erre a versre gondolhat, amikor sokat idézett apológiájában megjegyzi, hogy ilyesmivel tele a Szentírás. Ebben a megközelítésben Salamon és Sulamytha párbeszéde az egyetlen „igazi” virágének a XVI. századi Magyarországról – annál inkább, mivel Bogáti is ekként nevezi meg („Ez a virágének rövid summája…”):

Úgy vagyon, de így virágoz mi ágyunk,
Hogy tés szép vagy, úgy díszes az mi gazunk,
Cédrus, ciprus minden palotánk, házunk,
Kiben én, rózsád, virágod, úgy lakunk. […]

Ottan, mint enyémben, kertedbe megyek,
Szűvem, húgom, mátkám, füvekben szedek,
Jó szagú virágodban mind szegdelek,
Kertedbéli gyümölcsödben mind veszek.
(Kiadása: Régi magyar… 2000, 442–456. Kontextusáról és virágének-kapcsolatairól: Dala 1997.)

A régies virágmetaforák értő, jelentésteli használata éppúgy megkopott a XVII–XVIII. századi közköltészetben, mint a díszítőművészetben. A hajdani jelképek vagy allegorikus figurák dekorációs elemmé váltak, egyedi, hangsúlyozott helyzetükből kilépve pedig megsokszorozódhattak (mint például a zodiákus ábrák). (Ilyen képzőművészeti folyamatokról számol be a populáris nyomtatott grafika köréből Dukkon 2003.) Ez a „felhígulás” azonban minden közismertebb műalkotást érinthet, noha a régiségben ritkán tudjuk pontosan megítélni, vajon melyik szöveg „mozgott” különböző műveltségi rétegek között, s melyik nem. Tény, hogy virágéneket nyomtatásból nem ismerünk, s a fennmaradt szövegek mind kéziratos, magánirodalmi környezetből valók, ami önmagában is kiváló táptalaj a variálódásra, keveredésre. Voigt Vilmos alapvető tanulmánya például 1600-tól a csángó népköltészetig követi nyomon a szerelem kertje toposz változásait (Voigt 1969–1970).

Az, hogy a prédikátorok virágéneknek titulálják az üldözendő szerelmi dalokat, nem több kirekesztő gesztusnál. Szándékos elnagyoltsággal, stílusrétegek említése nélkül akartak nyilatkozni, ahogyan ma sok idősebb ember egyszerűen „bumm-bumm zenének” nevezi a rock and rolltól a heavy metalig terjedő műfaji-hangzásbéli skálát. Nehogy úgy tűnjön, hogy járatosak a kérdésben…

A XVI. században a virágének megítélését szemmel láthatóan a szélsőségek jellemezték. Sylvester lelkesedésében és a prédikátorok megvető nyilatkozataiban az a közös, hogy lokalizálni próbálták a műfajt, illetőleg az ilyen néven összefoglalt műfajokat hol nyelvi-formai értékei elismerésével, hol anélkül. Abban egyetértenek, hogy az általuk vallott tudós irodalmi kánonok egyikében sincs helye a virágéneknek. Mondhatni: negatív halmaz; az kerül ide, amit máshonnan kizártak. (Láthattuk: ugyanilyen laza, körülhatárolatlan kánonként kell elképzelnünk a középkori vágáns költészetet.)

A nem-hivatalos, befogadói kánonban nyilvánvalóan differenciáltabb helye volt a világi daloknak. Pirnát Antal és Horváth Iván ennek jegyében rekonstruálhatták a XVI. századi magyar irodalom műfaji-stiláris rendszerét. A világi szerelmi líra valószínűleg sokkal közelebb állt a köz- és népköltészetből ismert késő vágáns stílushoz, mint a trubadúrok (hazánkban nem kimutatható) irodalmi örökségéhez vagy akár a petrarkizmushoz. Ez utóbbiak meghonosítását és a rájuk épülő költői magatartásforma elterjesztését kétségkívül Balassi Bálintnak köszönhetjük. Az újabb szakirodalom – a korai virágénekek vizsgálatával – elsősorban az ő műveinek történeti poétikai értékeléséhez járult hozzá. (Horváth Iván, Pirnát Antal és Kőszeghy Péter vitacikkeit Tóth Tünde [2004] összegezte, legújabban: Kőszeghy 2014, 102–117 és másutt.) Balassi a közköltészeti hagyományoktól elrugaszkodva szerzőközpontú, alanyi lírával és megkomponált versciklussal kísérletezett, s ez még akkor is érdem, ha tudjuk, hogy nem mindenben követte naprakészen Európa irodalmi divatját. (Leegyszerűsítve: a kompozíció korszerűsége átértelmezi néhány archaikusabb műfajú vagy beszédmódban írt versét is.) Mivel a ránk maradt virágénekek zöme későbbi Balassinál, igen nehéz megállapítani, hogy humanista vagy petrarkista motívumaik a műfaj régebbi velejárói voltak-e, avagy csupán Balassi nyomán terjedtek el. Stoll Béla és Szilasi László szerint inkább az utóbbi: a stiláris hatáson, hatásokon túl az addig jórészt szájhagyományozó műfajok literalizálódása is tetten érhető: az írásbeliség átvette a profán, de azért mégiscsak irodalmi hatásoknak engedelmeskedő szövegcsoport továbbörökítését. Több kutató felhívta a figyelmet a szerelmi líra archaikus, talán már a XVI. század előtt meglévő vonásaira: a trágárabb réteg („lator dúdolás”, vö. Pajkos ének) elkülönülésére, a női dal, illetve a hajnalének (alba) fontosságára. (A női dal problematikájáról bővebben: Horváth I. 1982, ill. Földes 2005.)

A XVII. századi anonim szerelmi lírát tekintve – a fentiek nyomán – újabb kételyek övezik utunkat. A magyar virágének-hagyomány kétarcúságának okát ugyanis még többfelé kereshetjük. Elgondolkodtató, hogy a műfaj feltételezhető alapjait – a jelentéstelibb, valódi virágszimbolikára épülő alkotásokat – gyakorlatilag nem ismerjük. Ezek a dalok, úgy tűnik, középkorias jellegüknél fogva a szóbeliségben éltek, de legalábbis kimaradtak a kéziratos rögzítés hagyományából. Egy virtuális csoport viszont alkalmatlan a tudományos vizsgálatra. Ráadásul a XV–XVI. század fordulójáról ránk maradt két töredékben is csupán egy megszólítás és egy refrénsor jelenti a virágmotívumot – ez vajmi kevés ahhoz a kifinomult növényi jelképrendszerhez képest, amelyről akár az Énekek énekéből, akár a késő gótikus keresztény művészetből, akár Balassi idézett verséből tudomásunk van. Vegyük észre: a virágének talán már a XVI–XVII. században archaikus kifejezés volt, s a virágmotívumok jelentésvesztése már a kora újkorban megindult. A vizsgálható halmaz erről a másodvirágzásról tanúskodik: a virágnevek megszólítássá, nyelvi dekorációvá válnak, s értelmüket nem a képi ornamensek adják, hanem maga az udvarlás. Többségükben inkább a természeti kezdőképek továbbélését figyelhetjük meg, semmint a Virágok vetélkedéséből ismert klasszikus jelképrendet. Ilyesmivel – Esterházy Pál versén (RMKT XVII/12, 127. sz.), illetve a XVIII. század eleji Rózsa és Viola-dialóguson (RMKT XVII/3, 268. sz.) kívül – majd csak a reformkorban találkozunk. Az újkeletű virágszimbolika ráadásul a műköltészetből átvett formulákkal bővül, például a Ha én rózsa volnék népies műdal-szövegében. (Elsőként: Magyar, és Erdély országi Kalendáriom [1829] OSZK 1518/1829; vö. Erdélyi 1846–1848, I, 43. sz.) Ekkoriban már (német mintára) hazánkban is olvashattak az érdeklődők virágnyelv-zsebkönyveket, amelyek a csokrok helyes összeállításában, „megfogalmazásában” voltak segítségükre. Ez a titkos nyelv az igen, a nem és a talán finom érzékeltetésére törekedett. (A magyar nyelvű virágnyelv-zsebkönyvekről részletesen: Szabó Zs. 1997. Az 1822. évi kolozsvári Uj és ó kalendariomban szintén megjelent egy rövid virágnyelv-magyarázat [OSZK 1530/1822].) A régebbi versek legfontosabb növény-toposzai viszonylag egyszerűek voltak: a megpillantott, megkívánt és leszakított virág (a szerelmesek egymásra találása); a virágzás és a hervadás ellentéte; a széltől elhajló nádszál mint a hűtlenség allegóriája.

