Bognár Péter

Pesti Gábor verselése

Megjelent: B. P., A régi magyar párrímköltészet német vonatkozásai, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2016 (Információtörténeti Műhely) 40–53.

A bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus köréhez tartozó Pesti Gábor 1536-ban, Bécsben kiadott Aesopus-fordítása (Pesti 1536) 185 prózai formájú mesét tartalmaz, ezekhez csatol a szerző egy-egy verses formájú tanulságot.

A tanulságok versformája számos tekintetben elüt a 16. század magyar nyelvű költészetének verselési megszokásaitól. 1) A versek jellemzően háromsorosak, tehát páratlan számú sorból épülnek fel. 2) A sorok szótagszáma szabályozatlan, a legrövidebb sor 9, a leghosszabb 17 szótagos. 3) A tanulságok nagy többsége végrímes, de a szerző három esetben (7., 14., 149. vers) belső rímes sorokat is felhasznál. 4) Három vers tanulsága hosszabbra nyúlik, ezek rímszerkezete vagy tömbszerű, 3–5 soros egységekből épül fel vagy párrímes. 5) A megszokott morfémarímet olykor meglepően kimunkált fonémarím váltja (pl. akar / vakar [30.], szerencse / fereferencse / lencse [33.], árt / kárt / akart [35.], hattyú / fattyú / tarattyú [93.], gőz / győz / főz [101.]). Mivel a korabeli magyar nyelvű versszerzés megszokásaitól idegen megoldással sem a fordítás alapjául szolgáló mesegyűjteményben (Pesti forrását [valamelyik – Martin Dorpius előszavával hagyományozódó – 1531. vagy 1533. évi, nürnbergi kiadás] Waldapfel József azonosította [Waldapfel 1935, 14–20].), sem a másik elterjedt, Steinhöwel-féle kiadásban (Először: Steinhöwel 1476–1477; a középkori és kora újkori Aesopus-hagyomány legjobb magyar nyelvű áttekintése: Utasi 2013, 67–154) nem találkozhatott, a tanulságok metrikai szerkezetét a szakirodalom Pesti leleményeként tartja számon. Két megközelítés ismert, a fejezet egy harmadik hipotézist javasol megfontolásra.

Waldapfel József szerint az Aesopus-fordítás magyar nyelvű tanulságai középlatin sorfajták szabálytalan keverésével hoznak létre egy a korabeli magyar ritmusérzék számára megfelelő versformát. Koncepciója szerint négy leggyakoribb sorfajta (felező 12-es, vágáns 13-as, szapphói 11-es, 8+6 osztású 14-es) adja a sorok csaknem háromnegyed részét, ezek egészülnek ki az alap sorfajták módosult (rövidült, bővült vagy metszet nélküli) alakjaival, ill. három rímes hexameterrel. (Waldapfel 1935, 60. Waldapfel értelmezését korábban [Bognár 2008, 63] egyetértőleg idézem.) Mivel a Waldapfel által felismerni vélt sorfajták a tanulságokon belül jellemzően nem mutatnak szabályos ismétlődést, ez a hipotézis nem ellenőrizhető. Minden beszédszakasz hossza leírható a beszédszakaszt alkotó szótagok számértékével, de a különböző szótagszámú egységek szabályos visszatérésének hiányában ez a nyelvi jelenség a metrikai szerkezet szempontjából irreleváns.

A másik értelmezés Vadai Istváné. Vadai a három belső rímes sort tartalmazó verset (7., 14., 149.), mivel ezek esetleg „más rend szerint rimizálandók”, kizárja a vizsgálatból (Vadai 2009, 493), majd a fenn maradó 573 verssor közül kiválogatja azt a 145-öt, amelyeket vessző tagol. A vesszővel tagolt sorok alapján úgy látja, hogy a Pesti által használt sorfaj mindig két részre tagolódik: az első félsor szabad, a második kötött szótagszámú, jellemzően hat („x+6-os ritmus”), ritkábban négy, öt vagy hét szótagos. Ezt a metrumot nevezi a szerző „x+n-es metrum”-nak (Vadai 2009, 497).

