Fazekas Sándor, Labádi Gergely

„Sok festékkel kelle az dolgot színlelni”
1664: Meghal Zrínyi Miklós, színre lép Gyöngyösi

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 514–521.

„Udvaronci poétizálás” – jellemzi Horváth János a Murányi Vénust, majd utóbb így folytatja: – „Csupa felemásság, belső ellenkezés, duplicitas, discrepantia, kontraszt: látszat és voltaképpeni szándék között, csodás (költői) elem és valóság – mez és jellem között. (…) Merő »mintha«-költészet: mintha nem anyagi érdek, hanem a szerelem, mintha nem a szerelem, hanem országos érdek, mintha nem is ez, hanem Venus és Mars mozgatnák az egészet, s mintha nem is Wesselényi és Szécsi Mária, hanem Páris és Heléna mozognának szemünk előtt, s mintha Gyöngyösi csak egy magyarul is jól verselő Ovidius lenne” (Horváth 1997, 98–99). Az eredetileg 1924-ben megjelent Barokk ízlés irodalmunkban című tanulmány Murányi Vénusról és általában Gyöngyösiről adott értékelését az utóbbi negyedszázadban Gyenis Vilmos, Kibédi Varga Áron és Jankovics József épp a barokk ízlés jegyében írták fölül; a 17–18. század retorikai és poétikai elvárásai lehetőséget nyújtottak Gyöngyösi szerepének, költészetének újragondolására.

1664: meghalt Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem szerzője, és megszületett Gyöngyösi István Márssal társolkodó Murányi Vénusa. A „Meghalt a király! Éljen a király!” utólag persze könnyen alkalmazható közhelynek tűnik – lényegét tekintve talán még ide is illenék –, de nem nehéz belátnunk, hogy több szempontból is téves megállapítás lenne. A bevezetőben ezzel kapcsolatban csak néhány megjegyzésre szorítkozunk: egyfelől Gyöngyösit a majd száz évig tartó példátlan népszerűség útján csak az 1702-es második edíció indította el. Másrészt pedig Zrínyi irodalmi (kanonikus) sikerei csak a 18–19. század fordulójától datálhatók; az irodalom köztársaságában minden probléma nélkül egymás mellé állítható alkotók a 17. században ezen túl is igencsak messze voltak egymástól. Egyikőjük a magyar nemesség politikai elitjének egyik vezéregyénisége, míg a másik csak „komornyik” (Koltai 2001, 27–29) a nádor, Wesselényi Ferenc mellett: nem alakítója, hanem passzív résztvevője az eseményeknek. Ez a különbség az általuk alkotott hősökben is megnyilvánul: míg Zrínyi a törökellenes harcban önmagát feláldozni kész héroszként ábrázolja saját dédapját, addig Gyöngyösi egy olyan élő személyt részesít felmagasztalásban, akit szolgál; s mint látni fogjuk, ez a laudatio igen problematikus, s csupán látszólag heroikus. A Gyöngyösi-életművel foglalkozó újabb vizsgálatok azonban arra mutatnak, hogy az eltérő poétikai célok és hőseszmények mögött hasonló politikai célok munkálhatnak. Ez persze annak fényében meglepő, hogy vizsgálandó szövegünk azt az eseményt beszéli el, miként került Habsburg kézre Murány vára. Tanulmányunkban ehhez a többek által elemzett problémához szeretnénk újabb szempontokkal szolgálni.

Gondolatmenetünk kiindulópontjaként mégis Horváth János idézetét választottuk, mivel Gyöngyösi 18. századi népszerűsége véleményünk szerint nem magyarázható kizárólag a barokk irodalom sajátosságainak vizsgálatával. Ez az ízlés egyébként is a Porábúl megéledett Főnixet tartotta Gyöngyösi „legjobban kidolgozott és a versekre nézve is legszebben kipolírozott” munkájának (Kovásznai 1970, 205). A Murányi Vénus azonban a vonatkozó bibliográfiák tanúsága szerint körülbelül ugyanannyiszor jelent meg a 18. században, mint a Kemény János-eposz. Az „udvaronci poétizálás”, a „merő »mintha«-költészet” kifejezések Gyöngyösi művének udvari etikájára, a simulatio és dissimulatio kérdésére irányítják a figyelmet. Ez a problematika lehetőséget nyújt arra, hogy Gyöngyösi olvasatait ne pusztán az esztétikai-poétikai ízlés változása felől próbáljuk megközelíteni, népszerűségének hanyatlását ne csak a retorika versus történelem, azaz Gyöngyösi vagy Zrínyi dichotómiájában képzeljük el.

