BibTeXTXT?

Klaniczay Tibor

A Rákóczi-szabadságharc legszebb éneke

A korszakszerkesztő bevezetője:

Az Erdélyi hajdútánc fontosságát rendhagyó szerkezete miatt nem ismerték fel az irodalomtörténészek. A tárgy egy székely katona hazalátogatása, aki beszámol magyarországi és erdélyi hadi tapasztalatairól. Kitűnő szerkezeti megoldás, hogy a hazatérés ténye csak a vers végén szerepel, s így az időrend felcserélése lehetővé teszi jelen és múlt egymás mellettiségét. A tánc vidám képeivel intonált kezdet sodró lendületet ad. Az első három strófa nem is más, mint a katona vidám kurjongatása, a táncra való felszólítás és a román dudások biztatása. Az utána kibontakozó szaggatott elbeszélés állandóan utal a jelenre. Nincs tehát összefüggő mese, külön áll és strófákba tagolt az egyes városok, vidékek jellemzése. A paraszt ember szemével látott világban nem találkozunk a szegénylegény-versekben olvasható fejlett politikai állásfoglalással. Ez itt nem is lenne helyénvaló az otthon viszontlátásának hangulatában.

Megjelent: Irodalomtörténet, 42(1954/1) 19–22.

[A hozzászóló a szabadságharc költészetének néhány művészi problémájával foglalkozott és főleg arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy mennyiben jelentett költészetünk fejlődésében új szakaszt a Rákóczi-kor gazdag hazafias lírája. Az erre vonatkozó fejtegetések megjelentek a Csillag 1954. évi februári számában, »Kapádból is csinálj fegyvert!« címmel (269–278 l.). Az alábbiakban a hozzászólás befejező részét, az Erdélyi hajdútáncnak – a Csillag említett közleményéből kimaradt – elemzését, közöljük.]

E költészet művészi színvonalának az érzékeltetéséhez vizsgáljuk végül meg a Rákóczi-kor talán legszebb énekét, az Erdélyi hajdútáncot. Első olvasásra bonyolult, nehezen érthető versnek tűnik. Ez azonban nyelvi nehézségekből ered és abból, hogy a vers néhány utalásának értelme számunkra homályban marad. Ha azonban leküzdjük ezeket a nehézségeket, feltárul előttünk az ének minden szépsége, művészi gazdagsága.

A vers tárgya egy székely katona hazalátogatása, miután a kuruc csapatokkal végigharcolta már Erdélyt és Magyarország egy részét. Elmondja a versben tapasztalatait, jellemzi azokat a tájakat, városokat, amerre megfordult és köszönti szülőföldjét, szeretteit. Mindez egy szilaj tánc keretében történik, az ének első három szakasza nem is tartalmaz mást, mint a hazaérkező katona vidám kurjongatásait, a táncra való felszólítást, a román dudásokhoz intézett bíztatását. A táncnak a ritmusában és hangulatában a táncot járva, kezd bele elbeszélésébe, de közben állandóan utal a jelenre, a tánc, a mulatság mozzanataira. Egy-egy strófán belül gyakran csak az első sorokban szól harcai színhelyéről, az utolsókat pedig közvetlenül a jelenlevőkhöz intézi: bort követel a gazdától, valamelyik lányt csalogatja vagy az egyik táncossal kötődik. Bravúros szerkezet ez, Arany Tengerihántás-át juttatja eszünkbe. Egyszerre, egymásba fonódva bontakozik ki előttünk a múlt: a katona által bejárt országrészek és a jelen: a rég nem látott falubeli érkezésének hírére összecsődülő és táncra perdülő, a megvendégelésben szorgoskodó és bámészkodó ismerősök, szomszédok. A költemény kiválóan érzékelteti, hogy nem egy megrendezett mulatságról, hanem az öröm spontán kitöréséről van szó, azzal pedig, hogy a katona szavai a tánc ritmusához igazodnak és az éneket át meg átszövik a tánc képzetei, mozgásba lendül ez a színes falusi zsánerkép. Helyenként az elbeszélésben emlegetett városok és vármegyék is táncra perdülnek »Előljárja, rátoppantja Doboka vármegye.«

