Ötvös Péter

Rimay János költészete és a magyar későreneszánsz

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

A magyar késő reneszánsz legjelentősebb íróegyénisége. Munkássága, intenzív és gyakran rejtélyes kapcsolatrendszere olyannyira jelentősnek és érdekesnek bizonyult, hogy az elmúlt fél évszázadban a Rimay-bibliográfia növekedett a legdinamikusabban. A szakirodalom rendkívül fontos kutatási eredményekkel gyarapította a sokat dolgozó, sokat író és sokarcú Rimayról való ismereteinket. Munkásságát, Balassi Bálinttal való költői versengését, az európai tudományosságban való tájékozódását, Justus Lipsiushoz való viszonyát, a tudós magyar nyelvű költészet megteremtésének igényét, diplomáciai megbízatásait jelentős szakmunkák tárgyalták már és tárgyalják most is újra. A méltatások és kutatások során, szerencsére, újabb források is előkerültek. És még van munka bőven: sztoicizmusa mögé rejtett felekezeti meggyőződése, morális értékrendszere intenzív szakmai viták nyomán válik egyre érthetőbbé. Bene Sándor jelentős, eddig nem vizsgált összefüggéseket feltáró tanulmányában (Bene 2011), Kecskeméti Gábort is idézve (Kecskeméti 2005), arra hívta fel a figyelmet, hogy Rimay a maga elitista arisztokratizmusát a saját szövegeiben olykor rejtett intarziaként beépített forrásbázis segítségével is igyekszik hangsúlyozni (természetesen az értők számára) és ezt nem nagyon követte (vagy tudta követni) a modern szakirodalom. Ács Pál, aki az akkor újabb szövegkritikai eredményeket felhasználva 1992-ben kiadta Rimay János írásainak mutatókkal ellátott válogatását (Ács 1992), hasonlóképpen írt később a nehezen feltárható intertextualitásról: Rimay nem jegyzetelte meg a locust, vonzódott a csak beavatottak, de legalább is a művelt szellemi elit számára elérhető allúziókhoz, az olvasó ráismert, ha műveltsége hasonló volt (Ács 2010).

Gyermek- és ifjúkoráról kevés ismeretünk van, iskoláiról, tanulmányairól viszont semmi adatunk nincs. Fontos tanulmány szól ugyanakkor arról, hogy „irodalomtörténetünk egyik ’csodagyereke’ ő” (Keserű 1958). De ez is talán inkább saját, a kortársak elismerésére és az utókor emlékezetére nagy bizalommal számító önértékelésére épült: azt írta ugyanis tervezett Balassi-verskiadásának kéziratban maradt előszavában, hogy ő maradt immár Balassi hagyatékának egyedüli gondozója, verseinek szakértője és méltán, hiszen 10-12 éves korában korrigálta, cenzúrázta (éppen Balassi kérésére) ezeket a magyar nyelven írt szép írásokat. Nem talált bennük akkor semmi javítani valót, később is csak a mód nélkül való tehetségtelen beavatkozásokat, csonkításokat vagy toldásokat igyekezett (tervezett) kiadásában meg- és kijavítani. Rimay János, tudjuk, nagy figyelemmel számított az utókor (posteritas) emlékezetére: meg akarta formálni és ezáltal megteremteni saját tudós, irodalomértő szerepét. Annyit bizonyosan tudunk, hogy nem járt külföldi egyetemre, de intenzív intellektuális kapcsolatba került még fiatalon az új típusú egyetemjárás (az un. Kavalierstour) olyan művelt arisztokratáival, mint Forgách Mihály és Révay Péter. Forrásaink szerint fiatalon, talán 14 évesen, kapcsolatba került ecsedi Báthori István országbíró körével is.

Tizennégy éves lehetett vagy már éppen tizennyolc 1587-ben, amikor a rejtőzködő nagyúr, az országbíró ecsedi Báthori István levelet írt a szolgálatot kereső Rimay Jánosnak. Valószínű, hogy Rimay János ekkor Ecseden élt. Születéséről nem rendelkezünk ugyanis hiteles forrással: tizennégy vagy tizennyolc? Az újabban megélénkült Rimay-szakirodalom átfogó pályaképet nem tudott még kialakítani, ebből a szempontból továbbra is Ferenczi Zoltán száz évesnél idősebb monográfiájára támaszkodunk (Ferenczi 1911). Ő egy nyomozói jegyzőkönyv (hűtlenségi perirat) hitelesnek látszó adata szerint 1573-ra teszi születési évét. Zavarba ejtette ugyanakkor Rimaynak Napraghy (Naprágyi, Náprági) püspöknek írott levele (1603. július 24), miszerint, így írta Rimay, nevendékeny korunkban jóakaratú szövetség volt közöttünk. A püspök, sírfelirata szerint, 1556-ban született, így Rimay, ha itt most igazat mondott, nem volt sokkal fiatalabb nála. Halálának idejét ismerjük (1631. december 9, Divény). Ha tehát Naprágyival közel egyidős volt, akkor hetvenes éveinek elején halt meg. Ha, miként maga írta egy nagy ismertségre számító levelében, 1569-ben született, akkor hatvankét évesen, ha a tárgyalásról készült jegyzőkönyv adatát fogadjuk el, akkor 58 évesen.

Fontos kérdés ez a színlelés, rejtőzködés és egyúttal a megfelelés igyekezetének szempontjából: Rimay János, aki írásaiban látványosan küzdött a nem udvari udvariság ellen, maga is színlelt, együttműködött és udvari szolgálatokat keresett. Ez a rejtőzködő, különállását az alkalmazkodás ellenére mégis megőrző igyekezet jól ismert: a nagyon intenzív, intellektuálisan nehezen megélt századvég és később a harmincéves háború korábban nem tapasztalt megpróbáltatásai sokszor csalódott, bizonytalan tájékozódást és magatartást eredményeztek.

Ferenczi még nem ismerte, de az újabb kutatás több, igazán kitüntetett szempontból számol azzal a levéllel, amelyben Rimay, még fiatalon, határozottan megadta születési évét. Ez természetesen a Justus Lipsiushoz írott levele. Rimaynak ez az első, dátumhoz is köthető írása: 1592. augusztus 20-án kelt, Trencsényben. Ezt a nagy műgonddal és körültekintéssel megfogalmazott levelet méltán szokás a magyar késő humanista értelmiség manifesztumaként értelmezni, amely irányt szabott a magyarországi újsztoikus szellemi irányzatoknak (Bene 2012). Arra emlékeztetnék itt nyomatékosan, hogy ez a nagyon ismert, korábban sokszor félreértett és ideológiai alapon is félremagyarázott levél újabban rendkívül szakszerű, elfogulatlan és izgalmas elemzések nyomán válik egyre nyitottabbá. Ehhez szükséges volt a levél (most már a régóta hozzáférhető kéziratra támaszkodó) újabb fordítására (Bene 2012). A sokáig nyelvi és tartalmi ellenőrzés nélkül használt Eckhardt-féle fordítás minősége (RÖM 226-230.) kiderült, menthetetlen. Rimay itt valójában egy Magyarországon formálódó, később a politikai tájékozódást is jelentősen meghatározó újsztoikus érdeklődésről ad fontos beszámolót. Olyan Lipsius-rajongó értelmiségi kört mutat be, amelynek tagjai az összetartozás, a barátság nevében szerveződtek közösséggé és e virtuális contuberniumban elutasítottak minden intoleráns, a vallás (vagy egyetlen felekezet) nevében ítélkező politikát: fontosabbnak tartották a lelkiismeret és a vallásgyakorlás szabadságát. A levél elsődleges kontextusa tehát vallási kontextus. Levelét, amelyben Rimay szellemi hűségnyilatkozatot ad Lipsiusnak, gazdag allúziós hálózat tette (Rimay elgondolása szerint) Lipsius számára intellektuálisan élvezhetővé. Ismert, hogy itt 1569-re teszi születését, tehát akkor, 1592-ben, 23 évesnek írja (hiteti) magát. Idézem most a levél első mondatait Bene Sándor fordításában:

Életemről, annak kezdetéről és eddigi útjáról csupán az eltelt időt mérve számolnék be neked, művelt férfiak legjelesebbje, kicsiny feladatot, mondhatni könnyű terhet vennék magamra: Krisztus ezerötszázhatvankilencedik esztendejében születvén érkeztem el ehhez a mostani kilencvenkettedikhez. Ám ha elmémbe veszem e csekélyke idő oly sok veszedelemmel fenyegető s gyakran az üdvösséget is veszélybe sodró viharait, arra kell jutnom, hogy meg nem öregedtem ugyan, mégis elég sokat éltem.

Meg nem öregedtem ugyan, mégis elég sokat éltem. Ez a tagmondat az, amelyben Rimay máris jól elhelyezett utalást tesz saját olvasottságára, a klasszikus szerzők ismeretére, fiatalon is érett intellektusára, arra, hogy maga is Pallas gyermeke és így méltó lehet ő is Lipsius kitüntető figyelmére. ’Bölcs gyermek’, ’öreg gyermek’, ’fiatalságában még virágzó, ám bölcsességével már aggastyán’, ’ősz hajú kisgyermek’: ilyen (korábbi és újabb) fordításai vannak az antikvitás óta igen népszerű, majd a Biblia tekintélyével még megerősített, egészen a17. század végéig eleven dicsőítő formulának, a puer senex (puer senilis) ideáltípusának.

