Font Zsuzsa

Megjegyzések Telegdi Kata verses levele értelmezéséhez

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Telegdi Kata verses levelének kritikai kiadása a Régi Magyar Költők Tára 16. századi sorozata 12. kötetében jelent 2004-ben (RMKT XVI/12. 2004, Nr. 14., 477–478, 717–723). Ezt csak azért érdemes írásunk elejére tenni, mert a majd egy százada ismert mű címének minden elemét újabban megkérdőjelezték a magyar irodalom történetének különböző kutatói: a szerzőséget, sőt a szerző nő-voltát, a levél műfaját, a szöveg vers voltát, és bizonytalan a keltezés is.

Érdemesnek tartjuk ezért először azzal foglalkozni, hogyan és mikor lett régi irodalmunkról és művelődésünkről való tudás része a mű.

A levelet 1930-ban fedezte fel és tette közzé Lukcsics Pál az Irodalomtörténet folyóiratban (Lukcsics 1930, 95–99). Figyelemre méltó, hogy már ekkor kijelölte azt a társadalmi környezetet, amelyben a levél értelmezhető lesz. Biztonsággal mutatott rá az ecsedi udvarra, Rimayra, mint Ecsedi Báthori István titkárára 1583-ban, és ismeretségére a Telegdi családdal. (Ecsedi Báthori egy levélét idézi, aki tiszttartójának írja „János deák írt egy apológiát, ím kegyelmednek küldtem videndi causa”. A Telegdi Pálnak írt 1590-es Rimay-levelet ld. Lukcsics 1930, 98. 1958-ban Keserű Bálint [Keserű 1958, 45–49] azt bizonyítja, hogy 1587-ben állott az országbíró szolgálatában. – Természetesen ezek az adatok azóta már a Rimayról szóló irodalom stabil elemei.) Itt az első közlés esetében tulajdonképpen nem is baj, hogy esetleg elrugaszkodott nyelvtörténettől, jelentéstörténettől (az ángyom szó esetében). Az Ecsedi Báthori udvar-tézis azóta is reflexió – gyakran cáfolat – tárgya a szakirodalomban. Már a folyóirat következő számában Hajnóczi Iván és Waldapfel József (Hajnóczi 1930, 159–160; Waldapfel 1930, 160–162) kiemelték, és újraközölték a szöveg verses részeit. Az első közlés kommentárja alapján Ecsedi Báthori István feleségét, Homonnay Fruzsinát tekintették címzettnek. A magyar irodalomtörténet akkori nagy összefoglalása szolidan adatolja is az újdonságot. (Pintér 1930, 213 – „Az első név szerint ismert magyar költőnő: Telegdi Kata. … Báthory Istvánnéhoz 1599 előtt írt levele… költői vetélkedés, humanista hajlamú nők tudóskodó eszmecseréjének nem mindennapi írásos emléke.” A részletekről viszont konfúzusan, infantilisan szól.) Nem szól róla az esztétikai érték iránt érzékeny Szerb Antal.

Míg az irodalomtörténeti összefoglalások nem vesznek tudomást a műről, addig a harmincas évektől kezdve különböző antológiákban, így Horváth János Magyar versek könyve c. összeállításában (1937, 1942) szerepel a verses levél egy részlete az elejéről: „az kegyelmed mestersígesen gondolt, jó akaratjábúl formált és bölcsessígesen írt levelit megolvastam, kiben úgy gyönyörködöm, mint az gyöngyhalászok… (a hasonlattól kezdve versbe tördelve), majd ebből a gyűjteményből a Költőnők antológiája (1943, fakszimile: 2003.) címen a Török Sophie által összeállított magyar és világirodalmi válogatásban.

Eckhardt Sándor 1944-ben a Két vitéz nemesúr kötetben, amely Telegd János és Pál levelezését adja, a kötet egészétől eltérően szigorú betűhív kiadásban jelentette meg ezt a levelet (másik három, hétköznapi tárgyú Telegdi Kata-levél társaságában). Kijavította az első közlés néhány olvasati hibáját, bemutatta a családi viszonyokat, és utalt a vonatkozó források gazdagságára, sokszínűségére. A levél címzettjének nem Homonnay Fruzsinát, hanem Telegdi Kata valamelyik sógornőjét, legvalószínűbben Telegdi János feleségét, Sennyey Annát tartotta, esetleg Telegdi Pál feleségét, Várdai Katát.

