Szilasi László

Hajlam a búra
A magyar irodalom panaszos alaphangjának retorikai gyökerei a régiségben

Megjelent: Sz. L., A sas és az apró madarak: Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában, Bp., 2008 (Humanizmus és Reformáció 30) 254–264.

„The overall mood is one of ’honfibú’, literally ’patriotic sorrow’, but really it’s a penchant for the blues.”

(Lonely Planet: Hungary)

Döbrentei, Toldy, Kölcsey (és Balassi „vitézi énekei”)

Mint arra már Gerézdi Rabán utolsó, befejezetlenül maradt tanulmánya² is felhívta a figyelmet, a Szépliteratúrai Ajándék című irodalmi folyóirat 1821-ben megjelent száma tartalmaz egy Balassi Bálint és Rimay János kései utóéletének szempontjából egyaránt rendkívüli fontossággal bíró publikációt. Döbrentei Gábor (Szentkúti Sándor álnéven) az Istenes énekek egy 1738-ban, Debrecenben megjelent kiadásából válogatva, Balassa Bálint XVI-ik Századbeli Magyar Költőnknek négy éneke címmel, rövid értelmezésekkel kísérve itt és ekkor tette közzé Rimay János Oh szegény megromlott… kezdetű versét (A Magyar Nemzetnek romlott állapotjáról alcímmel),³ valamint Balassi Bálint három énekét: a Vitézek, mi lehet…, az Áldott szép Pünkösdnek… és az Ó, én édes hazám… kezdetűeket.⁴ Toldy Ferenc 1828-as Handbuchja tovább örökítette ezt a gyűjteményt: az Anfänge der Ungarischen Lyrik című fejezet Balassi-részénél Toldy újraközölte Döbrentei válogatását, és kiegészítette azt a Hymnus secundussal.⁵ De még jóval később, A magyar költészet története című 1854-es művében is úgy jellemzi Balassit, hogy jól láthatóan elsősorban erre az öt szövegre van tekintettel.⁶ A Krisztushoz szóló második himnusz (Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak…), egy tavasz-köszöntő (11. Áldott szép Pünkösdnek…), a Végek dicsérete (61. Vitézek, mi lehet…) és a búcsúvers (66. Ó, én édes hazám…) – kiegészítve Rimay (Balassinak tulajdonított) Ó, szegény megromlott… kezdetű versével: jól látható, hogy a vitézi tematikájú versek szívós konstrukciója, s ezzel aztán a Balassi-versek tematikus hármasságának közhelye nagyon sokat köszönhet Döbrentei publikációjának.

A XIX. század első felének irodalmárai Balassinak a Balassa-kódexben található szerelmes verseit még nem ismerhették.⁷ Az Istenes énekek kiadásai által megőrzött vallásos verseit (Döbrentei ezek számát, az általa közöltek nélkül, nagyjából húszra becsüli) nem értékelték sokra. A nemzeti hagyományteremtés lázában azonban mégis csak ez utóbbiak közül válogathattak: könnyen meglehet, hogy a vitézi versek halmazát Döbrenteinek „az idő korok gondolkodása ’s érzése” mivoltára, a „csatázó-kor” lelkületére fordított különös (szinte mikrohistóriai jellegű)⁸ figyelme hozta létre, s elsősorban első irodalomtörténészünk, Toldy Ferenc munkássága⁹ örökítette ránk. De szerepet játszott e folyamatban Kölcsey Ferenc is. Mint köztudott, 1826-ban, a Nemzeti hagyományokban ő olyan költőként kanonizálta (az egész régi magyar irodalomból Zrínyi mellett egyedüliként) Balassit, mint aki „többnyire kegyeskedő gondolatokkal foglalatoskodván hevét elhidegítette” ugyan, de akinek „kebelében (…) honszerelem és honvágy lebegtek”.¹⁰ Honszerelem és honvágy: a Budai Ferenc 1805-ös polgári lexikonjában közölt Pusztában zsidókat vezérlő…, illetve Kegyelmes Isten, kinek… kezdetű szövegek mellett¹¹ ebben az esetben is nyilvánvaló a Döbrentei által közölt versek hatása.¹²

Querela Hungariae (negatív aposztrophék narratív argumentációi)

