Balázs Mihály

A korai reformáció eszköztára Európában

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Kiindulópont a kérdéskörrel foglakozó nemzetközi szakirodalom, amelyben magabiztos és reflexívebb megállapításokkal egyaránt találkozunk. Egyes szerzők viszonylag könnyű kézzel választják ki a szóba hozott eszközök (könyv, prédikáció, propagandisztikus ének, hitvitázó dráma, szemléletes képek, nyilvános és magánbeszélgetések) közül a legnagyobb hatékonyságúakat. Elfogadhatóbbnak látszik azonban azok (például az egyik legnagyobb szakértőnek számító Jean-François Gilmont (Gilmont 2007, 69) véleménye, akik szerint nincs megfelelő mérőműszerünk a felsorolt eszköztár hatékonyságának mérésére. Abban természetesen egyetértés van, hogy a könyvnyomtatás alapvető szerepe megkérdőjelezhetetlen, amit az is jelez, hogy megjelent a szakirodalomban a könyvnyomtatás nélkül nincs reformáció szentenciának az ironikus túlhajtása is: megigazulástan nincsen könyvnyomatás nélkül. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy sokan már a reformáció megjelenése előtt is programosan éltek ezzel az új lehetőséggel.

Az állítást a legmegalapozottabb számadatokkal a reformáció őshazájának kutatói tudják alátámasztani: a 16. század első harmadában megjelent mintegy tízezer nyomtatványnak több mint a fele, azaz ötezernél több olyan látott napvilágot a legforróbb, az áttörést jelentő időszakban, azaz 1521–1525 között, amelynek zöme a reformáció eszméit terjesztette. Megállapították azt is, hogy az új evangélium szolgálatában mintegy 550 német nyelvű (ebből 272 volt Luther szerzeménye) mű látta meg a napvilágot 2272 kiadásban. Ugyanezek a tételszámok a latin nyelvűek esetében 212 mű és 711 kiadás. A kiadványok zöme a nyomdai műfaji besorolás szerint a kortársak által buchlinnak vagy libellusnak nevezett röpirat (Flugschrift), azaz negyedrét formátumú, rövid terjedelmű s többnyire fametszettel illusztrált címlappal megjelenő füzetecske volt. Ugyanilyen népszerűek voltak a többnyire ugyancsak illusztrált egyleveles, folió formátumú, plakátként is alkalmazott röplapok (Flugblatt). Egy összehasonlító szemlélettel vizsgálódó tudós szerint a németországi helyzet a reformáció elterjedését elősegítő alábbi sajátos vonásokkal jellemezhető: a század első évtizedeiben az új evangéliumi üzenet hívei elsöprő fölénybe jutottak a könyvnyomtatás területén. Ebben szerepet játszott, hogy a legelső időszakban a régi egyház mellett kitartók helytelenítették a vallási tanítások közdologgá tételét, később pedig üzleti szempontból is veszteségesnek bizonyult kiadványaik megjelentetése és gondozása. Ez azt jelentette, hogy a mondott forró időszakban a régi hit oldaláról 69 latin nyelvű mű 131 kiadását és 272 német nyelvű mű 260 kiadását tartják számon. Ezek persze hazai viszonyaink szerint nem kis számok, de nagyságrendekkel maradnak el a fentiekben a másik oldalon jelzettektől. Luther elképesztő termékenysége meghatározó jelentőségű volt (kiszámították, hogy ebben az időszakban minden 14. napon belül megjelent tőle valami, s azt is számon tartják, hogy honoráriumot egyáltalán nem vett fel), de fontos volt az is, hogy nyomdai és kiadói centrumok sokaságában jelentették meg újabb és újabb kiadásokban a műveket, s hogy nem volt esély semmiféle cenzurális korlátozásra. A kiadványok illusztrált volta azt jelentette, hogy a vallási reform eszméi elérhetővé váltak olyanok számára is, akik nem tudtak olvasni. Ebben persze meghatározó szerepet játszott az is, hogy a kiadványok zöme az egyszerű emberek anyanyelvén látta meg a napvilágot.

A kutatások a felsorolt pontok közül különösen az utóbbi kettőben gazdagodnak újabb és újabb megfontolásokkal. Az illusztrációk területén tanulmányok sora tárta fel, hogy a századfordulón még elsősorban kegyességi célokat szolgáló metszetek miképpen alakulnak át, s hogy válik például az állatszimbolika a kíméletlen propaganda eszközévé a pápaszamártól az ártatlan bárányokat űző bíboros-farkasokig, akiket csak Luther lesz képes megfékezni tollának erejével. Mindennél beszédesebb, hogy a protestantizmus legnagyobb ellenfeleit egy idő után kiadványról-kiadványra ugyanazok az állatfejek jelenítik meg, hogy aztán egy idő elteltével éljenek ezzel a Luthert hétfejű szörnyetegként ábrázoló katolikusok is. Kiterjedt szakirodalom foglalkozik a képek és szövegek együttes hatásával, amit olykor jelentékeny művészek és tekintélyes teológusok együttműködése biztosított. A legismertebb példa erre a Passional Christi und Antichristi című kiadvány, amely az idősebb, metszeteket készítő Lucas Cranach és a passiómeditáció hagyományát az újkeletű biblicizmussal ötvözö wittenbergi teológusok közös műve, s amelynek kiterjedt utóélete lesz. A német nyelvű szöveget később tudósabb latinra is kicserélik, bekerül a reformáció történetét áttekintő későbbi antológiákba, de a kortársak közül is sokakat megihlet vagy reflexióra késztet.