A katona elbeszéléséből nem kerekedik ki valamilyen történet, összefüggő mese; külön-külön áll az egyes városok, vidékek találó jellemzése. Milyennek látja ez az egyszerű katona az országot? Erre adnak feleletet egyes strófái s rávilágítanak arra, mennyire kinyitotta a szabadságharc az egyszerű parasztok szemét. Van a szavaiban valami fölény; olyan katona szólal itt meg, aki már nincs beleragadva eldugott falujába, hanem világot látott, tud összehasonlítani, ítélni. A városokról, a várakról szólva nyoma sincs szavaiban annak a néha szinte babonás tiszteletnek, amely a feudális korban az elnyomott földhözragadt jobbágyot az urak lakhelyével szemben eltölti. Ellenkezőleg jóízűen gúnyolódik rajta:

Félen tartod az nagy orrod
Déva, Görgény vára,
Barassónak az külfala
Pogácsábul rakva,
Jer ki Kata, ha köll néked
Füles habarnica.

Amikor Brassó falait a pogácsához, vagy Felsőbányát »jó kövér szalonnához« hasonlítja, valami népmesei szemlélet, a Háry Jánosok és János vitézek, történeteire emlékeztető mozzanat jelenik meg. A két hasonlat ugyanakkor kiválóan jellemzi a végre egyszer hazaérkező paraszt-katona gondolkodását, mint ahogy az egész vers tele van a különböző ételek emlegetésével. Érdeklődésének középpontjában pedig, paraszti észjárás szerint, a termés áll. Több vidékről is megállapítja, hogy »nincs búza benne« és egyben rámutat ennek okaira is: »Amaz tokos rossz kalapos, Mert azt mind megette«.

A tokos (német) által kiélt ország képe bontakozik ki a szemünk előtt és ezzel érzékelteti az ének a kis székely faluban lejátszódó jelenet hátterét alkotó szabadságharc mély értelmét. Ezt természetesen a paraszt szemével teszi: a harc azok ellen folyik, akik megeszik az ország búzáját. Az Erdélyi hajdútáncban nem találjuk meg a többi – korabeli – versből megismert fejlett politikai állásfoglalást: ez itt nem is volna helyénvaló, művészi törést okozna, nem illene a hazatérésnek, az otthon viszontlátásának hangulatába. Még a Csinom Palkó fenyegetődzéseihez hasonlókat sem találunk itt. Amennyire helyén való volt ilyesmi abban az énekben, amely az ellenséget diadalmasan üldöző katonák környezetében született, annyira nincs rá szükség a katona és az otthon megható találkozásának megörökítésekor. A kuruc énekekben elengedhetetlen politikai mozzanat itt a művészi egységhez igazodva, finom megoldásokban jelenik meg. Ilyen a búzát megevő német emlegetése és ilyen az egyik legszebb strófa is:

Haja Tisza, haja Duna,
Száva, Dráva vize!
Mindeniknek mikor árad,
Zavaros a vize;
Az német is hogy általjött,
Megváltozott ize.

A természet, a hazai folyók is részeseivé válnak itt a küzdelemnek, zavarossá válik a vizük az ellenség átkelésekor.

A hódítókkal szemben ellenséges folyók motívuma felhívja a figyelmet a népi költészet természetszemléletének a megváltozására is. A szabadságharc országot járt, németet vert katonája többet lát a természetből, mint amikor csak a jobbágyi robotot nyögte:

Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő
Gyönyörű folyása,
Nyárád vize, kedves íze,
Rózsa az illatja,
bő terméssel határidat
Isten látogassa!

Korábban aligha elmélkedett a Küküllő gyönyörű folyásán. A Nyárád jó ízét azelőtt is méltányolta és valami paraszti célszerűségnek megfelelően most is elsősorban ezért szereti, de itt már azt is hozzáteszi, hogy »rózsa az illatja«. Ezt a többletet a szabadságharc hozta, s ez emeli az éneket a költőiség oly magas fokára. A hazai táj szépségei iránt van már szeme a parasztnak, különösen a viszontlátott szűkebb haza, Erdély esetében, amely a kifosztott Magyarországgal szemben – valóságos Tündérországnak tűnik képzeletében. A természet szépségeinek ábrázolásában egészen virtuóz sorok megalkotására is képes az ismeretlen népi költő:

