Kiss Farkas Gábor, Orlovszky Géza
A szerelmi témájú história
Nem veszi számba a teljes termést, de tárgyszerű értékeléseket ad. Fontos, hogy szépen kibontja az Árgirus kivételes voltát, a tömör mondatok tárgyszerű igeneket vagy nemeket jelentenek: nem udvari jellegű, mert Vénusz játékára már az első találkozásnál sor kerül, nem egyértelmű a műben az alkímiai szimbolika (itt elférne egy utalás arra, hogy a csillagászati sem). Mivel a művet korlátozhatatlan fantáziálás övezi, talán nem ártott volna utalni arra, hogy a Nagy-Romániára vonatkozó politikai allegória egy honfitársunk, Otrokócsi Foris Ferenc agyszüleménye. A délibábos értelmezések között megemlíteném azt is, amely a messziről hozott népi kultúra és az itáliai reneszánsz csodálatosan szervült ötvözeteként ünnepli a művet (Jankovics Marcell).
Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 146–153.
A világi históriák forrásai és tematikája igen vegyes képet mutat. A történeti tárgyú énekek antik szerzők és a magyar történeti összefoglalások nyomán készültek. Ritkább esetben a korábbi epikus hagyomány motívumait dolgozzák fel – ilyen például Ilosvai Selymes Péter Toldi-históriája. A kalandos és szerelmi motívumot tartalmazó énekek, vagyis a széphistóriák forrásai nagyon változatosak: hellenisztikus (latinra fordított) görög regények, latin mitografikus irodalom, klasszikusok (Vergilius, Ovidius és kommentátoraik), középkori vándorelbeszélések, a Gesta Romanorum elbeszélései, reneszánsz novellák.
A világi témájú, szórakoztató verses epika az 1570-es évektől jelenik meg a nyomtatott nyilvánosságban, amikor a kolozsvári és a debreceni nyomda egymással versengve kezdi – először gyűjteményes formában, majd egyre inkább önálló füzetekben – piacra dobni a közönség igényeit kiszolgálni kívánó szövegeket. Az Effectus Amoris névtelen szerzője az 1580-as évtized végén már úgy érzi, hogy alig lehet új történettel előállni: „Sok szép históriát immáron írtak, / Szerelemrűl magyarrá fordítottak, / Bölcs poéták írásából kiadtak, / De még errűl, tudom, hogy nem szóltak.” A nyomdák a históriákat onnan szerezték, ahonnan tudták. Elővettek régi kéziratokat, elorozták a konkurencia szövegeit, de az is valószínűsíthető, hogy gyakran együttműködés alakult ki versszerzésben tehetségesnek bizonyuló értelmiségiek és kiadók között. Az igen termékeny, legalább fél tucat históriát jegyző Valkai András feltehetően a Heltai-nyomda megrendelésére dolgozott. Valkai a műfaj egyik első „bestsellerírója” volt, aki láthatóan tisztában volt a reklám fontosságával is. Históriái már a címlapon igyekeznek felcsigázni az olvasók érdeklődését, az énekek bevezetőjének sztereotip eleme a korábbi műveinek népszerűségére való hivatkozás. Például így ír a János pap-császár birodalmáról szóló história elején:
Sok dolgokról, urak, már néktek szóltam,
Históriákból szép dolgokat írtam,
Jeles dolgokat versekben kiadtam,
Szólok most Indiáról, mit olvastam.
Panasz lönne, hogy ha ezt elhallgatnám,
Mit arról értöttem, ha ki nem adnám,
Csak hiában én magamnak tartanám,
Akik nem tudják, azoktól megvonnám.
(RMKT XVI. sz., 9. k., 187.)
Csáktornyai Mátyás marosvásárhelyi iskolamester érezhető szakmai büszkeséggel vezeti elő a római főasszonyok lázadásáról szóló művét: „Új dolgot beszélek, kérlek meghalljátok, / Kit hiszem, hogy töbszer még nem hallottátok, / … / Nem közdolog lészen, magatok meglátjátok.” A kolofonban pedig egyenesen a história-írásban vetődő, vagyis vetélkedő kollégáinak ajánlja énekét: „Egy-egy história minden vers ezekbe, / Ki históriákban vetődtek, néktek szedve.”
