BibTeXTXT?

Balázs Mihály

A korai reformáció irodalmi eszköztára Magyarországon

A korszakszerkesztő bevezetője:

A tanulmány módszertani bevezetés után veszi számba az első évtizedek itthoni termését. Megállapítja, hogy az itthoni eszköztár szegényességét részben a technikai lehetőségek korlátozott volta (nyomdák, különösen a metszetekkel is dolgozók hiánya stb.) okozza. Úgy látja, hogy leginkább a kezdeti időszakban a német reformációban is nagyon fontos prédikációs énekek széles körű elterjesztése feleltethető meg a magyarországi gyakorlatnak. Fontos különbség ugyanakkor, hogy nálunk ez a műfaj nem egy sokszínűbb eszköztár része. Tény viszont, hogy a korai időszak néhány képviselője, de főleg Szkhárosi Horváth András kivételes nyelvi erejű s feszesen szerkesztett műveket alkotott. Szkhárosi Horváth András költeményeinek értelmezésekor felhasználja Csepregi Zoltán legfrissebb eredményeit, aki összefüggést lát a roppant erős versek és a Tiszaháton zajló szerveződésbe bekapcsolódó Dévai Bíró Mátyás mérsékeltebben beszélő, a hivatalos fórumokon szereplő kátéi között (Csepregi 2009). Jelek vannak arra is, hogy Szkhárosi radikális szövegeit a későbbiekben megszelídíteni igyekeztek. Nem magyarázható ugyanakkor csak ezzel, hogy e korai időszakban nincs számottevő nyoma a külföldi vagy hazai humanista irodalom hatásának. Ezt követően a prédikációk jelentették a legfontosabb eszközt, ám ezekről csupán topikus említések maradtak ránk. Az utóbbi évek kutatási eredményeire támaszkodva szóba kerülnek a rövidebb terjedelmű paszkvillusok. Fájdalmasnak tartja a mozgékony, a humanizmus irodalmi kultúráját is hasznosító, illusztrált dialógusok hiányát a korai évtizedekben. Nálunk legfeljebb arról beszélhetünk, hogy a dialogicitás bizonyos elemei kimutathatók egyes prózai szövegekben. Rövidebb verses paszkvillusok időnkénti használatára utalnak bizonyos jelek, de ezek nem maradtak ránk.

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

A magyarországi és erdélyi reformáció művelődés- és irodalomtörténeti jelentőségéről szóló tanulmányok, mint másutt, nálunk is az anyanyelvű irodalom könyvnyomtatással és iskolai hálózattal megtámogatott fellendülését említik elsőként. Elhangzanak erről tárgyszerű és árnyalt (a középkori előzményekre is utaló) elemzések is (ilyenek gyanánt vettük fel a reformáció alapüzenetének elhúzódó hazai megvalósulását bemutató Péter Katalin és Ács Pál dolgozatát), jóllehet a protestáns felekezetekkel szimpatizálók nyilvánvalóan patetikusabban szólnak az anyanyelvű irodalom és kultúra megteremtésében játszott úttörő szerepükről. Sokan szeretik azt is hangsúlyozni, hogy nem is akármilyen, hanem az a közösségi szellemiséget képviselő küldetéses irodalom született meg a reformáció évszázadában, amely a későbbiekben is pótolhatatlan szerepet játszott a magyar irodalom történetében. Még e tekintetben egyedi voltunkat kiemelő, összehasonlító gondolatmenetekkel is találkozhatunk. Győri L. János például megállapítja, hogy a reformáció biblikus műfajai (hitvita, jeremiád, feddőének, verses bibliai história) a későbbiekben ugyan rendre elhalnak vagy visszavonulnak a szűkebben vett egyházi irodalom körébe, műfaji jellegzetességként viszont az imádságok és a zsoltárparafrázisok később is jelentős szerepet játszanak (Győri L. 1998, 35). A Győri-monográfia recenzense, Imre László ezt regisztrálva még érdekesebbnek találja azt, amikor a szerző „a két világháború közötti szociográfiáról mutatja ki, hogy annak gyökereit »16–17. századi prédikátoraink bibliai alapú szociális érzékenységében kell keresnünk (Szkhárosi Horváth András, Magyari István, Medgyesi Pál)«” (Imre 2010, 22). Majd Imre László így folytatja: „Az ilyen távlatos beállítások győznek meg arról: a reformáció máig meghatározza, s európai összevetésben is egyedivé teszi irodalmunkat” (Imre 2010, 22).

Az alábbiakban nem ilyen távlatos összevetés következik, hanem egy hiány pótlására teszünk kísérletet. Nem nagyon találkozunk ugyanis annak összehasonlító mérlegelésével, hogy vannak-e a reformáció propagandájában alkalmazott eszköztárban s különösen elterjesztésére kihegyezett irodalmunkban figyelemre méltó sajátosságok, s ezeknek volt-e szerepük abban, hogy európai összehasonlításban mindenképpen a vallási élet békés lefolyású átalakulásáról beszélhetünk.

Nem csupán az irodalomtörténészek hanyagolták el ezt a kérdést, hanem azok a történészek is, akik az utóbbi időben arra nagyon is rákérdeztek, hogy kik voltak az új eszmék legfontosabb terjesztői, s kik vezettek át közösségeket az új evangéliumi üzenet követőinek táborába. Természetesen mindenekelőtt Péter Katalinra gondolok, aki egy gondolatgazdag esszében nem csupán azt cáfolta, hogy nálunk is érvényesült volna a cuius regio, eius religio elve (ennek nagyon korlátozott érvényességéről már beszéltek mások is), hanem nagyon határozottan és szenvedélyesen érvelt amellett, hogy Magyarországon a község, vagyis a falusi és mezővárosi bírók, teológiai képzettséggel többnyire nem rendelkező emberek terjesztették az evangéliumi tanításokat (Péter 2004, 62–69). Nekik köszönhető tehát a hatalmas átalakulás, s nem a települések nemesi patrónusainak, akik a hódoltság területén egyszerűen levonultak a terepről, a másik két országrészben pedig más és más okokból, de közömbösen szemlélték alattvalóik felekezeti hovatartozását.