A virágok és növények felvonultatásán túl láthatatlan hálózatot alkotnak az egyéb természeti motívumok is, különösen a madarak. Akárcsak a virágok esetében, ez utóbbiaknál sem építhetünk viszont szigorú logikai rendszert arra, hogy milyen nemű szereplőt jelképez a sas vagy a sólyom: közel sem mindig férfiakat! (Néhány saját meglátásom: Csörsz 2015a. A későbbi hagyományban is megmarad ez a kettősség, pl. Weöres Sándor A holdbéli csónakos c. színművében szintén Sólyomistennő szerepel. Köszönöm Szilágyi Mártonnak, hogy felhívta figyelmemet erre; vö. Szilágyi M. 2014c.) Úgy tűnik, a szerelmi témák megverselésekor szabadon cserélgették a toposzokat, elszakadva a kiforrottabb középkori gyakorlattól. Szinte csak annyi volt a poéták feladata, hogy elrendezzék a témához tartozó kötelező szókincset. A vándorstrófák – különösen a XVIII– XIX. században – ugyanerre utalnak: zárt műegész helyett némelyik közös dallamra „összeénekelt” dal szakaszaiban néha ellentétes nemű beszélőt találunk, máskor egymásnak ellentmondó lelkiállapotok leírását. A hajdani szövegcsaládokból kilépett, új kontaminációs láncokba kapcsolódott versrészletek túlélik a XVII. századi repertoár visszaszorulását, például:

Isten hozzád, szép viola,
Kit szájam gyakran csókola…

Ezek a rímpárok lassanként rímtoposzokká, mi több: műfajspecifikus „versmorfémákká” válnak.

A virágénekekből kirajzolódó „attitűdtérkép” néhány poétikai főirányt is kijelöl, mint arra Küllős Imola már 1968-ban fölhívta a figyelmet. Noha részletesebb elemzésük meghaladja e fejezet kereteit, de a XVII. századra összpontosító majdani kutatások talán hasznát vehetik. Néhány kiragadott témakör ebből a gazdag motívumtárból – a teljesség igénye nélkül:

a) idealizált kedves, látomás, tündér, istennő

b) vágyakozás távoli vagy elzárt helyzetből

c) vágyakozás, majd kegyosztás: „engedd meg / megengedem”

d) szakítás utáni feszültség: megmaradt vágyak, fáziskésés, bosszú, hűtlenség

e) keserves, melankólia (sorsénekek szerelmi motivációval)

A XVIII. század a fenti témakörök mellé egy újat is beilleszt, nem kis mértékben Amade László hatására. A vetélkedés, certamen jól begyakorolt műfajának nyilvánvaló hatására ennek szerelmi változata is felbukkan: a férfi és a nő egymást kérdőre vonó, esetleg kioktató, morális leckéztetéssel és ígéretekkel tarkított (gyakran párbeszédes, „kettős”) dalai, amelyek új távlatot nyitnak a régi szövegmagok aktualizálásához.

A XVIII–XIX. századi közköltészeti források számos példát kínálnak arra, hogy a régies, de eltérő korú strófák miként rendeződhetnek újra egy másik műfaj vonzásában. Az általános szerelmi keservesek és a bujdosóénekek, búcsúversek kapcsolatai mintegy feloldják a szorosabban vett műfajok határait, s gyakoriakká válnak az efféle ötvözetek:

Elmegyek én más országro
bujdosom más országokra,
Nesze rózsám utoljáro
egy pár csok piros arczádro.

Jaj ha tűndérre lehetnék
tűndér módra eltűnhetnék,
Hídjed rózsám visza jőnnék,
véled csendessen mulatnék

Tűndér is vagy, majd nem látlak,
ha látnálak meg fognálok,
Kebelemben szoritnálak
soha ki sem botsátnálok. […]
(Henczy József-ék. [1831; Stoll 774], 59–60, 1–3. versszak. A 2–3. strófa egy XVII. századi erdélyi szerelmi dal kezdete volt, vö. RMKT XVII/3, 279. sz., az idézett vers teljes kiadása ennek jegyzeteiben uo., 712.)

Ez utóbbi strófa hosszú életét mutatja, hogy Verestói György egyik temetési prédikációjába is bekerült:

[…] a’ Magyaroknál, hogy más Példával most ne éljek, a’ bujaságnak tüzével, mint valami Babilon lángjával, belől Égö Ember, ha szerelmesét maga előtt nem látja, azt Tündéresnek szokta nevezni, és sokszor zabolátlan indulatitól el-ragadtatván, ama’ szemtelenségnek művhelyében koholtatott Versekkel meg-is szokta siratni:

Tündéres vagy: mert nem látlak.
Ha látnálak, meg-fognálak, ’s a többi.

(Verestói György: Holtakkal való barátság, I–II, Kolozsvár, 1783; Németh S. K. 1984, 883. Érdekes, hogy Jékely Zoltán ugyancsak felhasználta ezt a sort 1940-ben írt, Verestóit imitáló művében: Tséri Verestói György, a XVIII. század erdélyi órátora. [Az adatot Szilágyi Mártonnak köszönöm.])

Szintén „elnyűhetetlen kabátnak” tűnik az a versmag, amely köré a XVII. század óta többféle formában élő tréfás férjpanasz-szövegcsalád épült. Az Új hírt mondok, minden reá hallgasson kezdetű daltípusban (RMKT XVII/3, 42. sz. [1704 k.]) eredetileg az özvegy férj sorolja három feleségének hajdani rossz tulajdonságait. A hosszú és részletes csúfoló a XVIII. század közepére teljesen kikopott a használatból. Az egyik szakasz viszont külön utakra tért:

Ez mindenre io volt, az mire köllöt,
Tsak a szövés fonyás néki nem köllöt,
Az hol czégért látot, oda sietöt,
Akarki itta megh, de ö fizetöt.
(RMKT XVII/3,, 42/I, 11. versszak.)

Utódai a régi műfaj üzenetének továbbörökítőiként, zárványaiként bukkannak fel a későbbi forrásokban:

Volt jó feleségem a mire kellet,
Orso guzaly néki soha nem kellet,
A hol Czégért látott oda sietett,
A ki néki bort mért, annak fizetett,
Oda Oda Oda sietett,
És ki néki bort mért annak fizetett.

Volt nékem jó férjem a mire kellet,
Kassza Kapa néki soha sem kellet,
s. a. t. mint fellyebb.
(Tahy Gáspár: Hasznos Mulatságok [1821–1839; Stoll 1237], 34b)

Az én Uram jó volt a’ mire kellett
Kasza kapa néki soha se kellett
A’ hol czégért látott oda sietett
A’ ki neki bort mért annak fizetett.
Annak annak annak fizetett
A’ ki néki bort mért annak fizetett.

