Bene Sándor

Zrínyi Miklós (1620–1664)
„A világi scéna” – énformálás a nyilvános térben

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

1. Vallási tolerancia, rendi nemzet, föderatív állam – a politikai koncepció

Zrínyi Miklós európai távlatokban gondolkodó, széles látókörű politikus volt, akinek azonban – fényes karrierje, magas közjogi méltósága és katonai tisztségei ellenére – sosem adatott meg a lehetőség elképzelései valóra váltására. Ez az ellentmondás egész pályáját, egyéniségét (és írói egyéniségformálását is) meghatározta. Fiatal éveitől fogva korán bekövetkezett haláláig újra és újra nagy ívű terveket dolgozott ki a Magyar Királyság reformjáról, az államalkotó nemesség hivatásáról és feladatairól, amelyekben kitapintható egyfajta belső fejlődés is. Az eposz (s részben a Vitéz hadnagy) írásának idején a Habsburg-hű katolikus magyar rendi elit törekvéseit támogatta. Már ekkor eltért azonban mind a belé különösen nagy reményeket vető Pázmány Péter, mind az öreg nádor, Esterházy Miklós valláspolitikai elképzeléseitől. A Szigeti veszedelem védőit nem osztja meg vallási különbség, pontosabban: felekezeti szempontú azonosításuk egyszerűen elmarad, mintha még a reformáció előtti vallási egység korában járnánk. Az I. ének haragvó Istene, mielőtt a korai protestantizmusra oly jellemző zsidó–magyar sorspárhuzam tételét, s vele a „választott nép” koncepciót kifejtené, így jelöli meg a legfőbb nemzeti bűnt Mihály arkangyalhoz intézett szózatában:

Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.
(Szv I. 12.)

Ebben a megfogalmazásban minden szónak súlya van. A felszínen járó olvasat a protestáns békebontást láthatta bennük igazolva, ám a hüt és a vallások, az egyes és a többes szám megkülönböztetése a korabeli kontextusban, amikor a hitviták fő kérdése az volt, melyik felekezet az ősegyház igaz folytatója, világos választ ad a kérdésre: egyik sem, amennyiben a vallások (a felekezetek) érdekei fölülírják a hit szempontjait; ilyen módon a római hit is a „külömb-külömb vallások” körébe sorolódik. A II. ének meghajló feszülete a vallásszakadás előtti, középkori Gualbertus-legenda motívumát idézi fel, a várvédők és kapitányuk mártírhalálának motivikus kidolgozása során pedig Zrínyi protestáns mártirológiai konstrukcióból merített (a wittenbergi Zrínyi-albumból és a szigeti hős fia, a protestáns Zrínyi [IV.] György által készíttetett allegorikus apoteózis-táblakép ikonográfiai elemeiből). Az eposz történetteológiai konstrukciója a legközelebbről a Cserenkó-krónikát lutheránus üdvtörténeti sémába illesztő Budina Sámuel kötetének ajánlásával rokonítható: a török addig „rontja, veszti az rossz magyarokat”, ameddig „nem esmerik meg, elhagyták urokat” – ám, mondja Isten, „ha hozzám térnek, megbánván bűnöket, / Halálról életre ismég hozom üket” (Szv I. 21: 3–4; 24: 1–2). Zrínyi tehát, bár saját katolikus identitását több helyütt nyilvánvalóvá teszi, szándékosan hagyja nyitva egy szinkretikus olvasat, a protestánsok számára is elfogadható értelmezés lehetőségét. (E szöveghelyek a horvát Sirenában határozott felekezeti elkötelezettség jegyében íródnak át: a „szép keresztyén hüt” pédául „lipa rimska vera”, azaz „szép római hit” lesz [Sirena, 300].)

Figyelemre méltó, hogy Zrínyi már az eposzban is az ostromot követő három-négy generáció elmúltával ígéri eltörni a török képében lesújtó haragja vesszejét, kivéve, ha a kevély magyarok, a szigeti mártírok példáját immár tömegesen követve, „észben nem veszik magok” (Szv I. 23: 2–3). Más szóval: éppen a saját korára, vagy a közvetlenül őt követő generáció idejére jósolja a mindent eldöntő változás, a kegyelem kiteljesedésének vagy a magyarok végleges elpusztításának idejét. Az ötvenes években ennek megfelelően politizál: nem csupán a rendi országgyűlések protestáns követei látják benne saját szószólójukat és védelmezőjüket, hanem levélben felveszi a kapcsolatot a református erdélyi fejedelemmel, a valahai ellenség fiával, II. Rákóczi Györggyel is, legközvetlenebb politikai bizalmasává pedig a rendi ellenzéki politika országos tekintélyű képviselőjét, a soproni lutheránus ügyvédet, Vitnyédy Istvánt választja. Prózai munkáiban, különösen a Mátyás-elmélkedésben, éles szavakkal ítéli el a vallás védelmét világi hatalomvágyból szorgalmazó klérust, mondván: a papoknak „semmi közök ez világ politicus administratiójában” (ZMÖM 1, 607). Ideálja az erős, vallási szempontból toleráns, a katolicizmus terjesztését csak a szelíd meggyőzés eszközével („lágy orvossággal” [ZMÖM 1, 606]) megengedő állam.

Zrínyi víziójában ez az állam semmiképpen sem a modern értelemben vett nemzetállam. A 19. (és részben a 20.) századi nemzeti történetírások anakronisztikusan átrajzolták Zrínyi „függetlenségi” törekvéseit, nacionalista kulcsban értelmezték magyarságának kérdését – szükségszerűen torzítva, hiszen a magyar identitás mellett tett nyilatkozatok mellé odaállítható számos horvát identitást valló szöveghely is. Zrínyi maga egyfelől a „horvát bánok és bosnyák királyok leszármazottjának” tudja magát (Stemmatographia, 1663); másfelől közös nemzeti ősként tiszteli Attilát (Epigramata I), és őszinte beleéléssel figyelmeztet a veszélyre a Vitéz hadnagyban (9. cent.): „ne volnánk csúfjai a nemzeteknek és gyalázatja az mi dicséretes, eltemetett magyar eleink tetemeinek” (ZMÖM 1, 568). A két álláspont között csak a nemzeti romantika (romantikák) szemszögéből van ellentmondás. A korabeli fogalomhasználat kontextusában egymással „bennfoglaló” kapcsolatban lévő nemzetfogalmakról van szó. A magyar politikai nemzetnek része mind a magyar, mind a horvát „nemzet” (azaz a nemzetet alkotó nemesség). Ilyen módon „jó magyar” lehetett valaki szűkebb értelemben (a szülőhazáját és nyelvét tekintve), és tágabb, politikai tekintetben is. Ez utóbbi esetben viszont nem volt kötelező etnikailag vagy kulturális-nyelvi értelemben magyarnak lennie – lehetett például akár horvát is. A Szigeti veszedelem védőserege vegyes nemzetiségű (magát a kapitányt is pontosan nevezi „vakmerő horvát Zrini”-nek Szulimán [Szv IV. 64: 3]), ám a szerző elsődleges törekvése, hogy ezt a vegyes sereget érzelmi közösséggé tegye, a szélesebb, politikai értelemben vett haza iránt is érzelmi kötődést alakítson ki bennük. Zrínyi Péter ezért szeretheti egyaránt „mind magyar, mind horvát” hazáját (Szv XIV. 4: 3–4), s ugyanez a szándék a prózai műveken is végigvonul. Az Áfiumban a politikai nemzethez tartozás kritériuma a pogány elleni harc, amelyhez az egész hazának csatlakoznia kell: „Mi haszna egy vármegye, vagy bár egy Dunán innen lévő vagy túl való föld, vagy Tisza melléki, vagy Erdély végezne ilyet magánosan, ha a másik meg nem tartaná? Mindnyájunknak kell, akik magyarok, horvátok vagyunk, ebben concurrálnunk...” (ZMÖM 1, 669–670.)

