Orlovszky Géza

A kései história

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 153–156.

A széphistória típusú epikus ének virágkorának az 1500-as évek hetvenes és nyolcvanas évtizedét kell tartanunk. Ebben a két évtizedben ez a műfaj olyan korszerű és inspiráló formává alakul, amely jelentős irodalmi teljesítmények létrejöttét teszi lehetővé. A széphistória alkalmas volt arra, hogy az európai irodalmi diskurzus alakzatainak jelentős szegmensét – antik irodalmi alaptörténeteket, mitológiai, történeti hivatkozásanyagot, irodalmi archetípusokat, közhelyeket stb. – közvetítse a magyar nyelvű olvasóközönség számára, bevonva az irodalmi kommunikáció terébe olyan, átlagos deákos műveltséggel vagy annál is kevesebbel rendelkező befogadókat, akik korábban nagyrészt csak a szóbeliség keretein belül mozoghattak.

A műfajra eredendően jellemző párbeszédes, dialogikus jelleget Csáktornyai Mátyás marosvásárhelyi iskolamester az iskolai retorikai gyakorlatok során hasznosította. Az Ovidius nyomán (Átváltozások XIII, 1–398) készített históriájában Aiax és Ulixes Achilles legendás pajzsáért vetélkedve, Ovidius eredetijét szorosan követve, szépen szerkesztett szónoki beszédben foglalják össze a trójai háború során szerzett érdemeiket. Hasonlóan egymással vitázó, érvelő szónoklatokra épül a Római főasszonyoknak az cifraság tilalmáról való perlődések című, 1599-ben Kolozsváron megjelent éneke. A mű érdekessége, hogy a női szépítkezés és divatos öltözködés mellett érvelő beszéd a női öntudat első nyilvános megfogalmazása irodalmunkban.

Illyefalvi István Jephtes-históriája (1590) a Bírák könyve 11. fejezetének történetét dolgozta fel. Forrása azonban nem közvetlenül a Biblia szövege, hanem a skót George Buchanan 1542-ben írott latin nyelvű humanista Jephtes sive de voto című darabja. Ez a mű az új típusú humanista dráma egyik mintadarabja, mely az arisztotelészi Poétika követelményeinek teljes mértékben megfelel, dramaturgiai példaképe pedig Euripidész Iphigenia Auliszban című műve. A két darab szüzséje igen hasonló, mindkettőben egy leánygyermek fogadalmi áldozata és a leány apjának tragikus gyötrődése áll a középpontban. Ha figyelembe vesszük, hogy a Jephtes-história feldolgozásához Balassi Bálint is hozzáfogott, a mű kontextusát nem annyira a teológiai-didaktikus, mint inkább a humanista-udvari közegben kell keresnünk. Illyefalvi meglehetősen hűen követi Buchanan drámájának szövegét, helyenként sikerült felemelkednie az eredeti művészi színvonalára. Sajnálatos, hogy epikus formát választott a darab lefordítására, pedig helyenként nagy poétikai érzékenységgel képes visszaadni az eredeti drámaiságát:

„Oda vagyunk, fiam” – többet nem szólhatta szemét az könny bétele,
Leány hogy ezt látá, sokkal nagyob dolgot valamit erről véle,
„Ha mi dolog vagyon – monda – édesatyám, essék ellenségünkre!”

„Bár úgy lenne inkább – atyja monda néki – de fejünken telik be,
Oh, veszett atyának veszettyébb leánya, mire jövél előmbe?”
Iphis monda néki: „Ím, úgy megijesztél, hogy alig vagyok belé.

Csáktornyai és Illyefalvi munkáját legjobb pillanataikban már nem átdolgozásnak, hanem műfordításnak tekinthetjük.

A história válságáról és lassú átalakulásáról árulkodó további tünet, hogy a század végén megjelenik a verses epika egy olyan típusa, amely terjedelmében messze meghaladja a műfaj eredeti kereteit. A 16–17. század fordulóján tudomásunk szerint három ilyen hatalmas, a históriás énektől a verses regény irányába elmozduló mű született. Az első, Cserényi Mihály műve (Perzsiai fejedelmek históriája [RMKT 11., 345–381]) valójában verses Hérodotosz-fordítás. A görög–perzsa történetből módszeresen kiemelve a perzsa történelemre vonatkozó részeket, kiegészítve néhány egyéb helyről származó epizóddal Cserényi négyrészes, közel nyolcszáz strófás verses történeti regényt alkotott.

A sajnos ma már csak könyvtáblából kiáztatott nyomtatástöredékekből ismert Clitophón és Leucippe még ennél is hosszabb lehetett, a teljes mű elérhette a Szigeti veszedelem terjedelmét. A história forrása Achilleusz Tatiosz 3. századi alexandriai görög író nyolc könyvből álló szerelmi kalandregénye volt. A mű kalandos és erotikus részletekben bővelkedik; tartalmaz például egy hosszú párbeszédet arról, hogy vajon a fiúk vagy a lányok által nyújtott szerelmi gyönyör-e a magasabb rendű. Az ismeretlen magyar átdolgozó, amennyire a töredékekből megállapítható, nem volt képes a história műfaji és poétikai korlátainak meghaladására. Verselése unalmas, rímei morfémarímek, nyelvezete kevés költői szépséget vagy elbeszélésbeli ügyességet mutat. A bevezetőben így foglalja össze művének mondanivalóját:

Meggyőz mindent, mint mondják, az szerelem,
Nincs mert ellőtte nyilában engedelem,
Rabjává lesz mind szegény s fejedelem,
Ellent nem áll néki ész, sem értelem.