Eckhardt a kötet egészétől eltérő szövegközlési elveket és az egyedülállóan hosszú kommentárt a szöveg esztétikai értékével indokolja. Ismételten „költői levelet” emleget, a „Telegdi Kata leveléből buzgó retorikai készségről”, összefoglalóan „költői értékű megnyilatkozásokról” szól. (Két vitéz… 1944, 197–199, 204. A Bevezetésben magyarázatra szorul, hogy Szokolyné Telegdi Kata levelei egyáltalán helyet kapnak a kötetben. Eckhardt indoka: nevezett „barokkos hangulatú versben levelez ángyával” és „érdekes írói egyéniségnek mutatkozik” [i. m. 9].) A méltató szavaknál azonban ékesebb bizonyság a kiemelt levél kezelésének gondossága: az irodalomtörténész az általa régi magyar irodalmi értéknek minősített szöveggel úgy járt el, mintha kritikai kiadást készítene elő.

Nehéz elhinni, de – mai ismereteink szerint – úgy tűnik, Eckhardt eljárására és megállapításaira három és fél évtizeden át senkinek se volt füle (a Waldapfelékére se): nem vitatta, cáfolta senki, s nem idézték meg s fogadták el, ott ahol kellett volna. Különösen meglepő, hogy a Klaniczay Tiborék által összeállított, joggal nagyon színvonalasnak tartott 1964-es nagy vállalkozásból, A magyar irodalom története első két kötetéből teljesen kimaradt Telegdi Kata levele. A Stoll Béla által kiadott bibliográfia furcsán köszörüli ki a csorbát. A mű elhelyezése a világi lírán belül, az anonym művek között (!) egyben a szerkesztő állásfoglalása is, és szinte megelőlegezi a 21. század elején majd felbukkant kételkedést. Stoll amúgy csak a három, 1930-as tételt veszi fel. (A magyar… 1972, 258. – Eckhardt fontos szövegkiadásáról és értékeléséről nem vesz tudomást [a Két vitéz nemesúr kötetet a következő évszázad Ecsedi Báthory István tétele idézi, abból is csak az országbíró 18 levelét, i. m., 414].)

A levél 1979-ben kezdett el élni, A régi magyar vers c. kötetben ekkor jelent meg Horváth Iván nagy tanulmánya. (Horváth 1979, 161–180. Horváth Iván dolgozatának első változata már 1973-ban eljutott egy szűkebb szakmai nyilvánossághoz.) Invenciózus elemzése révén (amiből alább sokat felhasználunk) már ekkor bekerült az egyetemi oktatási anyagba is. A levél címzettjének Várdai Katát valószínűnek tartja, de nem tét nélküli az ecsedi udvar úrnőjét, Homonnay Fruzsinát feltételezni ángyom asszonyként. Hiszen ez azt jelentené, hogy Rimayval, Balassi körével lehetne kapcsolatba hozni Telegdi Katát. (Horváth 1979, 179–180. A magyar irodalom történeteiben megjelent tanulmánya [A magyar vers a reneszánsz és a reformáció korában, p. 238.] a feltételes módot időnként fenntartva ír a Telegdi Kata-levél keletkezéséről: „Általában azonosítjuk is Balassi-féle irodalmi ligetet azzal, amelyről Telegdi Katától tudunk.” Az a költői találkozó, amit a Nyolc ifjú legény verse dokumentál, 1589 körül zajlott le.) A szöveg megismertetésében a következő pont a 2000-ben kiadott Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény világi irodalom kötete (Régi magyar… 2000, 1056–1058), ahol Szentmártoni Szabó Géza gondozásában olvashatjuk a levelet. Ő a Horváth Iván által didaktikai célból alkalmazott verses formájú tördelést elhagyta, prózai szövegként tekint a levélre, és a kötet intencióinak, céljának megfelelően modernizált átírásban adja. A levél címzettjének „a Beregszentmiklóson lakozó Várdai Katát” tartja.

