Förköli Gábor

Bethlen Miklós, az emlékíró

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

1. Életrajz és életmű

Bethlen Miklós (1642–1716) az egyébként is gazdag és színes életművel rendelkező erdélyi emlékírók – Kemény János, Bethlen Kata, Rettegi György, Apor Péter és mások – közül is kiemelkedik mind sokrétű és izgalmas elbeszélőként, mind gondolkodóként. Politikai intrikákban bővelkedő élete francia regényírót is megihletett (Dominique Révérend, Mémoires historiques du comte Betlen Niklos, 1736), de a mai olvasó számára már nehezen szétszálazható politikatörténeti vonatkozásokon kívül legalább ugyanolyan érdekesek szövegeiben az emberi lényről mint olyanról megfogalmazott reflexiók. Ezekből plasztikusan kirajzolódik mindaz, amit a későreneszánsz és a koraújkori protestáns szellemi életet az emberi jelenséggel kapcsolatban izgatta. A szakirodalom sokszor emlegeti – általában a pontosítás, a kiigazítás céljával – Szerb Antal észrevételét, aki Bethlent az esszé műfaját „feltaláló” Montaigne-nyel állította párhuzamba. Bár intellektuális attitűdjében a szigorú protestáns Bethlen sokban különbözött a szkepticista-epikureus francia nemestől, önéletírása az Esszékhez hasonlóan szerteágazó, enciklopédikus szöveg, és tökéletesen alkalmas arra, hogy rajta keresztül ismerjük meg a kora újkori ember gondolkodását.

Bethlen Miklós a bethleni Bethlen család sarjaként született Kisbúnban (Boiu, Románia), 1642. szeptember 1-jén. (A család másik ága, amelyikből Bethlen Gábor fejedelem származott, az iktári előnevet viselte.) Édesanyja Váradi Borbála, édesapja Bethlen János, a történetíró erdélyi kancellár volt, a nagyenyedi, a székelyudvarhelyi és a marosvásárhelyi református kollégiumok támogatója. Amikor Miklós politikai pályája felível, ő is támogatója lesz ezeknek az intézményeknek, és ő lesz a nagyenyedi és kolozsvári kollégiumok főgondnoka. Változatos tanulmányairól részben saját Önéletírása révén sok adat fennmaradt. 1652 és 1656 között Gyulafehérvárott Keresztúri Bíró Pál, majd a francia Isaac Basire tanítványa volt, de a híres herborni professzorral, Johann Heinrich Bisterfelddel is megismerkedett. 1658-tól Kolozsvárott, Apácai Csere János kezei között tanult tovább. 1661-ben külföldi peregrinációra indult, megjárta Heidelberg, Leiden és Utrecht egyetemeit, majd Oxfordba is eljutott. 1664-ben tért haza Párizson keresztül, ahol fogadta őt XIV. Lajos hadvezére, Turenne marsall, a pénzügyi főintendáns Colbert, és Hugues de Lionne külügyi államtitkár. Ekkor már igazi diplomáciai küldetést bíztak rá: neki kellett elvinnie a francia király levelét I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemhez. Hazatérése után Csáktornyára küldték a horvát bán, a költő Zrínyi Miklós udvarába. Szemtanúja volt a bán halálának, és Önéletírásának egyik legtöbbet idézett része éppen a vadászbaleset és Zrínyi utolsó perceinek a leírása. Ezután a kezdődő Wesselényi-féle szervezkedéshez csatlakozva, együttműködve a néhai költő és hadvezér bizalmas emberével, Wittnyédy István soproni ügyvéddel Velencében és Bécsben folytat tárgyalásokat a magyar főurak lehetséges francia szövetségeseivel a Zrínyi család nevében.

Politikai karrierje igazán Erdélyben ívelt fel. 1667-ben Udvarhelyszék főkapitányává választották. A Wesselényi-összeesküvés leleplezése után, a protestánsüldözések és koncepciós eljárások megindulásakor megjelentek az első, Bethlen Miklós nevéhez kötött röpiratok: az 1671-es Austriaca austeritas (Osztrák elnyomás) és folytatásai, az Austriacae Austeritatis Continuatio és az Austriacae Austeritatis, ejusdemque continuationis confirmatio. Ezek szerzősége azonban, mint Jankovics József rámutatott, meglehetősen bizonytalan. 1676. április 23-án Bethlent és Béldi Pál háromszéki főkapitányt összeesküvés alaptalan vádjával lefogták és a fogarasi várbörtönbe zárták, ahonnan a következő évben szabadultak. 1677-ben Apologia ministrorum evangelicarum Hungariae (Védőbeszéd a magyarországi evangélikus lelkészekért) című, Kolozsvárott kiadott röpiratában a bebörtönzött, majd gályarabságra ítélt prédikátorok ügyét karolta fel, és a mű függelékében levelet intézett a száműzött prédikátorokhoz.

Bár 1681–82-ben is még az erdélyi hadak főstrázsamestereként majd tábornokként Thököly Imre oldalán harcolt a kurucvezér magyarországi hadjárataiban, minden jel szerint már korábban kiábrándult a franciák felé kacsingató, törökös politikából, és a bécsi irányultság híve lett. Pár év múlva, Buda visszafoglalása után és a Hódoltság korának végén ez lett az erdélyi politika legsürgetőbb kérdése: ha Magyarország középső részén megszűnik a százötven éves török uralom, mi lesz Erdéllyel? Marad-e török vazallusállam, vagy valamiképpen betagozódik a Habsburg Birodalomba, és ha ez utóbbi történik, akkor mennyire tud független maradni? Bethlen Erdély önállósága mellett tört lándzsát, ám az bécsi védnökséggel akarta biztosítani. 1687 végén, 1688 elején ezt a tervet fogalmazta meg Moribunda Transylvania ad pedes augusti imperatoris Leopoldi procejta (A felséges Lipót császár lábai elé vetett haldokló Erdély) c. röpiratában. 1690-ben hatalmas változások rázták meg Erdélyt: Apafi Mihály fejedelem és kancellárja, Teleki Mihály meghalt, Thököly pedig betört Erdélybe, ahol fejedelemmé választották. Bethlen viszont Bécsben tartózkodott ekkor, ahol kidolgozta Erdélynek a magyar korona részére történő átadásának tervét. Ez lett a fejedelemség átadását szabályozó Diploma Leopoldinum alapja. Thököly bukása után 1691-ben a diploma értelmében az erdélyi rendek kormányzóvá választották Bánffy Györgyöt, Bethlen pedig, aki hat szavazattal maradt el mögötte, kancellár lett. Még ebben az évben nyílt levelet írt Franz Ulrich Kinskyhez, a bécsi udvarnak az erdélyi ügyekért felelős miniszteréhez a kölcsönös bizalom megerősítése érdekében és Thököly újabb mozgolódásai ellen. Ezt a kényes egyensúlyt azonban felborította az erdélyi lakosság körében német katonaság egyre terhesebbé váló élelmezése, és a francia származású császári hadvezér, Bussy de Rabutin erdélyi főparancsnokká való kinevezése. Ezekről a fokozódó terhekről, amelyek a Rákóczi-szabadságharc kiváltó okai lettek, Bethlen újabb röpiratai is megemlékeztek.

1702-es bécsi tartózkodása alatt ismét memorandumot írt a császárhoz, amelyet Rabutinnek is átadott, ennek címe Penetralia Transylvaniae (Erdély bizalmas ügyei). Benne Erdély kereskedelmének fellendítését tárgyalta. Ugyanebben az évben Corona Muralis (Falkoszorú, eredetileg római katonai kitüntetés) címen emlékiratot nyújtott be az ifjú József királynak is, amelyben Erdély uralkodásának elméletét tizenkét pontban foglalta össze. Lipót császárnak pedig hasonló célú beadványt írt Arcanum Politicae Transylvaniae (Az erdélyi politika titka) címmel. 1704-ben aztán fellángolt a háború Erdélyben, és Bethlent különösen mélyen érintette, hogy elpusztult a híres nagyenyedi kollégium. Ekkor írta leghíresebb röpiratát a Columba Noe (Olajágat viselő Noé galambja, 1704) címűt. Ebben ugyancsak merész politikai elképzeléseket fogalmazott meg Erdély állapotának konszilidálására: az országrésznek a Német-római Császárságból kellene szerinte protestáns fejedelmet választania, akit a szerző Habsburg hercegnővel házasítana össze. Innentől kezdve a fejedelemség örökletes lenne, és Erdély adót fizetne mind a Portának, mind Bécsnek. A császárnak ajánlott röpiratot Bethlen Rabutint megkerülve akarta Erdélyből kijuttatni, az írást azonban elfogták. A bécsi kormányzat innentől kezdve már nem tolerálta a viszonylagos erdélyi függetlenség megőrzésének szándékát. Bethlent felségárulásért, hűtlenségért letartóztatták és perbe fogták. 1708-ig Nagyszebenben raboskodott, majd Eszékre és onnan Bécsbe szállították. Eszéken kezdte el írni Önéletírását, amelyet Bécsben is folytatott. Ott írta meg Imádságoskönyvét és a Sudores et cruces Nicolai comitis Bethlen (Gróf Behtlen Miklós gyötrelmei és keresztjei) c. latin emlékiratát, amely fogarasi rabságáról és későbbi politikusi tevékenységéről szól. 1712-ben a császár elrendelte, hogy háziőrizet alatt tartsák, a következő évben pedig szállása elől eltávolították az őröket, de a város nem hagyhatta el. 1716. október 27-én halt meg Bécsben. Kétszer nősült, első feleségét, Kun Ilonát 1668-ban vette el, majd ennek halála után 1686-ban Rhédey Júliával kötött házasságot.