A Murányi Vénus világában a barokk udvari világ nyomait fedezhetjük fel, amelynek a látszat és lényeg elkülönülésének, a folytonos változásnak és az állandóság hiányának problémájával kell szembenéznie. Erre ad választ a rejtőzködés (dissimulatio) és színlelés (simulatio) etikája. A kor nyugati társadalmáról, udvari viszonyairól írta egy kortárs: „Janus kora újjászületik, mivel századunkban az emberek jó része Janusoknak mutatkozik, de nem kétszínűségből, hanem bölcsességből! Sőt csak bölcsességből, hiszen manapság a bölcsesség a kétszínűségben rejlik” (Accetto 1997, 23). A négy fő erény (igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség) mellé odakerül ötödikként a dissimulatio. Persze a színlelés, az alkalmazkodás képessége nem egyenlő a hízelgéssel, hanem a türelem, az elhallgatás művészete, mely kivárja a legalkalmasabb pillanatot a cselekvésre.

A régi magyar irodalomhoz természetes kapcsolódási pontjai vannak a simulatio– dissimulatio problematikájának, jelen esetben azonban nem ez a tét, mivel az alaphelyzet mindenféleképpen ugyanaz: a világban az udvariság uralkodik – értékeljék ezt akár pozitívan, akár negatívan (Jankovics 1987). Sokkal fontosabb, hogy a 18. században az udvariságkritika továbbélése mellett az udvari ember eszményének magyarországi kultuszáról lehet beszélni. Ennek a morálfilozófiai hagyományban – hiszen nem társadalmi intézményként fogjuk fel az udvart, sokkal inkább világnézetként – egyik nyilvánvaló jele Gracián Oráculo manualjának erőteljes magyarországi jelenléte a 18. században (Köpeczi 1980). Gyöngyösi népszerűségének világnézeti alapjait ennek az eszménynek a népszerűsége alapozza meg.

Ebben a világban semmi sem az, aminek látszik, minden csak „olyan, mintha”. Éppen ezért a legfőbb erény a színlelés. Gracián maximái többször folyamodnak a kártyajátékokból vett hasonlatokhoz, hogy az olvasók számára érzékletessé tegyék a tanítást. Az alábbi hely is erre példa, egyúttal rávilágít, hogy magyarul nehéz a pozitív értelemben vett színlelésre kifejezést találni: „A’ magokat kin-fitogató indulatink ’s induló vágyódásink árullyák-el szivünket. Az okos dissimulatio-nak szűki ne légyen benned, ha hol, ’s mikor kivántatik. A’ ki szinével mutattya kártyáit, leg-jobb játékját el-veszti. Figyelemmel, és szive fedve kell embernek a’ tsalárd mostani világgal bánni; mert igen vigyáz a’ beszédre, és igen kakutsál szivünk titkaira… Ugy visellyed magad, hogy szemre ne vehesse kűlönös szándékidat, máskűlőmben keserves károddal kereskedel őnnön hasznára” (Faludi 1991, I, 350). Lényeges azonban, hogy a dissimulatio megalapozása a graciáni maximákban az Istenre történő hivatkozással történik: „Senkét mélységes titkaidnak fenekére ne botsáss. Gondolatidnak kíntses tárházát szabadon ne jártassad. Mestere, és örzö apródgya a’ bőltsességnek a’ mértéklett halgatás, áruló ellensége a’ nyelvesség. (…) Kövessűk e’ dologban a’ Felséges Isteni elmét, a’ melly az egek sarkán mélységes titkainak tzégérét ki nem szokta kötni” (Faludi 1991, I, 302). Modern kommentátorai szerint „a spanyol jezsuita hőse a kiemelkedő individum (sic!), aki értelmével és akaratával másokon uralkodik, arisztokratikus magatartásával védekezik a világ ellen, amelyet rossznak talál” (Köpeczi 1980, 316–317). Hosszan lehetne tovább idézni e tanácsokból, ám alighanem ennyi is elég e „mintha”-világ etikájának érzékeltetésére. S bár nem kívánunk nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de Gyöngyösi foglalkozása magától értetődően veti föl a dissimulatio jelenlétét, hiszen Wesselényi bizalmasa volt; s erre a művészetre az udvari embereknek, azok között is leginkább azoknak volt szüksége, akiket hallgatás, titoktartás kötelezett.