Az üzleti vállalkozásként megjelentetett szórakoztató históriák megszaporodása azt mutatja, hogy ezek a század utolsó harmadára már jelentős méretű befogadó- és vásárlóközönségre számíthattak. Baranyai Decsi János, aki tudós humanista lévén nem adja a nevét a török császárok történetét feldolgozó propagandisztikus históriájához, 1594-ben így szólítja meg potenciális olvasóközönségét:
Tü is fő-fő rendek az Istenhez térjetek,
Se pénzt se magatok tü ne kéméljétek,
Véreteket tü kiontani ne szánjátok!
Tü is, ó nemesek magatok jobbítsátok,
Az szegény községet, kérlek, ne kénozzátok,
Keresztyénség mellett véretek kiontsátok!
Tü várasbeliek kedvetekre kik éltek,
Az sok ciffréságnak békét immár hagyjatok,
Fejedelmünknek pénzetekben adjatok!
Tü is asszonynépek páva módra kik jártok,
Az sok bujaságban immár alább hagyjatok,
Ha török kezében akadni nem akartok.
Te is szegény község intlek, ne viszálkodjál,
Isten ellen, urad ellen ne átkozódjál,
Engedelmességgel mindenben te forgódjál!
Tü is, ó, őrállók, kik népet tanítjátok
Az néma ebeket, intlek, ne kövessétek,
Kiáltsatok, mindent Istenben biztassatok!
Vitézek kik vattok, kétségben ne essetek,
Keresztyénség mellett erősen forgódjatok,
Jó hírt idvösséget hadban szerezzetek!
A história közönsége, úgy tűnik, az arisztokráciától a „szegény községig” terjed. Különösen érdekes, hogy a históriákban egyre több reflexiót találunk a női olvasók jelenlétére. Ez arra figyelmeztet, hogy a szövegek szórakoztató jellegének megerősödése összefüggésben lehet az irodalom nemi demokratizálódásával.
A legkorábbi ismert széphistóriát, a Volter és Griseldis históriáját Istvánfi Pál 1539-ben írta János király és Izabella esküvőjére. A mű forrása Boccaccio 100. novellájának Petrarca készítette latin nyelvű prózai feldolgozása. A padovai egyetemen tanult szerző, a történetíró Istvánffy Miklós apjának reneszánsz műveltségét bizonyítja, hogy nemes irodalmi alapanyaghoz nyúlt. A kor középkorias értékrendjéről árulkodik viszont, hogy pontosan azt a történetet választotta ki a Decameronból, amelyben nyoma sincs a világias vagy az udvari szerelemfelfogásnak. Az eredeti novella, amely az utolsó nap utolsó története, tehát az egész művet lezáró darab, kicsit ironikus módon a házastársi hűség végletes példáját adja elő. Istvánfi feldolgozásában a férje értelmetlen és vérlázító, megalázó tetteit alázatosan fogadó asszony a házasuló lányok számára követendő példaképként jelenik meg.
Az Istvánfihoz hasonlóan udvari közegben otthonos Ráskai Gáspár, II. Lajos, majd Szapolyai János belső embere 1552-ben írta meg Vitéz Franciskórúl és az ő feleségéről szóló énekét, mely egy elterjedt középkori lovagi elbeszélést dolgoz fel, valószínűleg délszláv forrás alapján. A történet középpontjában a király udvarában férfiként megjelenő asszony áll, aki nemcsak hogy hűséges marad az ostoba fogadás miatt kegyvesztetté vált férjéhez, de lovagi viselkedésével elégtételt vesz a fogadást csalással megnyerő intrikus Kassánderen.
A Zebernikről Budára érkező vitéz Franciskó megpróbáltatásainak tanulsága épp az, amit Istvánfi Pál kiírt Griseldis történetéből: Fortuna hányattatásai miatt az ember rengeteg próbát kell hogy kiálljon, „Nem volt soha senki oly bőlcs magátúl, / hogy ki nem csalatott valahon dolgában” (6. vsz.), az egyetlen bizonyosságot Isten kegyelme jelenti. Ráskai szereplői hűen követik ezt az alázatosságot, az alattomos Kassander által becsapott férj alacsony sorban, rejtőzködve tér vissza a királyi udvarba, felesége pedig, amint az apród segítségével tudomást szerez férje becsapásáról, a várból kiköltözve, férfiruhába öltözve, sok megpróbáltatást kiállva menti meg férje becsületét.