Az egymással versengő vitézi erényközösségek érzelmi közösséggé, több nemzetiségű, több nyelvű, de politikailag egységes nemzetté kovácsolódhatnak a közös harcban. A vitézi (ön)nevelés ideális politikai kerete a Szent István-i állam. Zrínyi minden jel szerint osztotta a neki és testvérének, Péternek, mint „horvát dinasztáknak” ajánlott Horvátország-történet (Memoria regum et banorum regnorum Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae, Bécs, 1652) szerzőjének elképzelését az államjogi keret (patria iuris) föderatív reformjáról. Ráttkay György (1613–1666) báró, zágrábi kanonok szerint a horvát és a magyar nemzet egyenrangú államalkotók (membra socia). A két állam közötti közjogi viszony helyreállítása – ez volna az új „pannon aranykor” záloga. A Zrínyiek magyar és horvát identitásai között nem ellentmondás van, hanem határozott (föderalista) politikai program íve köti össze őket. E program kultúrpolitikai konzekvenciáit képviseli a magyar Syrena-kötet horvát fordítása, amely nem csupán irodalomtörténeti ritkaság és szenzáció (az egész világirodalomban nincs példa ilyen együttműködésre), hanem eszmetörténetileg is egyedi konstellációt jelenít meg: az Adrianskoga mora Syrena Groff Zrinski Petar (1660) díszes címlap-metszetén két Zrínyi hajózik két zászló alatt, Miklós a magyar, Péter a horvát színekkel jelölt adriai partszakaszok felé.

Az államalkotó nemzetek belső politikai berendezkedését illetően kevés konkrét fogódzót kínálnak a prózai művek. A nacionalista történetírás nacionalistává tette Zrínyit – a marxista értelmezés viszont az abszolutizmus hívévé. Így jött létre a „nemzeti abszolutizmus” neki tulajdonított programja, amely azonban magukból a művekből nem olvasható ki. A Mátyás-tanulmányban kétségkívül erős, és az egyháznak politikai befolyást nem engedő uralkodót vizionál Zrínyi, s világos utalásokban szól arról, hogy a Habsburg vezetés miért felel meg hiányosan e követelményeknek, azaz az ötvenes évek közepén már határozottan ellép a kezdetben még feltétlen királyhűségtől. Ez magyarázhatta óvatos kapcsolatkeresését az erdélyi fejedelemmel. Célja azonban nem valamiféle abszolutista állam létrehozása, hanem a magyar rendi pozíciók külső támogatással való erősítése, s talán saját nádori ambícióinak egyengetése volt. A Mátyás-képnek fontos eleme a király választásának „fegyveres kézzel, erőhatalommal” való megtörténte; Zrínyi ezt különleges isteni szándéknak tulajdonítja, ám azonnal hozzáteszi: „Példával nem kell azért ezt tartani minden időben, mert nem volna jó, ha szabad országban íly móddal kellene mindenkor királyt választani”. (ZMÖM 1, 596.) Tehát továbbra is választó királyságban gondolkodott, nem pedig abszolutista dinasztia fenntartásában; elképzelései egy megreformált rendiségre vonatkoztak.

Zrínyi saját személyes szempontjából joggal érezhette úgy, hogy „a magyar romlásnak seculumjában” (korszakában) adatott élnie. Ragyogó személyes karrierje ellenére, egyetlen nagy ívű reformtervét sem sikerült kiviteleznie, még a lehetőséget sem kapta meg rá a sorstól, hogy a megfelelő autoritással, arra alkalmas vezetői pozícióban kipróbálhassa őket. Talán ezért is tartotta örökre asztalfiókban politikai terveit kibontó prózai műveit. A prózai művek korpuszának magját alkotó három munka, a Vitéz hadnagy, a Mátyás-elmélkedések és az Áfium, műfajukban látszólag eltérnek egymástól (az első hadtudományi és morálfilozófiai értekezés, a második a történeti életrajz és az ún. „tanulságirodalom” keveréke, a harmadik politikai röpirat). Lényegüket tekintve ugyanakkor mind a „tükör” (speculum) gyűjtőműfajához sorolhatók, magatartási szabályokat fogalmaznak meg először a hadvezér, majd az uralkodó s végül a politikai közösség egésze számára. Zrínyi e tükrökben csakis a vágyott és elképzelt szerepeit szemlélhette, így prózai munkái tulajdonképpen leginkább önreprezentációs szempontból alkotnak koherens egészet. Az látszik bennük, milyennek gondolta el szerzőjük a saját publica personáját: ugyanazt a heroikus-sztoikus szerepformát dolgozzák ki egyre gazdagabban, amelynek körvonalai már a verseskötetben is kibontakoztak.

