Szörényi László

A szerkesztett verseskötet mint a szerző ifjúkori önarcképe
1651: Adriai tengernek Syrenaia: Groff Zrini Miklós

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Jankovits László – Orlovszky Géza (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, I, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 467–486.

„Nagyobb egyéniség, mint amekkora költő. A szakszerű hadviselés, a honvédelem, a főúri kötelességek, a politika, a hadtudományi szakmunkák, a líra, az epika különféle régióiban ereje széttöredezett, vére szétfolyt, mint a vaddisznó agyarától. Férfias, reszelős hangja nem illik Titirus és Viola, meg Arianna olvatag témáihoz, és a hősi halált halt nagyapjáról írt eposz többnyire döcögős” (Weöres 1977, 215).

Nehéz, sőt hálátlan dolog oly nagy költővel vitatkozni, mint Weöres, mégis kénytelen vagyok megállapítani, hogy ellenérzését – melyet szakmai érveknek látszó, de igen merész költői képbe csúcsosodó mondatba épít – félreértésre alapozza. E félreértés alapja egyrészt a Syrena-kötet élén, mindjárt az emblematikus-allegorikus címlap után következő első darab, a stylus lapidarisban (Toldy Ferenc magyarításával élve: kőirályban) írott Dedicatio.

Dedicálom ezt a munkámat
magyar nemességnek
adja Isten, hogy véremet
utolsó csöppig hasznossan
néki dedicálhassam.
(Zrínyi 2003, 9)

A félreértés másik alapja szintén Zrínyi szövegére megy vissza: „(…) az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál” (Zrínyi 2003, 9). Gondolhatott természetesen az előszón kívül a Vitéz hadnagy első discursusára is, ahol ezt olvashatjuk: „Nagy dolog, hogy az egész mesterségek közöt, kiket az emberi társaság fel talált leg tündöklőb betsülletesseb a’ vitézségh” (Zrínyi 2004, 63). Weöres értelmezésében tehát Zrínyi, a költő művét eleve nem irodalmi, hanem politikai közösségnek ajánlja, s egészében kevesebbre is becsüli, mint eljövendő és elhatározott életáldozatát; másrészt a hadvezéri (és – beleértőleg – államférfiúi, hiszen 1651-ben Zrínyi már több éve horvát bán, avagy más szóval alkirály) „mesterséget” többre becsüli, mint a költőit! Azonban – ami ez utóbbit illeti – Zrínyi egy olyan, antik és bibliai forrásokra visszanyúló humanista rangsorra utal a számba jöhető mesterségek, illetve hivatások között, amelyet a könyvtárában is meglévő híres könyvből, az egyes mesterségek „feltalálásáról” szóló műből az urbinói Polydorus Vergilius De inventoribus rerum libri tres című alkotásából (1499) merített, a második könyv 10. fejezetéből: „Most érkezem a katonai tudományhoz, amely a hadvezérek különleges ékessége, tudniillik egyedül ezzel sok halandó örök dicsőséget szerzett magának, ennél fogva annyival látszik helyesebbnek, hogy elébe helyezzük az irodalomnak [itt: az írás tudományának és művészetének], amennyivel a tettek előbbre valók a szavaknál. Noha Cicero ítélete szerint ezt nem könnyen lehet odaítélni – ahogyan ő maga a Marcus Marcellus érdekében írott beszédében mondja –, egyesek a hadi dicsőséget ócsárolni szokták, elvenni a vezérektől, megosztani sokakkal, nehogy a hadvezérek tulajdona legyen. Bizonyára a katonák fegyvereinek virtusa, a terepek alkalmassága, a szövetségesek segítsége, a hajóhadak és az utánpótlás sokat segít; viszont a legfőbb szerepet szinte mindig saját jogán magának követeli a Szerencse, és bármi kedvezően kiütött tettet majd teljes egészében magának tulajdonít. Abban a dicsőségben azonban senki társad nincsen, amelyet te szereztél helyes és tudós írásoddal” (Polydore Vergil 2002, 252–254). A teljes szövegkörnyezet magában foglalja az írás önértékének becsületét is, de Zrínyi elég sarkosan fogalmaz ahhoz, hogy eljövendő olvasói kihívásnak érezzék a megállapítást. A költő azonban éppen ezt akarja, akárcsak a Dedicatio paradoxális fogalmazásával: mindkettővel ugyanis az egész mű olvasására óhajtja nyomatékosan felhívni a figyelmet, hiszen a teljes kötet folyamatos és az egyes részeket, illetve a benne foglalt értékítéleteket összemérő olvasása után nyerheti el csak értelmét a kötetzáró Peroratio. Ha ennek első és utolsó strófáját nézzük: az első helyen az írói halhatatlanság bejelentése, a másodikon pedig – nem ellentétbe, hanem fokozásba állítva – a holtig vállalt vitézkedés áll:

Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

(…)

De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottoman hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.

A közbeeső két versszakban azonban a költő felidézi eljövendő halálát, amely csak testén lehet úr, lelke halhatatlanságát pedig összekapcsolja a megírt műből fakadó örök és az egész világra – kelettől nyugatig – kiterjedő írói dicsőséggel:

És mikor az a’ nap eljün, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.

S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hirrel, böcsülettel, valamig világ lesz
(Zrínyi 2003, 246).

Annyit mindenesetre sejteni enged a költő a Peroratióban, hogy – miután éppen most befejezett és mintegy felajánlott művével szilárd meggyőződése szerint már elnyerte a költői halhatatlanságot – hátralévő életében leginkább nem mint író, hanem mint vitéz keresi majd a dicsőséget, az ottomán Holdban (azaz a török birodalom címerében, a félholdban) óhajt csorbát okozni, és elégedett lesz, ha hazája földjébe temetkezhetik. Tehát az írói életmű lezárulása után, mintegy saját halála és temetése szemszögéből néz vissza, és minősíti ezt az életművet. A Könyvet. Amelynek ő nem csupán szerzője, hanem mintegy tárgya is. Erre utal a szokatlan cím, amely magában foglalja a költő nevét is.

Újabb látszólagos ellentmondás és a szerephierarchiával kapcsolatos félreértésnél is súlyosabb félreértések forrása Az olvasónak című előszó egy további kijelentése: „Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk” (Zrínyi 2003, 9). Legelsősorban a művel szemben verstani kifogásokat hangoztató kritikusok hivatkoztak mint végső érvre a fentebb idézett passzusra, mint olyanra, ahol maga a költő vallja be verstani hibáit. Maga Horváth János is, aki egy fontos könyvének nagy fejezetét szánta Zrínyi verselésének tisztázására, annyira döntőnek tartja ezt az önbevallást, hogy hajlandó vállalni egy igen erőteljes paradoxont. „Azt hisszük tehát, Zrínyi valami hasonlót írt volna előszavában maga igazolására [ti. Horváth János itt szellemes fogással mintegy Zrínyi nevében, de Ráday mentségeinek szellemében új előszót fogalmaz a költő nevében], ha valóban szándékosan s művészi célzatból szakított volna a magyar verselés hagyományaival. De nem azt tette, hanem fogyatkozását vallotta és okolta meg verseinek. Vegyük komolyan nyilatkozatát, melyet versei tanulmányozása is megerősít. Tartsuk tiszteletben a verstörténet tényeit, s ne vegyük semmibe több mint két évszázad legilletékesebb magyarjainak, köztük egy Arany Jánosnak a véleményét. S míg egyfelől elismerjük, hogy vannak versei közt elragadó szépségű sorozatok, méltók az ő emberi és költői nagyságához, ne tagadjuk, hogy vannak hevenyészett, prózaibb ritmusúak is. S ha azt mondják, hogy világirodalmi unikum egy nagy költő, ki tökéletlenül versel, ám legyen világirodalmi unikum: akkor is a miénk, s a mi dolgunk őt a maga igazsága szerint megismerni. Ne feledjük azonban, hogy ezt a ritka kétféleséget legelőször maga emlegette, egyrészt halhatatlan becsűnek tudva és hirdetve költői munkáját, másrészt nyíltan megvallva versei fogyatkozását. Alighanem unikum ő abban is, hogy bár a poézis »utolsó gondja« volt, szorgos műgond nélkül is ily kiválót alkotott” (Horváth 2004, 827–828).