Rimay azt kérte ebben a levelében, hogy a művelt férfiak legjelesebbje, Justus Lipsius, vegye fel őt is barátai névjegyzékébe (albumába), hiszen, mint hízelgően írta: egész életemet neked köszönhetem. Külföldi egyetemeken is megfordult társai, Forgách Mihály és Révay Péter, retorikailag kimunkált elmés ellentéteket használtak Lipsiushoz írott hízelgő leveleikben (Mars és Pallas, vagy pilus és stylus), a folytonos háborúzás, de egyúttal a tudomány őszinte szeretetének szimbólumait. Rimay szintén hatásos ellentétet keresett, használta ugyan társai már topikus, ars és Mars kettősségére épült ötletét, ám végül megtalálta és magára alkalmazta a tapasztalatokban gazdag és intellektuálisan érett fiatal ember (csak a beavatottak számára ismert) kliséjét. Nyilván azt remélte, hogy Lipsius örülni fog a Homérosz, Vergilius, Cicero és Tacitus ismeretét tudós módon közvetítő formulának és a levélben kifejtett, elfogultságtól mentes felekezeti meggyőződésének. Nem kapott azonban visszajelzést, az addigra rekonvertált (a katolikus egyházba 1591-ben újra visszatért) Lipsius olvashatta ugyan levelét de nem válaszolt. Rimay Lipsius iránti rajongása azonban továbbra sem szűnt meg, munkáiban végig felismerhető az általa közvetített politikai-erkölcsi útmutatás, de az ő neve nem került be a Lipsius-féle albumba.

Rimay János Balassihoz való viszonyát úgy állította be, hogy koraérett intellektusába maga Balassi Bálint is bízott. Legfontosabb irodalmi programjának később ugyanis azt vallotta, hogy összegyűjti (egybe szedi) és „sok helyben való bontakozási miatt” kijavítja, majd ép rendben is írja Balassi verseit. Ez komoly kitartást és folyamatos figyelmet igényelt. De még 1629-ban is csak tervezte azt a kötetet, amelyben mestere versei után, ha azokat sikerülne végül összegyűjtenie, az ő munkái is szerepelnek. Előszót is fogalmazott a kötethez, amelyben megindokolta szándékát, de nyilván ez is kéziratban maradt.

Balassi Bálint szinte azonnal mitizálható halála után (Esztergom ostrománál megsebesült és fájdalmas kínok között 1594. május 30-án halt meg) Rimay János 1596-ra összerendezett egy allegorikus gyászvers-füzért, amelyben az 1594 nyarán a Nyírségben elesett testvér, Balassi Ferenc is fontos emléket kapott. Volt mintája: 1595-ben megjelent Bártfán egy 39 szöveget tartalmazó Epitaphia generosum et magnificorum dominorum Valentini et Francisci Balassa de Gyarmat (műfaja szerint un. koporsói versek a két Balassi fivér halálára) című latin nyelvű nyomtatvány (RMNy 759), amelyben a felekezet nem játszott fontos szerepet. Protestánsok és a jezsuita iskola növendékei együtt állítottak emléket a Balassi fivéreknek, elsősorban az addigra jelentős vitézi hírnevet szerzett Ferencnek. Rimay Jánosnak a Balassi-testvéreket gyászoló nyomatott versfüzére (műfaja szerint epicédium) 1596-ban készült el a vizsolyi nyomdában. Ma két példánya ismeretes, mindkettő címlap nélküli, ezért a hét egységből álló, kinyomtatott, de valószínűleg meg sem jelent, tehát krudában (bekötés nélkül) maradt, bonyolultan mitologizáló gyűjteményt az első vers felirata alapján idézzük: Az nagyságos Gyarmati Balassa Bálintnak Esztergam alá való készületi. Lehetséges, el nem készült vagy elveszett címéről, illetve címlapjáról ugyan több elgondolás született, de ezek csak termékeny hipotézisek maradtak: még az első vers akrosztichonja is fölmerült címként (BALASSIOS FRATRES RIMAI DECORAT). A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában őrzött példányról, mert ez a másikhoz képest (Debrecen, Református Kollégium Könyvtára) teljesebb, igen szakszerű tanulmányokkal és megbízható jegyzetekkel kísért fakszimile kiadás készült 1994-ben. A nyomtatvány eszerint valószínűleg nem csonka, de a művet mégis annak kell tekintenünk: a bravúros rekonstrukció ellenére sem kaphatunk teljesen bizonyos képet a szöveg egészéről. A szakirodalom szerint ez az első, a kompozíció erényeit is érvényesítő magyar nyelvű versciklus. Rimay Jánosnak az Epicédiumhoz készült, Darholcz Kristófnak ajánlott, de kéziratban maradt latin nyelvű előszava a költészet tudós jellegét hangsúlyozza és az ékesszólás mesterségét dicséri. Balassi Bálint költészete átstilizálva jelenik meg itt: Rimay szerint a sok nyelvben jártas Balassi a mienket is retorikai mézzel itatta át és az ékesszólás csúcsára emelte és arra vágyott, hogy annak csiszolásában minden okos ember szemében csodálatot keltsen.

Szabó András többször is foglalkozott az Epicédium megjelenési körülményeivel (először Szabó 1982). A fakszimile kiadás egyik kísérő tanulmányában a vizsolyi nyomdát elhelyezte a magyarországi késő-humanizmus kapcsolatrendszerében és ezzel, így írta, valószínűleg magyarázatot talált arra, hogyan és miért adhatta ki egy elsősorban egyházi célokat szolgáló műhely, Mantskovit Bálinté, a Balassi fivéreket dicsőítő, haláluknak emléket állító verseket. Ugyanakkor, ezt Szabó András ugyan nem kérdezi meg, mégis nyomatékosan felvethető, vajon meggondolható-e például kultuszteremtő szempontból is Rimay Jánosnak a vizsolyi nyomdát felkereső programja? Az Epicédium teljes egészében az 1590-ben kinyomtatott Szent Biblia betűtípusaival készült, ezt Haimann György hangsúlyozta nyomdatörténeti tanulmányában ugyanitt. A Vizsolyban készült nyomtatványok, az Epicédium kivételével, mind az egyházat, a reformata religiót szolgálták. Feltűnő, hogy a nyomdász csak egyetlen világi jellegű munkát vállalt még, élete legvégén. Arra is gondolhatunk tehát, hogy Rimay, több személyes kudarca után, szándékosan a Biblia betűivel akarta kinyomatni és így formailag is kultikussá emelni, örök emlékezetűvé tenni az általa készített decorumot. Ez jól illeszkedne a kultuszteremtés általa képviselt, megtervezett programjához.

Ács Pál nagy irodalmat mozgató tanulmánya hozott újabban lényeges szempontokat az Epicédium megértéséhez (Ács Pál 2005 és uő. 2007). Eltávolodott a szöveg historikus olvasatától és úgy érvelt, hogy a gyászvers-füzér nyilvánvalóan felkínálja a vizuális értelmezés lehetőségét: a szövegből kirajzolódó kép hordozná a mű mélyebb, csakis az értő keveseknek hozzáférhető értelmét, az intellektuális öröklét lehetőségét. Itt a halott Balassi síremlékét látjuk, zászlójának és koporsódíszének bemutatása ez elképzelt síremléket reprezentála.

Balassi és Rimay Istenes verseinek első nyomtatott kiadását a Solvirogram Pannonius álnevű (vagy anagrammájú) művelt, irodalomkedvelő férfiú szerkesztette. A legkorábbi, 1632-es bártfai kiadás előszavát az 1665-ös kassai kiadásból ismerjük. Itt a rejtélyes sajtó alá rendező, Solvirogram, hivatkozik Balassi Bálint verseinek Rimay János által szerkesztett gyűjteményére. Rimaynak Balassi költeményeihez írott, ma már csak Madách Gáspár másolatában hozzáférhető előszavát jól ismerte és messzemenően felhasználta. Rimaynak ez az előszava, filológiai érvek bizonyítják, mindenképpen 1609 után keletkezhetett. Fontos forrásunk van arról is, hogy 1629 tavaszán még nem sikerült összegyűjtenie az idegenek kezében forgó Balassi verseket és ezek megszerzéséhez többektől segítséget kért (Ötvös 1990). A Balassi-szövegek hagyományozódásáról, a kéziratosságból a nyomtatásba történő átmenetről, az istenes veresek utóéletéről és egyúttal a Rimay versekkel való hosszabb együttélésükről jól használható irodalom áll rendelkezésünkre (Szilasi 2007). A Madách Gáspár másolatában fennmaradt előszó (rövid latin nyelvű bevezetés után magyar nyelven íródott) igen jelentős művelődéstörténeti és irodalmi dokumentum: a Rimay-filológia gyakran hivatkozott és idézett szövege ez. Itt tesz (a kronológiai bizonytalanság miatt nyilván nem először) határozott bizonyságot arról, hogy Balassi tudományos elméjébűl írt tudós énekit ő maga egybe szedegette s renddel helyheztette. Az általa kialakított rend ma már vitatható ugyan, de programjában mégis védhető: Rimay elgondolt Balassi-kötetének első részében Balassi Bálint Istenhez tött keresztyén buzgó könyörgéssi voltak, a második részben egyeledett állapotrul való elvegyült éneki kaptak helyt és végül a Júliáról szerzett énekei foglalták penig az harmadik részét magoknak. A Balassi-verseknek ez a rendje azért kérdéses, mert éppen Rimay kompozíciós szándékát mutatja: nem ő igazodik Balassi Bálinthoz, hanem a Balassi verseket akarja saját (tervezett) kötetének mintájára rendezi.