2. A prózai művek és a levelek
A két könyv terve (időrend és szerkezet)

A legterjedelmesebb prózai munka, a Vitéz hadnagy, több kidolgozásban, évek során át készült. Forrásai a korabeli államrezon-irodalom tipikus termékei, Baltasar de Alamos y Barrientos (1556–1644) és Virgilio Malvezzi Tacitus-kommentárjai (BiblZrin 7*; 163). Zrínyi Alamos aforizmái közül válogatott, amikor az ideális hadvezér tulajdonságairól próbált áttekintést adni. A munkát feltehetőleg még a Szigeti veszedelem írása idején kezdte, az ott idealizált hadvezér-figurát próbálta kortárs, valós kontextusba helyezni – s ez fordítva is igaz: a Vitéz hadnagy gyakorlati megfigyelései kapnak költői kidolgozást a szigeti Zrínyi alakjában, tetteiben. A jegyzetanyag folyamatosan gyarapodott, a gyűjtést a Syrena-kötet publikálása körül, legkésőbb 1652-ben zárta le a szerző. Összesen 128 Tacitus-idézetet látott el kommentárral („Cornelius Tacitus vitézségről való sententiáit aphorismusokkal együtt írtam” [ZMÖM 1, 433]). Különösen nagy figyelmet szentelt a hadviselés pszichológiai aspektusának (bátorság, ékesszólás, állhatatosság, hírnév, titoktartás, engedelmeskedés, álom és jóslatok), kevesebbet a konkrét katonai szakkérdéseknek (mint a gyalogság és lovasság aránya, az elterelő hadművelet, az utánpótlás megszervezése vagy a felderítők alkalmazása), ezért munkájának kiváltképpen erős a lélektani, sőt a politikai jellege. A katonai vezető ugyanúgy beosztottjainak érzelmi befolyásolására kényszerül, mint a politikai vezető a szerepjátékra, az alattvalók manipulálására:

„Nyomorúság, de mit tehetünk róla: az eszes hadnagynak mindenfelé kell történet [véletlen, váratlan esemény] ellen felfegyverkezettnek és késznek; néha karddal, néha ésszel, néha ravaszsággal és néha bolondsággal kell előállanunk erre a világi scenára. Az ki csak egyféle personát [szerepet] hordoz, és nem transformálhatja magát másra, lassan viheti a maga dolgát előre.” (Vh 94. aph.; ZMÖM 1, 543.)

Az aforizmákhoz közvetlenül a Syrena-kötet publikálása után még további két praeceptum-típust csatolt. Előbb egy 52 rövidebb darabból álló tanulsággyűjteményt (témái sokszor ismétlik az aforizmákét, de itt inkább saját tapasztalatból és magyar példák alapján dolgozik, fő forrásai a Machiavelli elkeseredett idealizmusát realista szabályrendszerre fordító Francesco Guicciardini [1483–1540] politikai maximái voltak [BiblZrin 169]). Utóbb ezt még kiegészítette 6 hosszabb értekezéssel (discursussal), amelyekben a francia morálfilozófus és politikai elméletíró Jean de Silhon (1596–1667) politikai kézikönyvének (A miniszter [Le ministre d’ état]) részleteit fordította magyarraés fűzött hozzájuk magyar történeti példákat [BiblZrin 165–166].

Az így létrejött együttest több ízben is tervezte megjelentetni. Az első elképzelés talán még a Syrena-kötet előttre megy vissza, amikor még el sem készült belőle minden ma ismert fejezet; sztoikus szellemű előszót írt hozzá a leendő olvasónak, és a szerencséről szóló hosszabb (Silhon mellett Francis Bacon fortuna-esszéjére alapuló) eszmefuttatással szándékozta a kötetet lezárni (ebből lett később a 6. discursus). Másodszor már határozottabb körvonalakat öltött a terv. A Vitéz hadnagyot közvetlenül a Syrena-kötet után gondolta publikálni Zrínyi, a verseskötet prózai párjaként. Szerkezete pontosan követi a Syrenáét: ez is dedikációval („Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai…”, ZMÖM 1, 407–408) és az olvasóknak szóló előszóval („Szereti a holló a maga fiát…”, uo. 433) indult. A prózai művek kötete három részre tagolódott: a hat „moralitással elegyített”, Silhonból kiinduló értekezést követték a Tacitushoz fűzött aforizmák, végül pedig a nagyrészt katonai témák körül forgó tanulságok.

A prózakötet terve ekkor nem valósult meg, az okot nem ismerjük pontosan. Hamarosan azonban elkészült a Mátyás-elmélkedés, s ekkor még egyszer felmerült egy újrarendezett kiadás lehetősége. A művelt idősebb barát, Megyery Zsigmond báró Zrínyinek írott 1657-es levele egy olyan kompozícióról mond véleményt, amelynek első darabja a Mátyás-elmélkedés, a második a Tacitus-aforizmák, harmadik pedig a discursusok csoportja lehetett. (S talán kimaradt belőle a tanulságok amúgy is befejezetlen kisebb tömbje.) Mindezek persze csak feltételezések. Ami bizonyos: Megyery óhaja ellenére („kár volna setétben maradni ennek a carbunculusnak […] ne szánnyon egy kis gyertyát gyujtani neki az ki nyomtatással”, ZMPM 268) a Zrínyi-próza egyetlen szerzői redakciója sem látott soha napvilágot. A kéziratok végül Vitnyédy István soproni irodájába kerültek, a ma ismert, sok következetlenséget és esetlegességet tartalmazó, de teljességre törekvő leírásuk és összeállításuk (benne az Áfiummal és a Tábori kis tractával) az ő munkájának eredménye – ám az így létrejött „Bónis-kódex” legalább annyi helyet hagy az eredeti szerzői intenciók találgatását illetően, mint a „Balassa-kódex” hagyott a maga idejében.

„Az authornak fávora” (a tacitusi stílus)

Megyery báró az általa centuriáknak nevezett Tacitus-aforizmák további „gyomlálásra” biztatta Zrínyit, „az authornak fávora meg tartásáért”. Az „author” nem maga Zrínyi, hanem fő forrása, Tacitus. A „fávor” az ő találó, tömör, olykor homályos, ám kihagyásaival az értelmezés lehetőségeit tágító, a Vitéz hadnagy szerzőjének tetszését kivívó stílusát jelenti („ez az author propter brevitatem et compendium [velős tömörsége miatt] inkább tetszett Liviusnál” [ Az olvasónak / 1 = ZMÖM 1, 433]). Zrínyi stílusa azonban így, gyomlálás, vagyis az utolsó simítás nélkül is kiemelkedő magyar példája annak az irányzatnak, amit már a korban is sokan neveztek tacitizmusnak, ám amely legalább ugyanannyit köszönhet Seneca kifejező, enargikus írásmódjának. A magyar értekező prózában Tacitus és Seneca modern kiadójának, Justus Lipsiusnak (1547–1606) a hatására tűnt fel az anticiceroniánus modern stílus, főként a Lipsius-levelezést behatóan tanulmányozó Rimay János szövegeiben. Ő azonban leginkább az archaikus és a posztklasszikus elemek keverését sajátította el és alkalmazta programszerűen; a brevitas (a tömörség) erényét inkább csak mesterében, Balassiban csodálta („Egy ígén többet nyomsz, mint más nagy rakás szón”, Elogia 2: 3). Zrínyi viszont ebben is ritkán elért magaslatokra jutott. A szándékoltan alkalmazott nyelvi archaizmusokon (alany- és tárgyeset, személy és szám egyeztetésének elhagyása, kiveszett vagy tájnyelvi szavak használata, pl. ’rév’ = hevít) túl prózája főként az elliptikus szerkesztésnek, a kihagyásoknak köszönheti a Nyugat modernistáinak csodálatát is kivívó komor erejét, átütő energiáját.

