Orlovszky Géza

Zrínyi követői

Megjelent: Magyar irodalom, főszerkesztő Gintli Tibor, írták Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Bp., Akadémai, 2010 (Akadémiai Kézikönyvek) 232–243.

Arany János a Szigeti veszedelem szerzőjét magányos, követők nélküli zseninek látta: „Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá. […] [M]ég egyre ott áll zordon fenségében; arra nézve, mi benne jeles, nagyszerű: nem követve, meg nem haladva, utol nem érve senkitől.” (Arany 1968, 421.) Annyiban igaza van a Toldi-trilógia költőjének, hogy a heroikus barokk eposz rendkívül magas rendű elvárásrendszerének megfelelő magyar nyelvű alkotás Zrínyi után már nem született a 17. században. Követői, utánzói azonban, ha nem is nagy számban, de támadtak. Az Adriai tengernek Syrenaia megjelenése után alig két évvel, ugyanannál a bécsi kiadónál nyomtatta ki Listius László saját Magyar Márs című verseskönyvét, amelylyel gátlástalanul lemásolta Zrínyi poétikai koncepcióját. (RMKT XVII, 12., 1987, 111–118. sz.) Még kötetének tipográfiai megjelenésében, mellékleteiben, a versek elrendezésében is a Syrena-kötetet utánozta. Munkáját a magyar rendeknek ajánlotta. Díszes címlapmetszetet helyezett az élére, a mohácsi csatavesztésről írott Clades Mohachianae (Mohácsi veszedelem) című eposzát rövidebb, lírai darabok közé vegyítette, a végére Peroratiót, királyepigrammákat, Mária-himnuszt helyezett. Témául történelmi jelentőségű eseménysort választott – Tasso és Zrínyi tanácsa szerint – a félmúltból. Mohácsi veszedelmét ellátta eposzi kellékekkel, azonban itt már a tehetség és a koncepció hiánya kezd kiütközni. Vontatott, hosszadalmas mitológiai seregszámlával és a hírnévről való elmélkedéssel indít. Ezután kerül sor az invokációra, amelyben a magyar katonai géniuszt idézi meg az idők távolából:

Hol vagy te Magyar Márs, régi vitéz társ, Bellona szeretője,
Vérszomjúzó Pallás, mint egy erős Atlás, egek felemelője,
Magóg nemzetének, szkítiai vérnek te vagy-é segétője?

A cselekmény vontatottan indul meg, nincs propozíció, nincs isteni beavatkozás, az Isten ostora motívuma csak általánosságban jelenik meg, Szulimán saját elhatározásából indítja meg a hadjáratot. A műnek nincs „eposzi alapeszméje”, a középkori Magyar Királyság bukását egyszerűen a szerencsétlen körülmények okozzák. A műnek nincsenek hősei: Szulimán, II. Lajos színtelen, motiváció nélküli figura. A történelemkönyvekből vett alakokat nem egészíti ki fiktív hősökkel. Hiányoznak a csodás elemek, nincs szerelmi szál – sőt egyáltalán nincs női szereplő –, és nincsenek kalandos epizódok. A történet menete lineáris és szolgaian követi Brodarics István latin Mohács-emlékiratát. Mindez formátlanná és befogadhatatlanná teszi a hőskölteményt. Listius narrációjának legzavaróbb eleme, hogy a cselekményről folyamatosan és indokolatlanul elfeledkezve hosszadalmas kitérőkbe bocsátkozik. Ezek vagy részletező leírások, vagy – rosszabb esetben – mitológiai és történelmi exemplumok végtelen sorozatával kiegészített elmélkedések, többnyire a szerencse forgandó voltáról. Az embernek az az érzése, hogy mondanivalójának hiányát mechanikus eszközökkel próbálja elleplezni, és – mint Karinthy kalandregényírója – egy ütközet mozgalmas jelenete közben felüt egy enciklopédiát, és nekilát megverselni belőle néhány szócikket. A teljes III. éneket a történelmi Magyarország és Erdély tájegységei leírásának szenteli. A katalógusszerű felsorolások lehetőségeit nem képes kihagyni. Követi Zrínyi eljárását, aki eposzához Attilát és Budát megszólaltató epigrammát csatolt. Listius epigrammái azonban hat versszakosak, és Attilától saját uralkodójáig, IV. Ferdinándig minden egyes királyt, sőt a kormányzókat és a hét vezért is megverseli. Az így előállított sorozat a magyar arisztokrácia körében ekkor divatossá váló hősgalériák koncepcióját idézi fel. Hasonlóan monumentális, üres helyet nem hagyó sorozatban festeti meg Esterházy Pál nádor családjának valóságos és elképzelt őseit egészen a honfoglalásig visszamenően. A Listius által kezdeményezett költői emlékművet, a magyar királyok virtuális hősgalériáját később Nádasdy Ferenc sokkal gazdagabb kiállítású kiadványban, a latin feliratos, rézmetszetes királyportrékat felsorakoztató Mausoleumban (Nürnberg, 1664) valósította meg.