Az Istenes énekek első kiadásában az előszó után a Bálint, nemzetedben ki voltál Balassa kezdősorú elogium következik, de többes számú alakban: Elogia spectabilis ac magnifici domini Valentini Balassa de Gyarmat. Solviroram világosan megmondta, hogy az elogiumot az nemes és vitézlő Rimay Jánosnak leírt könyvéből vette át. Az elogia tehát nyilván nem csak erre a versre vonatkozik, hanem az utána következő másik két költeményre is: Tolnai Balog János epigrammájára és Rimay ennek alapján készített verses parafrázisára. Ezután kezdődik, új címfelirattal, a versgyűjtemény: Az tekintetes és nagyságos Gyarmati Balassi Bálintnak Istenes Éneki, majd a gyűjtemény végén az Epicédium. Az Istenes énekek kiadásaiban másfél évszázadon keresztül – több mint ötven egymást követő megjelenésben – a kötet élén vagy az előszó után Ad Valentinum Balassam Joannes Rimainus címmel állandóan ott szerepelt ez a Balassit dicsőítő elogium. A vers fontos képet ad Rimaynak Balassihoz való viszonyáról, illetve a kortárs idegen nyelveken jórészt már megújult poétikai ízléshez, az intellektuális költészethez való igazodásáról. Miközben Balassi követőjének és versei legjobb ismerőjének állítja magát, a költészetet, így Balassiét is, a tudományos ékesszólás bonyolultan bennfentes terepére helyezi. A négy soros strófákba rendezhető, két strófájában egyenesen keresett, egy szótagú rímeket is használó vers egyértelmű tézissel kezdődik. Intellektuális élményt kínálva a szerző itt mindjárt rejtett, onomasztikus jártasságot feltételező etimológiát érvényesít. Az úgynevezett originatiónak, az eredeztetésnek az antikvitás óta élő aktív hagyománya volt a humanista tudós irodalomban: Rimay erre építette versének a művelt olvasókhoz szóló bevezetését. Szentmártoni Szabó Géza meggyőző példákkal mutatta be (Szentmártoni Szabó 2009), hogy a középkori egyházi latinban a balassus – balasius – balaxius szavakat a rubinhoz hasonló drágakővel, a balázsrubinnal azonos jelentésben használták. Bálint tehát, aki nemzetében Balassa, e nemzetnek ékköve. A záró strófa utolsó két sora (Kinek írásában aki jól is tekint / Elméje bársonyán szemlélhet skárlát színt) ezt a névrejtélyt teszi jobban értelmezhetővé az Apollónál tanultak számára. Az első strófa tehát onomasztikus utalással megfogalmazott egyszerű szillogizmus: nemzetének most még rejtett ékköve, de ha nem gondoskodik éppen a szerző, maga Rimay János munkáinak szakértő kiadásáról, Balassi neve és híre nem maradhat fenn. Az élit elmédnek nem vélem kaphassa igen figyelemre méltó megfogalmazása a művészeti (így a retorikai és poétikai) felfogásban érvényesülő új metaforikus kifejezésmódnak: a 16. század közepétől ismerjük a meglepetésre, intellektuális élményre számító szokatlan megszólalást, a concettot. A concetto (gondolat, ötlet) a művészi ábrázolás új felfogásának Itáliából elterjedt kategóriája csakis a tudós elme leleménye lehet. Rimay Jánostól itt olvashatjuk első magyar fordítását: elmeél. A második strófa kitűnő példája ennek az elmeélnek. Mitológiai szféra magasságát idézi meg az első sor (ez lehet a genus honestum), majd a negyedik sorban közhelyszerű szólás következik: aki ebben kétes, nyomozzon balhát són (ez lehet a genus humile). Igaz, hogy a mitológia szféra sem egyértelműen szolgálja a laudációt (sem Syren, sem Circe nem rendelkezik vonzó tulajdonságokkal), de a retorikai beszédnemek (genusok) közötti tudatos, hirtelen és meglepetésszerű átjárás (magasból a közhelyszerűbe) mindenképpen feszültséget tud generálni. Költészetében és elméleti, retorikai útmutatást is tartalmazó munkáiban ezután mindvégig hangsúlyozta az irodalom tudós jellegét, a korábbi, propagandisztikus vagy szórakoztató gyakorlattal való szükségszerű szakítást. Mint egyik kései, sokat idézett prózai munkájában írta (Rákóczi-levél, RÖM 114, 436): így hát bizonnyal mestersége vagyon az írás épületének falai, ablakai és szegletei, oldalai, ajtai, grádicsai, héjazati felállításának és minden egyéb részeinek s abban való ékességi megadásának is.

Verseinek kéziratos hagyománya bonyolult kérdések elé állította a szövegkritikát. Szerelmi énekei, így olvassuk Ferenczi Zoltánnál, életében és halála után is csak szűkebb körben voltak ismertek, nem úgy, mint Balassáéi. Balassi szerelmes verseit csakugyan szélesebb, bár mégis eléggé zárt körben olvashatták. Ennek példáira most nem emlékeztetnék, egyedül csak arra, hogy Batthyány Ferencnek egyenesen maga küldött udvarlásra is alkalmas szerelmes strófákat vagy verssorokat (Eckhardt 1943) és hogy Zrínyi Miklós könyvtárában is volt (igaz, a poetae latini klasszisban) egy manuscripus libellus Balassi Bálint fajtalan énekeiből.

Az úgynevezett Balassa-kódexben, mint tudjuk, Rimay versei is szerepelnek. Az első másolóhoz lehetőség szerint nyilván ragaszkodó, de egészen biztosan már hibákat is örökítő többedik másoló jelentős, Balassihoz mérhető szerzőnek mutatja be őt. A kódex jól ismert másolói bejegyzését röviden idézve Balassi Bálinton kívül csak egy magyar sem érkezhetik el véle, bár ugyan igen igyekezzék is. Semmit sem tudunk a Rimay-rész kéziratos előzményéről. Versei, miként Balassié is, számozva vannak itt, I-től XXXII-ig, a kódexből mindazonáltal csak húsz éneket ismerünk: a XXI.től a XXX-ig tíz számhelynyi költemény hiányzik. A témában jól tájékozott elemzők a Rimay-versek kódexbeli sorrendjét vizsgálva (vagy a sorrendet rekonstruálva) igyekeztek egy összetartozó gyűjteményt, egy talán Balassiéhoz hasonló ciklust helyreállítani. Feltételezések és határozottabb vélemények után Ács Pál tett kísérletet Rimay ifjúkori szerelmes ciklusának bemutatására (Ács 1989). Szerelmes verseket lehet ugyan ebben a sorozatban olvasni, ám ezeket nem egy tömbben találjuk. Felismerhetünk mégis, így következtet Ács Pál, egy laza cselekményszerkezetet, amelyet ugyan megszakítanak (vagy tagolnak) más nemű énekek, de így is kiolvasható a versek egymásutánjából egy fiktív szerelmi történet. Úgy véli, hogy Rimay egyik legkorábbi ciklusa egy tíz versből álló szerelmes gyűjtemény lehetett, amelyet talán később feladott. E szerelmes versek közül immár többről igen szakszerű, de a ciklusszerkezetet nem erőltető összehasonlító elemzést olvashatunk újabban. Jankovits László adott híradást arról a pécsi programról, amelynek keretében Rimay János un. szerelmes verseit helyezik el az antik hagyomány és a nemzeti nyelvű, retorikusan artikulált keresztény költészet viszonylag nehezen megközelíthető terepén (Jankovits 2015). Mindjárt az első (kiben azt írja meg, miképpen hódoltatta őtet Venus az ő zászlója alá) kitűnő terepet kínált például a tudósan retorizált vers mögöttes jelentéseinek feltárásához, Balassi és Rimay Venushoz való eltérő beszédmódjának vizsgálatához. Míg Balassinál ez a viszony párbeszédes, addig Rimaynál Venus haraggal beszél, a megfeddett pedig passzívan hallgat, sőt, végül bölcsen belátja Venus igazát, mint Pallas gyermeke. (Jankovits 2011). Ovidius, Petrarca és a petrarkista versek hatása, valamint a Balassival vetélkedő igyekezet jól kimutatható itt is Rimay poétikai ízlésében. A termékeny vitákat vállaló program több szerelmes versről közölt már nyomtatásban is fontos eredményeket.