A német szövegek esetében szakszerű nyelvi elemzések mutatják ki, hogy programosan élnek a közbeszéd formuláival, illetőleg az emlékezetbentartást elősegítő ismétlődő formulákkal, s ebből arra következtetnek, hogy a röpiratok szövegeit különféle közösségi alkalmakon – a kocsmai összejöveteleket is beleértve (ilyenekről több forrás is beszél) – felolvasták vagy egyszerűen továbbmondták. Egyáltalán nem csupán azokra hatottak tehát ezek a kiadványok, aki olvasni tudtak. A szakértők szerint az ilyen, a végső elkopásig tartó használatról tanúskodik az is, hogy a röpiratok szinte csak tudósabb férfiak, iskolamesterek vagy nemesek összefűzött és tartós kötéssel ellátott kolligátumaiban maradtak ránk, tehát csak olyan példányokkal gazdálkodik a modern kutatás, amelyeket nem olvastak szét. Elég sok esetben találtak kiegészítő forrásokat még a névtelenül megjelent szövegek szerzőire is, így megállapítható, hogy a társadalom szinte minden rétegének képviselői megszólalnak. A zöm persze a valamelyest tanultabb emberek, iskolamesterek, kilépett és prédikátorrá váló szerzetesek közül került ki, de vannak közöttük parasztok, kézművesek és a táradalom felsőbb szintjein elhelyezhető nemesek is. Ismeretes, hogy a talán legtermékenyebb szerző, Hans Sachs kézműves volt s fő foglakozását tekintve az is maradt élete végéig. Föltétlenül megemlítendő, hogy a korai időszakból számon tartanak három jelentékeny nőírót is. A bajor nemes, Argula von Grumbach 1523-ban az ingolstadti egyetem vezetőihez intézett levélsorozatban tiltakozott egy Luther követőjévé vált diákjuk meghurcolása ellen. Ursula Weydin egy 1524-ben megjelentetett iratban (Wyder das unchristlich schreyben un[n] Lesterbuch / des Apts Simon…) utasította vissza az új tanokra kent anarchizmus vádját, miközben állhatatosan védelmezte a gyülekezetek jogát a szabad lelkészválasztáshoz. A leghíresebbé azonban az a Katharina Schütz Zell vált, akinek pályája egyben jelzi azokat a határokat is, ameddig a reformáció szolgálatába tollukkal is beállt asszonyok elmehettek. Ő fiatal papfeleségként az egyik kedvelt műfajban, a nyilvános vigasztaló levélben igyekezett lelket önteni a hitük miatt lakhelyükről elüldözött asszonyokba. Nagy bibliaismeretről árulkodóan érvelt, éppen úgy, mint egy másik művében férje és saját joga mellett házasságuk megkötésére. A strasbourgi tanács azonban eltiltotta további szövegek kiadásától, s a később megözvegyült asszony élete végén a radikális spiritualista Schwenckfeld követőjeként jelentetett meg kegyességi műveket. A mondott város vezetőinek eljárása nem volt kivételes, hiszen 1525, vagyis a parasztháború után a reformáció vezetői egyre határozottabban ellenezték mind a nők bármiféle nyilvános szerepvállalását, mind a laikusok bevonását az igehirdetésbe.

A röpiratokban közölt szövegek műfajilag is nagyon tarka képet mutatnak. Mint fentebb láttuk, a kitapintható történeti háttér ellenére többnyire fiktív levelek vagy levélváltások különböző típusai éppúgy szerepelnek, mint prédikációk vagy prédikációrészletek, prózai és verses krónikák, beszámolók különféle megtörtént, de többnyire a propaganda érdekében kiszínezett esetekről. A mi szempontunkból roppant fontos, hogy tekintélyes számban tettek közzé olyan füzeteket, amelyek hittételeket szedtek versbe. Ezek szerzői több esetben jelentékeny reformátorok voltak. Ilyen Johann Agricola Die Zwelff Artickel / vnsers Christlichen glaubens / (...) / Aus heiliger Schrifft (…) / (…) / in deudsche Reime verfasset… című munkája vagy a magyarországi vonatkozásai miatt is szóba hozható Paulus Speratus Ein lied vom gesetz vnd glauben… című éneke. A verses forma rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy így készült el Erasmus Julius exclusus című művének roppant didaktikus parafrázisa is, amelyben már nem II. Gyula pápa lepleződik le, hanem a pápaság egésze, s amelyet a szerző históriának tekint: Historia, Darinnen die Ursachen / warumb der Bapst zu Rhom / vnd seine Adh[a]erenten / nicht können den Himmel kommen. A legalaposabban a laikus hívőknek (der gemeine Mann) leginkább teret adó dialógusokat dolgozták fel, kimutatva, hogy miképpen alakul ki az antik és humanista dialógusirodalom átalakulásával az a reformációs dialógusnak nevezett új alműfaj, amely képes megjeleníteni az új eszmék elterjedése következtében előállott döntéshelyzetet s részese lett a döntések kikényszerítésének is.

Későbbi mondandónk megkönnyítésére célszerűnek látszik e szövegtípus sajátosságait tömören áttekinteni. A tömegtermelésben kialakult sztereotip jelleg megnyilvánul már a címadásban is. A cím első szava leggyakrabban már műfajt is jelöli: Dialogus, Disputation, Gespräch, Gesprachbüchlin (ezt használják akkor is, ha egyetlen műről van szó), Confabulatio, Colloquium, Conversation, Unterredung, Wegsprech. A leggyakoribb a latin és német elnevezést is alkalmazó formula – Dialogus oder Gespräch –, amelynek első vagy második tagja többször jelzőt is kap. A leggyakoribb jelzők a következők: christlich, freundlich, göttlich, grob, gut, lustig, nutzlich, neu, schön. A műfaj megjelöléséhez zwischen vagy darinnen szófűzéssel a legtöbb esetben csatlakozik a szereplők feltüntetése, amely rendkívül változatos képet mutat. Elképzelhető, hogy már az elnevezéssel is egy bizonyos tipizálás irányába mozdulva csak a foglalkozást (Abt, Bauer, Burger, Curtisan, Edelsmann, Geselle, Handwerksmann, Münch, Narr, Pfaff, Predigermünch) vagy a felekezeti hovatartozást (Christ, Evangelischer Mann, Jude, Ketzer, Papist, Schwärmer, Widerteuffer) jelzi az elnevezés, aztán több esetben csak a keresztnév (Claus, Cuntz, Fritz, Ulrich) vagy annak értelmezővel ellátott változata (Adolf, der Evangelisch; Friedrich der Widerteuffer) szerepel, de az is előfordul, hogy csak a családnevet (Erasmus, Faber, Luther) tüntetik fel. Arra is találunk ugyanakkor példát, hogy teljes névalakjukkal lépnek fel a szereplők (Margaretha Böhemin és Anna Kollerin, Hans Toll és Claus Lamp, Hans Schöpfer és Peter Schabenhut), ezek azonban a legismertebb történeti személyiségeket kivéve többnyire beszélő nevek. A szorosabban vett cím ezen kívül igen sok esetben utal a témára is („das Wort Gottes belanget”, „wie Christlich und Evangelisch zu leben”, „das Wort Gottes und ein recht Christlich Wesen verfochten würd”). A címlap a szerző és a nyomdász nevét csupán a legritkább esetekben tünteti fel, helyenként ugyanakkor a valószerűség fokozása érdekében már vagy a címben, vagy az előszóban szerepel az esemény helyét és idejét megjelölő formula, vagy annak kijelentése, hogy mindent úgy közöl a szöveg, ahogy az a valóságban megtörtént. A címlapon ezen kívül igen gyakran szerepel a szereplők felsorolása, egy-egy bibliai mottó, de az is előfordul, hogy a rövid – esetleg verses – előszó már ide kerül. Rendkívül fontos, hogy ezek a szövegek a legritkább esetben jelentek meg a címlapot díszítő, szemléletes, a szereplőket a szöveggel összhangban publicisztikusan elrajzoló metszetek nélkül, amelyeknek tehát nem csupán díszítő funkciójuk volt, hanem sok tekintetben a leírtaknál is nagyobb hatást fejtettek ki.