Rossz választásnak bizonyult, hogy a Mohácsi veszedelmet négysarkú tizenkettesek – vagy valamilyen más, epikus versforma – helyett Balassi-srófákban írta meg. Ez az alapvetően lírai forma fárasztó ilyen terjedelemben, ráadásul kevéssé ökonomikus, egyetlen versszak kilenc rímet igényel. Sok az unalmas toldalékrím, a rossz asszonánc, a kínrím; a rímkényszer miatt gyakran bonyolódik nyakatekert megoldásokba: „Egy üstökös csillag föltámadt, ki villag, szivárványul az égen, / Isten reménségül, Noénak kit jelül helyheztetett volt régen; / Néked is példára s vitézi sorsodra adta ezt reméntelen.” (I, 41.) Zrínyi erőteljes, a téma hangulatát hajlékonyan követni tudó nyelvezetét, természeti hasonlatait, barokkos képalkotását hiába keressük a Magyar Márs lapjain.

Listius a való életben sokkal színesebb egyéniség volt, mint ahogy invenciótlan, vértelen kötete alapján ezt sejthetnénk. Régi erdélyi szász család sarjaként a királyi Magyarországon próbált szerencsét. Családi kapcsolatok, pártfogók egyengették az útját, 1655-ben – talán költői teljesítménye elismeréséül is – grófi címet szerzett. Zavaros birtokügyekben rokonaival hosszadalmas perekbe bonyolódott. Talán ez okozta vesztét: rebesgetni kezdték róla, hogy feleségét csak színleg tartja, valójában a saját neméhez vonzódik. (Ezt a „bűnt” a korabeli szóhasználat szodómiának nevezte.) A vádak egyre súlyosabb bűncselekményekről szóltak, úgy tűnik, pénzszerzés céljából alkímiai kísérletekbe bonyolódott – ezért természetesen ördöngösség hírébe is került. Listius azonban valóban súlyos dolgokat művelt: okleveleket hamisított, hamis pénzt vert, hatalmaskodott, gyújtogatott, és úgy tűnik fel, gyilkosságokat is elkövetett. Pártfogója, Wesselényi Ferenc mögé bújva többször sikerült elkerülnie a nyilvános felelősségre vonást, azonban 1661-ben Bécs városában elfogják, és fél év leforgása alatt elítélik és kivégzik.

Listius kétségtelenül sokat felfogott Zrínyi eposzi modelljének lényegéből, bizonyos pontokon próbált hozzá igazodni, azonban az invenció és az ambíció hiánya azt eredményezte, hogy könnyebb megoldásként az epikus hagyomány korábbi fejlődési szakaszához hátrált vissza, és így valódi barokk eposz helyett csupán túlméretezett verses históriát sikerült alkotnia. Listius László ha költőként nem is, de irodalmi alakként foglalkoztatta a 20. század irodalmárait. Radnóti Miklós életrajzi rádióesszéje regénybe kívánkozóan nagy formátumú kalandort, bűnözőt láttatott benne. Babits Mihály szép stílusimitáló szonettben idézte fel sorsát, a versbe bravúrosan beépítve Listius saját rímeit:

Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.