A simulatio–dissimulatio kérdését Gyöngyösi Murányi Vénusában lehet vizsgálni mint a cselekedetekben, moralizáló, bölcselkedő részekben megnyilvánuló „külső” témát, tehát a művet útmutatóként olvasva. Másrészt érdekes lehet, hogy a narrátor miként egyensúlyoz a különböző hangnemek között, tehát szerzői stratégiaként is értelmezni.

E két szint persze aligha választható el egymástól, hiszen maga az ábrázolt esemény, Murány várának bevétele igencsak kétséges ügy. Kemény János önéletírásának ismert sorai jelzik a helyzet kényességét: „alattomban Filekből Szécsi Máriával Veselényi Ferenc tractálván az levet öszveszűrték, az asszony mulatásképpen kimenvén, egy erdőben egymással szemben is löttek; s időt s módot végezvén, az hagyott időben Szécsi Mária Illyésházit vendégelvén szolgáival együtt, s minden hozzá tartozókat elrészegítvén, éjjel meghágatá az várat Vesselényivel, (s ki tudja ha nem magát is) elegendő népet bocsátván bé” (Kemény 1986, 214–215). A Horváth János által használt udvaronc poétizálás pont a fő esemény átminősítésének szól, mivel valójában – hangzik az érvelés – semmi hősi nem történt. A műben a következőképp történik az esemény bemutatása:

Nehéz ugyan s rögös az böcsület útja,
Sok fáradság s munka szélit s hosszát futja.
De akkor ezeknek nincs neheze s rútja,
Ha pályája után tárgyát jól kaphatja
(I, 109).

Wesselényi Ferenc tehát töri magát, mi módon lehetne elfoglalni a várat, de a narrátor megerősíti kétségeit: „Felejtsd el! Mi haszna, [tudniillik hánykódni ezen a problémán] ha módját nem leled” (I, 114). Az istenek is azon tanakodnak, hogy megvívhatná ugyan Wesselényi a várat Pallás és Márs segedelmével, de az túlságosan sok vért kíván. Ám „[v]agyon könnyebb mód is ennek meglétében” (I, 131) – villantják fel a megoldást. Ezt a könnyebb utat pedig a szerelem jelenti. Cupido gondoskodik arról, hogy Wesselényi és Széchy szerelmesek legyenek egymásba, s így „Éjjel s nappal főzik titkos szándékokot / Együtt nyugtathassák miképpen magokot” (I, 148).

A rend kedvéért tisztáznánk a kiindulópontot: a feladat elfoglalni a várat. Ezt lehet a hagyományos hőseszmény szerint, a rögös úton, illetve lehet titkon, könnyebb módon. Nos, az utóbbiról szól a Murányi Vénus. (Jóllehet könnyebb olyan szituációt elképzelni, amelyben aligha volna elképzelhető ez a választás.) Ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy az istenek döntenek a könnyebb út mellett. Nem szeretnénk tehát, ha valaki félreértene, nem „leleplezni” akarunk – nincs mit –, hanem arról van szó, hogy a színlelés a már említett hőseszmény ellenére is etikus magatartás ebben a világban. A színlelés tehát, mint Gracián művében, Isten rendelése. S itt nem is az antik istenvilág szerepét kell végiggondolni, mivel Széchy Máriának:

Sok festékkel kelle az dolgot színleni;
Mint Isten rendelte de úgy kelle lenni,
Akaratja ellen nem vala mit tenni
(III, 378).