Ha nem csak a vesszővel elválasztott, hanem a kiadvány összes verssorát vizsgáljuk, a következő eredményre jutunk. A belső rímes sorokat egy sornak számítva Pesti költői életműve 582 verssor, ezek a következő szótagszámeloszlást mutatják (a sor szótagszáma:előfordulás darabszáma): 9:2, 10:7, 11:47, 12:201, 13:143, 14:105, 15:49, 16:24, 17:4. A leggyakoribb sorhosszúság tehát a 12 szótagos, de a 12-es sorok csak a teljes anyag alig több mint egyharmadát teszik ki. A szószünetek a következőképpen alakulnak. Az első szótagtól az utolsó felé haladva (a szószünetet megelőző szótag a sor elejétől számított sorszáma:az előfordulás darabszáma): 1:360, 2:300, 3:302, 4:260, 5:202, 6:350, 7:311, 8:308, 9:289, 10:245, 11:144, 12:60, 13:24, 14:9, 15:0, 16:0. Az utolsó szótagtól az első felé haladva (a szószünetet megelőző szótag a sor végétől számított sorszáma:az előfordulás darabszáma): 1:16, 2:208, 3:281, 4:327, 5:254, 6:471, 7:162, 8:243, 9:291, 10:306, 11:290, 12:169, 13:89, 14:44, 15:15, 16:2. Az áttekintés jól mutatja, hogy Vadainak igaza van, a sorvég felől számított hatodik szótag minden más pozíciónál gyakrabban, 471-szer esik szókezdetre, ezek közül 294 sor olyan tanulságban fordul elő, amelyben a hatodik szótag előtt mind a három sorban szószünet figyelhető meg. A tanulságoknak tehát több mint fele, összesen 98 vers értelmezhető „x+6”-os metrumú szövegként, az „x+n”-es versforma követelményeinek még ennél is több, összesen 126 tanulság – a teljes anyag majdnem 70%-a – felel meg. A hipotézis érvényességét ugyanakkor csökkenti, hogy a Vadai által megfigyelt – önmagában is nagy szabadságot megengedő – tendencia 59 versre, vagyis a korpusz közel harmadára sehogyan sem illik rá. (A 24. mese Értelme elvben megfelel az „x+n”-es metrum „x+4”-es változatának („Mit az szilék mondnak, abban légy | foglalatos, / Úgy leszen neked dolgod | használatos, / És te életed mindenkor | állhatatos”), de ez a tagolás inkább a véletlen művének látszik lenni, mivel az első sor szintaktikai alapon egy 6 és egy 7 szótagos részre tagolódik.)

Waldapfel és Vadai elméletének közös gyengéje, hogy a Pesti által megvalósított versformát rokontalan megoldásként kénytelenek leírni. A szótagszámláló sorfajták szabálytalan keverése idegen a középlatin költészet gyakorlatától, az a versforma, amelyet Waldapfel leír, tehát még akkor is további magyarázatra szorulna, ha a versforma meghatározása metrikai szempontból elfogadható volna. Vadai elméletével ugyanez a helyzet. Ha Pesti Gábort rokontalan versforma kidolgozójaként láttatjuk, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen poétikai hagyományba illeszkedik a szerző eredetiségre törekvő megoldása. A következő összehasonlítás azt igyekszik bemutatni, hogy a 16. század elejéről ismerünk Pesti verseihez jól illeszkedő poétikai – tehát metrikai és műfaji szempontból egyaránt párhuzamként értelmezhető – modelleket, ill. az Aesopus-fordítással mindkét szempont alapján párhuzamba állítható művet.

A szórványosan az antik költészetben is előforduló rímes hexameter (leoninus) a 9. századtól válik népszerűvé (Borgan 1993, 687). A sorfaj két leggyakoribb változatában a sorvég vagy a cezúrát megelőző félsor végével, vagy a következő sorvéggel alkot rímpárt. Mivel a 4. század táján a latin nyelv elveszti a hosszú–rövid szótagoppozíció természetes megkülönböztetésének képességét, az időmértékes verselés fokozatosan visszaszorul a tudós, iskolai versírás határai közé. A népszerű költészet e folyamattal párhuzamosan kiépülő, a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok oppozíciójára épülő versrendszere – számos más sorfaj mellett – a hexameter szerkezetét imitálva is létrehoz egy ahhoz hasonló, de már nem időmértékes verslábakból, hanem hangsúlyos ütemekből építkező, rímes sorfajt, a ritmikus leoninust (Borgan 1993, 526). Az új sorfaj két leggyakoribb rímképlete továbbra is az első és második félsort összekötő belső rím, ill. a sorokat párosával rímeltető végrím. A két megoldás keveredhet. Az első magyar nyelvű leoninusként számon tartott vers, az 1592-es kolozsvári Cisio mezőgazdasági segédlete (RPHA 1480 olykor belső rímes (6., 8., 12., 13.), olykor végrímes (4., 16.), de legnagyobbrészt a két rímképletet a rímszavak fonetikai tartalmának ismétlésével egymásba játszó sorokból épül fel (Heltai 1592, M3; Kiadva: RMKT 16, 12, 586):

Vess buzát Egidii, árpát, zabot Benedicti,
Borsót Gregorii, lenczét, ledneket Philippi,
Hagyma magot Ambrosii, az mezö zöldül Tiburtii,
Azomban el io az kakuk, certissimus nuncius veris,
Kendert Vrbani, lent Viti, répamagot Kiliani, 5
Ruffi téli búzát, Assumptionis mes mehet ha tart,
[Pa]lánta magot Viti, vágd le az káposztát Colomanni,
[Ab]don és Sennes fogad aratót, memor esto,
[Húst sóz Lamberti,] kolbászt post festum Martini,
Ludot süs Osvaldi, saitot végy Vincula Petri, 10
Hordoz öllyüt Sixti, meny fürezni Bartholomei,
Fát végy si velis, bizony meg kelletic Michaelis,
Simonis és Iudae, szoktác mondani vae tibi nude,
Szobádot tapaszt Calixti, aszt fücz be Natalis Christi,
Egyél diszno hust Blasii, legy iámbor per circulum anni, 15
Es iól lehet dolgod most és tempore omni.

