Laczházi Gyula

Önéletrajzi narratíva és emlékírás

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 280–284.

A kora újkorban az íráshasználat mind szélesebb körben való elterjedésével párhuzamosan egyre gyakoribbá vált az emlékezés írásos rögzítése. A kollektív emlékeket megörökítő írott dokumentumok mellett igen nagy számban ismerünk az egyénnek a környezetéhez való viszonyát, az egyén életvilágbeli tapasztalatait reflektáló nem fikciós szövegeket is. Ezek között vannak az eseményeket közel egyidejűleg megörökítők, mint az éves, havi vagy napi rendszerességgel készített feljegyzéseket tartalmazó naplók, útinaplók, kalendáriumi feljegyzések, levelek vagy követi jelentések. Az emlékírás másik nagy csoportját olyan önéletrajzi vagy történeti emlékezések alkotják, amelyek az egyén életét, élete egy szakaszát, valamely történelmi eseményt vagy korszakot a visszatekintés perspektívájában jelenítenek meg. A visszatekintő emlékezések között jellemző az emlékező szubjektív nézőpontjának, egyéniségének egyre hangsúlyosabb megjelenése. Ez leginkább az önéletrajzi narratívát követő emlékezések növekvő számában érhető tetten. Az önéletrajzi jellegű emlékírások között egyaránt vannak erősebb introspektív jellegű, az önmegfigyelésnek, az önreflexiónak, a személyes élmények és a magánjellegű tapasztalatok elemzésének nagyobb teret adó szövegek, és olyanok, amelyekben a történeti kontextuson, a külső eseményeken, a közügyeken van a hangsúly. Ennek alapján szokás megkülönböztetni a szubjektívebb, az egyén sorsára koncentráló önéletírásokat és a külső eseményekre fókuszáló emlékiratokat (memoárokat). Mivel az önéletírás modern alakzataihoz viszonyítva a kora újkori önéletrajzi jellegű szövegek közös vonása, hogy a külső események aránylag nagy súllyal szerepelnek a belső történésekhez képest, e két típus a korszakban általában nem különíthető el egymástól élesen. Rákóczi Ferenc tudatosan megkülönböztette a tetteiről számot adó emlékiratait a személyesebb hangvételű, lélekrajzát tartalmazó vallomásaitól, de Kemény János vagy Bethlen Miklós önéletírásában e két tényező együtt szerepel: ezért ezek emlékiratnak is nevezhetők. (Az emlékirat megnevezést az irodalomtörténet-írás gyakran tágabb értelemben is használja a szubjektív nézőpontot erőteljesebben érvényesítő emlékírások átfogó megnevezésére, ily módon különítve el ezeket a történeti munkáktól. Tekintettel az emlékirat fogalmának többértelműségére, a következőkben csak abban az esetben használjuk, ha a szerző kimondottan emlékiratnak nevezi művét.) Az emlékeit az írás segítségével rögzítő egyén élete különböző helyzeteiben az emlékírás különböző módjait is használhatta: sok szerző esetében tudjuk vagy feltételezhetjük például, hogy önéletírásuk elkészítésekor más jellegű feljegyzésekre, naplókra, levelekre támaszkodtak. Az emlékírók nem szépírói szándékkal, irodalmi ambícióval készítették műveiket, ennek ellenére a 20. században több szerző műve szépirodalomként kanonizálódott. Az emlékírások közül elsősorban a szubjektív nézőpontot hangsúlyosan megjelenítő visszatekintő emlékezések, az egyén jellemét, világról alkotott elképzeléseit árnyaltan megjelenítő önéletírások váltak az irodalomtörténeti hagyomány részévé, ezért a következőkben is e szövegek állnak a középpontban.