Beljebb lépve ezután a történetbe – folytatva a dissimulatio tematikus értelmezését –, elsősorban a két főhős, Széchy Mária és Wesselényi Ferenc kapcsán lehet idevágó helyeket idézni. Széchy Mária legszembeötlőbb tulajdonsága például, hogy a való helyett könnyedén tud mást mutatni, Kemény János önéletírásában is már akként jellemzi az asszonyt, hogy „színnel […] nékünk faveál vala” (Kemény 1986, 214). A Murányi Vénusban elég csak a halászat ürügyére gondolni, mellyel gondosan előkészíti a Wesselényivel való találkozóját, illetve arra sietve hogyan színlel jókedvet az őt feltartóztató Illyésházinak:

Vígan tartja ugyan kételenségébűl,
S örömét mutatja kedve színlésébűl,
De megveti módját majd mesterségébűl,
Hogy kifejtőzhessék kelletlenségébűl
(II, 271).

De emlékezhetünk arra is, miképp hiteti el, hogy vérhas kínozza, nehogy vonzalmára fény derüljön. Bár szerelmét nem tudja leplezni, a rajta mutatkozó jelek értelmét félremagyarázza (III, 30–35). Így foglalja össze az olvasónak mindezt a narrátor:

Az okosság talál mindjárt fogásokot,
S tudja oly palásttal födni az dolgokot,
Mely alól nem látni azok mivoltokot.
Együgyű halak is így nyelnek horgokot
(III, 30).

S „együgyű halnak” rögtön ott van testvére, Éva. Mária ügyesen vágja ki magát minden kényes szituációból. Nem lepleződik le, hiszen „[t]alál az gyars elme itten is színeket” (III, 61). Mária titkos elméjében olyan dolgokat forgat, amelyeket másnak nem szabad megtudni. „[R]öjtött titka” (III, 256) van, és a katonák bebörtönzésével immár „kitetsznek körmei röjtött szándékának” (III, 279), de bízik Istenben (III, 248). És jól teszi.

A főhősnővel kapcsolatban utoljára érdemes megemlíteni, hogy Wesselényivel szemben is kamatoztatja színlelő tudományát. Mikor a sikeres várostrom után, még az egybekelés előtt Wesselényit „ingerli Cupido szabadnál többre is (…) vigyáz Mária az böcsületre is”:

Alkalmatosságát hamar távoztatja,
Hogy maga ne légyen, inasát hívatja,
Hol egy gyün, hol másik, azmint szólíttatja,
Ha dolog nincsen is, dolgokat mutatja
(III, 383).

Wesselényi kapcsán is több hasonló részletet lehetne idézni, szűkebb kíséretével katonáinak kétszer is „színt ad” (II, 237, 352). Általában az ő cselekedetei kapcsán kerülnek elő általános érvényű kijelentések a világ állhatatlanságáról:

Csalárd most a világ, nincsen kinek hinni,
Elébb az erkölcsöt jól meg kell ösmérni,
Miként az aranyat, próbára kell venni,
Mert nem mind arany az, ki szokott fénleni
(II, 42).

Wesselényi olyan vitéz, aki bizonyos fokig járatos a színlelés udvari művészetében, aprólékos utasításokkal vértezi fel követét arra vonatkozóan, hogyan adja át a levelet, hogyan induljon meg, majd akadjon el szava, miképp viselkedjék, hogy meggyőző legyen. De éppilyen járatos a szóbeli meggyőzés terén is, hiszen úgy tudja összeszedni a kedves igéket, hogy levele képes akár egy tigrist meglágyítani. Sőt, képes katonákkal elhitetni, hogy az ágyúszó „valójában” csak a vadászok „apró puskáinak” hangja. Ráadásul csak Wesselényi tudja kontrollálni teljesen gesztusait mások előtt; a többi szereplő nem, még Széchy Mária sem képes erre. Úgy tűnik ugyanis, hogy a folyamatos tettetés és színlelés közepette egyedül az arc nyíltsága mutathatja fel az elfedett, elrejtett valót. Gyöngyösi hosszan, meglehetős aprólékossággal írja le, ahogyan egy-egy érzelem hatására megrezdül, elfehéredik vagy éppen kipirul az arc.