Könnyen csörgő, kövön pöngő
Amaz Kis-Aranyos,

Itt még a köveken tovairamló hegyi folyócska zuhogását is tudja hangutánzással és ötletes belső rímmel érzékeltetni. Említettem, hogy a kuruc katona elbeszélése nem formálódik történetté, hanem külön álló képek sorozata. Bizonyos időbeli sorrend mégis van benne: Budától, Egertől, a Dunától, Tiszától egyre közelebb kerülünk szülőföldjéhez. Es ezzel együtt növekszik a költő szeretete, lelkesedése, néha valóságos áhítata az ábrázolt vidékek iránt. Erdélyt szebbnek tartja, mint Magyarországot, Erdély többi részénél szebbnek a Székelyföldet, s ezen belül is a legszebbnek szülőföldjét, Háromszéket:

Marosszékrül, Udvarhelyrül
Megyek Háromszékre,
Szépségérül térségére,
Nincs mása Erdélyben,
Isten tartsa szaporítsa
Gabonáját benne!

Elbeszélése végére érve, a katona felszabadultan, lelkesen üdvözli »édes lakóföldjét«, majd a két zárószakaszban a felesége, vagy a kedvese felel néki, és jókedvre, örömre szólít fel mindenkit. Kitűnő szerkezeti megoldás, hogy csak itt az ének végén szerepel maga a hazatérés ténye, amely pedig időben megelőzi a tánc kezdetét. Az események valóságos sorrendjében a feleség szavai után következnének a katona táncra hívó felszólításai, melyek a vers elején állnak. Így valóságos körforgás jön létre képzeletünkben: újra kezdődik a tánc, s újra az elbeszélés. Az időbeli sorrendnek ezzel a pompás felcserélésével, illetve a jelen és a múlt egymásmellettiségével, elérte a költő, hogy énekét a tánc vidám képeivel intonálja és a költemény végére a tiszta, hamisítatlan emberi érzések harmóniájához emelkedjék fel. De további magyarázgatás helyett álljon itt a befejező három strófa:

Egészséggel, békességgel
Édes lakóföldem,
Kit sóhajtott és óhajtott
Ez napokban szívem,
Im! hogy inték, belelépék,
Megvidula lölköm.

Egészséggel, idvösséggel
Édes szép szerelmem,
Isten hozott és hordozott
Örvendetes hírben,
Itthon már ülj és velünk légy
Együtt szeretetben!

Nohát immár minden ember
Örüljön ez napon,
Nagy jókedvet, víg örömet
Mutasson ez házban:
Az én szívem, mert hazajött
Szerencsés órában!*

*Az eddigi kiadásokban a két utolsó strófa sorrendje az itteninek a fordítottja. Meggyőződésem, hogy a fenti sorrend a helyes és a kiadás alapjául szolgáló kéziratban van a hiba. Logikailag és művészileg egyaránt a »Nohát immár...« kezdetű szakasz képezheti csak a befejezést.


  1. Ferenczi–Molnár 1972, 52 (Tornyospálca). Gyanúm szerint hasonlóan „túl szép” adat a Szentsei-daloskönyvben fennmaradt, Lehmann százados haláláról és Rákóczi megszabadulásáról szóló hiteles kuruc kori ének népi változata (uo., 77; Mátészalka). A szöveg Thaly kiadása vagy egy eddig nem azonosított szépirodalmi mű nyomán kerülhetett be a szájhagyományba. Ha mégsem így van, újabb feladatot jelent a hagyományozódás megállapítása. Ilyen meglepetés volt számomra egy eddig Thaly Kálmán átköltéseként számon tartott Őszi harmat után-variáns felbukkanása egy hiteles XVIII. századi kéziratban, vö. Csörsz 2015b.

  2. Gerézdi

    , 1968.

  3. SzépLitAj, 1821, 134–135; RÖM, 83–84, 37.

  4. SzépLitAj, 1821, 136–142.

  5. Handbuch der…, 1828.

  6. Toldy, 1854.

  7. Éppen ezért nem ismerhették a kódex nevezetes nyitómondatát sem. („Következnek Balassi Bálintnak különb-különbféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicséret és vitézségről való ének is vagyon.” BC, 1.)