A kritikai kiadás olyannyira versesnek tekinti a levelet, hogy kontextusától elszakítva a főszövegben csak a verseket kapjuk, a jegyzetapparátusban olvashatjuk csupán a teljes szöveget. A sajtó alá rendező, Orlovszky Géza ismerteti a levél felfedezésétől kezdve a kiadás és az értelmezés történetét. A keletkezés idejét inkább 1594-től tartja valószínűnek. (A korai keletkezés miatt a címzett lányainak(?) üdvözlése lesz kérdéses, ekkor még Várday Katának egy leánygyermeke volt.) Az eddigi teóriákkal ellentétben amellett érvel, hogy a címzett férjének említésen kívül hagyása nem föltétlenül jelenti azt, hogy nem él már. A levél tárgya, erotikus utalása éppen hogy magyarázat lehet a férj üdvözlésének elhagyására.

Az elmúlt évtizedben Jankovics József és Kőszeghy Péter széleskörű levéltári kutatást indítottak a verses levéllel kapcsolatos kérdések, bizonytalanságok megválaszolására. (Eredményeik első változatát 2009-ben az Erdély reneszánsza kötetben tették közzé. Tanulmányuk kibővített és javított változata 2016-ban jelent meg: Jankovics–Kőszeghy [2016], 305–340.) A Telegdiek anyagát tartalmazó Zichy levéltárban és más állagokban sok fontos adatot tártak fel a tágabb családi kapcsolatokra, a Telegdi, Várdai, Szokoly, Ecsedi Báthori családokra. Megtalálták Telegdi Katának még néhány levelét az Eckhardt által is közöltek mellett, viszont továbbra is úgy néz ki, hogy egyetlen autográf sincs közöttük. Markó Anita (Markó 2011, 53–64) tette föl a kérdést, hogy Telegdi Katától testvérének, Telegdi Borbálának szóló: „Datum Kisvárda ma hétfűn igen későn estve Anno 1600” levél keze nem azonos-e mégis – mint azt Eckhardt állította – a verses levélével, és ez nem lehet-e Telegdi Kata? Jankovics József nem erősítette ezt meg, de a dolgozatíró kérdésére elismerte, hogy igen hasonlók. Kutatásaik alapján elég határozottan foglaltak állást a címzett mellett: a sokak által legvalószínűbbnek tartott személyt, Telegdi Pál feleségét, Várdai Katát tekintik annak. Ő a szó szűkebb értelmében is ángy, vagyis sógornő, míg a szó jelentésének kiterjesztése (idősebb nőrokon) a lehetőségeket parttalanná tenné. Telegdi Pálék ugyan egy ideig Kisvárdában laktak, de 1594 után főleg Beregszentmiklóson. (Eckhardt az itteni valóságos táját véli a levél által megírtban látni, noha annak éppen hogy az a jellemzője, hogy mesterséges!)

A szöveg datálásában a terminus ante quem nemigen vitatható; Telegdi Kata férje, Szokoly Miklós halála, 1599. szeptember 18. A szerzők a terminus post quem meghatározásában Telegdi Pál halálát tekintik irányadónak, de még szűkebb határok közé gondolják venni a keletkezés idejét, akkorra, amikor Várdai Kata már Nyáry Pál menyasszonya volt; 1588–89-ben. A menyasszonyt illő viselkedésre figyelmeztető Acteon-utalás szerintük így értelmezhető. Az az élethelyzet, amelyben Várday Kata ekkor volt, továbbá műveltségére, írni, olvasni tudására vonatkozó adatok viszonylagos bősége a legvalószínűbb címzetté teszik őt.

Mielőtt a levél értelmezéséről beszélnék, néhány apróságot, életrajzi ellentmondást fel kell vetnünk. Telegdi Kata férje betegségéről és Ersok lánya jóllétéről értesíti a címzettet. Ez rendben is van, az 1583 körül született Szokoly Erzsébetről van szó. A búcsúzó formulában azonban azt írja „A leánim is kegyelmednek, mint szerelmes Asszonyoknak és mind az leányasszonyoknak szolgálatjokat ajánlják”. Mivel Telegdi Katának másik leánygyermekéről nincs tudomásunk, Jankovicsék levéltári adatok alapján arra a megoldásra jutottak – Telegdi Kata egy 1600-as levelét segítségül híva –, hogy az 1596-ban meghalt Telegdi János felesége, Sennyey Anna betegsége idején kiskorú gyermekei, így lányai Telegdi Katánál tartózkodtak. Az üdvözölt leányasszonyok azonosítása nem jelentett problémát Jankovicséknak. Várdai Kata egyik leánya az 1590-ben született Telegdi Anna, és testvére, az 1595-ben született, Katának nevezett kislány is életben volt még. A leányasszony a nyelvtörténeti szótárak tanúsága szerint felnőtt, eladó lányokat, kisasszonyokat jelöl. (Jelent még komornát is, de ettől a jelentéstől itt nyilván eltekinthetünk.) Kérdés, hogy vajon Várdai Kata négy és kilenc éves kislányai (ha a legkésőbbi dátummal, 1599-cel számolunk) nevezhetők-e leányasszonyoknak? Talán nem zárható ez ki, kedveskedő, humoros megszólításuk beleférhet a levél hangnemébe.

