Kiss Farkas Gábor

Eurialusnak és Lucretiának széphistóriája és az udvari szerelem

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 159–162.

Az 1570-es évek második felére magyar nyelven is kialakulhatott egy költői kör, amelynek első fontos emléke az Euryalusnak és Lucretiának széphistóriája (1577, első fennmaradt kiadása: Debrecen, 1587 körül; RMKT 9., 403–461). Aeneas Sylvius Piccolomini latin szerelmi novelláját a kolofon szerint egy ismeretlen szerző (sokak szerint maga Balassi Bálint) fordította magyarra Sárospatakon, „az úr gombos kertjében”, a vár mellett, 1577-ben. A szerző nemcsak Piccolomini elbeszélésének szövegét fordította le a magyar változatban, hanem a későbbi II. Pius pápa saját költeményét visszavonó önbírálatát is, amely gyakran kísérte a korabeli kiadványokban a latin eredetit. A fordítás jellege megfelel a 16. századi magyar irodalom tendenciáinak: a szerző csökkenti a mitológiai utalásokat, rövidíti a moralizálást, az erotikus részeket szelídíti. Ha eltekintünk Balassi esetleges korábbi költeményeitől, ez az első magyar nyelvű szöveg, amely részletesen és nem teljesen elutasítóan beszél az udvari szerelem filozófiájáról. A költemény cselekményének tanulsága természetesen egyezik a keresztény morál által megkívánt doktrínával: a szerelem csak bajt hoz az ember fejére. Ugyanakkor az emberi vágyak sodrásának, úgy tűnik, a kegyes érzelmek már nem jelenthetnek akadályt: a szereplők lélektani változásainak indokolatlansága (pl. „miért hogy idegen országbéli ágyra gerjedez az én lelkem?” I/26. versszak) csak erősíti azt az ellentmondást, ami a vágyak, a szerelem nyila, a csillapíthatatlan szerelem („ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal eleit nem veheted” I/49), és a tisztaság eszménye, a lélek mozdulatai fölött gyakorolt társadalmi-egyházi kontroll gyengesége között feszül. Ez az ellentmondás egyfajta felmentés is lehet a kortárs olvasó szemében Euryalus és Lucretia számára: a Szerelem, a véghetetlen hatalmúnak leírt, kegyetlen gyermek (V/65–73) ellen az egyedüli orvosság az, ha a legelső pillanatban elkerüljük: „első indulatját ha eszedben vészed, könnyen azt megolthatod, / de ha erőt vészen, miként az kiálló fát, nehéz kiszakasztanod”. Aeneas Sylvius nyomán lélek és test egyesüléseként írja le a Pataki Névtelen a szerető és szeretett együttlétét: emiatt elválásuk olyan, mint a test halála, azzal a különbséggel, hogy a halál után, a lélek eltávoztával a test már nem érez, de ha kölcsönös szerelem van a két fél között, mindkettejük lelke elhagyja a másikat. Ez a Balassinál is előforduló, de a trubadúrok, majd a petrarkista líra által is kedvelt, a szeretők közti lélekcserén alapuló szerelemfelfogás a Pataki Névtelennél jelenik meg először a magyar irodalomban: „Mely igen iszonyú fájdalom halálban légyen, azki nem tudja, / Két egymás szeretők elválását hogyha szívében meggondolja, / Eszében veheti, jóllehet az testnek nagyobb kínját láthatja. / Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet, úgymint ő szeretőjét, / Lélek eltávozván, az test is elhagyja kínját, érzékenségét, / Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi aztán az kínnak terhét. / De mikor két lélek egybenfoglaltatott szerelemnek általa, / Sokkal veszedelmesb, hogyha meggondolod, azoknak elválása, / Az érzékenységnek mert mind az kettőben egyaránt birodalma.” (V/42–44.)

Szerelmük felébredésekor Lucretia biztatására Euryalus is előbb rabbá lesz, ahogy Balassi később sokszor szerelmi költeményeiben (II/5: „Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől mert én megkötöztetém”), és levelezésük során Lucretiát megkéri arra, hogy fogadja szolgájává: „Szabad légyen immár nékem azt mondanom, hogy én te szolgád vagyok!” (II/86.). Nem lehet kizárni, hogy a rab és a szolga hierarchikus megkülönböztetése Balassi szerelmi diskurzusában végső soron Aeneas Sylvius ellentétpárjára, a captivus (fogoly) és a servus (szolga) viszonyára, illetve a Pataki Névtelen fordítására vezethető vissza.