Azonban a „fogyatkozás” szó Zrínyinél nem azt jelenti, mint aminek gondolták és gondolják. Ha megnézzük az általa is használt Szenci Molnár Albert-féle latin–magyar és magyar–latin szótárt, akkor a fogyatkozás latin megfelelője három szó: defectus, deliquium, penuria. Mivel azonban a nap- és holdfogyatkozásra való utalásra Zrínyi maga megadja a szakszót, az eclipsist, amely szintén szerepel a szótárban, akkor egyértelműen megjelölhető, hogy a három latin megfelelő közül csak a defectus jön számításba. Ez viszont mennyiségi hiányt jelent, mint ahogyan a hasonlatban is a nap- és a holdfelület (vagy annak egy része) nem látható eclipsis esetén. Tehát Zrínyi kijelentése úgy értendő: ’vannak befejezetlen, csonka verssoraim’. Mint tudjuk, vannak is: az Obsidio III. énekében a 72. versszak 4. sora; VIII. énekében a 71. versszak harmadik sora, XI. énekében a 84. versszak 4. sora csonka; a 4. ének 37. strófájából pedig hiányzik a teljes 4. sor. Felmerült már, hogy ezek Vergilius Aeneisének csonka sorait utánozzák. Pirnát Antal így írt 1982-ben: „…vannak csonka sorok, amelyeket Donatus szerint Vergilius nem tudott tökéletesen kidolgozni. Ezért a »neo« [a szépség-szeplő] elvének megfelelően Zrínyi is hagyott szépséghibákat a Szigeti veszedelemben” (Kovács 2006, 124–125). Kozák László pedig – aki részletesen megvizsgálta Zrínyi csonka sorait, úgy látja, hogy ennek tartalmi jelentése is van: „Összegzésként annyit, hogy a négy csonka versszakot vizsgálva ugyanazon elemet: etikai vétséget találtam. Az eposzban más helyen etikai vétség nincs, vagy másból magyarázható” (Kozák 1989, 262).

Vergilius eposzában valóban található 58 csonka verssor. Az ókor óta (kezdve Donatus Vergilius-életrajzával és az úgynevezett bővített Servius-kommentárral) szinte a mai napig vitatkoznak azon a filológusok és irodalomtörténészek, hogy szándékosan, tehát retorikai és költői célokat követve (például nyomatékos elhallgatást imitálva vagy egy szereplő beszéltetésekor drámai hatást keresve) alakította-e így ezeket a sorait a költő, avagy pedig azért maradtak így, mert – mint tudjuk – váratlan halála miatt elmaradt a művön a végső simítás, és ezért ő maga is máglyára ítélte művét, amelyet csak a császár parancsa és szöveggondozó barátok hűsége mentett meg. Korunk egyik legnagyobb Vergilius-kutatója, Ettore Paratore amellett érvel, hogy a csonka sorok tulajdonképpen emlékeztetők, jelzések a végleges kidolgozáshoz. Így ír: „Donatus tibicines [magyarul: támasztóállványok] névvel illette a csonka sorokat. (…) A bővített Servius szerint nem csonkák, hanem különleges kapcsolódási pontok; eloszlásuk ideiglenességre vall” (Paratore 1999, 680). A legteljesebben Friederich Walter Lenz járta körül a kérdéskört. Mind az 58 esetet végigvizsgálva és józanul mérlegelve az ókori és újkori teóriákat végül is úgy látja, hogy „a kezdetek kezdetétől minden kísérlet kudarcra volt ítélve, amely egységesített értelmezést próbált meg, különbséget kell tennünk az egyes típusok között” (Lenz 1971, 173). Zrínyi természetesen példának tekinthette Vergiliust csonka soraihoz – mint a hősi elbeszélés mesterét, akit Homérosz mellett főmintaként mindjárt előszava élére is helyezett –, továbbra is nyitva marad azonban a kérdés, hogy mi volt e sorokkal a célja. Azt a benyomást semmiképpen sem akarhatta kelteni, hogy ő már meghalt, és csak kiadja a saját verseit, úgy ahogy találta. Ha azonban az előbb elemzett szándékát tekintjük, tudniillik hogy hátralévő életére nem tartja valószínűnek a fő mű után további művek írását, akkor ezt a szándékot viszont jól szolgálják mindazok a kijelentések, amelyekhez felhasználja az önócsárlásra alkalmas összes szerénykedési formulát. Különösen akkor, ha találhatott hozzá kanonizált ókori előképet. Mint majd látni fogjuk, talált is, Ovidiusnál… Véleményem szerint viszont metrikai kérdésekre, tehát szabálytalan cezúrahasználatra a fogyatkozás=eclipsis–kép semmiképpen sem vonatkozhatik.

Voltak azért a múltban is, akik nem osztoztak a Horváth János által összefoglalt értelmezői véleményben – szerintem félreértésben. Eltekintek most attól, hogy Zrínyi Péter (Petar Zrinski) 1660-ban Velencében kiadott horvát fordításában – amelyet maga Zrínyi Miklós felügyelt – nem is használt csonka sorokat, ennek megfelelően az általa fordított, illetve átdolgozott előszóból is kihagyja az egész passzust nap- és holdfogyatkozásostul. Zrínyi költői nagyságának első felfedezőjének és népszerűsítőjének id. Ráday Gedeonnak Kazinczyhoz írott levelét (1788. január 4-éről) is rengetegszer idézik; rendesen félre is értik. Szerencsére Zrínyi verseléséről alkotott véleményét egy másik levelében is kifejtette, ráadásul bővebben. Így ír 1788. július 8-án a kiváló erdélyi filológushoz, Kovásznai Sándorhoz: „Én, ha itiletemben nem tsalattatom, minékünk hozzá hasonló spiritusu és tűzű Poëtánk nintsen. Ugyanis akár az egész munkának Oeconomiáját, akár az Poetica hasonlatosságokat, akár az Viriris transitiokat, akár az eleven descriptiokat, akár pedig az hathatós egymáshoz tett Vitézi beszédeket, és tanáts adásokat vegyem fel, mind ezekben úgy tartom minden Poëtáinkat meszsze maga után hadgya. Gyöngyösinek ugyan simábbak és elaboráltabbak a’ Versei, válogatottabbak a’ szavai a’ Zrinyiénél, sőtt ebben őtet Zrinyi fellyül halladgya, hogy az rettenetesseket rettentő szókkal, az szellemetesebbeket pedig, ahoz alkalmaztatott hangzással tudgya elől adni. Hibának tartyák némellyek Zrinyiben azt is, hogy Versiben a’ Hemistichiumot nem mindenkor az hatodik syllabában tészi, de ő azt az Olaszokat követve szánszándékkal tselekedte, és az ki egyszer Zrinyi olvasásához hozzá szokott, nem botránkozik meg benne, ha azt comma szerént olvassa; sőtt e’ mellett szépséget is talál abban, hogy azáltal Zrinyi (mellyet az mindenkor egyenlő Hemistichium szokott okozni) a’ Monotoniát el-kerülte” (Jancsó 1960, 372). Ráday Gedeon tehát nem tartja hibának azt, hogy Zrínyi tizenketteseiben nem mindig alkalmazott a hatodik szótag után középmetszetet, mivel ezt itáliai (az olasz itt ezt jelenti, mint még sokáig, a 19. század közepéig), azaz római költők mintájára szándékosan tette; ez értelemszerűleg csak annyit jelentett, hogy a latin hexametert utánozta. Ezért jár jól az olvasó akkor, ha vesszők szerint tagolja olvasáskor a verset; ez vers marad akkor is, mégpedig esetleg szebb vers, mint az egyhangú középmetszetes, nem pedig próza.

Rádaynak a hozzá intézett levelét – a belőle készített kivonat szerint – Kazinczy így értelmezte: „Ő Zrinyit majdnem mind[en] Poetáinknak elébe teszi. Zr[inyi] kevesebbet vigyázott a rimekre, mint a’ válogatott szókra, és a’ dolog eleven kirajzolására. A’ caesurát nem őrzötte majd az indúlat heve, majd a’ Monotonia elkerülése miatt. Zrinyit nem a’ hemistichiumok hanem commák szerint kell olvasni” (Kazinczy 1890, 160). Mindenesetre később sem sokat tartott Zrínyi verseléséről. Egy szarkasztikus jegyzete szerint – mivel Zrínyi, mint minden régi író, nem ügyelt a helyesírásra –: „Legjobban teszi tehát a Kiadó ha ezeket a gondatlan csinálmányú Verseket gondatlan Ortographiával adja ki” (Békési–Sváb 1999, 278). Kölcsey – Kazinczyt szorosan követve – noha elismeri, hogy a Ráday által a régiségből kiemelt Zrínyi az első igazi költő, mégis igen szigorúan ítél: „Zrini a’ mint felűl múlta Gyöngyösit mint poeta, ugy maradt viszont ennek alatta, mint verselő, ’s ez az oka, hogy elfeledtetvén, nem ébreszthette fel más Magyarban azt a’ szellemet, mellyet ő Olasz példányaitól költsönözött” (Kölcsey 2003, 55). Magasztalását megismétli később is, de kritikáját is: „Zrínyi, mint a bánhoz s az egész dőledező haza bajnokoszlopához illett, alárendelte a hősnek a poetát, s így a költői körben sokat ugyan, de végtelenül kevesebbet tett vala, mint amennyire lelkének nagy ereje által képes volt. Ő siető kézzel dolgozott, s munkáiban a költői lelkesedés szép vonásai nem rítkán ugyan, de magányosan, s művészi gond nélkül elszórva fénylenek; külső ékességet s versificátori érdemet őnála hiában keresnél, s ez utolsó okból foly, hogy a nemzetben egy egész századig nem találkozott lélek, mely feléje vonzódott volna, midőn a csengő rímű, vizenyős Gyöngyösi sok füleknek tetszett. Így történt, hogy Zrínyi, mint poéta, nemzetünkre semmi befolyást nem nyerhete; mert míg a kornak felette állott, addig nem ismertetett, s midőn végezetre szemeink érdemeire felnyílni kezdének, már akkor, ha nem sokkal is, de még is valamivel, őtet meghaladtuk” (Kölcsey 1960, 520–521).