Az Aesopous-fordítás tanulságainak verssorai közül hármat (7/1–2., 149/1.) Waldapfel a leoninus időmérték nélküli, ritmikus változataként értelmez. Waldapfel e három sorra vonatkozó hipotézise valójában minden probléma nélkül kiterjeszthető a korpusz egészére. Eszerint Pesti epigrammái hol a belső rímet és a végrímet egymásba játszó ritmikus leoninusokból épülnek fel (pl. 14. [RPHA 679, Ács [szerk.] 1980, 45 [Pesti 1536, 15v]):

Jó az kegyelmesség, mert vele az segétsét,
Mint itt a kicsinség lött nagynak menetség,
Mikor az ellenség jelen volt mint inség.

(ilyen még: a 149. mese tanulsága [Ács [szerk.] 1980, 165] [Pesti 1536, 73v–74r]) hol váltogatják a kétféle megoldást (7. [RPHA 2008, Ács [szerk.] 1980, 39 [Pesti 1536, 12v–13r]):

Törtínik gyakorta, hogy kinek ember javát akarta,
Attól gonoszt vegyen, mert ez világ ígyen megyen,
Hogy a gonoszságnak benne helye legyen.

hol pedig – és ez a kiadvány egészére jellemző képlet – a leoninusok kizárólag sorvégi rímet kapnak (pl. 1. [RPHA 16, Ács [szerk.] 1980, 33 [Pesti 1536, 10r]):

A kakas minden bolond ember leszen,
Ki jó tudománt mint drága kő nem veszen,
No azért a bölcseknél nem keveset teszen.

A hipotézis előnye, hogy a kiadvány verseinek a szótagszám tekintetében szabályos ismétlődést nem mutató, tehát nem szótagszámláló sorait egy Pesti Gábor által biztosan ismert, hasonló metrikai paraméterekkel rendelkező poétikai hagyományon belül, szabályosan ismétlődő struktúraként képes értelmezni.

A dolgozat bevezetésében láttuk, hogy a német párrímes hagyomány a szabályos rímszerkezetet olykor bokorrímes részekkel gazdagítja. E tendencia egyik tipikus példája a hármas rím (Dreireim). A hármas rím önállóan, epigrammaszerűen megjelenő, Pesti Gábor költészetéhez tartalmi tekintetben is közeli példája Hans Sachs állatmeséiben figyelhető meg. A farkas és a bárány Aesopusnak tulajdonított – Pesti gyűjteményében a második helyen szereplő – meséjének (Fabel des wolffs mit dem lamb, 1531) háromsoros tanulsága és első tíz sora (Keller [Hrsg.] 1870, 80)³:

Gewalt der geht gar offt für recht,
Als ir inn diesem beyspiel secht.
Das lamb dem wolff was viel zu schlecht.
Ains mals dranck ein wolff und ein lamb
Auß einem pechlein beyde-samb; 5
Der wolff tranck oben auß dem pach,
Das lamb tranck unden; der wolff sprach:
Lamb, du betrübst das wasser mir.
Das gut lamb sprach hinwider schir:
Wie kann ichs wasser trüben dir? 10
Fleust es doch von dir her zu mir!
Der wolf der sprach an alle scham:
Wie fluchst du mir, du zornigs lamb…

A fentiek alapján a következő hipotézist fogalmazhatjuk meg: Pesti Gábor az első magyar nyelven alkotó humanista költő, aki az Aesopus-fordítás tanulságaiban a magyar nyelvű epigrammaköltészet formakultúrájának megteremtésére tesz kísérletet. (Az Aesopus-fordítás háromsoros tanulságait Varjas Béla hasonló műfaji környezethez köti. „E versek mintha a latin alkalmi költészetben olyannyira divatos epigrammákra emlékeztetnének, olykor a mesétől függetlenül, önállóan is találó kifejezői egy-egy erkölcsi igazságnak, humanista eszmének.” Klaniczay (szerk.) 1964, 298.) A kísérlet kettős mintát követ. A sorok szintjét meghatározó metrikai réteg a rímes-ritmikus hexameter, a leoninus. Mivel a magyar költészet eszköztárának 1536-ban még nem része az időmértékes versrendszer, az epigramma kötelező versformáját, a disztichont Pesti a hasonló, rímes-ritmikus sorfaj segítségével imitálja. A tanulságok metrikai szerkezetének második, a versegészet meghatározó rétegét a német párrímköltészet adja. A rímes-ritmikus hexameterekből a szerző metrikai értelemben zárt formát igyekszik létrehozni, ezért a német költészet által kidolgozott, a párrímes szerkezet alapegységét, a rímes sorpárt egy zárósorral kiegészítő, háromsoros formát tekinti követendőnek. Hipotézisünk szerint Pesti 185 versének a versegészet meghatározó alapformáját tehát a 115. mese tizennégy sorosra nyúlt tanulságának (RPHA 601 párrímes szerkezete őrzi (Ács [szerk.] 1980, 130 [Pesti 1536, 55v–56r]):