A szerzők azonban nem elégedtek meg a körülmények, a családi viszonyok bemutatásával. Kitüntetett figyelmet kapott tanulmányukban Szokoly Miklós udvara. Nem csupán a bécsi jezsuitáknál végzett hosszú tanulmányairól emlékeznek meg, hanem újra részletesen körüljárják a Christian Franckenre vonatkozó adatot, ti. a német szabadgondolkodó 1589-ben tartózkodott Szokoly udvarában és használta nagyszerű könyvtárát. (Pirnát Antal adataiból kiinduló összefoglalásokra gondolunk itt; egyrészt Lech Szczuckiéra, ill. Simon József tanulmányaira.) Nem is csak humanista műveltségét emelik ki, megtette azt már Rimay is a „Pallas ivadékai” közé sorolással, hanem a kisvárdai inventáriumból a Szokoly birtokában lévő külső várban található „táncoló ház”-ról is szólnak. Feltehetően jól gondolják a szerzők, hogy az erdélyi fejedelmi udvarban is (de nem sok más helyen) balett előadására szolgáló színpad (udvari színház?) lehetett ez (Jankovics–Kőszeghy [2016], 320–324). Csak sajnálhatjuk, hogy ennek a kivételes műveltségű úrnak a felesége nem lehetett a verses levél írója.

Jankovics és Kőszeghy megkérdőjelezik Telegdi Kata szerzőségét. Ezt azon az alapon teszik, hogy a kiterjedt kutatás, levéltári feltáró munka igen kevés adatot hozott őróla. Nem találták meg kézírását, feltételezik, hogy nem tudott írni, talán olvasni se. A levél kigondolójaként is elképzelhetetlennek tartják. Egyik megoldásként felvetik – Szentmártoni Szabó Géza ötlete nyomán – Telegdi Kata férje, Szokoly Miklós szerzőségét. Szabó Géza érvelését is elfogadják: egy 16. századi nő nem lehetett ennyire művelt, mitológiában tájékozott. Ezek szerint Szokoly Várday Katának írt volna? Vagy fiktív levél lenne? A levelet nemcsak megfogalmazni kellett, hanem megérteni is, tehát a fogadónak megközelítőleg hasonló műveltséggel kellett rendelkeznie, mint a levélírónak – és erre a szerzők is utalnak. A megoldást a mindkét udvarban jelenlévő szekretáriusok úrnőjük nevében, nem föltétlenül a tudtuk nélkül, keletkezett vetekedésében látják.