Ráday zseniális meglátását Zrínyi verselésével kapcsolatban csupán Arany folytatja, igaz, hogy egy olyan szövegösszefüggésben, amelyet azután a Zrínyi-kutatás egyáltalán nem használt fel: „Zrínyi ellenben, a magyar rhythmusnak kevésbbé vagy nem mindenütt hódolva, a klasszikai szabadságot követte, s az összetartozókat elszórta (…)” (Arany 1962, 234). A szövegösszefüggésből teljesen világos egyrészt, hogy nem önmagában a latinos szórend-cserékre (inverziókra) gondol Arany, hanem szerinte a „klasszikai szabadságot” ritmusában, tehát verssorai szerkezetében követte időnként Zrínyi; ez nem jelentett egyebet, mint az antik római epikus sor, tehát a hexameter sormetszeteinek követését.

Végül Kanyaró Ferencet idézhetem a régebbi kritikusok közül: „Zrínyi az ő »históriájában« s az époszával egykeltű »Arianna sírásá«-ban latin szabályokat követve igen gyakran készakarva vét a magyaros sormetszet ellen (…)” (Kanyaró 1893, 22). Mint ismeretes, Gábor Ignác, Németh László, majd Vargyas Lajos a szabálytalan cezúrájú Zrínyi-verssorok létét egy feltételezett ősi, szabadabb tagolású magyar sorfajtához való visszatéréssel magyarázta; ezt a feltevést azonban Horváth János megcáfolta. Sőt – mint láthattuk fentebb – inkább hajlandó volt Zrínyit rossz verselőnek tartani! Őutána Klaniczay Tibor volt az, aki – Horváth Jánossal szemben érzett minden tisztelete ellenére, támaszkodva Képes Géza finom költői érzékű verstani elemzéseire is – nem tudta elfogadni a „nagy költő–rossz verselő” képletét: „A ritmus, a rímelés, az alliterációk és a versmondattan terén egyaránt tudatos verselőnek bizonyul Zrínyi. Ha nem is tekinthetjük még tisztázottnak Zrínyi verselésének a problémáját, és ha ebben a fejezetben nem is volt módunk a kérdést előbbre vinni, összefoglalásunkból annyi kiderül, hogy helytelen minden olyan kísérlet, mely Zrínyi verselését művészetének egészétől elszakítva próbálja magyarázni. A Szigeti veszedelem nagyszerű művészi egysége a verselésre is érvényes, és ezért ritmusát, rímelését is csak a tartalom, a mondanivaló, a műfaj összefüggéseiben érthetjük meg, és értékelhetjük helyesen. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy Zrínyi a verselésben is nagy művész. Nem a költő sablonos szerénykedő szavainak kell hinni, s még kevésbé félre is érteni, el is túlozni azokat, hanem előítélet nélkül meg kell keresni e gigászi mű verses formájának törvényszerűségeit, sokszor rejtetten, de annál hatásosabban érvényesülő verselési bravúrjait” (Klaniczay 1964, 305). Végül – elsősorban az enjambement-okat vizsgálva – az igen alapos sorfajstatisztika alapján dolgozó Mohácsi Ágnes joggal írhatta le: „Zrínyi semmiféle szabály megszegésével nem vádolható” (Mohácsi 1991, 310).

A kritikatörténeti visszatekintéssel azt óhajtottam bizonyítani, hogy egyrészt Zrínyi látszólagos mentegetőzése nem vonatkozhatik a művének mintegy húsz százalékát kitevő nem középmetszetű verssorokra, csupán a szándékosan csonkán hagyott sorokra, másrészt pedig azt, hogy a Ráday–Arany–Kanyaró-idézetekből kibontható tétel megoldhatja az agyon vitatott kérdést: Zrínyi nem szabálytalan sormetszetekkel élt, hanem olyanokkal, amelyeket a római költészet példája nyomán alakított ki. Ez pedig szerintem nem egyéb, mint a római hexameter különböző cezúratípusainak utánzása. A klasszika-filológia megállapította, hogy a már a görög epikus sornál igen alaposan kialakított cezúratant a rómaiak továbbfejlesztették: „A római technika fő erőssége a verssorok cezúrával való tagolása volt” (Hammer–Gleditsch 1901, 284). Igen gyümölcsöző és nélkülözhetetlen jövendőbeli kutatásnak tartom azok munkáját, akik a korábban már a verstanászokról elkülönített, látszólag szabálytalanul tagolt sorokat hozzámérik majd a változatos antik mintaképekhez. Még egy további lehetőséget is megfontolásra ajánlok. Chiabrera neve Zrínyivel kapcsolatban először Kardos Tibor egyik tanulmányában merült fel 1932-ben; később Szerb Antal annyira hasznosíthatónak látta ezt az összefüggést, hogy beemelte irodalomtörténetébe. Ők az Amedeide nevezetű hőseposzra gondoltak. Van azonban Chiabrerának verstani érdekessége is, mégpedig éppen a később Carducci által újrafelfedezett és Chiabrerára mint elődre hivatkozva kialakított „barbár metrika”. Ahogyan egy modern méltatója írja, azért alkalmazza az epikában, ahol először ő is a már szentesített és általában elfogadott ottavát használta később – ráadásul Tassóra hivatkozva – az endecasillabo scioltót, mert: „Úgy látta, hogy a rímek a hősi elbeszélés roppant dimenzióit nagyon rövid szekvenciák közé szorítják, és szerinte az epikus költőnek olyan versalkotó mesterségének kell lennie, amely nem kötelezi őt, és nem is fosztja meg szabadságától” (Jori 2005, 671). Chiabrera igen szoros kapcsolatokat ápolt VIII. Orbán, a költő-pápa udvarával, és tudjuk, hogy Zrínyi magától e pápától kapta meg az első, döntő ösztönzést életpályája kialakításához. Nem lehetetlen tehát, hogy verstani kísérleteiben esetleg mintául vehette őt is, aki a lírában sokkal merészebb újításokra is vállalkozott, hiszen a pindaroszi és alkaioszi stb. metrumokat próbálta rámintázni az olasz nyelvre.

Ha – reményeim szerint legalábbis – sikerült valószínűsíteni azt az állítást, hogy Zrínyi sem általában nem volt a költészet ócsárlója, sem a saját verseivel kapcsolatban nem volt bűntudata, akkor meg kell keresnünk azt az antik mintaképet, amely felbátorította ebben a viszonylatban is az imitációra. Ez pedig szerintem nem egyéb, mint Ovidius Tristia című elégiagyűjteménye! Marót Károlytól tudjuk, hogy a Peroratio és a Szigeti veszedelem tizenöt énekre osztása nyilvánvalóan ovidiusi, azonban e nagy tudós az utókorra hagyott egy kutatási feladatot is: „Különben nemcsak magyar, hanem általános szempontból is gyümölcsöző feladatnak tartanók Zrínyi, mint eposzköltő és a Metamorphoses mint »eposz« egymáshoz való viszonyulását közelebbről megvizsgálni” (Marót 1957, 42).

Mint tudjuk, a Tristia egyik leghíresebb darabja (III. könyv, XIV. kesergés) éppen a Metamorphosesról szól. Meg nem nevezett római barátjához ír Tomiból, a száműzetésből; a barát arra vállalkozott, hogy összegyűjtse és mintegy kiadja a szerencsétlen költő verseit. Külön figyelmébe ajánlja a Metamorphosest, amelyet úgyszólván a halotti máglya lobogó tüzéből kimentettnek tart, hiszen a kéziratot elégette számkivetésbe indulása előtt. Hadd idézzük egy részletét – a 9–52. sorokat – egy régi magyarításból.