A Rimay-gyűjtemény szerelmes versei között, mint láttuk, több vallásos, erkölcstanító és politikai költemény akad. Így vitatható lesz a szerelmes ciklus, ha a rekonstrukció során kiemeljük közülük az istenes és a nem szerelmes témájú világi énekeket. A kódexben helyreállítható ifjúkori versgyűjtemény, így érvel az Ács Pál feltételezésével szemben megfogalmazott textológiai kritika, 22 számozott és 10 számozatlan versből áll. Lírai önéletrajza nehezebben követhető, mint Balassi Bálint (szintén nem probléma-mentesen rekonstruálható) ciklusa. Az ifjú- és férfikor szorosabb közelségű versei mellett az istenes versek ugyan elszórtan helyezkednek el, külön szerelmes gyűjteményt viszont semmiképp sem indokolt kiemelni. A kódex Rimay-verseinek utolsó, XXXII. (Harmincz ketődik) számozott darabja egyenesen meglepetés és talán az ehelyütt későbben tárgyalt istenes énekeinek személyes átélését és költői hitelességét is érinti: Kit más kérésére csinált Szűz Mária énekiből, mellyet egy kép mellet küldtek ajándékon egy pápista fő asszonynak (Cod 174-175.o.). Sikerült, a dogmatikai hátteret hibátlanul felmondó, de a személyes átélést nyilvánvalóan nélkülöző alkalmi költemény ez, amelyre találunk még példát a certament gyakorló és a palinódiát is kedvelő Rimayinál.

A Balassa-kódex Rimay-versei azonban mégis dominánsan tudós szerelmes versek, elmejátékok. Balassit idézik téma és versforma szerint, de szerzőjük nyelvi újításokra, meglepetésre törekszik, váratlan képzettársítások teszik bonyolulttá kifejezésmódját. A kódexben nyolcadik és kilencedik számú versek például az iskolai gyakorlatból jól ismert vetélkedésre (vettekedésre) építenek: ez a certamen, azaz, amiként a retorika tanítja, ugyanazon témának in pluribus modis tractare. Ovidiust és Balassi Bálintot egyaránt követi itt, nyelvében viszont újszerű effektusokat, bátor metaforákat is használ. Idézem a szerelem (Venus) ellen érvelő vers első két sorát: Venus fajtalan hús, csipkébül tekert gúzs, elméknek bojtorjánja / szederj természető, ragadó beszédő bujaságnak oltványa stb. Ezt az új, meglepő érzéki hatásokra építő stíluseszményt nevezték a művészet- és irodalomtörténetben, ugyan sok elméleti vitával kísérve, manierizmusnak. Ma már a szakirodalom állításai óvatosabbakká váltak: a manierista stíluseszmény alkalmazása helyett olyan újabb kérdések merültek fel, mint pl. az imitációs eljárás vizsgálata, az újraírás fogalma, a szó és kép kölcsönhatása, a határozatlanság vizsgálata. Rimay János sokkal artikuláltabban, határozottabban és költői eszközökben (metafora, concetto) gazdagabban tudta itt, ebben a párversben, az ellenkező, a negatív álláspontot képviselni és ez egész költészetére jellemző: a sztoikus bölcs, így gondolom, csak negativitásában tudta megát igazán meghatározni.

Az Én édes Ilonám, tizedik bölcs Muzsám kezdetű vers (Cod. 161-162.o.) több szempontból is rejtélyes. A kódexben nincsen számozva, címfelirata szerint Szép egynehány szerelmes versek következnének, de az utána következők már nem szerelmes, hanem bölcselkedő vagy vallásos tartalmúak. Rejtélyes azért is, mert olvashatjuk a régi magyar irodalom egyik legszebb udvarló verseként, ám ugyanakkor a csak kevesek számára hozzáférhető, bonyolultan elrejtett allúziók megfejtésén örvendezve is. Ilona az előbbi, könnyedebb olvasatban lehet élő személy: többen gondoltak komolyan arra, hogy a női nevek, így Lídia és az Ilona Rimay személyes, intim kapcsolataira utalnak és valóságos neveket jelentenek. Esetleg némileg elvontabban, de mégis a korabeli iskolás műveltség alapszintjén értelmezve Ilona lehet maga Szép Heléna. A művelt szellemi elit számára azonban, mint arról Bene Sándor nagy erejű dolgozata (Bene 2011) az antik hagyomány strukturált továbbélését részletesen bemutatva rámutat, Justus Lipsiusnak nem jegyzetelt, tehát az olvasó felismerésére számító Homérosz-utalása Laskai János fordításában: Mit búydosol a hejában-valo avagy külsö dolgoknak látásáért? egyedül ez amaz Ilona, ki a tökéletes és valóságos sziv-vidámito italt nyóitya, mely miatt a gondok es bánatok feledékenységben mennek (Laskai János 1970). Justus Lipsius szövege Homérosz Odüsszeia IV. 220-232 soraira utal. Erre ugyan már Tarnóc Márton is figyelmeztetett kritikai kiadásában: Heléna, Odüsszeusz sorsa miatt aggódva, vendégeit ezzel az Egyiptomból származó gyógyitallal nyugtatta. Az viszont mindenképpen megállapítható, hogy a modern magyar szakirodalom erőtlenül követte Lipsius olvasmányait, így ennek az utalásnak fontos forrásai és továbbélésének példái sokáig ismeretlenek maradtak (Bene 2011). A harmadik versszak (ez a vers is Balassi-strófákban íródott) meglepő, a művelt olvasó számára is szokatlan hasonlatokra épül: mindenfajta közismert, berögzült és automatikusan használt közhelyszerű megoldást kerülve szerelmi helyzetét egy díszes, antik vagy antikolt medál által szorosan körülzárt illatos anyaghoz hasonlítja (Mert az te szerelmed engem úgy környül vött mint pézsmát pézsmát ó szelence), majd a rímhívó tudósan játékos folytatása a kemence – Velence rímpár lesz. Ez is a magyar nyelvű concetto-kísérlet figyelemre méltó emléke, a rímtoposz (szelence-kemence-Velence) huszadik századig tartó eleven utóéletéről értékes tanulmányok születtek.

Szövegkritikai probléma tehát tényleg nem teszi lehetővé, hogy nehézség nélkül rekonstruáljunk Rimaynak egy szerelmes gyűjteményét a Balassa-kódexben. Mert ehhez három, az ideális sorozatba beékelődött verset át kellene ugranunk. Ezek közül a számozásában tizedik (az említet certamen két verse után címével és első strófájával feltüntetett) panaszvers a legjelentősebb: Kiben kesereg a Magyar Nemzetnek romlásán és fogyásán. Csak első versszaka olvasható itt, mert a bártfai kiadástól kezdve minden nyomtatott kiadásban szerepel, a kódex másolója tudott erről. Az elmúlt, a visszahozhatatlan vitézi és erkölcsi értékeket szenvedélyesen elsirató vers mély keserűsége miatt Balassi Bálint szerzeményének gondolták, az úgynevezett rendezett kiadásokban is (Várad, 1660 után) mindvégig Balassi versei között szerepel. Toldy Ferencnek a magyar költészetről fiatalon összeállított, a külföldi olvasóknak készült, a nagy Wolfgang Goethenek is önérzetesen elküldött német nyelvű antológiájában szintén Balassi verseként idézte még (Handbuch der ungarischen Poesie, Pesth und Wien, 1828). Panaszvers ez, az első, poétikailag is értékelhető magyar nyelvű verses kritika a régi dicsőség mostoha kezeléséről és az idegenek, az idegen kultúra elutasításáról. Első strófája itt is tökéletes szillogizmus, a következtetés világos és egyértelmű. Csak a régi tettek emlékeztetnek az elmúlt dicsőségre (vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép), a negyedik sor kizár viszont minden lehetőséget a régi hírnév visszaszerzésére: előmenetedre nincs egy utad is ép. A régi dicsőség és az elkorcsosult jelen (qundam-nunc) ellentéte igen hatásosan artikulálódik itt és tudjuk, ez a klisé lesz ezután a panaszversek és a 19. század hazafias költészetének meghatározó eleme. Rimay János a jelen züllött állapotában az idegen érdekek érvényesülését súlyos nemzeti vereségnek tartja: ’Föld reménségére felnevelt urfiak / Szemétre vettettek mint köz tyúkfiak / Zsírókkal hízódnak az idegen fiak / Hozzád nem különbek mint az ördögfiak’ (3. strófa). Az idegenek és az általuk hozott nájmódi szenvedélyes elutasítása prózai írásaiban is jól dokumentálható. A későbbi erdélyi fejedelemhez, I. Rákóczi Györgyhöz írott (itt még majd fontos helyen tárgyalt) levelében azt írta, hogy a nem udvariság a virtusoknak háta megé vettetett gyaláztatásából, tövéből, gyükeréből való kifordításából gyarapodik országunkban. Nem nehéz itt észrevenni a „dögösült erkölcsű, csapza, gözön guz, cselefendi természetű, nadályforma és termető, keskeny hajokat orrok tövére nyujtakoztató” idegeneket, akik, Rimay panaszverse szerint, a magyar fiatalok ellenében jutnak pozícióhoz. A viszonylag rövid vers utolsó, hetedik strófája hitvallás a hazához való hűségről, de erőteljesebben mégis a querela, a panasz és a reménytelenség érvényesül: keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem. Emlékeztetnék itt most Révay Péternek Justus Lipsiushoz írott levelére (Holics, 1592. július 27). Révay azzal kezdi levelét, hogy „Rimay János, lelki jó barátom (animus meus individuus) a minap nálam járt, könyvtárszobámba lépett, ott velem változatos beszélgetést folytatott századunk tudós férfijairól etc.” Ebben a levélben, amit Rimay nyilván látott és olvasott, Révay erősen kárhoztatja a Magyarország pusztulását közömbösen néző országokat: „És én nem tudom, hogy e baj láttán szomszédaink, akik még most is rózsák és ibolyák közt ülnek, vajon miért nem mozdulnak meg, hogyan nem veszik észre, hogy saját ügyükről van már szó akkor, amikor ég a szomszéd fala” (Kenéz Győző fordítása). Senki sem támogatja ezt a porig sújtott Magyarországot, senki sem ígér segítséget. Ezek a panaszok Rimay versében, sőt, már egészen korán, Lipiushoz írott levelében (1592. augusztus 20) pontosan artikulálódnak. Aligha lehet kétségünk, hogy Rimay János éppen Révay Péter könyvtárszobájában kapta a szenvedélyes panasz ötletét.