A címlap belső oldalán vagy az azt követő lapon igen sok esetben szerepelt egy összefoglalóan előszónak tekinthető szöveg, amely azonban igen változatos formákban jelent meg. Több példa van arra, hogy a Das Büchlein spricht cím alatt vagy cím nélkül maga a könyv szólal meg és inti a benne foglaltak fontosságára az olvasót, de az is előfordul, hogy valamely szereplő lép ki a dialógus világából és teszi meg ugyanezt. Igen mulatságos, amikor a leleplezett, többnyire persze katolikus méltóság teszi ezt meg, figyelmeztetve az olvasót arra, hogy az elkövetkezendőkben jóval részletesebben olvashat különféle gaztetteiről. Érdekes, hogy az ilyen szövegek többnyire versesek, de előfordul persze, hogy a szerzői szövegként szereplő intelem is verses formát kap. Arra is van példa, hogy ez a szöveg argumentumként van feltüntetve, de jóval gyakoribb, hogy ez a többnyire mégiscsak prózai szöveg Vorrede vagy Vorrede zum Leser címet kap, illetve cím nélkül szerepel. Rendkívül fontos azonban, hogy ezeknek a tartalom fontosságára figyelmeztető vagy a művet az olvasó kegyeibe ajánló soroknak a címzettje sohasem egy meghatározott személyiség, hanem mindig egy embercsoportot vesznek célba; vagy általában az olvasóra irányulnak tehát, vagy közelebbről megneveznek valamely közösséget (pl. alle Handwerker). Egy-egy tekintélyesebb világi vagy egyházi méltóságot megszólító ajánlást csak a később keletkezett s jóval terjedelmesebb, valóságos könyvformátumú dialógusok esetében találtam. Ugyancsak későbbi, de rendkívül érdekes fejleménynek látszik az olyan prózai bevezetés, amely a munka kinyomtatását valamely a dialógussal is kapcsolatba hozott kerettörténettel indokolja. Ilyen az 1553-ban Nürnbergben megjelentett Dialogus / Ein Christlich spa- // cier gesprech / zweyer guten freund... Ebben a párbeszédet megelőzően az egyik barát (Hans) levelét olvashatjuk a másikhoz (Peter) arról, hogy a nehézségek ellenére mégis sikerült kinyomtatnia legutóbbi beszélgetésüket. A kettejük beszélgetését tartalmazó szöveg aztán meg is adja a fikció genezisét, hiszen miután a dialógus során az erősen spiritualisztikus nézeteket valló Hansnak sikerült meggyőznie barátját tanításai helyességéről (s ezzel rossz kedvét is eloszlatta), emez arról kezdi győzködni, hogy mindezt nyomtatásban is meg kell jelentetnie, hogy minél több ember számára világossá váljék az igaz kegyesség mibenléte. Maga a dialógus a vonakodó Hansot – az írás nem szakmája – rábeszélő szavakkal fejeződik be, s így a mondott előszó-funkcióban szereplő levél a történetet kikerekítő módon tudja indokolni a kinyomtatást.

A nem föltétlen szükséges előszó után – ha korábban nem történt meg – Unterredner címszó alatt vagy anélkül a szereplők felsorolása következik, majd sor kerül magára a dialógusra. Ennek kétféle exordiumával találkozunk. Az explicit bevezetés esetében a megszólalások előtt néhány soros szöveg vázolja a szituációt (egy parasztember éppen hazatérőben volt a munkából, amikor találkozott egy pappal; egy kereskedő útja során betért egy fogadóba s beszédbe elegyedett valakivel stb.), míg az egyébként gyakrabban alkalmazott implicit esetében magából a párbeszédből bontakozik ki a szituáció. Ezek természetesen szintén sematizálhatóak. A leggyakrabban a „Honnan jössz?”, „Hová mész?”, „Mi újság?” típusú kérdéssel indul a párbeszéd, s a rá adott válasz többnyire már átvezet a téma taglalására: római útirány esetén a pápaság ügyei kerülnek terítékre, ha Wittenbergből jön valaki, akkor máris Luther Mártonra terelődhet a szó, míg ha Frankenhausenből, akkor Münzer és a parasztfelkelés válhat a beszélgetés témájává. Sok esetben vonatkozhat a kérdés vagy állítás a beszélgetőtárs fizikai vagy lelki állapotára, s ebből bontakozik ki aztán a beszélgetés. Viszonylag ritkább a fenti Sachs-dialógusban is megfigyelhető, a szakirodalomban dramatikusnak nevezett kezdés, amikor egy cselekményszituáció is kirajzolódik az elmondottakból.

Hasonlóan típusokba rendezhető a dialógusok befejezése. Ez természetesen igen nagy mértékben függ attól, hogy az igaz tan képviselőjének sikerült-e meggyőznie más véleménnyel induló beszélgetőtársát. Ilyenkor köszönetnyilvánítással, az esetleges folytatásban való megegyezéssel fejeződik be a mű, miközben hivatkozás történhet a körülményekre is: beesteledett, folytatni kell az utat stb. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, gyakori a párbeszéd hirtelen megszakítása: a meggyőzni kívánt közli, hogy nem hajlandó tovább hallgatni a partnere által mondottakat. Igen fontos, hogy nagyon sok kiadvány nem elégszik meg az ilyen típusú zárlattal, hanem sok esetben Brüderliche oder Christliche Anrede címmel vagy cím nélkül, esetleg ismét a könyvet megszólaltatva a szerző ismételten összefoglalja a mű tanulságait és az igaz vallás követésére biztatja az olvasókat. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen függelék csatolása olykor szájbarágósan didaktikussá teszi az adott kiadványt.