Feleségem jó volt a’ mire kellett
Szita rosta néki soha se kellett
A’ hol bált tartottak oda sietett
A’ ruha szabóknak sokat fizetett
Sokat sokat sokat fizetett
A’ nagy parádére sokat fizetett.
(Udvardy János népdalgyűjteménye [1832] MTAK RUI 8r 206/52, 56b [96], 147. sz.; a Bohókák és Allegoriák című ciklusban. További XIX. századi adatokat sorol fel Stoll Béla az RMKT XVII/3, 42. sz. jegyzeteiben, 575.)

3. Gravaminális és vegyes műfajok

„A mi időnkben a Magyar Poéták
Kis Hazánk vesztét sok izben dúdolták…”
(Felvinczi György: A jeles procuratoriának illendő ditséreti [1697] = RMKT XVII/13, 355, 8. versszak.)

Egyes műfajcsoportokról szükségképp féloldalas benyomásunk lehet, ha csak azokat a szövegeket vizsgáljuk, amelyek az adott korszakban alakultak ki. A közköltészet egyik sajátossága, mint láttuk, az időbeli mélység és a mellérendelés kettőssége, a szimultaneitás. A XVIII. századi bujdosóénekek, a keservesek és a szerelmi líra egy része is százéves versekből vagy azok újraköltéseiből állt. Olvasásszociológiai és mentalitástörténeti vizsgálatuk tehát csak akkor lehetséges, ha hozzáolvassuk a források korábbi, hasonló műfajú anyagát is.

Vajon minek a kimondói voltak a régi szövegek? Mitől voltak nélkülözhetetlenek a XVIII. század számára? A kérdés (legalább vázlatos) megválaszolásához belső összefüggéseket kell keresnünk a műfajok és a hagyományozódás rendszerében. Későbbi példával: a rock and roll magyarországi története nemcsak saját virágkorát jelenti, hanem hozzá tartoznak a nyugati szórakozásformákkal szembeni kultúrpolitikai reakciók; a médiatörténet (ez esetben a rádiózás, a lemezek, majd kazetták beszerzésének és használatának lehetőségei); a komolyzene elzárkózása; a magyar könnyűzene alternatív megoldásai (a tábori gitározástól a vendéglátós zenekarokon át a táncdalfesztiválokig); az identitás- és a divatközösségek; s nem utolsó sorban a későbbi rokon műfajok integráló mozzanatai, vagyis az a tendencia, ami stilizálva vagy mesterséges retródivatként, „szüleink ifjúkorának zenéje”-ként újraélve folyamatosan táplálkozott a nyugati, majd hazai előzményekből. Más szavakkal: a külső kontextus, a hordozók, továbbá a nyelvvé, normává és moduláris eszköztárrá válás folyamatai együtt adnak erről megfontolandó szempontokat.

Korszakunkhoz visszakanyarodva: a XVIII. század hagyománya a világi közköltészetben egyszerre volt naprakész és régies, épp ezért okozhat gondot a XVII. és XVIII. századi keservesek, bujdosóénekek, illetve a szerelmi dalok korszakonkénti elkülönítése. Jó néhány korábbi szöveg állandó jelenlétével és intenzív hatásával számolhatunk a XVIII. század folyamán és a XIX. század első felében, sőt néha még tovább. Figyeljünk a nótajelzésekre is, hiszen – ha a régi alapszöveg már szerepelt a forrásban – gyakran hatással lehetnek az új versekre. A Dávidné Soltári című kéziratban (1790–1791) a Teli kertem zsályával kezdetű refrénes dal (102. sz.) például 17. századi eredetű nótajelzése, a Nem szóllok [én senkiről] hatására a szokásos 7, 7, 5, 5 szótagú sorok helyett 4×7-essé alakult. (Kiadása: Stoll 1984, 125–126.)

A régi szövegek állandó pontokat jelölnek a lassan változó műfajhierarchiában. Hasonló folyamatok nyilván korábban is lezajlottak a magyar nyelvű populáris költészetben, ám nincs hozzá ennyi kézzel fogható adatunk, tehát nem tudjuk nyomon követni egy-egy szövegcsalád vagy -típus átalakulásait 100–150 éven át. Ezt a vizsgálati terepet – közismert, szinte nyomasztó adatbőségével – elsőként a XVIII. századi közköltési források kínálják fel a kutatónak. Egyúttal szembesülhetünk a műnemek arányának változásaival is. A döntően epikus karakterű XVI–XVII. századi anyag (Ilosvaitól Gergei Alberten át Gyöngyösiig) szabályosan befészkeli magát az ízlés egy kitüntetett pontjára; e művek számtalan újrakiadásban látnak napvilágot. Gvadányi József verses epikája épp amiatt lehet olyan sikeres, mivel e tekintetben – sok rejtett újdonság és egyedi vonás ellenére – igen jól összesimul a hagyományos műfajtársakkal, s mindenekelőtt azonos hordozókon szerepel velük.

A régi énekek „nem adják fel” pozícióikat egészen a XIX. század elejéig, néhol még tovább megőrzik azokat. Ennek hatásaképp bizonyos műfajok megújulása késik, átalakulásuk lelassul, hiszen nemigen írnak egyező propozíciójú régi szövegeket, ha a régieket aktívan használják. Egyik ékes példája ennek az Asszonynépek, vegyétek eszetekben kezdetű házassági intő-oktató ének, amelynek eredeti kolofonja 1622-es dátumot őriz, de egészen az 1820-as években lezárt Makói énekeskönyvig nyomon követhetjük, olyannyira lezárja a műfajt. (RMKT XVII/3, 30. sz., a makói változat kiadása: Küllős 2012, 172–175. A műfajról bővebben: Küllős 2005b.) Néhány topogenetikus rokon alkotás, tematikus újraírás jelzi a zárt szövegkincs megrepedezését, az éneklő-olvasó közösségek alternatív érdeklődését. Ugyanakkor ezek is igen szoros összefüggésben vannak régies előképeikkel, legfeljebb a metrumban vagy más, korszerűsíthető elemben újítanak.

Ezt figyelhetjük meg A nyúl éneke címmel közismert XVII. századi (a Kájoni-kódexben latin változatban, továbbá kétféle dallammal is megörökített) tréfás panaszdal esetében. (Erről és későbbi műfaji rokonairól: Csörsz 2016.) A XVIII. századi közönség számos ponyvakiadásból ismerhette, sőt gyaníthatólag inkább onnan, mint a szájhagyományból. A korabeli vélekedések szerint ez a ponyva maga volt az alantas népszerűség, az igénytelen literatúra allegóriája. Állítólag még a XIX. század vége felé is közmondásként használták: „Még a Nyúl históriáját sem tudja!” (Erre utal Seprődi János közlése [1974, 234], aki Erdélyi Pálra hivatkozik mint szóbeli közlőre.) Orczy Lőrinc negatív felsorolásában szintén „előkelő” helyen szerepel a hitvány olvasmányok között:

Ha vesztek írási leg böltsebb Királynak,
Meg marad élete Stilfrid Argírusnak,
Mását még árúlják Nyúl Históriának,
Ilylyen sorsa lehet te monda mondádnak.
(Költeményes holmi egy nagyságos elmétől, kiad. Révai Miklós, Pozsony, Loewe Antal, 1787, 9; vö. Seprődi 1974, 234.)

Sokáig úgy gondolták, maga Csokonai írta meg (a korábbi feltevést semmi sem igazolta, így már sem a kritikai kiadásban, sem az életmű időrendjének kézikönyvében [CSÖM Kronológia] nem szerepel) ennek az – általa éppoly megvetéssel emlegetett – éneknek a tréfás alkalmi, epikus parafrázisát egy nyúllopásról, amely maga is a „nyúlhistória” rangjára pályázik (Currens de lepore). (A szövegtípus nyugat-európai forrásairól és értelmezéseiről: Turóczi-Trostler 1938.) Csaknem bizonyos, hogy más volt a szerző, de a régi szöveget jól ismerő, s az alantas tréfák iránt fogékony diák lehetett; Szilágyi Ferenc Zámolyi Nagy Istvánban azonosította. (Szilágyi F. 1981, 28. Zámolyi Nagy István [1770–1841] valóban debreceni diák volt ekkoriban, később a Dunántúlon tevékenykedett református lelkészként.)