Rimay Jánosnak a nyomtatott kiadásokból ismert versei ugyancsak komoly szövegkritikai problémát jelentenek. A modern Rimay-filológia talán legnagyobb eredménye (Ács Pál 1992) egy harmincnyolc énekből álló szerzői kompozíció feltételezése (Klaniczay1957). A mára elveszett váradi kiadás (1652 körül) nyomán készült 1670-es lőcsei nyomtatvány őrzött meg egy feltételezhetően sajtókész, de mégis befejezetlen Rimay-versgyűjteményt. Zsoltárokkal és könyörgésekkel kezdődik a sorozat (I-X.), verseinek erős zsoltáros hangja itt meggyőző. Hosszan és körülményesen magyarázó prózai bevezetői viszont mindenképpen azt mutatják, hogy versei inkább kísérik, illusztrálják a bibliai tanulságokat, értelmezik a keresztény dogmatikai és erkölcsi tételeket. E rekonstruált gyűjtemény második részében (XI-XXXVIII) „ez világi életünknek állapatjából származó akadályoknak orvosló eszközit szedegezhetjük elménkbe”, azaz útmutatást olvashatunk a bátor helytállásról, a hit és a morálfilozófia által közvetített beletörődő magatartásról. Mindjárt a második, argumentuma szerint versecske (Encomnia virtutum), 21 strófán keresztül, meglehetősen iskolás módon sorolja fel a virtusok, az jóságos fő cselekedetek erkölcsi tartalmát. Sztoikus életszemléletének és a Balassi-imitáció immár aemulativ (meghaladó) értékrendszerének jó példája az Ez világ mint egy kert kezdetű, tizenegy Balassi-strófában írott verse, amelyik a rekonstruált (un. sajtókész) gyűjteményben eztán következik. A Vitézek mi lehet motívumait szinte a plágiumig átmentő betét (3-7 strófa) emlékkép, az elmúlt idő, a 16. századi vitézség illusztrációja, írta Kovács Sándor Iván egy sokat idézett tanulmányában (Kovács Sándor Iván 1970). Rimay János fontos helyen figyelmeztet arra, hogy „[E]loszlott sok rendek, mindenféle népek most más karban állanak / Elváltozott idők, háborgó esztendők különbségeket hoznak etc.” (9. strófa). Nem vette észre, hogy a tavasznak, a vitézi próbáknak és a portyázásnak örvendő vitézek tablója már Balassi számára is emlékkép, a múlt, így számára a Balassi-versbetét csakis az emlékkép emlékképe lehet. Záró strófája ugyan erőtlenül visszaadott közhely (Mint habzó tengerben mi is ez életben evezőnket forgassuk), de ez is, mint a laus mediocritatis (RÖM 62. sz.) utolsó strófája mintha az úgynevezett ’ész cselét’ előlegezné: Móddal igazgassad szélhez vitorládod / S amint az fú, te is ereszd úgy magadot / Megvond ha hatalma, ládd, hogy elragadott.

Rimay János bölcselkedett, vagy ahogyan ő írta, „a philosophiának usussához, és nem az felőle való csacsogáshoz” vonzódott. Senecával, Petrarcával, Ciceróval és Epiktétosszal beszélget többet, „hogy nem egyéb emberekkel”. Az újsztoikus irány felé tájékozódó filozófiai magatartásról beszélhetünk esetében, de rendszerről semmiképpen. Az udvarellenesség, a pénz kritikája, az értékek devalválódása és az erkölcsök feslettsége központi témája verseinek, némelyiket hosszú prózai magyarázat (argumentum) előzi meg. Ezzel egyrészt az úgynevezett emblémaköltészet struktúráját is követi, de inkább arról ad bizonyságot, hogy a filozófiai tételek verses magyarázata nem lehet igazán sikeres. Kerkdéd ez világ, gömbölyű mint lapta kezdetű bölcselkedő versét (RÖM 60. sz.) viszonylag hosszú erkölcsmagyarázó prózai argumentum vezeti be (csak arra viselnek gondot, hogy pénzek lehessen, minden jóknak az keresetiben megrestülnek, és inkább igyekeznek gazdag gonoszok, hogy nem mint jámbor szegények lenni), a tizenkét strófás vers a tétel kifejtése. Az első két strófára a természettudományos érdeklődéstől is felfigyelt. Úgy látták ugyanis, hogy a Kopernikusz-Galilei-féle világkép első irodalmi megfogalmazását olvassuk a versben: a Föld gömbölyű, forog és ezáltal váltakoznak a nappalok és éjszakák (Hegedűs Géza 1962). Nyilván igaz lehet, ám irodalmi szempontból itt is a retorikai genuszok váratlan átjárása okoz intellektuális élményt (erre váratlan eljárásra mutattam már példát az elogium kapcsán):

Légy bár ollyan jámbor, mint Curius s Cato,
Tudományodban oly nagy, mint Homerus s Plató,
Ki volt mindenlátó,
Ha pénzed nincs, lehetsz ehhez csak bőrgyártó (5. str).

A platoni filozófia és világszemlélet (általa egyébként mégsem követett) elsőbbségét állítja itt szembe az egyik legnehezebb kézműves mesterséggel, a tímár bőrcserzésével. Magasról a legmélyebb értelmezési szférába érkezünk ismét, az ellentét retorikailag itt is hatásosnak bizonyul. Ez a verse a pénz hamis hatalmáról szól, még halvány irónia is olvasható (Pénzen jár ez világ, pénz ő talyigája), de végül itt is a negativitás ábrázolása a legerőteljesebb. Ez világ bémerült az pénzszeretetben (9. strófa), ám az igaz élet erkölcsi értékei nincsenek továbbra sem tematikusan kifejtve. Az utolsó (12. strófa) tesz erre végül nyelvileg értelmezhetetlen kísérletet: „Hát ne torkoskodjunk, mint vízi hüvelvény”. Vízi hüvelvény vagy hüvelmény a szövegkritika szerint hapax legomenon, azaz korábban nem ismert és az adott szerző munkáiban is csak egyszer előforduló kifejezés. A szövegkritika bizonytalan az értelmezést tekintve, jelentését csak találgatják. A meglepő szókapcsolat utóélete jól dokumentálható. Ipolyi Arnold vízszellemnek érti, Eckhardt szerint (RÖM 1955) talán egy ostoba víziállat. Az Ipolyi-féle Magyar mitológiát jól ismerő Jókai Mór többször is szerepelteti regényeiben vízi tündér, esetleg rémalak jelentésben. Még Babits Mihály is használja jókedvűen, szintén tündelevény értelemben, de felvethető a szavak útvesztőjébe hátráló Rimay denotátum nélküli szóalkotása is. Ez azonban mégsem valószínű, a tudós irodalmat hirdető Rimay János nem tévedhetett mégsem a költészet ilyen könnyed, fikciós területére. Jelentését ugyan találgatjuk, de újabban úgy gondoljuk, esetleg maga a vízkórságot jelenti itt a Rimay-által alkotott vizi hüvelvény (Jankovits 2006).

