Ács Pál

Az ige fogságában
Biblia és bibliaismeret Magyarországon a reformáció korában

Megjelent: Viszály és együttélés: Vallások és felekezetek a török hódoltság korában, szerkesztette Ittzés Gábor, Bp., Universitas, 2017 65–88.

Szentírás: Szent írás

A reformáció − Európában és Magyarországon is – kezdeteitől fogva a Biblia által határozta meg önmagát. „Lelkiismeretem Isten Igéjének a foglya” – mondta Luther 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen (Bainton 1980, 185; Mansch–Peters 2016, 119). Paradoxonnak tűnhet, mégis igaz, hogy ez az öndefiníció jelentős mértékben átformálta magát a Bibliát. A 21. századból visszatekintve a „reformáció századára” (Ács–Louthan 2015, 402), hajlamosak vagyunk az írott szöveg (az „Írás”) olvasásának, értelmezésének és értékelésének folyamataként szemlélni ezt a változást. Ám ha történeti összefüggéseiben vizsgáljuk a Biblia megismerésének és befogadásának mozzanatait, könnyen beláthatjuk, hogy ez a mozgás fordított irányú volt (Bojtár 1983, 16). Az egykorú bibliahasználók – az első magyar protestáns bibliafordítás megjelenésétől az első magyar katolikus Biblia kinyomtatásáig − a Szentírás abszolút önértékéből kiindulva, az értelmezés tényektől független, örökérvényűnek vélt axiómáin át jutottak el végül is magához a szöveghez.

A protestáns mozgalmakról szólva gyakran elhangzik, hogy a reformáció a Bibliát tette a hit fundamentumává. Ez igaz, de csak abban az esetben, ha a hit szó hitvallást, tanítást, régi magyar kifejezéssel a „hitnek ágazatit” jelöli (Komáromi Csipkés 1666). Amennyiben viszont hiten az üdvösség, a megigazulás elnyerésének módját értjük, a sorrend megfordul, akkor a hit a bibliaismeret alapja, és nem a Biblia a hité – vagyis a sola fide (egyedül a hit által) elve megelőzi a sola scriptura (egyedül az Írás által) elvét. Kitűnően demonstrálja ezt egy tolnai evangélikus gyülekezet (Györköny) parókiájáról származó régi festmény (1. kép) (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 158). A képen Luther és a szász választófejedelem látható, amint közrefogják a hit kőszikláin nyugvó frigyládát, rajta a Szent Bibliával, azon pedig egy hétágú gyertyatartóval, amely az Ágostai hitvallást, a hit ágazatait jelképezi (az 1724 előtt készült kép Jacob van der Heyden [1573–1645] 1630-as metszetének másolata).

A hit által ily módon megvilágított Szentírást a kor bibliahasználóinak nagy többsége (felekezeti különbségek nélkül) Isten szavaként értelmezte. Az, hogy a Biblia szó szerinti sugalmazás, később bekerült az 1675-ös Formula Consensus Helvetica szövegébe is, kiterjesztve az isteni inspirációt az Ótestamentum héber szövegének mássalhangzóin túl a magánhangzó jelekre is (Borges 1987, 35). Gyulai István kolozsvári protestáns bibliafordító megfogalmazásában „nyilván támadott e tudomány nem embertől, sem angyaltól, hanem általjában őmagától a hatalmas és bölcsességes Úristentől” (Zvara 2003, 72). A jezsuita Káldi György Bibliájának (1626) Oktató intésében pedig azt olvassuk, hogy a Szentlélek „a Szentírásnak alkotója” (Zvara 2003, 212). A református Károlyi Gáspár a Vizsolyi Biblia ajánlásában (1590) elmondja, hogy Mózesig Isten „az őmaga szentséges szája által” szólt az atyákhoz. Később Mózesnek és a prófétáknak, majd utoljára „Fia által jelentette ki magát” (Zvara 2003, 175). Isten tehát előbb beszél, később maga is ír a mózesi kőtáblákra, ezután pedig a Szentlélek sugallatára a próféták és az evangélisták foglalják írásba „Igéjét”.

Minden Bibliában jártas ember tudta, hogy az „Isten Igéje” kifejezés (a görög logosz szót fordították a legtöbben így – helyesen –, mivel a régi magyar nyelvben az ige annyit tett, „szó”) nem egyszerűen egy könyvet jelöl. János evangéliumának nevezetes prológusa – a legtöbb értelmezés szerint – az Igét a lényegileg egy és oszthatatlan Isten öröktől fogva létező „személyeként” (hüposztasziszaként) nevezi meg (Bultmann 1998, 301–305). Ez az Ige tehát egyfelől Isten Fia, másfelől Isten teremtő szava – „mindenek ez által teremtettek” (Jn 1,3, Károli) –, megint másfelől Isten konkrét szóbeli kijelentése, amit a Szentlélek (aki a 381-es konstantinápolyi hitvallás nevezetes filioque betoldása szerint az Atyától és a Fiútól származik [Siecienski 2010]) közvetlenül sugalmaz a prófétáknak és az evangélistáknak, akik ily módon pusztán szócsövei, leírói, scriptorai Isten kijelentéseinek. A teremtett világ és a Biblia tehát egyaránt Isten „könyvei”, Igéjének megnyilvánulásai, amint ezt szinte az összes magyar bibliafordító hangsúlyozza. Ez klasszikus patrisztikus toposz, természetesen nem a reformáció találmánya. Káldi György figyelemreméltó példaként emlékezik meg Nolai Szent Paulinusról (353/354−431), aki saját templomában két szekrényt (pasztofóriumot, tabernákulumot) tartott, egyiket az Oltáriszentségnek, másikat a Szentírásnak. Szent Paulinus ezzel a gesztussal az Ige kétféle (misztikus és konkrét) jelenlétét hangsúlyozta a közösség életében (Zvara 2003, 211).

Amikor tehát Luther – és nyomában a magyar reformátorok is – arra hivatkoztak, hogy „Isten Igéjének foglyai”, legalább három dologra gondolhattak. Az Igére, Isten Fiára, a Krisztusra, hiszen az ő követőinek vallották magukat. Az Igére, vagyis a Szentírásra, mert azt Isten saját alkotásának, írásba foglalt üzenetének tartották. Az Igére, amelyet Isten Lelke közvetlen inspirációként sugalmaz prófétáinak, mivel ők a próféták örököseinek, az Ige meghallóinak vallották magukat. Beszédesen foglalja össze mindezt Farkas Andrásnak A zsidó és magyar nemzetről szóló „iránykölteménye” (1538), a magyar reformáció irodalmának egyik legkorábbi, jelentős alkotása:

… Mostan is az Isten közinkbe bocsátott
Sok bölcseket és jámbor tanítókat
Kik az Íge által hérdetik minékönk
Áldott Jézus Krisztust egy üdvösségnek lenni
(Varjas 1979, 1:393)

Első hazai reformátoraink − legkorábban a „magyar Luther”-ként emlegetett Dévai Mátyás (Botta 1990) − Magyarországon is nagy hangon szorgalmazták az egyetemes papság intézményét (Csepregi 2013, 228–238). Amiként a jeles 16. századi protestáns versszerző, Szkhárosi Horváth András írta: „Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok Isten akaratját, / Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős, nagy nyilván kiáltják.” (Varjas 1979, 1:499; vö. Varga 1955, 299) Azt, hogy ez a közvetlen inspirációt hangsúlyozó spiritualitás milyen veszélyeket hordoz magában, ekkor még kevesen sejtették.

A bibliaértelmezés kérdésében a korai reformáció kezdetben egyértelműen a középkori eretnekmozgalmak nyomában haladt (Hauser–Watson 2009). Amikor a reformátori nézeteiért 1533-ban Bécsben bebörtönzött Dévai Mátyás mindenkinek, még a nőknek is lehetővé kívánta tenni az igehirdetést (Csepregi 2013, 229–230), nagyon érzékeny pontra tapintott. Régi vita volt a kereszténységben: ki hivatott magyarázni a Bibliát? A katolikus egyház a középkorban határozott különbséget tett a Szentírás narratív és moralizáló részei (aperta) és dogmatikailag fontos szakaszai (profunda) között (Le Goff 2002, 26). Az előbbi, könnyen érthető és befogadható epizódok semmiféle tilalom alá nem estek, viszont az utóbbiak kifejtésére és értelmezésére (valamint a két szín alatt való áldozásra) csakis a klerikusok voltak hivatottak. Az eretnekek elvitatták a papoktól ezeket a privilégiumokat. Mozgalmaik tartalmát semmi sem fejezte ki beszédesebben, mint a könyv és a kehely (Fudge 2010, 49–55; Haberken 2015, 26–27; Nowakovska 2015, 129). Azért hozták létre saját népnyelvű bibliafordításaikat Európa-szerte, hogy prédikátoraiknak előnyt biztosítsanak a klérussal szemben Isten Igéjének szabad értelmezésében. A reformátori bibliafordítások a klérus közvetítését kiiktatva, „szabadon” kínálták az Igét – nem annyira olvasásra, mint hirdetésre −, éppen úgy, ahogyan a protestáns úrvacsorából is elmaradt az „átváltoztatás” mozzanata, tagadva, hogy a szentség a fölszentelt pap szavára valósul meg.