A Wesselényi kapcsán idézhető részletekből (II, 42, 46, 237, 352) kiderül, a világ csalárd, jogos és etikus tehát az Istennek tetsző dolgokban a dissimulatio. Vannak azonban gonoszak is, akiknek titkos csalárdságától (II, 264) joggal lehet félni. Az ő színlelésük persze nem helyes, mivel pusztán egyéni érdekeiket nézik. Mint Pál Gergely, Wesselényi szolgája, aki valamely személyes sérelem miatt majdnem leleplezte a titkos tervet (II, 178–179). Mindez persze elvezet egy újabb problémához: kinek lehet hinni, hogyan lehet megbízni a másikban: „Titkos álnoksággal sok rá szokott vinni, / Az igaz s álnok közt gond választást tenni” (III, 182). Gyöngyösinél természetesen még van megoldás, Isten jótáll a tisztes színlelésért (III, 183).

Aligha szükségesek további idézetek annak igazolására, hogy a Murányi Vénus tematikus elemei sok helyen foglalkoznak a dissimulatio problematikájával. Emellett azonban, mint korábban jeleztük, érdemes más szemszögből is megvizsgálni ezt a jelenséget. Már maga a témaválasztás, illetve a cselvetés is kétértelmű, noha egykorú sikerességében nem kételkedhetünk, különben Gyöngyösi aligha maradhatott volna Wesselényi Ferenc, majd később Széchy Mária szolgálatában.

A történet maga is számos olyan elemet tartalmaz, amelyek nehezen nevezhetők hősieknek – R. Várkonyi Ágnes a mű vásári rétegének nevezi őket (R. Várkonyi 1987, 224–232). Ilyen például a lajtorjakeresés jelenete (III, 206–241). A létra nincs meg, Mária késlekedik, s a társak már visszafordulnának, amikor Wesselényi egy hősi beszédet rögtönözve közli: inkább koncolják fel testét, mint vitézi hírén csorba essék. A halál képétől megriadó társak rémülten nyugtatgatják vezérüket, mondván, lehetetlen, hogy az asszony megszegje adott szavát. Valószínűleg Wesselényi szándéka is ez volt, hiszen abban a szituációban, amelyben ezen szavak elhangzottak, hősiességről beszélni meglehetősen hiteltelen. Hasonlóképpen említhetnénk a várvívó „sereg” útjába álló parasztokat, akik majdnem meghiúsítják az ostromot. Máskor meg Wesselényi azon kesereg, miért nem tündér vagy még inkább Próteusz, hogy alakját változtatva könnyedén bejusson kedveséhez. Érdekes itt a fecskévé változás motívuma, mely már az Eurialus és Lucretiában is szerepel, jóllehet ott az ifjú Eurialus fecske helyett inkább változnék bolhává, hogy hölgye minden porcikáját megismerhesse (ez utóbbi a máskülönben antik eredetű fecskemotívum kifordítása). Ez a különbség rávilágít a titkári dissimulatio, egyensúlyozás bűvészmutatványára, hiszen az a fajta vaskos, pajzán humor, ami a széphistóriát jellemzi, Gyöngyösitől sem idegen (elég itt csak a „várostrom eseményeire” utalni). Ám valószínű, hogy Szécsi Mária rovására ily tréfákat megengedni nem igazán lenne illő.