Férfiruhába öltözött nő a hőse a szintén délszláv forrás alapján írott Béla királyrúl és az Bankó leányárúl való szép históriának (RMKT 8., 173–178). Bankó vitéznek nem lévén fiúgyermeke, legfiatalabb lányát férfinak öltöztetve küldi fel Budára. A király és vitézei négy próbában alulmaradnak, az utolsó próba, a közös fürdőzés feladata elől a leány csellel tér ki. A befejezés inkább vaskos középkori tréfa, az udvari viselkedésnek nyomait sem mutatja; az okos ürüggyel immár hazafelé hajózó leány csúfondárosan a kebleit mutatja a parton álló királynak és kíséretének:
Az Bankó leánya ezt mondta királynak:
„Teremnek-é, király, te birodalmadban,
Az te szép kertidben ilyen drága almák,
Mint az én kertemben, kik előtted voltak?
Budára hoztam volt az két drága almát,
De nem tudtad, király, megszegni az almát.”
A férfi-nő viszony hasonlóan archaikus modelljét mutatja több korai széphistória. A valószínűleg középkori orális hagyományra visszavezethető Szilágyi Mihály és Hajmási László históriája regényes szökési-leányszöktetési történetében a török császár leánya a két vitéz számára csupán hadizsákmány, akinek birtoklásáért párviadalt vívnak.
Az üzleti könyvkiadás 1570-es években meginduló konjunktúrája ösztönözte a széphistóriák igényesebb, antik és reneszánsz irodalmi anyagot feldolgozó darabjainak megszületését. Különösen népszerű volt a Trója-mondakör. A kitűnő külföldi egyetemeket járt Hunyadi Ferenc, aki később az erdélyi fejedelmek orvosa lett, még 1569-ben állította össze a trójai háború történetét. (Az régi és híres neves Trója várasának tíz esztendeig tartó megszállásáról és rettenetes veszedelméről [RMKT 8., 50–118].) Meglepő, hogy a latinul elegánsan verselő, humanista műveltségű Hunyadi a témát középkori latin összefoglalások alapján, poétikailag igénytelen formában adja elő. Az eseményeket kronologikus rendben, száraz modorban sorolja el, az irodalmias mozzanatok, a szerelmi motívumok alig érdeklik, annál többet tanít és moralizál. Hasonlóan járt el Huszti Péter is, pedig az ő Aeneisének (RMKT 9., 465–521) fő forrása már Vergilius eposza volt. Huszti szövege, bár helyenként szorosan követi az eredetit, közel sem műfordítás. Az eposzi szerkezetet felforgatva az eseményeket szigorú időrendbe erőlteti, Vergilius anyagát kiegészíti a kommentátorok információival, majd Aeneas és társainak történetét megtoldja Róma alapításának legendájával és – Luther nyomán – a Római Birodalom bukására vonatkozó eszkatologikus jövendölésekkel.
A témakör harmadik, szándékosan névtelenségbe burkolódzó feldolgozója Hunyadival és Husztival ellentétben már műve latin argumentumában is büszkén vallja, hogy „causa voluptatis”, gyönyörködtetés céljából ír. (Lévai Névtelen: Paris és görög Ilona históriája [RMKT 8., 135–168].) Ovidius két heroidája alapján Páris és Heléna szerelmének bontakozását a szerelmesek levélváltásán keresztül mutatja be. A névtelen szerzőnek a legjobb pillanataiban sikerült megtalálnia a témához illő költői nyelvezetet. A női szépséget aprólékos leírásokban részletezi, és hosszan elidőzik a Páris aranyalmájáért versengő három istennő ruhátlan felvonulásán. A szerelmi szenvedély testi vonatkozásainak ábrázolásával sikeresen teremt erotikus feszültséget:
Óh mely nehéz, higgyed, bizony énnekem,
Hogy teveled együtt eszem és iszom,
De nem szabad nekem veled lefekünnöm,
Így ostoroz az én nagy kévánságom.