Az alábbiakban nem ennek a markáns, a község szerepét egészen bizonyosan eltúlzó álláspontnak a részletekbe menő mérlegelésére vállalkozom, hiszen ahhoz sorra kellene vennem és rangsorba kellene állítanom a Péter Katalin által felvonultatott források mindegyikét, s elő kellene sorolnom az olyan adatokat is, amelyek az új eszméket támogató nemesek vagy magasabb polcon lévő emberek szerepéről beszélnek.

Ráadásul éppen a legkorábbi szakaszt illetően nagyon érzékenyen gondolta tovább a kérdéskört Csepregi Zoltán monográfiája, aki szerint a kulcsfontosságú személyek és helyszínek nagy változatosságával célszerű számolnunk a reformáció elterjedésének első időszakában (Csepregi 2013). Nem ezzel foglalkozom tehát, hanem azzal, hogy miképpen juthattak el az új és felkavaró nézetek azokhoz, akik ilyenek terjesztőiként szerepelnek dokumentumainkban. Mivel erre vonatkozólag sem vagyunk források bővében, a kéziratos és nyomtatott terjesztésre vonatkozó, hagyományosan megvallatni szokott irodalomtörténeti dokumentumok mellett nem mondok le a magukban a művekben olvasható reflexiókról sem. Bizonyára van, aki az irodalmi szövegek ilyen hasznosítását egy avítt szociológiai szemlélet szánalmas maradványának tekinti, de egy alapvetően mégiscsak propagandisztikus célzatú szövegcsoport esetében ez nem látszik vállalhatatlannak. Ösztönző volt számomra Utasi Csilla, akinek Heltai-könyvében több műfaj, de főleg a dialógusok esetében nagyon termékeny összehasonlításokat olvashatunk arról, hogy különböző régiókban miképpen reflektálnak az egyes beszélők szövegeik fogadtatására vagy hogyan kívánják előmozdítani szélesebb körben való elterjedésüket (Utasi 2013).

Ez a szempont is összehasonlításra ösztönöz, s ezért vállalkoztunk a megszokottnál szélesebb kitekintésű nemzetközi szemlére. Ezzel nem az volt a cél, hogy látványosan mutassuk ki a nálunk született termés szegényességét. Ez kétségtelenül így van, s nem igényel hosszabb magyarázatot, hogy a fő ok a közismerten fejletlenebb viszonyokban keresendő, amelynek ecsetelése itt nem lehet feladatunk. Ezt csak azért érdemes leszögeznünk, hogy a látványos hiányosságok okát ne föltétlenül a szereplőknek a kultúra eszköztárát illető szemléletében keressük. Azt például, hogy a legkorábbi, különben is csekély számú 1550 előtti nyomtatványokban csak nagyon ritkán vannak illusztrációk, s így szóba sem jöhetett kép és szöveg – mint láttuk – másutt rendkívül gyakori együttes és összehangolt megszólaltatása, elhibázott lenne valamiféle képellenességgel magyarázni, hiszen közismert, hogy a nyomdák nem rendelkeztek az ehhez szükséges eszközökkel.

Ha fontossági sorrendet kellene megállapítanom az új hit terjesztésének eszközei között, akkor a szóbeli terjesztésre szavaznék. Amikor ilyen szándékos pongyolasággal fogalmazok, akkor a korai időszak itáliai fejleményeihez is kapcsolódva hasznosítani próbálom a hazai kutatás két jelentős képviselőjének megfontolásait. „A prédikációk, illetve beszélgetések tartalmát nem ismerjük”– írja Péter Katalin híres esszéjében, s a két fogalom gyümölcsöző egymás mellé rendelése Csepregi Zoltán könyvében kap roppant termékeny teológiai meglapozást (Péter 2004, 62). Ő ugyanis Dévai Bíró Mátyás műveit elemezve nagyon meggyőzően mutatja ki, hogy miképpen kötődik a magyar reformátor a nagy wittenbergiek teológiájához, s hogy milyen árnyalatnyi, de fontossá váló különbségek mutathatók ki gondolatvilágában. Kiderül, hogy Dévai természetesen átveszi a reformátoroktól az egyetemes papság elvét, elfogadja azt is, hogy bár dogmatikailag minden ember sacerdos, ám „a képviseleti elv értelmében a keresztények a nyilvános egyházi szolgálatot (ministerium) kiválasztott személyekre ruházzák” (Csepregi 2013, 233). Csepregi szerint azonban Dévainál „ez a megbízás (…) még kevésbé veszi fel az ordináció tradicionális formáját, külsőségeit, sokkal inkább mozgalmi, közösségi aktus.” (Csepregi 2013, 233.) Ennek következtében Luther és Melanchthon szövegeinek összedolgozásával határozza meg a hívők feladatait is, amelynek során világossá válik, hogy a nagy reformátorokhoz hasonlóan az egyetemes papság szerepe nála sem lép túl egymás nem nyilvános tanításán, Dévai azonban igehirdetésnek tekinti a tanító célú magánbeszélgetést is s így csökkenti a hivatásosnak tekinthető szolgák (ministri) és a papok (sacerdotes) közötti határvonal jelentőségét. A prédikálás tehát rugalmas fogalommá válik, bizonyos körülmények között a négyszemközti tanítás is felemelkedhet a prédikálás szintjére, különösen azokban a rendkívüli esetekben, amikor nincs más alkalmas személy. Az is világos, hogy míg az érett Luther számára az ilyen szükséghelyzet egyre inkább nagyon speciális esetekre korlátozódik és egyre inkább elméleti lehetőség marad, addig Dévainál ez mindennapi gyakorlati megoldásként merül fel. Láthattuk, hogy ez a nők szerepének radikális kiiktatását is jelentő bezárulás Németországban súlyos, a vezető reformátorok számára az új egyház megszervezését veszélybe sodró megrázkódtatások után következett be, s aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a magyarországi megengedőbb gyakorlat hátterében az is ott van, hogy nálunk közel sem léptek fel a németországihoz hasonlóan ezek az egyházépítést veszélyeztető anabaptista-spiritualista törekvések.