A Dévai Mátyás hirdette egyetemes papság „intézményétől” és a Biblia szabad, spiritualista magyarázatától azonban hamar elrettentették a reformátorokat az Európán végigsöprő anabaptista forradalmak, melyek a radikálisan értelmezett Írást váltották véres tettekre (Hamilton 1981, 14–17). Magyarországra ezeknek a viharoknak csak a széle ért el (Csepregi 2013, 187–193), de ez is elég volt ahhoz, hogy óvatosságra késztesse a honi protestánsokat. A reformáció szorult helyzetbe került: a bibliaértelmezés szabadságából nem engedhetett, valamiképp mégis mederbe kellett terelnie az interpretáció gáttalan folyását. A Vizsolyi Biblia ajánlásában már sok évtized óvatos protestáns hermeneutikája összegződik: „Nem kell tehát minékönk vakmerőképpen minden tudománt bevennönk, mihelt azt valaki az ő szájából kibocsátja, hanem meg kell próbálni, és az próféták, apastalok írása mellé kell vetni, mint az Isten lelke tanít bennönket.” Világos beszéd: sem angyal, sem ördög, sem ember, sem zsinat nem értelmezheti a Bibliát, mert a Szentírás önmagát magyarázza. Ezt pedig úgy kell érteni, hogy végső soron Krisztus az, aki megvilágítja a Szentírást, mert – idézi Károlyi Gáspár a János evangéliumát − „senki soha nem látta az Istent, hanem a Fiú” (Jn 1,18) (Zvara 2003, 176).

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az Ótestamentum dogmatikailag fontos (profunda) részeit az Újtestamentum tükrében szemlélték (Ittzés 2009, 36–41). Világosan elmagyarázza a Heltai Gáspár-féle bibliafordító munkaközösségben (1551−1565) tevékenykedő Gyulai István, hogy a Teremtés könyvének első szavait a Szentháromságról való tanúbizonyságként kell értelmezni: „Mert az, aki terömtette e világot, az Atyának szömélye. A szó kedig, avagy az ige, mellyet szólt, miképpen Szent János mondja, a Fiú Isten. Az az Istennek Lelke kedig[!], mely a vizen leveg és a vizet élteti, a Szentlélek Úristen, ki az Atyától és a Fiútól származik.” (Zvara 2003, 81) A protestáns hermeneutika tehát az ősegyházban közkeletű peser (azaz „megfejtés”) típusú zsidó bibliamagyarázat (Vermes 2001, 143) módszerét alkalmazta, amikor figuratív módon, a jövőre vonatkozó kijelentésekként magyarázta a Szentírás számos szövegét, például a zsoltárokat, az Énekek énekét, Jónás könyvét, Dániel könyvét, Ezékiel könyvét, a Jelenések könyvét és sok más bibliai szöveget. Az Apokalipszis-kommentár az apokaliptika iránt érzékeny kor egyik legnépszerűbb műfaja volt (Beckwith 2012; Bene 2014; Őze 2016). Az Újtestamentum szerzői által is alkalmazott zsidó bibliaértelmezési technikából nőtt ki mind a posztbiblikus zsidó, mind a keresztény bibliai hermeneutika, vagyis a Szentírás négy, egymásra épülő jelentéssíkja: a literalis (azaz historicus, történeti) a morális, az allegorikus és az anagogikus (vagyis a jövőre vonatkoztatott) jelentéssíkok. A skolasztikus bibliamagyarázat is erre a négyszintes elméletre épült (Ács 2008, 635). Tudjuk, hogy Dante ugyanezt az eljárást az irodalomesztétikába is átemelte (Singleton 2009), Coluccio Salutati pedig onnan vezette vissza a teológiába (Blum 2010, 65), hangsúlyozva, hogy Isten a legnagyobb költő, a Biblia nem historia, hanem fabula, mert a költészetre jellemző módon a mélyebb értelem allegóriákban bontakozik ki.

Mindazonáltal a reformáció jegyében keletkezett bibliafordítások szembeszálltak azokkal, akik „az Ótestamentomba mindenütt lelki értelmet keresnek” (Zvara 2003, 83). Vagyis a protestánsok igyekeztek gátat szabni a négy jelentéssíkban gondolkodó parttalan allegorizálásnak vagy „órigenizálásnak” – ahogyan ezt a módszert megalkotójáról, a 2–3. századi Alexandriában élt Órigenészről elnevezték (Reventlow 2010, 48–60). Luther és magyar követői szerint az allegóriák felcicomázott „ringyók” (LVM 8:201 [1219. sz.]), és csakis a Biblia betű szerinti (historicus) értelmezése elfogadható. Ezzel a látványos gesztussal – úgy tűnhet fel − nemcsak a skolasztikát, de az irodalmat is kirekesztették látókörükből. Erasmus még dicsőítette a szóbőséget (copia verborum), Luther ugyanezt haszontalannak ítélte (inutilis verborum copia) (Miller–Macardle 2012, 83).

Hogyan lehetséges mégis az – kérdezhetjük joggal −, hogy a protestáns Bibliák továbbra is az Újtestamentumra vonatkoztatták (előképként értelmezték) az Ótestamentum számos passzusát? Úgy, hogy a számukra releváns, átvitt értelmű jelentéssíkoknak (a Krisztusra vonatkoztatható próféciáknak) is szó szerinti értelmet tulajdonítottak, vagyis ezek számukra semmiképp sem voltak allegóriák. A reformáció tehát nem számolta fel, csupán megzabolázta az Ó- és Újszövetség szoros kapcsolatát feltételező tipológiai gondolkodást. A nagy protestáns hermeneutikai elmozdulás az írásmagyarázat második szintjén történt: a misztikus értelmezés helyét a profetikus interpretáció foglalta el (Ács 2008, 638). A reformáció korában sem vonta tehát kétségbe senki azt, hogy a Biblia kettős értelmű, szó szerinti és spirituális jelentésrétegeket tartalmazó szöveg. „Ezért mondja Krisztus urunk a zsidóknak, hogy tudakozzák az Írást (azaz az Ótestamentom-béli tudománt), mert az teszen őróla bizonságot” – írja Gyulai István (Zvara 2003, 83).

Heltai Gáspár bibliafordító körének tudomása volt arról, hogy az „törek is azt mondja, hogy az Alkoranum nevű könyü Isten tudománya […]. Továbbá azt is mondja, hogy […] az ő könyveket az Úristentől hozta légyen Gábriel angyal.” (Zvara 2003, 77.) Egyértelmű utalás ez arra a muszlim hiedelemre, hogy Isten kijelentéseinek létezik egy égi tőpéldánya, eredeti mátrixa, „az Írás anyja”, amelyről a földi kópiák készülnek (McAuliffe 2006, 3; Simon 1987, 79). A Biblia szövegéről alkotott keresztény elképzelések nagyon hasonlóak voltak ehhez. Akadtak evangélikus teológusok, akik óvakodtak a teremtett dolgok közé sorolni az Írást, mivel a Szentlélek megtestesüléseként értelmezték azt (Borges 1987, 36). A különböző felekezetek persze eltérően vélekedtek arról, hogy az „égi eredetinek” melyik földi mása tekinthető hitelesnek. Az ortodox keresztények a hetvenes fordítás csodájára hivatkozva a görög Septuaginta (LXX) tökéletességében hittek (Fernández Marcos 2000, 35–47), a nyugati kereszténység pedig – Káldi Györggyel szólva – „a régi deák bötű szerént valót, melyet Vulgáta Ediciónak neveznek”, ruházta fel hasonló tekintéllyel, hivatkozva a Szentléleknek az „Egyháznál hagyatott letött drága kincsé”-re, melynek birtokában Szent Jeromos fordítása hűen megőrizte a Szentírás „igaz értelmét” (Zvara 2003, 214). Tudjuk – miként erre a bibliafordító Károlyi Gáspár is utal −, hogy valójában a latin Bibliának a 9. századi Karoling tudós, Alcuin által gondozott, és a 13. században Párizsban standardizált változata jutott dogmatikai tekintélyre (Hamilton 1998, 102).

A korábban Nyugaton elhanyagolt görög stúdiumokat előtérbe helyező humanista bibliatudomány megkérdőjelezte a Vulgatának tulajdonított autoritást. Lorenzo Valla behatóan tanulmányozta az Újszövetség görög kéziratait, sok helyen javítva a Vulgata szövegét (Monfasani 2008), majd nyomában Rotterdami Erasmus újra is fordította azt görögből (1516) – ezt a nagy jelentőségű kiadást (Hamilton 1988, 111–112) vették alapul a magyar erazmista bibliafordítók is (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 148–157). Pico della Mirandola és Johannes Reuchlin kezdeményezéseit követően fellendült a keresztény hebraisztika, és az Ószövetséget is az eredeti héber nyelven kezdték olvasni, tanulmányozni, fordítani (Coudert–Shoulson 2004). Alcalában elkészült a Magyarországon is forgatott, első soknyelvű Biblia (Luttikhuizen 2017, 41–43; Rummel 1999, 53–65), a Biblia Polyglotta Complutensia (1514−1517), Leuvenben pedig Erasmus inspirációjára megalakult a három szent nyelvet tanulmányozó intézmény, a Collegium Trilingue (Vocht 1951–1955).