Önéletírását 1710. január 23-án fejezte be. Elsősorban második feleségének, Rhédey Júliának, valamint az őt túlélő gyermekeinek, Bethlen Júliának, Ágnesnek, Klárának, és elsősorban Józsefnek szánta okulásul. Mint a legtöbb 17–18. századi emlékiratot, ezt is csak szűk, válogatott közönségnek íródott, és bár Bethlennek a saját előszója szerint nem lett volna ellenére egy latinra fordított kiadás sem a körülmények megfelelő együttállása esetén, nyomtatásban először csak Szalay László történész, jogász és politikus adta ki 1858–60-ban. A fennmaradt kéziratokból Tóth Zsombor eddigi legteljesebb gyűjtése huszonkét tételt számlált össze, ezek javát erdélyi gyűjtemények őrzik. Ezek vagy ún. Bethlen-kódexek, vagyis Bethlen több szövege megtalálható bennük az Önéletíráson kívül, vagy pedig egyszerű másolatok: leszármazottak, rokonok és az Erdély szellemi vagy politikai elitjéhez tartozók körében szolgálták Bethlen Miklós emlékezetét, kultuszát. Textológiai értékelésük még elvégzendő feladat, az elérhető szövegközlések még mindig elég sok kívánnivalót hagynak maguk után. Ezt az elsősorban a családjának szánt emlékiratot az Isten előtti életgyónás is kiegészíti: ez Bethlen Imádságoskönyve, amely az augustinusi hagyományhoz kapcsolódó szenvedélyes vallomás. Az önigazolás, a személyes feltárulkozás gyakorlatához Bethlen filozófiai elméletet is írt: ez az Önéletírás páratlan elöljáró beszéde. Célszerű mindkét narratív szöveget az elméletre vonatkoztatva olvasni. Ehhez kínálnak az alábbi oldalak néhány szempontot.

2. Bethlen Miklós mint diák, mint gondolkodó

Ha nem volna az Önéletírás filozófiai bevezetője, a szöveg valószínűleg akkor is a legintellektuálisabb kora újkori magyar emlékirat lenne. Bethlen kései humanista, tollforgatói öntudata abban is megnyilvánul, ahogy tanulmányairól ír. Szinte minden emlékiratban kiemelt időszak a gyermekkor és az ifjúság, de Bethlen különösen fontosnak tartja elmondani, hogyan lett a legmodernebb filozófiai áramlatokat is ismerő, mégis hagyományos protestáns, bibliás műveltséggel rendelkező ember. Gyulafehérvári mesteréről, Keresztúri Bíró Pálról megtudjuk, hogy szinte még apjánál is jobban szerette. Nem elsősorban a tudóst értékelte benne, nem is főleg tudása vagy módszertana miatt emlékszik rá meleg hangon, hanem azért, mert atyaként bánt tanítványaival; először magyarul tanította meg a tananyagot, nem terhelte a gyermeket memoriterekkel, és még a nyelvtanuláshoz nagyon is gyakorlatiasan állt hozzá. Ki gondolná, de még a román nyelv alapjaiba is bevezette tanulóit az obligát klasszikus nyelveken kívül. Bethlen pontosan látta, hogy Keresztúri kissé maradi is volt nézeteiben, hiszen ifjúkorában Ramus, a klasszikus arisztoteliánus tudományfelfogás legnagyobb 16. századi bírálója ellen tanult érvelni.

Ma is érdekesek és szórakoztatóak Bethlennek a Keresztúri által tanított mnemotechnikára vonatkozó megjegyzései. Az ars memorativa a retorikának egy olyan ága volt, amely beszédek, szövegek vagy a tananyag megjegyzését kívánta segíteni vizualizációs gyakorlatok – pl. tárgyaknak egy képzeletbeli palotában való elhelyezésével, figyelemfelhívó képecskék – segítségével. Mint Bethlen írja, jóságos és atyai mestere Raimundus Lullus klasszikus mnemotechnikáját csak száz aranyért lett volna hajlandó megtanítani neki, amit sokallott: „Istennek hála a Lullianát nem tudom, azok csak bolondságoknak bolondságai, nemcsak hiábavalóságoknak hiábavalóságai, melyről többet nem szólok, hanem csak azt mondom: ha tudós embernek nagy búsulása vagyon, vagy melancholiája érkezik, olvassa Raimundus Lullust, kivált cum iconibus [a képecskékkel együtt], elfakad nevetve rajta.” Ám a „lokális memóriá”-ról jobb véleménye van, mert egy bizonyos Bocsárdi Ferenc nevű nemesember, Keresztúri tanítványa a mester halála után mégiscsak megtanítja neki: „In substantia [lényegében] csak ez: a bibliából két vagy háromezer locust kiszedett, kezdvén a Genesisen, Apocalipsisig, és rész szerént jegyekkel, rész szerént csúfos figurákkal, nevetséges képekkel s fabulákkal distingválta s töltötte el az ember elméjét. Csak egyet hozok elé I. Móz. 15: 5. Ábrahámnak Isten egy tölcsért ad a kezébe, hogy azáltal nézvén az égbe, számlálja meg a csillagokat: hoc pro paradigmate sufficiat [ennyi példának elég]. Ez merő bolondság; de azonban a sok olvasással, examinálással az excerpált locusok inhaereáltak [a kivonatolt szöveghelyek megragadtak] a tanítványnak, és ez nem volt rossz, de csak fucus [külszín, csalétek] volt, és úgy tetszik, drága volt száz aranyon.” (542). Ennek a gyakorlatnak köszönhetően szinte Kereszturival versengő locista, vagyis a bibliai helyeket pontosan idézni tudó kegyes olvasó lesz, aki a Szentírást egyébként is évente újraolvassa.

Későhumanista felfogásáról árulkodik az, ahogy dicséri Keresztúrit, amiért kevés retorikát tanított, több poétikát, valamint helyette logikát, filozófiát és teológiát adott elő. Mint Bethlen írja, a retorikatanítás nem hatékony, rossz latinistákat termel ki, ráadásul jogászkodáshoz, a törvények elburjánzásához és szőrszálhasogató értelmezéséhez vezet, ami – ismét csak a humanista toposz szerint – az erkölcsi romlottság jele. Ez az észrevétel egybevág az elöljáró beszéd nyelvfelfogásával, amely mint látni fogjuk, a szónak (vox) a dologgal, a jelentettel (res) szemben való leértékelésén alapszik – a szó, az ember alkotta törvény és az emberek által terjesztett, olykor hamis erkölcsi ítéletek nem vehetik át az igazság helyét.

Következő meghatározó tanára Apácai Csere János volt Kolozsvárott, akiről feljegyezte, hogy a filozófiát Descartes (1596–1650), a fizikát Henricus Regius (1598–1679), a teológiát Amesius (William Ames, 1576–1633) alapján tanította. Amesius a puritán kálvinizmus alapművének, a hittudományi kézikönyvként is használt Medulla theologiae-nek volt a szerzője, és Bethlen vallásosságára alapvető hatást tett. Az utrechti Regius az elsőként említett Descartes levelezőpartnere volt, az ő fizikáját fejlesztette tovább. Apácai Csere Magyar enciklopédia c. műve is e három szerzőt veszi alapul, és Bethlen könyvtárának valószínűleg fontos kötete lehetett ez a könyv. E helyütt Bethlen Miklós kartezianizmusának problémájáról kell szólnunk, mivel a szakirodalom régi közhelye, hogy Bethlen gondolkodására meghatározó hatást tett a francia filozófus.

René Descartes Értekezés a módszerről c. művében a 16–17. századra jellemző filozófiai szkepticizmus felszámolására vállalkozott, mégpedig a szkepszis radikalizálása révén. Mindenben módszeresen kételkedett, hogy eljusson egy olyan egyetlen igazsághoz, amelyben nem lehetséges kételkedni. Erre építette fel aztán egész filozófiáját. Ez a kétségbevonhatatlan igazság a híres cogito ergo sum, vagyis gondolkodom, tehát vagyok. Minden ezt az elsődleges bizonyságot a gondolkodásért felelős lélek létezéséről tudjuk megszerezni, ezért Descartes gondolatmenete a gondolkodó lélek és a test éles kettéválasztásához vezetett. A két különböző létező mindegyike a maga sajátos törvényszerűségeinek engedelmeskedik, és ezért a Descartes utáni filozófia egyik legnagyobb problémája a test és a lélek közötti közvetítői folyamatok – a megismerés, az érzékelés és az indulatok – leírása lett.