Ami pedig az Istenes énekek nyomán Balassinak tulajdonított¹³ nevezetes Rimay-vers utóéletét illeti: Kölcsey Ferenc Hymnusának viszonylag friss kritikai kiadása óta úgy látszik, hogy a szerző valójában nem ismerte,¹⁴ vagy ha ismerte, ezen versének írása közben nem aktiválta azt az épp általa bevilágított, szinte folyamatos, és hatástörténetileg mindenképpen releváns kontextusnak bizonyuló, széles áradású tradíciót, amely a Querela Hungariae toposzát a nép–szép–kép–ép… rímtoposz segítségével összegezte és örökítette tovább.¹⁵ Bár a Rákóczi-nótának és – alighanem még inkább – a vele szoros kapcsolatban álló¹⁶ Bónis Ferenc keserve nyomainak jelenléte aligha vitatható, az elsődleges hatást a rímtoposz alapító alkotása, Rimay János verse fejtette ki a Hymnusra.¹⁷ Kölcsey nagy valószínűséggel elsősorban ennek a szövegnek a hatása alatt, tehát az általa egészében nem ismert tradíció gyökeréhez visszanyúlva, alkotta meg saját művét. A közel kortárs fogadtatás még tisztában volt ezzel az évszázadokon átnyúló kapcsolattal: a Szépliteratúrai Ajándék szerkesztőjének, Szemere Pálnak töredékben maradt, a század következő évtizedéből származó tanulmánya szerint Kölcsey a Hymnus megírásakor valójában nem tett mást, mint „szavát fogadta elődjének”.¹⁸

A kérdés mindezek ismeretében az lehet, hogy mi volt az az erő, amely lehetővé tette, hogy a Rimay-vers bő két évszázad távolából is ihlető hatást gyakoroljon (a régi magyar irodalom egészét a Nemzeti hagyományokban oly emlékezetesen kemény kritikával illető) Kölcsey szövegére – a magyar irodalom közismerten panaszos alaphangoltságának egyik legfontosabb alapművére. Kiinduló hipotézisem az, hogy ebben az esetben Rimay szövegének valóban nagyon összetett versgrammatikája (Merényi Varga László)¹⁹ és idősíkokkal (Havas László)²⁰ összefont értékstruktúrája (Imre Mihály)²¹ mellett elsősorban a szöveg (grammatika és értékvilág között – korántsem mindig áttetszően – közvetítő) elocutiója (képes beszéde, szóképhasználata) és dispositiója (szerkezete, felépítése) hozott létre s hordozott valami nagyon maradandót. A továbbiakban ebben a kontextusban kísérlem meg az Ó, szegény megromlott… kezdetű vers (e korai, Kovács Sándor Iván szerint Balassi Katonaénekének és Borivóknak valójának – e két, Döbrentei gyűjteményében is szereplő, Balassi versnek – közvetlen hatása alatt álló: a reneszánsz verskompozíciót felbontani még nem igyekvő²² Rimay-szöveg) retorikai értelmezését.

Balassi (aposztrophé – narratív argumentáció – aposztrophé)