Istenek akaratját senki nem tudhatja,
És mit ők akarnak, hátra nem hadhatja,
Azért mit ők adnak, egy aránt szeressük,

Hogy mit nem akarnánk, azt el ne veszessük,
Mert az anyának, törtínik gyakorta, 5
Hogy az fiának, kinek javát inkább akarta,
Az jó halál az olyant ő tőle el vötte,
És az más világra lelkét röpítette.
De nem tudom, miért az anyától illyen módon leszen,
Hogy ez illyen gyermekhez szerelmet nagyot teszen, 10
Talán ugyan csodaképpen meg érzi,
És lelki ösmeret őt arra vezérli,
Hogy az nagy szerelem egyszersmind ahhoz legyen,
És annak utána keservesen búcsút tőle vegyen.

a kötetre jellemző, háromsoros forma e szerkezet zárt, az epigramma műfajához illeszkedő változata. A hipotézis előnye, hogy nemcsak a kiadvány egészét meghatározó, háromsoros alapformát, hanem az ettől való eltéréseket is képes a korszak egy könnyen hozzáférhető poétikai hagyományához kötni.

A hipotézisben megfogalmazott eljárás nem volna teljesen példa nélküli. A Baseli egyetem jogtudósa, Sebastian Brant 1494-ben jelenteti meg Das Narrenschiff (Bolondok hajója) című, az előszót nem számítva 112 fejezetből felépülő, fejezetenként jellemzően egy-egy emberi bolondságot megjelenítő verseskötetét (Brant 1494). A fejezetek három részből állnak. A nyitott levélpár bal felső részén, tehát a verzó oldal tetején a tárgyalt bolond tulajdonságainak jellemzően háromsoros összefoglalása áll, ezt az epigrammát a bolond fametszetes képe és egy általában harmincnégy soros, de mindenképp valamelyik következő rektó oldal alján végződő, a bolondságot részleteiben kifejtő párrímes vers követi. Az összefoglaló versek háromsoros alapformájától az első kiadás nyolc esetben tér el, az epigrammák itt négy sorosak, közülük három bokorrímes, öt párrímes. (Bokorrímesek: Brant 1494, 99r, 153r, 146r; párrímesek: Brant 1494, 112v, 128r, 129r, 151r, 155r.) Brant műve a századforduló legnépszerűbb olvasmányai közé tartozik, 1536-ig számos (részben kalóz-) kiadása jelenik meg, a latin fordítást (Brant 1497) rövid időn belül francia, angol és holland követi.⁴ Az első fejezet tanulsága és az epigramma latin fordítása (Brant 1494: 4v, Brant 1497: B2v):

Den vordantz hat man mir gelan
Dann ich on nutz vil bücher han
Die ich nit lyß, vnd nyt verstan
Inter precipuos pars est mihi reddita stultos
rima: rego docili fastaq[ue] vela manu.
En ego possideo multos, quos raro libellos
Perlego: tum lectos negligo: nec sapio.

Brant és Pesti kötete több szempontból is párhuzamba állítható. Pesti Gábor Aesopus-fordításának forrását Waldapfel József azonosította. Az előszó hivatkozásából kiindulva – amely a fordítás alapjául szolgáló munkát „a legkiválóbb szerzők igen gazdag gyűjteményéből kiválasztott és nagy tudású férfiaktól újabban sorrendbe állított” (Ács [szerk.] 1980, 7) gyűjteményként határozza meg – Pesti forrásszövegét Waldapfel valamelyik az 1530-as évek elején megjelenő, a leuveni klasszikafilológus, Martin Dorpius előszavával hagyományozódó nürnbergi kiadásban találta meg (Waldapfel 1935, 14–20). A kiadástípus nem titkolt célja a középkor nyelvi és szemléletbeli tévedéseinek kigyomlálása, és az antik mesehagyomány rekonstruálása. Az előszó szerzője külön kitér arra, hogy a kiadvány – a középkori hagyománnyal szembefordulva – nem parasztos versekben (carmine subrustice), hanem az antik hagyományt hűen tolmácsoló prózában (prosa oratione) teszi hozzáférhetővé a fabulákat. („Ausus sum […] fabellas Aesopicas rursus emittere, non carmine quidem illas subrustice scriptas, sed prosa oratione nimis quam lepide concinnatas.” Idézi: Waldapfel 1935, 58.) Mivel Pesti választása – a magyar fordítás előszavának tanúsága szerint – tudatos, és mivel a latin szöveget hűen, a humanista stíluseszménynek megfelelő, dísztelen prózában fordítja, Pesti munkáját az irodalomtörténet az első magyar nyelvű, antik mintát követő, humanista verseskötetként tartja számon (Horváth I. 2007, 236–249).