A Mohácsi veszedelemnél sokkal sikerültebb, kidolgozottabb, koncepciózusabb irodalmi programmal rendelkező mű a Rákóczi-eposz néven ismert közel ezer versszakból álló elbeszélő költemény. (Legjobb kiadása az Ó szelence [2004–2010, szerk. Orlovszky Géza)] hálózati szöveggyűjteményben:

http://szelence.com/kornis

.) A cselekmény II. Rákóczi György 1653. évi moldvai hadjáratától a fejedelem 1658-as hősi haláláig terjedő történelmi eseményeket öleli fel. A mű középpontjában álló Rákóczi fejedelem nem annyira eposzi hős, mint inkább nagyravágyásban vétkes, de bukásában felmagasztosuló tragikus figura. Alakja, sorsa előrevetíti a Tündérország-Erdély hamarosan beteljesülő tragédiáját is. A mű nem valódi eposz, de több históriás éneknél. A szerző kétségkívül jól ismerte a Szigeti veszedelmet, históriájának eposzi elemeit elsősorban onnan merítette. A történetformálás – Nagy Levente megfigyelése szerint – bizonyos mértékig a mártíréletrajzok bűnbeesés-bűnhődés-vezeklés-megtisztulás-megigazulás sémáját követi (Kovács 2000). A vérével a szászfenesi csatateret megfestő fejedelem az országa megváltásáért magát feláldozó, keresztény uralkodó archetípusának jellegzetességeit hordozza.

A mű keletkezését az 1670-es évek közepére tehetjük. A magát meg nem nevező szerző Kemény János környezetébe tartozó, katolikus vallású erdélyi főúr. Belső érvek alapján igen valószínű, hogy ez a katolikus erdélyi főnemes Kornis Gáspár lehetett. Kornisra teljes egészében ráillik a feltételezett szerzőről alkotott „fantomkép”; gyakorlott íróember, személyesen ismerte Zrínyi Miklóst, megfordult Csáktornyán, sőt, valószínűleg a diplomáciai összekötő szerepét is betöltötte a horvát bán és Kemény János között. Élete utolsó éveiben családja és Erdély történetéről moralizáló elmélkedésekkel kísért feljegyzéseket készített utódai számára. (Töredékesen kiadva: Magyar emlékírók… 1982, 322–342.) A kéziratok történelemszemlélete teljesen megfelel az eposzénak, sőt, néhány helyen tematikus egyezéseket is találhatunk. Ráadásul a Rákóczi-eposzban feltűnő az a kiemelt tisztelet, amellyel a szerző Kornis Ferencet (Kornis Gáspár apját) részesíti: „Magát az szerencse oly helyben állatta, / Holott vitéz Kornis Ferenc készen várta, / Mint egy unikornis vakmerő vadászra, / Úgy nemzete mellett életét nem szánja.”

Invokáció helyett a mű elejére egy 32 strófás előhangot illeszt, amelyben a vergiliusi „Ille ego…” gesztusával ifjúkori költészetét idézi fel. Mivel barátai túl komornak ítélik verseit, elhallgat. Azonban felbukkan Pallas Athéné, és felszólítja, költészetével szolgálja a hazáját:

Ha fegyvereddel nem szolgálhatsz hazádnak,
Holott ellenségi mint árvíz, úgy folynak,
Keseregj, sírj, kiálts égben az uradnak,
Bánatos verseket ez próbák kívánnak.

Figyeljük meg, ebben a kis, allegorizáló előjátékban a szerző „belepozicionálja” magát művébe: a vonakodó poéta a sértődött Akhilleusz vagy Delimán szerepében tetszeleg.