Wesselényi alakja a korábbiakkal ellentétben mégsem teljesen egyértelmű. Mert bár a mű elején és végén az antik mitológiai hősökkel való összehasonlításból ő kerül ki győztesen, a történet során nem igazi hős: nem udvarol és harcol úgy, ahogyan egy hérosznak illene. Gyakran megijed, tétovázik: az állhatatosságot a mű elején szóba hozza ugyan, de azt rendre új és új állhatatlanságok írják fölül. Rosszul tréfálkozik szeretőjével, akit majdnem vérig sért; nem tudja az első találkakor megcsókolni Széchy Máriát, mert az kisiklik karjaiból. Tetteinek komikus jellege ellentétben áll a terjengős, antikizáló dicséretekkel. Ezen dicséreteknek külsejében sem felel meg: a kortárs olvasók számára közismert tény lehetett – különösen, ha elfogadjuk Négyesy érvelését, az első kiadást csak szűk baráti körben terjesztette Wesselényi (Zrínyi 1914, 76) –, hogy jelentős súlyfelesleggel rendelkezett (Kovács 2000, 266), s mint ilyen, aligha mérhető Herkuleshez vagy Atlaszhoz (még akkor sem, ha Gyöngyösi ezekhez hasonlítja). Jellemző, ahogy Mars elmondja Wesselényinek a történet szabványos szerelmi történetté csupaszított vázát, megelőlegezve a történet elején a boldog befejezést; s a hadisten valóban nem téved. A főhős, habár olyan személytől kapta meg saját történetének s a jövőnek kulcsát, akinek szavahihetőségét nincs oka megkérdőjelezni, nem nyugszik meg: bumfordi módon csetlik-botlik a történetben, mintha sohasem találkozott volna a hadistennel.

Wesselényi zavara azonban érthető, mivel a Murányi Vénusban a jelek rendre mást jelentenek, mint ahogyan azt a konvenciók diktálják, a szöveg rendre felülírja a konvencionális jelölő-jelölt viszonyt. A villámlás nem az istenek haragját jelenti, hanem az istenek támogatását. Az elbeszélő nyíltan nem kérdőjelezi meg Wesselényi érzelmeit, csak komikus megvilágításba helyezve szerepelteti őket. A szerelmesek levelezésében ugyanis még nyilvánvalóbb a konvenciók felborulása: a leveleken található viaszpecsét színe és a levelek tartalma között hatalmas ellentét van. Wesselényi szerelmes üzenetét, amelynek tartalma a piros színnek felelne meg, fekete pecséttel látja el, szerelme helyett özvegységére utalva. Széchy Mária válasza sárga pecsétet kap, amely a bolondság színe; ugyanakkor tartalmát tekintve a levél reményt ad Wesselényinek, azaz zöld pecsét illene hozzá. Ezekre az ellentmondásokra maga a vers is reflektál, az egység megbontása szándékos:

Levelét megadja kis sárga viaszban,
Kit látván megbúsul szívében újobban;
Az sárga bolond szín, s van oly gondolatban,
Talám üzenetét vették csak csúfságban,
(…)
Az sárga szín ugyan olyannak az jele,
Azmelyet érdegel az bolondság szele;
Kinek dolga pedig reménségre kele,
Az maga titkához kedves zöld színt lele.
(…)
De az sárga viaszt felfeszítvén jobban,
Reménséges zöld színt talál Ferenc abban,
Mellyel búsult szíve megvidul újobban,
S kezdett szerelmére annál inkább lobban
(II, 163–167).

A szereplőket (s elsősorban magát Wesselényit) rendre megcsalja a hagyományos jelek jelentésébe vetett bizalma: a mű világa tehát nem olvasható szereplője által. Wesselényi ebből a szempontból kicsit hasonlít Cervantes hősére: a fejében élő konvenciók, szabályok segítségével igyekszik értelmezni a körülötte lévő valóság jeleit, s azokból próbál a jövőre következtetni. Ezek a jelek azonban nem úgy működnek, ahogyan azt a szereplő elvárná, s szinte mindig csalódnia kell. E hasonlóság ellenére éppen az ellenkezője történik Ferenccel, mint ami a búsképű lovaggal: míg a lovagnak mindig negatívan kell csalódnia (hiszen a valóság sokkal prózaibb, mint az ő költői álma), Wesselényi rendre pesszimista: mindig rossz jeleket lát, ám azok rendre kedvező dolgokat rejtenek. A Wesselényire nézve pozitív tartalom tehát elrejtődik, disszimulálódik a jelölés hagyományokhoz kötött módja mentén ellentétesen értelmezendő, baljós jelek mögött.