Ámbár számkivetett legyek: a’ könyvem nem az eddig
A’ vereségemet ez mert nem is érdemelé.
Gyakran számkiveték az atyák; és gyermeki otthon
Lakhattak szabadon, senki se szólla azért.
Pallás módja szerint született fiam és maradékom
A’ könyvem: mellynek nem vala annya soha.
Ötet ajánlom azért, a’ melly mivel árva szegényke
Úgy a’ gondviselés lenni fog arra nehézb.
Három gyermekeim veszedelmem’ sorsosi: nyilván
A’ többekre legyen gondod örökre ugyan.
Ötször három az át formált csuda dolgokat írja
A’ temetésemről vissza vittetek azok.
E’ munkánk’ ha be végezhettük volna elébb mint
Elvesztünk: hírűnk általa lenne dicsőbb.
A’ népnek keze közt igazíttatlan forog; arról
Nem tehetek: ha ugyan menne kezekbe nekik.
Azt se tudom te az én könyvemre felűl miket írjál
Melly idegen földről mégyen elődbe oda.
Kívánom ki megolvasgatja, tanúlja meg aztat,
Hol földön, midőn lettenek énekeim.
Versemről igazán ítél ki eszébe veéndi –
E’ kínos helyet, és számkivetési időt.
El fog hűlni belé ilyen sok rossz, özönében
És gyötrelmek közt ennyit is írni tudék.
A’ veszedelmem az elmémet megtörte: amúgy is
Hitván kútfeje, és csak nyomorúlt ere vólt.
Nem – mivelés, és a’ hosszas heverés ki apasztá
Azt, ’s elszárítá bár minemű vala is.
Nincsenek itt könyvek, nem tápláltathatik elmém;
A’ könyvek’ helyiben kard, d’sida, lánd’sa zörög.
Nem lakik e főldönn ollyan ki meg értse beszédem
’Hogy ha elolvasnám nékie verseimet.
Csendes helyre mezőre ki nem mehetek: becsukatva
Tartják a’ kapuink’ a’ fene Géta miatt.
Több ízben kérdnék valamelly helyet, és nevet avvagy
Szót; de ki megmondná, nem lelek itt soha se.
Sokszor erőlködök (a’ mit azonbann mondani szégyen)
Nem jut eszembe szavunk, már kitanúlni fogok.
Rácz, vagy Scytha szavai hallok harsogni körűltem:
És már láttatok én írni Geták’ szavaként.
Félek, hogy ha leénd vegyesenn ez az Ausoni szóval
És versemben sok Pontusi szóra találsz.
Bár millyen versem, méltóztasd a’ kegyelemre;
És sorsom’ nézvén – ments ki hibáim alól
(Homonnay 1825, 94–95).

Ovidius tehát műve csonkaságáról panaszkodik: nem volt ideje elvégezni rajta a végső simítást, még igazi címet sem tudott neki adni; a verseken meglátszik a költő zaklatott élete, akit bármikor elvonhat a költői foglalatosságtól az ellenség hadilármája, ráadásul idegen nyelvek kavarognak körülötte (a „rácz” természetesen itt trákot jelent), ezért még a nyelv tisztasága is hagyhat maga után a barbarizmusok miatt kívánnivalót. Nagyon jellemző, hogyan használja Zrínyi ezeket a motívumokat: sugallja a simítatlanságot, beszámol a kanizsai török támadásáról, ami miatt kénytelen volt félbeszakítani egyszer a költeményt, a barbarizmusvádat pedig épp az ellenkezőjére fordítja, hiszen az előszóban dicsekszik a nyelvkeveréssel. A Tristia több más helyét is figyelembe kell vennünk. Legelsősorban az I. könyv VII. darabját (a régi kiadásokban ez a VI. elégia), amelyet egy másik régi fordító, Vörösmarty atyai barátja, Egyed Antal ezzel a címmel illetett: Igaz arczképe Ovidnak. Tartalmát így foglalta össze: „Arczképéről, mellyet barátja aranygyürüjének kövébe vésve viselt, a’ repkény koszorút, mint szerencséjéhez épen nem illőt, levetetni kivánja. Jobban megismerhetni őt, mondja, verseiről. Átváltozásiról [Metamorphoses] tudniillik, mellyeknek olvasására serkenti. Majd eléadja, mint történt, hogy számkivetésbe mentekor azon munkát tűzbe vetette. Mivel pedig az baráti által leiratott, ’s igy fönvagyon, de tökélyetesen bevégezve és kijobbítva nincs, hat verset küld, a’ kézirat’ homlokára függesztendőt, késővilág előtti kimentésére” (Egyed 1847, 39). Érdemes idézni belőle magyarul a 11–16. és a 21–40. sort:

Kedves, jóságod, de nagyobb képem lehet a’ vers:
Meg hagyom olvassad, légyen akármi nemű.
A’ Metamorphósis nyomorúlt Ura’ számkivetésbe
Lett vitetésével félbe szakadva maradt.
Nagy fájdalmimban mi időn indúlva valék már,
Több munkáimmal tűzbe vetém magam azt.
(…)
Már, vagy azért, mivel a’ verset mint vétkem’ okát, úgy
Gyűlöltem, vagy azért, mert darabos vala még.
Úgy vélem; hogy azon könyvek mind fen maradának
Példákban kellett lenni le írva nekik.
Éljenek óhajtom; ki tanúlni szeret mulatásra
Légyenek; intsék meg, jussak eszébe magam.
Még is nem lehet azt örömest olvasni azoknak,
A’ kik nem tudják – félbe szakadva maradt.
Én mivel e’ munkám’ le vevém az ülő közepéről
Ráspoly alá nem ment, hát az ezenn az okon.
Dícséret helyiben ha bocsánatot ád ki elolvas,
Meg dícsér – nem fog becsteleníteni ha az.
E’ könyvecskének, ha te jónak gondolod aztat,
Légyen ezen hat vers írva felülre neki:
A’ ki ezenn árván maradott könyvemre tekintel –
Rómában leg alább ennek adódna helye.
Annyival inkábblan kedvezvén, hogy nem Ovidé,
Mint egy Sírjából vonta ki a’ ki szeret.
E’ készítetlen versben hát a’ mi hibás van –
Meg jobbítottam vólna; de el-hozaték
(Homonnay 1825, 32–33).

A modern kutatás is úgy látja, hogy ugyan a Metamorphoses „igaz, hogy nem posztumusz mű, mint az Aeneis, mint ahogyan szerzője mondja egy hiperbolikus metaforában; ám a forrás megjelenése óta fel lett zavarva, és Ovidiusnak nem akadt Variusa és Tuccája; mikor a mű először jutott az idősebb Seneca kezébe, aki első idézői közé tartozik, a szöveg már valóban bizonytalan és jó pár helyen félreérthető volt” (Lafaye 1928, III).

A legérdekesebb talán a II. könyv, amely azzal a ravasz retorikai fogással próbál kegyelmet vagy legalább enyhébb helyre való száműzetést kieszközölni Augustustól, hogy végtelenül nagynak állítja be az ő, azaz a császár hivatását, vagyis a birodalom igazgatását a saját maga végtelenül jelentéktelen, azaz költői mesterségéhez képest. A császárnak tulajdonképpen ideje sem lehet elfoglaltságai mellett az olvasásra, hiszen ha elolvasta volna a bevádolt költő szerelmes verseit, akkor bizonyára nem is ítélte volna el a szerzőt. Egyik fő mentségének azt tartja, hogy énekelt ugyan a szerelemről, de nem a saját, valóságos szerelmeit verselte meg, nem úgy, mint a név szerint, ellenpéldaként felhozott Catullus és Calvus! Ehhez képest kell értékelni Zrínyi hallatlan merészségét, aki nyíltan bevallja a szerelmes versekkel kapcsolatban saját érdekeltségét az előszóban. „Írtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott” (Zrínyi 2003, 10). Ovidius versében olvashatunk ráadásul arról is, hogy még az Augustus által a meggyilkolt Caesar emlékére emelt és a Bosszuló Marsnak szentelt római templomban is látható a szerelmes Marsot és Venust együtt ábrázoló szobor (II. könyv, 295–296. verssor). Így nyerhet dimenziót Zrínyi előszavának csattanós zárása a Petroniusnak tulajdonított epigrammával: „osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel, abbul az versbül tanúltam:

In galea Martis nidum fecére columbae,
Apparet Marti quam sit amica Venus
(Zrínyi 2003, 10).

Elgondolkodtató egyébként, hogy ez az Ovidius valószínűleg arra a szoborcsoportra céloz, amely – ahogy egy művészettörténész látja – görög előképeihez képest jelentős módosuláson ment át, mert: „Az Augustus korában keletkezett szoborcsoport Róma belső harmóniáját propagálta, párhuzamként a külső békét jelképező Pax-szobrokhoz képest” (Knell 1997, 338).

Külön vonzerővel ingerelhette Zrínyit a III. könyv II. darabja, amelyben Ovidius arról panaszkodik, hogy miért vetette őt a végzet Scythiába; hiszen ő a maga nemzetét éppen Scythiából eredezteti. A III. könyv V. darabjának végén a fehéren ragyogó hajnali csillag égi lovon száguldva adja hírül a napkeltét (érdemes ezt összevetnünk a Szigeti veszedelem 8. énekének 1. strófájával). A IV. könyv I. darabjában végig a könyveiben ejtett hibákért kér bocsánatot. Nagyon érdekes, hogy Zrínyi ismét ellentétet kreál, hiszen ő elméje első szülöttjének állítja be művét. Láthattuk az előbb a fordításban idézett részletnél, hogy maga az elméből való szülés képe is, amelyet a Jupiter–Minerva-mítoszból eredeztethetünk, szintén Ovidiustól való. Ebben a darabban a száműzött költő viszont öregségét hangsúlyozza, hiszen ősz fejjel is harcol a becsapó barbárok ellen, a költészettel mégsem hagy fel.