A karteziánus filozófia több jellegzetes tézise is megjelenik Bethlen Önéletírásának bevezetőjében. Ilyen az, amikor erről az Arisztotelésztől származó gondolatról elmélkedik: „Nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu” (Semmi nincs az értelemben, ami előtte ne lett volna meg az érzékekben – vagyis minden képzetünk, gondolatunk az érzékekből származik). A tételt Aquinói Szent Tamás és általában a skolasztikus filozófia is elfogadta. Bethlen azonban ezt a gondolatot az ateizmus előszobájának minősíti. Descartes-tal együtt ugyanis azt vallja, hogy Isten ideájához ember az érzékelés révén nem juthat el, csakis az ész belső, racionális megfontolásai révén. Descartes szerint az elménkben vannak velünk született eszmék (idea innata), amelyek nincsenek ráutalva külsődleges érzetekre. Többen, így Laczházi Gyula is, úgy látják, hogy Bethlen Miklós a karteziánus lélektan egyes elemeit is átveszi. Így például a lélek halhatatlanságát is karteziánus gondolatmenet segítségével bizonyítja. A lélek esszenciája a gondolat, test és lélek egymástól független, és úgy tűnik, hogy a lélek a test nélkül is működhet. Bethlen gyakran idézett példája szerint elképzelhető, hogy az ember szája az imát mondja, lelke viszont messze jár a templomtól. Szókincsébe ugyanakkor arisztoteliánus elemek is vegyülnek még, és a testtel kapcsolatban a testi funkciókért és mozgásokért felelős animális lélekrészről, a lélekkel kapcsolatban pedig az előbbitől megkülönböztetett, a gondolkodásért felelős intellektuális lélekrészről beszél: „Mikor a pap után az imádságot mondod, de az elméd mást gondol, az a gondolat a testtől külön való munkája akkor a léleknek.”

A filozófiai kartezianizmussal Erdélyben közel egy időben jelentkezett a teológiában a coccejanizmus áramlata, amely nevét Johannes Cocceius (1603–1669) leideni teológusról kapta. Nagyon fontos eleme volt gondolkodásának a szigorú Biblia-központúság. Cocceius a Szentíráson kívül elvetett minden más – antik és modern – tekintélyt. Előtte is már fontos protestáns hitelv volt az, hogy egyedül a Szentírás – sola Scriptura – lehet a végső tekintély a hit kérdéseiben, a protestáns egyetemeken és akadémiákon mégis tovább élt a középkor örökségeként egy erősen arisztoteliánus tudományos korpusz, és emellett a fontosabb hitújítók és exegéták tekintélye is megkérdőjelezhetetlenné vált a dogmatikában. Nem véletlenül beszél a szakirodalom protestáns skolaszticizmusról. Cocceius fellépése Descartes-éhoz hasonlóan fenyegetést jelentett erre a régivágású iskolai filozófiára. Cocceiust Leidenben Bethlen is hallgatta, igazán fontossá azonban azért vált szellemi életében a holland teológus irányzata, mivel a családja által patronált nagyenyedi kollégium tanárai közül többen is, így a Bethlent a peregrinációjára is elkísérő Csernátoni Pál is karteziánus és cocceianista nézeteket vallottak. Az 1672-es radnóti zsinat élénken foglalkoztatta Bethlent. Ezt ugyanis azért hívták össze, mert Pósaházi János volt sárospataki tanár és a puritán Tofeus Mihály, Apafi udvari prédikátora a kartezianizmusuk és coccejanizmusuk miatt be akarták tiltani a nagyenyedi tanárok, Dézsi Márton, Pataki István és Csernátoni tevékenységét. Azonban a megtámadott tanárok sikeresen megvédték magukat.

Ezek a tekintélytiszteletet megkérdőjelező áramlatok azonban Bethlenre úgy hatottak, hogy gondolkodásában hagyományosabb elemek is megmaradtak. Az Önéletírás filozófiai bevezetőjének voltaképpeni céljáról kell először is szólni: Bethlen itt a hírnév és a becsület fogalmát igyekszik leírni, és minden filozófiai, antropológiai és teológiai megfontolását – a semmi fogalmáról vagy az időről szóló gondolatát – ennek a célnak rendeli alá. Ezzel akarja filozófiailag is megindokolni emlékiratának szükségességét, hiszen annak célja a szerző szándékai szerint az igazság feltárása, és így a bebörtönzése miatt megcsorbult hírnevének helyreállítása. Mint írja, a hírnév nem más, mint „két embernek egymással más harmadik embernek, vagy állatnak, dolognak állapotjáról, minéműségéről, vagy cselekedeteiről való beszéde, írása, vagy akármi formában való közlése”. Ehhez hasonló a dolgok elnevezései is: embereknek a dolgokról való egymás közti kommunikációját segítik, azonban a névnek magához a dologhoz nincs köze, „semmi qualitast, valóságot, vagy változást nem okoz, nem szerez”. Simon József arra hívja fel a figyelmünket, hogy ez a nyelvfelfogás elüt a kor karteziánus-idealista valamint empirista-szenzualista (pl. John Locke) elképzeléseitől: Bethlennél nem ideáknak vagy érzetadatoknak felelnek meg a nyelvi jelentések, hanem a kommunikáció során konvenciók formájában képződnek meg. Ez nem mond ellent Bethlen filozófiabeli mondernségének – sőt Simon megkockáztatja, hogy ez a nyelvfilozófiát a híres német jogtudós, Samuel Pufendorf (1632–1694) gondolataival lehet rokonságba hozni –, a Bethlen azonban új filozófiai ismereteit is egy hagyományos, a protestánsok számára is fontos gondolatrendszerbe integrálja. Megkülönbözteti ugyanis egymástól a valód becsületet, amely Isten ítéletén vagy ennek emberi megfelelőjén, a lelkiismereten alapszik, valamint a hamis, világi becsületet, amely olyan helytelen ítélet, amely az ember önszeretetén alapszik. Szent Ágoston Kálvin által is osztott leírása a bűnbeesésről éppen azt a hirtelen változást írj le, amelynek során az eredendő bűn következtében az emberben elhalványult Istennek a lelkébe oltott ismerete, és elhalkult a lelkében Isten szava, vagyis a lelkiismeret. Isten szeretete átadta helyét a bűnös önszeretetnek. Az eredeti állapotot csak az isteni kegyelem állíthatja vissza. Az önzésen alapuló világi hírnév múlandó és önmagában semmit sem ér. A magát a világi hírnévre bízó ember az Istenhez képest semmi – ezt a tételt bizonyítja a bevezető egy fejezete, amelyet Bethlen a semmi fogalmának szentelt, és amelyről Laczházi Gyula egy egész tanulmányt írt. Az ember semmivoltát egyedül a lélek halhatatlansága, a túlvilági boldogság mint Isten ajándéka kompenzálhatja.

3. Bethlen Miklós mint politikus

Nem véletlenül értekezik Bethlen az Önéletírás elején a világi becsület és hírnév fogalmáról. A legtöbb 17–18. századi memoár az önigazolás szándékával íródott, a hírnéven esett csorbát akarták szerzőik az igazsággal azonosított saját elbeszélésükkel kiköszörülni. Az önéletírások egy igen jelentős része ezért keletkezett száműzetésben vagy börtönben. A műfaj két francia klasszikusa, Retz bíboros és a Maximáiról ismert La Rochefoucauld egyaránt a Fronde-ban, az abszolutizmusellenese lázadásban való részvételük miatt kényszerültek arra, hogy cselekedeteiket önéletírás formájában indokolják meg – legalább szűkebb környezetük és az utókor számára.

Bethlen pozíciója nem egyszerűen az őt börtönbe juttató felségárulás vádja miatt szorult igazolásra, hanem azért is, mert politikai álláspontja több oldalról is támadható volt. Míg a király az Erdély viszonylagos függetlenségére való törekvés lehetett gyanús, addig az erdélyi főurak éppen politikájának bécsi orientációja miatt néztek rá bizalmatlanul. Sőt, ahogy a Sudores et crucesban megjegyzi, franciatudása is kellemetlen helyzetbe sodorta őt: egyesek az erdélyiek közül azt hitték, hogy miatta érkezett az országrészbe Rabutin. Bethlen írásait tehát nem véletlenül hatja át az a retorika, amely szerint az igazság hasznos, még ha kellemetlen is az érintett személyeknek. Szintén a Sudores et crucesban olvassuk a következőt: „ez okok és források leírásában a generális úr [Rabutin] és a kormányzó úr [Bánffy György] […] a dolog természeténél fogva kerülnek említésre, ha ők e beszámoló miatt megvádoltatásról panaszkodnának, méltóztassanak tudomásul venni, hogy nem én teszem ezt, Bethlen Miklós, hanem a veszedelmes szükségből való menekvés meg az igazság, aminek elhallgatását a lelkiismeret tiltja, leleplezése viszont ezerszer annyit használ a királynak és hazámnak, mint nekem, hitvány és egykettőre halandó embernek.” (Kulcsár Péter fordítása.)