Kovács Sándor Iván értelmezése szerint a Rimay-vers elsősorban megszólítás–helyzetkép–megszólítás-szerkezetével őrzi a hivatkozott két (in laudem írott) Balassi-vers nyomát.²³ Nos, bármennyire gazdag és szerteágazó legyen is a Katonaének értelmezéstörténete,²⁴ abban valóban egyetérteni látszanak az értelmezők, hogy a verset két aposztrophé,²⁵ két megszólító strófa keretezi, s hogy a beszélő a közöttük elhelyezkedő hét, döntően történetmondó (történet-sűrítményeket, történet-kivonatokat²⁶ közlő) strófában fejti ki a megszólító keretben tételezett állítások retorikai bizonyítékait: az aposztrophé a vitézekhez szól, az argumentáció róluk. A „hárompillérű verskompozíció” pedig ebben az esetben úgy jön létre ebből a struktúrából, hogy a történetmondó strófák középső darabja, az ötödik, nagy súlyú fogalmakba (a hírnév, a tisztesség, a példa, a forma fogalmaiba) és emlékezetes hasonlatba (a sólyom figurájába) sűríti a narráció egészét, s ezáltal, miként a keret, maga is némiképp tételszerűvé válik.²⁷ A Borivóknak való vers voltaképp valóban hasonlóan jár el: első strófája a tavaszidőt szólítja meg, a következők annak tetteit részletezik – először (te, neked, hizlalod: egyre kevésbé jelölten) hozzá beszélve, később tőle egyre inkább elfordulva –, majd a hetedik strófa összegzőleg újra odafordul a szép Pünkösd gyönyörű idejéhez (tetőled, teveled, tebenned). Ez a vers azonban nem ér véget a dicséret tárgyának újbóli megszólításával: utolsó, nyolcadik strófája a (közeli) közönséget szólítja meg, s összegzően vígan lakásra és Isten hálaadó dicséretére biztatja őket. A „középső pillér” ebben az esetben tehát kicsúszott a szerkezetből, s a hagyományos kolofon helyére ezáltal egy olyan záróstrófa lépett, amely organikus részét képezi a vers fikciójának. Azt mondhatjuk tehát, hogy a két Balassi-vers valóban a megszólítás–helyzetkép–megszólítás, illetve aposztrophé–narratív argumentáció–aposztrophé-szerkezettel él, s ezen a dicsérő célzatú alapmodellen eszközöl aztán apróbb-nagyobb módosításokat annak érdekében, hogy a beszélő igazán eredményesen tudjon szólni és viszonyulni a különböző és egy versen belül is váltakozó megszólítottakhoz.

Rimay (Istenedhez, velem)

A kérdés mindennek értelmében természetesen az, hogy Rimay panaszverse (lamentatio, threnodia, funestus)²⁸ hogyan viszonyul a dicséret ezen (tételszerűen megszólító keretre és bizonyító célzatú köztes történetmondásra alapuló) retorikai hagyományához. Nos, Rimay korai, szerzői gyűjteményen kívül, az Istenes énekekben ránk maradt²⁹ verse, Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlássán s fogyássán, Balassi iménti két verséhez hasonló módon szintén hangsúlyos aposztrophéval nyit és zár, ám immár közben is mindvégig a megszólítotthoz intézi szavait. A vers első négy versszaka tulajdonképpen nem más, mint az emlékezetes nyitómegszólítás (Ó, szegény megromlott, s elfogyott magyar nép) helytálló volta melletti argumentáció. Az első strófa metaforikusan tömör helyzetleírását („Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép”)³⁰ rövid, egy-két soros történetkivonatok erősítik meg, amelyek döntően a vitézi múlt által kivívott szépség ellenére, a kívülállók jelenkori véleménye miatt bekövetkező presztízsveszteség, majd az ennek következtében létrejövő valós pusztulás témáját járják körül s részletezik. A magyar nép (natio, patria) korábbi vitéz tetteiből (ante acta dictaque) következő valós minősége nem vág egybe azzal, ahogyan róla a külvilág jelenleg vélekedik (quid affectet quisque), s ez a negatív vélemény végeredményben valóban rombolja a magyarság nevét, állapotát, vagyoni helyzetét (nomen, conditio, fortuna). A megszólítás által létrejövő megszemélyesítés miatt a személyi érvek (argumenta a persona) nyelvén elmondott pusztulásnarratíva mondandójának lényegi mozzanata érthető módon éppen az, hogy ezt a történetet tulajdonképpen nincs kinek elmondani. A romlás oka a külvilág – amely azonban teljes mértékben értetlen és érzéketlen volta miatt nem lehet meghallója a romlás ezen igaz történetének. Az ötödik strófa költői, ám azonnal megválaszolódó kérdése elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a világban a panasz egyetlen (érző: bánatra és szánalomra is képes) közönsége nem lehet más, mint maga a(z azt előadó) panaszos.

Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.

A szöveg, a hatodik strófa kitérésszerűen megoldott összegzése után, épp ezért, ezen befelé forduló, teljes mértékben kilátástalan, de a kiinduló feltételekből kényszerítő erejű logikával következő retorikai helyzet elkerülése miatt torkollik a záró aposztrophéba. Amely előbb a megszólító és a megszólított szeretetkapcsolatának megjelenítésén és a felek összeolvasztásán, azonosításán dolgozik (nemzetem, hazám, édes felem, szerelmetes, szeretlek), hogy aztán a beszélő a saját arcát és hangját,³¹ a vele történő együttbeszélést³² kínálhassa fel a haza és a nemzet Istenhez szóló kesergésének, sírásának, kiáltásának médiumaként.