  8. Rimay versének kísérőszövege a következő: „A lelkesebb Történetíró, ki nem csak a’ Királyok és gyakran ezeknek egyedűl privatcéljaik miatt történt népölő csaták’ száraz elbeszélléseivel őgyeleg, hanem az egész Nemzetnek is felveszi többféle tekintetű állapotját, az illyen énekekből tanulhatja ki az idő korok gondolkodása ’s érzése mivoltát. Költőt vagy költői érzésü embert mindenkor mélyebben hat meg Hazájának szerencséje ’s bal-sorsa ’s így ennek énekei fenntartják azt a’ hangot, melly kűlömben a’ koholtakkal egészen kiholt volna. A következő tábori dalból pedig a’ Balassa idejebeli csatázó-kor lelke tetszik-ki.” SzépLitAj, 1821, 135.

  9. Erről bővebben lásd:

    Dávidházi,

    2004, 167–204 (II. 6. Kétnyelvű alapmű a vindikáció jegyében: a kulturális elmaradottság vádja és a Handbuch védelmi funkciója), főként: 196–198.

  10. Kölcsey

    , 1960, 520. A Hymnus kontextusában idézi és értelmezi: KFMMV, 893.

  11. Budai

    , 1805, 128.

  12. Mindemellett a Kölcseyre gyakorolt régi magyar irodalmi hatás tekintetében, tágabb értelemben különösképpen fontosnak látszanak a XVIII. század végi magyar nyelvű pasquillusok és az Istenes Énekek kései kiadásai is. Ezek átfogó, részletes vizsgálatára jelen dolgozat keretei között nem vállalkoztam.

  13. Azt, hogy

    Balassi

    Bálint 1874 előtt sem esett ki a magyar irodalmi kánonból, sőt, – Zrínyi mellett egyetlen régi magyar irodalmi szereplőként – központi figurává vált, ebben a kontextusban tulajdonképpen jelentős részben annak köszönhetjük, hogy

    Szenci Kertész

    Ábrahámnak mégsem sikerült teljesen rendeznie a rendezetlen kiadásokat. „Mivel azonban sejthette, hogy a birtokában lévő Balassi-kézirat nem tartalmazza Balassi valamennyi istenes versét, a Rimay-versek kéziratáról viszont joggal hihette, hogy teljes, mert az kiadásra volt előkészítve, e fennmaradt énekeket egyszerűen Balassinak tulajdonította. Így esett meg, hogy Rimay híres éneke, az »Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép«, évszázadokig Balassa műveként vált ismeretessé.”

    Klaniczay

    , 1957, 312. –

    Szigeti

    1982 és 1985.

  14. Szabó G.

    Zoltán már 1998-ban felhívta rá a figyelmet, hogy a protestáns, kuruc tradíciónak a Hymnusban való markáns jelenléte

    Mészöly

    Gedeontól (Mészöly 1939) eredeztethető, ellenőrizetlen és tarthatatlan irodalomtörténeti közhely. (Szabó G. 1998, főként: 140–141). Lásd még: a Rákos című Kölcsey-vers jegyzeteit (KFMMV 670.).

  15. Imre,

    1995, (főként: 241–273). – Első kifejtés:

    Imre,

    1984. A rímtoposz kutatásának alapító szövege:

    Bán,

    1978.

  16. Lásd:

    Harsányi

    , 1917.

  17. Egyéb tekintetben természetesen más régi magyar irodalmi szövegek is hathattak a Hymnus szövegére:

    Szigeti

    Csaba pl. arra figyelmeztetett, hogy a Hymnus metrumának első magyar nyelvű előfordulása

    Pécseli Király

    Imre Dicsérlek Uram téged… kezdetű, a protestáns templomi énekeskönyvekben 1648 után folyamatosan szereplő verse (RMKT XVII/2, 3), Szabó András pedig

    Szenci Molnár

    Albert 131. zsoltárának valószínűsíthető hatására hívta fel a figyelmemet. (Szíves szóbeli közlések.)

  18. Szemere

    Pál, Dalverseny és magyarázat, XXVI. rész (1830 és 1842 között). Lásd: Szemere 1890, 153–154.