Az udvari nyalakodást hozó rossz életnek hosszú, izometrikus és izorímes strófákban megírt kritikája a Sibi canit et musis (Eckhardt 61.) Ez a 23 strófás vers igazán jó példája az elzüllött udvari erkölcsök visszautasításának, a nem udvari udvariság ellen való tiltakozásnak. Rimay indulatos szavakkal kárhoztatja azoknak a feslettségét, akiknél névvel van csak az fő emberség. Társadalomkritikája erőteljes, stratégiája viszont csakis az egyéni szférát illeti: a lehetséges visszavonulást, a békés kívülállást egyedül a költészet ideális terepe (locus amoenus) kínálja, azaz a lelki háborút nyugtató, a tudományt és bölcsességet tápláló Kasztáliusz vize. A költészet ideális területének ekkor már közhelyszerű említése bizonyára megerősítést kapott nála Lipsiustól is. Kevés lábnyom járja ugyanis az utat / mellyen nyomozhatni Castalius kutat:

Elmét ennek vize hint gyönyörűséggel,
Lelki háborút olt, s táplál csendességgel,
Tudománt együtt ád kedves bölcsességgel,
Közlet emberséget közel Istenséggel. (9. strófa)

Az ún. Rimay-Madách–kódex (ami ugyan nem kódex, hanem eredetileg különálló füzetek gyűjteménye) jól ismert a Rimay-filológiában. Valamennyi füzet Madách Gáspár másolata. A füzetek részben Rimay alkotásait tartalmazzák, nagyobb részük viszont Madách vagy más ismeretlen szerző munkája. Eckhardt Sándor kritikai kiadása után történtek még javaslatok a szerzők (köztük Rimay) azonosítására. Bóta László a másoló hibáiból következtetve és saját stíluselemzésének (attribúciós eljárásának) segítségével azt állapította meg, hogy talán több Rimay vers lenne a füzetekben, mint amennyit Eckhardt Sándor (RÖM 1955) megállapított. A módszerében figyelemre méltó stíluskritika nem kapott jelentős szakmai visszhangot, a szerzőség körüli vita a Régi Magyar Költők Tára XVII. század 12. kötetének megjelenése után nyugvópontra is jutott. Nyolc ének lehet itt Rimay János alkotása, a modern kiadások ezt mind így közlik. Egyik sem könnyen megközelíthető vers. Az Encomia et effecta Virtutum (incipit: Itt egy asztalnál látunk körül telepedve) ihletője egy magyarázat nélküli kép (akadtam egy pictúrára) ahol „az Virtusok egy asztalnál körül ülve vadnak delineáltatva.” A 16. század közepétől igen népszerű embléma-költészet Rimaytól más versekben is alkalmazott deviációjáról van szó, amely feltétlenül összefügg a nyelvi kifejezés általa felismert nehézségeivel. A kép ismert, a többi elem (a mottó, a moralitást kibontó subscriptio, vagy ahogyan itt maga írja, az inscriptio) hiányzik. A klasszikus hármas forma egységének felbomlása bonyolultabbá és nehezebbé teszi a megértést. De ezek a deviáns, a műfaj szabályaitól eltérő emblémás versek nem a tudós rejtvény, a nehezen megfejthető intellektuális feladvány példái, hanem éppen a divatos műfaj csődjének esztétikailag alaktalan kifejezései (Pirnát 1964). Előfordul az is, hogy nem a subscriptio, hanem éppen a kép (pictura) hiányzik, például Az idő ósága nevel magas fákot kezdetű versben. Itt a művelt olvasó megfejtheti a hiányzó embléma jelentését (a koporsó és a mögötte felmagasodó fák jelképét), de e nélkül is kap erkölcsi utasítást: „[b]ízd a jövendőre érdemed jutalmát” etc. Az emblematika szabályainak leginkább mégis a Hitető szerencse nem kell ajánlásod kezdetű (Eckhardt Nr. 65) ’szerencse vers’ felel meg. A téma közhelyszerűségét és ehelyütt újabb bemutatását csak hosszabb, nehézkes fejtegetésben tudja artikulálálni a szerző, a pictura, az embléma-költészet központi eleme, itt is hiányzik. Sem a virtusok delineátiójának emblémáját, sem a hitető szerencsét ihlető képet nem sikerült mindeddig azonosítani a szakirodalomban. De tudjuk, állításának igazságában ugyan joggal kételkedhetünk, hogy házának felprédálásakor (erről a prédálásról nem rendelkezünk hiteles forrással) 609 könyvéből csak mintegy 131 maradt meg, azok is fogyatkozással, szakadozott, mocskolt, és marcongolt állapattal. És az elveszettek között volt, nem meglepetés, a későbbi fejedelem, I. Rákóczi György kérésére már állítólag elkezdett (feltehetően erkölcsfilozófiai téziseket és azok megverseléseit) tartalmazó könyv is. Arról is van, igaz, nem közvetlen forrásunk, hogy verseinek gyűjteménye mind könyvestül, sajnos, a Tiszába ejtetik volt. A hárítás és visszavonás retorikája itt a tervezett, de el nem végzett munka védelméről szól: vállalt ugyan egy erkölcsnevelő könyvet patrónusa kérésére, összeállította Balassi gyűjteményétől tudatosan eltávolodó saját ciklusát is, de egyiket könyvtárának felprédálása, másikat pedig egy kompátkelés közben valakik, talán éppen saját figyelmetlensége tette immár hozzáférhetetlenné.

Vallásos meggyőződéséről, istenes verseiről részint már volt szó. Lipsiusnak kinyilvánítja a lelkiismeret és a vallásgyakorlás szabadságát (Bene 2012), ugyanakkor egy pápista főasszonynak is tud írni Mária-dicséretet: a Magnificat nagyon egyszerű parafrázisa volt ez, szó- és rímhasználata nem mutat jelentősebb invenciót (Szűz Mária lakozván Nazarethben). Alkalmazkodása, megfelelésre való törekvése máshol sem mindig mutat felekezeti határozottságot: Náprádi Demeter erdélyi püspökhöz például udvarló-hízelgő levelet írt, személyes sérelmeit tudós olvasottságával ellentételezve (1603. július 24.), Pázmány Pétert pedig, meghatározó közös olvasmányukra, Lipsius Politicájára is hivatkozva, nagy reverenciával biztosította egyetértéséről (1626. február 8). Ismeretes az is, hogy Bèze (Béza) parafrázisának fordítását beillesztette az Epicédium harmadik, „Ihon, édes hazám…” kezdetű darabjába: „[e]zt a Psalmust az Béza verseiből ő maga [Balassi Bálint] fordította ki, csak halála előtt való betegségében”. Balassi szerzőségét Pázmány még nem vitatta, ám később markáns kétely is megfogalmazódott. A modern Balassi-filológiát zavarba hozta a haldokló által írott, vagy éppen a haldokló szájába adott mélyen megrendült bűnvallás szerzősége. Rimay többarcúságát és szerepjátékait látva nem is indokolatlanul.

Rendezett kompozíció fedezhető fel a nyomtatott kiadásokban, harmincnyolc ének szerzői kéziratra támaszkodott (Klaniczzay 1957). A versgyűjteményt ebben a rendezett formában Szenci Kertész Ábrahám adta ki 1652 körül Váradon, (Szabó Géza 1983), de a nyomtatványból nem maradt fenn példány. Ez elveszett váradi kiadvány nyomán született lőcsei kiadásokat (1670, 1771) lehet ma szöveg szerint is tanulmányozni. Itt kell megjegyezni, hogy a meglévő nyomtatott kiadások alapos szövegkritikai vizsgálata még nem történt meg maradéktalanul, nem is ismerjük az összes kiadást (Sinka-Vadai 2011). A gyűjtemény élén álló verset, az ötvenegyedik psalmus parafrázisát, mint ahogyan e gyűjtemény Istenhez tett többi könyörgését és imádságát is, hosszú prózai magyarázat (argumentum) vezeti be. A magyar nyelvű bibliai exegézis és morális feddés figyelemre méltó példái ezek. Rimay itt éppen azt fejti ki, hogy bűnünknek dögletességével kiváltott Istennek haragját hív kérleléssel engesztelhetjük, a jó regulákat pedig „Szent Dávid királynak ötvenegyedik poenitentiatartó zsoltárában részenként való épséggel fellelhetjük”. A 22 strófás, legkönnyebben utánozható és énekelhető, tehát az archaikus megszólalásokat idéző izorímes, izometrikus formában íródott bűnbánati zsoltár parafrázisában (Buchanan szövegét használta) olyan erős szavak és nyers kifejezések olvashatók, mint lelki fekély, bűnömnek szennye, gyennyedt rüh. A Rimay-filológiában már régebben felfigyeltek arra, hogy „költészetében egyre határozottabban jelentkezik valami általános harmónia ellenesség” és „képeiben egyre több az oximoron, katakrézis (…) a viszolyogtatóan bizarr asszociáció” (Komlovszki 1992). Ez a nyers, pejoratív hangulat, a negativitás kifejezésének keresése valóban jellemző költészetére. Meglepő hasonlatai és szokatlan metaforái azt sem zárhatják ki, hogy Balassinak halála előtt való betegségében szerzett, mélyen megrendült bűnbánatát maga Rimay segített verssé formálni. Istenes énekeit (vallásos verseit) terjedelmes prózai magyarázat nélkül nem találhatta érvényesnek. Az Oh kegyelmes Isten, nézz szépen reám nyavalyásra kezdetű, a rekonstruált gyűjtemény V. darabjának (Eckhardt 45) magyarázata egyenesen figyelmeztető prédikáció a bűnös ember hit által való megigazulásáról. A terjedelmes bevezetés után bűne rút fertelmét megbánó, a bűnös féregnek Isten segítségét kérő öt strófás vers így csupán illusztrálja a prózában gondosan kifejtett elmélkedést. Az jó hitű ember szelíd ez világon kezdetű, szelídségre és tűrésre intő, szintén hosszú prózai elmélkedéssel bevezetett verse (Eckhardt 21) jól adja vissza a sztoitkus magatartási maximát: „Az szeligység ellen mostan is nem vétek / Tűrésemmel inkább mind holtomig élek etc.”. A tűrés, a szelíd belenyugvás kívánása már többször bíztatta arra a kutatókat, hogy a Balassa-kódexben csak első strófájával szereplő Forog az szerencse, mit bízunk ő benne (Cod. 144) kezdetű, ismeretlen szerzőtől származó, korábban Illésházy Istvánnak tulajdonított verset Rimay hiteles szövegei közé emeljék (Pap Balázs 2014). Rimay mély megrendüléssel szól igen rövid versben (a rövidség ebben az időben feltétlenül poétikai erény) oltványkájának, fiának, Jancsikának elvesztéséről (Az Úr engem sanyarita). A vers a Madách-Rimay-kódexből ismeretes, nyomtatott változata nem volt. Kovács Sándor Iván termékeny kapcsolatot lát Rimay keserű panasza és Zrínyi Miklós fiát sirató, cím nélküli, később Elégiaként emlegetett verse között (KSI 1985). Egyenesen úgy vélekedik, hogy a „Paradicsomkertbe ültetett kis palánta-áldozat gyöngéd ötletét Zrínyi Rimay János verséből vette: Oltványkámot kivevé, / Szép jóvoltát megkedvellé, / El nem töré s meg nem szegé / Maga kertében viteté”.