Célszerű tehát az igehirdetésnek ezzel a szélesebb és szűkebb jelentésével egyaránt számolnunk, amikor a 16. századi reflexiókat olvassuk. Nyilvánvalón a jó hír legszélesebb értelemben vett hirdetéséről van szó Szkhárosi Horváth András híres strófájában:

Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok Isten akaratját,
Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős nagy nyilván kiáltják,
Ám meglátjátok, mikínt várjátok az ítélet napját.
(Az Istennek irgalmasságáról…)

Jó tudnunk azonban, hogy magának Szkhárosinak az önmeghatározása is elég elasztikus. A Somfai Katalin megfigyelését meggyőző érveléssé fejlesztő Pap Balázs megállapításai után már nem vonatkoztathatjuk rá a „barátből lött pap” kifejezést, Isten szolgájának, azaz prédikátornak azonban bizonyosan tarthatjuk, s ebből a szempontból beszédesnek gondolhatjuk, ahogyan felsejlik nála az urak által utált prédikátor és hegedűs párhuzamba állítása. Előbb az Istent szolgáló régi fejedelmek példáját felidéző s a mostaniakhoz szóló strófáját idézzük:

Isten szolgáinak vajjon hogy mondattok,
Kik az isten ellen éjjel nappal jártok?
Isten beszédének sohol helt nem adtok,
A kik prédikálják, azt is útáljátok.
(Az fejedelemségről)

A fösvénységről írott vers utolsó strófáinak egyikében viszont az ilyen hálátlanságról úgy beszél, ahogyan a hegedűsök szoktak:

Megvér az isten az nagy hamisságért,
Az szegény gyászokért, özvegyek árvákért,
Kik reád kiáltnak az kegyetlenségért,
Mindenkor átkoznak az méltatlanságért,
De innom nem adtok az igaz mondásért.

A vállalkozásunk számára írott Pap Balázs-tanulmány további adataiból is az derül ki, hogy könnyen lehetett valaki a kezdeti időszakban egyszerre vándorprédikátor és hegedűs, jóllehet bizonyára voltak olyanok is, akik létét erősebben meghatározta az ige hirdetésének elszántsága, s a leváltandó egyházi hierarchia helyére lépve, helyesebben: önmagukat az új üzenet hirdetésére alkalmassá téve képzelték el jövőjüket. Ilyen átalakulást átélt pályák is felbukkannak forrásainkban, s nem csupán az új evangéliumi világba beérkezettek tollán, mint Bornemiszánál, aki a reformáció kezdeteire visszaemlékezve egyértelműen Dévaihoz és a hozzá hasonlókhoz köti az első ostromot az evangéliumnak igaz prédikálásában. Nyilvánvalóan ilyen professzionális prédikátor volt az, aki Budán a királyi pár jelenlétében beszélt 1524-ben a pápa és a bíborosok ellen, ilyenek lehettek Johannes Henckel Kassán elmondott beszédei, de ilyenekről tesz említést Brodarics is, amikor Luther eszméinek széles körben való elterjedéséről ír a pápának, s kijelenti, hogy mindent az ő tanai szerint kezdenek végezni és prédikálni. Majd e folyamat további részletezését azzal folytatja, hogy a papok nyíltan megnősülnek, a búcsúk, a felmentések és más effélék, melyek valamikor értékesek voltak, ma megvetésben részesülnek.

Ha emellett azt is figyelembe vesszük, hogy az ellenkező oldalon mindenkit laikusnak tekintettek, aki nem a régi módon felszentelt papként merészelt megnyilatkozni a vallás ügyeiben, akkor érthetővé válik, hogy nem mernék könnyen kiemelni ebből a bizonyosan sokféle társaságból egyetlen típust, hogy csatlakozhassam Péter Katalin sarkos véleményéhez: Magyarországon a község, vagyis a laikusok terjesztették először az evangéliumi tanításokat.

Arról, hogy milyenek lehettek ezek a prédikációk, lehetetlen véleményt alkotnunk. Varjas Béla nyilvánvalóan egy fejlődéstörténeti koncepció jegyében fogalmazott úgy annak idején a kézikönyvben, hogy „Eleinte ennek legfőbb formája az élőszóbeli rögtönzés volt. A prédikációnak írásbeli rögzítése, irodalmi kialakítása csak fokozatosan, később következett be, amikor a prózában előadott fejtegetések iránt az olvasmányélmény a műveltebb rétegekben felébredt.” Ő tehát első zsengéknek nevezi az első magyarországi prédikációs kötetben Huszár Gál által 1558-ben megjelentetett prédikációkat, amelyeket valójában teológiai traktátusoknak tekint. Nem tudhatjuk persze, hogy elevenebb szövegek hangzottak-e el tőle szószéken. Mindenesetre amikor az alább még említendő gyalázkodó szövegei miatt Kassán elfogták, akkor a városi tanács által védelmében benyújtott iratban azt is megfogalmazták, hogy sohasem hallottak tőle egyetlen egy sértő szót sem az uralkodó ellen. Bárhogy is prédikált, nem mindenki osztja ezt a Varjas által a reformáció prédikációs gyakorlatát az irodalmiasság, az olvasmányosság felé emelkedésként láttató elképzelést. Pirnát Antal kéziratban maradt, nem régen megjelent s vállalkozásunkba is fölvett Bornemisza-tanulmánya nem lát ilyen fejlődést, s Szegeden tartott irodalomtörténeti előadásaiban arról beszélt, hogy a reformáció dogmatikát sulykoló tanításelvű prédikációs gyakorlata szakított azzal a teatralitástól sem visszarettenő, életeseményeket érzékletesen megjeleníteni képes koldulórendi gyakorlattal, amelyről oly megvetőn beszél Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz címzett epigrammájában. Ezt alátámasztják Kecskeméti Gábor prédikációelméleti tanulmányai is, amelyek közül a nálunk szereplő is hangsúlyozza, hogy a Melanchthon által negyedik beszédmódként bevezetett genus didascalicum egyáltalán nem jelentett ösztönzést a nyelvi elokúció gazdagítására.

