Szigeti Molnár Dávid

A félreértett ismeretlen
Frissítő szempontok a Rákóczi-eposz értelmezéséhez

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Az eredetileg cím nélküli Rákóczi-eposz, amely a kora újkori Erdély legnagyobb hadi vállalkozását, az 1657. évi lengyelországi hadjáratot és annak előzményeit állítja középpontba, barokk irodalmunk nevezetes produktuma.

A csak 20. századi másolatokból ismert mű keletkezési idejét többféleképp határozták meg, azt azonban – tudomásom szerint – valamennyi irodalomtörténész elfogadta és elfogadja ma is, hogy az utolsó történeti esemény, amelyre a históriás ének utal, a podóliai vár, Kamieniec eleste, ami 1672. augusztus 26-án következett be. Ez tehát a legbiztosabbnak látszó terminus post quem.

Nemcsak az „eposz” pontos keletkezési ideje ismeretlen azonban előttünk, hanem szerzője is. Orlovszky Géza találó megfogalmazását is felhasználva: legfeljebb csak „fantomképet” lehet alkotni róla: katolikus volt, ifjú korától írt verseket és „maga is részese volt az eseményeknek”, legalábbis legtöbbjüknek, első személyben mondja el ugyanis a történéseket. (Alszeghy 1958, 524) Mondhatná erre bárki, hogy ez csupán retorikai eszköz, ám onnan tudjuk, hogy nem erről van szó, hogy az író külön hangsúlyozza, amikor nem vett részt egy eseményben. Így például azt sem hallgatja el olvasói elől, hogy ő maga az 1653. évi moldvai hadi vállalkozásnál nem volt jelen. (Keserű és Szigeti 1988, 58)

Mindez azért válhat igen fontossá, mert igencsak leszűkíti a lehetséges szerzők körét a költőnek az a megnyilatkozása, miszerint egyike volt azoknak, akik a lengyel háború végnapjaiban – az erdélyi fősereget elhagyva – a rémisztő tatár sereg elől „kiszöktek” az akkori fejedelemmel, II. Rákóczi Györggyel Lengyelországból. Sajnos, arról megoszlanak az egykorú források értesülései, hogy a fejedelmet hány lovas kísérte ekkor. Amíg Bethlen János történetírása szerint Rákóczi 300 fős kísérettel tért vissza Máramarosba, addig más kútfők alig két tucat főről beszélnek. (Bethlen 1993, 28) Elgondolkodtató, hogy egy Ivanics Mária által idézett levélben IV. Mehmed Giray kán szerint is 15 emberével szökött meg az éj leple alatt a fejedelem. (Ivanics 2007, 1492) A források ellentmondását úgy lehet feloldani, hogy számolni kell a körülbelül 20 főnemes azon szolgáival is, akiknek lova még bírta az utat. Amikor az egyik legfényesebb kísérettel hadba vonuló Rhédei László azt írja, hogy „csak magam huszad magammal szaladtam ki”, azt Ivanics sem úgy értelmezte, hogy húszan tértek vissza összesen Erdélybe, hanem úgy, hogy a szolganépéből sikerült húsznak megmenekülnie. (Ivanics 2007, 1492; Rédei 1871, 13) Sajnos, Rákóczi teljes kíséretét senki sem írta össze. Szalárdi János, az ő nyomán Enyedi István és Kornis Gáspár jóvoltából azért ismert egy-egy „listácska”. Ezek az alábbi neveket említik: Rhédei László, Petki István, Bakos Gábor, Mikes Mihály, Gyulaffy László, Kapy György, Ebeni István, Bánffy Dénes, Bethlen Farkas, Bethlen Gergely, Szentpály János, Teleki Mihály, Rhédei Ferenc, Bánffy Kristóf, Haller Pál, Haller János és Barkóczi István. (Enyedi 1994, 93; Kornis 1982, 328; Mordovin 2009, 395; Szalárdi 1980, 383)