Rimay Jánosnak imádságos könyve is volt, hagyatékából 1642-ben került elő (MTA Könyvtár Kézirattára K71). A benne lévő énekek magyar és szlovák nyelvűek, az utóbbiakból kettő a Cithara Sanctorumban is szerepel (Lőcse, 1636). Az imák általánosan elterjedtek, így nehéz állást foglalni Rimay aktív közreműködéséről (Szelestei Nagy 1912). A kutatás feladata, első lépésként, az lehet, hogy Rimay költeményeiben, azok szóhasználatában próbáljuk nyomozni az énekek emlékét. Ez reális igény, mióta rendelkezünk az imádságok pontos ismertetésével és betűhív szövegközlésével (Bajáki 2015). Az imádságos könyv énekeiről ugyancsak fontos tanulmány szól (H. Hubert 2015): három magyar nyelvű és négy biblikus cseh nyelvű énekről egészen biztosan lehet állítani, hogy azok legkorábban a 17. század végére, inkább a 18 század elejére tehetők, tehát Rimay Jánoshoz nincs közük.

Rimaynak a későbbi fejedelemhez, Rákóczi Györgyhöz írott úgynevezett irodalmi levele (1629. május 25) régóta fontos dokumentuma retorikai felkészültségének, irodalmi ízlésének és udvarbírálatának. Egyenesen úgy tartják számon, mint ’legmarkánsabb, legegyénibb’ írását, ’retorikájának kulcsát’. Antonio Guevara udvari papnak (1480-1545) a fiatal V. Károlyhoz eredetileg spanyol nyelven írott fejedelmi tükrét (Libro aureo de Marco Aurelio, 1527) két részletben is lefordították magyar nyelvre, természetesen nem a spanyol, hanem a századelőn megjelent latin szöveget (Johann Wanckel, Horologii principum, sive de vita M. Aurelii imp. libri III. 1601.). Draskovith János a második könyvet fordította le, egyrészt felesége kedvéért, másrészt a házasoknak hasznára (Grác, 1610, RMNy 994). Az első és harmadik könyvet Rakoczi Györgynek parancsolattyara Prágai András szerencsi prédikátor (megh. 1636) tolmácslotta magyar nyelven 1628-ban, beillesztve a második könyv fordítását is: Fejedelmeknek serkentő órája etc. (RMNy 1400). Rimay János (levélét csak másolatokból ismerjük) szívbéli örvendezését fejezi ki, hogy Rákóczi elküldette neki „láthatnom régen kivánta Fejedelmi óra nevezendő böcsületes könyve ajándékát”. Azon túl, hogy örömét nem tudja igazán rövid írásba foglalni (jellemző ez egyrészt a nyelvi krízis nyomasztó korlátaira, másrészt a megszólított rangjához való megfelelő nyelv keresésére) a szellemi-kulturális teljesítményt helyezi előbbre a múlt már elfeledett, értékét vesztett hadi hírnevével szemben. Levelének negyedik, nagy gonddal megfogalmazott mondata a régi magyar próza e témában tökéletesen végigvitt kicsinyítés (minutio, Quintilianus, VIII. 4.28): [d]e ritkán hallatik csak immár is sok érdemekkel keresett hírek nevek is azoknak, és csak mint egy enésző vizi buborék, muló árnyékképpen veti magát elő emlékezetjek, s úgy is csak kevés számónyi emberek között, s néha néha csak” (RÖM Prózai művek 114). Negatív fokozással ismétli meg azt, amit már versben is megfogalmazott: [s]őt az halálos zsold, mint rosszul szántott hold, ha sok is, keveset ér (RÖM 30).

A levél udvar- és szenvedélyes idegen ellenességét, a fordítás kritikájának irodalmi ízlését (a fordítás nem az általa megkívánt stilisztikai színvonalon történt), saját írásmódjának különböző szintjeit többször tematizálta már a hazai tudományosság. Ehelyütt még arra kell felhívni a figyelmet, hogy Rimay retorikai nézeteinek forrásait és összetevőit ezen a levélen nagyon eredményesen lehet tanulmányozni (Kecskeméti 2005).

Melléklet 1.

KRUPPA Tamás Rimay követjárásáról

Követjárásának régóta ismert szövege az, amelyet a hagyomány szerint 1608. október 26-án tartott a szultán előtt. A szöveget először Ipolyi Arnold publikálta (Ipolyi 1887), majd újraközölte Eckhardt Sándor Rimay iratainak kritikai kiadásában (RÖM 1955). Egyikőjük sem tartotta kezében az eredeti forrást, sőt az sem derül ki, honnan származik az általuk kiadott illetve újraközölt szöveg. Közben előkerült az eredeti az 1608-os portai császári követség iratai között. Az összevetés folyamán kiderült, hogy az eddig ismert Rimay oráció szövege meglehetősen hibás és pontatlan, és ennek következtében a róla készült fordítás is. Ez utóbbi egyébként több helyen egészen egyszerűen rossz és hiányos, függetlenül a latin szövegtől. Ráadásul az eredetin nem szerepel dátum, a szövegkiadói hagyomány tehát ebből a szempontból ma már ismeretlen okokból, de fikción alapul. A kutatási eredmények a következőkben foglalhatóak össze:

1. A császári követség hosszú beszámolója, amely leírta azt a fogadást is, amelyen az oráció állítólag elhangzott, mélyen hallgat nemcsak erről, hanem arról is, hogy egy efféle iratot átadtak volna az audiencián. Ez felveti a gyanút, hogy Rimay orációja sohasem hangzott el, különösen nem a szultán előtt.

2. Ha ez igaz, akkor egy Mátyás főherceg-párti propagandisztikus szövegről van szó, amely a konstantinápolyi követség idején keletkezhetett. Ebben az esetben azért, mert a különböző követségeket fórumul kívánta felhasználni Mátyás főherceg a puccs legitimálásához.

3. A szövegben Rimay olvasmányélményei, Machiavelli és Lipsius, terminológiai szinten is kimutathatóak.

4. A szóhasználat, a gondolatmenet és az érvelésrendszer komoly hasonlóságokat mutat az ún. szerencsi kiáltványéval. A legújabb filológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a kiáltvány szövege nagymértékű egyezéseket mutat a korponai kiáltvány szövegével, amely 1605 legvégén született. Komoly kételyek merültek fel a szerencsi kiáltvány áprilisi datálásával kapcsolatban is. A Kiáltvány és az Oráció genetikus egyezései megengedik azt a feltételezést, hogy Rimay, aki az eddigi szakirodalom szerint nem lehetett Bocskay táborában, aktívan részt vett az előző irat megfogalmazásában. A kollektív szerzőség hagyományos tézisével kapcsolatban ugyanis továbbra sem merültek fel komoly kételyek.

Melléklet 2.

BOGNÁR Péter: Rimay helye a magyar verselés történetében

Hagyománykövetés:

Az életmű által felhasznált tizennyolc veresforma nagyobb része, összesen tíz metrum, a Rimay fellépését megelőző versanyagban is előfordul. Az e metrumokban írt versek adják az életmű legnagyobb részét, minden olyan forma, amelyet kettőnél több versben használ fel a költő, e korpusz részét képezi. A hagyománytól megörökölt metrumkincs belső arányai ugyanakkor eltérnek a 16. század végéig létrejött versanyag formakészletének belső arányaitól.

1. A 16. század néhány – korábban kedvelt – versformája (pl. a8[4+4], a8[4+4], a8[4+4], a8[4+4]; a11[4+7], a11[4+7], a11[4+7], a11[4+7]) Rimay költészetében marginális szerepet tölt be. A négy soros versszakokba rendezett felező nyolcast összesen négyszer, a korábban nagy népszerűségnek örvendő 4+7-es osztású tizenegyest pedig csak egyetlen egyszer használja.

2. Más formák viszont (pl. a12[6+6], a12[6+6], a12[6+6], a12[6+6]; a6, a6, b7, c6, c6, b7, d6, d6, b7), a 16. századi versanyag arányaihoz képest messze felülreprezentáltak.

A hagyományhoz való féloldalas viszony oka egyrészt triviális (Balassi-hatás), másrészt a 16. századi magyar verstörténet belső átalakulásaival magyarázható. A felező nyolcas esősorban a 15–16. század fordulóján volt népszerű, a legtöbb e sorfajtát használó verset a kódexek liturgikus vagy paraliturgikus eredetű költészete őrizte meg. A felező tizenkettes ezzel szemben először a 16. század harmincas éveiből adatolható, népszerűsége a század végéig folyamatosan nő. Ennek hátterében humanista hatást sejthetünk, a magyar sorfajta minden bizonnyal a kis aszklepiádészi sorfajta szótagszámláló változataként jött létre és terjedt el a magyar irodalomban.