A „kapitánnak okos biztató szava”, mondja a Vitéz hadnagy 28. aforizmájában, „a szerencse bosszúságára megbátorította a félénkeknek szivét” – a szerencséről szóló terjedelmes elmélkedés után itt egyetlen megszemélyesítő szókapcsolatba (a bosszús szerencse képébe) sűrítve a végzettel szembefeszülő akarat diadalát, megvillantva benne a mindig bosszúra kész Fortuna fenyegető képét is. A szűkszavú stílus a körmondatokat is párhuzamos szerkezetű, ismétléseket pergető tagmondatokból halmozza össze; ilyen például ugyanitt, az ékesszólás dicséretében: „az eloquentia oly bőves dicsőséggel, hogy nem úgy alávettetett a contemptusnak avagy a megvetésnek, mint a más tudományok; ő szeretteti magát félelemmel, ő féleti magát szeretéssel, annyi villanása, amennyi koronája vagyon; uralkodik mindenütt, becsülteti magát mindenkor”. (ZMÖM 1, 490.) A sűrítő fogalmazáshoz szállóigék és közmondások gyakori használata társul, olykor több nyelven is: „Diu delibera, cito fac! [Sokáig fontolgass, gyorsan cselekedj.] Akit elszántál magadban, ne mulass véle, kit ma végezhetsz, ne hadd holnapra. […] Hallottad-é: aki madarat akar lőni, nem pengeti a kézíjat, és nem dobbal fogják a rókát.” (Vh 9. af. [Celeritas], ZMÖM 1, 474.) A tömörségre törekvés sokszor még a szótagok elhagyásában is jelentkezik: „Ha a madár ember nyelvén szólana, avagy a négylábú állat röpülne, gondolhatnánk rajta” – mondja a ’gondolkodhatnánk rajta’ helyett, a lehetetlenséget szemléltetendő (Vh 85. af; ZMÖM 1, 534); se szeri, se száma a hasonló példáknak, ’fáradhatlan’ a fáradhatatlan, ’késlet’ a ’késleltet’, ’sötétette’ a sötétítette helyett stb.

Következhetett volna ez a kifejezésmód alkati, habituális sajátosságokból is – ám Zrínyi olvasmányait tekintve mégis egyértelmű tudatosságról kell beszélnünk. Első itáliai utazása idején (1636–37) és az azt követő években hágott tetőpontjára az a historiográfiai stílusvita, amelynek során a már említett Agostino Mascardi és köre főként a cicerói-quintilianusi elvektől eltérő szaggatott elbeszélésmódot (dicitura spezzata), a sokat sejtető, de keveset mondó homályosságot (oscurità) és a lépten-nyomon felbukkanó üres bölcsességeket (sentenze fredde) vetette a modern iskola szemére. A kritika a felszínen ezúttal nem Marino, hanem Pierre Matthieu (1573–1621), a termékeny és rendkívül népszerű francia történetíró ellen irányult, ám a valódi célpont a század nagy történetírója, a bolognai Virgilio Malvezzi (1595–1654) volt. Az a Malvezzi, aki a történetírásban a fikció megismerő értékét hangsúlyozta, aki a hagyományos történetírói műfajokat a regény és az esszé felé mozdította, és aki a maga szentenciózus, kihagyásos stílusát azzal védelmezte, hogy a homályos megfogalmazásokból helyes következtetésre jutni éppolyan intellektuális örömet okoz az olvasónak, mint a meglepő metaforák értelmének felfejtése (Discorsi sopra Cornelio Tacito, 1635; BiblZrin 163 [„Az olvasóknak”]). Malvezzi Zrínyi egyik legkedvesebb írója volt, Tacitus-kommentárjai mellett beszerezte történelmi életrajzait is (Az üldözött Dávid, Romulus, Tarquinius Superbus [BiblZrin 485]); s ha az előbbi mű alapforrása lett a Vitéz hadnagynak, az utóbbiak – melyek az ismertnek feltételezett alaptörténetekhez illesztették az esszészerű elmélkedések, ún. „politikai vélemények” (giudizio politico) seregét – a Mátyás-elmélkedések fontos műfaji mintái lettek. Ugyanebbe az irányba mutat Zrínyi tájékozódásában Pierre Matthieu számos munkájának megvásárlása [BiblZrin 27, 51, 168], vagy a Francis Bacon iránti intenzív érdeklődés. Úgy tűnik, a preferált, jegyzetelésre méltónak ítélt szerzők körét elsősorban nem abszolutista politikai irányultságuk, hanem éppenséggel lakonikus-aforisztikus stílusuk, a cicerói-arisztotelészi normákkal szembeforduló modern retorikai és poétikai szemléletük alapján választotta ki.

A kihagyásos, több értelmezési lehetőséget nyitva hagyó, archaizálással nehezített kifejezésmód intellektuális erőfeszítésre sarkallja, bevonja az olvasót a jelentésalkotásba – másfelől pedig mindhárom szöveg leggyakrabban alkalmazott retorikai alakzata, az aposztrophé (megszólítás) erős érzelmi azonosulást igyekszik kelteni benne. Zrínyi tehát nemcsak tanítani (docere), hanem megindítani (movere) is igyekszik, a megszólítások tömegével; a folytonos odafordulással, az egyes szám második személyre utalással szinte megteremti önmaga számára az ideális olvasót. Retorikai eljárása tehát párhuzamos a Syrena-kötet poétikai invenciójával, a képszerűen plasztikus reprezentáció (enargeia) és a nagyszívűségre serkentő kifejező erő (energeia) közelítésével. A Zrínyi-próza a szó legnemesebb értelmében voluntarista, akarattal telített, akaratot sugárzó próza.