Ovidius utolsó művében, a Tristia utánírott Epistulae ex Ponto (Levelek Pontusból) című gyűjteményben is jó pár passzus található a költészet és az élet viszonyáról, illetve fontosságuk sorrendjéről. Érdemes idézni a III. könyv IX., Brutushoz intézett leveléből a 7–8., 17–18., 31–32., 45–46. sorokat:

Jómagam is látom több híja van ennek a könyvnek,
bár a saját verset többre becsülni jogos.
(…)

Gyakran vágyom rá, hogy változtassak a versen,
mert úgy ítélem, csakhogy erőm nem elég.

(…)
Kötve hiszem, hogy józan eszem van: durva geták közt
verseket írok, s még gondosan is tegyem azt?

(…)
Annyira nagy dolog ez? Hát megvallom, ti tudósok,
éltem volt fontos, mint ez a mű
(Ovidius 1991, 93–94).

Látnivaló, hogy az Ovidius által a száműzetésben megszerkesztett írói önéletrajzot igen nagy mértékben követi Zrínyi szerkesztett verskötetének sorrendje. A fiatalkori szerelmes művekre következik a nagyeposz – a Metamorphoses –, azután pedig a panasz, megbánás és könyörgés. Megvizsgálandó tehát az, hogy az igen feltűnő és egyedülálló tizenöt énekre való felosztás mellett találhatók-e szövegszerű vagy tematikus ovidiusi reminiszcenciák a Szigeti veszedelem egyes énekeiben?! Végigvizsgálva mindkét művet, tapasztalható, hogy Zrínyi minden egyes énekében igen jelentős utalásokat találhatunk az Átváltozások megfelelő könyvére. Az első könyvben Ovidius szól az ember teremtéséről, a négy világkorszakról, azután pedig arról a bűnös állapotról, amelynek végén Jupiter megszemléli teremtését, és úgy határoz, hogy az egész emberiséget elpusztítja özönvízzel (I. 76–312. sor). Nyilvánvaló a kapcsolat Zrínyi Istenével, világtervével, a bűnbe esett kiválasztott néppel és az eltervelt büntetéssel. A Metamorphoses II. énekében indul a botor Phaethon világrontó útjára (II. 153– 271). Két részlet különösen figyelemre méltó szempontunkból, a 214–216. és a 227–228. sor a felgyújtott világról:

S ezt siratom? Kicsiség. Falaikkal a városok égnek,
terjed a tűz és vész, ország vész, népe is elvész,

(…)
Körbetekint Phaethon, és látja: az ég meg a föld ég,
ég a világ, nagy a láng, nagy a hő, nem tudja kiállni
(Ovidius 1964, 45).

Párhuzamba hozható ezzel Zrínyi II. énekének 50. strófája, ahol Szulimán serege nemcsak Magyarország, hanem az egész világ rontására is elég volna. A III. könyvben Ovidiusnál (513–526) a vesztébe rohanó Pentheust figyelmezteti Tiresias; az nem hisz a jósnak, és elűzi. Utána pedig elpusztul. Zrínyinél Mehmet basa ugyanilyen módon nem hisz az őt figyelmeztető Szkendernek, el is pusztul a siklósi harcon. A Metamorphoses-beli történet Jupiter és Junó asztali évődésének egy epizódja, ugyanúgy, mint ahogy Szkender a sátrában rendezett banketten figyelmezteti Mehmetet (10–18. versszak). Az Átváltozások IV. könyvében (512–530) Athamast Junó parancsára Tisiphone megbolondítja, hiszen gyűlöli őket Bacchus miatt; Athamas erre éjjel legyilkolja saját családját, mert oroszlánnak nézi őket. Ino és fia úgy menekül meg, hogy átváltoznak. Zrínyi IV. énekében (81–103. versszak), a törökök Zrínyi nevére éjjel megbolondulnak a szultáni táborban, egymást ölik le, mindössze nagyjából felük menekül meg. Ovidiusnál az V. könyvben megbűnhődnek a bűnös Emathisok, szarkákká válnak, a múzsákkal való verseny elvesztése és rágalmaik után, hiszen a Gigászokat dicsérték, és az isteneket kicsinyítették (V. 294–334, 661–678. sor). Zrínyinél viszont a megfelelő énekben Isten azért bünteti meg majd Szulimánt Zrínyinek a vitézeihez intézett lelkesítő beszéde szerint, mert gőgös, mint a fáraó volt, meg Góliát meg a filiszteusok vagy általában a pogányok. Velük szemben Isten az alázatosakat emelte fel: a zsidókat, a szent királyokat és Dávid gyermeket (Dávid említése itt még a múzsákkal is párhuzamba állítható). Az Átváltozások VI. könyvének egyik leghíresebb epizódja Niobe gyermekeinek halála (146–312); Zrínyinél a gyermekifjú Hamviván halála hozható párhuzamba, különösen, hogy ha hozzávesszük ugyanezen ovidiusi könyv egy másik epizódjából Pandion búcsúját Philomelától (VI. 504–510), amelynek megfeleltethető az öreg Menethám király búcsúja halálba induló fiától, Hamvivántól. A Metamorphoses VII. énekében található többek között az aeginai pestis híres leírása; a betegség végül már annyira tombol, hogy a holttesteket sincs már, ki eltemesse (547–548, 606–610). Zrínyi ezúttal ellentétesen szerkeszt, hiszen Farkasics az ő költeményének VII. énekében betegségben hal meg, de rendben el is temetik. Ovidiusnál a VIII. könyv elején (1–3. sor) Lucifer elűzi az éjt, Zrínyinél ugyanezt a lovon érkező szép piros hajnal teszi (1–10. versszak). Másik párhuzam is feltételezhető: Daedalus atyailag oktatja fiát a repülésre (203–211. sor), mint ahogy Zrínyinél (90–93. versszak) Szulimán atyailag nem engedi Delimánt párbajozni. A Metamorphoses IX. könyvében Jupiter az istenek gyülekezetében hírt ad fia, Hercules rémes földi haláláról, s egyúttal bejelenti halhatatlanságát, és megjósolja apoteózisát (239–272. sor). Zrínyinél viszont Radivoj és Juranics elogiumát olvashatjuk (77–78. versszak). Sőt – mint ahogy a római költeményt olvasva értesülhetünk Hercules kínhalálának szörnyű részleteiről – Zrínyinél is megjelenik Radivoj véres szelleme Delimánnak, hogy jelentse halálát. Rendkívül figyelemreméltó, hogy Jupiter ünnepélyes bejelentésének tónusát itt maga Zrínyi, a költő veszi át első személyű megszólalásával:

77. O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!

Ha mit az én magyar verseim tehetnek,

Soha ti dicséretre méltó hiretek

Meg nem hal, mig folynak alá sebes vizek.

78. Mig az nap meg nem áll, mig az magyar nemzet

Karddal oltalmazza az keresztény hitet,

Élni fog nevetek; ti penig az Istent

Örök boldogságban mostan dicséritek

(Zrínyi 2003, 138).

Jupiter így beszélt (248–258. sor):

(…) De hiába ne féljen
hű szivetek, sose tartsatok így ti az oetai tűztől!
Győzött mindenen ő: győz majd, mit láttok, e lángon;
Vulcanus csak anyától lett részébe tehet kárt,
mert örök az, mit tőlem nyert, sosem érheti romlás,
nem győz rajta halál, nincs láng, ami ezt leigázza:
és idejét amidőn ez a része bevégzi a földön,
égbe hozom; hiszem is, hogy e tettem az égbelieknek
kedves lesz. De ha, Herculesem, lesz bárki az égben,
kit tán sértene ez, ki nem adná néked e díjat,
mégis elismeri érdemedet, s dícséri e tettem
(Ovidius 1964, 262).

Ovidius a X. könyvben felvonultatja a fákat, akik mintegy gyülekezetileg hallgatják Orpheust (X. 87–105). Zrínyi a X. ének 54. versszakától kezdve ír a szerencsétlen sorsú török költőgyermekről, Embrulahról, aki (56. versszak):

(…)
Erdőknek Orfeus, Arion halaknak,
Második Endimio volt az fényes Holdnak
(Zrínyi 2003, 148).

(Hozzátehetjük, hogy a következő, a XI. ének elején szerepel Ovidiusnál Orpheus halála, amely szintén idevonható.) A Metamorphoses XI. könyvében szereplő Daidaliont, Ceyx fivérét, miközben leugrik a szikláról, Apolló madárrá, nevezetesen horgas csőrű, éles karmú, erős és kegyetlen ölyvvé változtatja (339–345). Zrínyinél viszont ezt olvashatjuk (49. versszak):

Vid várbul kijüve, mint egy keselyő sas,
Kinek orra, körme fegyveres és horgas
(Zrínyi 2003, 160).