A magyar reformáció bibliafordítási programja szintén a szent szövegek ősforrásaihoz tért vissza, és az erasmusi−Sylvester János-i „minden nípnek az ő nyelvín” elvét követte. A 16. század első felében keletkezett erazmista magyarításokat azonban már sok szempontból nem tekintették a sajátjuknak (Zvara 2003, 125). Heltaiék, az első, csaknem teljes magyar Biblia megalkotói a lutheri szemléletből indultak ki, ahhoz igazították fordítói elveiket, és mindenek fölött Luther 1522−34-es német Bibliáját tartották irányadónak. A wittenbergi reformátor Asztali beszélgetéseiben ekként nyilatkozott bibliafordítói elveiről: „ha valamely kétértelműség bukkant fel […], akkor azt a jelentést kellett vennünk […], amelyik jobban összeillik az Újtestamentummal” (LVM 8:633 [5533. sz.]). Világos beszéd: nemcsak a teológia és a hermeneutika, hanem a grammatika és a filológia terén is Krisztus értelmezi az Írást. „Mert nem jár a Szentlélek mindenütt a grammatika után […] hanem a grammatikának kell a Szentlélek értelme után járni” – vallja Lutherrel Gyulai István (Zvara 2003, 79). Vagyis a bibliatudomány továbbra is az ancilla theologiae (a teológia szolgálója) funkcióját tölti be. Tévedés lenne e téren lényegbevágó elvi különbséget feltételezni a humanista és a protestáns bibliatudomány között. A humanista görögtudósok, a keresztény hebraisták és a protestánsok egyetértettek abban, hogy létezik a Biblia szövegének égi mátrixa, csak abban különböztek egymástól, hogy milyen módszerekkel lehet ezt a szöveget rekonstruálni. Végső soron mindenki azért tért vissza a forrásokhoz, hogy azokban saját hitelveit megerősítve lássa, ellenfeleit pedig megcáfolhassa. Jiménez bíboros az alcalai Biblia előszavában egy roppant jellemző hasonlattal él. Tudvalevőleg ott a latin Biblia textusát kétfelől a héber és a görög szövegek szegélyezik. A kardinális a két lator – vagyis a zsinagóga és az ortodox kereszténység − közt megfeszített Megváltóhoz hasonlítja az egyedül igaz latin Szentírást (Heltai–Gáborjáni 2008, 188).

Érdemes egyetlen bibliai hely (locus) egyetlen szavának 16−17. századi fordítástörténetén keresztül bemutatni a teológia vezérelte filológia működési mechanizmusát. A 22. zsoltárt az egyház ősidők óta Krisztus keresztre feszítésének jóslataként olvassa. A 17. (zsidó számozás szerint 16.) versben, Károlyi Gáspár fordításában ez áll: „Mert környül vöttenek engemet az ebek, és az gonoszoknak serege megkörnyéközött engemet, általlyukasztották kezeimet és lábaimat.” (Károlyi 1990, 1:547^r) Az általlyukasztották szó körül sok évszázados vita folyik a zsidó és a keresztény bibliamagyarázók között (Pak 2010, 69). A héber bibliában ugyanis ezen a helyen – a zsoltár szövegével összhangban – ez áll: (כארי kaari), vagyis „mint az oroszlán”. A Septuagintától fogva a Vulgatán át a népnyelvű bibliafordításokig Európában és Magyarországon minden keresztény (katolikus és protestáns) Bibliában átjavították ezt a szót, feltételezve, hogy a héber szöveg helyes olvasata (כארו kaaru), azaz „átvágták”, és valójában csak a nagyon hasonló yod és vav betűk összetévesztéséről – „jottányi” eltérésről − van szó, szövegtorzításról, amit a zsidó másolók akarva-akaratlan elkövettek. Keresztény oldalon senki sem vette figyelembe, hogy (כארו kaaru) szó a héberben nem létezik, ahhoz, hogy egy „átlyukasztották” jelentésű héber szóalak előálljon, még egy alefet is törölni kellett. Az így keletkező (כרו kúr) betűsor már valóban annyit tesz, „ás, átvág”, ilyen héber kézirati hagyomány viszont nem létezett. A keresztény filológusok tehát dogmatikai szempontok alapján döntöttek el egy filológiai kérdést. A javítás azonban talán mégsem volt szimpla konjektúra. A Septuaginta fordítása (a görög számozás szerint ez a 21. szoltár) – ὤρυξαν (órüxan) – arról tanúskodik, hogy az „átfúrták” jelentésű kisebbségi olvasat igen régi (Gesenius 1860, CCCLXXXVIII), és már a Krisztus körüli időkben is forgalomban volt. Ezt a kisebbségi, keresztény olvasatot látszik alátámasztani a Holt-tenger mellett talált 1−2. századi papirusztöredék is (Flint 2013, 26). (Mindazonáltal sok érv alapján a „mint az oroszlán” többségi olvasat tekinthető helyesnek.) A zsoltárfordító Székely Istvántól kezdve (Székely 1991, 20^r) Károlyin át egészen az unitárius Bogáti Fazakas Miklósig (Bogáti Fazakas 1979, 49) mindenki ragaszkodott az „átlyukasztották” alakhoz. Így volt ez annak ellenére, hogy forrásaikból pontosan értesültek a filológiai problémákról. A héber nyelvben járatos Melius Péter erről és sok más hasonló kérdésről egy tanulmányt is készített, cáfolva „a rabbik istentelenségét” (Dán 1973, 47–60; Finch–Box 1919, 102–103). Nem véletlen, hogy csupán a zsidó hagyományokat tiszteletben tartó, szombatos Péchi Simon zsoltároskönyvében (1624−1629) találjuk meg a maszoréta (hagyományos) héber eredetinek megfelelő fordítást: „mint az oroszlán”. Péchi meg is jegyzi: „itt a sensusra [szó szerinti értelemre] kellett níznem, mert a foderunt (által vertek) nincsen a zsidó írásokban.” (Péchi 1913, 36.)

Magyar Biblia

A most tárgyalt időszakban számos magyar bibliafordítás keletkezett a „reformáció jegyében” (Harsányi 1927; Horváth 1957). Ahány mű, annyi alkotói-fordítói módszer, annyi teológiai koncepció, annyi támogatói kör, annyi kánonképző szándék. Bencédi Székely István kommentált zsoltárfordításáé (1548) az elsőség: Székely már egyértelműen a reformáció hatása alatt készítette el művét, hangsúlyozva, hogy „szól immár itt Dávid nem zsidóul, sem deákul, sem pediglen görögül, hanem magyarul” (Zvara 2003, 70). Az erazmista Sylvester Jánoshoz hasonló homo trilinguisként Székely járatos volt a három szent nyelvben, és fordításában nem a Vulgata szövegéből, hanem a héber eredetiből indult ki (Dán 1973, 47–60). Hébertudásának mélysége persze nehezen mérhető fel, mivel ismereteit szinte kizárólag Sebastian Münster híres héber−latin Bibliájából (Bázel, 1534−1535) vette (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 178–179). Münster, Székely István és a keresztény hebraisták a hebraica veritas (Szent Jeromosra visszamenő) elve alapján, a héber források tanulmányozása révén – végső soron − a keresztény hitigazságoknak megfelelő szöveghez kívántak eljutni (Rummel 2006, 7–10). A kereszténység és zsidóság antagonisztikus ellentéte számukra is axiómának számított (Scholem 1995, 2:161–170, 179–192). Protestáns meggyőződésük ellenére azonban ők még sok tekintetben a reformációt megelőző kor humanista nemzedékéhez tartoztak. Nem csoda, hogy Luther gyakran kritizálta Münstert (LVM 8:633 [5533. sz.]), mivel az – szerinte − túlzottan közel került a tudós középkori rabbik (Rási, David Kimhi stb.) tanításaihoz (Ittzés 2009, 23–24). Művének előszavában Székely azt ígéri, hogy „rövid napon az egész Bibliát” kibocsátja (Zvara 2003, 70). Erre nem került sor, de a zsoltárkommentárok arról tanúskodnak, hogy valóban foglalkozott a Teremtés könyvének magyarításával.