A levél szövege – filológia, szövegkiadói gyakorlat

A műnek három betűhív kiadása létezik: a felfedezőé, Lukcsics Pálé, Eckhardté és az RMKT16/12. kötet kiadójáé, Orlovszky Gézáé. A levél másolat, pecsét és címzett nélküli misszilis. A kritikai kiadásból nyilvánvaló, hogy a levél tagolatlan, az aláírás, a figyelmeztetés, hogy a címzett a levelet senki kezébe ne adja, illetve a bal margóra írt üdvözlés különül csak el a szövegtömbtől. Olvasati probléma, emendálás szükségessége két helyen van. A szöveghiányos hely: „kiterjedt szép [ág]ú és gyönyörködtető fákon nagy ékesen szóló madarakkal” vagy [szárny]ú lehetőséget veti fel. Orlovszky az utóbbi megoldást választja. (Waldapfel is felveti ezt a lehetőséget.) Véleményünk szerint a lectio difficilior szabálya ellenére a „kiterjedt szép ágú” olvasat a helyes. A kiterjedt szó ’nagy, terebélyes’ jelentése logikus itt. A szárnyú megoldás azért is elvetendő, mert mondattanilag még komplikáltabbá teszi ezt a részt. (A kézirat nem, de Orlovszky maga sem eszerint tagolja saját átírásában, központozásban. Ha következetes, így kellene kinéznie: „sok szép szavú, kiterjedt szép [szárny]ú és gyönyörködtető, fákon nagy ékesen szóló madarakkal”.) A másik bizonytalan hely: „Annal inkab [félek attól] hogy keg.kirth ennekem ualaszt tehessenek” (t.i. Pallas és Minerva). Ezt a helyet a kegyelmetekírt/kegyelmedekírt alakban oldják fel a szövegközlők. Orlovszky olvasata két lényeges eltérést tartalmaz az Eckhardtra visszamenő többitől (Jankovics–Kőszeghy saját, ellenőrzött átírást ad): a „bölcsessígesen írt levelit megolvastam” ellentmondásban van a későbbi kijelentéssel: a „jóakaró szeretettel megrakott levelit olvastatván”. Orlovszkynál az olvastatván helyett olvastamban szerepel. Ez lenne a helyes. Ezen a helyen javítás látható, nem lehet pontosan megállapítani, miből javított a másoló, de elég valószínű, hogy az olvastatuan szóra. (Ez valószínű másolási hiba. A szöveg másolat voltát talán az is megerősíti, hogy a leányasszonyok üdvözlése a levél margójára került. – Hálásan köszönöm Jankovics Józsefnek és Kőszeghy Péternek, hogy a levél fotóját elküldték nekem.) Ékesen szóló madarakat ír mindenki (az 1930-as szövegközlésből dolgozó Waldapfel is lehetségesnek tartja), Orlovszky az első közléssel megegyezően élesen alakot lát itt.

A levél bemutatásában és részletes retorikai, metrikai elemzésében Horváth Iván tanulmányának megállapításait nem ismételjük, felhasználtuk és nyomatékosan ajánljuk.

Telegdi Kata az „ángyomnak” szólított címzettet tudósítja férje betegeskedéséről. Válaszlevelet ír, ez hamar kiderül a kapott levél költői hangú és formájú „háromságos”dicsőítő jellemzéséből: „az kegyelmed mestersígesen gondolt, jó akaratjábúl formált és bölcsessígesen írt levelit megolvastam.”

A címzett levelének méltatásában a választékosság, az artisztikus formálás nagyobb szabású – szintén hármas – hasonlatcsoporttal folytatódik. Ez az első verses rész három hasonlata. „Kegyelmed leveliben… úgy gyönyörködöm” – elsőként, amit sokszor idéznek – „mint a gyöngyhalászok, mikor ű hálójok gazdag szép prédával, megtelik gyöngyökkel…” és „mint az szép parlagon sétáló kis nyulak…az kik[et] nagy múlatsággal vadásszák ebekkel…” ez nem véletlenül került ide, nem is a fantázia termékeként, mint az előbbi parabola, hanem itt megcsendül egy – majd háromszor visszatérő – jelenettípus: az erdőjárás, ami vadászattal, mulatsággal jár, [[s – mint majd látjuk – költőnk szerint ez Diána világa]]. A költő végül védelmezi saját aktuális élethelyzetét, kedvvel szól „kertecskéjéről”, ahol „két kezem ültetett vagy vetett az sovány homokban” nem tudjuk, virágot-e vagy zöldséget, s a maga kezével „szakaszt” a termésből. – A három hasonlat három jelenet is egyben, retorikai formája descensio.