Az utóbbi három név azért érdekes, mert attól a Kornis Gáspártól származik, aki a Rákóczi-eposz egyik feltételezett szerzője. Mint ismeretes, Szigeti Csaba és Varga Imre Felvinczi Zsigmondban, Szakolczai Attila és Orlovszky Géza pedig Kornisban kereste az író személyét. Az előbbi sejtés azon alapul, hogy Felvinczi elkobzott jószágairól 1707-ben leltárt készítettek, s ebben említés történik Erdélyországa Lengyelországban való expedíciójának magyar versekkel való leírása címmel egy olyan műről is, amelyet Szigeti nyomán többen a Rákóczi-eposszal azonosítanának. (Keserű és Szigeti 1988, 8–9.) Erre nézve még maga Varga is igazat látszik adni Szigetinek, pedig épp ő az, aki Felvinczi életrajzának megírásakor idézi Gyöngyösi Keményiászából azt a versszakot, amely kizárja Felvinczit a lehetséges szerzők közül. (Varga 1977, 703; Varga 1989, 721)

„Volt ez belső s meghitt szolgája Keménynek,
A Lengyelországban hogy veszni menének,
Honn hadta, s rábízta gondját mindenének,
Hivatalosan is megfelelt tisztének.”
(Gyöngyösi 1999, 103) (Kiemelés tőlem: Sz. M. D.)

Kérdés persze, hogy Kornis részt vette-e a lengyel vállalkozásban. Ezt ma csakis az a lista igazolhatná, amelyet Kemény János még a tatár fogságban állított össze, feltehetően a környezetében lévő rabokról. (Ivanics 2007, 1494; Magyari 1905, 480–484) Erre ugyanis Kemény felvette Kornis nevét. Csakhogy e följegyzések hitelességét többen megkérdőjelezték. Monok István szerint érthetetlen, hogy Cseffei László is itt szerepel mint rab, mert 1657–1658 folyamán csaknem minden hónapban Erdély különböző helyeiről írt leveleket. (Monok 1988, 644–645) Nem kevésbé váratlan, hogy a lista Haller Gábor nevét is említi, ugyanis ő szintén nem indult el a lengyelországi hadjáratra. (Szabó 2008, 142) De tartalmazza például azok neveit is, akik hazavágtattak. Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a dokumentumot gondatlanul közölték. Elég csak Haller életkorára pillantani vagy azt szemrevételezni, hogy Kornis neve azok között található, akik „Erdélyben lakott és lakó özvegy emberek és ifjak, kik boldogul szabadon Erdélyben, mint hal (a) vízben, élnek, kik tatár kézben tetszések ellen rabul tartatnak”. Ez teljesen értelmetlen, olyan mintha két különböző mondatot vontak volna össze! Minthogy pedig ezek alapján Kornis akár Erdélyben is lehetett és a kánságban is, az a javaslatom, hogy a Rákóczi-eposz szerzőjét – újabb adatok előkerüléséig – süllyesszük vissza abba a névtelenségbe, amelybe ő maga is burkolódzott.

*

A Rákóczi-eposz öt részre oszlik, a mű cselekményének tengelyében a negyedik szakasz található. Ez Rákóczi 1657. évi „Blitzkrieg”-jét ismerteti. Kifejezetten a lengyelországi hadjáratot illetőleg tulajdonképp nem maradt ránk más verses termék, ráadásul ez a szöveg forrásértékkel is bír. Ehhez képest igen hálátlan szerepet osztottak rá az irodalomtörténészek: minthogy jegyzetében Dézsi Lajos, a szegedi magyar irodalomtörténeti tanszék professzora „II. Rákóczi György eposzaként” emlegette e históriás éneket, mindenki a Zrínyiásszal állította és állítja ma is szembe, s ebből az egyenlőtlen küzdelemből sosem kerülhet ki győztesen. (Dézsi 1927, 23) Az alábbiakban arra teszek szerény kísérletet, hogy lehámozzam róla a Szigeti veszedelmet, s első részét anélkül értelmezzem.

Bár a Rákóczi-eposz csakugyan hasonlóan kezdődik, mint Zrínyi „eposza”, hiszen mindkettő szembeállítja a „tűzbe hágó” ifjúságot a férfikorral, folytatásában nagyon is eltér tőle. (Szakolczai 1985, 138) Személyes hangú első részében ugyanis (amelyet a legfrissebb, elektronikus kiadásban nem voltak restek invokációnak nevezni), egy „terjedelmes, memoárszerű, vallomásos párbeszédben” a költeményeit egy barátja bírálatának hatására magába fojtó szerző igencsak bőbeszédűen elmondja, hogy megjelent előtte egy kezében madarat tartó istenasszony, aki – nem sok választást engedve neki – felszólította, hogy „bánatos verseivel” szolgálja hazáját. (Lukács és Orlovszky; Nagy 2000, 197–223)