A mű céljául választott tárgy méltó az eposzi feldolgozásra. A négy énekre elosztott elbeszélés első három része a fejedelem három diplomáciai-hadi vállalkozását adja elő. A történet elején Erdély virágzó, békés ország:

Magyar vérből álló nemes Erdélyország,
Ékes fiaiddal valál, mint termett ág,
Negyven esztendeje ellenséged nem ládd,
Nagy boldogságodat bánta s félte világ.

Azonban a nyughatatlanság és a nagyravágyás hübrisze befészkeli magát a fiatal fejedelem szívébe. Ezt örömmel látja az alvilágban Pluto, s Klothót és Prozerpinát küldi az udvarba, hogy hízelgésükkel viszályt szítsanak. Ez annál könnyebb, mivel ott már a régi nemesség képviselői teljesen háttérbe szorultak: „Régi úri ágytól neveltetett nemzet, / Tudománnyal kiket Jupiter szeretett, / Nem támadhat rátok, mivel hátraesett, / Színnel, nem jó kedvvel ha visel is tisztet.” Isten szándéka is Erdély megbüntetése, ezért engedi, hogy a talpnyaló udvaroncok hódító hadjáratokra biztassák Rákóczit. Az első két vállalkozás, a Moldva és a Havasalföld elleni még sikerrel megy végbe. Mindez azonban csak növeli a fejedelem hübriszét, és immár Lengyelország trónjára vet szemet. Kornis szigorúan elítéli a vallási ürüggyel indított hódító háborút.

Szokása volt pedig Rákóczi nemzetnek,
Még lehetett, addig másokkal kötődtek,
Hitnek színe alatt hadakoztak; kiknek
Nem úgy religio, mint regio kellett.

A hadjárat során az erdélyi hadsereg demoralizálódik, az elkövetett embertelenségek miatt – templomok kifosztása, temető meggyalázása – az elszenvedett vereséget és a sereg tatár fogságba esését a narrátor méltó büntetésként ábrázolja.

Az eposz negyedik éneke függelékként illeszkedik az előzőkhöz. Ebben a valószínűleg utólag beillesztett szakaszban a bekövetkező romlás történelmi dimenziójából újraértelmezi Rákóczi fejedelem alakját, és a mű végén keresztény mártírként magasztalja fel:

Rákóczi vérétől ó, megfestett mező,
Gyalu s Fenes között sok nyavalyát szerző,
Soha magyaroktól el nem felejthető,
Hogy lehettél ilyen búval gyümölcsöző?

A Rákóczi-eposz minden szerkezeti szintjén tetten érhető Zrínyi imitációja. A cselekményt helyenként mulatságos közjátékok beiktatásával ügyesen irodalmiasítja. A szerelmi szálat a fejedelem és Báthori Zsófia kapcsolata képviseli; a szerző alkalmat talál arra is, hogy a női szépséget részletező leírásokban ünnepelje. Jól ismeri az eposzi hagyományt, saját tevékenységét azonban bizonyos mértékig távolságban láttatja attól. A harmadik rész bevezetésében óvatosan reflektál fabula és história (költészet és valóság) – a Zrínyi által is intonált – különbségére:

Az régi poéták álmodozzák Tróját,
Kinek veszedelme vesztette Asiát,
Bár én is álmot, vagy írnék csak fabulát,
Mikor írom Erdély vesztette Európát.

Kornis Gáspár – ha valóban ő a szerző – egy olyan korszakban vállalkozik a hősi epika művelésére, amikor Erdély bukása és Zrínyi halála után érvényét vesztette a Szigeti veszedelem szerzőjének politikai programja. A kiábrándultság és a meghasonlottság eposzát írta meg, amely mintegy felmutatja saját maga lehetetlenségét. A Zrínyi által megteremtett eposzi modell dekonstruálásával, a leírások és az elmélkedő részek előtérbe helyezésével Kornis hasonló utat járt be, mint Gyöngyösi István. Míg azonban a Murányi Vénusz az új korszak számára követhető életstratégiákat kínál, a Rákóczi-eposz megelégszik a bukás pátoszának rezignált felmutatásával.