Ez a szemiotikai zavar talán még általánosabb vonatkozást is fed: a harmincéves háború korának válsága megbontotta a jelek hagyományos értelmezhetőségébe vetett hitet is. A humanizmusba, illetve a hitújításba vetett reménység helyét kiábrándultság, a jövőbe vetett hitet apokaliptikus várakozások vették át. Ennek ellenére a mű keletkezésének idején a Wesselényi-összeesküvés új reményt adott az ország egyesítésére: ha az idők előjelei rosszak voltak is, a felszín alatt már zajlott az összeesküvés, amely az abban részt vevők reményei szerint fordíthatott volna az ország sorsán.

R. Várkonyi Ágnes könyvének magyarázatával, hogy Zrínyi lenne Márs és Wesselényi Vénus, nem tudunk maradéktalanul egyetérteni, még akkor sem, ha a vezérgondolatát elfogadjuk: a mű a komikus felszín alatt valóban az összeesküvés eszköztárának bemutatása, amely a Habsburgok elleni Wesselényi-féle szervezkedéshez kapcsolható. A címen sokkal inkább a két műfaj egybejátszását lehet érteni: a hadi eseményeket rögzítő, magas regiszterbe tartozó, antikizáló eposz és a szerelmi történetet elmondó, populáris széphistória elemei keverednek egymással, így társul egymással Márs és Vénus. Műfaji értelemben kell tehát vennünk az előszó megjegyzését is, amely szerint a szerelem és a vitézség jól megfér egymással (s amely egyértelműen Zrínyi művének előszavát idézi fel). Zrínyi szavaival élve, amelyek a kötetkompozícióra vonatkoznak: nem egyenetlen a szerelem az vitézséggel, s ezt éppen Gyöngyösi műve igyekszik megvalósítani, egy műegészen belül. Gyöngyösi művében összehasonlítja egymással a szerelmet és a vitézséget, s azok között fontos azonosságokat állapít meg; annyit tehetnénk hozzá, hogy a titkos szerelem és az összeesküvés módszertana semmiben sem tér el egymástól.

A simulatio–dissimulatio legitimálására törekvő, nem az udvariság ethosza ellen, hanem mellette érvelő önálló traktátusok fordításairól egyelőre nincsen tudomásunk. Arról azonban annál inkább – s e téren további adalékok felbukkanása is joggal remélhető –, hogy a színlelés, elkendőzés, illetve a szükséges hazugság védelme több olyan műben is felbukkan, amelynek célja nem az idehaza erkölcsi tekintetben sok bírálatot kapott udvariság mentegetése, tematikusan mégis érinti a kommunikáció kérdéseit. Ezen adalékok, noha legalább részleges összegyűjtésükre már történt kísérlet (Bene 1999), főúri levelezésekből, előszavakból és (látszólag udvariságellenes) erkölcstani munkákból is tovább szaporíthatók, s mint ahogyan azt a Murányi Vénus példája talán ékesszólóan igazolja, ezek a vonatkozások jelentős új szemponttal gazdagítják a művek értelmezéseit.