Ezt bizonnyal higgyed, nekem halálom,
Mikor urad ölelget én előttem,
Te pedig nagy bosszút teszesz énrajtam,
Mikor uradat csókolod én előttem.
A terjedelmes, 852 strófás Az Fortunatusról való szép história (Kolozsvár, 1580) névtelen szerzője Szebenben, szász környezetben találkozott művének eredetijével, egy német nyelvű, sok változatban terjedő népkönyv valamelyik feldolgozásával. A história mesés elemekkel – soha ki nem fogyó erszénnyel, messzire repítő süveggel – dúsított moralizáló történetek füzére; számos olyan európai vándormotívumot is felhasznál, amelyek később a népi elbeszélésekben is felbukkannak. A Fortunatus-témát a verses históriától függetlenül a 17. század közepén prózában is feldolgozták (Fortunatusról íratott igen szép, nyájas beszédű könyvecske, Lőcse, 1651).
Az Apollonius-históriát a kolofon szerint 1588-ban írta egy névtelenség mögé rejtőző szerző („Az ki ez éneket rendelé versekben, igen bízik Istenben, / Mint Apollonius király az tengeren, búdosván elméjében, / Az ezerötszáznak és az nyolcvannyolcnak kétséges elejiben”). Forrása egy Kr. u. III. századi hellenisztikus kalandregény, amelynek a szövege latinul, a Gesta Romanorum részeként hagyományozódott. A történet igen népszerű volt Európa-szerte a középkorban és még a 16. században is. Pericles című drámájában Shakespeare is feldolgozta. A cselekmény fordulatosságát érzékelteti a história hosszú alcíme (a Fanchali Jób-kódex verziójában): „Miképpen az Apolonius nevő Király egy mesének megfejtésiért búdosván az tengeren mindeneket elvesztett és végre halász ruhában Altestrates király udvarában méne, melynek leánya, az szép Lucina asszony az kiralyfit megszeretvén hozzá méne; és miképpen az Apolonius az királyságra hazamenvén az tengeren feleségit és leányát elvészti és miképpen őket sok esztendő múlván megtalálta és nagy örömmel és békességgel országában bejöve.” A névtelen szerző meglehetősen fegyelmezetten és hűségesen követi a latin eredetit. Már nem annyira átdolgozásnak, de valódi műfordításnak tekinthetjük ezt a hosszú, tizenkilenc szótagos sorokban írott, érezhetően nem éneklésre, hanem olvasásra szánt históriát.
A szerelmi tárgyú széphistóriák közül kiemelkedik Árgirus históriája (RMKT XVI. sz., 9., 371–401 és
http://www.tankonyvtar.hu/konyvek/argirus-historiaja/argirus-historiaja-081028-35
A történetet azért is inkább nevezhetjük mesének, mert a cselekmény mozgatórugója, a szereplők tetteinek fő befolyásolója a csodák, előjelek és varázslatok sorozata. Annak ellenére, hogy a történet középpontjában a szerelem áll, ez semmiképpen sem udvari: a fát a tündérlány ülteti Acleton király kertjébe, azért, hogy rátaláljon Árgirus, és szerelmük udvarlás nélkül beteljesedik első találkozásukkor együtt töltött éjszakájukon. Sem Árgirus, sem Acleton király nem lovagias figura: kíméletlenül kivégzik Philarenust, a jóst, aki a király kérésére mondta el az igazat, a vén kofát, aki a királyné kérésére kémkedett a tündérlány után, és az inast is, akit Árgirus vendégül látója bízott meg a királyfi elaltatásával, de egyik esetben sem a terv kiötlője bűnhődik. A történet azonban rendkívül jól szerkesztett, a hármas számnak állandóan visszatérő szerepe van benne: a három részre tagolt históriában három királyfi szerepel, három embert ölnek meg büntetésből, a mese végén háromszor csapja arcon Árgirus a tündérlányt három szolgálójának jogtalan büntetése miatt.