A reformáció egyik legnagyobb – méltánytalanul elfeledett – bibliakiadói vállalkozása a Heltai Gáspár által Kolozsvárott vezetett fordítói műhely hét kötetben megjelent alkotása volt (Heltai 1551–1565). Nyilvánvaló, hogy a nyomdát, papírmalmot, kiadóműhelyt működtető Heltai – európai mintára – az anyanyelvű, magyar reformátori bibliafordítás terjesztése céljából (is) hasznosította Gutenberg találmányát (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 166–169). A könyvsorozat kevés híján a Biblia teljes szövegét tartalmazza. A kiadást János Zsigmond (1540–1571) és más erdélyi urak támogatták. Ám nemcsak erdélyi, hanem magyarországi terjesztésre is szánták a Szentírást – voltak olyan példányok, amelyből a fejedelemhez szóló ajánlást elhagyták (Balázs 2009, 55). A köteteket nagy becsben tartotta az Erdélytől igen távoli vend végeken élő, katolikus nagyúr, Ormosdi Székely Lukács is (Szakály 1997). A Heltai-biblia befejezését a reformátusok is szorgalmazták. Károlyi Péter tiszántúli püspök belefogott a Heltaiék által le nem fordított ószövetségi könyvek magyar nyelvre ültetésébe (Károlyi 1575), de egy évvel későbbi halála megakadályozta abban, hogy bevégezze a munkát. Heltai Gáspár munkaközösségének tagjai személyes tanítványi kapcsolatban álltak nagyhírű krakkói és wittenbergi bibliakutatókkal, a csoportnak voltak kifejezetten a görög és a héber nyelvre szakosodott munkatársai. A Heltai-féle kör egyik tagja, Vízaknai Gergely egy latin nyelvű Genezis-kommentárt is kiadott. Jézus Sirák könyvének magyar fordítását a hódoltságbeli Tolnán készítette Tövisi Mátyás és Zigerius Imre (Kathona 1974, 27–29), Heltaiék pedig átnézték, javították annak szövegét. Az ószövetségi könyvek esetében – írja Gyulai István – „a zsidó Bibliát követtük, de azért a zsidó szónak módjától sok helyen eltávaztunk, követvén az igaz értelembe a magyar nyelvnek járását” (Zvara 2003, 79). Ezek a horatiusi fordítói elvek végigkísérik a magyar bibliafordítások történetét. Valójában egész fordítói módszerük és teológiai szemléletük Luther felfogásához és magához a Luther-féle német Bibliához igazodott (Balázs 2009, 57). Heltai élesen elválasztja Isten Igéjét az irodalmi beszédmódoktól: „Ezeket kedig e könyveket, avagy históriákat ne vélje avagy ítílje valaki fabuláknak lönni, avagy emberi indulatból írt írásoknak […] nem heába való csácsogás, avagy valami hítságos fabula, hanem az áldott élő úristennek igaz mondása” ez – tanítja Heltai (Zvara 2003, 131). A Luther által „kis Bibliának” (Luther 1995, 51) nevezett Zsoltárok könyvét maga Heltai Gáspár ültette át magyarra. Érdemes összevetni ezt Székely István korábbi munkájával. Itt már nincs humanista filológia, nincs bölcselkedés, csak az egyenes lutheri üzenet: „A Szentlélek ebben a könyvben öszvehasonlítja a két országot, a mi Urunk Jézus Krisztusnak országát a Szent Dávid királynak országával”. Az egész könyvsorozat a lutheri evangelizációt közvetíti a magyarságnak: „hadd tomboljon e világ, hadd vigadjon. Igen hamar vége leszen” (Zvara 2003, 121–122).

Mindeközben a három részre szakadt Magyarországon mindenütt átrendeződtek a reformáció erőviszonyai. Az 1560-as években sok helyen előretörtek és teret nyertek a helvét irányt követő, ekkor még „sákramentáriusnak” nevezett reformátusok, az 1570-es években pedig – elsősorban Erdélyben – komoly szerephez jutottak az antitrinitáriusok. Ebben a gyorsan változó korban hozta létre új bibliafordításait a nagy hatású debreceni református prédikátor, Melius Péter (Révész 1936). Legjelentősebb támogatója Enyingi Török János, Debrecen földesura volt. Melius is tervbe vette a teljes Biblia magyarra fordítását, de végül csak a Sámuel és a Királyok két-két könyve (1565) (Melius 2010), a Jób könyve (1565) (Melius 2008) és az Újtestamentum (Szeged [Várad?], 1567) készült el, az utóbbiból nem maradt fenn példány. Ha kézbe vesszük Melius Biblia-átültetéseit (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 170), azonnal szembetűnik, hogy a lapszéli kommentárok közt szinte elvész maga a szöveg: „az margón, kívül, a textus mellé megírtuk, mit kell tanulni” – mondja (Zvara 2003, 138). Melius harcos reformátor volt, a Bibliát éles fegyverként forgatta a katolikus, szentháromság-tagadó és anabaptista ellenfeleivel vívott ádáz küzdelemben: „Íme, napról napra felárad az Úr kegyelme, épül az Úr országa, romol az ördögé. Az Istennek igéjének világossága napról napra jobban világosodik” – tanítja Melius (Zvara 2003, 141). Jól látszik, hogy a debreceni prédikátor számára immár nem a hermeneutika (a Biblia értelmébe való bevezetés) volt a fontos, hanem az egzegézis (a kivezetés), vagyis a hermeneutika átültetése a mindennapok világába. Melius margójegyzetei a kor magyar életviszonyainak eminens forrásai. Az egzegézishez komoly szaktanulmányokat folytatott Melius, végigkommentálta szinte az egész Bibliát, fordításai is beilleszkednek egzegetikai tevékenységébe. A héber szövegeket Münster, Vatablus (François Vatable) és a genfi bibliafordítók kiadásaiból (Vásárhelyi 2009), latin fordításaiból és kommentárjaiból tette át magyarra. Előszeretettel alkalmazta – persze keresztény célzattal − a posztbiblikus zsidó tudományosság népszerű eljárását, a kabbalát. A szent szövegekből kódolt jelentéseket hámozott ki a számmisztika segítségével, Apokalipszis-kommentárjában például azt fejtegette, hogy a „pápa az a bestia” (Dán 1973, 79). Melius magas szinten kapcsolódott be a helvét irányú teológusok diskurzusába. Heinrich Bullinger zürichi reformátorhoz írt egyik leveléhez mellékelt egy (mára már elveszett) értekezést, amelyben cáfolni igyekezett Jószéf Albó, David Kimhi és más tekintélyes zsidó bibliamagyarázók grammatikai érveit – hasonlóakat a 22. zsoltár kapcsán fentebb említett zsidó textológiai megfontolásokhoz. Melius Péter tehát úgy igyekezett támaszkodni a hebraica veritasra, hogy abból kirekesztette magát a zsidó bibliatudományt – ebben wittenbergi mesterét, Johannes Forstert követte. Melius Péter számtalanszor emlegette Istent „Jehova Elóhim”-ként, tudván, hogy az első istennév egyes számú, a második pedig többes számú alak. Színtiszta meliusi egzegézis ez, magyar fordítása: Szentháromság Egy Isten (Dán 1973, 71–87).

1586-ban jelent meg Debrecenben Félegyházi Tamás Újtestamentum-fordítása (Félegyházi 1586; Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 172–173). A szerző iskolaigazgató volt Debrecenben, de 1570-ben áttelepült az antitrinitárius Kolozsvárra, ahová magával vitte a teljes debreceni dákságot (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 172–173). A következő tanévben azonban Félegyházi megtért Meliushoz és Debrecenhez. Melius halála után követte őt a lelkészségben. Református szellemű Újszövetsége saját korában igen népszerű volt, mára azonban szinte teljesen feledésbe merült. A kötet – Melius könyveihez hasonló módon – gazdag egzegetikai anyagot közöl a margókon, ezek terjedelme olykor meghaladja a bibliai szöveget. A kutatás még nem állapította meg, hogy pontosan milyen forrást használt munkájához Félegyházi. Tekintetbe véve, hogy a magyar bibliafordító (aki rendkívül képzett teológus volt) nagy érdeklődést tanúsított a genfi reformátor, Théodore de Bèze (Beza) munkássága iránt, igen valószínű, hogy a fordítás Beza görögből fordított, latin nyelvű genfi Újtestamentumából (első megjelenés: Genf, 1556) készült, felhasználva a hozzá készült magyarázatokat is. Beza Újtestamentum-fordítása kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy helyettesítse a genfi reformáció számára immár vállalhatatlan Erasmus-féle fordítást (Roussel 2007). Félegyházi Tamást a halál megakadályozta művének befejezésében, a hiányokat lelkésztársa, Gönci György igyekezett pótolni (Júdás levelét lefordította, de János Jelenéseihez nem írta meg a kommentárt), az előszót is ő írta a könyvhöz.