Esterházy Pál valószínűleg a 17. század jelentős költői közül a legkevésbé ismert. Teljes költői életműve csak 1987-ben jelent meg. (Kiadása: RMKT XVII, 12., 1987, 119–147. sz.) Bár korának leggazdagabb magyarja volt, aki számos luxuskivitelű, illusztrált kötet kiadását támogatta, saját verseit nem kívánta nyomtatásban látni. Inkább vendégeinek énekelgette őket, saját kezű virginálkísérettel megtámogatva.

Gyermekkora Zrínyi Mikós bűvöletében telt. Fiatalkori naplójában rajongva ír róla. Megörökíti legelső találkozásukat: a háztűznézőbe jött Zrínyi – Esterházy Anna Júliának, Pál nővérének, a Fantesia poetica méhecskéjének udvarolt – a kertben játszadozó Palikát fölemeli a földről és megcsókolja. Pedig ez a fúcska ekkor még robosztus idősebb bátyja és unokafivérei árnyékában élt, maga inkább a könyvekben, olvasásban lelte örömét. Nagyszombatban tanult a jezsuitáknál (ahogy az egy katolikus főrendhez illik), a papi hivatás iránt érzett vonzalmat. 15 éves, amikor egy kisebb csetepatéban a család szinte minden fegyverforgató férfija elesik. Egycsapásra a törékeny fiú lesz a családfő, akit ráadásul sietve összeesketnek unokanővérével (pontosabban apja első házasságából származó unokájával), a még nála is fiatalabb Esterházy Orsikával. (Erre azért volt szükség, hogy a család két ágának vagyonát egyesítsék.) A házasságot zsenge koruk miatt azonban még nem „hálhatták el” (régi magyar jogi kifejezéssel); Pált visszaküldték Nagyszombatba, befejezni iskoláit. Ez a furcsa helyzet: felesége, mesés vagyona van, de egyiket sem veheti birtokba, határozza meg legkorábbi költeményeit. Furcsa, költői tündérvilágban játszódó versek ezek, melyeket nagyrészt kedvenc költője, példaképe, Zrínyi Miklós Adriai tengernek Syrenája című kötetéből vett sorokból, strófákból állított össze. Sajátos olvasói újraalkotása ez Zrínyi művének: az eposz nagy kompozíciójából ékköveket, lírai betéteket vág ki, ezekkel játszadozik tovább; szituációba helyezi, variálja, továbbírja a strófákat. Valószínű, saját kedvére alkot, talán egyvalakivel osztotta meg ezeket a szövegeket: távoli gyermekfeleségével, akivel levélben tartotta a kapcsolatot.

Az 1663–64-es téli hadjáratban Zrínyi oldalán küzdött. Élményeit Zrínyit ünneplő latin emlékiratban örökítette meg (Mars Hugaricus). Hosszú élete során látszólag mindent elért, ami ifjúkora példaképének nem sikerült: hadvezérként részt vett a török elleni felszabadító háborúban és utána az ország újraegyesítésében, elnyerte a nádori címet. Az utókor értékelése szerint azonban pályafutása során hűtlen lett Zrínyi politikai elveihez. A balul sikerült Wesselényi-összeesküvés 1671-es látványos kudarca, a bécsújhelyi kivégzések azt a véleményt erősítették meg benne, hogy Magyarország csupán a törvényes Habsburg uralkodó vezetésével és segítségével szabadulhat meg a töröktől. Rá hárult az a kényelmetlen feladat, hogy a magyar rendekkel elfogadtassa (a török kiűzéséért hálából) a szabad királyválasztási jogról való lemondást és a Habsburgok örökös királyságát.