Ulrich Gaier számos adattal igazolja, hogy a kortárs humanisták Sebastian Brant személyében az első német nyelven alkotó humanista költőt, az antik szatíra műfaji hagyományának népnyelvű művelőjét tisztelték. Művét Brant maga is szatíraként határozza meg, amikor Erasmus tiszteletére írt köszöntőversében A balgaság dicséretét és saját munkáját azonos műfajú, csak tematikai különbségeket mutató szövegekként értelmezi. (Míg a Narrenschiff a közönséges bolondokat (vulgares stultos) mutatja be, addig Erasmus műve az egyház és az állam magas rangú rétegeit teszi gúny tárgyává [Gaier 1968, 268].) Jacob Wimpfeling (1450–1528) a Narrenschiff fejezeteit német nyelvű szatíráknak nevezi („Sebastianus Brant […] sathyras germanica lingua scirpsit”), és a kiadványt iskolai használatra ajánlja. Johannes Trithemius (1462–1516) Brantot a komédia antik műfaját népnyelven művelő Dantéhoz hasonlítja. A kiadvány címét bírálva megjegyzik, hogy nem annyira bolondok könyvének, mint inkább Isteni szatírának kellene nevezni a művet („ut non iure stultorum librum, sed divinam potius satyram opus illud appellasset”). Brant tanítványa, a munkát latinra fordító Jacob Locher (1471–1528) ugyanezt a véleményt képviseli, szerinte a szerző újszerűsége miatt választotta a jelenlegi címet („potuisset praesens hic noster libellus, non inconcinne satyra nuncupari: sed auctorem nouitas tituli delectavit”). (A cím Gaier szerint valóban félrevezető, mivel a hajó aligha értelmezhető a művet összefogó narratív allegóriaként, a Narrenschiff egységét – a szatírákra jellemző módon – sokkal inkább a beszélő folyamatosan érzékelhető jelenléte teremti meg [Gaier 1968, 266–268].) Mindez azért fontos, mert igaz ugyan, hogy a szatirikus hajlam a késő középkort is jellemzi, a Brant művét szatíraként értelmező kortársak mégsem ezzel, hanem egyértelműen az antik hagyománnyal hozzák összefüggésbe a Narrenschiffet. Locher a nagy antik szatirikusokra – Luciliusra, Horatiusra, Persiusra és Juvenalisra – hivatkozik, a Narrenschiff mintáját követő, a bolond nők témáját feldolgozó munkájának előszavában Jodocus Badius (1462–1535) ugyanezt a kapcsolatot hangsúlyozza, amikor Persius Horatiusra vonatkozó szavaival jellemzi Brantot (Gaier 1968, 267). Azt, hogy a művet a kortársak az antik hagyománnyal hozták összefüggésbe, egy további tény is valószínűvé teszi. Míg a latin munkák népnyelvre fordítása gyakori, addig az eredetileg népnyelven létrejött művek latinra való átültetése ritkább jelenség. Az a tény, hogy a Narrenschiff esetében népnyelven készült munka válik – röviddel utóbb – a tudós irodalom részévé, azt mutatja, hogy a mű természetes közege itt keresendő (Gaier 1968, 267).