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.

A Rimay-vers ezen a nagyon hangsúlyos ponton, némiképp tulajdonképpen váratlanul véget ér.³³ Nagyon úgy tűnik viszont, hogy a Hymnus „paraklétoszi szerephagyománya”,³⁴ e szerep felvételének lehetősége elsősorban Rimay versében gyökeredzik, s voltaképp leginkább azáltal jöhetett létre, hogy Kölcsey szövege, egy kivételes jelentőségű hüpoleptikus³⁵ pillanatban, valóban létrehozta, részletesen kidolgozta azt a nagyon összetett beszédhelyzetet, amelyet a Rimay-vers záróstrófája retorikai lehetőségként fő vonalaiban már két évszázaddal korábban felkínált. Úgy látszik, Szemere Pálnak igaza van, s Kölcsey a Hymnus megírásakor valóban, a szó nagyon szoros értelmében „szavát fogadta elődjének” – és, tegyük hozzá, a közöttük közvetítő régi magyar irodalmi szövegeknek is.

Bónis Ferenc keserve (Istenedhez)

A felkínált retorikai lehetőség részletes kidolgozásáért, finomításáért és bővítéséért mindenesetre kétségtelenül sokat tett a Bónis Ferenc keserve (Feketített gyásszal beborult…)³⁶ címmel emlegetett szöveg is. Az ének Bónis Ferenc búcsúzása, a rá kirótt halálos ítélet 1671. április 30-án, Pozsonyban történt végrehajtása előtt. Akár maga Bónis írta a verset, akár nem,³⁷ a szöveg beszélője, a halotti búcsúzók ősi tradíciója szerint, egyes szám első személyben búcsúzik az élőktől: népétől, fogolytársaitól, családjától és hazájától. A hangsúlyos nyitómegszólítást (1. str.) és a magyar nép jelenkori állapotának átfogó jellemzését (2.) az állapotváltozás Rimaytól ismert stratégiájú: rövid történetkivonatokkal történő, erősen metaforikus, argumentatív célú, hosszú részletezése követi (3–12.).

Úgy látszik, (Balassi és) Rimay költői leleményének legszívósabban továbbélő mozzanata éppen ez: a panaszos megszólítás és annak metaforikus, narratív argumentációja olyan retorikai modellt kínál fel, amely problémamentesen tudja magába fogadni a különböző konkrét történeti kontextusokat. A rímtoposz által standardizálódó, s gyakorlatilag bármely helyzetre applikálható panaszos megszólítás tetszőlegesen argumentálható bármiféle históriai anyaggal. Olyan, látszólag ártalmatlan, retorikai modell épül és szilárdul meg itt, amely egy állandósuló megszólítást az argumentáció kötelességével kapcsol össze – azáltal azonban, hogy a szóba hozható történések mindenkori végkifejletét már eleve összegezte a negatív nyitó-megszólításban, logikus előtörténetként kizárólag negatív értelmű narratívák gyűjtését írja elő, s így végeredményben kizárólag a magyar történelem panaszos értelmezését teszi lehetővé.

A Bónis Ferenc keserve ezt az alapmodellt saját, döntően hazafiúi, de a „helyettes áldozat” krisztusi modelljétől korántsem érintetlennek ábrázolt³⁸ tettei hosszú, de immár végképp lezáruló sorának részletezésével, a saját és a nemzeti sors aprólékos összefonásával finomítja tovább³⁹ (13–17.), és a fogolytársaitól (18–21.), családjától (22–24.) meg hazájától (25–28.) való búcsúzással egészíti ki. Elköszön tőlük, áldást kér rájuk, végül pedig saját nevében fordul oda Istenhez (29–31.). Negatív megszólítás narratív argumentációja, immár a történet szintjén is összefonódó (szakrális) egyéni és (profán) nemzeti sors, a hátramaradott közösségek megáldása, végül pedig az Istenhez történő egyéni odafordulás: a Bónis Ferenc keserve jelentősen megkönnyíthette Kölcsey számára, hogy valóban szavát fogadhassa Rimaynak. A szerkezet valamennyi retorikai eleme együtt áll már, immár csupán arra van szükség, hogy a beszélő a közösséghez való beszédet, az Istenhez történő odafordulást és (nem utolsósorban) a közöttük történő közvetítést egyetlen, prosopopeikus beszédszituációban összegezze: hogy a közösség, valóban vele és általa, az ő hangján és az ő orcájában, képviselője által kesereghessen, sírhasson, kiálthasson Istenéhez – ahogyan azt Rimay javasolta.