Költőként Esterházy eredendően lírai alkat. Rajong az eposz heroikus világáért, de nem a nagy narratívum, a történeti eseménysor ragadja meg, hanem a reprezentáció, a hírnév, a hősöket felékesítő barokk pompa. Korai eposzkísérlete az Egy csudálatos ének, történet nélküli seregszámla 112 strófában. Rejtélyes, emberfeletti hősöket sorol fel, akik az akkor ismert világ minden részén, a hétköznapi emberek számára láthatatlanul tevékenykednek. A felsorolás tobzódik a valóságos és mesés tartományok, fenevadak, fegyverek, paripák megidézésében. A szemünk elé varázsolt vitézek azonban nem többek mutatós képek sorozatánál, szimulákrumok, tetteikről, indítékaikról nem tudhatunk meg semmit:

Rettenetes kegyetlenség
Van egymás közt s nagy gyűlölség,
Ehhez vagyon rút dühösség,
Ha előtte van ellenség.

De ki körösztény, egyet tart,
Másfelől pogány egyet tart,
Néha tesznek ezek nagy kárt,
Néha ennek az másik árt.

De minémő harcok vagyon,
Azt mostan le nem írhatom,
Nyelvemmel ki nem mondhatom,
Kihez képest abbanhagyom.

Esterházy szó szerint dekonstruálja Zrínyi eposzát. Szétszereli, darabokra bontja. A neki tetsző részleteket, a lírai betéteket, a leírásokat kiemeli helyükről és építőkockaként kezelve, új kompozícióba emeli őket. A sokfelől összeszedett Zrínyi-építőelemekből kerek-egész és új jelentésű Esterházy-versek alakulnak. (Részletesebben: Kovács 2000, 222–223.) Az fülemüle énekének magyarázatja a Szigeti veszedelem XII. énekéből vett szavakkal indul („Ülök vala egykor harmatos hajnalban…”). Esterházy vadásza azonban csak szemlélődő. Egy kis fülemüle énekét hallgatja, „aki” apróbb változtatásokkal a III. énekbeli török ifjú híres szerencseénekét mondja fel. („Mért panaszolkodjam, szerencse, ellened?…”) Esterházy a fülemülével is elcsattogtathatja a gyönyörű chorijambikus sort: „Viz lassu zugással, szél lengedezéssel”, és csak ott igazít Zrínyi szövegén, ahol elkerülhetetlen. A török dalnok citrom, turuncs, pomagránát szerencseáldásait dicséri; a fülemülének bogarakkal és „kis hangyamonyakkal” kedveskedik a szerencse. A versbeli vadász ekkor észreveszi a madárka társát, rálő, megsebesíti, hazaviszi és gyógyítja. A szerencsedalt éneklő fülemüle közben visszarepül a közös fészekre, de azt véresnek, üresnek, elhagyatottnak találja. Kétségbeesését Esterházy most Zrínyi tragikus idilljének, az Arianna sirásának versszakaival adja elő: „Akkor mintha ménkő szörnyű szeletivel, / Esztelenítette volna keménséggel, / Sokáig nem szólal, mert szava elmével, / Ő jövendőjére röpült sebességgel.” Arianna veszi így észre, hogy Theseus magára hagyta. Fülemüle-Arianna keserveit Esterházy a Delimántól elhagyott Cumilla eposzbeli panaszával teszi teljessé. A vadász szíve megesik rajta, hazarohan az időközben meggyógyult másik madárkához és szabadon engedi. A madárkák egymáshoz röppennek, szerelmi nászban egyesülnek – éppúgy, mint a Szigeti veszedelem szerelmespárja, Cumilla és Delimán a XII. énekben:

Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ily mód két kis madár öszvecsingolódik.
Halgass tovább, Musám.