A XVIII–XIX. század fordulóján egy másik travesztia is készült ugyanerre a lírai helyzetdalra, amelyet aztán az 1840-es évekig nyomon követhetünk ponyván és kéziratokban. (E műfaji kapcsolatról előzetesen: Csörsz 2012b, 441; részletesebben: Csörsz 2016.) A Pitypalatty éneke (Szörnyű nagy a munkám) (RMKT XVIII/15, 7. sz.) látszólag egy madárkáról szól, ám az szántóföldi idillből hamar panaszkodásba csap át: az aprócska jószágot mindenki háborgatja, szórakozásból és véletlenül is az életére törnek, időtöltésképp pusztítják őt és fészkét. A versben nem szó szerint ismétlődnek a nyúl panaszai, hanem tartalmilag, ám az ősszöveget jól ismerő korabeli olvasók ebben a korszerűsített, cseh-osztrák rokokó dallamra készült átköltésben is megérthették a régi (és mindig aktuális) utalásokat. Arra, hogy elsősorban moralizáló dalnak tartották, a tanulságot kimondó strófán túl („Ez ugyan nem mese”) egy XIX. század közepi énekeskönyv utal, ahol Intő Dal egy Madár’ képében címmel olvasható. (Mf.: MTA 269/IV, lapszám nélkül.)

A bujdosóénekek régies, de sokáig eleven műfaja ugyancsak a XVII. század örökségéből táplálkozott. (A műfaj történetéről bővebben: Csörsz 2014b.) Egyidejűleg szerepeltek a kéziratokban épebb, akár a versfőket is megőrző variánsok, illetve a más szövegcsaládokban (főként keservesekben és szerelmi búcsúdalokban) feloldódó, kontaminált megoldások. A két legismertebb, Jánóczi András Ideje bujdosásimnak (RMKT XVII/14, 189. sz.), illetve Geszti István Gondviselő édes Atyám kezdetű éneke (RMKT XVII/14, 187. sz.) a XVIII. században sok változatban terjedt. Az előbbinek Jankovich Miklós egy szlovák változatát is feljegyezte I čas prišel k vandrovani kezdettel (Varga 1977, 93. sz.). Nem kizárt azonban, hogy a magyar szöveg sem XVII. századi, inkább 1750 körüli. (Ebbéli véleményemről bővebben: Csörsz 2014b, 162–163.)

E műfaj hangsúlyváltozásai akár tematikai átrendeződéshez vezethetnek. Az Egy bujdosó szegény legény és a Bánotimnak örvényében kezdetű dalok a XVII. század végén még a kóborló vitézek énekei voltak; ennek az életformának a visszaszorulásával csak néhány strófájuk maradt használatban, s gyakran beleolvadtak az említett, ugyancsak 4×8-as metrumú bujdosóénekekbe. Gyakran említett példa az Őszi harmat után, amely eredetileg szerelmi búcsúdal volt, csak később vált bujdosóénekké, sőt kuruc relikviává (lásd alább) (RMKT XVII/3, 276. sz.). Ennek fordítottjára is van példa. A Bokros búk habjai rám tódultanak kezdetű bujdosóének a XVII. század végén születhetett. Bár egyik, korábban még nem azonosított előképe az El kell válnom, látom, tőled, édesem (El kell mennem, nincs mit tennem, édesem) kezdetű szerelmi dal, amelyben a rímszavak egy része is azonos (Kádár-ék. [XVII. század 1. fele]; Vásárhelyi-daloskönyv [1672 k.], vö. RMKT XVII/3, 49/I–II. sz.; az utóbbi ének kezdősora más közkeletű, XVIII. századi búcsúdalokban is visszaköszön, de a Bokros búk habjaival már nincs kimutatható kapcsolat vagy kontamináció), de ennek csupán két XVII. századi variánsáról tudunk, míg a bujdosóéneket széles körben ismerték: a XVIII. század végi kollégiumi melodiáriumokban és Csokonai kéziratában egyaránt felbukkan. Néhány későbbi értelmező viszont ismét inkább a szerelmi búcsú műfaja felé terelgette, s ennek szellemében költötte át a (fővariánsait tekintve egyáltalán nem erről szóló) bujdosódalt (RMKT XVII/14, 184/X–XIII.).

Másfajta tematikus vonzás „semlegesíti” helyzetdallá a Bujdosik, bujdosik szegény árva legény kezdetű bujdosóéneket, amikor némely XVIII. századi feljegyzésben a „szegény árva deák” lesz a hőse. (RMKT XVII/14, 191. sz. és jegyzetei.) Így immár egy konkrét élethelyzetről tudósít, s ez némileg beláthatóbb panaszegyüttes, mint a sorsénekekből kihallható teljes reményvesztettség.

A nyomtatványok, különösen a ponyvák külön kutatást érdemelnek a régi szövegek néha mesterségesnek tűnő életben tartása miatt. (Pogány Péter kutatási eredményei nem mindig szűrődnek át a mai tudományos köztudatba, pedig ő rengeteg új adattal szolgált.) Rendszeresen megjelentek ponyván XVII. századi bujdosóénekek (Ideje bujdosásimnak) és szerelmi közköltészet (Bolondság volt nádhoz bízni; Ifjúság, mint sólyommadár; Sokan szólnak most énreám); a XVIII. század végi közönség már jórészt csak innen ismerhette őket. Jankovich Miklós és Aranka György gyűjtőszenvedélye jelzi, hogy a régi versek megőrzésére törekvő tudós hazafiak ugyancsak szívesen fordultak ezekhez a bizonytalan datálású, de tömegesen használt forrásokhoz. A ponyvák oralitáshoz fűződő viszonya pedig esetenként felülmúlja a kéziratokat is. Mindazon XVI–XVII., illetve XVIII. századi világi szövegek, amelyek nagyobb mértékben felbukkannak a paraszti folklórban – régi dallamtípusokkal, gyakran hosszú, emlékezetből énekelt strófafüzérekkel – érdekes módon valamennyien megjelentek ponyvakiadásban, az Árgirustól a Tholdin át Kádár István históriájáig, A kánai menyegzőtől A nyúl énekéig és az említett szerelmi dalokig. Sőt úgy tűnik, egy jellegzetes XVIII. századi dallamot megőrző népdaltípus, Az árgyélus kismadár… (MNT III/A, 779–792. sz., jegyzetek: 1001.) szövegéhez ugyancsak egy ponyvafüzet, méghozzá egy kései Árgirus-kiadást lezáró árversike adta az alapötletet:

RÁ-FEJEZÉS

Árgirus’ kis madárkája nem ſzáll minden ágra,
Én ſem fekſzem mindenkor a’ paplanyos ágyra,
A’ míg Árgirusról én többet írhatok,
Addig a’ markomba öt krajtzárt adjatok.
(História ama’ szép ifjú Árgirusról […] Őſzi Vetés után ſokaknak kedvek töltéſéért. Nyomtattatott MDCCXCIV. Kolozsvár, II. sz. Akadémiai Kvt. 128936.)

Az Árgirus szó szerinti részletei egy prózai, antikizáló meselejegyzésben is visszaköszönnek (Küllős 2011a, 20; Benedek Elek kolligátumából), nem beszélve a gyakori verses említésekről, amelyek magát a mesehőst érintik. Máskor a sokat szidott ponyvák jellegzetes címsorozatában szerepel; erről még lesz szó a kötet záró fejezetében.