Bethlen, mint láttuk, tisztában volt a hírnév manipulálhatóságával, és az ún. udvari nyilvánosságmodell fogalomkészletét természetesen magabiztosan használta. Az udvarróé szóló moralizáló irodalom a nyilvános kommunikáció megtévesztő gyakorlataival már a 16. századtól kezdve intenzíven foglalkozott. Ezek egy része a szenvedélyek, indulatok kimutatását vagy ki nem mutatását érinti. A kora újkor döntően két kulcsszóval írta le őket: az egyik a szimuláció (színlelés), a másik a disszimuláció (leplezés). A politika moralitásával foglalkozó művek általában a szimulációt mint valójában át nem élt indulatok színlelését elítélték, míg a disszimulációt, vagyis az átélt indulatok eltitkolását megengedhetőnek, sőt olykor – óvatosságból, diszkrécióból vagy illemből – kívánatosnak tartották. Így vélekedett Justus Lipsius is Politicorum libri sex (Hat könyv a politikáról, 1589) szerzője, valamint a téma klasszikus feldolgozója, Torquato Accetto is A tisztes színlelésről c. művében (1641). A disszimulációt maga Bethlen is gyakorolta, és Önéletírásában valamelyes büszkeséggel emlegeti fel, hogy képes volt indulatait elnyomni, és úgy viselkedni övéi előtt, hogy még „országos gondok” se látszódjanak rajta. A Sudores et crucesban szintén felértékeli a disszimuláció képességét, itt viszont éppen azt állapítja meg fájdalmasan, hogy nem gyakorolta eléggé a leplezés művészetét, és ez hozta a bajt a fejére: „Bárcsak langyosabb vérmérséklet és tettben, beszédben, írásban több óvatosság jutott volna részemül!” Apológiájában ebből a hiányosságából farag erényt őszinteségének és lelkiismeretességének a bizonyítására.

Az őszinteség deklarálása természetesen nem jelenti azt, hogy Bethlen ne gyakorolná a leplezés és az elhallgatás művészetét Önéletírásában. A szöveg legfeltűnőbb hiánya, amelyet a szakirodalom is szóvá tett, Bethlen politikai karrierjének a kezdetét érinti. Nem igazán szól arról, hogy peregrinációja után milyen feladattal küldték Zrínyi Miklós mellé, és azt sem írja meg, hogy a bán halála után pontosan milyen ügyekben járt Velencében. Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy milyen szoros kapcsolatban állt a Zrínyi-propaganda és a Wesselényi-féle szervezkedés egyes szereplőivel. Maga írja meg, hogy már korai tanulóéveiben is ismerte Jászberényi Pált, aki nagydiákként segítette a tanítványok korrepetálását Keresztúri mellett. Ő volt az, aki később Angliába ment tanulni, és aki az ottani magyar protestáns diákokkal közösen gyászverseket jelentetett meg Zrínyi halálára Lacrymae Hungaricae (Magyar könnyek) címmel. Később Bethlen pénzt is küldött utána Angliába, valamint hazai hírekről szóló tudósításokkal is ellátta, ahogyan arra a száműzött protestáns prédikátoroknak írott levelében, vagyis az Apologia Ministrorum függelékében is utal. Bethlen Zrínyi bizalmas emberével, Wittnyédy Istvánnal is jóban volt, noha később valamiért kapcsolatuk megromlott. 1664 karácsonyát a dalmáciai Grobnikban, Zrínyi Péterné Frangepán Katalinnál töltötte. Ettől a ponttól az Önéletírás meglehetősen homályos Bethlen céljaival kapcsolatban. Dalmáciából a szerző a Velencei Köztársaságba indult, ahol két hónapot töltött, de hogy miért, azt csak az egyéb történeti kútfőkből lehet kitalálni. Minden bizonnyal a velencei politikai eliten keresztül kellett meggyőznie a franciákat a Wesselényi-mozgalom támogatásáról, hiszen nem sokkal korábban megbízója, Frangepán Katalin maga is járt Velencében, hogy a franciák ottani megbízottjával, Pierre de Bonsyval tárgyaljon. Bethlen a szervezkedésben való részvételét talán azért szégyellte, mivel nem illett abba a képbe, amelyet önmagáról mint a bécsi kormányzathoz mindig hű, Erdély javát a Habsburg Birodalom keretein kereső politikusról igyekezett kialakítani. A politikai játszmák leírása helyett Bethlen a velencei éjszakai életről, a karneváli forgatagról és a hírhedt helyi prostitúcióról közöl pikáns részleteket. Feledhetetlen anekdotát oszt meg szolgájáról, Istvándi Istvánról: „Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az az ő Luciettája néha hajnalban, mikor az ő hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta feje alól az olvasót, és mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez.” Bethlen szörnyülködve menekül az általa csak Szodomának titulált világvárosból. Bene Sándor egyenesen odáig megy a velencei fejezetről szóló merész értelmezésében, hogy szerinte a velencei karnevál leírása, valamint a prostitúció virágzásáról megosztott részletek arról a politikai alakoskodásról és arról a politikai prostituálódásról beszélnek virágnyelven, amelybe maga Bethlen is belekeveredett.

A tulajdonképpeni erdélyi politikai karrierjének ecsetelésekor Bethlen már mindig azt igyekszik bizonyítani, hogy mindenben a lehető legjóhiszeműbben járt el. A Bécs iránti hűségét a Teleki Mihályhoz fűződő viszonyának leírásában is mindig hangsúlyozza. Ez a kapcsolat meglehetősen ellentmondásos volt. Apafi kancellárja hol a török párti politika, hol a bécsi orientáció felé húzott, ráadásul politikai közbenjárásáért francia és császári pénzt egyaránt kapott és elfogadott. Ezt a kétkulacsos politikát Bethlen rossz szemmel nézte, ám elismerően szólt Teleki vallásos buzgóságáról, nagylelkűségéről és eszességéről, és hálás volt neki, amiért segítségével kiszabadult fogarasi börtönéből. Erdély sorsának rosszra fordulásáért azonban alapvetően Telekit hibáztatta. Többek között őt okolja az erdélyi politika egyik legnagyobb lehetőségének elszalasztásáért. I. Lipót császár ugyanis 1686-ban Haller Jánossal, Apafi diplomatájával hitlevelet küldetett Erdélybe – ez volt az ún. Haller-féle diploma –, amely Erdélynek a Habsburg Birodalomba való betagozódását Bethlen meglátása szerint az erdélyieknek kedvező feltételek között szabályozta volna. Ezt azonban Erdély vezető politikusai elutasították, és Bethlen magára maradt a véleményével. Ebben a nem túl előnyös helyzetben szállta meg aztán Erdélyt Antonio Caraffa, a felső-magyarországi császári hadak parancsnoka. Lotharingiai Károly császári hadvezér ezután 1687. október 25-én egyezséget kötött Balázsfalván Telekivel és a magyar rendekkel, amelyben Erdély függetlenségére tett ígéretet adófizetésért és a császári katonaság elszállásolásáért cserébe, de ebből a függetlenségből semmi nem lett később. Caraffa a politikától visszahúzódó fejedelem nevében eljáró Teleki Mihállyal 1688. május 9-én újabb szerződést kötött, amely ellen egyedül Bethlen Miklós tiltakozott: ebben Lipótot és utódait Erdély örökös királyaként ismerték el, és az egyezség értelmében át kellett adni a császáriak részére több katonailag fontos várat. Teleki Bethlen szemében ezért lett áruló, aki visszaélt a fejedelem passzivitásával.

Bethlen 1688-ban Caraffával folytatott tárgyalásokat, és ennek eredményeképpen született meg a császárnak címzett politikai tervezete, a Moribunda Transylvania, amelyben a Haller-féle diplomatervezet szellemiségét akarja megőrizni. Innentől kezdve politikai helyzete nagyon kényessé vált, személyes biztonságáért is aggódnia kellett. Ezekről a kiélezett helyzetekről igen izgalmas sorokban számol be az Önéletírás. Caraffa egyszer odáig ment, hogy fel akarta akasztatni. Ezt Teleki Mihály vallott be utólag Bethlennek, akit inkább maga fogatott le a tárgyalás közben, hogy ez ne történjék meg. Rabutin is kikelt ellene, szemtől szembe szidalmazza őt.

Bethlen önigazoló retorikája szorosan összekapcsolódik az önszeretet fent említett elítélésével. Saját állítása szerint mindig szigorúan elválasztotta egymástól a magánérdeket, a „privátum”-ot a közjótól (publicum bonum), és politikai ügyekben mindig az utóbbit szem előtt tartva cselekedett. Erre a fogalomhasználatra jó példa Bánffy Dénes esete, amely politikai pályája során talán legsúlyosabb lelkiismereti válságot okozhatta Bethlennek. Bánffy, a később kormányzóvá választott Bánffy György apja, befolyásos fejedelmi tanácsos ellen Teleki, Béldi, Bethlen és az erdélyi arisztokrácia java szövetséget kötöttek. Az ürügy hatalmaskodása és fényűző életmódja volt, ám valószínűleg Bánffy óvatos egyensúlypolitikája zavarta leginkább a török- és a Habsburg-párt között ingadozó Telekiéket. Ligájuk a polgárháborúig fokozódó helyzetben végül elérte, hogy Bánffyt 1674 novemberében fej- és jószágvesztésre ítéljék. Bethlen a ligában való részvételét a közjóra hivatkozva igazolja, ami pedig Bánffy személyes végzetét illeti, emlékei szerint már ideje korán óva intette őt a fegyverkezéstől. Mint írja, „[n]ékem in privato [magánemberként, magánügyekben] Bánffi Dienes ellen semmi nehézségem nem volt”. A magánérdek követésének ez a határozott elítélése azonban korántsem jelenti azt, hogy Bethlen emlékiratának ne a magánember megejtően bensőséges ábrázolása lenne az egyik legizgalmasabb vonása.