Ezután azonban rögtön az antik mitológiában való készültségét bizonyítja. Nyilvánvalóan a kapott levélben leírt, Pallas és Minerva istenasszonyoknak szentelt liget leírására reflektál a „Látom szerelmes asszonyom, és értem…” verses-prózai résszel. A levél értelmezése több ponton feladja a leckét, de az itt következő rész versmondattanilag a legbonyolultabb. Elsőre sem hangos, sem szemmel való olvasással nem boldogulunk: az állítmány és kötelező illetve lehetséges vonzata igen nagy távolságra van egymástól: „kegyelmed Pallas és Minerva istenasszonnak… kedvit találta… forrással, szép kúttal”, és a forrásnak jelzős szerkezetek, határozók sora van alárendelve. A szerénység toposzai közvetlen ez után kapják meg értelmüket. Ángyom asszony és elegáns tette az istennőknek felajánlott hellyel – tévedés: „…az szíp forrás, firedís, tisztaság; erdei szép barlang, hegyeken, völgyeken múlatság, nyájasság nem Pallast, Minervát, hanem csak Dianát illeti mint asszonyát.” Attól se riad vissza Telegdi Kata, hogy a korabeli általános műveltséghez tartozó „tény” nem ismeretében marasztalja el partnerét: „Mert Pallas, Minerva, ezt minden jól tudja, kulcsos várasokat laknak, szíp várakat, erdőket, hegyeket, völgyeket, mezőket nem járnak, búdosnak. Hanem Dianának, mint nagy fűvadásznak, az ű seregivel, Hamadri Nimphákkal (a kritikai kiadás így foglalja össze: a fák nimfái a Hamadrüászok, Diána kísérői [a 4. Homéroszi himnuszban]) engedték lakóul mint atyjokfiának.” Nyomatékosítja is a leckéztetést: az evidencia abszurditását a címzett épített ligetére vonatkoztatva meg is ismétli: „Nem fílek azért, hogy azok az istenasszonyok ott, az kegyelmed csinálta forráskút mellett találtassanak, kiknek lakóhelyek az szép kulcsos városok, királyok, urak házai, palotái”. A versben majd prózában elhangzó kioktatás Diana és nimfái lakóhelyéről ismétlés, de bővítés is egyben. (A rövidség követelményét általában Telegdi Kata érvényesíteni tudja.)

Diana mitológiai esete ad lehetőséget a levél csipkelődő, erotikus utalására. Acteon esetére figyelmeztet a levélíró: „csak azt lássa inkább meg kegyelmed, szerelmes Asszonyom, hogy az az kegyelmed csinálta forrás mellett Dianát, az erdőknek, hegyeknek, forrásoknak istenasszonyát úgy ne találja kegyelmed, mint írják, hogy egy Acteon nevű ember találta volt.” Rögtön vissza is vonja, legalább is enyhíti a rosszallást, mondván „de ezeket az köztünk való múlatság kedveért írám csak”. Ugyanakkor azzal a kijelentésével, hogy „kegyelmed secretariusa ne alítsa, hogy csak az forrás mellett laknak az poéták. Mert sütnek az homokba is néha tyúkmonyat, noha csak ritkán azért” a mitológia magas példáitól igencsak leszáll, és egy közmondással teszi nyilvánvalóvá, hogy a költészet bárhol megteremhet. A secretariusra való utalás bizonyság arra, hogy – legalábbis a címzett udvarában – működik költői versengést is folytató „koedukált kör”.

Fontos, korábban feloldhatatlannak látszó szövegrészt oldott meg Jankovics és Kőszeghy. A „mert én orosz poétát Tivadarnál, szentet Ricnél, orosz vitézt sem hallottam többet Ignáténál, kiket tudom, hogy egyik sem i[v]utt (a Horváth Iván által felvetett iuth=jütt átírás nem valószínű, az ű-t w-vel jelöli a levélíró) az kegyelmed forrásábúl” mondatot senki sem értette, eröltetett magyarázatok születtek csupán. A szerzőpáros meggyőzően bizonyította, hogy a Telegdi és Várday család érdekkörébe tartozó, Kisvárda környéki falvak nevei ezek, amely helynevek személynevekké is váltak. E falvak világának a bekapcsolása a szövegbe még nyilvánvalóbbá teszi a különbséget, sőt ellentétet ángyom asszony ligete és Telegdi Kata környezete között.

Mivel a levél rövid, ezért mindenki tanácsosnak tartotta a szöveg újraközlését. Ez kétségtelenül praktikus megoldás, de mindjárt felhívja a figyelmet a konszenzus hiányára, arra, hogy a verses részek kijelölésében sincs egyetértés. A betűhív kiadások értelemszerűen nem különítik el a versesnek tartott részeket semmilyen módon, a modernizált átírást adó szövegközlők a sorokba tördelésével teszik nyilvánvalóvá álláspontjukat. Az ilyen eljárással egyet nem értők – nem tudni milyen megfontolásból – bizonyos részeket, általában a mások által versesnek tekintetteket kurziválják. Ez azonban nem fejezi ki álláspontjukat, hiszen azt kívánják sugallni (pl. a Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény), hogy nem versről van szó, illetve határozottan érvelnek a szöveg prózai volta mellett (Jankovics–Kőszeghy).