Jóval többet tudunk a verses prédikációkról. A kézikönyv a prédikációs énekek elnevezéssel illeti azokat a verselményeket, amelyek egy-egy dogmatikai kérdés intő-tanító szándékú bemutatásával járultak hozzá a reformáció eszméinek szélesebb körű elterjesztéséhez. A prédikációs ének szakkifejezést használó Varjas Béla Bornemisza 1582-es énekeskönyve bevezetőjéből merít erre érvet, hiszen ő azt mondja az ilyen énekekről, hogy „prédikáció gyanánt oktatnak”. Varjas kevésbé meggyőző, amikor belső fejlődés eredményének tekinti a műfaj kialakulását, úgy tartja, hogy a propagandisztikus deákénekek újabb célra való átalakulásával jött létre. Mi viszont láthattuk a fentiekben, hogy Németországban jelentékeny reformátorok is közzétettek a Liedként megjelölt műfajban a legkülönbözőbb hittételekről verses szövegeket, s valószínűbbnek tartjuk, hogy ennek a mintának a követéséről van szó. A funkciót nagyon jól jelzi, hogy az első ránk maradt ilyen műről (Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről) tudjuk, hogy Gálszécsi István kátéjának függelékében jelent meg Krakkóban (ebből a kiadásból fennmaradt példányt azonban utoljára Bod Péter látott). Pap Balázs nem csupán közismerten nagyon népszerűvé váló mondandója, hanem a szöveg jellege miatt sem tekinti egyszerű bibliai históriának, hanem a magyar reformátorok történetfelfogásáról ugyancsak fontos üzenetet megfogalmazó Batizi András (Meglött és megleendő dolgoknak históriája, teremtéstűl fogva mind az ítéletig való história, 1544) és Dézsi András (Világ kezdetitűl lött dolgokról, 1548) műveivel helyezi egy sorba, amelyek nyomtatásban a Hoffgreff-énekeskönyvben jelentek meg 1556-ban.

A korai időszakban azonban a legjelentősebbek annak a Szkhárosi Horváth Andrásnak a prédikációs énekei, amelyek Batiziéhoz és Dézsiéhez hasonlóan az 1540-es években kéziratban terjedtek, s csak a század végén, 1582-ben vette fel őket énekeskönyvébe Bornemisza Péter. Bár Pap Balázs Somfai Katalin megfigyelésére támaszkodva meggyőző érvekkel tette kétségessé, hogy a tévesen Emberi szerzésről címmel ellátott Szükség keresztyénnek mindenkor vigyázni kezdetű vers az ő szerzeménye lenne, a megmaradó darabok is méltók különleges figyelmünkre. Az említett németországi Liedek legjobbjait is hajazó, többnyire tömör, a tudálékosságot visszafogó címválasztás (Az Antikrisztus országa ellen, Kétféle hitről: a krisztusbéli és a pápai foltos hitről, A fejedelemségről, A fösvénységről, Az Istennek irgalmasságáról és ez világnak háláadatlanságáról, Az átokról, Pál érsek levelére való felelet, Panasza Krisztusnak) mellett irodalomtörténészek egész sora dicsérte nyelvének nagy költői erejét, egészen Weöres Sándor (Weöres 1977, 81) nyilatkozatáig: „Hosszú versei mintha faragatlan sziklákból épülő falak lennének, sorait zord erő rakja. Jeremiási átkokból és sötétségől építkezik.” Az alábbiakban nem is ezt az oktató, intő, vádoló, fenyegető és átkot szóró nyelvi erőt méltatjuk, hanem a szövegek szerkezetére, az önreflexiókra, illetőleg a korabeli funkcióra vonatkozólag teszünk csupán néhány megjegyzést.