Brant és Pesti működésének másik lehetséges párhuzamát a két szerző a német, ill. a magyar verselési hagyományban betöltött szerepe adhatja. Pesti háromsoros verseinek metrikai szerkezetét Waldapfel a „magyar nép” ritmusérzékéhez való igazodás igényével magyarázza. „Nem lehet kétséges – írja –, mily céllal foglalta Pesti a tanulságokat rigmusokba. […] Más célja nem lehetett, mint az, hogy könyvecskéjét kedvesebbé tegye a magyar nép szemében. Tudatában kellett tehát lennie annak, hogy a rímes versikékre szívesen hallgat a nép s csak olyan versekkel állhatott elő, amelyek ritmikája lényegében azonos vagy legalább rokon azokkal, amelyeket a nép ismer” (Waldapfel 1935, 58). Waldapfel hipotézisét ugyanakkor cáfolni látszik az a tény, hogy az Aesopus-fordítás tanulságai nem válnak népszerűvé (az RPHA nyilvántartása szerint a 17. század végéig senki sem akad, aki a 185 epigramma közül legalább egyet lemásolásra érdemesnek találna), ill. az, hogy hasonló metrikai adottságokkal rendelkező versek a 16. század végéig csak elvétve fordulnak elő. (Ilyen a zay-ugróci levéltár epigrammája [ld.: 1.3. fejezet] és ilyen Armbrust Kristóf gúnyverse [Írnak vala ezerötszázötven esztendőben, RPHA 591.) Az epigrammák utóéletének beszédes hiánya – éppen ellenkezőleg – arra enged következtetni, hogy a tanulságok kevéssé illeszkedtek a kortárs befogadók megszokásaihoz, amit legkönnyebben a versforma egyediségével magyarázhatunk. Ha Pesti Gábort a népnyelvű epigrammaköltészet formakultúrájának megteremtésén fáradozó humanista költőként értelmezzük, ez az elszigeteltség a korszak magyar verstörténete felől könnyen érthetővé válik. Az Aesopus-kiadás megjelenését, tehát az 1536-os évet megelőző időszakból az RPHA nyilvántartása szerint mindössze négy az időmértékes verseléssel kapcsolatba hozható szöveg maradt fenn. A Laskói Demeter által lejegyzett, 1433 előtt keletkezett ima a latin eredeti rímes–időmértékes hexametereit rímtelen, szabad szótagszámú és ritmikai szerkezetű sorokkal adja vissza, a verses jelleget tipográfiai megoldások (sortördelés, nagybetűs sorkezdet), ill. a sorok a hexametert imitáló hossza és arányai erősítik (RPHA 3216 Holl 1984, 3–23).⁵

Ugyanilyen eredeti minden metrikai és tipográfiai kötöttséget nélkülöző fordítása marad fenn a Kaposmérei Mérey család a Jaksics Demeter veszedelméről szóló éneket is megőrző, a 15–16. század fordulóján keletkezett jegyzőkönyvében.⁶ A Döbrentei-kódex (1508) időmértékes rendezettséget nem mutató Argumentumos verse a disztichon verslábait optikailag igyekszik elkülöníteni egymástól, amikor a verslába kat imitálni hivatott ütemek közül a páratlan sorszámúakat piros, a párosakat fekete tintával írja.⁷ A Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról (1521) egyetlen soros Lucanus-fordítása – végre – mintha tényleg időmértékes rendezettséget mutatna.⁸ Az áttekintés alapján világossá válik, amit eddig is tudtunk: az Aesopus-fordítás megjelenésének évében a magyar költészet eszköztárának még nem része az időmértékes versrendszer, azt öt évvel később majd a következő erazmista, Sylvester János fedezi fel. A hipotézisként megfogalmazott kísérlet eszerint – egyrészt – a korabeli magyar verselési hagyományoktól idegen megoldás, amely – másrészt – alig néhány év leforgása alatt elavulttá válik.

Érdekes megfigyelni, hogy Brant verstörténeti szerepe sok hasonlóságot mutat. Az első német nyelven alkotó humanista – Gaier által rekonstruált – portréja felől válik érthetővé a Brant verstechnikai újítását horatiusi jelentőséggel felruházó („Dicar […], princeps Aeolium carmen ad Italos / deduxisse modos” [Horatius, Carmina III, 30, 10–14].), erősen túlzó kortársi értékelés. Ulrich von Hutten 1510-es, a német humanistákat köszöntő versének (Ad Poetas Germanos) 219–224. sorában metrikai újítóként ünnepli Brantot, aki a népnyelvű szavakat (barbara verba) kötött mértékű verslábakba (in numeros ligatos) rendezve új törvényt (nova lex) adott a német költészetnek (Böcking [Hrsg.] 1862, 78–79):

Branthus ab iis paulum semotus considet oris,
Qui Germana nova carmina lege fecit, 220
Barbaraque in numeros compellit verba ligatos,
Edit et ingenio carmina facta novo:
Pulchre illi latum classis deducta per aequor
Convehit insipidos quolibet orbe viros.

A német szakirodalom egyetért abban, hogy a Hutten által „új törvény”-ként ünnepelt megoldás alatt a jambikus lejtés népnyelven való meghonosítására tett kísérletet kell érteni. Az előszó és az első negyven fejezet 2036 sorát elemezve Andreas Heusler ugyanakkor csak 233 (11,5%) jambikus lejtésűként értelmezhető sort talál, nem csoda tehát, hogy megoldását már a közvetlen utókor sem tartotta kielégítőnek (Heusler 1925–1929, III, 49–51; Breuer 1991, 154–161).