  19. Lásd:

    Merényi Varga,

    1979 (főként: 193).

  20. Imre

    1995, 259. Lásd még:

    Havas

    , 1982 (főként: 673).

  21. Imre,

    1995 (főként: 246–248, 253, 259–260).

  22. Kovács,

    1970, 500–503. (Főként: 501. Merényi Varga értelmezése tulajdonképpen ezekkel a kijelentéssel kíván vitatkozni: lásd

    Merényi Varga

    , 1979, 196.)

  23. Kovács,

    1970, 501.

  24. Erről legújabban lásd:

    Balázs,

    2005.

  25. Az aposztrophé szerteágazó retorikai funkcióiról lásd:

    Culler,

    2000.

  26. A (narratív) kivonat fogalmáról lásd:

    Genette,

    1996.

  27. Varjas,

    1970 =

    Varjas,

    1982, 288–308.

  28. A műfaji kontextushoz lásd:

    Imre, 1995, 259

    .

  29. RÖM 199–200.

  30. A sor jelentéséről lásd

    Ács

    Székely

    , 1997. – Lásd még:

    Bene

    Sándor, Szövegaktus, ItK, 2003, 6, 628–702 (főként: 696–699).

  31. Az arc és a hang odakölcsönzéséről lásd:

    De Man

    , 1997.

  32. Az együttbeszélés és -éneklés konvenciójáról és poétikai lehetőségéről lásd

    Oláh

    Szabolcs, Lírai „után-mondás”, tropológia és valóságképzet a XVII. századi lelki énekekben, in MKMF, 281–291.

  33. Mint arra

    Oláh

    Szabolcs figyelmeztetett, aligha mellékes ugyanakkor, hogy a Rimay-vers nótajelzése: Legyen jó idő…Az ad notam hivatkozott Rimay-vers a költő megkomponált versgyűjteményének XXI. darabja, a kísérőszövegek szerint „Lelki vigasztalás, metáphorica cantio [példázat szerint való ének], Ebben is könyörög Istennek, okát adván, miért próbálja s sujtolja Isten az ő híveit.” A szöveg az elcsüggedt, megpróbált, de bizakodó és örömre ébredő ember éneke – amely hasonló (egyéni és közösségi önmegszólításra, majd Istenhez forduló aposztrophéra épülő) retorikai szerkezete ellenére egyértelműen pozitív hangú ellendarabja az őt nótajelzésként hordozó éneknek. Úgy tűnik, Rimay alapszövege ezzel a finom, bár teljesen nyilvánvaló utalással, bonyolult (jelen tárgyalásban nem részletezhető) ellenviszonnyal eredetileg tulajdonképpen a mű szövegéből egyáltalán nem következő, s a hagyományban a későbbiekben egyáltalán nem érvényesülő szimmetriát, kiengesztelődést, megbékélést is létrehozta.

  34. Lásd:

    Dávidházi

    , 1996, 12. = In

    Dávidházi

    , 1998, 102–123. A paraklétosz (kirendelt védőügyvéd) feladata „vétkes közösség szószólójaként pártfogóan közbenjárni egy fensőbb hatalomnál”. Ezért olyan kettős természetű, szakrális és profán szöveget (nemzeti imát, illetve jogászi védőbeszédet) alkot meg, amely által „egy közösség nevében és érdekében szószólóként közbenjár, hogy kiengesztelje Istent.” (67.) – Lásd még:

    Dávidházi

    , 2004. 148–167 (II, 4. Az MDCCCXXIII és a Hymnus: beszédaktusok a paraklétoszi szerephagyomány költői nyelvében).

  35. A hüpolépszisz fogalmáról lásd:

    Assmann

    , 1999, 273–285.

  36. KKK, 18, 63.

  37. Lásd: KKK, 750.

  38. Pl. 14. strófa: Igaz ügyed ha volt, kiköltem melletted,

    Nagy ínséget láttam szüntelen feletted,

    Melyet méltatlanul szenvedek helyetted,

    Éltemet nem szántam, mert megérdemletted.