Bezerédj Imre kivégzés előtti búcsúéneke, a Boldogtalan fejem, mire jutott ügyem (RMKT XVIII/14, 9. sz.) nótajelzésként szerepelt e füzetekben, de magát az alaptextust csak kéziratok őrzik. A kuruc vitéz sorsát – saját, naivra hangszerelt álláspontja szerint – elvbarátainak irigysége és ármánya pecsételte meg, ők juttatták vérpadra. Valójában tényleg áruló volt, jóllehet előtte a kuruc sereg egyik legeredményesebb vezérének számított. Az ének bizonyosan későbbi Bezerédj 1708-as kivégzésénél. Erre több minden utal. Egyrészt kiemeli az ismeretlen költő, hogy az osztrákok is nagyra becsülték Bezerédj vitézi erényeit:

Sokszor az ellenség nékem fejet hajtot,
Austria Orszag-is jó Vítéznek tartott.
(Szárnyai Márton-ék. [1772–1776; Stoll 1086], 54b–55b, 6. versszak.)

Másrészt komoly hangsúlyt kap, hogy a kuruc közösség önmagát számolta fel az érdekellentétek miatt. Talán másokat is figyelmeztetett a „Régi szabadságért kész voltam meghalni” sor.

Az újabb alkotások terjedésében is fontos szerep jutott a ponyváknak, tehát semmiképp se tartsuk e kiadványokat csupán a régiségek új kiadásainak. Épp az a legjellemzőbb vonásuk, hogy a hagyományba illeszkedő régebbi darabok mellett a legújabb, immár piacképessé vált verseket is publikálták. Az üzleti szempont hagyományszervező lehetőségeit (a XVIII–XIX. századi kalendáriumok ilyen vonásairól pl. Mikos 2010; a ponyvakiadások szociológiájához újabban: Csörsz 2015c.) példázzák a Mátyus Péter és mások által kiadott, nagy hatású vőfélykönyvek (1793-tól). A nyilván már korábban is létező, helyi változatokban virágzó műfajt ezek a sokszor újranyomtatott kiadványok valósággal standardizálták, bizonyos értelemben el is szürkítették, de a vőfélyek szerencsére sok helyen máig fenntartották saját ételköszöntőiket is. (A XIX. század második felének kelet-magyarországi vőfélykönyveiből kritikai szövegkiadás készült: Tóth A. 2015.) A populáris nyomtatványok kettősségét már a kora újkori ősformák, a debreceni és kolozsvári „ősponyvák” érzékeltetik. E kötetben több helyen lesz még szó a kéziratos és a nyomtatott hagyomány közti mediális, illetve poétikai eltérésekről, különösen a mobilitás terén.

A nyomtatott megjelenés máskor is szabványosító erejű lehetett. A XVIII. századi világi lírában jól érezhető egyfajta vákuumhatás, különösen, ha a protestáns és katolikus egyházi népénekek korai, már a XVI–XVII. században több kiadást megért szövegtörténetével vetjük össze. Ez utóbbiak már ekkoriban igazi közkinccsé, egyben a további variálódás alapjává váltak, különösen a XVI. századi protestáns énekeket is integráló Cantus Catholici (1651), majd még inkább a Kájoni János szerkesztésében kiadott Cantionale Catholicum (1676, 1719) segítségével. A világi verstermés azonban nem kapott ilyen „hátszelet” a 3–10 szöveget közlő XVIII. századi aprónyomtatványokig, amelyek egyidejűleg fogadták be a régóta (már a kiadók dédszüleinek kora óta!) nyomdafestékre váró régies dalkincset és a legújabb költői divatok termékeit: a magyar rokokó, majd az érzékenység dalait. A nyugat-európai irodalmakban ez a folyamat sokkal előbbre járt: már a XVII. században tömegesen jelentek meg kötetes formátumú, illetve hasonló, pár lapos chapbookok, Flugblattok a francia, az angol vagy a német olvasók-éneklők számára. (Ezekből ízelítőt ad – különösen a gazdag angol és skót termés rokon vonásait vizsgálva – Küllős 2004, 56–58, további szakirodalommal.)

A szerelmi líra és a vőfélyrigmusok textológiai tanulságai azért fontosak, mivel a legalább olvasni tudó vásárlóközönség kibővül, s ennek nyomán bizonyos szövegek terjedése – aktív szóbeli használatuk mellett is – az írásos megerősítéseken alapult, tehát az újrafolklorizálódás tartotta őket életben. Néhány régi alkotás ebben az új mediális helyzetben valósággal beelőzött az újabb keletű, de lassabban terjedő közköltészeti mezőnybe. Más módon volt közkincs a kéziratok repertoárja és máshogyan a nyomtatványoké. Az érintkezések ellenére, illetve a cenzurális okokat is hozzáértve jól látható, hogy a saját használatú, személyre szabott kéziratos szöveghez képest a ponyva ugyan eklektikus, de explicit benyomást kelt. Lezárt, jól csomagolt árucikk, amihez két polturáért bárki hozzáférhet. A nyomtatványok újradefiniálják az emlékezethatár fogalmát, s az egyéni szövegismeret a szó szoros értelmében művelődéstörténeti kérdéssé válik, amely immár összefolyik az iskolázottság terjedésével, majd a folklorizmussal.

A hagyomány rétegződése napjainkban is tart. A Fordulj, kedves lovam című, kuruc tárgyú népköltési antológiában¹ például egy sehol nem variálódó, egykor invariáns jellegű szöveg köszön ránk: a csíkszentléleki Bocskor János-énekeskönyv (1716–1739) Édes hazám, szánjad válásom kezdetű bujdosóéneke. Milyen szép lenne, ha Szabolcs megyei felbukkanásából messzemenő következtetéseket vonhatnánk le…! Ám a vers 4., átigazított, pontosabban betoldott sora („Németté lett magyar földön nincs maradásom”) mindent elárul: Móra Ferenc A majtényi patak című elbeszéléséből került a szájhagyományba. (A Móráéhoz hasonló történeti szövegintarziákról: Szigeti Cs. [2016].)

A múltról többnyire nem a múlt hangján szólunk. A kuruc tárgyú XVIII. századi közköltészet kapcsán rá kell döbbennünk, hogy a régiesebb dalok mind korábbiak, a kuruc kort evokálók pedig mind későbbiek. Láthattuk, hogy a régi vers saját használata nem kíván szellemi-filológiai erőfeszítést, hanem a „hagyományban élés” természetes velejárója. Ebből következően a datálás is viszonylagos: egy szöveg tényleges életkorát nem az eredetének időbeli vertikuma jelöli ki, hanem ismertségének és használatának ideje. Így lesz egy kicsit kortalan: a régi ének ugyanúgy aktív, mint a legfrissebb, s így mosódnak el a századhatárok. Ismét pillantsunk vissza: ez a szimultaneitás más folklór hagyományoknak, így a népköltészetnek is jellemző vonása.