Erőt, eszet, elmét mert mind felyülmúl,
Valakikben mérge hevének indul,
Éget ő tüzével, kímíletlen dúl,
Mint vitéz tőrében, bölcsi azképpen hull.

A Clitophón és Leucippéhez nagyon hasonló művet, Heliodórosz Aithiopikáját (az eredeti mű modern magyar kiadása: Héliodórosz 1964; a história kiadása: RMKT 10) feldolgozó, ötsoros tizenkettesekben megírt Chariclia sorsa azt példázza, hogy a verses epika regénnyé alakításának poétikai kísérlete nem volt sikeres. A mű (valószínű) szerzője, Czobor Mihály az eredeti történetnek csak alig feléig jutott el, de vállalkozása végül töredékes és kiadatlan maradt. A torzóban maradt szöveget közel száz évvel később a történetet saját fantáziája alapján lekerekítve Gyöngyösi István „hozza új életre”, azt is bizonyítva ezzel, hogy verses epikájának a 16. század végi széphistória volt az egyik legfontosabb poétikai előzménye.

A század utolsó évtizedében a história hirtelen elveszíti életerejét, a műfaj válságba kerül. Legfeltűnőbb a széphistóriák elapadása. Mintha ez a típus, amint kinevelte saját olvasóközönségét, egyszerre ráirányította volna a figyelmet a saját viszonylagos korszerűtlenségére és provincialitására is. Stoll Béla megfigyelése szerint ekkor már egyre inkább „a szerelem megverselésének uralkodó műfaja a líra” (Stoll 1955, 178). A legigényesebb szerzők új irányokba próbálják tágítani az epikus ének határait. A verses epika átalakulásának egyik jele, hogy a szórakoztatás helyett – mint láttuk – gyakorlati, praktikus funkciókat kezd betölteni; részben az iskolai oktatásban, részben – elsősorban az erdélyi fejedelmi udvar környezetében – a politikai propagandában kap szerepet. A közönség érdeklődése nem szűnt meg iránta teljes egészében, hiszen a következő két évszázad során a régi történeteket újra és újra kiadták. Egyes szövegek ponyva formájában még Arany János gyermekkorának olvasmányai között is megfordultak. A befogadó közönség körének szélesedése, a szövegek visszaíródása a kéziratosság és az oralitás közvetítő rendszerébe megnyitotta az utat a históriák folklorizálódásának irányába is. Az Apollonius széphistória motívumai a 20. század elején gyűjtött népmesékben köszönnek vissza.

A 16. századi verses história alakulásának folyamatát jelképesen egy nagy igényű, torzóban maradt kompozíció zárja le. A Theagenes és Chariclia történetét őrző kézirat Zrínyi Miklós csáktornyai könyvtárából került elő a 19. század végén. (A Szigeti veszedelem szerzője tehát minden bizonnyal ismerte ezt a művet.) Szerzője valószínűleg a Rimay János sztoikus köréhez tartozó, művelt és világot látott főúr, Czobor Mihály. A mű forrása Heliodórosz Aithiopika (Etiópiai történet) című késő hellenisztikus regénye. A mű 16. századi európai népszerűségét mutatja, hogy gyakran fordítják nemzeti nyelvekre. Magyarországon sem volt ismeretlen, a görög eredeti megvolt Mátyás király Corvina könyvtárában, 1592-ben pedig az az Enyedi György fordította latinra, aki korábban magyar nyelvű széphistóriát is szerzett Gisquardus és Gismunda történetéről. A magyar verses Chariclia közvetlen mintája azonban nem ez a latin változat volt, hanem Johann Zschorn 1559-es német nyelvű prózafordítása. Czobor láthatóan küszködik a históriás ének verses formájának kötöttségeivel. A versformául választott ötsoros tizenkettesek nehézkessé, bőbeszédűvé teszik az elbeszélést, és ezért inkább a hosszas leírások és a párbeszédes részletek kerülnek előtérbe a szövegben. A szerző talán a vállalkozás anakronizmusát, a verses epikai forma elavulását érzékelve a történet felénél végleg abbahagyta a munkát. A félbemaradt fordítás száz évvel később Gyöngyösi István kezébe jutott, aki a görög eredeti ismerete nélkül, saját leleményéből kiegészítve költötte újra a történetet (Új életre hozatott Chariclia, Lőcse, 1700). Az Aithiopika érdekes módon ismét száz év múlva újra fordítóra talált Dugonics András személyében (Szerecsenek, Pozsony–Pest, 1798).

Hivatkozások

Héliodórosz, Sorsüldözött szerelmesek, ford. Szepessy Tibor, Bp., Helikon, 1964.

Stoll Béla, kiad. (1955) Magyar széphistóriák. Bp., Magyar Könyvtár.