Az eredeti szövegkörnyezetből kiragadott részletek pusztán dekoratív alapanyagként szolgálnak. A felhasználásukkal előállított végeredmény merőben más regiszterben szólal meg. Az érzelmek heroikus ábrázolása idézőjelbe kerül, és a vonatkoztatási rendszerük áthelyeződik a fikció és az artisztikum tartományába. Hasonló folyamat játszódik le az újraírt Arianna sírásában (Ariana sirása és keserves halála). Esterházy gyakorlatilag újramondja Zrínyi versét, míg azonban az eredeti a szerző személyes fájdalmának megszólaltatása Arianna szavain keresztül, Esterházy verziójában a vers melodramatikus exemplum.

Esterházy Zrínyi-követése nem magyarázható meg megnyugtatóan a barokk imitációelméletek keretei között. Nem annyira imitálja, mint inkább felhasználja Zrínyi szövegét. A szó szerinti átvételek nem a cento poétikai szabályai szerint működnek. (A cento valamely klasszikus szerző soraiból összeállított, többnyire humoros jellegű versezet.) Különös módon leginkább a 20. századi (családtag!) Esterházy Péter posztmodern vendégszöveg-technikájára emlékeztet az eljárása. Pál alakja egyébként megidéződik Péter – a már címével is őt idéző – nagyregényében, a Harmonia coelestisben.

Bár Esterházy Pál az ellenreformáció bőkezű mecénása, magánéletében is példás katolikus, versei közt mégis viszonylag kevés vallásos verset találunk. A saját kezű versgyűjteményét bevezető Az Istenről való versek feladatízű, Nyéki Vörös Aeternitas-verseit puskaként használó dolgozat, amelyben a szerző tollára folyton oda nem illő mitológiai utalások tolakodnak. Az 1664 után írott verseiben Zrínyit is kissé háttérbe szorítva fölerősödik Beniczky Péter hatása. Különösen a témaválasztás terén tanul tőle sokat. Egész gyűjteményt állít össze katalógusversekből. Megverseli az egész természetet: a madarakat, a földi és a vízben élő állatokat, a kerti virágokat, az évszakokat és a drágaköveket. A felsorolások önmagát gerjesztő sorozata egyrészt a lényegi mondanivaló hiányáról árulkodik, másrészt viszont kapcsolatba hozható a barokk kor természettudományos összegzéseinek aprólékos rendszerezési hajlamával. Olyan költészeti enciklopédia elemeiként értelmezhetjük ezeket a verseket, amely a teremtett világot kitüntetett középpont nélküli egymás mellé rendelések halmazaként fogja fel. Az egzotikus, távoli földrészek élővilágának, természeti kincseinek számbavétele a földrajzilag kitáguló világ iránti érdeklődésről tanúskodik.

Szerelmi témájú verseiben az Idiliumokból öröklött, keserves, szenvedélyekkel viaskodó tónus költői játékká szelídül. Az erotikum nála nem a természet rendjét meghatározó, felkavaró létélmény, hanem kellemes időtöltés, a nemesi életformát kiteljesítő, a reprezentáció rendjébe tartozó kulturális jelenség: „Viszátérek immár én szép majoromban, / Nem gyötrődöm többé az nagy havasokban, / Inkáb vígan élek fenyves árnyékokban, / Töltöm én üdőmet kedves táncocskákban.” (Egy ifjú juhász panasza az szerencse ellen barátjának eltávozásáért.)

Egy sólyommadárról írott verse felidézi bennünk a Balassa János szájába adott csúfondáros paródiát. Hasonló kedveskedő formulákkal, udvarló közhelyekkel fordul a sólyomként megjelenő kedveshez, azonban Esterházy magabiztosan uralja a versbeszéd figuratív alakzatait:

Száll le, én Madárkám, az én kezeimre,
Halgass szép beszédimre,
Elloptad szívemet,
Elvontad kedvemet,
Ne kínozd már lelkemet.

Tarka tollacskáid vannak ékességben,
És gyönyörű szépségben
Ragyagó szemeid,
Kiálló begyeid,
Tündöklő szép füleid.