Négy évvel később, 1590-ben látott napvilágot a magyar protestánsok legnagyszerűbb bibliafordítása, a Károlyi Gáspár gönci esperes (Szabó 1984; 2012) által szerkesztett Vizsolyi Biblia (Barcza 1990; Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 190–191; Vasady 1940). A nagyszabású kiadói vállalkozást tehetős kelet-magyarországi református főurak, Mágócsy András és Gáspár, valamint Rákóczi Zsigmond, a későbbi erdélyi fejedelem (1544?, 1607–1608) támogatták. Rákóczi bízta meg Mantskovit Bálint könyvnyomtatót, hogy felszerelésével együtt költözzön Galgócról Vizsolyba, és ott adja ki a Bibliát. A teljes fordítás mintegy tizenöt évig tarthatott, a nyomtatás viszont másfél év alatt (1589 februárja és 1590 júliusa között) elkészült. A nagy mű nem egyetlen szerző, hanem egy, a Heltai Gáspáréhoz némiképp hasonló fordítói közösség alkotása, ám Károlyi szerkesztői felügyelete a Biblia munkálatainak egészére kiterjedt (Szabó 2012). A Heltai-féle kiadást is felhasználták, a Károlyi-biblia ószövetségi része legalábbis szövegösszefüggéseket mutat a Heltaiék Bibliájával. A kolozsvári és a gönci fordítói közösség munkamódszerében is különbözött, Heltaiék csoportosan dolgoztak (ahogyan ezt Gyulai pontosan leírja) (Zvara 2003, 78), Károlyi viszont, úgy tűnik, szétosztotta a szövegeket a munkatársak között. Egy szerencsés felfedezésnek köszönhetően az 1980-as években előkerült a Vizsolyi Biblia nyomdai kéziratának egy lapja Károlyi saját kezű széljegyzeteivel (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 190–191; Szabó 1983). A kéziratlap segítségével rekonstruálni lehetett a szöveggondozás és a nyomdai előkészítés fázisait. Károlyi Gáspár – akinek a Vizsolyi Bibliához írt előszavából korábban már többször idéztem – mindenkor a trienti zsinat után rögzült katolikus felfogás ellenében munkálkodott. Érvek garmadájával igyekezett megingatni a Vulgata tekintélyét, és a bibliahasználat és bibliaolvasás mindenki számára világos protestáns programját (Péter 1985) hirdette meg: „mindenkor intelek, és nem szűnöm meg inteni, hogy nemcsak itt hallgassátok, azmit mondunk, hanem mikor otthon vadtok is, az Szentírást olvassátok” (Zvara 2003, 178). Ez az elvi jelentőségű program csak évszázados fejlődés során valósulhatott meg a gyakorlatban, a méreteit, súlyát és árát tekintve is tekintélyes Vizsolyi Biblia éppenséggel nem volt mindenki számára közvetlenül hozzáférhető. A Károlyi vezette fordítói közösség a korábban is használt forrásműveket Immanuel Tremellius heidelbergi héberprofesszor − „ki természet szerint való zsidó volt” − korszerű fordításával bővítette (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 182–183; Zvara 2003, 179). A kutatás nemrégiben mutatta ki, hogy Sámuel I. könyve Petrus Martyr (Pietro Martire Vermigli), neves protestáns teológus fordítása és kommentárja alapján készült (Imre 2006). Károlyi Gáspárék egy teológiailag kikristályosodó protestáns biblikum felé vezetik a magyar olvasót, egyszersmind nem kívánnak szakítani a hagyományokkal sem. Eszter könyvét például, amely jelentősen különbözik a héber, a görög és a latin forrásokban, az „igaz betű”, a héber szerint kezdik el, majd a Septuaginta és a Vulgata alapján folytatják, „némelly része pedig sohul nem találtatik” – olvashatjuk a margón (Károlyi 1990, 1:507^r). A gyors vizsolyi nyomtatás sajnos némiképp rontott a munka végeredményén.

Ezeket a hibákat is javította – conferálva (Vásárhelyi 2006; 2009, 70), azaz összevetve a legjobb forrásokkal −, egyben még modernebb kálvinista standard szerint rendezte sajtó alá Károlyi Gáspár Bibliáját Szenci Molnár Albert a 17. század elején (Szenci Molnár 1608). Szenci Molnár Biblia-kiadásai már kiemelik a kánoni könyvek közül a protestáns szóhasználattal apocyriphusoknak nevezett deutero-kanonikus szövegeket, és egy zártabb, puritánabb kánoni rend kialakítására törekednek. Szenci Molnár kiadásai egyszersmind jelzik azt, hogy a Károlyi-biblia folyamatosan alakult, módosult, követve a protestáns bibliatudomány éppen aktuális tendenciáit. A Károlyi-biblia sohasem vált igazán felekezeti Szentírássá. A magyar evangélikusok is sokáig ezt használták, csak a 18. században merült fel egy önálló, lutheránus Biblia gondolata (Csepregi 2009).

A katolikus egyház mindig visszautasította a népnyelvű bibliaolvasás tilalmának közkeletű vádját. Való igaz, hogy − a középkori gyakorlatnak megfelelően – a 16. században is számos magyar nyelvű bibliai részlet a katolikus papság rendelkezésére állt. Telegdi Miklós háromkötetes prédikációskönyve a perikópákat, vagyis a vasár- és ünnepnapokra rendelt lectiókat (olvasmányokat) saját fordításában tartalmazta a Vulgata szerint (Telegdi 1577–1580). Sokáig ez volt a legteljesebb magyar katolikus részfordítása a Bibliának. Igazi fordulatot a jezsuiták hoztak, a Biblia státusát rögzítő trienti zsinat után. Látszólag csak a Vulgata tekintélyét igyekeztek konzerválni, valójában azonban a protestáns reformációra méltó választ adó katolikus reformációt (Mullett 1990) vezettek be, felhasználva és ellenfeleikre visszafordítva a protestánsok érvelési technikáját. Már Szántó Arator István, a híres jezsuita is elkezdte fordítani a Bibliát, kéziratának azonban nyoma veszett (Molnár 2002). Pázmány Péter, a jezsuitából lett esztergomi érsek a protestáns fordításokat gúnyolva kijelentette, hogy „az Uj Fordítások nem egyebek, hanem egy-nehány Grammaticusok bizonytalan, álhatatlan, és egy-mással ellenkező Grammaticálások” (Pázmány 1637, 319; vö. Hargittay 2005; Pafkó 2015, 52). Ebben a szellemben alkotta meg rendtársa, Káldi György az évszázadokig mértékadó magyar katolikus Bibliát a Vulgata alapján. A könyv hosszas római engedélyezési procedúra után 1626-ban jelent meg Bécsben (Káldi 1626). A Káldi-biblia kéziratos töredékei kötéstáblákból kerültek elő (Erdő 2015). Fentebb már idézett Oktató intésében Káldi is ostorozta a protestáns fordítókat, különösen Károlyi Gáspárt és a „nem jól őrlő” Szenci Molnár Albertet, hogy nem Isten tiszta és egyenes beszédét fordítják, hanem „válogatnak, mint a vadkörtvélyben” (Zvara 2003, 247). Forrásaikról, a protestáns bibliatudósokról rendkívüli fondorlatossággal derítette ki, hogy mennyit és miként ingadoztak hitvallásukban. Minden lehetséges módon igyekezett kihasználni a protestáns oldalon kétségkívül meglévő bibliaértelmezési ellentéteket. Káldi Bibliájának keletkezéstörténete máig nem egészen tisztázott. Szántó Arator elveszett munkáját nem használhatta, önállóan dolgozott. Lehetséges azonban, hogy rendelkezésére állt egy régi, „kétszáz esztendő előtt fordított” (Zvara 2003, 216) – a Jordánszky-kódex bibliafordításához (Heltai–Gáborjáni Szabó 2008, 128–129) nagyon hasonló − kolostori részfordítás, amelyre Oktató intésében hivatkozik. A Káldi-biblia − mint a Károlyi-bibliával szembeállított katolikus erődítmény − a Szentírás használatának terén is befejezetté és véglegessé tette a protestánsok és a katolikusok közti megosztottságot.

Biblia és irodalom

A reformáció századában rendkívül gazdag bibliai tárgyú magyar irodalom bontakozott ki. Felsorolni is nehéz lenne a bibliai históriákat, jeremiádokat, verses kommentárokat, bibliai parafrázisokat. Ha pedig a Bibliának a század irodalmi nyelvére tett hatását is vizsgálni szeretnénk, alighanem a kor irodalmi korpuszának teljességét érintenünk kellene (Pafkó 2015). Ám a Biblia feldolgozásai, átdolgozásai, parafrázisai sem a kor fogalmai szerint, sem mai szemmel nézve nem tekinthetők Szentírásnak, csak vallásos tárgyú irodalomnak, ezért most ezekről nem szólunk. Más megítélés alá esik azonban a reformáció korának verses zsoltárirodalma (Petrőczi–Szabó 2011). A protestáns közösség életében kiemelt fontosságú zsoltáréneklésben mindig szorosan összekapcsolódott a spiritualitás és a biblikum. A gyülekezet tagjai abban a tudatban énekelték a psalmusokat, hogy isteni ihlésből származó szavakat zengnek. A 16. század legkiválóbb protestáns énekszerzői – Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Skaricza Máté és sokan mások − egymással vetekedve bővítették a gyülekezetben, magyar versformákban, magyar dallamokra énekelhető és énekelt zsoltárok számát. A század végére a „magyar nemzeti versidomú” protestáns zsoltárokból már csaknem kitelt a teljes Psaltérium (Bóta 1978). Ekkor azonban – a szigorú biblikum jegyében – kritika alá vonták ezeket a fordításokat, mivel azok meglehetős szabadsággal közvetítették a Biblia szavát. Újfalvi Imre, az 1602-es protestáns énekeskönyv szerkesztője könyvének előszavában megjegyezte: „Nem jó az bötűhöz sem tenni, sem attúl elvenni valamit. Sőt még magyarázatjához is idegen dolgot” (Újfalvi 2004, ()4^r). Az egyre puritánabb elveket valló protestánsok tehát kárhoztatták a zsoltárok „praefatióit” (bevezető strófáit) és „conclusióit” (zárószakaszait) – amelyek, szerintük, nem Isten szavát közvetítették. Csak azokat a zsoltárokat tűrték meg, amelyek – Újfalvival szólva − „minden idegen értelem”, „minden imez-amaz appendix nélkül” követték a Biblia betűjét (Újfalvi 2004 ()4^r).