4. Bethlen mint magánember

Bethlen tudatosan elhatárolja magát a magánemberénél nagyobb perspektívát nyitó történetírástól. Mint Önéletírásának második részében írja, visszatekintve az addig megírt szövegre, könyve első részébe nem akart túl sok „publicumot” – közügyet – vegyíteni, csak annyit, amennyi az ő személyes nézőpontjából előadott történet megértéséhez szükséges. Ahogy politikai pályája is ívelt felfelé, kénytelen volt persze történelmi távlatokat is nyitni elbeszélésében. De a tulajdonképpeni történetírásétól alapvetően különbözik Bethlen célja, amely nem más, mint egyéni lelkiismeretvizsgálat és az egyéni jellem részletes feltérképezése. Mindeközben Bethlen mindenfajta álszemérem nélkül tárja fel testi és lelki életének aspektusait. Egészségéről, étrendjéről, alkoholfogyasztási szokásairól éppúgy értesülünk, mint nemi vágyának mértékéről és prostituáltakkal, kikapós asszonyokkal megélt félresikerült kalandjairól, amelyek lezárultával állítólag szűzen kötötte meg első házasságát. A nagy író, Németh László híres Bethlenről írott esszéjében éppen ezért a felfokozott intimitásért értékeli nagyra az Önéletírást. Németh a hiányzó kora újkori magyar regényhagyomány helyén lévő űrt az emlékírókkal kívánja betölteni, és Bethlent éppen ez a vallomásos őszinteség és kendőzetlenség teszi alkalmas jelöltté.

Bethlen kitárulkozása azonban nem feltétlenül azonos a rousseau-i modern ember önanalízisével, más mintázatokat követ ugyanis. Az önszeretet elítélése miatt már maga az önéletírás műfaja sem volt problémamentes a kora újkorban. Természetesen műfaji mintáknak sem volt híján az, aki mégis saját életét akarta művének középpontjába helyezni. Ám ezeket a mintákat – Bethlen legalábbis így érzi – az önéletírás szerzőjének meg kell neveznie mintegy a maga mentségére. Márpedig ezek a modellek Bethlen esetében a személyesség és az intimitás modern fogalmai felől nézve zavarba ejtő sokféleséget mutatnak. Az Önéletírás bevezetőjében azzal mentegeti magát a szerző, hogy Jób, Nehemiás, Szent Ágoston, Francesco Petrarca és Jacobus Augustus Thuanus (Jacques-Auguste de Thou) is megírták saját életüket. Ha megnézzük ezt a névsort, feltűnhet, hogy igazán személyes hangvétellel író szerzőt csak kettőt találunk a felsoroltak között, Ágostont és az ő Vallomásait nagyon jól ismerő Petrarcát. A felsoroltak közül kettő ószövetségi könyv, Thuanus (1553–1617), IV. Henrik gallikán szemléletű történetírója Commentarius de vita sua (Kommentár saját életéről) c. munkája pedig inkább tekinthető a humanista tudós önreprezentációjának és politikai önéletrajznak, mint vallomásos műnek: ráadásul Julius Caesar kommentárnak nevezett történeti műveit követve egyes szám harmadik személyben beszél benne magáról a szerző. Ha ezek a nevek Bethlen mintái között egymás mellé kerülhettek, akkor nem árt elgondolkozni azon, hogy a személyesség fogalmáról a szerző mást gondolhatott, mint a modern olvasó.

Nem tagadva az Önéletírás és az Imádságoskönyv intimitását és vallomásosságát a legújabb szakirodalom Bethlen Miklós személyisége és egyedisége helyett inkább azokra a kulturális kódokra helyezte a hangsúlyt, amelyek Bethlennek rendelkezésére álltak, amikor segítségükkel saját magáról írt. Ezek a kulturális kódok leginkább korfüggők, leírásuk pedig az eszmetörténet és a történeti antropológia módszereivel lehetséges. Tóth Zsombor a puritán vallásosság felől értelmezte Bethlen vallomásos hangvételét, Laczházi Gyula pedig a jellem leírásának korabeli eszköztárát vizsgálva arra mutatott rá, hogy Bethlen az Önéletírásban a korabeli orvosi és dietetikai ismereteket alkalmazta. Tóth arra is rámutatott, hogy a privát–publikus ellentéte, amely Bethlen szókincsében is tükröződik, és amelynek segítségével Bethlen eltávolítja magát a szigorúan vett történetírói feladatkörtől, nem feltétlenül tükrözi a magánélet modern fogalomkörét. A privát nem mindig ellentéte a nyilvánosnak, a tudottnak és a közösségnek szánt imázsnak, hanem inkább annak része. Nem azonos a kizárólag Isten számára ismert, a vallomásban feltárulkozó benső emberrel (homo interior), hanem preformált szerepköröknek felel meg, amelyek vallásos – akár szentírási – modelleket követnek. Így Bethlen, amikor magáról mint családapáról és férjről ír, akkor a család erkölcsi-vallásos iránymutatójaként, valóságos pátriárkájaként tűnik fel. Ez igaz lehet akkor is, amikor olyan titkos részletekbe avatja be olvasóját, mint kitartó monogám beállítottsága és készséges hajlama arra, hogy házastársi kötelezettségét a lehető legrendszeresebben teljesítse.

Szívesen beszél háztartásának gyakorlati oldaláról is, bizonyítva, hogy önreprezentáció és oecononomia (a gazdálkodás tana, de eredetileg az etikának a háztartással foglalkozó ága) egymástól elválaszthatatlan. Legfeltűnőbb talán az építészet iránti rokonszenve. Utrechti tanulmányai alatt például katonai építészetet alkat, Leidenben pedig polgári, „civilis architecturá”-t Nicolaus Goldmanntól. Kedélyes részletességgel ír Önéletírásában bethlenszentmiklósi reneszánsz kastélyának építéséről, amelyben maga is aktívan részt vett. Bethlen nem szégyenkezik gazdálkodói tevékenysége miatt sem, pedig mint írja, rosszakarói megrótták „kalmárvér”-e miatt. Nagyanyja, Thúri Borbála ugyanis tordai kereskedőcsalád sarja volt, nagyapja, Váradi Miklós pedig kolozsvári kereskedő polgár. Bethlen maga borral, sóval, ökörrel, berbéccsel – ürüvel, herélt kossal –, feleségei pedig többek között mézzel, méhserrel, viasszal kereskedtek. Ezt az érdeklődését az országos politikában is hasznosítani tudta. Már párizsi látogatása során is érdeklődött Colbert merkantilista gazdaságpolitikája iránt 1673-ban aztán exactorként (számvevő) az országgyűlés megbízására Segesvárra utazott, hogy számba vegye Erdély adóbevételeit, és röpirataiban is tett javaslatokat Erdély gazdasági életének megszervezésére.

A gazdálkodó családapa tehát az egész ország számára szeretett volna mintát adni. Mi a helyzet testének és jellemének, külső és belső tulajdonságainak részletező leírásával? Ez a téma az Önéletírás elejéből mintegy hat fejezetet foglal el. Közvetlenül a felmenők és a család ismertetése után Bethlen a testi jellemzőit, érzelmi életét, étrendjét és egészségét fejti ki. Ennek a résznek a helyes értelmezéséhez a korabeli orvostudományt és lélektant kell ismerni. A középkor és a kora újkor a hagyományos antik orvoslás, Hippokratész és Galénosz nyomán szoros összefüggést feltételezett a testi jellemzők és az emberi karakter között. A test és a lélek tulajdonságait elsősorban a humorálpatológia – nedvkórtan – segítségével magyarázták. Az egészség ezek szerint nem más, mint a négy testnedv, a vér, az epe, a feketeepe – erről ma már tudjuk, hogy nem más, mint a lépben felgyülemlő alvadt vér –, valamint a nyirok vagy a nyál egyensúlya. Ha ez az egyensúly megbomlik, létrejön a betegség, amelyet következésképpen az egyensúly helyreállításával és a testnedvek megtisztításával lehet helyreállítani. A négy testnedv megfelel a négy jellembeli alaptípusnak is: akiben a vér túlteng, az szangvinikus; akibe az epe, az kolerikus; akiben a feketeepe, az melankolikus; végül akiben a nyirok, az flegmatikus. Ezt az elvet maga Bethlen is kifejti: „Mindazonáltal a jó egészséget, úgy tetszik, maga az Isten a természet által láttatott öszvekötni a mértékletes és természet szerént való élettel, amely a testben levő tüzet, vizet olyan aequilibriumban [egyensúlyban] tartja, hogy egyik a másik felett való erővétellel és ebben a microcosmusban [a kis világban, vagyis az emberben] való civile bellummal [polgárháborúval] a test országát, amelyben ketten veszekednek, el ne rontsák. Ez az egész medicinának is célja, munkája és summája.”