Ovidiusnál a XII. ének foglalja magában a kentaurok és lapiták öldöklő harcát. A számtalan szereplő egyike annak a merész Ixionnak a gyermeke, aki Hippodamét vette feleségül. Zrínyinél Cumilla imájában találhatjuk meg e baljóslatú mitológiai szereplőt (99. versszak): „Ixiont szaggattatád sasok körmével” (Zrínyi 2003, 179). A kentaurok és lapiták csatája, mint tudjuk, elfajult; egy idő után Monychus javaslatára kicsavart fákkal ütik agyon Caeneust (XII. 488–521). Zrínyinél viszont a XII. ének 110. versszakában Delimán fákat tépked ki tövestül. Ovidiusnál a XIII. könyvben találjuk a versengést Achilles fegyvereiért. Előbb Ajax, utána Ulixes szónokol a maga igaza mellett, aki többek között Ajax szemére hányja, hogy ő is oda akar menekülni a többivel, amikor Agamemnon cselből hazatérési haditanácsot hívott össze (XIII. 216–237). Zrínyinél a megfelelő énekben olvashatjuk Szulimán haditanácsát. Al bék és Delimán összecsapása szinte pontról pontra megfelel a két görög hős vitájának, amikor az erő és az ész pozícióját mérik össze. Itt Al bék javasolja a futást, és Delimán torkollja le durván (47–57. versszak). A Metamorphoses XIV. könyvében található Circe varázslata Picus átváltoztatása után. Felidézi az alvilágot (404–411):

(…)
mélybeli isteneket meg az Éjt szólítja a földből,
és Hecatéhoz üvölt hosszan, süvitő dühös ajkkal.
Elhagyják helyüket (csoda hallani!) ekkor az erdők,
nyögdel a föld, a közelben a tölgy kifakul, haloványul,
körben a fű véres csöppekben harmatot izzad;
s mintha rekedten bőgnének körülöttük a szirtek;
kezdtek ugatni kutyák, feketén bozsorogtak a kígyók,
s légszerü árnylelkek látszottak lengeni körben
(Ovidius 1964, 422).

Azt hiszem, hogy szinte magától értetődő utalnunk párhuzamként Zrínyi Alderánjának alvilágot idéző varázslatára (a 26. versszaktól kezdve). Végül: a Metamorphoses utolsó epizódja a „katakteriszmosz”, a csillaggá válás, azaz Caesar üstökösként való mennybe szállása. Venus viszi ölében az égbe. Caesar lenéz a földre, és látja fiát, azaz a későbbi Augustust, hogy az még nála is nagyobb! Augustus ugyan megtiltja, hogy őt magasabbra becsüljék, mint apját, azonban a Hír őt mégiscsak magasabbra emeli. Ovidius megjósolja, hogy egykor majd Augustus is a mennybe jut (XV. 843–870). Zrínyi eposzának végén a szigeti Zrínyi, midőn kijön a várból, megkapja hasonlításként az üstököst! (XV. 56. versszak):

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul
(Zrínyi 2003, 215).

Venus helyett itt Gábriel arkangyal viszi a mennybe a dicsőült lelket, és maga a költő bízza rá olvasóira, hogy őt – majdani hősi halála után – nagyobbnak vagy kisebbnek fogják-e tartani hős dédapjánál, akit egyébként folyton atyjának nevez. Azt pedig Marót Károly óta tudtuk, hogy az egész kötetkompozíciót záró Peroratio a fenti Ovidiusszakaszhoz közvetlenül csatlakozó Metamorphoses-zárlat imitációja. Egy régebbi tanulmányomban, amelyet Zrínyiről és Cortesiusról írtam, megpróbáltam továbbfejleszteni Marót gondolatát és részletezni Ovidius hatását a Szigeti veszedelem háromszor öt énekes fő tagozódására. Kovács Sándor Iván a lírikus Zrínyiről írott monográfiájában részletesen számba vette az eposzt megelőző és követő költemények Ovidius-reminiszcenciáit. Kozák László pedig így ír – miután immár az egész kötetkompozíciót vizsgálja a Metamorphoses szempontjából: „Így új értelemmel telítődik az egész Syrena-kötetet átjáró metamorfózis-toposz. (…) A metamorfózis Zrínyinél a lírai én kitágítására irányuló törekvés, mely így rokonságba kerül a barokk hiperbolákkal” (Kozák 1989, 243–244). Azonban – miután számba vettük azokat a nyomjelzéseket, amelyeket Zrínyi a Szigeti veszedelem minden énekében gondosan elhelyezett az ovidiusi carmen perpetuum megfelelő egységére utalva – most meg kell vizsgálnunk, hogy milyen eszközökkel képes az eposz és a kötet többi része közötti egységet biztosítani a történelemszemlélet oldaláról.

A Szigeti veszedelem homéroszi archaikusságát véleményem szerint az jellemzi, hogy hiányzik belőle a vergiliusi eposz jövőirányultsága – hogy ezzel a fogalommal Borzsák István tanulmányára utaljak –, sőt (ha ugrunk egyet) a reneszánsz vagy manierista vagy kora barokk olasz mintaképek és kortársak jövőirányultsága is! Ehhez ugyanis dinasztia kellene. Ovidiusban is van ilyen hangoltság – mint ahogy láttuk –, hiszen a káosztól Caesar mennybemeneteléig szerkeszti meg XV könyvből álló eposzfolyamát. Zrínyi a nemzetnek, azaz a magyar nemességnek ajánlja művét, nem az uralkodó dinasztiának. Hogy ez nem véletlen, azt a szigorúan rejtélyes költő egy újabb félreérthető passzusának elemzésével próbálom meg bemutatni.

Mivel a Szelimnek öltözött fúria Károllyal ijesztgeti fiát, Szulimánt, és a budai Arszlán basa is Károlyt és Maximiliánt emlegeti, ezért az utókor Kazinczytól fogva – ő ugyan egy kéziratban maradt jegyzetében egy kérdőjellel toldotta meg mindezt – V. Károly császárral azonosította az eposzban szereplő Károly nevű személyiséget. Arany is, és azután mindenki szándékos anakronizmusnak vélte, mert hiszen V. Károly császár már rég halott volt a szigeti ostrom idején. Pedig nyilván nem róla van szó, hanem Károly főhercegről (1540–1590), I. Ferdinánd harmadik és legfiatalabb fiáról, tizenöt gyermek atyjáról. Az egyik gyermek volt a későbbi II. Ferdinánd császár, az eposzírás idején uralkodó III. Ferdinánd édesatyja. Gondolom, ez is magyarázza, hogy Zrínyi nem akart különösebben közérthető lenni, amikor „Károlyról” szólt, aki mint Arszlán írja Szulimánnak (I. ének 63–64. versszak):

63. Ha tudni akarod keresztények dolgát,
Azok veszni hagyták magok állapatját;
Károly gyülésekről gyülésekre magát
Hordoztatja, s nagyon forgatja hit dolgát.

64. Nincs sohul kész hada, s nem is gondolkodik,
Mint bolond, hogy valaha talán kelletik.
Ám Maximilian magyarok közt lakik
Gondviseletlenül, csak észik és iszik
(Zrínyi 2003, 31–32).