Szenci Molnár Albert új református zsoltárfordítása (Szenci Molnár 1607) már kifejezetten azzal az igénnyel készült, hogy Isten házában csak az „igaz betű” szerinti „tiszta” énekek hangozhassanak el. Szenci Molnár, éppen ezért, a kurrens kálvinista kanonikus elveknek tökéletesen megfelelő, ám a magyar fülnek idegenül hangzó genfi zsoltárokat ültette át anyanyelvére – hűen követve a francia dallamok által előírt versformákat (Bán 1978). Szenci Molnár – egyébiránt kiemelkedő erényekkel bíró − zsoltárkönyve egy év múlva bekerült a revideált Károlyi-bibliába is, és immár a szent szövegekkel (szinte) egyenlő rangra jutott. A genfi zsoltárok nem szorították ki teljesen a református templomokból a „Psalmus Hungaricus”-t, de a Szentlélek szabadon zengő hangja fokozatosan elcsendesedett. Mindeközben a magyar unitáriusok (és az ekkor még közéjük tartozó szombatosok) − akik a reformátusoktól eltérően vélekedtek a Zsoltárkönyv szövegének szentségéről – három teljes magyar fordítást is létrehoztak. Bogáti Fazakas Miklós és Thordai János magyar dallamokhoz illeszkedő versformákban, meglehetős költői szabadsággal alkották meg a magyar Psaltériumot (Bogáti Fazakas 1979; Stoll et al. 1967, 156–391), Péchi Simon pedig a posztbiblikus zsidó bibliatudomány eredményeit is érvényesítve héberből tette át magyarra a zsoltárokat (Pécsi 1913).

Az 1570-es évektől Erdélyben és a hódoltságban megerősödő szentháromságtagadók szenvedélyesen vitatkoztak a Biblia dogmatikailag fontos (profunda) szakaszairól, valóra váltva ezzel a katolikus egyház (és a humanista bibliakritika) legrosszabb álmait (Ács 2008, 640). Úton-útfélen, kocsmákban és vásárokon, nyílt disputákon taglalták a legelvontabb szentháromságtani kérdéseket, fittyet hányva (az általuk egyébként nagyra becsült) Erasmus figyelmeztetésére, aki még úgy ítélte, hogy nem való a teológia a tanulatlanoknak. 1574-ben a hódoltságbeli Nagyharsányban a szentháromság-tagadók nyílt vitában csaptak össze a háromság-hívőkkel. Alvinczi György antitrinitárius prédikátor ekkor azt találta mondani, hogy a Biblia „lószarhoz hasonló, amelyben egyrészt árpa- és zabszemek is vannak, s hogy ugyanígy a Szentírásban is találhatók hasznos dolgok”. (Varsányi Mihály 1575. február végén írt levelét latin eredetiben és magyar fordításban közli Balázs 1998, 52–54, itt 53.) Mivel Alvinczi a Koránról is ugyanígy vélekedett, a vita döntnöke, a török kádi felakasztatta őt. Nem sokkal később az antitrinitáriusok a budai hitvitán vágtak vissza a kálvinistáknak, ott is megerősítve álláspontjukat, amely szerint a Biblia – jelenleg megismerhető formájában − emberi szerzemény, van benne igaz is, hamis is, legjobb lenne tehát olyan Szentírást nyomtatni, amelyben az „emberi szerzések” kisbetűvel, az isteniek pedig nagybetűvel lennének nyomtatva (Balázs 1998, 45–74). Ezekben a nézetekben nem nehéz felismerni az Erdélyben ekkortájt menedékre lelt nagyhírű eretnek teológusok nézeteit. A magyar unitárius gondolkodást alapvetően befolyásoló görög szabadgondolkodó, Jacobus Palaeologus nem sokkal korábban, egy Tordán tartott zsinaton azzal büszkélkedett, hogy birtokában van János evangéliumának egy Jézus korához igen közeli időben keletkezett kézirata, ahol nem az áll, hogy „Isten volt az Ige”, hanem az, hogy „Istené volt az Ige”. Palaeologus szerint az evangélium eredetileg helyes szövegét a szentháromsághívő alexandriai teológusok tudatosan rontották meg. Jezsuita forrásból tudjuk, hogy Kolozsvárott Palaeologus vezetésével egy bibliafordító műhelyt terveztek létrehozni, amelyben aktív szerepet kaptak volna a kor Erdélyben tartózkodó, neves eretnek bibliatudósai, Johannes Sommer és Matthias Vehe-Glirius (Pirnát [sajtó alatt]). A könyv nyilvánvalóan egy új latin bibliafordítás lett volna, felváltandó Santes Pagninus Szervét Mihály által kommentált Bibliáját (Lyon, 1542) (Fernández Marcos–Fernández Tejero 2003), valamint Sebastian Castellióét, amely 1551-ben jelent meg Bázelben (Ács 2008, 638; Gilly 1985, 193). A radikális reformáció teológusai ekkor leginkább ezeket a Bibliákat kedvelték. A kolozsvári „ariánus Biblia” aligha készült el, és az is kérdéses, hogy a szóban forgó (azóta elveszett) görög bibliakézirat valóban régi volt-e. Az is világos, hogy az unitárius bibliakritika modern értelemben semmiképp sem nevezhető tudományosan elfogulatlannak, szentháromság-hívő ellenfeleikhez hasonlóan az antitrinitáriusok is dogmatikai előfeltevésekből indultak ki (Frick 1989, 81–115). Ennél azonban sokkal lényegesebb a konklúzió, az, hogy Palaeologusék homlokegyenest eltérően vélekedtek a Biblia tekintélyéről, mint korábban bárki. A tervbe vett mű a dogmatikailag és textológiailag hitelesnek ítélt források és a józan ész megfontolásai alapján kívánta revízió alá vonni a Bibliát, amelynek immár nem tulajdonítottak szakrális jelentőséget. Lorenzo Valla, Erasmus és a humanista szentírástudomány (Hamilton 1998; Monfasani 2008; Rabil 1972) folytatóiként úgy vélekedtek, hogy a Biblia filológiájában ugyanazokat a kritikai szempontokat kell alkalmazni, mint a profán szerzők irodalmi alkotásainak esetében. Az antitrinitárius bibliakritika jelentős lépést tett afelé, hogy a Szentírást ne csak irodalmi szövegként kezelje, hanem – jelentős részében – annak is tartsa.

Mások más utakon jutottak arra a meggyőződésre, hogy a bibliatudomány fejlődése szorosan összefügg az irodalom gazdagodásával. Rimay János Balassi Bálint szerelmes verseinek gyűjteményéhez írt előszavában elsőként foglalkozott az irodalomtörténet általános kérdéseivel. Balassi-előszavát nagyszabású kultúrtörténeti visszatekintéssel indította. A 14−15. század „fordulatjára” tette a nagy szellemi változások csúcspontját. Ekkorra, úgymond, a tudományok és a „kézi mesterséges munkák”, vagyis a tekhné, a művészetek odáig fejlődtek, hogy immár versenyre kelhettek „az régi időkbeli munkákkal”, tehát az ókori alkotásokkal. Ehhez hasonlóan az „írástudó mesterségekben” is hasonló előrelépés történt: „elég csodálatos ajándékát tapasztalhatjuk az Úr Istennek, mellyel ezt a kort igéjének tökéletes értelemre való juttatásával, Szent Fiának igaz ismeretével, akaratának homály nélkül való kinyilatkoztatásával felruházta s ékesítette” (Rimay 1992, 48–49, kiem. Á.P.). Rimaynak ezt a megállapítását csak úgy értelmezhetjük, hogy a humanizmusból származik az igaz bibliaismeret, és abból a reformáció. Az igaz hit, a „mennyei lámpás” napvilága elűzte az ostobaságot, és nemcsak a latin nyelvnek állt helyre eredeti természete, hanem „kinek-kinek honjabeli nyelve szólással is” megékesedett. Ennek az Isten tervei szerint lezajló renovációnak és reformációnak a végeredménye és dicsőséges kiteljesedése volt – Rimay szerint – Balassi Bálint sokaktól tudatlanságból kárhoztatott szerelmi lírája is. Láthatólag Rimay János szeme előtt a humanizmus, a reneszánsz és a reformáció, a latin és a vulgáris nyelvek fejlődése, a bibliaismeret és a szépirodalom (bonae litterae) egyazon megállíthatatlan folyamat részét képezte. Csakhogy ez a folyam nem a múlttal szakító „haladás” irányában mozgott, hanem visszafelé: a szó eredeti értelmében vett re-formatio volt, vagyis az egykor megvalósult tökéletesség helyreállítása (Csepregi 2013, 279–286). Amikor Rimay János reneszánsz és reformáció mély összefüggéséről beszélt, az Erasmus-féle bibliai humanizmus szellemét vitte tovább. Erasmus számára a pogányok megtérítésének gondolata az antikvitás egészének megszentelődését jelentette. Meg volt győződve arról, hogy Isten nemcsak a zsidóknak jelentette ki önmagát, hanem már évszázadokkal Krisztus eljövetele előtt elhintette az evangélium magjait a pogányság talajába, ily módon a klasszikus kultúrában is benne rejlenek a magasabb értékű keresztény filozófia csírái (Ács 2011, 8). A keresztény humanizmus tehát – a reneszánsz értelmiség számára − nem csupán a szabad művészetek alkalmazása volt a bibliai stúdiumokban, hanem olyan kölcsönös megszentelődés, amely az egyetemes megváltást szolgálja.