Az önéletrajzi narratívát alkalmazó emlékírás nem csak Magyarországon, de általában a kora újkori Európában népszerű műfaj volt a 16–18. században (legnevezetesebb képviselői: az itáliai Benvenuto Cellini és Girolamo Cardano, francia nyelven Saint-Simon herceg és Retz bíboros, angol nyelven a puritánus John Bunyan). A 17. és a 18. századból mintegy két tucat magyar nyelvű önéletírást ismerünk. A következőkben a kora újkori önéletrajzi emlékezések általános jellemzőinek áttekintése után az irodalomtörténeti hagyomány által legtöbbre értékelt szerzők (Kemény János, Bethlen Miklós, Rákóczi Ferenc, Bethlen Kata) művének részletesebb tárgyalása következik.

Narratológiai szempontból az önéletírások általános jellemzőjének a szerző, az elbeszélő és a főhős énjének azonossága tekinthető: a múltbeli énjéről az önéletírás retrospektív aktusában író elbeszélő az írás során teremti meg az utókor számára saját alakmását, mely hasonlíthat az empirikus szerző más forrásokból megismerhető személyére, de jelentős mértékben különbözhet is attól. Az önéletrajzi emlékezések növekvő száma és az individuum modern alakzatainak a reneszánsz korától kezdődően megfigyelhető megjelenése közötti szoros kapcsolat, amelyre először Jacob Burckhardtnak a reneszánszról szóló könyve (Burckhardt 1978) mutatott rá, a mai napig meghatározza e szövegek értelmezését, és lehetővé teszi az önéletírás elterjedésének beillesztését az individualizmus fokozott kiteljesedésére vonatkozó nagy történelmi elbeszélés keretei közé. Az individualizációs folyamat legfontosabb tényezői között megnevezhető a társadalmi szereplehetőségek növekvő köre, és ezzel összefüggésben az egyén növekvő felelőssége élete alakításában; az önvizsgálat szükségességét hirdető vallási irányzatok térhódítása; az egyéni imádkozás gyakorlatának a személyességet, az önreflexivitásra való hajlamot előmozdító hatása; a felekezeti és politikai küzdelmek okozta megrázkódtatások, a felgyorsult idő, a történelmi viszonyok változékonyságának tapasztalata. Az önéletírás kibontakozását elősegítő tényezők között alapvető, egyben a szerzők körét társadalmi státuszuk szerint is meghatározó elem a növekvő mértékű alfabetizáció is. Az individualizációs folyamat és az önéletrajzi emlékezések elterjedése közötti kapcsolat azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy az individuum kora újkori önéletrajzi szövegekben felismerhető alakzatai lényegesen különböznek annak modern koncepcióitól. A modern önéletrajzoknak az európai kultúrában a 18. század végétől megszilárdult normái a műfajt a lelki mélységgel rendelkező egységes személyiség őszinte feltárulkozásaként, transzparens megmutatkozásaként, lelki-szellemi fejlődésének szépírói erényeket is felmutató megjelenítéseként határozzák meg. A kora újkori önéletírások ezzel szemben nem csak, vagy nem elsősorban az individuális élményekről, tapasztalatokról adnak számot, hanem az egyén környezetéhez való viszonyát olyan narratívában mutatják be, amelyben jelentős szerepet kapnak a külső események is, legyenek azok egy kisebb vagy nagyobb közösség politikai, társadalmi, történelmi eseményei vagy a családi viszonyok alakulása. Az újabb kutatások arra is rámutattak, hogy a kora újkori egyént sokkal inkább jellemzi az, hogy különböző horizontális és vertikális viszonyokban, azaz társadalmi relációkban és Istenhez való viszonyában azonosítja önmagát, mint a külvilággal szembeni autonómia, ahogyan azt Burckhardtnak a reneszánsz individuum genezisére vonatkozó gondolatai sugallanák. Ezzel függ össze, hogy az önéletírásokban a magánjellegű és a közérdekű események világa nem válik szét mereven. Az intimitás elkülönült, önálló szférája és az ehhez kapcsolódó érzésvilág legfeljebb csíráiban jelentkezik. A 17. századi emlékírók műveiben nem találunk a mai értelemben vett intim kapcsolatokat (barátság, szerelem, a családtagok iránti érzelmek), és a gyermekkori emlékek sem játszanak jelentős szerepet, ha egyáltalán felbukkannak. A 17–18. századi önéletrajzi írások szerzői számára igen fontos ugyanakkor a különféle betegségek és az ezzel összefüggő fizikai állapotok részletezése. (Az önéletírások tematikai jellemzőiről lásd S. Sárdi 2007.) Ezen jellemzőik miatt a kora újkori emlékírók művei sokszor távol esnek a mai olvasói elvárásoktól, s ez megnehezíti befogadásukat; a történeti megértés szempontjából az önéletrajzok felépítését meghatározó korabeli kulturális kódok és retorikai eljárások tanulmányozása a termékeny megértés előfeltételét képezi. Az önéletírások mint az egyén életére vagy élete egy szakaszára visszatekintő, annak tényeit tudatosan narratívába rendező szövegek, túl azon, hogy érdekes kortörténeti dokumentumok lehetnek, különösen sokrétűen vallanak a kor individuumszemléletéről, az önértelmezés lehetséges gondolatalakzatairól, az egyén és a külvilág korabeli konfliktusairól.