Fontos propagandaeszköz volt német nyelvterületen a farsangi dráma is. Népszerűsége nyilvánvalóan összefügg a nagyon gazdag és sok emlékből ismert farsangi kultúrával. Robert W. Scribner és Thomas Kaufmann alapos dolgozataiban feltárta azt is, hogy e korai időszak forrongásában több német városban a hierarchia képviselőit kikacagó felvonulásokat rendeztek. A sporadikusan fennmaradó leírásokból kiderül, hogy a Bahtyin könyvében részletesen tárgyalt módon a világ karneváli kifordításával rendezett körmeneteken a pápák, kardinálisok és egyéb méltóságok szalmaruhába öltözött vagy más módon megcsúfított figuráit hordozták körbe a városokon szatirikus énekek kíséretében, hogy aztán a trágyadobálással is megalázott méltóságokat kútba vagy pöcegödörbe dobva semmisítsék meg. Ezen a háttéren érdemes elképzelnünk azokat a farsangi drámákat, amelyek egynémelyikét elő is adták. Ilyen volt a sokoldalú Niklaus Manuel (1484 k.–1530) Vom Papst und seiner Priesterschaft című műve, amelyet később Die Totenfresser (A halottzabálók) cím alatt terjesztettek s 1522-ben elő is adtak. A mű azzal kezdődik, hogy az Entchristello névre hallgató pápa és kísérete elé egy frissen elhunyt gazdag polgár tetemét hozzák be. A méltóságok hosszú monológokban adnak hangot a vadászzsákmány feletti örömüknek. A felvonásokra és jelenetekre nem tagolt szövegből azonban kiderül, hogy az öröm már korántsem lehet felhőtlen. A polgárokkal és parasztokkal is érintkező alsó papság tagjai ugyanis arról beszélnek, hogy már a kocsmákban is a hit dolgairól disputálnak a durva és mindent kétségbe vonó parasztok. Nem fogy ki a panaszokból az egyik kolostor Adam Nimmergnug (Sohanemelég) névre hallgató apát ura sem, a megszólaló szerzetesek pedig azon morfondíroznak, hogy miképpen lehetne kivetkőzni az ördög által rájuk akasztott csuhából. A mű befejezése ennek a világnak az eltűnését jeleníti meg, hiszen ez az egész díszes társaság háttérbe szorul, míg az előtérben az új hit prédikátora hirdeti az igét és imádkozik.

A szakemberek azt is feltárták, hogy drámapoétikai szempontból nagyon sokszínű termésről beszélhetünk. Az egyik legjelentősebb szerző, Burkhard Waldis két actusra tagolt művében egy Actor nevű szereplő nem csupán prológust mond, hanem mindvégig magyarázza a színen történteket, de azt is kifejti, hogy a nézők most nem Plautust vagy Terentiust imitáló drámával találkoznak, hiszen azokéitól eltérően most nem kitalált történetről lesz szó, hanem igaz históriáról. Ez indokolja azt is, hogy az előadások során a megtérést megjelenítő helyeken a közönség bevonásával zsoltárok és hálaadó énekek is elhangozzanak. Természetesen nagy számban maradtak ránk olyan reformációs drámák is, amelyekben az új evangélium üzenetének hirdetése nem jelentett szakítást Terentius drámái, illetve a hozzájuk írott kommentárok drámapoétikai elveivel.

Nem kétséges, hogy az a forrongó szövegtermelés, amelyet a 16. század harmadik évtizedének Németországában megfigyelhettünk, sehol másutt nem ismétlődött meg. A teljes európai körkép felvázolására természetesen nem vállalkozhatunk, a magyar szempontból egyaránt fontos svájci, franciaországi, illetőleg olaszországi fejleményekre viszont érdemes egy pillantást vetnünk.

A modern szakértők több nemzedéke alaposan feltárta, hogy a 16. század első évtizedeiben Franciaországban egy sokszínű, bizonyos időszakokban a királyi családot is megérintő evangéliumi mozgalomról beszélhetünk, amelynek autochton, a gallikanizmusból eredeztethető gyökerei is voltak, s amely erősen kötődött a késő középkori, a humanizmust is felölelő európai szellemi áramlatokhoz. Ennek egyes képviselői kétségtelenül kézbe vették a reformáció latin nyelvű könyvtermésének hozzájuk is eljutó darabjait, mértékadó személyiségei azonban teológiai elképzeléseik érintkezései ellenére sem lettek Luther vagy más reformátorok követőivé. A modern kutatások kimutatták tehát a németországi és svájci reformátorok írásainak jelenlétét, de a recepcióban (a nyilvánosságban legalábbis) a legerősebb vonulatot a katolikus cáfolóiratok jelentették. Jellemző, hogy Luther latin és franciára fordított szövegei is nevét fel nem tüntető nyomtatványokban jelentek meg, amelyekből ráadásul ki is hagyták a pápaságot és a régi egyházat elmarasztaló legerősebb kitételeket.

A későbbi fejlemények ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a kevéssé ismert földalatti propaganda eredményeképpen lassan levált a sok irányba tájékozódó evangéliumi mozgalomról az a szárny, amely a régi egyházzal való szakítást tartotta az egyedüli megoldásnak, s amelynek legjelentősebb képviselői – Kálvinnal az élen – Svájcban kerestek menedéket, de mindig is feladatuknak tekintették az új hit pozícióinak megerősítését szülőhazájukban. A reformáció eszméit francia nyelven terjesztő művek ennek a missziós tevékenységnek az eredményképpen születtek meg és jutottak el Franciaországba. Az ilyen akciózásnak volt a legmerészebb és legdrámaibb epizódja azoknak a plakátoknak a kiszögezése Párizs és a Loire-völgye hivatalos intézményeire, köztük a királyi palota ajtajára, amelyeket a francia-svájci határon fekvő Neuchâtel városában nyomtattak ki, s amelyek szövege négy tételben intézett heves támadást a pápai mise ellen. Ismert, hogy az Articles veritables sur les horribles / grandz & importables abuz de la Messe papalle: // inuentee directement contre la saincte Cene de Jesus Christi ilyen széles körben történő szétterítése mérföldkőnek számít, kegyetlen megtorló intézkedéssorozatot váltott ugyanis ki, amely mélyen befolyásolta a francia szellemi élet egészét. A legmagasabb esztétikai színvonalon álló művek közül Rabelais életművének alakulása mellett talán Bonaventure des Périers Cymbalum mundi című négy dialógusból álló Újfalussy Németh Jenő (1991) fordításában magyarul is olvasható műve jelzi ezt a legmarkánsabban. Ennek szerzője a később ugyancsak Neuchâtelben megjelent Robert Olevitan-féle bibliafordításában még szerepet vállalt, ám a Lukianosz-imitációk közé ugyan besorolható, sok tekintetben azonban még mindig rejtélyes műve már nagy szkepszissel tekint a protestáns megújulási programokra. Elváltak tehát a változás szorgalmazásában még közös evangéliumi mozgalom képviselőinek útjai, ami azt jelentette, hogy a protestantizmus irányába mozdulók francia földön jó két évtizedre a föld alá szorultak, ám képviselőik ott annál szívósabban mondták vagy másolták az átcsempészett kiadványok üzeneteit.