Rövidítések

LVM 8 = Luther válogatott művei 8: Asztali beszélgetések, szerk. Csepregi Zoltán (Budapest: Luther, 2014).

Hivatkozások

Ács Pál (2008) „Én fiam vagy, Dávid…”: A historikus értelmezés korlátai a 2. zsoltár unitárius fordításában, Irodalomtörténeti Közlemények 111, 632−644.

Ács Pál (2011) Paracletus: A Mester és tanítványa: Erasmus és Komjáti Benedek, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum: Acta Universitatis Szegediensis 30, 5−17.

Ács Pál és Howard Louthan (2015) Bibles and Books: Bohemia and Hungary. In: Louthan−Murdock (2015) 390−411.

Bainton, Roland H. (1980) Here I stand: A Life of Martin Luther (Nashville: Abingdon).

Balázs Mihály (1998) Teológia és irodalom: Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei (Budapest: Balassi).

Balázs Mihály (2009) Heltai Gáspár zsoltárfordításáról. In: Heltai (2009) 55−63.

Bán Imre (1978) Szenci Molnár Albert, a költő. In: Csanda Sándor és Keserű Bálint, szerk., Szenci Molnár Albert és a késő-reneszánsz (Szeged: JATE) 137−153.

Barcza József, szerk. (1990) Emlékkönyv a Vizsolyi Biblia megjelenésének 400. évfordulójára (Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya).

Beckwith, Carl L., szerk. (2012) Refomation Commentary on Scripture: Old Testament, 12. köt.: Ezekiel, Daniel (Downers Grove: IPV Academic).

Bene Sándor (2014) Ratio temporum: Dániel próféta és a magyar történetírás. In: Tóth Gergely, szerk., Clio inter arma: Tanulmányok a 16–18. századi magyarországi történetírásról (Budapest: MTA BTK TTI) 87–166.

Blum, Paul Richard (2010) Philosophy of Religion in the Renaissance (Farnham: Ashgate).

Bogáti Fazakas Miklós (1979) Magyar zsoltár, szerk. Gilicze Gábor, [Szentmártoni] Szabó Géza (Budapest: Magyar Helikon).

Bojtár Endre (1983) Az irodalmi mű értéke és értékelése. In: Bojtár Endre, Egy kelet-européer az irodalomelméletben (Budapest: Szépirodalmi) 9−55.

Borges, Jorge Luis (1987) A Kabbala védelmében. In: Jorge Luis Borges, Az idő újabb cáfolata: Válogatott esszék, ford. Scholz László (Budapest: Gondolat) 35−39.

Bóta László (1978) A magyar zsoltár Szenci Molnár Albert előtt. In: Csanda Sándor és Keserű Bálint, szerk., Szenci Molnár Albert és a késő-reneszánsz (Szeged: JATE) 163–178.

Botta István (1990) Dévai Mátyás, a magyar Luther: Dévai helvét irányba hajlásának problémája (Budapest: Ordass Lajos Baráti Kör).

Bultmann, Rudolf (1998) Az Újszövetség teológiája, ford. Koczó Pál (Budapest: Osiris).

Coudert, Allison és Jeffrey S. Shoulson, szerk. (2004) Hebraica Veritas? Christian Hebraists and the Study of Judaism in Early Modern Europe (Philadelphia: University of Pennsylvania Press).

Csepregi Zoltán (2009) Evangélikus bibliafordítások a 18. században. In: Heltai (2009) 171−184.

Csepregi Zoltán (2013) A reformáció nyelve: Tanulmányok a magyarországi reformáció első negyedszázadának vizsgálata alapján (Budapest: Balassi).

Dán Róbert (1973) Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon (Budapest: Akadémiai).

Erdő Péter (2015) A Káldi-biblia kéziratos töredékei (Budapest: Pytheas).

Félegyházi Tamás, ford. (1586) A mi Uronk Jesus Christusnak Uj Testamentuma, kiad. Gönci György (Debrecen: Rudolphus Hofhalter).

Fernández Marcos, Natalio (2000) The Septuagint in Context: Introduction to the Greek Version of the Bible (Leiden: Brill).

Fernández Marcos, Natalio és Emilia Fernández Tejero (2003) Pagnino, Servet y Arias Montano: Avatares de una traducción latina de la Biblia Hebrea, Sefarad 63, 283−329.

Finch, Rowland George és George Herbert Box, szerk. (1919) The Longer Commentary of R. David Kimhi on the First Book of Psalms (London: SPCK).

Flint, Peter W. (2013) The Dead Sea Psalms Scrolls: Psalms Manuscripts, Editions, and the Oxford Hebrew Bible. In: Susan Gillingham, szerk., Jewish and Christian Approaches to the Psalms: Conflict and Convergence (Oxford: OUP) 11−34.

Frick, David A. (1989) Polish Sacred Philology in the Reformation and the CounterReformation: Chapters in the History of Controversies 1551−1632 (Berkely: University of California Press).

Fudge, Thomas A. (2010) Jan Hus: Religious Reform and Social Revolution in Bohemia (London−New York: Tauris).

Gesenius, Heinrich Friedrich Wilhelm (1860) Hebrew and Chaldee Lexicon to the Old Testament Scriptures, ford. és szerk. Samuel Prideaux Tregelles (London: Bagster).

Gilly, Carlos (1985) Spanien und der Basler Buchdruck bis 1600: Ein Querschnitt durch die spanische Geistesgeschichte aus der Sicht einer europäischen Buchdruckerstadt (Bázel−Frankfurt: Helbing & Lichtenhahn).

Haberken, Philipp (2015) The Lands of the Bohamian Crown: Conflict, Coexistance, and the Quest for the True Church. In: Louthan−Murdock (2015) 11−39.

Hamilton, Alastair (1981) The Family of Love (Cambridge: Clarke).

Hamilton, Alastair (1998) Humanists and the Bible. In: Jill Kraye, szerk., The Cambridge Companion to Renaissance Humanism (Cambridge: CUP) 100−117.

Hargittay Emil (2005) Pázmány Péter a Szentírásról és az Anyaszentegyházról. In: Heltai János és Tasi Réka, szerk., „Tenger az igaz hitrül való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne…”: Tanulmányok XVI–XIX. századi hitvitáinkról (Miskolc: ME BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék) 79–84.

Harsányi István (1927) A magyar Biblia (Budapest: Bethlen).

Hauser, Alan J. és Duane F. Watson (2009) A History of Biblical Interpretation, 2. köt.: The Medieval through the Reformation Periods (Grand Rapids−Cambridge: Eerdmans).

Heltai Gáspár et al., ford. (1551−1565) Biblia…, 7 köt. (Kolozsvár: Heltai).

Heltai János, szerk. (2009) Biblia Hungarica Philologica: Magyarországi Bibliák a filológiai tudományokban (Budapest: Argumentum).

Heltai János és Gáborjáni Szabó Botond, szerk. (2008) Biblia Sacra Hungarica: „A könyv, mely örök életet ád”: Országos Széchényi Könyvtár, 2008. november 21.−2009. március 29. (Budapest: OSZK).

Horváth János (1957) A reformáció jegyében: A Mohács utáni félévszázad irodalomtörténete (Budapest: Gondolat).

Imre Mihály (2006) A Vizsolyi Biblia egyik forrása: Petrus Martyr (Debrecen: Tiszáninneni Református Egyházkerület).

Ittzés Gábor (2009) Christum treyben: Luther bibliaértelmezése a Szentírás könyveihez írt előszói alapján (Győr: Nyugati [Dunántúli] Evangélikus Egyházkerület és Budapest: Magyarországi Luther Szövetség – Luther).

Káldi György, ford. (1626) Szent Biblia (Bécs: Formika Máté).

Károlyi Péter (1575) Az halálról, feltámadásról és az örök életről hasznos és szükséges könyvecske (Debrecen: Komlós).