Tudni való, hogy Zrínyi fő forrása Istvánffy Miklós volt. Tőle tudhatta meg, hogyan tevékenykedett a kritikus 1556. évben Miksa király és császár, valamint öccse, Károly. A XXIII. könyvből megtudhatjuk, hogy Miksa öccsét küldte Magyarországra, a pozsonyi országgyűlésre, amely rendkívül izgatott hangulatban folyt, és a rendek csak akkor hagytak fel ellenállásukkal, amikor megtudták, hogy Szulimán elindult Magyarország ellen. Közben Miksa maga az augsburgi gyűlésen próbált segítséget szerezni a német birodalmi rendektől. Azután augusztus 15-én indult el Magyarországra. A magyaróvári és győri táborozásban összegyűlt vagy huszonötezer vagy még több lovas és több mint nyolcvanezer gyalogos. Ezek azonban gyakorlatilag nem csináltak semmit. Istvánffy, az elkötelezetten Habsburg-hű történetíró, ezt finoman úgy érzékelteti, hogy említést tesz a lengyel segélycsapat csalódásáról és távozásáról: „Lascus Albert penig s Sboroczky [Zborowski] Márton lengyel hercegek hasonló igyekezettel az császárnak s az tábornak látása kedvéért kevés, de szép módjával felékesített úti társasággal jöttenek vala, de midőn az táborban csak erőtelenedni és semmit nem próbálni az hadat eszekben vötték volna, az sokáig való várakozás unalmától tartván s az császártól elbúcsúzván házokhoz és hazájokban Lengyelországban viszszamenének” (Istvánffy 2003, I/2: 409). Károly főherceg időközben a Muraközt erősítette, de ő sem tett semmit. Zrínyi tehát – nyilván azért, hogy az uralkodó dinasztiát feltűnően ne sértse – megcseréli a két testvér szerepét, Miksát Magyarországon hagyja, azonban Károlyt küldi ki gyűlésre, ez okozhatta az V. Károllyal történő téves azonosítást. A lényeg az, hogy Szulimán számára azért válik reálissá a hódító vállalkozás, mert anarchia van vagy legalábbis kettős uralom: kétfejűség. A kötetszerkezet egészéhez való tartozást ezt az Attiláról és Budáról írott epigrammapár biztosítja! Attila – mint maga mondja – Isten haragjának volt szellete. Ez bibliai utalás. Szent Páltól idézünk, a thesszalonikiaknak írt második levélből (2, 6–12): „A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” Zrínyi tehát, amikor innen merít ihletet Attila ábrázolásához, akkor hősét, a hun honalapítót apokaliptikus szövegkörnyezetbe helyezi. Inchofer Menyhért könyve (1644) megvolt a könyvtárában, s abból tudta egyrészt, hogy Attiláról joggal feltételezhető, szerette, hogy Isten ostorának hívják, és mint ilyentől rettegjenek tőle, ezért hát becsülte és tisztelte az Istennel eltelt férfiakat, tehát – mondhatni – lélekben megtette az első lépést a kereszténység felé. „Ebben az oly vad kebelben a vallásosság igen nagy súllyal volt jelen. (…) Ugyanis aki szerette azt, hogy Isten ostorának nevezzék, és mint olyantól rettegjenek is tőle, megtanulta, hogy az Istennel eltelt férfiakat értékelje és megbecsülje” (Inchofer 1795, 20–21). Másrészt Attilát – később, a Mátyás-elmélkedésekben – többre értékelte, s ily módon megkülönböztette Nagy Sándortól vagy Tamerlántól mint világhódítóktól: „de Attilának fáradcsága hasznossab vala, mert amannak [Nagy Sándornak] az ő győzedelmei, országlásai holta után mind füstben menének, ez maradandó és örökös királyságot csinála magyarnak, ha mi is úgy continuálnánk, mint a’ régi jó magyarok kezdték” (Zrínyi 2004, 197).

Az alapító időben, Attila hódítása és honalapítása idején megvolt tehát az isteni mandátum; Isten nyilván erre céloz a Szigetiveszedelem első énekének dorgáló beszédében, ahol a magyarok kiválasztása és a Szentlélek általi ihletettsége megelőzi a pannóniai honfoglalást és a szent királyokkal való megajándékoztatást. A kettős uralmat Budával elimináló alapító ős és hős az egyetlen legitim útmutató a mai magyaroknak is, akik erre azonban alkalmatlanok. Ezt mutatja a Miksa és Károly nevével megjelenített kettős uralom vagy anarchia az ország vezetésének legfelsőbb szintjén. Így Szulimán egyrészt méltán vélheti, hogy neki most jött el az ideje, hiszen most ő az Isten ostora a magyarok megbüntetésére, másrészt az attilai legitimitás képviselője az eposz cselekményének idejében egyedül a szigeti Zrínyi Miklós! Ezt a lelki és nem genealogikus Attila–Zrínyi-leszármazást a költő Zrínyi Miklós, amikor legendás családtörténetét íratja Forstall Márkkal, kiegészíti a gót királytól való vérségi leszármazással: „Zrínyi bizonyára tudott valamit, amit Dante, Boccaccio és sokan mások nem: Florentia városát nem Attila dúlta fel és pusztította el (ő a környékén sem járt), hanem egy évszázaddal később, 541-ben Totila gót király seregei döntötték romba. Tudta, mit alapított és építtetett újra Nagy Károly, és titkon talán büszke is volt rá. Mint mondtuk: a genealógia szenvedélyes műfaj; a titkos szenvedély pedig mindennél erősebb lehet” (Bene 2003, 42). Noha a kötet megjelentetése után íródott (1652. október 20.) az a Batthyány Ádámhoz írott levele, amelyben rejtett bibliai idézettel már a magyar nemzet elpusztulását jósolja, amikor a henyélés bűnét ostorozza, mégis úgy látszik, teljes joggal számba vehető, ha az eposz történeti világképét vizsgáljuk. „Édes Bátyám Uram, az nemzeteknek nevetsége lettünk, mi szegény magyarok, nincsen az ki szánjon bennünket, ha mi henyélünk, odavagyunk, és csak emlékezetünk sem leszen a földön” (Zrínyi 1997, 60). A bibliai hely, amelyre Zrínyi céloz, Mózes V. könyve (28,37): „S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.” Ha továbbolvassuk a bibliai könyvet, akkor természetesen szóba kerül a nemzet legyőzetése, rabságba vetése, szétszóratása és pusztulása…

Zrínyi többnyire a latin bibliafordításra hivatkozik. Ha megnézzük tehát a Vulgatában a fentebb idézett helyet, akkor két szó fejezi ki a „nevetséget”: „et eris perditus in proverbium ac fabulam omnibus populis” (Biblia Sacra 1956, 192). A fabula szó nyilván felidézte benne Petrarca verseskönyvének (Rerum Vulgarium Fragmenta) első szonettjét, ahol maga a költő határozza meg léthelyzetét, mint aki fabulává (favola), azaz nevetséggé és gúny tárgyává lett az emberek előtt. „A fabula vulgi kifejezésnek igen tekintélyes hagyománya van. Az első a bibliai származás (…); de mellette ott van a klasszikus görög–római is (Ovidius Szerelmek III/1, 19–22)” (Santagata 2004, 10–11).

A pusztuló magyarság önbűne miatt nevetség tárgya. A költő pedig nem csupán mint e közösség tagja, hanem mint költő is bűnös, szerelmei miatt. Legalábbis csak így lehet értelmezni a Feszületre című vers bűnvallomását. Ezek után talán nem nehéz felvázolni azt, hogyan értelmezhető a Syrena-kötet szerkezete. A címlap, a Dedicatio és Az olvasónak (az előszó) az első egység, amely megkísérli irányítani a rákövetkező költemények befogadását. Az I. és a II. Idilium az ifjúkori szerelmi játszadozás dokumentumai, azonban félig már tragikus hangütésben. A II. ének végén a vadász, vagyis a lírai én be is jelenti, hogy Violától elpártol a Hajnalcsillag szerelméhez. Mivel rögtön erre következik az Obsidio, amelyben a költő a Szűzanyát választja múzsájául, elég ok van feltételezni, hogy a „Hajnalcsillag” itt nem egy másik szerelmes nő, tehát Viola vetélytársa – ahogyan a szakirodalom gondolja –, hanem Mária, akit a Lorettói Litánia VII. invokációja Hajnalcsillagnak (Stella Matutina) nevez! (Természetesen az eposz utáni, ismét erotikus hangvételű versekben a féltékenység hangjának jellemzéséül Hajnalt nőnek nézik.) Következik az eposz, mint a szerelmi bánat antidotuma, mint az igaz példa, az üdvözülésnek a régi Zrínyi Miklós által mutatott útja, de utána a költő visszaesik a tragikus szerelmi hangulatba (Arianna sírása), hiábavalónak minősíti hőseposzi kísérletét Ámor hatalmával szemben:

Én Márst énekelek haragos fegyverrel,
Kínzó szerelmemet hogy felejtsem evel;
Másfelől kis isten megkerül fegyverrel,
Harcol, vagdalkozik lángozó szüvemmel
(Zrínyi 2003, 224).

Ezután következik a legmonumentálisabb és legabszurdabb metamorfózis, ahol Zrínyi mint lírai én mintegy nővé változva kesereg.

Boldog szerelemnek semmi nyoma, megholt feleség siratásának annál inkább. Mérges kígyó tette el láb alól Euridicét; a korán meghalt Draskovics Eusébia rokonai által alkalmazott történész, Ladányi Ferenc (horvátos latinsággal Franciscus Ladanji) később arról ír, hogy az ifjú asszony halálát a gyanú szerint a neki nyújtott méreg okozta. „(…) az asszony ugyanis úgy hunyt el, hogy nem lehetett kizárni azt, hogy mérget adtak neki” (Ladanji 1675, 47). Ezt a gyanút megismétli az erdélyi Macskási Boldizsár levele (1682): „De Zerényi Miklós példáját addálom, az is az feleségét az lovászával tapasztalta: kurválkodott. Vitézi módon az fegyvert is elébe tette, s az mérget is, s az asszony az mérget választotta. Vétkét megvallván, érdemes reája” (Herner–Orlovszky 2004, 82). Elképzelhető tehát, hogy egy szörnyű családi tragédia is – méregpohár és kard együtt Cumillánál! – nyomhatta a pokolra szálló lírai én lelkét, amikor egyszerre csak a vers félbeszakad, és – mintegy figyelmeztetésül és eligazításul – feltűnik Attila, a szigeti Zrínyi Miklós és a szigeti legfőbb hősök kis csapata, az Epigrammák hőseiként. Ezután tud leborulni a költő, lezárván szerepkísérleteit, a Megfeszített lába elé. Király György híres kísérletét nagyjában és egészében érvényesnek tarthatjuk, amikor a Syrena-kötet tagolását összevetette Petrarca Triumphijával. Felhívnám azonban arra a figyelmet, hogy a Feszületre című vers leginkább mégiscsak a Canzoniere egy darabjával hozható kapcsolatba, nevezetesen a feszülethez fohászkodó, a Miatyánk parafrázisául is tekinthető híres 62. szonettel:

Padre del ciel, dopo i perduti giorni,
dopo le notti vaneggiando spese
con quel fero desio ch’al cor s’accese
mirando gli atti per mio mal sì adorni,

piacciati omai, col Tuo lume, ch’io torni
ad altra vita et a più belle imprese,
sì ch’avendo le reti indarno tese,
il mio duro adversario se ne scorni.