Ez – az egyébként tudtán kívül Rimayul is tudó – istenasszony a fő textuális esemény szerint a pogány Pallasz Athéné/Minerva (hiszen a poéta a bölcsességnek istenasszonyaként mutatja be őt), a lapszéli szerzői megjegyzések szerint azonban – nem kissé meglepően – a keresztényi és vele nehezen azonosítható isteni kegyelem, Malaszt. (Keserű és Szigeti 1988, 241) Hogy kettejük párosítása az irodalomtörténészeknek sem könnyen elképzelhető, azt legjobban talán Orlovszky feltételezése érzékeltetheti, aki szerint a Malasztnak olvasati hibának kell lennie, s ennek folytán helyére Pallaszt kellene állítanunk. E javaslatát, hiába is ötletes, megszívlelni nem nagyon szabad, a „P” és „M” betűk ugyanis különbözőségük folytán nehezen téveszthetőek össze, különösen nem háromszor egymás után. Épp ezért egyáltalán nem helyes eljárás, hogy – szövegkritikai apparátus nélkül – konjektúrát közlünk a főszövegben, Pallásra javítva Malasztot a legjobban hozzáférhető internetes kiadásban. (Lukács és Orlovszky) Már csak azért sem, mert az egymásra nem építő 20. századi másolatok mindegyikében a Malaszt kifejezést találjuk a históriát kísérő margószövegben. (Alszeghy 1958, 518; Keserű és Szigeti 1988, 35, 36, 38)

Mielőtt megpróbálnám megválaszolni, hogy lehet-e „hadvezérlő” Pallasz Malaszt, azaz, a perszonifikált kegyelem, nem kerülheti el a mi figyelmünket sem, hogy az istenasszony – „malasztsága” nélkül is – bizarrnak, első látásra talán valamiféle keveréklénynek, kimérának tűnhet. Mintha Pallasz Athénét a szerző az általa legyőzőtt, szintén Pallasznak nevezett gigász („termet”) és Hermész vagy Perszeusz alakjával („szárnyas láb”) is összeolvasztotta volna. Persze ez aligha lehetséges. Sokkal valószínűbb, hogy úgy kell inkább megközelítenünk őt, mint ahogy Bene Sándor Rimay múzsáját, Ilonát, akiről mindenki azonnal a trójai mondakör Helénájára asszociál, mégse feleltethető meg problémátlanul a bennünk élő toposzoknak. (Bene 2011, 271–339) Hogy a Rákóczi-eposz sem a mai köztudatban elfogadott Pallasz Athéné-képet közvetíti, azt leginkább talán az érzékelteti, hogy Pirnát Antal egyenesen A filozófia vigasztalása című mű kezdő szituációjából eredeztette volna őt: ahogy feje búbjával a Filozófia istenasszonya Boethiusnál az ég boltját veri, úgy a Rákóczi-eposzban is Pallasz Athéné fejét az egek érik:

„Nincs termet hasonló, tőle méltán félek,
Emelkedvén, néha fejét érik egek,
Szárnyas lábaival nyom tengert és földet,
Így szívemben: »Uram, erről mit remínlyek?«”
(Keserű és Sziget 1988, 240–241, 35)

Pirnát feltevésével azonban az a probléma, hogy a két istennő leírása semmi másban nem hasonlít egymásra. Szembeötlő azonban, hogy a Rákóczi-eposz Pallasz Athénéje nemcsak eget verően magas, hanem szertelenül szép is, továbbá kellemes illatot áraszt és isteni teste ragyog, sőt, sugárzik. (Keserű és Szigeti 1988, 34) Ha ehhez hozzáveszem, hogy a poéta milyen beszédes érzelmi reakción esik át (olyannyira fél a hatalmas termetű istenasszonytól, hogy szívében szavait – nem kis meglepetésünkre – Pallasz Athénétől a keresztény Isten irányába fordítja), nem lehet kétségünk afelől, hogy a vers kezdő szituációja nem egyszerűen egy „előkészítő mitológiai fikció” vagy „fabulázás”, mint azt eddig gondolták, hanem a legtipikusabb alkotóelemekből összeállított epifánia-szcéna. (Petridou 2015, 32–42; Varga 1977, 739; Varga 1989, 720)