  39. A szöveg ebben a szerkezeti egységben konkrétan is jelöli a Rimay-szöveghez fűződő kapcsolatát. 67. sor: „Előmenetedre többé vissza nem tér” (Lásd Rimay, 4. sor: „Elémenetedre nincs egy utad is ép.”)

  40. KKK, 238, 721 (1751-es változat). A szöveg legteljesebb szövegváltozatát lásd:

    Péczely

    , 1980. A szöveg utóéletéhez, az idézettek mellett, lásd még:

    Csetri

    , 1973.

  41. Az isteni meghallgatás lehetőségével egyáltalán nem számoló ezen (nemzeti) panasz mélyen tragikus, keresztény nézőpontból pedig iszonyatos, egyértelműen pokoli voltát kitűnően érzékelte és bontotta ki a magyar irodalmi (s nem is csupán lírai) tradíció. A Rákóczi-nótát érintő magyar prózai szövegek közül e tekintetben magam

    Ottlik

    Géza életművének kitüntetett fontosságú, alapító szövegét, A Drugeth-legenda című (először 1939-ben, a Nyugatban megjelent) novellát tartom a legbeszédesebbnek. (

    Ottlik

    , 1994. Lásd főként az Ervin című fejezetet, 128–131.)

  42. Psalmusokból való isteni dicséretek [1–92.]; Üdnepekre való énekek [93–141.]; Az Catechesisből való énekek [142–154.]; Különb-különbféle énekek [155–206.]; Halott temetésekorra való énekek; I. halottnak felvétele előtt: 1–8.; II. halott-kivitelkor: 9–12.; III. sír felett: 13–30. Lásd:

    Újfalvi

    , 1602, 41–62.

  43. 186. Ó, mint keseregnek… (RPHA, 1127), Siralmas panasza az Ecclesiának.; 187. Istenünkhöz fohászkodván… (RPHA, 618) Siralmas panasza az Ecclesiának.; 188. Keserves szívvel Magyarországban… (RPHA, 739) Siralmas könyörgése Magyarországnak…; 189. Tekints reánk immár… (RPHA, 1368) Más siralmas könyörgése Magyarországnak…; Lásd:

    Újfalvi, 1602,

    57.

  44. A jelzőről lásd:

    Imre, 1995,

    247.

  45. Ebben az értelemben is maradéktalanul helytállónak tűnik tehát

    Imre

    Mihály állítása: „Teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy e rímekkel rögzített, makacsul hagyományozódó költői szöveg rímei akusztikus erejének köszönhetné csak költészetünkben – tudtommal – páratlan kontinuitását.” (

    Imre

    , 1995, 248.)

  46. Jóllehet a Hymnus szövege tulajdonképpen valóban helyreállítja a jó és rossz cselekedeteknek, pozitív és negatív eseményeknek a Farkas Andrástól Zrínyiig alakuló eredeti toposzban megfigyelhető szimmetriáját, a magyar irodalmi hagyomány – s ennek részeként, részben e tanulmány is – azonban elsősorban mégis a mű negatív elemeit tartotta elevenen: ha össze akarnánk állítani egy Magyarország dicsekedése című magyar irodalmi antológiát, valószínűleg kevés és többnyire értéktelen szöveg közül válogathatnánk csak. Meg kell mondanom, saját megítélésem szerint (néhány egyéb – viszonylag sikeres magyar történelmi figurákról: Búvár Kundról, Kinizsi Pálról s esetleg még néhány társukról szóló – kisebb s kevésbé ismert szöveget leszámítva) tulajdonképpen

    Arany

    János Toldi-trilógiája az egyetlen olyan jelentős magyar irodalmi mű, amely (legendásan elhúzódó létrejöttével, kanonikus rangjával, az irodalmi hagyományban való állandó és izgató jelenlétével, egy radikálisan másfajta történelemszemléletre és szemléletmódra tett átfogó – és nem is biztos, hogy minden tekintetben kudarcba fulladó – kísérletével) méltó módon próbált és volt képes ellene tartani a patetikus panasz nagy erejű tradíciójának. Az Arany-szövegek e kontextusban történő újraolvasását mindenesetre felettébb sürgető feladatnak tartom.

  47. Lásd még:

    Voigt

    , 1995;

    Kiss Gy.,

    1999, valamint

    Böszörményi

    , 2003.