Rákóczi-nóta (velem)

Ezen az úton pedig a legfontosabb, bár némiképp eltérő irányú lépés előre a Rákóczi-nóta (Jaj, régi szép…, legkorábbi lejegyzés: 1749).⁴⁰ Azt nem tudhatjuk pontosan, hogy Kölcseynek melyik szövegváltozat járt a kezében, az azonban bizonyos, hogy már a korai változatok is mutatják a későbbi variánsok meghatározó retorikai jegyeit. A szöveg beszélője az első strófában az immár megszokottnak tekinthető, határozott és határozottan negatív metaforikájú, a rímtoposzt látványosan alkalmazó megszólítással él. Ezután azonban (Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi, Ocskay megszólítását követően azonnal) feladja önálló identitását, s immár többes szám első személyben beszél tovább. A megszólított és a megszólító összeolvadnak: így a megszólított közösség tulajdonképpen a belőle kilépő, majd beléje visszaolvadó megszólító beszélő hangján keresztül teheti meg panaszát. A hagyományosan negatív megszólítás itt is a narratív argumentáció rövid történetkivonataival erősíttetik meg, majd pedig a szöveget a jelen állapot hasonló stratégiájú és hasonló alaposságú részletezése zárja le. A Magyar ének vagy Rákóczi-mars tehát a Bónis Ferenc keservéhez képest egyfelől leegyszerűsíti a retorikai helyzetet (immár csupán a nép, a haza, az ország az egyetlen szóbajövő közösség), másfelől pedig végrehajtja a megszólító és a megszólított prosopopeikus egyesítését, s így a beszélő problémátlanul kölcsönözheti oda arcát és hangját a közösségnek. A közösség tehát immár valóban a beszélő által, az ő álarcában kesereg, sír és kiált (ahogyan a Rimay-vers zárlata javasolta) – de hangsúlyozottan nem Istenéhez.⁴¹ A Rákóczi-nóta retorikai struktúrája voltaképpen visszatérés a Rimay-vers önmagába forduló, az isteni meghallgatás lehetőségével még nem számoló ötödik strófájához: ennek a közös nemzeti panasznak maga a panaszos nemzet a tulajdonképpeni egyetlen közönsége. Ha Rimay versének zárlatát, talán némi joggal, az „Istenedhez – velem” retorikai javaslatában látjuk összegződni, akkor azt mondhatjuk, hogy Rimay olyan összetett eljárásmódra biztatott, amit egészében véve nem csupán ő maga nem valósított meg, de amelynek elemeit később is először csak külön-külön sikerült a régi magyar irodalom ezen hagyományágának kidolgoznia: a Bónis Ferenc keservének az Istenhez való közösségi indíttatású (de nem prosopopeikus) odafordulást, a Rákóczi-nótának pedig a prosopopeikus (de nem Istenhez szóló) megszólalást. A két hagyományszál összefonásának, a paraklétoszi hang tulajdonképpeni kidolgozásának feladata pedig Kölcseyre maradt.

Újfalvi (az ecclesia [siralmas] panasza és az ország [siralmas] könyörgése)