Az írás médiumában testet öltő visszatekintő emlékezés a legtöbb esetben valamely, az egyén életében sorsdöntő fontosságú eseményhez, megrázkódtatáshoz – politikai kudarchoz, üldöztetéshez, bebörtönzéshez – kapcsolódik. Az emlékírás nem csak azt tehette lehetővé szerzője számára, hogy saját élete és a történelem eseményeit narratív sémába rendezze, ily módon értelmet adva a történések sorának. Az emlékezések megírásának motivációi között elsőrendű fontosságú a nyilvánosság, az utókor és Isten előtti önigazolási szándék, de sok esetben az önéletírások szerzői hasznos, épületes példának is szánják élettörténetüket. Az emlékírásnak nem voltak kikristályosodott, a poétikában rögzített szabályai, az önéletírók különféle narratív sémák közül választhatták ki a sorsuk értelmezésére leginkább alkalmasnak tartott keretet.

Az emlékírók műveinek korabeli recepciójáról, az olvasói elvárásokról sajnos nagyon kevés információnk van, jóllehet a 19. századig nagyrészt kiadatlan emlékíró dokumentumok jelentős számú kéziratos másolata arra utal, hogy népszerű olvasmányok voltak. A kora újkori emlékírások modern recepciója kettős arcot mutat: míg a 19. század és a 20. század elejének filológiai olvasatai elsősorban e művek történelmi dokumentum-értéke iránt mutattak érdeklődést, az újabb irodalomtörténeti értékelések a modern szépirodalom horizontja felől közelítettek e szövegekhez. Az emlékírók műveinek szépirodalomként való olvasása Szerb Antal és Németh László értékelései óta élő hagyomány az irodalomtörténetben: ezekben az olvasatokban elsősorban a modern önéletrajzok és regények megelőlegezésének tekinthető részletek, a személyesség megnyilvánulásai válnak érdekessé és értékessé (Szávai 1988, 12–17). Az esztétikai értékre alapozó irodalomtörténet Bethlen Miklós önéletírásában látja az emlékírás csúcspontját, a műfaj ideális jellemzőit ebből absztrahálva a korábbi én-dokumentumokat az ezekhez vezető fejlődés lépcsőinek tekinti. Történeti perspektívában fontos megjegyezni, hogy Kemény, Bethlen vagy Rákóczi emlékirata az énről való írás egyetlen változatát, a művelt, vezető politikai szerepet játszó elit önreprezentációt is szolgáló íráshasználatát testesíti meg (Tóth 2006, 333–405). Az önéletírással és a történelmi jellegű emlékírással kapcsolatban az irodalomtörténet-írásban gyakran megjelenő vélemény, hogy az a magyar irodalomból hiányzó regényhez hasonló szerepet töltött be, és így a később kibontakozó regényirodalom előzményének tekinthető. Az önéletírások jellegzetességeinek történeti megértése szempontjából ez a modern kor műfaji hierarchiáját irányadónak tekintő és azt a múltba visszavetíteni igyekvő felvetés aligha mutatkozhat célravezetőnek, teljesen alaptalannak azonban mégsem nevezhető. Rokonságot tart a regénnyel az emlékírás, amennyiben nem az eposz követelményei szerint idealizált, valamely absztrakt eszme szolgálatában álló egyéneket, hanem konkrét individuumok életvilágbeli tapasztalatait, konfliktusait tematizálja; és abban is, hogy a kötetlen prózai műfaj nagy stiláris szabadságot biztosít az emlékírónak, egyaránt lehetővé téve az élő beszéd fordulatainak, különböző stílusszinteknek vagy a bonyolult barokk körmondatoknak az alkalmazását.