Érdekesnek tartjuk ugyanis, hogy bár Szkhárosi versei egyáltalán nem rövidek, nála a modern olvasó legalábbis kevésbé küszködik a hosszadalmasságnak azzal a tehertételével, ami a műfaj további darabjaival találkozva szinte elkerülhetetlenül kialakul. Ezt nem kis mértékben a beszédhelyzet folyamatos váltogatásával éri el. Ez még a legterjedelmesebb s bizonyosan túlírt A fösvénységről esetében is így van. A vers a jelenség leírásával kezdődik, s persze jó néhány bibliai személy idevonható nyilatkozatával szembesülünk, de ennek során is egyes és többes szám második személyű felszólítások sora („lásd meg”, „jól meglássátok”, „halgassza” stb.) próbálja fenntartani a figyelmet, majd reflexió következik arról, hogy az írásban olvashatók mindegyikét elméje „meg nem mondhatja”, hogy aztán a hallgatósághoz fordulva sajnálkozzék azon, hogy „De fületeket azért bedugtátok”. Később a hallgatóság egy kitüntetett csoportját, a gazdagokat szólítja meg (Az kazdagoknak jaj! úgymond, tinektek”), hogy aztán néhány bibliai példa bővebb idézésével most már magának az allegorikusan felfogott fösvénységnek a megszólítása következzék („Távol járj tőlünk te gonosz fösvénység”), akinek bizony elég terjedelmes részben rója fel bűneit, köztük Görögország után „jó Magyarország” megrontását, majd mikor ezt már soknak találjuk, a fösvény ember életvitelének leírása következik, majd ismét a gazdagok megszólítása jön három strófában, hogy a kolofon előtt egy négystrófás részben ismét az allegorikus alak kapja meg az intést a megtérésre. Az aposztrofék hasonló váltogatása figyelhető meg a Kétféle hitről szólóban is, ahol a kompozíció a szerző önreflexiója szerint a virágvasárnapi berke látványának köszönhető, amely arra késztette, hogy a mű derekas részében az egyházi év rendjében haladva adjon leírást arról a bizonyos „foltos hitről”. Minden valószínűség szerint igaza van tehát Utasi Csillának, aki a szöveg létmódjáról a következőket írja: „Énekének bonyolult retorikája (…) arra utal, hogy a cantiókban foglaltakat valószínűleg előzőleg prédikációkban magyarázhatta el, majd az éneket a gyülekezettel megtaníthatta. Az olvasni nem tudó község tagjai a szöveggel az igaz hit melletti bizonyítékokat bármikor könnyen emlékezetükbe idézhették, a közös énekléssel pedig újra átélhették a választás izgalmát és tétjét.” (Utasi 2013, 57.)

Persze ezek a szövegek korántsem egyformák. Az Istennek irgalmasságáról szólóban éppen az aposztrofék és az önreflexió teljes hiánya teszi az átlagosnál is szürkébbé az Ádámig és Éváig visszanyúló történeti-teológiai áttekintést, hogy aztán az urakhoz és a magyar nemzethez intézett roppant indulatos sorokban („Te magyar nemzet kemény nyakó vagy, és igen süket vagy”) valamelyest kárpótlást kapjunk az eddigi közhelyes fejtegetésért. A süket magyarokat megemlíti még a legendásan nagyszerű részeket tartalmazó átokvers is, így teljesítvén ki a prófétai szerepről másutt is elmondottakat. Ez valóban olyan intenzitással van jelen nála, hogy joggal tekinthető fontos állomásnak a küldetéses magyar költészet történetében, de érdemes azt is hozzátennünk, hogy ez nem szájbarágósan, hanem az ótestamentumi és a 16. századi szerep nagyon invenciózus összecsúsztatásával történik. Felidézi ugyanis Jeremiásnak és Ezékielnek a kegyetlen fejedelmeket elmarasztaló szavait, ám előtte a következőt olvassuk:

Ez mostan való fejedelemségről,
Nagy szertelenségről és kegyetlenségről,
Az próféta írja nyilván mindenekről, –
Ha vakok nem volnánk tanulhatnánk erről.

A próféták tehát a 16. századi magyar urakról beszélnek, s így megszólaltatójuk sem lehet más, mint üzenetük hasonló funkcióban fellépő közvetítője.

A művek kontextusa tekintetében pedig figyelemre méltónak tarthatjuk azt, amit Csepregi Zoltán monográfiájában olvashatunk. Ő elmélyítette azt a Miklós Ödönhöz köthető és Botta István által továbbfejlesztett felismerést, hogy a Kétféle hitről írott Szkhárosi-ének kapcsolatba hozható az 1544-es váradi hitvitával, amelyet Serédy Gáspár kezdeményezett Kelet-Magyarország reformációjának előmozdítására. Csepregi azonban tovább megy ennél, s előbb csak feltűnő együttmozdulást, később pedig a radikalitás mértékét egyeztető együttműködést sejtet a hitvitákat kezdeményező és műveit és téziseit részben latinul író és a kolofonjai szerint folyamatosan Tállyán szolgáló énekköltő között. Ha arra is odafigyelünk, hogy Csepregi szerint Dévai eleve úgy fogalmazta meg reformációs programját, hogy a politikai következményekkel is járó gyakorlatias, morálteológiai kérdések kerüljenek a középpontba (Szabadság, egyenlőség, közösség Dévai Mátyás tanításában az ezt tárgyaló nagy fejezet címe), akkor azt kell mondanunk, hogy Szkhárosi még tovább megy ezen az úton. Ezért kerül a középpontba Az Antikrisztus országa ellen című műben a víz-kenyér böjt, a befejező mintegy húsz strófában a házasság, amelyet a bujaságot kedvelő és a nőtelenség könnyebbségéhez ragaszkodó szerzetesek és papok elleneznek, s a szentek kultusza. Ács Pál és Csepregi dolgozataiból kiderül, hogy Dévai ebben a kérdésben egy ideig a lélekaluvás tanát hirdető anabaptistákhoz nagyon közel állt, majd a hivatalos wittenbergi teológiához igazodott (Ács 2006; Csepregi 2013, 224–228). A szentek segítségül hívása ellen azonban mindig radikálisan lépett fel, s egy a protestáns tábort megosztó polémiában azon az állásponton volt, hogy az üdvözült lelkek a halál után azonnal a mennyországba jutnak. Nem tudjuk, hogy a szentek aluvásáról kialakult vitában előkerült-e a magyar szentek kultusza, de azt igen, hogy Szent István tévedésének tartotta, hogy országát Szűz Máriának ajánlotta fel, s ezzel összhangban van kátéjának egy erős mondata is („Azért egy mákszemet se bízzonk se Bódogasszonba, se egyéb szentekbe”). Ács Pál összegzése szerint a Patrona Hungariae-koncepcióval szemben „egy új országról álmodott, melynek tagjai egyedül Istent hívják segítségül, senki mást” (Ács 2006, 22). Ha csak az 1544-es váradi vita körüli megnyilatkozásokat vesszük figyelembe, vagyis a tételeket együtt szemléljük a Kétféle hitről című versezettel, akkor könnyen beilleszthető ebbe a keretbe a hitvitán szükséges visszafogottság által nem korlátozott Szkhárosi is, aki persze egyfelől roppant szemléletesen, talán a németországi szemlénkben említett Passional egyik metszete által is inspiráltan beszél Krisztus kereszthaláláról:

Mint járna hát Krisztus ott a keresztfával,
Rosszas seregével, pökdösött orczával,
Likas oldalával, sebes lábaival,
Ha pápa megváltott büdös olajjával.