A próza számtalan ponton fonódik össze a költői művekkel. Jól mutatja ezt a 22. aforizma (Constantia, fortitudo in adversis [Állhatatosság, erős lélek a balszerencsében], ZMÖM 1, 485–487). „Ad jobbat az Isten, megsárgul a kalász; sokszor egy tűrés a te veszedelmedet jóra fordít[ja] és helyére hozza romlott állapotodat” – szól a próza, ám itt Zrínyi magát idézi az első Idilium befejező strófájából: „Ad jobbat az Isten! Megsárgul az kalász, / Üdővel megvidul az megbúsult vadász, / Valaha megfordúl az rút fekete gyász, / Kit gyülölsz, Viola, kedvedben lészen az.” (Idilium I. 71.) A prózai szöveg valószínűleg korábban keletkezett, hiszen sokkal teljesebb okfejtést olvashatunk benne a témáról, amelyre a vers csak visszautal. Az aforizma egy Fortuna-ábrázolás leírásával kezdődik (forrása valószínűleg Francis Bacon Anglia-történetének címlapmetszete), amely azután hosszan kifejtett hasonlat formájában a szerencse, a vakvéletlen ellen küzdő állhatatos erő dicséretébe fordul. A képleírást újabb képleírás követi: az imént magyarul idézett sárguló kalászról szóló epigrammát itt latinul olvashatjuk, majd jön a harmadik epkhrasis:

„Láttam egy képet egy olasz úrnál, ahol nagy fergeteben és esőben egy kis evetke [mókus] a farkával béfedte magát, és jó reménségben volt, oly inscriptióval [felirattal]: durabo [kitartok]. Hát a vitéz ember, akinek a veszedelem az ő elementumja, az ő koronája és dicsősége, mért nem mondja aztat: Ad jobbat az Isten, örömest szenyvedek”. (ZMÖM 1, 486.)

Az „olasz úr”, ha létezett, igen közel állhatott a szerzőhöz magához: Zrínyi ugyanis a saját könyvtárában fennmaradt emblémáskönyből (Gabriel Rollenhagen: Nucleus emblematum, 1611 [BiblZrin 313]) vette mind a két képet és a latin epigrammát is.

Az ikonográfiai motívumok bevonása a szövegépítésbe – a képi elemek szöveges leírása és a képek szöveghez társítása egyaránt – nagy humanista embléma-hagyományra tekinthetett vissza. Zrínyi bizonyára iskolai tanulmányai során sajátította el a jezsuiták által tökélyre fejlesztett módszer alapjait, és magyar nyelvű olvasmányaiban (például Rimay pictura-verseiben) is gyakran találkozhatott vele, ám azután igen eredeti módon alkalmazta mind az ekphrasis-technikát, mind a képek és textusok egymásra utaló, egymás üzenetét kölcsönösen felerősítő összekapcsolását.

A Zrínyi-próza lapidárisan tömör, nagy koncentrációval íródó és a befogadásban is nagy koncentrációt kívánó stílusának legmagasabb rendű példája a Vitéz hadnagy írása idején készült Syrena-előszó (Az olvasónak, 1651). Műgondjának szemléltetésére elegendő egy példa. Zrínyi Marinótól átvesz egy gondolatot (az imitáció és általában a művészi reprezentáció szükségszerűen tökéletlen voltáról), majd az ennek szemléltetésére felhozott latin nyelvű Horatius-idézetben szándékosan elront egy szót („chorda sonum reddit” helyett „chorda sonum dat”-ot ír), így támasztva alá és erősítve meg rögtön újabb példával a horatiusi gondolat igazságát: „Lant sem ad oly hangot, mit az ész meg a kéz akar” (Epistulae II. 3 [„Ars poetica”]: 348, Muraközy Gyula ford.). A prózai művek könyvéhez tervezett ajánlásban (Az olvasónak / 2) a Syrena-előszó gondolatát variálja, a magyar nyelvű önkifejezés lehetőségeiről: „Fáradtam ugyan rajta, hogy jó magyarul írjam, véghez vihettem-e, az te ítéleted rajta” (ZMÖM 1, 434; vö. Az olvasónak: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat”). Mint Megyery Zsigmond példája mutatja, ha szűk kör is, de azért volt olyan olvasóközönség Magyarországon, amelyik értette és értékelte ezt a nagy gonddal és fáradsággal kialakított stílust, s meg tudta becsülni Zrínyi prózájának „fávorát”.

„Órám tisztességes csak légyen utolsó” (a sztoikus réteg)

A sztoikus-újsztoikus gondolatkör a vallási és politikai ellentétek szabdalta 17. századi Közép-Európában különösen aktuálisnak bizonyult, s magyar irodalmi recepciója a moralizáló lírától (Rimay János) a kegyességi prózáig (Kéri Sámuel), a publicisztikus közköltészettől (Sebes agynak késő sisak) a tudós fordításirodalomig (Prágai András, Laskai János), a drámától (Constantinus és Victoria) a történetírásig (Révay Péter) egyre erősödő tendenciát mutat. Zrínyi esetében így nem is az a kérdés, hogy sztoikus nyelvet beszélt-e (lírájának, epikájának és prózájának kulcsfogalmai, az állhatatosság, az erő, a virtus, a fortuna, a szükség és a fátum, egyértelműen sztoikus fogalmak), hanem az, hogy a sztoicizmus melyik dialektusa, a széles szellemi spektrum melyik irányzata állt hozzá közelebb: a racionális vagy a heroikus verzió? Az eposzban az utóbbi megtestesítői az „örömmel haló” várvédők apoteózisra váró serege. Az előbbi az ellentábor vezérében, magában a „császárban”, Szulimánban formálódik meg. A szigeti Zrínyi a két modell szintézisét valósítja meg, mártíriumára a harag és a kegyetlenség legyőzésével készül, s végül sztoikus héroszként áldozza fel magát égő várának romjain.

Láttuk, a költő Zrínyi a már a Syrena-kötet zárlatában ezt a herculesi szerepet szabja magára („Vigan burittatom hazám hamujával”). A Vitéz hadnagyban részletesebben is kidolgozza a sztoikus heroizmus erénykatalógusát: türedelmesség (tűrés és türelem), fáradság (fáradozás), állandóság (állhatatosság), tanulás és okosság az egyik oldalon, nagyszívűség, bátorság, erő a másikon. Figyelmének középpontjában az okosság („tanács”) és a bátorság szükséges aránya áll a „kéntelenségben”. A Zrínyit gondolkodóként legjobban izgató esetlegesség- (kontingecia-) komplexum különböző arcai (fortuna, sors, fatum) közül a necessitas, a „kéntelenség”, a „szükség” (pl. Vh 14, 104. aforizmák; ZMÖM 1, 480, 549) először egy könyvbejegyzésben tűnik föl. Szeretett irodalomkritikusa és politikai gondolkodója, Traiano Boccalini Parnasszusi tudósításainak (Ragguagli di Parnasso, 1637 [BiblZrin 182]) belső kötéstáblájára írta fel először: „Necessitatem in vita potes vincere” (az életben legyőzheted a szükségszerűséget). Boccalini népszerű könyve a Justus Lipsius kiadásai és kommentárja nyomán kibontakozó 17. századi Seneca-kultusz egyik alapműve, s Zrínyi egyéb olvasmányai ugyanebbe az irányba mutatnak. Különösen nagy becsben tartotta, „aranyas könyvecskének” nevezte, s ritka kivételként névvel-címmel is hivatkozta (ZMÖM 1, 623) Lipsius politikai kézikönyvét (Politicorum sive civilis doctrinae libri sex, 1589), amelynek saját könyvtárában őrzött példányát [BiblZrin 172] telejegyzetelte. A Vitéz hadnagyot záró epigrammájának forrása pedig egy Morus Tamás átigazította Lucanus-idézet („Coelo tegitur qui non habet urnam, et undique ad superos tantundem est viae”, ZMÖM 1, 586):

Béfed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló,
Mindenütt feljül ég, a föld lészen alsó.
(ZMÖM 1, 586.)