Károlyi Gáspár, ford. (1990) Szent Biblia [Vizsoly: Mantskovit, 1590], hasonmás kiadás, szerk. Szántó Tibor, Szabó András, 2 köt. (Budapest: Magyar Helikon).

Kathona Géza (1974) Fejezetek a török hódoltságkori reformáció történetéből (Budapest: Akadémiai).

Komáromi Csipkés György (1666) Igaz Hit, az az, Olly CCXLI. Magyar Predikaciok, Mellyekben A’ Keresztyéni igaz Hitnek és Vallásnak minden ágazati ugy bé-foglaltatnak, hogy mind a’ Tanitók, s mind a’ Tanulók, mi legyen hiendő vallások, és vallando hitek, elégségesképpen meg-tanulhattyák (Nagyszeben: Szenczi Kertész Ábrahám).

Le Goff, Jacques (2002) Assisi Szent Ferenc, ford. Szilágyi András (Budapest. Európa).

Louthan, Howard és Graeme Murdock, szerk. (2015) A Companion to the Reformation in Central Europe (Leiden−Boston: Brill).

Luther Márton (1995) Előszók a Szentírás könyveihez, szerk. Heinrich Bornkamm, ford. Szita Szilvia (Budapest: Magyarországi Luther Szövetség).

Luttikhuizen, Frances (2017) Underground Protestantism in Sixteenth Century Spain: A Much Ignored Side of Spanish History (Göttingen: Vanderhoeck & Ruprecht).

Mansch, Larry D. és Peters, Curtis (2016) Martin Luther: The Life and Lessons (Jefferson: McFarland).

McAuliffe, Jane Dammen, szerk. (2006) Introduction. In: Jane Dammen McAuliffe, szerk., The Cambridge Companion to the Quran (Cambridge: CUP) 1–22.

Melius Juhász Péter, ford. (2008) A Szent Jób könyvének a Sidó nyelvből és a bölcs magyarázók fordításából igazán való fordítása [Debrecen: Hoffhalter, 1565], hasonmás kiadás, szerk. Ötvös László (Debrecen: Tiszántúli Református Egyházkerület és Nagyvárad: Királyhágómelléki Református Egyházkerület).

Melius Juhász Péter, ford. (2010) Az két Sámuel könyveinek, és az két királyi könyveknek az Sido nyelvnek igazságából, és igaz és bölcs magyarázók fordításából, igazán való fordítása magyar nyelvre [Debrecen: Hoffhalter, 1565], hasonmás kiadás, szerk. Ötvös László (Debrecen: Tiszántúli Református Egyházkerület).

Miller, Clarence H. és Peter Macardle, szerk. (2012) Erasmus and Luther: The Battle Over Free Will (Indianapolis: Hackett).

Molnár Antal (2002) A horvát és magyar katolikus bibliafordítás és a római inkvizíció, Magyar Könyvszemle 119, 24−37.

Monfasani, John (2008) Criticism of Biblical Humanists in Quattrocento Italy. In: Erika Rummel, szerk., Biblical Humanism and Scholasticism in the Age of Erasmus (Leiden: Brill) 15−38.

Mullett, Michael A. (1999) The Catholic Reformation (London: Routledge).

Nowakowska, Natalia (2015) Reform before Reform? Religios Currents in Central Europe, c. 1500. In: Louthan−Murdock (2015) 121−143.

Őze Sándor (2016) Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán, 1526−1566 (Budapest: Magyar Napló − Írott Szó Alapítvány).

Pafkó Tamás (2015) Bibliai szerepek Zrínyi Miklós életművében (doktori dissz., Budapest: ELTE).

Pak, G. Sujin (2010) The Judaizing Calvin: Sixteenth-Century Debates Over the Messianic Psalms (Oxford: OUP).

Pázmány Péter (1637) Hodooegus: Igazsagra-vezerlö Kalavz (Pozsony: Jezsuita Kollégiumi Nyomda).

Péchi Simon, ford. (1913) Psaltérium, szerk. Szilády Áron (Budapest: MTA).

Péter Katalin (1985) A bibliaolvasás mindenkinek szóló programja Magyarországon a 16. században, Századok 119, 1006–1028.

Petrőczi Éva és Szabó András, szerk. (2011) A zsoltár a régi magyar irodalomban (Budapest: KRE − L’Harmattan).

Pirnát Antal (sajtó alatt) A bibliakritika történetének egy ismeretlen fejezete. In: Prinát Antal, Válogatott eretnekségek: Kiadatlan tanulmányok, szerk. Ács Pál és Balázs Mihály (Budapest: Reciti).

Rabil, Albert, Jr. (1972) Erasmus and the New Testament: The Mind of a Christian Humanist (San Antonio: Trinity UP).

Reventlow, Henning, Graf (2010) History of Biblical Interpretation, 3. köt.: Renaissance, Reformation, Humanism (Atlanta: SBL).

Révész Imre (1936) Debrecen lelki válsága, 1561–1571, 1–2. rész, Századok 70, 38–75 és 163–203.

Rimay János (1992) Írásai, szerk. Ács Pál (Budapest: Balassi).

Roussel, Bernard (2007) Le Novum Testamentum de Théodore de Bèze: L’édition, la traduction, et l’annotation de l’Épître de Jude. In: Irena Dorota Backus, szerk. Theodore de Bèze, 1519−1605 (Genf: Droz) 185−194.

Rummel, Erika (1999) Jimenez de Cisneros: On the Threshold of Spain’s Golden Age (Tempe: Arizona Center for Medieval and Renaissance Studies).

Rummel, Erika (2006) Humanists, Jews, and Judaism. In: Dean Phillip Bell és Stephen G. Burnett, szerk., Jews, Judaism, and the Reformation in Sixteenth-Century Germany (Leiden: Brill).

Scholem, Gershom (1995) A kabbala helye az európai szellemtörténetben: Válogatott írások, 2 köt., ford. Bendl Júlia (Budapest: Atlantisz).

Siecienski, A. Edward (2010), The Filioque: History of a Doctrinal Controversy (Oxford: OUP).

Simon Róbert (1987) A Korán világa (Budapest: Helikon).

Singleton, Charles (2009) Allegória, ford. Dávid Kinga. In: Mátyus Norbert, szerk., Dante a középkorban (Budapest: Balassi) 165−186.

Stoll Béla, Tarnócz Márton és Varga Imre, szerk. (1967) Az unitáriusok költészete (Budapest: Akadémiai Kiadó).

Szabó András (1983) A Vizsolyi Biblia nyomdai kéziratának töredéke, Irodalomtörténeti Közlemények 87, 523−527.

Szabó András, szerk. (1984) Károlyi Gáspár a gönci prédikátor (Budapest: Magvető).

Szabó András (2012) A rejtőzködő bibliafordító, Károlyi Gáspár (Budapest: Kálvin).

Szakály Ferenc (1997) A magyar nyelvű bibliafordítás terjedéséhez. In: Balázs Mihály et al., szerk., Művelődési törekvések a korai újkorban: Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére (Szeged: JATE Régi Magyar Irodalom Tanszék) 545−554.

Székely István, ford. (1991) Zsoltárkönyv [Krakkó: Vietor, 1548], hasonmás kiadás, szerk. Kőszeghy Péter (Budapest: Argumentum − MTA ITI).

Szenci Molnár Albert, ford. (1607) Psalterium Ungaricum (Herborn: Hollós Kristóf [Christoph Corvin = Rabe]).

Szenci Molnár Albert, szerk. (1608) Szent Biblia (Hanau: Johannes Halbeius).

Telegdi Miklós (1577−1580) Az evangéliomoknak […] magyarázatja (Bécs: Michael Apffl és Nagyszombat: Telegdi Miklós).

Újfalvi Imre, szerk. (2004) Keresztyéni énekek (Debrecen: Lipsiai Rheda Pál, 1602], hasonmás kiadás, szerk. Kőszeghy Péter (Budapest: Balassi).

Varga József (1955) Szkhárosi Horvát András, Irodalomtörténeti Közlemények 43, 268−304.

Varjas Béla, szerk. (1979), Balassi Bálint és a 16. század költői, 2 köt. (Budapest: Szépirodalmi).

Vasady Béla, szerk. (1940) Károlyi emlékkönyv: A vizsolyi Biblia megjelenésének háromszázötvenedik évfordulójára (Budapest: Bethlen Nyomda).

Vásárhelyi Judit, P. (2006) Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai: előzmények és fogadtatás (Budapest: Universitas).

Vásárhelyi Judit, P. (2009) Robert Estienne magyarországi hatása. In: Heltai (2009) 65−75.

Vermes Géza (2001) Jézus változó arcai, ford. Sárközi Mátyás (Budapest: Osiris).

Vocht, Henry de (1951−1955) History of the Foundation and the Rise of the Collegium Trilingue Lovaniense, 1517−1550, 4 köt. (Leuven: Bibliothèque de l’Université, Bureaux du Recueil).

Zvara Edina (2003) „Az keresztyén olvasóknak”: Magyar nyelvű bibliafordítások és -kiadások előszavai és ajánlásai a 16−17. századból (Budapest: Balassi).