A kuruc korinak tartott, kultuszértékű versek egy része ilyenformán nem korábbi a XVIII. század közepénél, tehát az utókor, a „sasnak körme között” fonnyadó ország közhangulatát fejezi ki. A Rákóczi-szabadságharccal egykorú szövegek viszont gyakran invariánsok, s nem állnak mögöttük a közösségi használat csiszoló folyamatai. A kuruc allúziókkal bíró egyéb alkotások, például az Őszi harmat után viszont már régóta ismertek voltak a Rákóczi-kor előtt is. Eredetileg nem volt kuruc üzenetük, ez már csak a XVIII. században rakódott rájuk. Valójában tehát szinte kimarad a XVIII. századi közköltészetből a hiteles kuruc kori anyag, helyét a visszatekintő-imitáló pozíciójú szövegek foglalják el – például a Rákóczi-nóta, a Nincs becsületi a katonának, a Hol vagy te most, nyalka kuruc, a szlovák-magyar keveréknyelven írt Hej, mikor én huszár voltam Rákóczi vojnába és így tovább –, illetve a jóval korábbi, vegyes régiségek: politikai üzenet nélküli keservesek, bujdosóénekek. Jellemző, hogy már a XVIII–XIX. századi közönség is gyakran későbbi alkotásokat tartott kuruc relikviának. Ennek ékes példája a Rákóczi-induló (zenei gyökerei is csak 1730-ig visszavezethetők Magyarországon), a Rákóczi imájaként említett Győzhetetlen én kőszálom kezdetű fohász (az 1740-es évektől adatolható) (RMKT XVIII/14, 6. sz.; történetéről bővebben: Csörsz 2007f, 2012c), sőt a Thököly verbunkja alcímmel is feljegyzett reformkori politikai dal, az Édes hazámfiai. (Somogy Vármegyének Hazai Dalla. Thökölyi Verbungja. 1826 eszt. = Kelecsényi József: Mulattatók Tára [1832–1840; Stoll 783], 20a.)

Jól nyomon követhetjük egy-egy régi szövegmag aktualizálását e műfajokban is. Néha csak egy-két strófa éli túl a régi szöveget, a többit újraköltik, kicserélik. Az Egy éneket hallék Ó-Tordában kezdetű erdélyi vénlánypanasz minden változata megörököl egy-két szakaszt a XVII. századi alapszövegből (RMKT XVII/3, 46. sz.; RMKT XVIII/4, 51. sz.). A Mit búsulsz, kenyeres kezdetű ironikus szegénylegényének (RMKT XVII/10, 90. sz.) a XVIII. században gyakran szerepel ponyván és kéziratokban; Gvadányi József és Berei Farkas András is idézték. A vers értelmének koronkénti finom retorikai elmozdulásait és a mentalitástörténeti összefüggéseket Balázs Mihály elemezte (Balázs 2011). A Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek kezdetű keservesnek Stoll Béla két XVIII. századi átköltési ágát azonosította. (A XVII. századi alapszöveg: RMKT XVII/14, 190. sz., a XVIII. századi közvetlen utódok: XVIII/15, 149–150. sz.) Hangnemük híven követi a Baróti János nevével fennmaradt ősformát, de önálló fogalmazásúak. Velük egy időben viszont számos forrás még az alapszöveget őrzi, tehát párhuzamosan mozoghattak a hagyományban.

A Hol vagytok, Pegazus, Parnassus leányi egy hosszú, gyakran 10 strófát is meghaladó szerelmi keservesként alakult ki 1670 táján. Számos XVIII. századi feljegyzését ismerjük, nótajelzésként is hivatkoztak rá. (Kismarjai György-ék. [1742; Stoll 205], Gyászban öltözzetek, Apalló (!) leányi – a Deák és Kupidó párbeszéde.) Ponyván nem jelent meg, de váratlanul felbukkan a váci Énekes Gyűjtemény első, 1799-re datált kötetében (32. sz.). A kései változatban az ősszöveg hosszú lamentációja mindössze három versszaknyi sóhajjá tömörödik a pars pro toto-technika jegyében. (Bővebben: Csörsz 2009d, 185–186.)

Hol vagytok Pegaſus, Parnaſsus leányi
Mulatozó Muzsák, Apolló’ húgai,
Legyetek ſzívemnek meg-vígaſztalóji
El-múlt örömimnek viſzſza térítőji.

Nem kérem tőletek Tullius’ bőlts nyelvét,
Sem vitéz Hektornak bátor, ’s méréſz ſzívét,
A’vagy Achillesnek vagdalkozó kezét,
Tsak egyedűl kérem ſzívemnek örömét.

Bujdosom erdőkön, kietlen mezőkön,
Nints meg-maradáſom ſem hegyen, ſem vőlgyön,
Mint a’ könyű labda a’ jádzó’ kezében,
Szinte úgy van él’tem habok’ tengerében.
(RMKT XVII/3, 201/IX.)

Az 1–2. szakasz a XVII. század végi alapszöveg első két strófája volt, tehát a vers invocatiója. A 3. versszak csak XIX. századi változatokban bukkan fel, így kontaminált elemnek tarthatjuk. Retorikailag azonban ez a változat is megáll a lábán, hiszen a Múzsák vigasztalására bujdosás közben, a sors hullámverésének kiszolgáltatott állapotban is szüksége van a léleknek. A Világi énekek és versek (1800) című kéziratban viszont a hosszú változat szerepel, ami meglepő, mivel a forrás más XVII. századi szövegei már jórészt átalakultak (például a Hová készülsz, szívem, tőlem elbujdosni a megszokott 3×12 helyett 4×12-es).

Egy kevésbé ismert XVII. századi ének is felbukkan száz év lappangás után. Porrá váló, mulandó életem címmel, Pataki Anna nevével maradt fenn egy 1670-es évekbeli erdélyi keserves. (Kritikai kiadása: RMKT XVII/11, 124. sz.) Ennek az egyedi szövegnek immár felező 12-esre alakított, de még felismerhető utóda Ó, jaj, porrá váló, mulandó életem kezdettel megjelent egy ponyvafüzetben (Kesergő szíveknek szomorú énekei, 1791; nótajelzése épp az imént ismertetett Hol vagytok Pégáſus etc.) (OSZK 819.066, Első.), kéziratos másolata pedig egy felvidéki gyűjteményben található (1800). (Világi énekek és versek B. P. [1800; Stoll 557], 94a–95a.) Sőt, a Ki kit szeret, ha nem szép is, kedves az annak kezdetű tréfás pipadicsérő (1800 k.?) szintén egy XVII. századi versből kapta kezdősorának lényegét, méghozzá egy moralizáló énekből. (RMKT XVII/14, 181. sz. Érdekes, hogy ez a pipavers is egy szerelmi dalt parodizál, akárcsak a XVIII. század végi Életemnek, víg kedvemnek tajtékpipája [RMKT XVIII/4, 155. sz.], amelyről Csokonai Szerelemdala kapcsán lesz szó.)

Attribúciós kérdéseket a címadás is felvet: vajon kinek az éneke?… Horváth Iván idézi az anekdotát Kossuth bicskájáról, amelynek „[c]sak a pengéjét kellett kicserélni egyszer, mert elvásott. Egyszer meg a nyelét, mely korhadni kezdett.” (Horváth I. 1994, 42.) A mi esetünkben hozzátehetjük: Kossuthot is többször cserélték a bicska mögött. A Rákóczi-nótát bárki énekelhette, csak épp a fejedelem nem, hiszen a vers épp őt szólongatja a sorsára hagyott, nyomorgó nemzet nevében, ráadásul legkorábban 15 évvel a halála után. (Egy érdekes elemzési szál: Szilasi 2008, 261–262.) A címadás mégis többnyire az ő nevéhez köti már a XVIII. század végi variánsokat. Fordított esetről is tudok. A Szentsei-daloskönyv őriz egy Rákóczi Ferenc nevében írt, protestáns éneket (Fölséges nagy Isten, szentséges nevedben), amelyet 1704 tájára datálnak. Az eddig magányos szövegként ismert hazafias könyörgésnek nemrég előkerült egy 1783-ra datált, de valójában korábbi változata. (A gyűjteményről legújabban: Csörsz 2015b.) Rákóczi személyesebb szavai eltűntek a szövegből, amely az ősváltozat egyik belső strófájával kezdődik (Ha kihoztál minket, Uram, Scithiábul), s amely egy kortárs helyzetre reagáló, kesergő pasquillussá vált az átköltés során. Néhány hevenyészett, szótagszám-hibás sorral is találkozunk – ám az ismeretlen költő mégis új életre hozta az akkor már több évtizedes szöveget (RMKT XVIII/14, 14. sz.).