Gyöngyösi 18. századi és még a felvilágosodás első évtizedeiben is adatolható népszerűségének egyik összetevője – az újabb szakirodalom által elemzett poétikai-retorikai elvárások mellett – alighanem az általa ábrázolt világ sajátosságaiban rejlik. Az udvari ethosz problematikája a felvilágosult irodalom első darabjaiban is ott munkál: Bessenyei drámái, Barcsay levelei az 1770-es évek elején ennek megoldásán fáradoznak, Ányos pedig egy hosszú Guevara-idézettel indítja egyik, kéziratos kötetébe is beillesztett elmélkedését. Az 1770-es évektől azonban már korántsem probléma nélkül való az udvari ethosz, Bessenyei említett műveiben maga is ennek kiüresedésével küzd, drámái királyai arról panaszkodnak, nem lehet eldönteni, ki az őszinte, és ki az, aki csak saját érdekeit képviseli. Faludi előszavai az ekkoriban készült Gracián-fordításaihoz a második és a harmadik századhoz hasonlóképpen jelzik e tanítás problematikusságát. Az egyik lehetséges megoldást a laicizálódó Faludi-életmű mutatja, egy másik út viszont az önmagát az udvarral, udvarisággal szemben meghatározó érzékenység (Elias 1987, 107–133). Az érzékeny irodalom őszinteség- és mesterkéletlenségkultusza nyilvánvalóan alkalmatlan Gyöngyösi műveinek értékelésére, jellemző, hogy a kiadást megvalósító Dugonics, illetve az azzal foglalkozó Kovásznai aligha sorolható a kor szentimentális szerzői közé. Az udvariság-érzékenység váltás nagyjából a 18–19. század fordulójára tehető. Petrik bibliográfiája alapján az 1790-es évek második felétől ugrásszerűen megnő a címükben az „érzékeny” jelzőt tartalmazó alkotások száma, ugyanakkor az addig négyszer megjelent Kartigám, Mészáros Ignác népszerű barokk heroikusregény-fordítása – jóllehet Ányos érzékeny szövegként értelmezte – 1795 után legközelebb csak Heinrich sajtó alá rendezésében lát majd napvilágot 1878-ban. Persze innentől már egy másik történet kezdődik.

Hivatkozások

Accetto, Torquato (1997) A tisztes színlelésről, Vígh Éva (ford., jegyz., ill. vál., bev.), Szeged: JATEPress.

Bene Sándor (1999) Theatrum politicum: nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban, Debrecen: Kossuth.

Elias, Norbert (1987) A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások, (ford.) Berényi Gábor, Budapest: Gondolat.

Faludi Ferenc (1991) Prózai művei, 1, Vörös Imre–Uray Piroska (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Gyöngyösi István (1998) Márssal társolkodó Murányi Vénus, Jankovics József–Nyerges Judit (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Horváth János (1997) [1924] „Barokk ízlés irodalmunkban”, in Tanulmányok, I, Debrecen: Kossuth, 84–106.

Jankovics József (1987) „Udvarellenes tendenciák a 17. század eleji magyar költészetben”, in R. Várkonyi Ágnes (szerk.) Magyar reneszánsz udvari kultúra, Budapest: Gondolat, 86–103.

Kemény János (1986) Önéletírása, V. Windisch Éva (s. a. r.), Budapest: Szépirodalmi.

Kibédi Varga Áron (1983) „Retorika, poétika, műfajok: Gyöngyösi István költői világa”, Irodalomtörténet 64: 545–591.

Koltai András (2001) „Előszó”, in Koltai András (s. a. r.) Magyar udvari rendtartás. Utasítások és rendeletek 1617–1708, Budapest: Osiris, 7–57.

Kovács Sándor Iván (2000) „Gyöngyösi István (1629–1707)”, in Kovács Sándor Iván (szerk.) Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, II. Barokk és késő-barokk rokokó, Budapest: Osiris, 261–340.

Kovásznai Sándor (1970) Az ész igaz útján, Kocziány László (s. a. r.), Bukarest: Kriterion.

Köpeczi Béla (1980) „Gracián Magyarországon. A keresztény embertől az udvari emberig”, Irodalomtörténeti Közlemények 84: 315–321.

R. Várkonyi Ágnes (1987) A rejtőzködő Murányi Vénus, Budapest: Helikon.

Zrínyi Miklós (1914) Művei, 1. Költői művek, Négyesy László (s. a. r.), Budapest: Franklin-Társulat.