Balassi szerelmi költészetének egyik, eddig ismert forrásokból le nem vezethető jellegzetessége ez a fogalmi distinkció. A szerelmes költő előbb a szerelem rabja lesz, a gyötrő érzelem börtönében vergődik, ahogy azt gyakran olvashatjuk a Petrarca utáni reneszánsz költészetben: „Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, / ha szinte megölendesz” és „csak ezen könyörgök, hogy éngem mindenkor / tarts tulajdon rabodnak” – szól Balassi is sokszor szerelméhez. (14. Csak búbánat..., 7. és 14. vsz.) A rabság a hölgy iránti feltétel nélküli és mindent feláldozni hajlandó odaadás állapota: „Tulajdona vagyok, szabad ő énvélem, / Rabja vagyok; medgyek [mit tegyek?], ha megöl is éngem, / Vagy csak gyötri lelkem: / Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.” (4. Bizonnyal esmérem… 13. vsz.) A szerelmes teljes életét a hölgynek ajánlja, és már akkor is szerencsés, ha a rabságot a hölgy elfogadja: „Fejemet, lelkemet, teljes életemet / ajánlottam s vallottam, / Melyet szerelmesen és igen jó néven / tőlem, rabjától elvett.” (2. Cupido szívemben…, 8–9. vsz.) De az igazi jótétemény csak akkor éri, ha szerelme beteljesedik, és a hölgy rabból szolgájává teszi. Ezt néha hiába kéri a szerelmes („Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem”; 23. vers, Keserítette sok bú és bánat szívemet…, 6. vsz.). De egyszer elérkezhet a várt pillanat, amikor rabból szolgává teszi a lovagot a hölgye: „Ezelőtt néki csak rabja voltam, / őtet jutalom nélkül szolgáltam, / Rabságból kivett, szolgájává tett, / szolgálatom nem esik héában, / Mert ajakát, mint jó zsoldját, / adja, hogy én megcsókoljam, / Szerelmével ajándékoz, / csak hogy tovább is szolgáljam.” Míg a rab fizetség nélkül dolgozik és szenved, a szolga már elnyeri jutalmát egy csók formájában. A szolga maszkja alkalmas arra, hogy a már beteljesedett szerelemben is megőrizze a szerelmes virtuális alávetettségét a szeretett hölgy előtt; és a Balassi által használt szavak a szerelmi járandóságra (zsold, illetve ajándék) szándékosan homályosítják el és mossák egybe a szerelmi viszonynak ezt az egyszerre karitatív és fiskális felfogását. A szerelem ideológiájának ez az átgondolt koncepciója Balassinak egész életművén átível, még egyik utolsó, az Erdéli asszony kezéről írt versében is visszatér: „Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája, / csak szinte el ne vessen!” (= ha nem lehetek szolgája, leszek bolond rabja, csak mellette lehessek) – mondja utolsó versbéli szerelmének. A szerelmi szolgálat ebben a felfogásban a kölcsönös szerelemmel egyenértékű: „Szeretem bizony, csak viszont ő is / éngemet szeressen, / Szolgálatomért szemei elől / éngem el ne vessen.” (6. vers, Beteges lelkem…, 6. vsz.)

Ettől függetlenül Balassi számos költeményében a korábbi trubadúr, és az azt továbbörökítő petrarkista hagyománynak megfelelően a szerelmesi engedelmesség egyenrangú, egymástól nem sokban különböző formájaként kezeli a rabságot és szolgaságot (pl. a 40. vers, Éngemet régolta...). Szerelmi ideológiája azonban bizonyos fokú elterjedtségre és népszerűségre tehetett szert, hiszen még a 17. században fellépő, nagyrészt névtelen Balassi-követő költők között is találunk olyat, aki megőrzi ezt a distinkciót: a Teleki-énekeskönyv egyik ismeretlen szerzője üdvözli így szerelmét: „Vidd meg követségem, s hitesd el, hogy rabja / Vagyok, lészek s lenni kívánok szolgája.”

A szerelemfelfogás rokonságán túl számos más érv is szól amellett, hogy ha nem is Balassi volt az Euryalus és Lucretia fordítója, de mindenképp közeli szellemi kapcsolatban állt vele. A históriát bizonyosan ismerte, hiszen többször hivatkozik rá nótajelzésként. Balassinak szoros kötődése volt a vers keletkezési helyéhez, a sárospataki udvarhoz, melynek kapitánya, Dobó Ferenc unokatestvére volt. Az Euryalus és Lucretia históriájának végén Cupido leírását olvashatjuk, amelyet Aeneas Sylvius egy különálló verséből fordított az ismeretlen. Balassi jóval később, 1588–89 táján, maga is írt egy költeményt, amely ikonografikusan részletezi a szerelem attibútumait (Bezzeg nagy bolondság volt a balgatagban…), és ezt a „Dobó Jakab éneke ellen szerzett ének”-ként említi, bár egy elveszett versre hivatkozva. Ez alapján többen arra következtetnek, hogy az egyébként alig ismert Dobó Jakab az Euryalus és Lucretia szerzője, hiszen Balassi ellenverséből arra következtethetünk, hogy Dobó Jakab ugyanolyan jellemzőkkel illette Cupidót, mint az Euryalus-história fordítója. Balassi mindenesetre már 1578 táján írt költeményeiben többször nótajelzésként idézi a széphistóriát, tehát a szöveg keletkezése után gyorsan eljutott hozzá, ha éppenséggel nem ő írta. A legfőbb ellenérv szerzőségével szemben viszont, hogy a régiségben senki nem említi Balassi műveként a széphistóriát. 1589-ben Balassi leírt egy költői versenyt, ahogy nyolc ifjú legény, köztük Credulus, az ekkor 35 éves Balassi Bálint, a Szép magyar comoediából és más pásztordrámákból (Tasso Amintája) vett álnevek alatt saját hölgyét énekelte meg. A verseny lényegét az adta, hogy ki milyen fokú szellemességgel tudja elrejteni szerelme nevét Echo segítségével egy-egy szóban: Zsófiát a „futosó fiá”-ban, Máriát pedig a „szívemet kínnal Marja”. Talán ehhez a későbbi költői versenyhez hasonló társaságnak kell elképzelnünk a Balassi körül kialakuló költői csoportot, amelyben a széphistória szerzője is ott lehetett. Részben a szerelmi tárgyú széphistóriák szerzőinek, részben ennek a költőkörnek az érdeme, hogy 1587-ben, alig 15 évvel a szerelmi históriák nyomtatott megjelenése és az Euryalus és Lucretia megírása után az Effectus Amoris (A szerelem hatásai) című szerelmi esetgyűjtemény névtelen szerzője 1587-ben már azt írhatja Erdélyben, hogy „sok szép históriát immáron írtak / Szerelemrül, magyarra fordítottak.”