E négy testnedv és alaptulajdonság arányát a korban megfejthetőnek gondolták a testi jellemzők megfigyelésével, például az arcvonások tanulmányozása – a fiziognómia – segítségével. Ezért ami esetleg exhibicionista feltárulkozásnak, netán a testi hibák humoros, önironikus ismertetésének tűnhet, azzal a szerző valójában jellembéli vonásokat akart reménybéli olvasóival megsejtetni. Mint megtudjuk, Bethlennek fényes, fekete szemei voltak, orra sasorr ( „aquilinus nasus”) volt. „Az én karjaim – írja – az én termetemhez képest felette hosszak voltak, nálamnál sokkal magasabbbaknál is ritkán volt mása. Ahhoz képest kezem ujjai is, körmei is szép hosszúak, de lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek voltak, talán a szűk, kicsiny csizma miatt […] A hajam soha a vállamig sem nőtt felette le, lágy és ritka is volt […] Derekam vékony, csukahasú, kezem, lábam száraz, mint a szarvasnak, mondani csak bőr, csont; nagy temérdek vastag erek, inakból állott a testem, mégis az orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporám szép húsosak, teljesek voltak, úgyhogy az sem testesség és kövérség, ösztövérségnek vagy szikkadt szárazságnak nem mondattathatott, hanem Istentől áldásul adatott könnyűségnek tartottam […]”. Laczházi Gyula korabeli fiziognómiai traktátusok segítségével javaslatot is tesz az egyes vonások értelmezésére. Ezek szerint a szem fényessége a test és a lélek között közvetítő életszellemek bőségére, következésképpen az ember élénk természetére utal; fekete színe az epe bőségét jelenthette; a sasorr a nagyszívűség (magnanimitas), tehát a nemességet, a heroizmust és a nagylelkűséget magába foglaló komplex tulajdonság jele; a sötét haj és szőr a hőé, a lágy haj a félénkségé és az alacsony libidóé, a sovány, eres láb pedig ellenkezőleg, a bujaságé. Mint látjuk, ezek a „megfejtések” sokszor egymásnak is ellentmondanak, különösen ami a szexuális étvágyat illeti, amely Bethlen saját bevallása szerint meglehetősen erős volt. A félénkség annyiban igaz lehet Bethlenre, hogy mint egy helyütt megjegyzi, magát nem tartotta igazán hadra termett, vitéz embernek. A epe bősége is találó lehet, amennyiben egyik legnagyobb jellemhibájának Bethlen a haragot tartotta. Azonban Laczházi is hangsúlyozza, hogy nem a leírás egyértelmű megfejthetősége a lényeg, hanem az, hogy milyen kulturálisan adott kódok határozzák meg benne a megfigyelésre érdemes jellemzőket.

Ez a felfogás a reneszánsz kori emberképtől mit sem különbözik. A kartezianizmus és a későbbi empirista-szenzualista megközelítés sokat változtat ezen a képleten, Bethlen gondolkodása azonban jóval szinkretikusabb. A jellem testi adottságokon alapszik tehát, azonban ez nem jelenti azt, hogy az ember ne lenne felelős a jelleméből fakadó cselekedeteiért. Ezért az Önéletírás és az Imádságoskönyv egy jelentős részét a testi jellemzőkből fakadó indulatok, és az ezekből az indulatokból fakadó vétkek analízise teszi ki. Egész fejezetet szentel például Bethlen saját haragos jellemének. Mint írja, gyúlékony természetű ember volt, de haragja hamar ellobbant. Indulatos temperamentumát imádsággal és sztoikus példák követésével igyekezte mérsékelni. Segített rajta a disszimuláció gyakorlata is, de a legtöbbet alkalmazott módszere a harag, az indulat tárgyától való távozás, vagy annak eltávolítása volt: „Megmondogattam az inasaimnak is, ha ki vészi eszében, hogy rá igen megindultam, pálcát nézek vagy keresek, menjen ki, szaladjon ki az ajtón.” Azon a hagyományos retorikai és lélektani elképzelésen alapult ez a csel, amely szerint az indulatot a tárgynak az érzékekben való jelenléte váltja ki. Az indulatok mérséklésének témakörében értelmezhető a szexuáletikai szempontból releváns részletek megdöbbentő részletessége is. Ezekben a „mag bősége” képviseli a történetekben a testi komplexumból fakadó adottságot, amelyet Bethlen személyes küzdelme, de sokkal inkább Isten kegyelmének közbeavatkozása képes csak elhárítani. A prostitúció kísértését egyrészt a paráználkodáshoz képest kevésbé súlyos vétek, az onánia, másrészt Bethlen gyávasága, a szifilisztől való félelme segít legyőzni. Végső soron pedig Isten gondviselése az, ami ezeket a súlytalanabb botlásokat és apróbb jellemhibákat jóra fordítja, hogy így Bethlen végül elkerülhesse a legnagyobb vétkeket. Ennek a küzdelemnek a megidézésében a szerző bevallottan Ágostont és Petrarcát követi, akiknek a szellemében igyekszik „megvallani ifjúság[a] mocskait”.

5. Bethlen Miklós, a vallásos ember

Bethlen ebben a vallomástételben azonban nem csupán egy tágabb értelemben vett ágostoni keresztény hagyományt követ, hanem egy sokkal konkrétabb vallási áramlatot, a már említett református puritanizmust. Ezt a hatást a szakirodalomban Tóth Zsombor elemezte a legrészletesebben, az alábbiakban az ő észrevételeire támaszkodunk. A puritanizmus a helvét – református – hitvallást követő angol protestánsok mozgalma volt. Olyan teológusaik voltak, mint az Apácai által is tanított Amesius, valamint William Perkins, Richard Baxter, Samuel Annesley és Lewis Bayly. Amesiusszal a magyar prédikátorok a Bethlen által is ismert gyulafehérvári professzor, Bisterfeld révén kerültek személyes kapcsolatba, és Apácainak és Tolnai Dali Jánosnak, a későbbi sárospataki rektornak is írt Amesiushoz szóló ajánlólevelet. A puritanizmus hatása alatt állt Keresztúri Bíró Pál is. A talán legnagyobb hatású magyar nyelvű puritán mű Medgyesi Pál Praxis pietatis (A kegyesség gyakorlata) c. 1643-as könyve Bayly The Practice of Piety c. munkájának a fordítása volt. Puritán vonások figyelhetők meg Tofeus Mihály teológiájában is, akit Bethlen nem csak a nagyenyedi professzorok ügye miatt ismert. Bizonyított tény, hogy A szent zsoltárok resolutiója (1683) c. zsoltármagyarázó prédikációskötetét még a börtönben is forgatta.

A puritanizmus a dogmatikai szigorúság helyett a vallásos élet gyakorlatias oldalára helyezte a hangsúlyt. Képviselői a püspökök tekintélyét önigazgató gyülekezetekkel és a presbiteri rendszerrel igyekeztek leváltani. A hívektől azt követelték, hogy hitük ne külsődlegességekben fejeződjék ki, hanem kegyes életmódjukban. Az eleve elrendelésről, az egyházról mint a kiválasztottak közösségéről szóló kálvini tanítást radikalizálva még a hívőnek született és nevelt embertől is személyesen átélt megtérést vártak el. Pál apostol értelmében megkülönböztették a megtérés előtti, „újjászületetlen ember”-t az új embertől, az újjászületett embertől. A megtérésnek ez az igénye a folyamatos és módszeres lelkiismeretvizsgálat gyakorlatával járt együtt. Márpedig ez Bethlen Imádságoskönyvének a fő jellemzője, hiszen az nem más, mint részletes életgyónás. Puritán gondolat benne az is, hogy a lelkiismeret nem más, mint Isten törvényének immanens megjelenítője. Mint Tóth Zsombor is jelzi, ezt a gondolatot Bethlen terminológiája is aláhúzza: a lelkiismeretet „Isten vicéjé”-nek, helyettesének nevezi, ami nem más, mint Annesley megfogalmazásának – God’s deputy – tükörfordítása. Az üdvösség lépcsőfokainak, „grádicsai”-nak a leírás szintén puritán fogalomkészletet tükröz Bethlennél: „eleve elválasztás”, „elhívás”, „megigazítás”, „örök életre táplálás”, „megszentelés”, „megdücsőítés”. Az örök életre való eleve elrendelésben és az üdvözülésben való bizonyosság sürgető igénye szintén a puritán teológiára jellemző vonás. Mivel külsőséges szertartások révén Isten kegyelmét elnyerni nem lehet, az ember a lelkiismeret révén szerezhet belső bizonyságot arról, hogy a kiválasztottak közé tartozik. A lelkiismeret azonban, bár eredetileg Isten szava bennünk, a bűnös ember romlottsága miatt nem mindig szól tisztán. Az igaz hívőket azonban időnként olyan élménnyel is megajándékozza Isten, amelyekben megtapasztalhatják a Vele való misztikus egységüket (unio msytica). Ilyen természetfölötti élményekről az Imádságoskönyv is beszámol. A tömlöcben sínylődő Bethlent egyszer maga Krisztus látogatta meg álmában: az Úr csókra nyújtotta kezét, de Bethlen nem érezte magát méltónak, ezért Jézus végül a lábát csókoltatta meg vele.