Újítás:

A nyolc versforma közül, amely Rimay előtt nem fordul elő, négy ismert metrumok bővített változata (pl. x7, a7, x7, a7, x7, a7, x7, a7; x7, a7, x7, a7, b7, b7, b7, b7; a8[4+4), a8[4+4], a8[4+4], a8[4+4], a8[4+4], a8; a6, a6, b7, c6, c6, b7, d6, d6, b7, e6, e6, b7). Rimay metrumbővítéseinek legérdekesebb vonása, hogy a Balassi-versszakot egy esetben annak ellenére is négy nagysorossá alakítja, hogy ez tovább csökkenti a strófa heterometrikus jellegét.

A lényegesebbnek tűnő újítások a következő típusokba sorolhatók:

1. A 16. századi tendencia folytatásaként Rimay újabb lépést tesz a verssorok rövidülésének útján. Egy Balassitól megörökölt metrumot (RPHA 1458: a16[6+3+7], a16[6+3+7], a15[6+3+6], a16[3+5+8]) az ütemek megrímelésével alakít át (Ó, kegyelmes Isten, nézz szépen reám, nyavalyásra: a6, a3, b6, c6, c3, b6, d6, d3, b6, b18[8+8]).

2. Létrehoz három addig elő nem forduló, kéttömbű versszakképletet (a5, a5, b6, c5, c5, b6, b5, b6 b13[7+6]; a12[6+6], a12[6+6], a8[4+4], a8[4+4]; a5, a6, b9, c5, c6, b9[5+4], b10[5+5], b9[5+4]).

Rimay verstani újításai ezek alapján nem túl számottevőek. A rokokó dalköltészet rövid soros versszakai felől nézve ugyanakkor jól látszik verstörténeti szerepe. Míg a 16. század folyamán három szótagos sor (rímmel lezárt metrikai egység) még nem fordul elő és három szótagos ütemmel is csak ritkán találkozunk addig Rimaynál a három szótagos ütem is funkcionálhat sorként.

Hivatkozások

Ács Pál, A hallgatás művészete. Rimay János és az újsztoikus ars dissimulandi = Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai, szerk.: G. Etényi Dóra és Horn Ildikó, L’Harmattan, 2010, 11–32.

Ács Pál, „Egy út készíttetik”. Balassi Bálint apoteózisa Rimay János Epicédiumában, Irodalomtörténeti Közlemények, 109(2005), 205–221.

Ács Pál, Ratio és oratio: Rimay János verstípusai, in: „Az idő ósaga”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2000, 52–68.

Ács Pál, Rimay János korai versciklusai, Irodalomtörténeti Közlemények, XCIII (1989), 306–311.

Bajáki Rita, Rimay János (?) imádságai = Régi magyar népénekek és imádságok, Pázmány Irodalmi Műhely, Lelkiségtörténeti tanulmányok (11), Piliscsaba, 2015, 9–48.

Balázs-Hajdu Péter, Jankovits László, Pap Balázs, Apró madár hálóban? A Balassa-kódex első Rimay-verséről = Septempunctata: Tanulmányok Petrőczi Éva hatvanadikszületésnapjára, szerk. Pénzes Tibor Szabolcs, Bp., 2011, 29.

Bene Sándor, Rimay múzsája, Irodalomtörténeti Közlemények, 2011, CXV. 3, 271–339.

Bene Sándor, Rimay vindicatus: Rimay János Justus Lipsiushoz írott leveléről = Filológia és textológia a régi magyar irodalomban: Tudományos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28. Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, Miskolc, 2012, 139–188.

Bóta László, A Madách-Rimay-kódexek szerelmes versei, Irodalomtörténeti Közlemények (LXXI) 1967, 1–25.

Curtius Ernst Robert, Europäische Lieratur und lateinisches Mittelalter, Bern, A. Francke AG Verlag, 1948, Kapitel 5: Topik, §8. Knabe und Greis, §9. Greisin und Mädchen, i.m., 108–115.

Eckhardt Sándor, A körmendi Balassi-emléke,. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1943, 43–44.

Eckhardt Sándor, RÖM, Előszó Balassi Bálint verseinek kiadásához, i.m, 1955, 41;

H. Hubert Gabriella, A Rimay János imádságoskönyve énekei = Stephanus noster: Tanulmányok Bartók István 60. születésnapjára, szerk.: Jankovics József, Jankovits László, Szilágyi Emőke, Zászkaliczky Márton, Budapest, reciti, 2005, 221–225.

Hegedűs Géza, A természettudományos világkép első megjelenése irodalmunkban, Irodalomtörténet (50), 3-4. szám, 1962, 418–419.

Ipolyi Arnold, Rimay János államiratai és levelezése, Budapest, 1887.

Jankovics József, „Akadtam egy picturara…”: Rimay Janos és Madách Gáspar allegorikus versének képzőműveszeti vonatkozásai = Uő, Ex occidente…: A 17. szazadi magyar irodalom európai kapcsolatai, Bp., Balassi, 1999 (Régi Magyar Könyvtár: Tanulmányok, 3), 38–47.

Jankovits László, Hüvelmény = Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Tomus XXIX, Szeged, 2006, 107–113.

Jankovits László, Rimay János: „Örülhetne szívem…”= Irodalomtörténeti Közlemények, 115(2011).

Jankovits László, Soliloquium és oratio Rimay egy versében (Ne csudáld szívemet) = Stephanus noster: Tanulmányok Bartók István 60. születésnapjára, szerk.: Jankovics József, Jankovits László, Szilágyi Emőke, Zászkaliczky Márton, Budapest, reciti, 2005, 211–220.

Kecskeméti Gábor, Rimay retorikai nézeteinek forrásai és összetevői, Irodalomtörténeti Közlemények, 2005, CIX. 2–3, 222–242.

Keserű Bálint, Adalékok Rimay és a Báthoriak kapcsolatához, Irodalomtörténeti Dolgozatok, (7), Szeged, 1958, 45–49.

Klaniczay Tibor, Hozzászólás Balassi és Rimay verseinek kritikai kiadásához, MTA I. OK, 11 (1957), 265–338.

Knapp Éva, Az irodalmi hagyományozódas rétegei Rimay Janos Fortuna–Occasioverseben, Irodalomtörténeti Közlemények, 101(1997), 470–507.

Komlovszki Tibor, A Balassi-vers karaktere (Tanulmányok), Régi Magyar Könyvtár, Tanulmányok 1. Szerk.: Kőszeghy Péter, Budapest, Balassi Kiadó 1992.

Kovács Gábor, Németalfödi párhuzam Rimay „Religio”-emblémájához, Irodalomismeret, 11 (2000), fasc. 2–3.

Kovács József László, Molesta mea peregrinatio (Rimay János diplomáciai levele 1608-as követjárásától), Irodalomtörténeti Közlemények, 109 (2005), 543–554.

Kovács Sándor Iván, A lírikus Zrínyi, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.

Laskai János Válogatott Művei, Magyar IUSTUS Lipsius, sar. és a bevezetést írta Tarnóc Márton, Régi Magyar Prózai Emlékek (szerk. Tolnai Gábor II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

Ötvös Péter, Rimay Balassi-kiadásának tervéhez. Egy meg nem kapott levél, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990. XCIV. évf. 1. 81–87.

Pap Balázs, Históriák és énekek, Pannónia Könyvek, Pécs, 2014.

Pirnát Antal, Rimay János = A magyar irodalom története 1600-tól 1772ig, szerk.: Klaniczay Tibor, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 15–29.

Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 12. kötet, sar.: Varga Imre, Cs. Havas Ágnes, Stoll Béla, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987.

Rimay János Balassi Epicédium. Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára, szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Ács Pál, Budapest, Balassi Kiadó, 1994.

Rimay János írásai. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Ács Pál, Budapest, Balassi Kiadó, 1992. 337 1.) (Régi Magyar Könyvtár), Források 1.

Szabó András, A Balassi-epicédium és Rákóczi Zigmond, Irodalomtörténeti Közlemények (86) 1982, 5–6, 645–649.

Szabó Géza, Balassi Bálint és Rimay János Istenes énekei, Budapest, Helikon Kiadó, 1983, Várad, 1652 körül? kísérő tanulmány 38.

Szelestei Nagy László, Rimay János imádságos könyve = Régi magyar imakönyvek és imádságok, szerk.: Bogár Judit, Lelkiségtörténeti Tanulmányok, Piliscsaba, 1912, 227–234.

Szentmártoni Szabó Géza, Rimay János Balassit magasztaló verse = Szolgálatomat ajánlom a 60. éves Jankovics Józsefnek, szerk. Császtvay Tünde, Nyerges Judit, Budapest, MTA ITI – Balassi, 2009, 410–416.

Sinka Zsófia–Vadai István, Fától az erdőt. Balassi Balint istenes énekeinek szövegkritikai problémairól = Acta Historiae Litterarum Hungaricarum Tomus XXX. Szeged, 2011, 413–426.