A didaktikai célú verssorokra tördeléssel egyet tudunk érteni. A verstípus meghatározása megfelelő, ahogy a Répertoire-ban találjuk. A verses részeknek soros metruma van, és a műfajból következően szövegversek. A metrummeghatározás: a6, a6 – jobb híján – elfogadható (Répertoire de… 1992 – kínos hiba, hogy a források jegyzékéből kimaradt a levél [H 805]; Répertoire, i. m., tom. I. p. xxii – Hajnóczi és Orlovszky javaslatot tesznek egy-egy szó kiiktatásával a hatos sorok „helyreállítására”), de nem gyakori a félrím, a keresztrím és a szótagszámingadozás csak egyedi ritmikai elemzéssel írható le.

Annak meghatározására, hogy honnan veszi eredetét ez a fajta versalakítás, nem tudunk vállalkozni. Waldapfel úgy olvassa: „Az első részlet csupa hatos. Sokszor páronként rímelnek, kétszer azonban félrímmel találkozunk, mintha tizenkettősökké csoportosulnának. De egyenletes periódus vagy strófaalkotásra való törekvés nem vehető észre. A másik verses részletben a hatosok közé hetesek kerülnek – mindannyiszor a gondolat nyugvópontjain –, mégis anélkül, hogy csak ilyenkor is egyenletesen visszatérő periódusok alakulnának. De itt is nemcsak a soronkénti ritmikus tagolás nyilvánvaló, hanem a rímek megcsendítésében való gyönyörködés is.” (Waldapfel 1930.) Nem tekinti versesnek (ahogy az őt megelőző írásban Hajnóczy Iván sem) a „Paraszt embernek Rómába menni…” kezdetű három hasonlatot, amelyet később Horváth Iván szintén versesnek tart. Eckhardt nem beszél a szöveg verses részeiről, de kárpótol bennünket a levél minden kétséget kizáró irodalmi igényének hangsúlyozásával. Az irodalomtörténészként a levelet nem tárgyaló Horváth János antológiájában a „mint a gyöngyhalászok…” részt idézi. Stoll Bélát pedig – mint említettük – az anonym költői művek között szerepelteti bibliográfiájában. Horváth Iván és az ő nyomán a levelet értelmezők: Markó Anita, Sárdi Margit (Sárdi 2007, 544–545) elfogadják az ő kijelölését, hogy mely részek tekinthetők versesnek, így a válasz lehetetlen, felesleges voltáról a három hosszúsorú hasonlatot, a „paraszembernek Rómába menni…” kezdetűt is. Horváth Iván vers-értelmezését nem zavarják a metrikai egyenlőtlenségek. Ez megmagyarázható a Telegdi Kata-féle verselés genezisével illetve mintájával, vagyis azzal, hogy ő nem a nyomtatásban lévő, nagy tömegű, éneklő ritmusú versből indult el, hanem a szóbeliségben élő mondókák, ráolvasások irodalom alatti műfaját, formáját teszi meg irodalmi mondanivalója kifejezőjévé.

Jankovics–Kőszeghy nem tartják versnek az általuk is megjelölt szövegrészeket. A rímes próza megnevezést használják a levél formai sajátosságainak meghatározására. A magyar nyelvre vonatkozóan a rímes próza terminus technicust kidolgozatlannak gondolom. Nem jelentheti egyszerűen a rímek felbukkanását itt-ott. A tagmondatok végén vagy a párhuzamos mondatrészek végén vannak a rímek? Ennek a fogalomnak a leírására volna szükség, hogy ne csupán a szabályosság hiányának fogjuk fel.

Abban való egyetértés, hogy a levél prózai szöveg vagy a próza verssel váltakozik, nem utolsó kérdés. De ez a szöveg, bármilyennek gondoljuk is, minden elemével együtt irodalmi igényű. A misszilis levél elemei nem választhatók le róla, hiszen ezek elengedhetetlenek műfajának meghatározásához, azok nélkül nem csupán torzó és értelmezhetetlen, de – úgy gondolom – érdektelen is. A nyírségi homokon lakó háziasszony nem csupán az ún. „irodalmi részben” utal többször környezetére, életmódjára: „megtekintem, melyeket két kezem ültetett vagy vetett az sovány homokban”; „szegény honn lakos szívem”, majd a végén: „az kegyelmednek secretariusa is… ne alítsa, hogy csak az forrás mellett laknak az poéták. Mert sütnek az homokba is néha tyúk monyat, noha csak ritkán azért”, hanem ide tartozik egészség–betegség, aranyfonal tekerés. Nyilván nem véletlen a nyitó és záró mondat nagy hasonlósága – jórészt szó szerinti azonossága – sem: „Istentűl minden jókat kívánok kegyelmednek megadatni, mind az kegyelmed javain örülőkkel egyetemben”; „Ezzel az jó Istennek ajánlom kegyelmedet mind az kegyelmed javain örülők[kel] egyetemben”. Persze hogy közhelyek ezek, de ettől misszilis levél és nem tudóskodó „értekezés” Pallas és Diana funkciómegoszlásáról.