A fenti eredmények a következőképpen foglalhatók össze. Az Aesopus-fordítás 185 verse kevéssé illeszkedik a 16. század magyar nyelvű versanyagának metrikai hagyományaihoz. A jelenség magyarázatára eddig két elmélet született. Ezek legfőbb gyengéje, hogy 1) a feltételezett versformák nem mutatnak szabályos ismétlődést, 2) hogy a vizsgált metrikai szerkezetet mindkét elmélet rokontalan megoldásként kénytelen leírni. A most megfogalmazott hipotézis Pesti Gábort humanista költőként láttatja, aki a mesék tanulságában a magyar nyelvű epigrammaköltészet formakultúrájának megteremtésén fáradozik. Megoldása kettős mintát követ. A sorok rímes-ritmikus hexameterek (ezzel magyarázható a sorok hossza, a kötetlen szótagszám és az olykor megfigyelhető belső rím), a versegész német mintájú hármas rím. A hipotézis előnye, 1) hogy a feltételezett metrum szabályos ismétlődést mutat, 2) hogy megszünteti a versforma nyomasztó rokontalanságát. A hipotézist erősíteni látszik, hogy Sebastian Brant munkásságában, ill. Narrenschiff című kötetében mintha a Pesti által imitált minta is azonosítható volna: 1) Ahogyan a kortársak szemében Sebastian Brant az első német nyelven alkotó humanista költő, úgy Pesti Gábor fordítása a magyar nyelvű irodalom első, humanista szerző által kiadott verseskötete. 2) Miként Brant a német nyelvű időmértékes verselés meghonosítójaként vonult be a kortársi köztudatba, úgy Pesti versei is értelmezhetőek az időmértékes versrendszer népnyelvű imitációjára tett kísérletként. A 16. század elején eszerint könnyen hozzáférhető volt a Pesti kiadványában felismerni vélt metrikai és műfaji konstrukcióhoz nagyon hasonló megoldással dolgozó poétikai modell.

Hivatkozások

Abaffy–T. Szabó (szerk.) 1995: Döbrentei-kódex: Halábori Bertalan keze írásával: A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel, szerk. Abaffy Csilla–T. Szabó Csilla, Bp., Argumentum–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1995 (Régi Magyar Kódexek, 19).

Ács (szerk.) 1980: Esopus fabulái Pesti Gábor szerint, szerk. Ács Pál, Bp., Magvető, 1980 (Magyar Hírmondó).

Bognár 2008: Bognár Péter, Az 1536-os év verstörténeti vonatkozásai = „Mielz valt mesure que ne fait estultie”: A hatvanéves Horváth Iván tiszteletére, szerk. Bartók István–Hegedűs Béla–Seláf Levente–Szegedy-Maszák Mihály–Szentpéteri Márton–Veres András, Bp., Krónika Nova, 2008, 57–64.

Borgan 1993b: T. V. F. Borgan, Leonine Rhyme, Verse = The New Princeton Encyclopedia of Poetry and Poetics, eds. Alex Preminger–T. V. F. Borgan, Princeton–New Jersey, Princeton University Press, 1993, 687Böcking [Hrsg.] 1862, 78–79): 687.

Böcking (Hrsg.) 1862: Ulrich von Hutten, Eqvitis Germani Opera Qvae Reperiri Potvervnt Omnia 3: Poemata cvm corollariis, hrsg. von Eduard Böcking, Lipsiae, Teubner, 1862

Brant 1494: Sebastian Brant, Das Narrenschiff, Basel, Johann Bergmann von Olpe, 1494 (GW 5041). Brant 1497)

Brant 1497: Sebastian Brant, Stultifera navis, ford. Jacob Locher, Straßburg, Johann Grüninger, 1497 (GW 5057).

Breuer 1991: Dieter Breuer, Deutsche Metrik und Versgeschichte, München, Wilhelm Fink, 1991.

Classe (ed.) 2000: Encyclopedia of Literary Translatin into English 1, ed. Olive Classe, London–Chicago, Fitzroy Dearborn, 2000.

Gaier 1968: Ulrich Gaier, Sebastian Brant’s “Narrenschiff” and the Humanists, PMLA [Publications of the Modern Language Association of America], 1968, 266–270.

Goetze (Hrsg.) 1892: Hans Sachs Werke XX, hrsg. von Edmund Goetze, Tübingen, H. Laupp, 1892 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 193).

Grüll et al. (Hrsg.) 1996: Lesestoffe in Westungarn II: Kőszeg (Güns), Rust (Ruszt), Eisenstadt (Kismarton), Forchtenstein (Fraknó): 1535–1740, hrsg. von Tibor Grüll–Katalin Keveházi–Károly Kokas–István Monok–Péter Ötvös–Harald Prickler, Szeged, Scriptum, 1996 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 18/2).

Gulyás (szerk.) 1941: Bibliotheca Joannis Sambuci: Sámboky János könyvtára, szerk. Gulyás Pál, Bp., magánkiadás, 1941.

Heltai 1592: CISIO magyar nyeluen és az égh iarasánac és czillagoknac külömb külömb természetinec follyasából valo practica…, Kolozsvár, Heltai, 1592 (RMNy 684).