Ezért aztán különösen káros, hogy úgy adták ki legutóbb a költemény szövegét, hogy az első részt invokációnak nevezték át. (Lukács és Orlovszky) Ezzel ugyanis az a probléma, hogy amíg az invokáció (segítségül hívás) az aposztrophénak – hagyományosan az eposzokban előforduló – egyik speciális fajtája, addig az epifánia Georgia Petridou meghatározása alapján egy istenségnek az egyes ember vagy az emberek egy csoportja előtti álomban vagy éber valóságban, válságkörülmények közötti vagy vallásos összefüggésben való megjelenését, manifesztálódását fejezi ki. (Petridou 2015, 2) Jelentős különbség tehát a kettő között, hogy az epifánia esetében nem (feltétlenül) hívják segítségül az adott isteneket, az adott múzsát, Istent vagy Szűz Máriát stb. (vegyük észre, hogy a Rákóczi-eposzban sincs semmiféle olyan fohászkodás, mint Zrínyinél!), azok különböző formában saját maguktól is megjelenhetnek.

Petridou – elődjei nyomán – az isteni epifánia hét fajtáját feltételezte az ókori görögök vallási tudatában. (Petridou 2015, 29) Ezek egyike a Rákóczi-eposz első részét is szcenírozó antropomorf epifánia, amelynek folyamán a halhatatlan lényeknek – a kezdetektől fogva a hollywoodi szuperprodukciókig – olyan testi fiziognómiájuk és rendkívüli tulajdonságaik lehetnek, mint például extrém magasságuk:

„S most, testére felöltve ruháit, az isteni úrnő
állt meg a sátorban, s a magas szépmivü tetőig
ért feje, és ragyogott arcárol az isteni szépség,
mint amilyen mindig fénylik koszorús Küthereián.” (Devecseri 1981, 83) (Kiemelés tőlem: Sz. M. D.)
(Homéroszi himnuszok, Aphroditéhoz)

„…az istennő a küszöbről fölmagasult most,
mennyezetig, megtöltve az ajtót isteni fénnyel.
Eltöltötte a tisztelet és a csodálat, a sápadt
félelem is Metaneirát, és átadta a széket.” (Devecseri 1981, 37) (Kiemelés tőlem: Sz. M. D.)
(Homéroszi himnuszok, Démétérhez)

Ezek alapján biztosnak látszik tehát, hogy nem Pallasz Athéné és Pallasz összemosásáról vagy az előbbi egyik állandó jelzőjének, a sztheniasznak (Σθενιας – hatalmas ’erős’) a félreértéséről van szó.

Az istennő méreteinek magyarázatára azonban szárnyas lábakkal való megjelenítése miatt sem zárhatunk ki egy másik lehetőséget. Erről az ábrázolásmódról Cicerónál olvashatunk Az istenek természetében:

„Az első Minerváról már fentebb elmondtuk, hogy Apollo anyja; a másik a Nílustól született, s Egyiptomban a saisiak tisztelik; […] az ötödik Pallas gyermeke, s – mint beszélik – elemésztette atyját, aki megpróbált erőszakot elkövetni szüzességén; szárnyas saruval szokták ábrázolni.” (Cicero 2004, 149) (Kiemelés tőlem: Sz. M. D.)

Ióannés Tzetzés főművéből, amelyet a „legposztmodernebb” ókori költeményhez, Lykophrón Alexandrájához készített, arra is fény derül, hogy a 12. század legtudósabb bizánci költő-filológusa szerint azért van Athénének szárny a lábain, mert amikor saját apját szüzességét féltve megölte, nemcsak bőrét öltötte fel mint aigist, hanem szárnyait is lábaihoz illesztette. (Fowler 2013, 66; Graves 1970, 64; Tzetzés 2017, 179) Olyan mítoszvariációt rögzített tehát kiváló alaposságú művében Tzetzés, amelyben az óriás szárnyának arányosnak kell lennie Athéné testével, legalábbis egy naiv logika szerint. Persze a Tzetzés-recepció a 17. századi Magyarországon és Erdélyben finoman szólva sem volt fellendülőben, viszont Ciceróra hivatkozva a görög-római hitvilág istennőinek életrajzait megíró Boccaccio, vagy a 16. századi mitográfusok, „az összehasonlító vallástudomány megalapítói”, például Cartari, Giraldi is számol ezzel a leírással és a Natalis comitis mythologiaeben is megtalálható. (Boccaccio 1998, 493; Cartari 1608, 351; Giraldi 1565, 290; Natalis 1568, 90)