Ezekről szólván mi most nem a teológiai mozzanatokra koncentrálunk, hanem a retorikai-poétikai eljárásokra. Az Articles esetében ez kevésbé indokolt, hiszen ott az elemzők legfeljebb azt tartották kiemelendőnek, hogy lendületesen, a szóbőség követelményének eleget téve sorolták fel a mise világrontó következményeit. Bár van olyan értelmező, aki szerint a tételek elrendezése a plakáton nagyon is megtervezett volt, s így a sűrű sorok között hagyott üres helyek a kiegészítés igényét keltik fel, ami azt is jelenthette, hogy a kortárs olvasónak kellett ezt kiegészítenie, bizonyos értelemben neki kellett társítania tehát a lelket a betűhöz.

Ez a megközelítés kissé erőltetettnek tűnik, nincs szükség azonban ilyen erőlködésre az ebben az időszakban Neuchâtelben megjelent további kiadványok esetében. Ezek a nyolcadrész formátumú, rövid terjedelmű füzetecskék ugyanott jelentek meg, ahol a tézisek, vagyis Pierre de Vingle nyomdájában, aki Lyonban tanulta ki a mesterséget a Rabelais Pantagrueljét is kiadó Claude Nourry műhelyében, majd miután a Biblia kiadásában is szerepet játszott, el kellett hagynia a várost. Új helyén sorra jelentetett meg a középkori és a humanista tradícióból egyaránt merítő műveket. A La Verité cachée, devant cent ans az Akárki misztériumjáték tradíciójához kötődő dialógus, amelyben az Igazság mellett további allegorikus szereplők (Lelkész, Nép, Akárki, Fösvénység, Szimónia) is fellépnek, s amelynek címében még az is szerepel, hogy a Szentírás alapján újólag megjavított szövegről van szó. Az igazság győzelmével végződő dialógusban – az ő szavai mellett – rendre ott találjuk a bibliai helyek pontos feltüntetését.

A következő (La confession et raison de la foy de maistre Noël Beda, docteur en théologie et sindique de la sacrée…) az új hit egyik legelszántabb ellenfelének, a Sorbonne hírhedt teológusának szájába egy protestáns hitvallást ad, s a Noël-Noé névhasonlóságra is rájátszó illusztráció az özönvíz végét ironikusan állítja párhuzamba a királlyal konfliktusba került teológus visszatérésével Párizsba.

Nem kevésbé érdekes, hogy elkészült a fentebb említett híres németországi Passional francia változata is. A metszeteket is újraalkotó kiadvány címe (Les faites de Jeus Christus et de Pape) még elrejti az eredeti profetikus jellegét, hiszen Jézus Krisztus és a pápa tetteiről beszél. A kiadvány egésze azonban nem csupán megőrzi ezt, hanem a földi javakat gyűjtő pápa rajzát új elemekkel is gazdagítja.

A művet igen invenciózusan elemző Szabari Antónia szerint a hagyományokra való utalásokban a leggazdagabb a katolikus egyházat ócskaságok kereskedéseként bemutató Les livre des marchans (Szabari 2010). Szabari kimutatja, hogy a szöveg nyilvánvalóan rájátszik Rabelais Pantagrueljére, ám nála sokkal egyszerűbb nyelven beszélve jeleníti meg az embereket becsapó pénzváltóként és kereskedőként hitegető katolikus egyháziakat, szembeállítva őket a nagyvonalú kereskedőként megjelenített Jézus Krisztussal, aki a bűnös embert vérével menti ki adósságaiból. Az elemző az ezekben az években többször adott mű kiadásait is összehasonlította, és megállapította, hogy a margón elhelyezett figyelmeztető jelek (ujjak) mutatnak rá azokra a szövegben idézett helyekre, ahol az Apokalipszisből származó idézetek figyelmeztetnek arra, milyen sors vár a gonoszokra, köztük a hamis kereskedőkre az utolsó ítéletkor.

Az is kimutatható, hogy ez a kapcsolódás a megelőző években a humanisták és a korai evangéliumi reformátorok tollán kialakult irodalmi eljárásokhoz egyáltalán nem a neuschâteli műhely sajátossága. Ellenkezőleg: mélyebb teológiai indoklást éppen a humanizmus világában felnőtt genfi reformátorok környezetében kapott. Szabari különösen fontosnak tartja ebből a szempontból Pierre Viret műveit, köztük az 1544-ben megjelent Disputations chrestiennest, amely a humanista kultúra és a kinyilatkoztatás előtti, az emberiség gyermekkorából származó műveltség ismeretét és felhasználhatóságát teoretikusan alapozza meg. Kimutatja, hogy a katolikus dogmák és téveszmék jelentékeny hányada ebből a pogány világból származik, ám az ottani elképzelések perverz eltorzításának tekinthető, ami persze azt is jelenti, hogy az ezeket leleplező vállalkozásoknak alaposan ismerniök kell ezt a világot. Ez tehát az erudíció nélkülözhetetlenségének a belátását is jelenti, ami a retorikai kultúra jóllehet dogmatikai célzatú és instrumentális, de mégiscsak nélkülözhetetlen felhasználhatóságának kinyilvánításával jár együtt. Ez megragadható a dialógus műfaj kedvelésében éppúgy, mint a szóbőség elvének használatában kedvüket lelő fiktív beszélők alkalmazásában. Figyelemre méltó az is, hogy a Disputations chrestiennes az ezzel az eszköztárral persze jóval visszafogottabban élő Kálvin előszavával jelent meg, ahol ő is elismeri, hogy az igazság megtalálásához akkor is eljutunk, ha állhatatosak vagyunk a katolikus babonaságok ilyen eszközöket is megengedő bírálatában.

Hogy ez a kulturális tradíció milyen erősen működött ebben a nemzedékben, azt nem csupán az erudíció ízlésformáló fontosságát hangsúlyozó Clément Marotnál figyelhető meg, hanem a menipposzi szatíra hagyományához nyilvánvalóan kötődő terjedelmes, 1560-ban a genfi kiadó, Conrad Badius gondozásában megjelent Satyres chrestiennes de la cuisine papale című műben is. A prózai bevezetőt, nyolc szatirikus költeményt és hat összegző epigrammát tartalmazó kötet a katolicizmust mint fogyaszthatatlan ételeket kotyvasztó konyhát mutatja be a retorikai eljárásoknak megfelelő részletezéssel: az épület különböző részeitől elindulva egészen az előállított fogásokig. Az antik (Horatius, Juvenalis) és kortárs vagy közelkortárs (Villon, Erasmus, Calvin, Viret, Marcourt) szövegekre nyíltan és rejtetten egyaránt rájátszó szerző tehát a klasszikusokból és a népszerű középkori kultúrából építkezve adja a pápai kotyvalék-üzem szellemesen részletező és kíméletlen rajzát.