Az önéletírások az emlékírás jól elkülöníthető csoportját alkotják, de szoros rokonságot mutatnak az egyénnek és korának való emlékállítás igényéből keletkezett más szövegekkel. Így a korabeli történetírás olyan, a szubjektív nézőpontot erőteljesebben érvényesítő formáival, mint amilyen Szalárdi János 1662–1664 között írt Siralmas magyar krónikája (amelyből a 19. század derekán kiadója, Kemény Zsigmond saját regényeihez is inspirációt merített), vagy Cserei Mihály 1709 és 1712 között írt, önéletrajzi elemeket is tartalmazó Erdély históriája. A történelmet szubjektív szempontból megörökítő művek megjelenése és terjedése a 16–17. században az önéletírás gyakorlatának térnyerésével párhuzamos jelenség. Az első ilyen művek a mohácsi csata utáni időszakban készültek – minden bizonnyal nem függetlenül a török hódítással összefüggő társadalmi megrázkódtatásoktól. A történeti ismereteket adó művek iránti igény a korrajzot is magukban foglaló önéletírások iránti érdeklődésben is szerepet játszhatott (Bitskey 1987 76; Nagy 2007, 556). Az önéletírások szoros rokonságot mutatnak továbbá olyan, szintén az emlékírás retrospektív csoportjába sorolható, önéletrajzi jellegű, de csupán egyetlen, a szerző életében jelentős mozzanat köré szerveződő művekkel is, mint pl. Tóthfalusi Kis Miklós Mentsége (1698), amelyben az emlékezés és a vitairat elemei keverednek, vagy a társaival gályarabságra hurcolt protestáns prédikátor, Kocsi Csergő Bálint latin nyelven írt, perük, fogságuk és meghurcoltatásuk történetéről megrendítő erővel és részletességgel beszámoló emlékezése (Kősziklán épült ház ostroma). Ezek keletkezését az önéletírásokhoz hasonlóan nem szépírói ambíció, hanem a személyesen megtapasztalt igazság kimondásának, a nyilvánossággal való megismertetésének igénye motiválta.

Hivatkozások

Bitskey István (1987) História, emlékirat, önvallomás = Irodalom és ideológia a 16–17. században. Szerk. Varjas Béla. Bp., Akadémiai Kiadó, 61–90.

Burckhardt, Jakob (1978) A reneszánsz Itáliában. Ford. Elek Artúr. Bp. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.

Nagy Levente (2007) Az emlékirat-irodalom = A magyar irodalom történetei, I., 555–567.

S. Sárdi Margit (2007) Az önéletrajzi szelf és a 17–18. századi önéletrajzi írások = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban. Szerk. Balázs Mihály – Gábor Csilla. Kolozsvár, Egyetemi Műhely: Bolyai Társaság, 209–222.

Szávai János (1988) Magyar emlékírók. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó.

Tóth Zsombor (2006) A történelem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. Kolozsvár, Komp-Press, 333–405.