Érdekesebb ennél, hogy Petridou az epiphániák egy kis hányadát költői epifániának nevezte, s ezen belül két csoportot különböztetett meg. Az egyiket a költészetbe való bevezetésként, beavatásként írja le, a másik pedig arra irányul, hogy észlelője költői művészetét szabályozza, ars poeticáját formálja. (Petridou 2015, 214–221, 222–226) Minket csak ez utóbbi érdekel, ugyanis ebben az esetben már olyan beavatott művészek az epifánia címzettjei, mint a Rákóczi-eposz szerzője is, s az istenségek vagy múzsák már csak azért jelennek meg nekik, hogy kifejezzék érdeklődésüket költeményük megírása iránt, vagy hogy kezdeményezzék, hogy más irodalmi műfajjal próbálkozzanak, esetleg hogy műveik közzétételére bátorítsák a költőket stb. (Petridou 2015, 222) Ugye érzékeljük abban a költői öntudatot, hogy a szerző ezt választja a kettő közül? A poétikus epifániának erre az esetére egyébként Petridou számos példát hozott, s a régi magyar irodalom köréből is könnyen tudnék ilyeneket mondani, ám most két fontos következtetést kell levonnunk. (Petridou 2015, 222) Az egyik, hogy a Rákóczi-eposz első része egy költői epifánia, a másik pedig, hogy Pallás igenis lehet Malaszt, ugyanis olyan kegyet, isteni kegyelmet személyesít meg, amely fölrázza hallgatásából a poétát és ars poeticáját megformálva írásra ösztönzi:

„Keseregj, sírj, kiálts égben az Uradnak,
Bánatos verseket ez próbák kívánnak.”
(Keserű és Szigeti 1988, 35)

Minderről végérvényesen a Rákóczi-eposz 113. sora győzhet meg mindenkit, ahol nem akárhogy, hanem az áldott Istennek biztató erejeként, azaz, valamiféle malasztként titulálja a költő Pallasz Athénét. (Keserű és Szigeti 1988, 37) Nem paratextuális tehát a két alak összekapcsoltsága, mint azt eddig állították.

Mindezek alapján azt szeretném hangsúlyozni, hogy ha a Rákóczi-eposz szerzője mintául is használta művéhez a Szigeti veszedelmet (ami abban a formában azért igencsak kétséges, ahogy Szakolczai állította), Zrínyi hatása akkor sem látszik „agyonnyomni” őt. (Szakolczai 1985, 144) Sőt! Nagyon is úgy tűnik, hogy egy teljesen másfajta irodalmi hagyományt képvisel, s ezért méltán érdemli meg azt, hogy művét ne értsük félre minduntalan a Zrínyiász nyomán.

Hivatkozások

Alszeghy Zsolt, A Rákóczi-eposz, ItK, 62(1958/4), 517–524.

Bene Sándor, Rimay múzsája, ItK, 115(2011/3), 271–339.

Bethlen János, Erdély története 1629–1673, fordította P. Vásárhelyi Judit, az utószót és a jegyzeteket írta Jankovics József, a mutatókat összeállította Jankovics József és Nyerges Judit, Bp., Balassi, 1993.

Boccaccio 1998 = Tutte le opere di Giovanni Boccaccio, VII–VIII, a cura di Vittorio Zaccaria, Milano, Arnoldo Mondadori Editore S. P. A., 1998.

Cartari 1608 = LE IMAGINI Degli Dei degli Antichi, Del Signor Vincenzo Cartari Regiano… In Padoa appresso Pietro Paulo Tozzi librario 1608.

Cicero, Marcus Tullius, Az istenek természete, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Havas László, Szeged, Lazi, 2004.

Devecseri 1981 = Homéroszi himnuszok, fordította Devecseri Gábor, illusztrálta, Papp Oszkár, Bp., Európa, 1981.

Dézsi Lajos, Hazai elbeszélő források: A történeti tárgyú szépirodalom, Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1927.

Enyedi István, II. Rákóczi György fejedelem lengyelországi útjának és háborújának alkalmatossága: Részlet „Occasio suscepti itineris et belli Principis G. Rákóczi II. in Poloniam” című munkájából = Apa és fiú 1630–1661, Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László, bevezette Asztalos Miklós, Bp., Akadémiai, 1994 (Erdély öröksége V.: Erdélyi emlékírók Erdélyről), 79–104.