És ez még akkor is így van, ha a régi magyar irodalom tágabb kontextusában teljes joggal fedezhetünk fel olyan hosszú életű, szívósan jelenlévő mozzanatokat, amelyek régtől fogva elősegítették és előkészítették ezt az oly nagy hatású, s oly meghatározó jelentőségű összefonódást. Aligha mellőzhető például, hogy a protestáns énekeskönyvek olyan központi fontosságú darabjai, mint, példának okáért Újfalvi Imre 1602-es, Debrecenben megjelent Keresztyéni énekek című gyűjteménye, bár tartalomjegyzéke által egészében véve elsősorban a hitgyakorlás konkrét alkalmaihoz igazodik,⁴² vegyes énekrészében azonban, többé-kevésbé következetesen, műfaji rendet követ. S ily módon – a hangvételre, s nem a konkrét tartalomra ügyelve - szorosan egymás mellé rendezi, példának okáért, a Siralmas panaszokat is: előbb az Ecclesiáéit majd Magyarországéit.⁴³ Noha teológiailag talán igen, de ideológiailag természetesen sohasem volt ellentét a nemzeti panasz és az Istenhez való siralmas könyörgés között: szoros összetartozásuk a korabeli gondolkodás közhelye. A két elem nyelvének és retorikájának összesimítása azonban alighanem jelentős részben mégiscsak a protestáns énekeskönyvek Kölcseyig, sőt, bizonyos (például politikai) regiszterekben máig ható teljesítménye.

Összegzés (szomorú himnuszok)

Hogy végezetül magam is egy történet-kivonattal éljek: jelen vizsgálódásból úgy látszik tehát, hogy Balassi Bálint bizonyítandó laudatív megszólításainak Rimay János versében lezajló panaszos szövegkörnyezetbe történő áthelyeződése legalább olyan szívós, „tartós kohéziójú”⁴⁴ konstrukciónak bizonyult, mint a retorikai szerkezetet hibátlanul és látványosan összegző rímtoposz maga.⁴⁵ Az önmagunkhoz szóló saját közösségi panasz retorikai zsákutcájából Rimay kiútként az Istenhez fordulás és a képviselet retorikai szituációját és mintázatát kínálta fel, anélkül azonban, hogy saját szövegében konkrét szövegpéldát adott volna rá. Az Istenhez való közvetítői odafordulás illetve a képviselő által történő közösségi beszéd rutinjai ezért később, és külön-külön hagyományszálak által alakultak ki (az elsőre a Bónis Ferenc keserve, a másodikra a Rákóczi-nóta lehet a példa), amelyek utóbb, a protestáns énekeskönyvek rendjének előkészítő munkája után, Kölcsey Hymnusának paraklétoszi hangütésében fonódtak össze végképp, s immár szinte szétszálazhatatlanul, maradandó mintát kínálva fel a (magyar irodalmat talán egészében is jellemző) patetikus nemzeti panaszosságra.⁴⁶

Nos, véleményem szerint röviden nagyjából így (elsősorban tehát a szomorúságra való hajlam nagy erejű retorikai kereteinek viszonylag korai kiépülése és megszilárdulása által) történhetett meg, hogy bár, a közismert történet szerint, a világ nemzeti himnuszai között két nagyon szomorú is van, ám – hogy, hogy nem – a másikat is egy magyar ember írta.⁴⁷

Hivatkozások

Ács Pál–Székely Júlia: „Mit jegyez ez a kép?”. In Mint sok fát gyümölccsel…, (Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére.), szerk.: Orlovszky Géza, Bp., ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 1997, 29–33.

Assmann, Jan, A kulturális emlékezet (írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban), ford. Hidas Zoltán, Bp., Atlantisz, 1999, 273–285.

Balázs Mihály, A Katonaének elemzéseinek mérlegelése, Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2005, 1, 51–62.

Bán Imre, Egy rím életrajza, Árkádia, Debrecen, 1978, 137–143.

BC = Balassa-kódex, közzéteszi Kőszeghy Péter, előszó, átírás, jegyzetek: Vadai István, [Hasonmás és betűhű átírás], Bp., Balassi Kiadó, 1994.

Bene Sándor, Szövegaktus, ItK, 2003, 6, 628–702.

Böszörményi Ede, Nemzeti énekeinkről, Confessio, 2003, 3, 39–42.

Budai Ferenc, Magyar Ország polgári históriájára való lexicon a XVI. század végéig, I–III, Nagyvárad, Máramarosi Gottlieb, 1805. I.

Culler, Jonathan, Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000, 3, 370–389.

Csetri Lajos, Egy Csokonai-vers keletkezéstörténetéhez (A reményhez), ActHistLittHung, 13, Szeged, 1973, 21–32.

Dávidházi Péter, A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya, Alföld, 1996, 12. 66–80.