Beszédesnek tarthatjuk, hogy szerzője nem árulja el nevét, s a prózai bevezető a jól ismert apologetikus eljárásként ifjú korának szerzeményeként szólja le a művet, azt állítván, hogy a Szentírás mélyebb megismerése előtt született. A névtelenség tehát egyértelműen távolságtartásra utal, ám ezt a szakirodalom kifejezetten taktikai jellegűnek tartja, hiszen különösen az utóbbi időben egyre több érvet tudnak felsorakoztatni azok, akik szerint a szerző a nagy genfi reformátor és zsoltárköltő Théodore de Bèze. Nem csupán arról van szó, hogy az ifjú korában Ovidiust, Tibullust és Martialist imitáló Bézának volt mit megtagadnia, hanem arról is, hogy a későbbiekben még bizonyosan írt immár az evangéliumi tanokat hirdetők védelmében olyan szatirikus műveket, amelyek hasonló eljárással készültek. Ráadásul több olyan részletre is felfigyeltek a kutatók, amelyek a számba jöhető szerzők közül (Viret, Badius) leginkább Bézával hozhatók kapcsolatba. Ezt persze magyarországi kutató csak regisztrálni tudja, azt viszont föltétlenül említésre méltónak tartjuk, hogy a pápai konyhát lefestő verses szatírában éppúgy kimutathatók Rabelais-val rokonítható elemek, mint az általa írt prózai szatirikus szövegekben.

A könyv megjelenésének időpontjától kezdődően azonban nem csupán Béza, hanem a hugenotta írásbeliség egésze is távolodott ettől az eszménytől. II. Henrik halálát követően ugyanis a francia protestánsok folyamatos megerősödése figyelhető meg. Egyre erőteljesebb nyomást gyakorolnak a királyi házra, és erejüket az is jelzi, hogy az 1559–1565 közötti időszakban már nem csupán a svájci és a határ menti nyomtatványokat használják fel, hanem Lyonban, Orléansban, Caenben és Rouenben, sőt egy rövid ideig Párizsban is műveket jelentetnek meg. A nyomdászattörténet mintegy 1100 kiadványt tart számon ebből az időszakból, és bizonyos tekintetben a németországihoz hasonló röpirat-irodalomról beszélhetünk. Feltűnőek azonban a különbségek: az ilyen iratok jóval rövidebbek – kiáltványok, beszámolók és verses szövegek –, amelyek szinte alig tartalmaznak képi illusztrációkat. Természetesen nagy eltérés van az egyes centrumok között, s a terjedelmesebb, tartósabb használatra készült kiadványok (Újszövegség-fordítások, az először 1561-ben közzétett híres metrumos Zsoltároskönyv) a nagyobb centrumokban jelentek meg. Nem lehet tagadni, hogy publikáltak időnként szellemességről is tanúskodó szatirikus szövegeket is, ám egészében – különösen persze a vallásháború keményebb időszakaiban – harcias szellemű, roppant elszánt irodalomról van szó, ahol még tömény teológiai téziseket tartalmazó iratok is harci eszközök nevét öltik fel a címekben: Le bouchler de la foi (A hit igaz pajzsa) cím alatt jelent meg egy hitvallás, míg a kánoni szövegekből merített és a pápa Antikrisztus voltát a saját önleleplező megnyilatkozásaival alátámasztó összeállítás Le Glaive du géent Goliath (A Góliát pajzsa) cím alatt látta meg a napvilágot. Már nem a meggyőzés retorikája, hanem a harci szellem erősítése dominál tehát ezekben a kiadványokban, s nagyon jellemző, hogy a Discours de la vermine et prestraille de Lyon, dechassée par le bras fort du Seigneur (Egy féreg és a csőcselék Lyoni párbeszéde) című mű nem más, mint egy szerzetes anaforás mondatokban leírt búcsúja azoktól a kulináris és szexuális örömöktől, amelyeket a hugenották bevonulása előtt élvezett. Az ezzel a korpusszal foglalkozó szakirodalom tehát itt a kifinomult humanista irodalom fogásaihoz már nagyon kevéssé nyúló, militáns szövegeket regisztrál, s bizony ebben az időszakban a Béza–Marot-féle metrikus zsoltárok is harci indulóként funkcionáltak.

Sok tekintetben a Franciaországihoz hasonlóan jelentek meg a reformáció eszméi Olaszországban is. Az 1520-as években Erasmus, Luther és Bucer latin nyelvű nyomtatványai találtak olvasókra. A legfontosabb centrumokat a velencei kereskedők és az egyházreform iránt érdeklődő humanisták jelentették, majd az 1530-as években délen, Nápolyban alakult ki a Spanyolországból ide menekült Juan de Valdés körül egy jelentékeny kör, amelynek tagjai a kapucinus Bernardino Ochino és Pietro Martyre Vermigli, egy nápolyi ágostonos kolostor perjele voltak. E mozgalom legfőbb jellemzője a franciaországitól eltérően a teológiai tájékozódás sokszínűsége volt, amely tartósnak bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy nem csupán a dogmatikai egységesülés, hanem bármiféle egyházi hierarchia kiépítése is elmaradt. Nagyon jellemzőnek tartják a szakértők, hogy az 1543-ban megjelent Tratatto utilissimo del beneficio di Giesu Christo úgy fejtette ki az egyedül a hit általi üdvözülés tanát, hogy az egyházatyák mellett, persze a forrás megnevezése nélkül, Kálvin Institutiójának egy részletét is bedolgozta, de nem vette át a predestináció tanát s nem tagadta meg a jócselekedetek szerepét sem az üdvözülésben. A másik leginkább elterjedt alapmű egy bibliai idézeteket bőségesen tartalmazó kivonat (Il sommario della Sacra Scrittura) volt. A legterjedelmesebb vállalkozásnak ugyanakkor Antonio Brùcioli 1532-ben kiadott Bibliája tekinthető, amelynek példányait az inkvizíció emberei a címlapon szereplő pápaellenes, Cranachot és Holbeint felhasználó ábrázolásai miatt szisztematikusan begyűjtötték és megsemmisítették. Ezzel összefüggésben a mozgalom hívei ugyan nyilvánvalóan egy spirituális megnyilvánulás elkötelezett szorgalmazói voltak, ám ezt hosszú ideig, bizonyos körökben szinte a tridenti zsinat végéig az egyházi hierarchia ilyen gondolatokra érzékeny vezetőivel (egy ideig még III. Pál pápával is) együttműködésben képzelték el. Így aztán az a militáns antiklerikalizmus, amelyet Franciaországban megfigyelhettünk, egészen kivételesnek tekinthető.