Másfelől olyan harcosan fogalmazza meg a pápát a törökkel együtt emlegető álláspontját, hogy bár csak az akrosztichon mondja ki (Kontra regnum Antichristianum), hogy az Antikrisztus országa ellen beszél, a szöveg egyértelműen azt sugallja, hogy a híres wittenbergi elképzelés jegyében folytatja küzdelmét.

De ha egyéb megnyilatkozásait is figyelembe vesszük, már nem biztos, hogy harmonikusan beilleszthető lesz ebbe a képbe. Egyfelől emlékeztetnék arra, hogy a tállyai költő már 1542-ben nem habozott Az Antikrisztus országa ellen címmel írni, amelynek bevezetője az eljövetelére vonatkozó páli jóslatok bekövetkezteként beszél a nagy romlásról, másrészt felhívom a figyelmet a Panasza Krisztusnak különleges fontosságára. Erről a sok tekintetben besorolhatatlan, a második zsoltár parafrázisaként induló, de azt inkább magyarázó, majd ettől a magyarázattól is elszakadó, a kolofon szerint 1549-ben keletkezett szövegnek az intelmét Varjas Béla úgy összegezte, hogy „ha a magyar nemzet még most sem tér észre, ne remélje megmaradását.” Ez így van, ám hallatlan fontos mozzanatokat hagyunk figyelmen kívül, ha nem idézzük az ezt tartalmazó versszak folytatását is:

Te magyar nemzet ha fel nem ébrölsz
Az Úr Jézusban ha meg ne épölsz,
Szent igéjével ha meg nem szépölsz,
Maradásodnak higyjed nem örölsz.

Várad! nagy kárt tészsz mind ez országnak,
Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak,
Csak zabot pallaszsz az nagy ércz lónak,
Hiszem az Istent alítod vaknak.

Olly igen féltem, az török császár
Meg ne jargalná szent László lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját,
Az kik kerengik szíp koporsóját.

Mit pironkodtok váradi papok,
Az kövérségtől fénlik nyakatok,
Nem kell istennek ti szolosmátok,
Misemondástok és kiáltástok.

Szent László fejét ti imádjátok,
Szépen ezüstbe befoglaltátok,
Olaj az teste, mind azt mondjátok,
Evvel a nép közt ti komplárkodtok.

Az Krisztus teste olajjá nem vált,
Idvösségönkre, ki nekönk használt,
De az keresztfán ugyan megszáradt,
Ezvel fizette mi bűnönk árát.

Láthatjuk, hogy az intelem folytatásaként – nyilván a Várad megnyerésére irányuló erőfeszítés kudarca is szerepet játszott ebben – immár frontális támadást intéz a magyarországi szentkultuszban már akkor is kulcsfontosságú egyházi központ kultikus tárgyainak és rendjének teljessége ellen. Előbb a legendás lovas szobrot szólja le nem szellemtelenül, de kétségtelenül könyörtelen kíméletlenséggel, amikor a szobor körüli összejöveteleket a ló abrakolásaként jeleníti meg, majd egy gúnyos álaggodalmat tartalmazó strófa következik, amelynek nyilvánvaló üzenete az, hogy nem a szobrot övező kultusztól kell várni, hogy a város ne kerüljön a török császár kezére. Az üzenetet egészen direkten kimondó strófa után világossá válik, hogy a radikális elutasítás eléri a Szent László-hermát is. Krisztus és a magyar király testének összehasonlítása teszi aztán teljesen egyértelművé az üzenetet.

Bár ennek végső mondandója megegyezik azzal, amit Dévainál kimutattak legfrissebb értelmezői, ilyen provokatívan erős nyilatkozatot nála hiába keresnénk. Párhuzamát nem is nála találjuk meg, hanem abban a Szerémi által megörökített epizódban, amely szerint Székesfehérvár ostromakor a város védői kivitték a templomból Szent Péter és Szent Pál szobrát s egy kampón kilógatva kijelentették: csak akkor hisznek nekik, ha segítenek megvédeni a várat. Vagy annál a vajdahunyadi várnagynál, akiről az a hír járta, hogy számon kérte Kapisztrán Jánoson és a magyar szenteken, valamint a csodatevő szent véren, hogy átengedték Budát és az országot a töröknek.

Jól ismert, hogy a középkori magyar történelemmel szembesülő protestáns szerzőknek nem kis nehézséget okozott a szentekként tisztelt uralkodók elhelyezése történeti konstrukcióikban. Farkas Andrástól Károli Gáspáron és Heltain át Szenci Molnár Albertig sokféle megoldás született, de ilyen egyértelmű elutasítással egyikőjüknél sem találkozunk. Nagyon beszédesen példázza ezt Szenci Molnár eljárása, aki amikor a 17. század elején Bornemisza énekeskönyvére támaszkodva újra megjelentette Szkhárosi néhány művét, célszerűnek tartotta ezt átírni s Váradot Rómával, Szent Lászlót pedig a pápával felváltani:

Róma! nagy kárt tészsz mind ez világnak,
Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak,
Csak zabot pallaszsz pápa lovának,
Hiszem az Istent alítod vaknak.