Az epigramma egy három tagból álló kisciklusba illeszkedik (Az idő és hírnév), amely külön is fennmaradt a Bónis-kódexben (ZMPM 266–267), s amely viszont a maga egészében Seneca Hercules-darabjának zárósorait (Herc. Oet. 1983–1988) parafrazeálja.

Seneca és Lipsius, az ókori és az új sztoicizmus alapszerzőinek párhuzamos tanulmányozása a verseskötet szerkesztésekor fordult igazán termőre. Amint a záróversből Seneca, a kötet előszavából Lipsius gondolata köszön vissza, aki a Politicában (V. 1) Homéroszról írja: bár „kitalált történetekkel megszínlelt háborút” (bellum fabulis aspersum) énekelt, még Nagy Sándor sem szégyellt tanulni tőle (BiblZrin 172, 172). Zrínyi így variálja a leckét (Az olvasónak, ZMÖM 1, 9): „Fabulákkal kevertem az historiát; de úgy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul” (azaz meg tudja különböztetni a valóságot a fikciótól).

Ez a kettős (antik és újkori) sztoikus hatás tovább erősödik a prózai művekben. A Mátyás-elmélkedés végén egymás mellé kerül két utalás. A király halálakor keletkezett bécsi tűzvész okát találgatva Zrínyi felveti a lehetőséget: „Avagy talám mint Herculessel égett meg Oeta, úgy ezzel a királlyal Bécs, extremum operum (utolsó munkájaként)” (ZMÖM 1, 634). Rögtön ezután Magyarország aranykoraként ecseteli Mátyás uralkodását, méghozzá Homérosz Odüsszeiájának szavaival (Od. XIX: 108–114; ZMÖM 1, 635), melyeket latinul idéz Justus Lipsius fordításában (BiblZrin 172, 28–29). Az Áfiumban pedig már egymást érik a Lipsius-idézetek és -parafrázisok. Még a legsajátabbnak tűnő, a magyar nemzetet korholó, s a maga megjobbítására szólító, a reformkor nagyjai, Széchenyi, Kossuth által is idézett felkiáltások is („Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak…”; „szabjunk más rendet magunknak […] egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók…”; ZMÖM 1, 652, 656) Lipsius aranyas könyvecskéjének ötödik, a hadviselést és főként a katonai fegyelmet (militaris disciplina) tárgyaló fejezetéből származnak, ahol a régi germán hadviselést hasonlítja össze saját korának züllött és reformálandó gyakorlatával. S ami ennél is fontosabb: az Áfium egész gondolatmenetének gerincét alkotó tézis, a zsoldoskatonaság helyett a (népből is toborzandó) nemzeti hadsereg felállításának szükségéről (ZMÖM 1, 667–668), szintén az újsztoikus filozófus munkájából származik.

Ugyanakkor, a sztoikus hatások és szövegátvételek csak még jobban rávilágítanak arra, amiben eredeti és önálló Zrínyi gondolatmenete. Az Áfium a török ellen harcba szálló magyarok helyzetét a perzsa világbirodalommal küzdő görögökével vonja párhuzamba – a görögökével, akiket a túlerőben lévő perzsák mindig „elgázoltak, míg az elkerülhetetlen kéntelenség vagy desperatio [elkeseredettség] úgy annyira görögök szívét nem keményítette volna, hogy Xerxes király ellen, amely annyi százezer embert hoz vala, kevés ezerrel elentállának, és annyira megverék azt a számlálhatatlan sokaságot, hogy szégyennel gyalázattal kelle a királynak visszafutni” (ZMÖM 1, 644). Zrínyi nagy gondolata: az irracionális hősiesség nem esztelen áldozat – az erő és elszántság biztosította lélektani fölény felülírhatja a hadtudományi matematikát, mint azt maga a hadtörténet bizonyítja. Az erőt és elszántságot pedig a „kéntelenség, szükség, fatalis necessitas”, vagyis a végszükség lélektanilag felfokozott helyzete hozhatja orvosságként „a sziveknek lágyságára és tunyaságára” (ZMÖM 1, 644). Ezt a pszichológiai okfejtést hiába keresnénk Lipsius racionális állhatatosság-tanában, amint hiányzik belőle az elkeseredett (desperatus) humor is, amely az Áfium exemplumaiban és kifordított okfejtéseiben megmutatkozik (a nyulaktól megfutó békák gyávaságán a maguk gyávaságát megszégyellő nyulak; a „fussunk ki az országbul” szarkazmusa: „úgy hallom, Braziliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyor királtul egy tartománt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá” [ZMÖM 1, 676]). A végső győzelem – a történelem iróniájaként – akár lehetséges is lehet, de csak azok számára, akik értik és érzik a heroikus irónát: a remény legfőbb táplálója a reménytelenség, a „desperatio”.

Heroikus szerepminta és irodalmi hagyománytudat

Amikor eljön a nagy próba ideje, s 1663-ban készülődik a török háború, Zrínyi még egy utolsó (ismeretlen címzettnek írott) irodalmi igényű levelében összegzi a szétszórt motívumokat, s kapcsolja össze a saját halál képzetét a nemzeti mártírium látomásával:

Úgy látom, az gonosz Fátum minden jó tanácsokat az inevitabilis necessitással excludál [elháríthatatlan szükségszerűséggel zár el] mitőlünk, szegény magyaroktól. Imo venit summa dies et ineluctabile fatum Pannoniae [Ime, eljött hát Pannónia utolsó napja és elkerülhetetlen végzete] […] Hanem még egy gondunknak kellene super laborem [a fáradozáson fölül] lenni, hogy emberül, vitézül, magyari szívvel, ellenségünk kimondhatatlan kárával vesznénk el, ne nevetnék senki az mi kimúlásunkon… (Ismeretlennek, 1663. május 2–15; ZMÖM 2, 326–327.)