Termetes fejecskéd, cifornyás járásod
És táncra termett lábod,
Könnyű röpülésed,
Magassan menésed
Van, s minden kegyességed.

Az magas egekből jöjj le, ne félj töllem,
Mert már megfogtál engem
Szép ifiúságommal,
Vitézi karommal
Úgy bánhatsz, mint praedáddal.

Az udvarló versek könnyedebb, táncdal ritmusú metrumok alapján szerveződnek. A rövidülő, játékosan váltakozó sorok felbontják a bokorrím monotóniáját, és jól énekelhető, madrigálszerű formákat eredményeznek.

Gyöngyvirág muzsikásod,
Szarkaláb virginásod,
Verőfényvirág légyen dobosod,
Harangvirág hangas trombitásod.

Kerted teljék ciprussal,
Zöldelljék szép laurussal,
Gyümölcsözzék illatos cédrussal,
Vetekedjék híres Parnasszussal.
(Egy kis karvolymadárról való táncének)

Az Egy ifjú vadásznak panasza Cupidóra című versében a hölgy ismét madáralakban tűnik fel:

Keservessen nézék egy vidám Rárócskát,
Zengő táncban adtál kinek szép lábocskát,
Okossan rákötvén hímes pántlikácskát,
Tündér sebességgel röpülő szárnyacskát.

A versfőkbe a szerző bravúrosan belerejtette nemcsak saját, hanem kedvesének nevét is. A táncos lábú „rárócska” ezek szerint nem más, mint Rákóczi Erzsébet, annak a Rákóczi a Lászlónak leánya, akinek tragikusan korai halálát Zrínyi – mára elveszett – versben gyászolta meg. Rákóczi Erzsébet Esterházy Pál műkincsekkel gazdagon berendezett kismartoni és fraknói kastélyának gyakori vendége volt. Esterházyra pártfogójaként tekintett, és úgy tűnik, versszerzésben is tanítványául szegődött. Rákóczi Erzsébet a nyolcvan évvel korábban verses levelet diktáló Telegdy Kata után az első ismert magyar költőnő. (RMKT XVII, 11., 1986, 345–347; Esterházyhoz írott levelei: Uhl 1995, 82–88.) Két fennmaradt verse közül az egyikben – Beniczky Péter motívumait felhasználva – lovaitól búcsúzik. A másikat, amelyet Esterházy Pálhoz címzett, és amelyben boldogtalan házasságát panaszolja, a pártfogójától tanult eljárással Zrínyi-imitációkból építi fel:

Ad jobbat az idő, megsárgul az kalász,
Üdővel megvidul az megbúsult vadász,
Istenre rábízván ez rút, fekete gyász,
Megfordul még egykor búsult Rákóczi-gyász.

Hivatkozások

Arany János (1968) Gyöngyösi = Arany János összes művei, XI. Kiad. Németh G. Béla, Bp., Akadémiai Kiadó, 421–444.

Kovács Sándor Iván, szerk. (2000) Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, I. rész. Késő-reneszánsz manierizmus és kora-barokk. Bp., Osiris.

Magyar emlékírók. 16–18. század. Kiad. Bitskey István. Bp., 1982, 322–342.

Ó szelence (2004–2010, szerk. Orlovszky Géza) hálózati szöveggyűjtemény:

http://szelence.com/kornis

.

RMKT XVII, 12., Madách Gáspár, Egy névtelen, Beniczky Péter, gróf Balassa Bálint, Listius László, Esterházy Pál és Fráter István versei. Kiad. Varga Imre, Cs. Havas Ágnes, Stoll Béla. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987.

RMKT XVII, 11., Az első kuruc mozgalmak korának költészete (1672–1686). Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai Kiadó, 1986.

Uhl Gabriella, Esterházy Pál és Rákóczi Erzsébet, Irodalomismeret, 1995, 82–88.