A hitterjesztés eszközei tekintetében a szakirodalom megkülönbözteti az 1540-es évek előtti és utáni időszakot. Az elsőben a legtöbb hívet prédikációk útján hódították meg. Ochino és Giulio Da Milano prédikációi különösen híresek voltak, vannak adatok arról, hogy különféle társulások tagjai szinte egymással versengve igyekeztek megszerezni a spirituális üzenetekben gazdag prédikátorokat, s az inkvizíció előtt tett vallomásokból az is kiderül, hogy laikus kézművesek és kereskedők, vidéki és városi emberek továbbmondták az ott elhangzottakat. Sok kutató arra következtet, hogy alkalmasint állandó közösségek is kialakultak ennek szervezetté tételére.

Változás ebben akkor következett be, amikor világossá vált, hogy az alulról jövő kezdeményezések nem társulhatnak a felső körök egyházi elképzeléseivel, vagyis a lenti spirituali kegyességre kihegyezett törekvéseit nem tudják felkarolni a magas állású klerikusok, sőt III. Pál pápa nem csupán megszünteti ez utóbbiak támogatását, hanem egykori kegyeltjei fizikai megsemmisítésére törekszik. Mondanunk sem kell, hogy egyre keményebb repressziók érik a legelkötelezettebb vallásújítókat is, akiknek leghíresebb személyiségei – Bernardino Ochinóval az élen – elhagyják Itáliát és svájci protestáns centrumokban próbálnak letelepedni. Elkötelezettségük azonban az otthoniak támogatására nem csökken, s ennek köszönhető, hogy a kapott külföldi támogatással sorra jelentetik meg kiadványaikat. Ezekkel az olasz és latin nyelvű művekkel hatalmas szakirodalom foglalkozik, kimutatták a különböző kiadások eltéréseit, és azt is feltárták, hogy a latin szövegek alapján milyen olasz fordítások, illetve átdolgozások születtek. Mivel ezzel az itáliai humanizmus kultúráját a reformáció üzenetének szétterítésére invenciózusan vállalkozó irodalommal (a programnyilatkozatokat is beleértve) részletesen foglalkoztam a Celio Secondo Curionét középpontba állító korábbi publikációmban (Balázs 1998), csak emigrációja utáni első művét említem meg.

A 2018-ban megjelent kritikai kiadás szerint Curione már Svájcban tartózkodott, amikor a nyomdahely és az évszám feltüntetése nélkül, de bizonyosan megállapíthatón 1543-ban Velencében megjelent előbb latin és olasz nyelven is a Pasquillus és Marforio párbeszédét tartalmazó mű (Pasquino in estasi és Pasquillus extaticus). Az első kiadást még a 40-es évek elején mindkét nyelven további, az egyházpolitikai helyzet változásaira folyamatosan reagáló újabb edíciók követték, majd egy jó évtizeden belül elkészültek a vulgáris nyelvű (német, francia, angol, flamand) adaptációk is. Ezeket persze még csak nem is érinthetjük, nekünk elég azt tudnunk, hogy Pasquino minden változatban a túlvilágon tett utazásáról számol be, ám az elsőtől eltérően a későbbiekben már nem csupán a mennyországot keresi fel, hanem a poklot is bejárja. Minden változatban előkerül, hogy ő kénytelen beszélni, hiszen az igazság erőtlenül a földön hever, s „ha mások hallgatnak, a köveknek kell megszólalniok.” (Luk. 19. 40.) Pasquinót tehát minden változatban a keresztény hit súlyos kérdései foglalkoztatják, de a döntő lökést az jelenti, hogy tisztán akar látni a szentek kultusza dolgában. Ezért határozza el, hogy feljut a mennyországba, s a megoldást egy civódásoktól zajos rendházban közli vele egy karthauzi szerzetes. Az ő módszerét követve kerül szinte halál közeli extatikus állapotba s így ragadtatik fel az égbe. Ott egy hatalmas, szikrázó gömb röpül felé, ahonnan előlép az az angyal, aki a továbbiakban vezeti őt: Hieruscantanel. Mielőtt azonban az igazi mennyországba érnének, az angyal ajánlatára megtekinti a pápai mennyországot is. Nyilvánvalón a Julius exclususra rájátszva kapjuk meg ennek roppant szellemes leírását, hiszen a konstantinuszi adománylevél szövegével díszített és superstitio, ignorantia, hypocrisis, superbia feliratú négy kapu egyikén csak úgy nyernek bebocsátást, hogy elismerik: nem csupán Krisztus, hanem a pápa is az egyház fejének tekinthető. A pápista babonák ócskaságaiból (csuklyák, rózsafüzérek, fapapucsok, bőrszandálok, gyertyatartók stb.) épült falakkal övezett építmény leírásával azonban nem foglalkozhatunk most, azt viszont föltétlen említésre méltónak tartjuk, hogy a leírás több eleme felbukkan a reformációs propaganda egyik legnagyobb vihart kavart szövegében, a pápai világtérkép históriáját elmondó, 1566-ban Genfben megjelent műben (Histoire de la mappemonde papistique), amely nem más, mint a kiadványhoz összehajtott folión mellékelt térkép (Mappemonde nouvelle papistique) magyarázata. Megállapítható tehát, hogy később a predestináció kérdésében a genfiekkel súlyos konfliktusba kerülő olasz teológus emigrációja első szakaszában még konfliktusok nélkül tudott együttműködni a svájci egyházi vezetők zömével, így az egyik kutató szerint Curione irodalmi programja csaknem teljesen harmonizált azzal, amit a fentiekben Pierre Viretnél körvonalazódni láttunk. Tény, hogy a Pasqillus extaticus 1544-es genfi kiadása elé a nyomdász egy ilyen nyitottságról tanúskodó előszót helyezett. Az itt kifejtettek szerint az Antikrisztus az elmúlt évszázadokban olyan hatalmas pusztítást hajtott végre, hogy minden eszközt meg kell ragadni leleplezésére. Ez az emberi természet sokféleségéhez igazodó program tehát számol azzal, hogy egyesek a Szentírás terjedelmes értelmezését igénylik, mások azt akarják, hogy ez rövidebb legyen. Egyesek a tréfás és szórakoztató dolgokra vágynak, mások azt akarják, hogy az ilyesmit a komolyság tartsa kordában. Az Isten tehát különféle módokon vezeti rá az embereket megismerésének útjára s mindenkinek természete és erkölcsei szerinti gyógyszert ajánl. Ehhez kapcsolódik aztán Curione Lausanne város két bírájához címzett ajánlása, amelyben az enyhe távolságtartás gesztusa a szöveg öntudatos felmagasztalásával párosul. Egyfelől azt állítja ugyanis, hogy a Pasquillus extaticus szövegét még Velencében létében adták át neki Rómából érkezett szavahihető emberek. Másfelől viszont észlelte, hogy égi lelkülettől áthatott üzenetet tartalmaz a szöveg, ezért vállalkozott véglegesítésére és kiegészítésére, hiszen biztos abban, hogy elnyeri azoknak a városi vezetőknek a tetszését, akik közismerten egyszerre támogatói a studia humanitatis és a pietas ügyében munkálkodóknak. A nyilatkozat önmagáért beszél, s csupán annyit tennék hozzá, hogy az újabb szakirodalom a programnak ezt a mély humanista irodalmi beágyazottságát még erősebbnek látja, mint a korábbi. Kimutatták ugyanis, hogy az égbe elragadtatás mozzanata rájátszik Ariosto Orlando furiosojának szövegére, hogy a kövek megszólalása nem csupán biblikus, hanem a Colloquia familiaria egyik darabjában is szerepel (Peregrinatio religionis ergo), s hogy Pasquino egyszer ugyan elutasítóan beszél Lukianoszról (hagyjuk meg meséit az alkotójuknak), ám valójában nagyon is rájátszik erre a hagyományra, hiszen azt is elmondja, hogy legalaposabban az Ikaromenipposzt tanulmányozta az égbe emelkedés módozatait kutatva. Ezzel együtt persze a reformáció eszméinek elkötelezett műről beszélünk, hiszen – hogy az égi kirándulás történetét is befejezzük – az igazi mennyországba eljutván, az ott uralkodó mélységes harmóniában minden az új eszmék szerint van elrendezve: Szűz Mária egy példás kegyességű egyszerű asszony, aki nem is tudja felfogni, miképpen lehetne uralkodni a hozzá minden tekintetben hasonló emberek felett, a földön pedig egykor nem kevésbé dicséretesen élő szentek most pihennek és örvendeznek az angyalok társaságának.