Dávidházi Péter, Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára, Bp., Argumentum, 1998.

Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése (Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet), Bp., Akadémiai–Universitas, 2004.

de Man, Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás, ford. Fogarasi György, Pompeji, 1997, 2–3, 93–107.

Genette, Gérard, Az elbeszélő diszkurzus, ford. Lovas Edit–Sepeghy Boldizsár, in: Az irodalom elméletei I, szerk. Thomka Beáta, Pécs, 1996, 61–98.

Gerézdi Rabán, Balassi Bálint utóélete, ItK, 1968, 4, 401–410.

Handbuch der ungarischen Poesie, I–II, In Verbindung mit Julius Fenyéry, hrsg. Franz Toldy, Pesth und Wien, G. Kilian und K. Gerold, 1828.

Harsányi István–Gulyás József, Régi magyar versek a sárospataki könyvtárból, ItK, 1917, 336–340.

Havas László: Költői időszemlélet a későreneszánsz és a barokk határán, ItK, 1982, 667–677.

Imre Mihály, Egy rímtoposz históriája (nép – szép – kép – ép…tép) ItK, 1984, 399–426.

Imre Mihály, „Magyarország panasza” – A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában (Csokonai Könyvtár 5.), Debrecen, Kossuth, 1995.

KFMMV = Kölcsey Ferenc Minden Munkái (Versek és versfordítások), s. a. r. Szabó G. Zoltán, Bp., Universitas, 2001.

KKK = A kuruc küzdelmek költészete, szerk. Varga Imre, Bp., Akadémiai, 1977.

Kiss Gy. Csaba, Nemzeti és vallási identitás a közép-európai nemzeti himnuszokban, Hitel, 1999. január, 72–80.

Klaniczay Tibor, Hozzászólás Balassi és Rimay verseinek kritikai kiadásához, MTA I. OK, 1957 (XI), 265–338.

Kovács Sándor Iván, A reneszánsz verskompozíció és felbomlásának néhány példája Rimaynál, ItK, 1970, 500–503.

Kölcsey Ferenc Összes Művei, I–III, s. a. r.: Szauder Józsefné–Szauder József, Bp., Szépirodalmi. 1960. I.

Merényi Varga László, Rimay János: Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlássán s fogyássán, in A régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Bp., Akadémiai, 1979, 181–200.

Mészöly Gedeon, Kölcsy Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje, Bp., 1939.

MKMF = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században (A Szegeden 2003-ban megrendezett régi magyar irodalmi konferencia előadásai), szerk. Ötvös Péter–Pap Balázs–Szilasi László–Vadai István, Szeged, 2005.

Ottlik Géza, Hajnali Háztetők – Minden megvan, Bp., Európa, 1994, 113–132.

Péczely László, A Rákóczi-nóta, in Rákóczi tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 1980, 543–559.

RÖM = Rimay János Összes Művei, összeállította Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai, 1955. (A továbbiakban: RÖM.) Nr. 37. 83-84.

Szabó G. Zoltán, Kölcsey Hymnusáról, ItK, 1998, 114–144.

Szemere Pál munkái I–III, s. a. r.: Szvorényi József, Bp., Franklin, 1890, II.

SzépLitAj = Szépliteratúrai ajándék című folyóirat 1821-ben megjelent száma.

Szigeti Csaba, A Rimay-vershagyomány a XVII. században, ItK, 1982, 5–6, 614–619.

Szigeti Csaba, Appendix Balassiana (Kronológia, tradíció, hagyománytudat a XVII. századi Balassi-követő nemesi műköltészetben), ItK, 1985, 6, 675–687.

Toldy Ferenc, A magyar költészet története I–II, Pest, Heckenast Gusztáv, 1854.

Újfalvi Imre, Keresztyéni énekek, Debrecen, 1602 (Bibliotheca Hungarica Antiqua, XXXVIII), fakszimile: Kőszeghy Péter, kísérőtanulmány: Ács Pál, Budapest, Balassi, 2005.

Varjas Béla, Balassi és a hárompillérű verskompozíció, ItK, 1970, 479–491.

Varjas Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., Akadémiai 1982.

Voigt Vilmos, A modern himnuszok, 2000, 1995. március, 43–52.