A narrátor gyakorlott, magabiztos elbeszélőnek mutatkozik: „De hogy az senkinek már nehéz ne lenne / Csak rövid beszéddel minden ember értse” (II, 39) – mondja, mintha szándékosan hallgatósága számára egyszerűsítené le mondandóját. A meseszerűségtől távolítja a történetet, hogy számos művelt vagy szimbolikusan is értelmezhető utalás található benne. A mű elején az akarata ellenére mély álomba merülő két idősebb királyfi azt mondja, hogy „mint egy fél megholtak, földre nyomattattunk” (I, 13), ami az antik eposzok metaforája, mely szerint az álom már fél halál. A szereplők neve közül több is (Árgirus, Acleton, Philarenus, Medana) görögből származik, különösen Árgirus (ezüst) és Acleton király (a hívatlan) neve látszik egyértelműen értelmezhetőnek. A narráció kerek, a történetben nem találunk elvarratlan szálakat vagy fordítói félreértéseket. A szerző narrátori képességeit jól jellemzi a vándorút előkészítése, a csodálatos almafa melletti hármas próbatétel. Az első két királyfi nem tud megküzdeni az „álomhozó széllel”, a harmadik fiúnak viszont épp egy álom jelzi, hogy nem kellett volna megöletni a jövendőmondó Philarenust („Mert mit jövendölt, igaz lészen, tudom / Nékem jelentette ez étszaki álom” I, 30). Az apa félelméből és a fiú eltökéltségéből ekkor már egyértelmű, hogy miképpen fog folytatódni a történet: beteljesedik mindaz, amit a jós ígért („Igaz lészen talán Philarenus szava, / Noha te felséged őtet levágatta” I, 35). Bonyolult, de szándékosan nem egyértelmű (folklóreredetű vagy alkímiai?) szimbolikát sejtet a három nemesfém jelenléte a műben: a „változó hely”-en olvasztott rézszínű folyó forrás fakad. Árgirusnak nemcsak a neve jelent ezüstöt, hanem maga is fehér bőrű („szép fejér testem” II, 8), a tündérlány pedig amellett, hogy aranyhajú, távoli várában „szép aranyból csinált Belona oltára” áll Vénusz templomában. Ez utóbbi értelmezéséhez nem szükséges a kis-ázsiai Ma/Bellona istennő antik szöveges forrásokból alig ismert hagyományához visszanyúlni, elég arra a közismert ovidiusi szállóigére gondolnunk, mely szerint militat omnis amans (Szerelmek I, 9), azaz „katonáskodnak minden szerelmesek” (Csokonai). Az antik irodalom mesehagyományának komplex ismeretére és önálló újraértelmezésére utal a félelmetes küklopsz (az egyszemű óriás) és az Apuleius Aranyszamarából ismert farkasember-történet epizódszerű megjelenése. Annak ellenére, hogy maga a történet nem udvari jellegű, hiszen „Vénusz szép szerelmes játéka” a főszereplők első találkozásánál megesik, néhány helyen felsejlik az udvari civilizáció beszélgetéskultúrája („Egymás szeretők közt mely szokott lennie, / Egyik az másikkal nagy soká beszéle” II, 39).
Az 1570 után keletkezett szerelmi históriákban egyre jelentősebb lesz a szerelmet elítélő, annak veszélyeit részletező morális tanulságok szerepe. Enyedi György Gisquardus és Gismundája (1574) a szerelem szenvedélyére vezeti vissza szereplőinek keserű sorsát, Euryalus és Lucretia történetének szintén ez a fő tanulsága, míg a korábbi históriáktól (Voltér és Grizeldisz, Vitéz Franciskó, Béla király és Bankó leánya, Árgirus, Telamon és Diomedes) ez a szerelmi veszélyérzet és szerelemellenesség idegen volt. Paradox módon épp az 1570-es évek közepétől, az udvari szerelemkép Magyarországra érkezésével, a szerelem mibenlétének alaposabb, teoretikus feltárásával kezdik el emlegetni „Cupido mérges nyilát”, akitől „addig őrizzed magad, míg meg nem lát” (Czegei Névtelen: Effectus amoris, 1587, 116. vsz. – kritikai kiadása:
http://magyar-irodalom.elte.hu/effectus/masodik