A végszükség (fatalis necessitas) az Áfium (azaz a török kábítás, az ópium) elleni orvosság maga, a „szív megkeményítésének” alapfeltétele; a „szegény magyarok”, akiket csak a kinevetés csúfsága fenyeget – már évekkel korábban, egy Batthyány Ádámnak írott 1652-es levélben felbukkannak („Édes Bátyám Uram, az nemzeteknek nevetsége lettünk mi, szegény magyarok”; ZMÖM 2, 164). Az „emberül, vitézül” történő halál a Szigeti veszedelem vitézeinek példáját kínálja az egész magyarság számára. S a reménytelenség („desperate írok Kegyelmednek”) valójában az egyetlen remény a győzelemre: „Una salus victis, nullam sperare salutem”, idézi Zrínyi egyik kedves Vergilius-sorát („Egy a reménye a vesztesnek: ha reményre nem áhít” [Lakatos István ford.], Aeneis, II: 354). „A kétségbenesés ad az embereknek szüvet”, kommentálta a Vitéz hadnagyban ugyanezt a citátumot (35. aph.; ZMÖM 1: 495) – s mint közismert, a trójaiak Tróját ugyan elvesztették, végső soron azonban győztek, a történelmet megnyerték. A sokat idézett levél tehát nem a reményvesztés, a fatalizmus dokumentuma, hanem a magas fokon izzó (a győzelemre és a halálra is kész) hősi cselekvés forgatókönyve, amelyre Zrínyi egész életében készült. A levelet nem küldi el azonnal, kis híján két hét elteltével utóiratot illeszt hozzá, amelyben immár saját szerepére reflektál, megismételve a Vergilius-sort: „készen várom, az Isten mit ad és mit disponál [rendel] felőlem, és annyira contemnáltam [megvetettem] minden rettenetességeket, hogy ultro provocálom az Fátumot [magam hívom ki a végzetet]. Una salus victis, nullam sperare salutem.”

A végzetet kihívó, provokáló hős nem más, mint a tűzhalálra készülő Hercules. Zrínyi ismét Senecát idézi (Herc. Oet. 154–155) – ám itt még mindig nem ér véget a levél. Hozzákerül még egy verses utóirat, amely újra csak idézet:

Oh, vezértől fosztott, rossz tanácsra osztott, szegény, árva hajlékom,
Reménségével csalt, bolondságtul áltfalt testnyugotó árnyékom,
Ha tér meg nyavalyád? hol gondodhoz az lát, ki nőtt fel csak játékon.
(ZMÖM 2, 329.)

Ez a néhány sor Zrínyi utolsó verses megszólalása. Utolsó szava tehát: Balassi szava, de nem az „igazi” Balassié, hanem a Rimay által mennybe emelt, hazájától búcsúzó sztoikus költő-héroszé (Rimay, Epicedium III. 3). Zrínyi célja a megálmodott ideál életre keltése, a méltó halál megismétlése. Erősebben hagyománytudatos gesztus kevés van a régibb magyar költészetben. Zrínyi azonban nemcsak hagyományt folytat, hanem hagyományt is teremt. Sztoicizmusa a reformkor politikai irodalmában visszhangzik majd, a szubjektumot a költészet (a szöveg, a versek) fölé emelő gesztusa a későromantikában és a modernitásban talál folytatókra.

Hivatkozások

Hivatkozott kiadások és irodalom

ZMÖM 1 = Zrínyi Miklós összes művei, 1, Költői művek, s. a. r. Klaniczay Tibor, Bp., Szépirodalmi, 1958.

ZMÖM 2 = Zrínyi Miklós összes művei, 2, Levelek, s. a. r. Csapodi Csaba, Bp., Szépirodalmi, 1958.

ZMPM = Zrínyi Miklós Prózai munkái, s. a. r. Kulcsár Péter, Bp., Akadémiai, 2004 (Zrínyi Miklós Összes művei).

ZMVL = Zrínyi Miklós válogatott levelei, vál., szerk. Bene Sándor, Hausner Gábor, Bp., Balassi, 1997 (Régi Magyar Könyvtár: Források, 6).

Stemmatographia = Marcus Forstall, A Zrínyi grófok hősi családjának története = A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában, szerk. Bene Sándor, Hausner Gábor, Bp., Zrínyi, 2007, 321–378.

Sirena = Petar Zrinski, Adrijanskoga mora sirena, prir. Tomo Matić, Zagreb, Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti, 1957.

BiblZrin = A Bibliotheca Zriniana története és állománya / History and Stock of the Bibliotheca Zriniana, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., Zrínyi, 1991 (Zrínyi-Könyvtár, 4).

Zrínyi és Tasso = Arany János, Zrínyi és Tasso [1859–1860] = Uő, Összes Művei, X, s.a.r. Keresztury Mária, Bp., Akadémiai, 1962, 330-439.

Egyéb kiadások

Gróf Zrínyi Miklós Művei, kiad. Négyesy László, I, Költői művek, Bp., Franklin, 1914.

Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklós [hasonmás kiad.], kísérőtan. Kovács Sándor Iván, Bp., Akadémiai–Magyar Helikon, 1981.

Zrínyi Miklós Prózai művei, Négyesy László hagyatékából sajtó alá rendezte Kovács Sándor Iván, Bp., Zrínyi, 1985 (Zrínyi-könyvtár, 1).

Zrínyi Miklós, Szigeti veszedelem, kiad. Király Erzsébet, Bp., Ikon, 1995 (Matúra Klasszikusok, 10).

Zrínyi Miklós Válogatott levelei, szerk. Bene Sándor, Hausner Gábor, Bp., Balassi, 1997.

Zrínyi Miklós Összes művei, szerk. Kovács Sándor Iván, Bp., Kortárs, 2003.

Zrínyi Miklós Költői művei, 1, Források, s. a. r. Orlovszky Géza, Bp., ELTE BTK, 2015 (Zrínyi-könyvtár, 6/1).

Válogatott szakirodalom

Széchy Károly, Gróf Zrínyi Miklós, I–V, Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1896–1902.

Király György, Zrínyi és a reneszánsz [1920] = Uő, A filológus kalandozásai, s. a. r. Kenyeres Ágnes, Bp., Szépirodalmi, 1980, 207–216.

Klaniczay Tibor, A fátum és a szerencse Zrínyi műveiben, Bp., Pázmány Péter Tudományegyetem, 1947.

Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós, Bp., Akadémiai, 1964⁽²⁾.

Perjés Géza, Zrínyi Miklós és kora, Bp., Gondolat, 1965.

Đuro Novalić, Madžarska i hrvatska Zrinijada, Zagreb: Filozofski fakultet u Zagrebu, 1967.

Amedeo Di Francesco, Kőszikla és forgószél: Jelképek a Szigeti veszedelemben, MTA I. Oszt. Közl. 31 (1979): 293–308.

Kovács Sándor Iván, A lírikus Zrínyi, Bp., Szépirodalmi, 1985.