Or volge, Signor mio, l’undecimo anno
ch’i’ fui sommesso al dispietato giogo
che sopra i più soggetti è più feroce:

miserere del mio non degno affanno;
reduci i pensier’ vaghi a miglior luogo;
ramenta lor come oggi fusti in croce.

Magyarul, Szabolcsi Éva fordításában:

Ó, Ég Ura, az átvirrasztott éjek
és szívem-gyujtó vágyban elpazarlott
napok után, midőn e bájos arcot
csodálva révedeztem, arra kérlek:

ki oly kegyes vagy, hagyd, hogy visszatérjek
a másik létbe, adj szebb, tiszta harcot;
hadd valljon ádáz ellenem kudarcot,
kerüljem el rút hálóját s a véget.

A súlyos járom, mely hívére jobban
nehezül, immár majd tizenegy éve,
hogy nyomja vállam súlyával kegyetlen.

Irgalmazz hát nem-érdemelt bajomban,
a gondolatnak légy igaz vezére,
emlékeztesd, hogy függtél a kereszten.

A kötet szerkezetéből kirajzolódó költői én katarzisa tehát két szakaszra tagolódik: a vitézek istenének lábához borulva úgy szenved, hogy nem hívja segítségül a rendelkezésre álló mennyei seregeket – Vida Christiasára történő utalás –, megtisztul a metamorfózis-költészet illetve a szerelmi tematika bűnétől, hogy azután a Peroratióban diadallal hirdethesse meg költői halhatatlanságát, személyes üdvözülését, és bejelentse örömmel várt halálát, amelyben mintegy cselekvőleg fogja megvalósítani vagy inkább megújrázni költeménybeli ősapja hőstettét. Hamuba fog rejtezni, de tudjuk, hogy hamuból születik újjá a Főnix…

Szeretném azt hinni, hogy – kezdő idézetünk tanúbizonyságával szemben – talán Weöres Sándor is megenyhülne, és beeresztené Zrínyit az 1946-ban, Hamvas Bélának írott levelében konstruált írói mennyei hierarchiába, a megfelelő helyre. „A költőóriás, a tökéletes müvü; az immanens líra tetőfoka. Arany János, Euripides, Ovidius, Villon, Burns, Heredia, Lafontaine, Tasso, Mörike, stb. »Király«, csillaga Neptun.

Itt végződik a 3-ik hármas, s a költészet ember-régiója, melynek tetőfokán a költő elmondhatja: »Művem eléri a tisztán-emberi lehetőség végső határát«” (Weöres 1998, II: 447).

Hivatkozások

Arany János (1962) [1856] „A magyar nemzeti vers-idomról”, in Összes művei X. kötet. Prózai művek 1., Budapest: Akadémiai.

Békési Gábor–Sváb Antal (1999) „Kazinczy Zrínyi-jegyzetei”, Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 10: 260–288.

Bene Sándor (2003) „Őskeresők, (A Zrínyi család történet és műfajiháttere)”, Irodalomtörténeti Közlemények 107: 3–42.

Biblia (1973) A Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Budapest: Szent István Társulat.

Biblia Sacra (1956) Biblia Sacra juxta Vulgatam Clementinam, Rome–Tornaci–Parisiis: Desclée et Socii.

Egyed Antal (1847) Publius Ovidius Naso’ Keservei. Öt könyv, Pest: Trattner–Károlyi.

Hammer Gaspar–Gleditsch, Hugo (1901) Rhetorik und Metrik der Griechen und Römer, München: C. H. Beck.

Herner János–Orlovszky Géza (2004) „Macskási Boldizsár levele Teleki Mihálynak, felesége hűtlenségéről”, in Ujváry, Gábor (szerk.) Lymbus: Magyarságtudományi Forrásközlemények, Budapest: Országos Levéltár, 79–82.

Homonnay Imre (1825) P. Ovidius Naso Szomorú verseinek Öt Könyve, Pest: Petrózai Trattner János Tamás.

Horváth János (2004) [1955] „Vitás verstani kérdések”, in Verstani munkái, Budapest: Osiris.

Inchofer, Melchior (1795) Annales ecclesiastici regni Hungariae: Tom. I. Vol. 1., Posonii: Simon P. Weber.

Istvánffy Miklós (2003) Magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában, I/2, 13–24. könyv, Benits Péter (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Jancsó Elemér (1960) „Adatok az erdélyi felvilágosodás történetéhez”, Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények 4: 370–375.

Jori, Giacomo (2005) „Poesia lirica »marinista« e »antimarinista«, tra classicismo e barocco: Gabriello Chiabrera”, in Malato, Enrico (diretta da) Storia della letteratura italiana, Volume V. Parte II. L’età barocca, Milano: Il Sole 24 Ore, 653–726.

Kanyaró Ferenc (1893) „Zrínyi legújabb epigonja”, Egyetemes Philologiai Közlöny 17: 15–36.

Kazinczy Ferencz (1890) Levelezése: I. kötet, 1763–1789, közzéteszi Váczy János, Budapest: MTA.

Klaniczay Tibor (1964) Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai.

Knell, Heiner (1997) „Vorbilder, Sinngebung und Bedeutungswandel der Mars-Venus-Gruppe”, in Die Allegorese des antiken Mythos, Horn, Hans-Jürgen–Walter, Hermann (Hrsg.), Wiesbaden: Harrassowitz, 331–349.

Kovács Sándor Iván (2006) Az író Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai.

Kozák László (1989) „Zrínyi költészetének néhány újabb aspektusa”, in Kovács Sándor Iván (szerk.) Zrínyi-Dolgozatok VI. Budapest: ELTE BTK, 241–268.

Kölcsey Ferenc (2003) [1817] „Berzsenyi Dániel’ Versei”, in Irodalmi kritikák és esztétikai írások. I. kötet 1808–1823, Budapest: Universitas.

Kölcsey Ferenc (1960) [1826] „Nemzeti hagyományok”, in Összes művei. I. kötet, Szauder Józsefné–Szauder József (s. a. r.), Budapest: Szépirodalmi.

Ladanji, Franciscus (1675) Fructus Honoris arboris Draskovitianae: Coll. Hevenes, LXX. kézirat a Budapesti Egyetemi Könyvtárban. (A szöveg másolatáért Bene Sándornak mondok köszönetet.)

Lafaye, Georges (1928) „Introduction”, in Ovide: Les Métamorphoses, Tome I., Paris: Les Belles Lettres, I–XXXIV.

Lenz, Friederich Walter (1971) „The incomplete verses in Vergil’s Eneid: A critical report”, in Vergiliana: Recherches sur Virgile, Bardon, Henry–Verdière, Raoul (éd.), Leiden: E. J. Brill, 159–174.

Marót Károly (1957) „Bevezetés”, in A kétezer éves Ovidius. Szemelvények a költő műveiből, Budapest: Gondolat, 5–49.

Mohácsi Ágnes (1991) „Zrínyi verseléséről”, Irodalomtörténeti Közlemények 95: 297–311.

Ovidius (1991) Levelek Pontusból, Kartal Zsuzsa (ford.), Budapest: Európa.

Ovidius (1964) Átváltozások, Devecseri Gábor (ford.), Budapest: Magyar Helikon.

Paratore, Ettore (1999) „Commento”, in Virgilio: Eneide, (a cura di) Paratore, Ettore, Milano: Arnoldo Mondadori.

Polydore, Vergil (2002) On Discovery, Cambridge (Mass)–London (England): Harvard University Press.

Santagata, Marco (a cura di) (2004) Francesco Petrarca: Canzoniere, Milano: Arnoldo Mondadori.

Weöres Sándor (1977) Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból, Budapest: Szépirodalmi.

Weöres Sándor (1998) Egybegyűjtött levelek, I–II, Budapest: Pesti Szalon–Marfa Mediterrán.

Zrínyi Miklós (1997) Válogatott levelei, Bene Sándor–Hausner Gábor (s. a. r.), Budapest: Balassi.

Zrínyi Miklós (2003) Összes művei, Budapest: Kortárs.

Zrínyi Miklós (2004) Prózai munkái, Kulcsár Péter (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.