A XVII. századi szövegmagok esetenként már a XIX. század elejére eltűnnek a szemünk elől, s nyersanyaggá, frazeológiai keretté vagy motivikus alapötletté válnak az új szövegekhez (ez utóbbira példa a Bolondság volt nádhoz bízni daltípus beépülése Petőfi Sándor Kuruttyó című korai versébe) (Csörsz 2014c, 217–218). Hasonló jelenségre lehetünk figyelmesek az alábbi, szintén reformkori cento kapcsán. Több ismert XVIII. századi mulatódal részletei alkotják a dal változó strófarészleteit, köztük egy XVII. századi barokk szerelmi idill, a Búm elfelejtésére kezdetű kéziratos szöveg (RMKT XVII/3, 171. sz.) kései reminiszcenciája is!

Adjon Isten bort és buzát, Egésséget és szép léányt Mindenben bövséget lélek üdvösséget. Juhe pajti de jó élet de jó a ki igy tehet. Éljünk csendes békességben Ne tegyünk mi életünkben semmi ravaszságot Avagy roszaságot. Juhe pajti de jó Élet, [de jó] a’ ki így tehet.

Ez a’ világ már ugy sem sok Azt használyák az orvosok Mink pedig vigadyunk, Magunkat vidicsuk. Juhe paj[ti de jó életű de jó a ki igy tehet.] Búnak elfelejtésére fájdalmi elüzésére, Élyünk hegyi borral A füles kancsoval Juhe pajti de jó élet, de jó A’ ki ugy tehet.

(Vö. Vígan élem világom = RMKT XVIII/8, 59. sz.) (Énekeskönyv [XIX. század 1. fele; Stoll 855], 7b–8a.)

Hivatkozások

Albert 2005 = Székelyudvarhely református és katolikus diáksága 1670–1871, kiad. Albert Dávid, s. a. r. Máté Ágnes, Szeged, SZTE Régi magyar irodalomtörténeti tanszék, 2005 (Fontes Rerum Scholasticarum, 8).

Balassi1993 = Balassi Bálint összes versei, s. a. r. Kőszeghy Péter, Szentmártoni szabó Géza, Budapest, Balassi, 1993 (Régi Magyar Könyvtár: Források, 4).

Balázs 2011 = Balázs Mihály, „Mit búsulsz, kenyeres...”, in: MAMŰL LX, minden kor, a főszerkesztő, Kőszeghy Péter születésnapjára, szerk. Bartók István, Csörsz Rumen István, Jankovics József, Szentmártoni Szabó Géza, Budapest, rec.iti, 2011, 154–162.

Bartók I. 2007 = Bartók István, „Nem egyéb, hanem magyar poézis”. Sylvester János nyelv- és irodalomszemlélete európai és magyar összefüggésekben, Budapest, Universitas, 2007 (Klasszikusok).

Bocskor = Bocskor János énekeskönyve 1716–1739, Domokos Pál Péter hagyatékából s. a. r. Csörsz Rumen István, Kolozsvár, Kriterion, 2003 (Téka).

Bódis 2010 = Bódis Tamás, A kolozsvári és debreceni énekeskönyvek dallamai a mai református énekeskönyvben, in: Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, rec.iti, 2010, 489–512.

CSÖM Kronológia = Kronológia (Pótkötet) = Debreczeni Attila, Csokonai költői életművének kronológiai rendje, Budapest–Debrecen, Akadémiai–Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

Csörsz 2005b = Csörsz Rumen István, Közköltészet a többnyelvű Magyarországon (1700–1840), in: Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből, szerk. Bíró Ferenc, Budapest, Argumentum, 2005, 207–260.

Csörsz 2007c = Csörsz Rumen István, Közköltészet Erdélyben a XVIII. század második felében (Néhány kutatási szempont), Erdélyi Múzeum, 69(2007)/3–4, 157–166.

Csörsz 2007d = Csörsz Rumen István, Másodvirágzás „a szerelem argumentumában” (Egy kötet margójára), in: Szabó T. A. 2007, 283–295.

Csörsz 2007f = Csörsz Rumen István, Történelmi hősök helyzetdalai a 18–19. századi magyar közköltészetben, in: Folklór és történelem, szerk. Szemerkényi Ágnes, Budapest, Akadémiai, 2007 (Folklór a Magyar Művelődéstörténetben, 3), 123–138.

Csörsz 2007g = Csörsz Rumen István, „Vinum facit rusticum optimum latinum”. Latin bordalok a XVIII–XIX. századi magyar közköltészetben, in: „Nem sűlyed az emberiség!”... Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk. Jankovics József, felelős szerk. Császtvay Tünde, szerk. Csörsz Rumen István, szabó G. Zoltán, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007 (www.iti.mta.hu/szorenyi60.html), 349–358.

Csörsz 2009d = Csörsz Rumen István, Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Budapest, Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165).

Csörsz 2012b = Csörsz Rumen István, Kisbolygók nagy bolygása (A 18. századi magyar közköltészet kritikai kiadásáról), in: Filológia és textológia a régi magyar irodalomban. Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28., szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2012, 435–446.

Csörsz 2012c = Csörsz Rumen István, Rákóczi halála nagypénteken – Mikestől a közköltészetig, in: Író a száműzetésben: Mikes Kelemen, szerk. Tüskés Gábor, mts. Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Lengyel Réka, Budapest, Universitas, 2012 (Historia Litteraria, 28), 226–236.

Csörsz 2014b = Csörsz Rumen István, „Bujdosom szoros utakon”. A régi magyar bujdosóénekek poétikája, I, in: Doromb: Közköltészeti tanulmányok 3, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, reciti, 2014, 139–186.

Csörsz 2014c = Csörsz Rumen István, Pönögei Kis Pál, avagy Petőfi és a közköltészet, in: Ki vagyok én? Nem mondom meg. Tanulmányok Petőfiről, szerk. Szilágyi Márton, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 203–226.

Csörsz 2016 = Csörsz Rumen István, A nyúl és a pitypalatty. Két moralizáló vers a 17–18. századi magyar közköltészetből, in: Nagy az Isten állatkertje. Állatságok a magyar irodalomban, szerk. Mercs István, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Társaság, 2016 (Modus Hodiernus), 48–78.

Csörsz 2015a = „Madári szép szabadságom”. A 17–18. századi magyar szerelmi közköltészet madárszimbolikájához, in: Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, reciti, 2015, 95–119.

Csörsz 2015b = Csörsz Rumen István, Nyelvemlék, közköltészet, hamisítás, in: Stephanus noster. Tanulmányok Bartók István 60. születésnapjára, szerk. Jankovics József, Jankovits László, Szilágyi Emőke Rita, Zászkaliczky Márton, Budapest, reciti, 2015, 369–382.

Csörsz 2015c = Csörsz Rumen István, 18. századi magyar világi ponyvakultúra – a vallásos kiadványok tükrében, in: Amicitia. Tanulmányok Tüskés Gábor 60. születésnapjára, főszerk. Lengyel Réka, szerk. Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Kiss Margit, Lénárt Orsolya, Budapest, reciti, 2015, 347–362.

Dala 1997 = Dala Sára, Bogáti Fazekas Miklós Énekek éneke-fordítása és a virág-énekek frazeológiája, Tiszavirág, 1997. október, 3–15.

Dukkon 2003 = Dukkon Ágnes, Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2003.

Erdélyi 1846–1848 = Népdalok és mondák, A Kisfaludy-Társaság megbizásábul szerk. és kiad. Erdélyi János, Pest, 1846–1848 (Magyar Népköltési Gyüjtemény).

Ferenczi–Molnár 1972 = Ferenczi Imre, Molnár Mátyás, Fordulj kedves lovam... Rákóczi és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban, Vaja, 1972.