Az ég fikciós látogatása aztán annyira kedvelt mozzanattá vált, hogy bekerült egy irodalmi eszközökben jóval szegényesebb műbe, Francesco Negri da Bassano (1500 k.–1564) Tragedia intitolata Libero Arbitrio című drámájába is, amelyet ennek ellenére latinra, franciára és angolra is lefordítottak. Az Itáliából ugyancsak elmenekült és élete végén menedéket Lengyelországban találó szerző öt felvonásra és azon belül jelenetekre tagolt művében a szabad akaratnak a pápa által életre hívott birodalmát, illetőleg annak összeomlását viszi színre. A zömmel allegorikus szereplőket (A szabad akarat országának királya, Megigazító kegyelem, Emberi szerzés) hosszú, didaktikus prédikációkban megszólaltató drámában a jó ügyet diadalra segítő Pál és Péter apostol elmondja, hogy az égben látogatást tevő Pasquinóval együtt érkeztek Rómába, s megdöbbenve tapasztalják, hogy a helyzet a pápaság környezetében sokkal lehangolóbb, mint égi látogatójuk szavai alapján elképzelték. A mű végén Rafael arkangyal hathatós közbeavatkozásával a szabad akarat királysága megsemmisül, az erről intézkedő jézusi szentenciát kihirdetik, sőt röplapok formájában is közhírré teszik Rómában, magát a várost pedig az égi látogatók undorral hagyják sorsára.

Hivatkozások

Bahtyin, Mihail, François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, fordította Könczöl Csaba, Bp., Osiris, 2002 (Sapientia humana: Mihail Bahtyin művei).

Balázs Mihály, Teológia és irodalom: Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Bp., Balassi, 1998 (Humanizmus és Reformáció 25).

Biagioni, Mario–Felici, Lucia, La Riforma radicale nell’Europa del Cinquecento, Roma–Bari, Editori Laterza, 2012 (Biblioteca Essenziale Laterza 96).

Biasiori, Lucio, L’eresia di un umanista: Celio Secondo Curione nell’Europa del Cinquecento, Roma, Carocci Editore, 2015.

Dufoir, Alain, Théodore de Bèze: Poète et théologien, Genève, Droz, 2006.

Gilmont, Jean-François, La diffusion des idées évangéliques et protestantes, c. 1520–c. 1570 = La réforme en France et en Italie: Contacts, comparaisons et contrastes, études réunies par Philip Benedict, Silvana Seidel Menchi et Alain Tallon, Rome, École française de Rome, 2007 (Collection de l’École française de Rome – 384), 69–83.

Kaufmann, Thomas, Geschichte der Reformation, Frankfurt am Main, Verlag der Weltreligionen, 2009.

Kaufmann, Thomas, Der Anfang der Reformation: Studien zur Kontextualität der Theologie, Publizistik und Inszenierung Luthers und der reformatorischer Bewegung, Tübingen, Mohr Siebeck, 2012 (Spätmittelalter, Humanismus, Reformation 67).

Kaufmann, Thomas, Reformation und Buch: Akteure und Strategien frühreformatorischer Druckerzeugnisse, Wiesbaden, Harrassowitz, 2017 (Bibliothek und Wissenschaft).

Pettegree, Andrew, La Réforme en France, 1520–1570: les leçons à tirer de la culture de l’imprimé = La Réforme en France et en Italie: Contacts, comparaisons et contrastes, études réunies par Philip Benedict, Silvana Seidel Menchi et Alain Tallon, Rome, École française de Rome, 2007 (Collection de l’École française de Rome 384), 37–52.

Peyronel Rambaldi, Susanna, Propaganda evangelica e protestante in Italia (1520 c.–1570) = La Réforme en France et en Italie: Contacts, comparaisons et contrastes, études réunies par Philip Benedict, Silvana Seidel Menchi et Alain Tallon, Rome, École française de Rome, 2007 (Collection de l’École française de Rome 384), 53–68.

Scribner, Robert W., Popular Culture and Popular Movements in Reformation Germany, London, The Hambledon Press, 1987.

Scribner, Robert W., Religion und Kultur in Deutschland 1400–1800, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 2002.

Seidel Menchi, Silvana, Erasmo in Italia 1520-1580, Torino, Bollati Boringhieri, 1987 (Nuova cultura).

Simoncelli, Paolo, Evangelismo italiano del Cinquecento: Questione religiose e nicodemismo politico. (Italia e Europa.), Rome, Instituto Storico Italiano per Peta Moderna e Contemporanea, 1979.

Szabari Antónia, Less Rightly Said: Scandals and Readers in Sixteenth-Century France, Stanford, Stanford University Press, 2010.