Oly igen féltem, az török császárt,
Meg ne jargalná az pápa lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját,
Az kik kerengik Baál kápolnáját.

Mit pironkodtok pápista

papok,


Az kövérségtől fénlik nyakatok,
Nem kell istennek ti zsolozsmátok,
Misemondástok és kiáltástok.

Szentek tetemit ti imádjátok,
Szép koporsóba befoglaljátok,
És igen hasznosnak azt mondjátok,
Evvel a nép közt komplárkodtok.

Szkhárosi Horváth András megnyilatkozásai tehát eszme- és mentalitástörténeti szempontból is karaktereseknek minősíthetők, s ehhez járul az a nyelvi erő és hatásos retorizáltság, amelyet mi is igyekeztünk kimutatni legjobb prédikációs énekeiben. Hatékonnyá tudta tehát tenni azt a műfajt, amely az istentiszteleteken elhangzott prédikációk mellett az első időszak egyetlen olyan eszköze volt, amellyel szélesebb körben is szét lehetett hinteni az újonnan megtalált örömhírt. Ne feledjük, hogy 1550-ig csak a lehető legegyszerűbb tanításra befogható káték, az alapvető liturgikus igényeket kielégíteni akaró énekeskönyvek, továbbá Benczédi Székely prózai zsoltárfordítása és Ozorai Imre alább említendő értekezése jelent meg nyomtatásban, s bár Latzkovits Miklós meggyőző érvelése szerint Sztárai drámáit az 1544–1551 közötti időszakra datálhatjuk, kinyomtatásuk előtt ezeket aligha alkalmazhatták szélesebb körben.

A protestantizmus üzenetének széles körben való elterjesztésére tehát hosszabb ideig ez a műfaj lehetett a leghatékonyabb.

Pap Balázsnak az az ötlete azonban, hogy az eddig tévesen Emberi szerzésről cím alatt számon tartott Szükség keresztyénnek mindenkor vigyázni kezdősorú művet elvitassa Szkhárositól, figyelmesé tehet bennünket egy másik műfaj jelenlétére is. Ő ugyanis az említett attribúciót összekapcsolja a Váradi énekeskönyvben Micsodás az fesvény ember, itt megirattatik bevezető sor után közölt versszöveggel, amelyet szívesen tulajdonítana Szegedi Gergelynek, s ebben olyan hasonlóságokat mutat ki a Szkhárositól elvett híres költeménnyel, hogy az elképzelést szívesen kiterjesztené erre is (Pap 2014, 161–169). Nem tudom, hogy ebben az attribúciós kísérletben igaza van-e, egészen bizonyos azonban, hogy igaza van a két szöveg rokonításában. Andreas Alciatus híres emblémás kötetéből átvett illusztrációkkal is igazolja ugyanis, hogy a magyar költő jórészt az ebben közölt képeket verseli meg, majd szerkeszti össze verssé. Lényegében ugyanez történik szerinte a Szükség keresztyénnek mindenkor vigyázni kezdetű szövegben, azzal a különbséggel, hogy itt nem egy embléma-sorozat, hanem egyetlen kép lesz a kiindulópont, amelyről leírást ad, majd a Bibliából és máshonnan származó reflexiókat közöl. A két eljárás szerinte az alábbi két strófában találkozik:

Olyan távul ha tekinted mint szintén az szamár,
A mely hátán nagy teréhben hordoz drága marhát,
Mindazáltal hitván fűvel telti be az hasát.
(Micsodás az fesvény ember, itt megirattatik)

Távol ha tekénted olyan mint egy méhkas,
Ha hozzá közel mégy, olyan mint egy agg sas,
Vaj! puhán övedzett ragadozó farkas.
(Szükség keresztyénnek mindenkor vigyázni…)

Az összegzés további mozzanataként azt is megjegyzi, hogy szó lehet „egy olyan gúnyirat illusztrációjáról, amely egy szerzetes karikatúráját adja.” (Pap 2014, 169.)

Képek tehát nem voltak a korai nyomtatványokban sem, máshonnan, mondjuk Németországból behozott metszettel illusztrált kiadványok viszont bizonyosan eljuthattak hozzánk, s ez ihletője lehetett a korai időszak gúnyverseinek, verses paszkvillusainak. Ilyen rövidebb terjedelmű alkalmi írások keletkezését egyáltalán nem tartjuk kizártnak. Ritoók Zsigmondnénak (1971) a témakörben született fontos tanulmánya hallatlan izgalmasan mutatja be Huszár Gál kassai esetét, s meggyőzően érvel amellett, hogy a Ferdinánd király előtt 1560-ban szóba került magyar nyelvű paszkvillus mondandója politikai lehetett s valószínűleg János király éltetését tekintette Ferdinánd és környezete az uralkodó személye elleni gyalázkodásnak. Itt tehát mellékes körülmény volt, hogy eretnek tanokat és hamis dogmákat terjeszt. Nem lehetünk azonban ennyire bizonyosak a politikai motiváció ilyen pontos elkülöníthetőségéről az 1561 tavaszán vizsgálat tárgyát képző gúnyirat esetében, amelynek szerzője a gyanú szerint egy bizonyos Lantos, másképpen Hegedűs Sebestyén deák volt, aki tagadta ugyan szerzőségét, de mégis a neki tulajdonított rágalmak visszavonásával lett csak vége az eljárásnak. Ritoókné szerint ez a szöveg is inkább politikai tárgyú lehetett s talán válasz volt Huszár korábban említett iratára. Gyanút keltő lehet azonban, hogy az egyik nyilatkozat szerint az ének az „eretnek Gál paprul szólt”, tehát az új eszmék iránti elkötelezettsége legalábbis szerepelhetett az érvek között (Kemény 1886, 330). Kétségtelen persze az is, hogy amint a legutóbb Bognár Péter által elemzett 1573-ból Selmecbányáról előkerülő gúnyvers is igazolja, nemzetiségi konfliktusból is születhetett templom ajtajára kiszögezett verselmény, nem kellett ahhoz föltétlenül felekezeti különállás (Bognár 2016, 16–18).