Végül pedig jellemző puritán vonás Bethlen gondolkodásának Biblia-központúsága is. Azontúl, hogy milyen nagy számban citál szentírási helyeket, azokat mindig saját személyére alkalmazza és aktualizálja. Bethlen egyszersmind a protestáns martirológia értelmezési keretében is elhelyezi saját sorsát. Időnként az ártatlanul szenvedő Jóbbal azonosítja magát, máskor pedig az oroszlánok vermébe vetett Dániellel (az Imádságoskönyvben). Olykor egyenesen prófétai szerepkörbe helyezi magát, és Erdély bűneit ostorozza. Ezt tetten érhetjük röpiratainak Thököly-ellenes érvelésében is, amely szerint a török, illetve a velük szövetséges kuruc Isten büntetése volt. A Sudores et crucesban leírja, hogy amikor leszavazták az egyedül általa támogatott Haller-diplomát, Teleki a szemére vetette, hogy bizonyára azért szavazott ellenük, mert a németek felé húzott a szíve. Bethlen ezen a ponton a fejedelemségnek szomorú végzetet jövendöl, felidézve Roboámot, Júda első királyát, akinek az idejében Izrael kiszakadt az egységes zsidó királyságból: „szánom mindnyájuk fejedelmét, a fejedelemasszonyt, a kisded magzatot meg a hazát, és Roboám tanácsosainak siralmas példáján megjövendöltem nekik, amit az idő beteljesített”.

A puritán hagyománnyal azonban óvatosan kell bánnunk. Maga Tóth Zsombor is jelzi, hogy Bethlen esetében a puritanizmus nem tiszta formában jelentkezik, sőt az Imádságoskönyv esetében még csak a református befolyás kizárólagossága sem állítható, hiszen a református és evangélikus vallás a korszakban még nem vált el egymástól élesen sem egyházszervezetileg és kulturálisan. Ha jobban megnézzük Bethlen szövegeit, akkor az is feltűnő lehet, hogy milyen gyakran kel ki bennük a szerző a felekezeti viták, megosztottságok ellen. Ha valóban olvasta Thuanus önéletírását – aki egyébként a francia protestánsokról igen méltányos hangnemben írt történeti munkájában, indexre is került emiatt –, akkor láthatta, milyen szörnyülködést váltott ki a francia humanistából a Szent Bertalan-éji mészárlás. De a felekezetek közötti béke eszméjének, az ún. irénizmusnak komoly szakirodalma volt a protestáns világban is, és a 17. század első felében a legtöbb jelentős erdélyi református teológus a legnagyobb irénista gondolkodó, a heidelbergi David Pareus (1548–1622) tanítványa volt. Ettől függetlenül persze a harmincéves háború, majd a Wesselényi-összeesküvés leleplezése utáni protestánsüldözések továbbra is napirenden tartották a felekezeti ellentéteket. Az Apologia Ministrorum függelékében Bethlen azonban inti az olvasóit, mondván, hogy Wesselényi mozgalmának az oka nemcsak a vallás volt, hiszen a szervezkedő Lippay érsek, Wesselényi, és a Zrínyiek mind katolikusok voltak, mégis kiálltak a haza ügyéért a katolikus kormányzattal szemben. Ebben a munkájában óva inti a katolikus uralkodókat a vallásháború veszélyeivel kapcsolatban; de figyelmezteti a protestánsokat is, hogy ki kell állniuk a mártír lelkészekért.

Bethlen a kisebb horderejű vallásos csetepatékat is elítéli. Ifjúságáról írva megemlíti, hogy akkoriban a peregrinus diákok számos teológiai és filozófiai konfliktust „importáltak”: Angliából a presbiteriánusok és az episzkopálisok (az egyházszervezetet a püspöki tekintélyre alapozók) ellentétét, Németalföldről pedig az arisztoteliánus, a rámista, a coccejánus és karteziánus filozófiák vitáját. „A mü deákink onnan felül lehozták ezeket a neveket és veszekedéseket Erdély és Magyar országba.” Mint írja, tanára, Keresztúri episzkopális volt – dacára az őt érő puritán befolyásnak –, akárcsak a francia származású anglikán Isaac Basire (1607–1676), aki a királyellenes angol polgári forradalom miatt kényszerült száműzetésbe. Az általa szított „haszontalan disptutátiók” miatt ketté szakadt Erdély: míg a főurak és a fejedelem episzkopális maradt, a sárospataki iskola viszont presbiteriánus lett. Basire-t utólag derék, szeretnivaló tanárnak tartja Bethlen, ám ezekben a vitákban szerinte „zelusus [túlbuzgó] és szeles”, „importunus turbo” [kellemetlenül szeles] volt. Az Önéletírás egy másik markáns alakja, Zrínyi Miklós éppen ellentéte Basire-nak: őt a protestáns Bethlen többök között katolicizmusának nyitottságáért tiszteli, amiért „vallásában nem babonás képmutató s üldöző, mindent igen megbecsülő” volt. Ami pedig Bethlen protestantizmuson belüli irénizmusát illeti, Maczelka Csaba újabban felvetette, hogy Bethlenre hatással lehetett Thomas Brown Religio medici (Az orvos vallása) c. értekezése (1643). A protestáns angol szerző művében bizonyos felekezetek fölötti, szinkretista gondolkodás érhető tetten. Sőt a mű valamelyest még a katolikus ceremóniák iránti vonzódásról is tanúskodik. Bár Bethlen csak egyszer utal erre a műre, akkor is más kontextusban, valamennyire mégis árulkodó lehet, hogy ő, a puritán kálvinista saját bevallása szerint hajlandó lenne akár evangélikus prédikátortól is Úrvacsorát venni. Pedig éppen az Eukarisztia értelmezésében volt a legnagyobb dogmatikai ellentét a két protestáns felekezetek között, Magyarországon és Erdélyben döntően ez vezetett szakadásukhoz. Míg az evangélikusok szerint Krisztus teste és vére valóságosan is jelen van a kenyérben és a borban, addig a reformátusok szerint testileg nem, csak spirituális értelemben van jelen.

Bethlen szinkretizmusa már említett coccejanizmusa felől is magyarázható. Cocceius határozottan megkülönböztette egymástól a religiót, vagyis a vallást és a confessiót, a felekezetet. Bethlen a religio szót hitnek, a confessiót vallásnak fordítja az Önéletírás bevezetőjében. Utóbbi a hit megvallásának, az istentiszteletnek és a kegyes életnek a konkrét módja. A confessio sokféle lehet, ám hit csak egy van, és annak a forrása a Szentírás. Minden más csak emberi tévelygés. Ez a megközelítés természetesen a sola Scriptura protestáns hitelvére megy vissza, azonban Bethlen a keresztény vallás egységére vágyakozva elég messze áll attól, hogy magát kálvinistaként vagy a puritán irányzat kizárólagos híveként identifikálja. Bethlennek erre a felekezetek felett álló gondolkodására legutóbb Jankovics József hívta fel a szakma figyelmét a Váltások és (disz)kontinuitások, hagyományok és újítások a reformáció 500 éves történetében c. konferencián (Kolozsvár, 2017. október 27–28). Az Önéletírás bevezetőjében így ír erről Bethlen: „Valamennyi vallás, confessio, superstitio, babona, secta, értelem, schisma, szakadás, haeresis, eretnekség, és egyéb akármi névvel neveztetett különböző értelem volt, vagyon s lészen a világon az Istenről, az mindenik célul, objectumul veszi fel az Istent, hogy ő azt dücsőíti, és végül vagy okul, hogy ő azáltal minden dolgaiban boldogul. Mind a cél, mind a vég jó; de abban vétenek osztán mindnyájan, még azok, akiknek a szentírás kezekben vagyon is, azokon pedig értem, akik a római, augustai, helvéciai és görög confessióval neveztetnek, és magyarul közönségesen és rész szerént helytelenül is pápistának, lutheránusnak, kálvinistának, göröghitűnek (és Erdélyben az unitáriusokat is ha oda vehetjük) hivattatnak, mindenik keresztyénnek mondja magát, minthogy nincs is több religio, hüt, hanem egyedül a Christiana religio, keresztyén hüt, melyre a Krisztus mind testének üdejében, mind mennybemenetele utá n Szent Lelke és apostoli által tanította a primitiva [ősi], elődedenvaló ecclesiát; mindenik ez avval dicsekedik, hogy ő azon vagyon; de ami a keresztyén vallásnak legnagyobb jele volna maga Krisztus urunk mondása szerént Joh. 13: 34. 35.: hogy egymást szeressék, nem, hanem halálra gyűlölik, üldözik egymást […]”.