Ezeket a szempontokat is figyelembe véve igencsak szükség volna olyan kutatásokra, amelyek a 16-17. századi főúri társadalom nőtagjai műveltségéről árnyaltabb képet adnak. Egyrészt a hazai levéltári anyagot megvallatva próbálják megtalálni mintáit, párját Telegdi Kata művének, másrészt nemzetközi – elsősorban közép-európai nyelvek és kultúrák vizsgálatára, eredményeik felhasználására gondolunk – párhuzamainak – ha vannak – felmutatására. Értelemszerűen a szomszédos népek, horvátok, csehek művelődési viszonyairól, a szó elsődleges értelmében arisztokratikus kultúrájuk jelenségeiről lenne szó. Horváth Iván tanulmánya a francia reneszánsz költő asszonyaiban találta meg halvány analógiáját a Telegdi Kata-jelenségnek. (Ugyanő újabb írásában „egy Pallasnak ajánlott irodalmi berekről… melyben költők mutatják be műveiket” még nyomatékosabban szól. Horváth 2007, 238.) Az ő adatai (pl. Louise Labé példája) hívják fel a figyelmet arra is, hogy a francia hölgyek részei a hazai író-alkotó társaságnak (köszönettel vettem Szigeti Csaba nem publikált reflexióit Horváth Iván tanulmányára, ahol éppen a reneszánsz kor francia költőnői példáján azt keresi, hogy vajon létezett-e költői csoportosulás körükben; válasza, hogy a korabeli szalonélet részesei az alkotó hölgyek, de elkülönülésük nem bizonyítható), addig Telegdi Katának a Balassi-körhöz tartozását nem sikerült külső adatokkal megerősíteni, de levelét olvasva egyet tudunk ezzel érteni.

Hivatkozások

A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Bp., 1972.

Hajnóczi Iván, Egy XVI. századi költőnő. It, 1930, 159–160.

Horváth Iván, Telegdi Kata verses levele, in: A régi magyar vers. Szerk. Komlovszki Tibor, Bp. 1979 (Memoria saeculorum Hungariae, 3), 161–180.

Horváth Iván, A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában, in: A magyar irodalom történetei. I. A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy Maszák Mihály, Bp., 2007, 236–249.

Keserű Bálint, Adalékok Rimay és a Báthoryak kapcsolotához. Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Litteraria, 1958, 45–49.

Két vitéz nemesúr. Telegdy János és Pál levelezése. Közzétette Eckhardt Sándor, Bp., 1944.

Kisvárdai viszonyok – Telegdi Kata verses levele, in: MONOKgrafia. Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára, szerk. Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina, [Bp.], [2016], 305–340.

Lukcsics Pál, Költői vetélkedés két főnemesi udvar között a XVI. század végén. It, 1930, 95–99.

Markó Anita, Kérdőjelek Telegdi Kata verses levele körül, avagy férfi-e az első magyar nőköltő, in: Mű és szerző. Fiatal kutatók konferenciája. Tanulmánykötet, Bp., 2011, 53–64.

Pintér Jenő, A magyar irodalom története. Tudományos rendszerezés. 2. kötet: A magyar irodalom a XVI. században, Bp., 1930.

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény. II: a XVI. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk. Jankovics József, Kőszeghy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Bp., 2000.

Répertoire de la poésie hongroise ancienne, dir. par Iván Horváth, Paris, 1992.

http://rpha.elte.hu/

RMKT XVI/12. Sajtó alá rend. Orlovszky Géza, Bp., 2004.

S. Sárdi Margit, A magyar női költészet történetének első fejezete, in: A magyar irodalom történetei. I. A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy Maszák Mihály, Bp., 2007, 539–554.

Waldapfel József, Telegdi Kata levelének verses részei. It, 1930, 160–162.