Fowler, Robert L., Early Greek Mythography, II, Oxford, Oxford University Press, 2013.

Giraldi 1565 = DE DEIS GENTIVM LIBRI SIVE SYNTAGMATA XVII. Quibus varia ac multiplex Deorum Gentium Historia, Imagines ac Cognomina, plurimáque simul multis hactenus ignota explicantur, clarissiméque tractantur: LILIO GREGORIO GYRALDO Ferrariensi Auctore. LUGDUNI, Apuad haeredes Iacobi Iunctae. M. D. LXV.

Graves, Robert, A görög mítoszok, fordította Szíjgyártó László, szakmailag ellenőrizte Falus Róbert, Bp., Európa, 1970, I.

Gyöngyösi István, Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Jankovics József és Nyerges Judit, az utószót írta Jankovics József, Bp., Balassi, 1999 (Régi Magyar Könyvtár: Források 10.).

Ivanics Mária, Rabszerzés és rabkiváltás a Krími Kánságban a 16–17. században: (Az 1657. évi lengyelországi hadjáratban fogságba esett erdélyiek történetéhez), Századok, 141(2007/6), 1483–1514.

Keserű és Szigeti 1988 = Ismeretlen szerző, Rákóczi-eposz, sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Szigeti Csaba, az utószót írta és a képeket válogatta Keserű Gizella, a kötetet szakmai szempontból Klaniczay Tibor és Péter Katalin nézte át, Bp., Európa, 1988 (Bibliotheca Historica).

Kornis 1982 = Magyar emlékírók 16–18. század, a válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Bitskey István munkája, Bp., Szépirodalmi, 1982 (Magyar Remekírók), 322–342.

Lukács és Orlovszky = [Rákóczi-eposz], a szöveget átírta Lukács Katalin és Orlovszky Géza, szerkesztette Orlovszky Géza.

http://magyar-irodalom.elte.hu/syrena/texts/rakoczi.html

Magyari Károly, Adatok Kemény János életéhez, Magyar Történelmi Tár, 6(1905), 469–497.

Monok István, Cseffei László 1592–1662, Századok 122(1988/4), 622–647.

Mordovin Maxim, Petki István, II. Rákóczi György főudvarmestere = Szerencsének elegyes forgása: II. Rákóczi György és kora, szerkesztette Kármán Gábor és Szabó András Péter, h. n., L’Harmattan – Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2009, 373–422.

Nagy Levente, Időszerkezet és individuumszemlélet három 17. századi magyar eposzban (Szigeti veszedelem, Kemény János emlékezete, Rákóczi-eposz), ItK, 104(2000/1–2), 197–223.

NATALIS COMITIS MYTHOLOGIAE, SIVE EXPLICATIONVM FABULARVM LIBRI DECEM. VENETIIS MDLXVIII.

Orlovszky Géza, Zrínyi követői = Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémiai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek), 232–243.

Petridou, Georgia, Divine Epiphany in Ancient Greek Literature and Culture, Oxford, Oxford University Press, 2015.

Rédei László Történeti maradványai 1658–1663, közli Nagy Iván, Magyar Történelmi Tár, 17(1871/1).

Szabó András Péter, Haller Gábor – egy 17. századi erdélyi arisztokrata életpályája, 2008.

http://doktori.btk.elte.hu/hist/szaboandras/diss.pdf

Szakolczai 1985 = Szakolczai Attila, Zrínyi-reminiszcenciák a „Rákóczi-eposz”-ban, Zrínyi-dolgozatok, 2(1985), 129–149.

Szalárdi János Siralmas magyar krónikája, h. n., Magyar Helikon, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Ferenc, a képanyagot Rózsa György válogatta, a kötetet szakmai szempontból Makkai László nézte át, a mutatókat Rosonczy Ildikó állította össze, 1980 (Bibliotheca Historica: Történelmi és művelődéstörténeti sorozat).

Tzetzés 2017 = Lykophrón, Alexandra Tzetzés magyarázataival, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Fehér Bence, Máriabesenyő, Attraktor Kft., 2017 (Fontes Historiae Antiquae).

Varga 1977 = A két Rákóczi György korának költészete (1630–1660), sajtó alá rendezte Varga Imre, Bp., Akadémiai, 1977 (Régi magyar költők tára: XVII. század 9.).

Varga Imre, Ismeretlen szerző: Rákóczi-eposz, ItK, 93(1989/5–6), 720–722.