Klaniczay Tibor, Zrínyi helye a XVII. század politikai eszméinek világában = Uő, Pallas magyar ivadékai, Bp., Szépirodalmi, 1985, 153–211, 307–324.

Sigetska epopeja od Karnarutića do Vitezovića (1584–1684), ur. Nikica Kolumbić, Zadar: Hrvatsko filološko društvo, 1986.

Király Erzsébet, Tasso és Zrínyi: A Szigeti veszedelem olasz epikai modelljei, Bp., Akadémiai, 1989.

Szörényi László, Zrínyi és Attila: A Szigeti veszedelem és az európai epikus hagyomány; Uő, Panegyricus és eposz:Zrínyi és Cortesius; Uő, A barokk hősi ideál a XVII. századi olasz, magyar és közép-európai eposzban = Uő, Hunok és jezsuiták: Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből (Bp., AQmfipressZ, 1993), 11–43.

Várkonyi Gábor, Emlékirat a nádorság ügyében, Irodalomismeret, 6 (1995): 40–47.

Bene Sándor, A hr és a közvélemény koncepciójának formálódása Zrnyi Miklós műveiben, ItK, 100 (1996): 369–394.

Ötvös Péter: Zrínyi Miklós cím nélküli verséről = „Mint sok fát gyümölccsel...”: Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, szerk. Csillag István, Bp., ELTE BTK, 1997, 34–42.

Lőkös István, Zrínyi eposzának horvát történeti előzményei, Debrecen: Kossuth Egyetemi K., 1997.

Cennerné Wilhelmb Gizella, A Zrínyi család ikonográfiája, Bp., Balassi, 1997.

Eraldo Bellini, Agostino Mascardi tra ’ars poetica’ e ’ars historica’, Milano: V&P Università, 2002.

Szörényi László, Il modello epico virgiliano trasformato da Girolamo Vida nella poesia Ungherese = L’ ereditá classica in Italia e in Ungheria dal Rinascimento al Neoclassicismo, a cura di Péter Sárközy, Vanessa Martore, Bp., Nuova Corvina, 2004, 241–254.

Zrínyi-szótár: Zrínyi Miklós életművének magyar szókészlete, szerk. Beke József, Bp., Argumentum, 2004.

Jung Károly, Zrínyi-hagyományok a Balkánon: Vázlatos áttekintés; Szigetvár ostroma: Horvát epikus ének = Uő, Elbeszélés és éneklés:Újabb magyar és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányok, Újvidék: Forum, 2004. 179–192.

Tusor Péter, Purpura Pannonica: Az esztergomi „bíborosi szék” kialakulásának előzményei a 17. században, Bp., PPKE, 2005, 107–160.

Kovács Sándor Iván, Az író Zrínyi Miklós, Bp., Akadémiai, 2006.

Peter Rietbergen, Power and Religion in Baroque Rome: Barberini Cultural Policies, Leiden: Brill, 2006.

Pavao Pavličić, Epika granice, Zagreb: Matica hrvatska, 2007.

Ács Pál, A ’helyettes áldozat’ allegóriái a Zrínyiász kilencedik énekében = A magyar irodalom történetei, I, A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Jankovics László, Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 438–446.

Szörényi László, A szerkesztett verskötet mint a szerző ifjúkori önarcképe, uo., 467–486.

Bene Sándor, A jövő története és az olvasók, uo., 487–500.

Povijest obitelji Zrinski: Zbornik radova s međunarodnog znanstvenog skupa održanog u Zagrebu, 8.–9. studenog 2004. Zagreb, 2007, ur. Zoran Ladić, Đuro Vidmarović, Zagreb: Matica hrvatska, 2007.

Hősgaléria: A Zrínyiek a magyar és a horvát történelemben, szerk. Bene Sándor, Hausner Gábor, Bp., Zrínyi, 2007.

Militia et litterae: Die beiden Nikolaus Zrínyi und Europa, Hrsg. Wilhelm Kühlmann, Gábor Tüskés, unter Mitarbeit von Sándor Bene, Tübingen: Niemeyer, 2009.

Laczházi Gyula, Hősi szenvedélyek: A heroizmus és a szenvedélyek megjelenítése a XVII. századi magyar epikus költészetben, Bp., ELTE BTK, 2009.

R. Várkonyi Ágnes, Európa Zrínyije: Válogatott tanulmányok, Bp., Argumentum, 2010.

Szörényi László, A Szigeti veszedelem az európai hősköltemény történeti szövegösszefüggésében = Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., rec.iti, 2010, 373–380.

Szörényi László, „Mind magyar, mind horvát”: Zrínyi Miklós hazafogalma = „Ez világ mint egy kert…”: Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére, szerk. Bubryák Orsolya, Bp., MTA Művészettörténeti Kutatóintézet–Gondolat, 2010, 405–413.

Kiss Farkas Gábor, Imagináció és imitáció Zrínyi eposzában, Bp., L’ Harmattan, 2012.

Susreti dviju kultura: Obitelj Zrinski u hrvatskoj i mađarskoj povijesti: Zbornik radova, urednici izdanja Sándor Bene, Zoran Ladić, Gábor Hausner, Zagreb, Matica hrvatska, 2012.

Marco Corradini, In terra di letteratura: Poesia e poetica di Giovan Battista Marino, Lecce: Argo, 2012.

Hausner Gábor, Márs könyvet olvas: Zrínyi Miklós és a 17. századi hadtudományi irodalom, Bp., Argumentum, 2013.

Milan Pelc, Georgius Subarich sculpsit Viennae – bakrorezac Juraj Šubarić u Beču oko 1650. godine: Djela i naručitelji, Radovi Instituta za povijest umjetnosti, 39 (2015): 55–74.

Sándor Bene, Orfeji na Jadranu: O pjesništvu Nikole i Petra Zrinskog, Književna Smotra, 47 (2015/3): 31–44.

Bene Sándor, Zrínyi álmai = Amicitia: Tanulmányok Tüskés Gábor 60. születésnapjára / Beiträge zum 60. Geburtstag von Gábor Tüskés, szerk. Lengyel Réka, Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Kiss Margit, Lénárt Orsolya, Bp., reciti, 2015, 140–162.

Laczházi Gyula, A szenvedélyek és a költészet hatalma Zrínyi Miklós Syrena-kötetében = Amicitia, id. kiad., 127–139.

Bene Sándor, Orpheus és Hercules: Francis Bacon, Zrínyi Miklós és a magyar felvilágosodás = A felvilágosodás előzményei Erdélyben és Magyarországon, szerk. Balázs Mihály, Bartók István, Szeged, SZTE Magyar Irodalmi Tanszék, 2016, 157–172.