Mint a nemzetközi szemlében láthattuk, az első évtizedek vezető műfaja a dialógus volt, amelynek egyik típusa, legalábbis Németországban, az átlagembert tette meg főszereplőjévé. Mivel a bármiféle szituáció megteremtéséről lemondó, a csupán kérdéseket és feleleteket tartalmazó kátéktól nyilvánvalóan eltekinthetünk, azt kell látnunk, hogy 1552-ig ebben a műfajban nem maradt ránk szöveg, ha csak nem tekintjük ilyennek Ozorai Imre Az Krisztusrúl és az ű egyházárúl, esmét az Antikrisztusrúl és az ű egyházárúl című 1546-ban Krakkóban megjelent művét. Ez nem lenne teljesen abszurd, hiszen Szenterzsébeti Márton ajánlását követően a szöveg derekas részét 21 kérdés és a rá adott válasz alkotja. A nagy betűvel szedett és megszámozott kérdéseket sokszor a „ha te ezt mondanád” formula vezeti be, a válasz pedig a gyakran az ugyancsak nagy betűvel szedett „Erre ezt felelem”, vagy „reá felelet” mondat után következik. A kérdések többször a nyomtatványban egy oldalt is meghaladó fejtegetések, s a bennük felhasznált bibliai helyek ugyanúgy két nyelven, a latin szöveg nagyon pontos magyarításával együtt szerepelnek, mint a válaszokban. A kérdező nincs tehát olyan látványosan instrumentális helyzetben, mint a káték esetében, s ez nyilvánvalóan összefügg az egész mű feltűnően higgadt, a Biblián kívül az egyházatyákból is építkező tudós, a polemikus vagdalkozást kerülő jellegével. (Emlékeztetnék arra, hogy Latzkovits Miklós megfigyelése szerint a bibliai helyek pontosságra törekvő idézése Sztárai drámájában is a jó oldalon állóknak van fenntartva.) Nyilvánvalóan ez is szerepet játszik Csepregi azon igyekezetében, hogy a váradi egyházmegye területén tevékenykedő reformátor művét valahogyan kapcsolatba hozza a váradi káptalanszeren lezajlott, Szkhárosi kapcsán már emlegetett hitvitával. Katolikus egyházi férfiak meggyőzésekor ez bizonyosan jobb kiindulási pontot jelentett, mint a tállyai prédikátor fentebb elemzett versei, arról azonban hogy ezt a művet a humanista típusból a reformátori felé haladó dialógustípus hazai változatának tekinthessük, alapvetően mégiscsak értekező jellege megakadályoz bennünket.

Komoly fejtörés tárgya lehet, hogy a reformáció kulturális programja eredményének tekintsük-e, hogy a Száz fabulát a kolozsvári író már az olvasóknak ajánlja. Most azonban eredeti célkitűzésünkhöz ragaszkodva inkább azt hangsúlyoznánk, hogy a templomban szóban elhangzott prédikáció dominanciája egyben azt is jelenti, hogy a Dialógusban a régit akkorra részben már legalábbis leváltó új hierarchia hangja visszhangzik a beszélgetésekben is.

Hivatkozások

Ács Pál, A szentek aluvása – Dévai Mátyás és a Patrona Hungariae-eszme protestáns bírálata = Á. P., „Elváltozott idők”: Irányváltások a régi magyar irodalomban, Bp., Balassi (Régi Magyar Könyvtár: Tanulmányok 6.), 2006, 11–34.

Bognár Péter, A régi magyar párrímköltészet német vonatkozásai, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2016 (Információtörténeti Műhely).

Csepregi Zoltán, A reformáció nyelve: Tanulmányok a magyarországi reformáció első negyedszázadának vizsgálata alapján, Bp., Balassi, 2013 (Humanizmus és Reformáció 34).

Csepregi Zoltán, A váradi vita 1544-ben = Szentírás, hagyomány, reformáció: Teológia- és egyháztörténeti tanulmányok, szerkesztette F. Romhányi Beatrix és Kendeffy Gábor, Bp., Gondolat, 2009, 164–186.

Győri L. János, A magyar reformáció irodalmi hagyományai, Bp., Református Pedagógiai Intézet, 1998.

Heltai János, A korai reformáció irodalma Magyarországon = Ige-Idők: A reformáció 500 éve, 1., szerkesztők Kiss Erika, Zászkaliczky Márton, Zászkaliczky Zsuzsanna, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 2019, 134–147.

Imre László, Új protestáns kulturális önszemlélet felé: Széljegyzetek Győri L. János A magyar reformáció irodalmi hagyományai című kötetéhez = I. L., Új protestáns kulturális önszemlélet felé: Cikkek, tanulmányok, Bp., Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2010, 17–24.

Kemény Lajos, Tinódi Sebestyén életéhez, Figyelő 21(1886), 327–331.

Pap Balázs, Históriák és énekek, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2014 (Pannónia Könyvek).

Péter Katalin, A reformáció: kényszer vagy választás, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004 (Európai Iskola).

Péter Katalin, A gemeiner Mann: a hétköznapi reformáció = Ige-Idők: A reformáció 500 éve, 1., szerkesztők Kiss Erika, Zászkaliczky Márton, Zászkaliczky Zsuzsanna, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 2019, 26–35.

Ritoók Zsigmondné, Politikai szatíra Magyarországon a XVI. században, ItK, 75(1971/3), 265–277.

Utasi Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, Újvidék, Bölcsészettudományi Kar, 2013.