A keresztény egység a szeretet révén valósulhat meg Bethlen szerint, és ezt a folyamatot a szerző millenarista perspektívába emeli. Amellett érvel, hogy az egységes kereszténység végre megtérítheti a két másik monoteista vallás híveit is: „Keresztyének leszünk mindnyájan, és úgy remélhetjük a gentilis pogányok, mahumedánusok, zsidók megtérését is”. Nem mondott ezzel mást tulajdonképpen, mint azok a nagy enciklopédikus erdélyi és magyarországi gondolkodók, akik tudományok reformjával a kereszténység megújulását és a törökök megtérését kívánták siettetni. Apácai enciklopédiájának mintája, a gyulafehérvári Johann Heinrich Alsted (1588–1638), Bisterfeld kollégája volt ennek a gondolatnak a legnagyobb képviselője, Sárospatakon pedig Comenius hirdette ugyanezt az eszmét. Egészen más attitűddel és teológiai háttérrel, de Basire is a keresztény egységen és a végső nagy megtérésen ügyködött: Erdélybe kerülése előtt egy török katekizmus fordításán dolgozott, találkozott a konstantinápolyi pátriárkával és még a kopt egyházzal is ismerkedett Egyiptomban. Bethlen nyilván ismerte mestereinek ezt a törekvését, tanulmányai és olvasmányai alapján pedig sajátos, egyéni szintézist hozott létre. Ennek a szigorú, mégis személyes vallásosságnak és józan toleranciának a működését kívánja Önéletírásában is demonstrálni. Gyakorló politikusként az egész világ megtérítésében nem reménykedhetett, de írása mégis jelzi azokat az ideálokat, amelyeknek önképe szerint megfelelni igyekezett – publikusan és in privato is.

Hivatkozások

Albert András, Gróf Bethlen Miklós, a református államférfi (1642–1716), Győr, Palatia Nyomda és Kiadói Kft., 2015 (benne a Columba Noe magyar fordítása: 192–198).

Bene Sándor, Politika, paráznaság és házasságtörés a magyar irodalmi hagyományban: Bethlen Miklós Velencében = Ámor, álom és mámor: A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete, szerk. Szentmártoni Szabó Géza, Bp., Universitas, 2002, 299–324.

Bethlen Miklós levelei, s.a.r., bev., jegyz. Jankovics József, latinból ford. Kulcsár Péter, jegyz. Nényei Gáborné, Bp., Akadémiai, 1987 (Régi Magyar Prózai Emlékek /1–2), I–II (ebben az Apologia Ministrorum függelékeként megjelent levél, valamint a Sudores et cruces magyarul).

Bethlen Miklós, Önéletírás, kiad. V. Windisch Éva, bev. Tolnai Gábor, Bp., 1955, I–II (Magyar Századok).

Behtlen Gábor: válogatott bibliográfia, szerk., bev. Tóth Zsombor, Bp., Reciti, 2016.

Börtön, exilium és szenvedés: Bethen Miklós élettörténetének kora újkori kontextusai, szerk. Fajt Anita, Szilágyi Emőke Rita, Tóth Zsombor, Bp., Reciti, 2017.

Cosnean, Letiţia, The Architectural Patronage of Miklós Bethlen in Late Seventeenth Century Transylvania, Caiete ARA, 5 (2014)/ 1, 135–150.

Hermán M. János, Bethlen Miklós életének és gondolkodásának evangéliumi vonásai, Nagyvárad, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, 2003.

Jankovics József, Apáczai hatása Bethlen Miklós pedagógiai törekvéseire = J. J., Ex Occidente…, i.m., 156‒163.

Jankovics József, Bethlen Miklós leveleinek formai, műfaji és stilisztikai jellemzői = J. J., Ex Occidente… A XVII. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, Bp., Balassi, 1999 (Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok, 3), 132‒149

Jankovics József, Két Bethlen Miklós-dokumentum, ItK, 93(1989)/, 439‒443 (a Corona muralis és az Arcanum Politicum Transylvaniae).

Jankovics József–Szörényi László, Bethlen Miklós ismeretlen „nyílt levele” Franz Ulrich Kinskyhez (1691), ItK, 117 (2013), 692–721

Jankovics József–Szörényi László, Bethlen Miklós: Moribunda Transylvania, ItK 120 (2016), 315–335 (latin eredetiben és magyar fordításban).

Kemény János és Bethlen Miklós művei, kiad. V. Windisch Éva, Bp., Szépirodalmi, 1980 (Magyar Remekírók).

Kovács Sándor Iván, Protestáns szerelmesek – Apáczai Csere János és Bethlen Miklós, mellékalakokkal = Ámor, álom és mámor…, i.m., 93–104.

Laczházi Gyula, A magyarországi korai felvilágosodás lélektani irodalma és Bethlen Miklós önéletírásának lélektani relevanciájú megállapításai = A felvilágosodás előzményei Erdélyben és Magyarországon (1650–1750), szerk. Balázs Mihály, Bartók István, Szeged, SZTE Magyar Irodalmi Tanszék, 2016, 217–226.

Laczházi Gyula, A semmi Bethlen Miklós antropológiájában és önéletírásában, ItK, 119 (2015), 336–355.

Laczházi Gyula, Szenvedély, jellem és morál Bethlen Miklós önéletírásában = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Gábor Csilla, Balázs Mihály, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007, 247–258.

Maczelka Csaba, Egy Bethlen Miklós-szöveghely margójára: Sir Thomas Browne Religio Medicije = A felvilágosodás előzményei…, i.m., 207–215.

Máté Ágnes, Bethlen Miklós Francesco Petrarcára (is) emlékezik: Az Önéletírás és a Posteritati-levél közös mintáiról, ItK 120 (2016), 336–352.

Nagy Levente, A becsület, a hírnév és a színlelés mint erkölcsfilozófiai kategória Zrínyi Miklós és Bethlen Miklós műveiben = Az erkölcs szépsége: Die Schönheit der Moral: A kaposvári erkölcs-, művészetfilozófiai és -nevelési konferencia előadásai, szerk. Czirják József, Földesi Tamás, Jávorszki András, Kékes Szabó Mihály, Krajnik József, Szabóné Gondos Piroska, Kaposvár, Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Kar, 2005, 195–199.

Nagy Levente, Az emlékirat-irodalom: 1704: Bethlen Miklós Önéletírása = A magyar irodalom történetei I., 2007, 555–568.

Nagy Levente, Bethlen Miklós és az erdélyi coccejanizmus a 17. század második felében = A felvilágosodás előzményei…, i.m., 187–205.

Németh László, Bethlen Miklós, Tanú 3 (7), 38–39.

Pap Ferenc, Bethlen Miklós, a gyakorló gazdasági szakember = Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára, szerk. Pál Judit, Sipos Gábor, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2004, 375–379.

R. Várkonyi Ágnes, Bethlen Miklós gróf, a politikus, Erdélyi Múzeum, 55 (1993)/1–2, 3–12.

Simon József, Bethlen Miklós és a hírnév: A Pufendorf-recepció problematikája = A felvilágosodás előzményei…, i.m., 173–186.

Simon József, Filológiai és filozófiatörténeti megjegyzések Bethlen Miklós Önéletírásának Elöljáró beszédéhez, ItK, 120 (2016), 299–314.

Szálka Zsuzsanna, A puritanizmus hatása Bethlen Miklós személyiségére, jellemére és életvezetésére = „Az élet tanítómestere”: Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára, szerk. Nagy Balázs, Szálka Zsuzsanna, Szende Katalin, Bp., Fazekas Öregdiákok Társasága, 2004, 169–182.

Tóth Zsombor, A Man for All Seasons: Exile, suffering and martryrdom in the autobiography of Miklós Bethlen, Hungarian Studies, 26 (2012), 273–283.

Tóth Zsombor, Bethlen Miklós élettörténetének használata a kéziratos kultúrában, 1710‒1858/60: Vázlat egy folyamatban lévő kutatás tanulságairól, ItK, 120 (2016), 279–298.

Tóth Zsombor, Emlékirat és patriotizmus: Bethlen Miklós és Cserei Mihály regionalizmusa = Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban, szerk. Gábor Csilla, Korondi Ágnes, Luffy Katalin, Tóth Zsombor, Balogh F. András, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, 2013, 365–383.

Tóth Zsombor, Kálvinizmus és politikai (ön)reprezentáció a kora újkorban = Protestáns martirológia a kora újkorban, szerk. Csorba Dávid, Fazekas Gergely Tamás, Imre Mihály, Tóth Zsombor, Debrecen, Debreceni Egyetemi Könyvkiadó, 2012, 6–36.

Tóth Zsombor, Montaigne és Bethlen (?): Meztelen (tout nude) moralista „magyar köntösben”, ItK, 105 (2001), 600–617.

Tóth Zsombor, Puritánus kegyesség és retorika Bethlen Miklós műveiben, It, 81 (2000), 210–235.