Földes 2005 = Földes Zsuzsanna, Az archaikus szerelmi líra és a női dal, in: A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században. A Szegeden 2003-ban megrendezett régi magyar irodalmi konferencia előadásai, szerk. Ötvös Péter, Pap Balázs, Szilasi László, Vadai István, Szeged, 2005, 103–109.

Földes 2008 = Levélbe öltözik a fa. XIV–XVI. századi cseh szerelmes versek, vál., szerk., utószó Földes Zsuzsanna, ford. F. Kováts Piroska, Pozsony, Kalligram, 2008.

Horváth I. 1982 = Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Budapest, Akadémiai, 1982¹, 2004².

Horváth I. 1994 = Horváth Iván, Szöveg, 2000, 6(1994)/11, 42–53.

Knapp 2004 = Knapp Éva, Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században. Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez, Budapest, Universitas, 2004 (Historia Litteraria, 14).

Kocziány 1957 = Őszi harmat után... Szemelvények két ismeretlen XVIII. századi énekeskönyvből, bev., jegyz. Kocziány László, Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, [1957].

Kőszeghy 2014 = Kőszeghy Péter, Balassi Bálint. Magyar Amphión, Budapest, Balassi, 2014.

Küllős 1968 = Küllős Imola, A XVII. századi kéziratos lakodalmi és szerelmi költészet és a folklór műfajai, szakdolgozat (kézirat), Budapest, ELTE BTK, 1968.

Küllős 2004 = Küllős Imola, Közköltészet és népköltészet. A XVII–XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata, Budapest, L’Harmattan, 2004 (Szó-hagyomány).

Küllős 2005b = Küllős Imola, „Asszonynépek, vegyétek eszetekben...” A didaktikus költészet egyik nagy típusa, a lakodalmi intő és oktató énekek, in: A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században. A Szegeden 2003-ban megrendezett régi magyar irodalmi konferencia előadásai, szerk. Ötvös Péter, Pap Balázs, Szilasi László, Vadai István, Szeged, 2005, 127–145.

Küllős 2006 = Paródiák, groteszkek, halandzsák versben és prózában a 18–19. század populáris kultúrájában, in: Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére, szerk. Ekler Andrea, Mikos Éva, Vargyas Gábor, Budapest, L’Harmattan, 2006, 408–425.

Küllős 2011a = Küllős Imola, Irodalmi, közköltési és folklór szövegek Benedek Elek énekeskönyv-kolligátumában, in: A népköltészet terített asztalánál. Tanulmánygyűjtemény (Benedek Elek-emlékülés, 2009. december 4–5.), szerk. Benedek Katalin, Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 2011, 9–24.

Küllős 2012 = Küllős Imola, Közkézen, közszájon, köztudatban. Folklorisztikai tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 2012.

Mikos 2010 = Mikos Éva, Árpád pajzsa. A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században, Budapest, L’Harmattan, 2010 (Szó-hagyomány).

MNT III = A magyar népzene tára. III/A–B. Lakodalom, s. a. r. Kiss Lajos, Budapest, Akadémiai, 1955.

Nagy J. 2004 = „Mennyei Parnasszus”. Sárospataki diákok halottbúcsúztató versei, s. a. r. Nagy Júlia, Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudomá-nyos Gyűjteményei, 2004 (Acta Patakina, 16).

Németh S. K. 1984 = Németh S. Katalin, Magyar orátor a XVIII. században: Verestói György, 66(1984), 855–888.

Pintér 2010 = Pintér Márta Zsuzsanna, A bor a régi magyar színpadon, in: Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, rec.iti, 2010, 413–426.

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II, A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk. Jankovics József, Kőszeghy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Budapest, Balassi, 2000.

Sebestyén A. 2004 = Sebestyén Attila, „Költészeti iparos-üzem”, Studia Litteraria XLII, 2004, 40–62.

Seprődi 1974 = Seprődi János válogatott zenei írásai, kiad. Almási István, Benkő András, Bukarest, Kriterion, 1974.

Stoll = Stoll Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542–1840), 2., jav. és bőv. kiadás, Budapest, Balassi, 2002. Hálózati változat:

http://www.bkiado.hu/doku/html/stoll.html

(hivatkozás: stoll+ tételszám).

Stoll 1956 = Virágénekek és mulatónóták XVII–XVIII. század, s. a. r. Stoll Béla, Budapest, Magvető, 1956.

Stoll 1984 = Pajkos énekek, vál. Stoll Béla, Budapest, Szépirodalmi, 1984 (Magyar ritkaságok).

Szabó T. A. 1970 = Haja, haja, virágom. Virágénekek, gond., bev. Szabó T. Attila, Bukarest, Kriterion, 1970.

Szabó T. A. 1981a = Szabó T. Attila, A magyar diákéneklés történetéhez [1931], in: Sz. T. A., Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek V., Bukarest, Kriterion, 1981, 162–173.

Szabó T. A. 1981b = Szabó T. Attila, A diák dicsérete [1944], in: Sz. T. A., Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek V., Bukarest, Kriterion, 1981, 174–175.

Szabó T. A., ifj. 2007 = Ifj. Szabó T. Attila, Növények a virágénekekben – a népi növényismeret tükrében, in: Haja, haja, virágom. Virágénekek (2., jav. kiadás), gond., bev. Szabó T. Attila, a kiadványt gond., a CD-mellékletet szerk. Csörsz Rumen István, Kolozsvár, Kriterion, 2007., 265–281.

Szabó Zs. 1997 = Szabó Zsuzsanna, A virágok nyelve?, Tiszavirág, 1997. október, 16–22.

Szigeti Cs. 2015b = Szigeti Csaba, A magyar vaudeville 1823-ban, in: Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, reciti, 2015, 283 –312 .

Szigeti Cs. [2016] = Szigeti Csaba, Van, hiszen lehet (lehetséges régi magyar költészet a modern történelmi regényekben), Budapest, Balassi, megjelenés előtt.

Szilágyi F. 1981 = Szilágyi Ferenc, Csokonai művei nyomában: Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1981.

Szilágyi M. 2014c = Szilágyi Márton, A magyar őstörténet ironikus mitizálása (Dugonics-, Sajnovics- és Arany-nyomok, A holdbeli csónakosban), in: „Tánc volnék, mely önmagát lejti”. Konferencia Weöres Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 248–264.

Szilasi 2008 = Szilasi László, A sas és az apró madarak. Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Budapest, Balassi, 2008 (Humanizmus és Reformáció, 30).

Tóth A. 2015 = Tóth Arnold, Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században. Kéziratos vőfélykönyvek Északkelet-Magyarországon, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 2015 (Officina Musei, 22).

Tóth T. 2004 = Tóth Tünde, Balassi a régi magyar irodalom történetében: regiszterek és stílusok. A virágének-vita, Gömörország, 2004. ősz, 12–20.

Turóczi­Trostler 1938 = Turóczi­Trostler József, A nyúl éneke és a farkas panasza (Világirodalom magyar ponyván), ItK, 48(1938), 217–227.

Varga 1977 = A kuruc küzdelmek költészete, s. a. r. Varga Imre, Budapest, Akadémiai, 1977.

VÉV = Világi énekek és versek 1720–1846, vál., szöv. gond. Csörsz Rumen István, műfaji bev. Küllős Imola, Budapest, Unikornis, 2001 (A Magyar Költészet Kincsestára, 97).

Voigt 1969–1970 = Voigt Vilmos, „A szerelem kertjében”. Szempontok lírai népdal szövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához 1–2, Ethnographia, 80–81(1969–1970), 235–275.

Zemplényi 1993 = Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Budapest, Universitas, 1998 (Historia Litteraria, 4).

Zemplényi 1998 = Zemplényi Ferenc, Régi magyar irodalom és európai közköltészet, ItK, 97(1993), 554–568.