Heusler 1925–1929: Andreas Heusler, Deutsche Versgeschichte: Mit Einschluss des altenglischen und altnordischen Stabreimverses I–III [1925–1929], Berlin, Walter de Gruyter & Co., 1956 (Gurndriss der germanischen Philologie, 8/1–3).

Holl 1984: Holl Béla, Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból, MKsz, 1984, 3–23.

Horváth I. 2007: Horváth Iván, A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában = A magyar irodalom történetei I, szerk. Jankovits László–Orlovszky Géza, Bp., Gondolat, 2007, 236–249.

Keller (Hrsg.) 1870a: Hans Sachs Werke I, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 102).

Keller (Hrsg.) 1870b: Hans Sachs Werke II, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 103). 93

Keller (Hrsg.) 1870c: Hans Sachs Werke IV, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 105).

Keller (Hrsg.) 1870d: Sachs: Hans Sachs Werke V, hrsg. von Adelbert von Keller, Tübingen, H. Laupp, 1870 (Bibliothek des Litterarischen Vereins in Stuttgart, 106).

Korompay et al. (szerk.) 1985: Könyvecse az Szent Apostoloknak méltóságokról, szerk. Korompay Klára et al., Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1985 (Régi magyar kódexek, 1).

Monok (szerk.) 1992: A Zsámboky-könyvtár katalógusa 1587: Bibliothecae Ioannis Sambuci catalogus librorum 1587, szerk. Monok István, Szeged, Scriptum, 1992 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 12/2).

Pesti 1536: Pesti Gábor, Aesopi Phrygis fabulae Gabriele Pannonio Pesthino interprete: Esopus fabulaji, mellijeket mastan wijionnan magijar nijelwre forditot Pesthij Gabriel, Bécs, Singrenius, 1536 (RMNy 17).

RPHA: Répertoire de la poésie hongroise ancienne I–II, szerk. Horváth Iván–H. Hubert Gabriella–Font Zsuzsa–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István–Gál György–Ruttner Tamás, Paris, Le Nouvel Objet, 1992, http://rpha.elte.hu/ (2015. július 29.). Az általam használt kiadás: A régi magyar vers repertóriuma 3.2-es verzió, főszerkesztő Horváth Iván, szerkesztő H. Hubert Gabriella, munkatársak Font Zsuzsanna–Herner János–Szőnyi Etelka–Vadai István, szövegrögzítés Ruttner Tamás, programozás Gál György, 1979–1999.

Steinhöwel 1476–1477: Heinrich Steinhöwel, Vita et Fabulae, Ulm, Johann Zainer, 1476–1477 (GW 00351).

Utasi 2013: Utasi Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben, Újvidék, Újvidéki Egyetem, BTK, 2013.

Vadai 2009: Vadai István, X+6 = Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, szerk. Császtvay Tünde–Nyerges Judit, Bp., Balassi–MTA ITI, 2009 (Humanizmus és gratuláció), 490–498.

Waldapfel 1935: Waldapfel József, Pesti Gáborról, It,1935, 10–20, 58–65.

---

1. A nacionalizmus szót nem pejoratív értelemben használjuk. – Gerézdi Rabán is felfigyelt az erazmistákat nevelő krakkói magyar bursa (Bursa Hungarorum seu Hunorum) tagjait fűtő nemzeti érzelmekre: i. m. (2. j.), in Gerézdi 1968, 378. Kérdés, hogy az erazmista humanisták magyar öntudata kapcsolatba hozható-e – egyfelől – a nemzeti jelvények jelentőségét fennen hangoztató Werbőczy-féle „nemzeti párt”, másfelől a kibontakozó reformáció indulataival. Uo., Gerézdi 1968, 398; vö. Kulcsár 1981, 191–213.

   ︎

2. Balázs János idézi egyetértően monográfiájában Sólyom Jenőt (Sólyom 1996, 110–113; Balázs J. 1958, 258). – Ismeretes, hogy Heltai Gáspár 1561-es Újszövetség-fordításának ajánlásában elégtelennek, hibásnak ítéli Sylvester művét: „De mi fogyatkozás lött légyen abba, azt istenfélő keresztények meg tudják ítélni, egymás mellé tartván a két munkát, az övét és a miénket.” Nem tartjuk megnyugtatónak Balázs János értelmezését (Balázs J. 1958, 262), mely szerint Heltai í-ző nyelvjárása miatt gúnyolja Sylvestert. Valószínűbb, hogy felekezeti megfontolások vezérelhették, hisz nyíltan kimondja, hogy az „istenfélő keresztények” tudják a dolgot megítélni. – Szintén Heltai bibliafordításáról szólva érdekes észrevételt tesz Horváth János is: „Heltai… a kötetvégi magyaráztok közt hibáztatja Sylvestert, hogy a publicanust fukarnak fordította, mert az egy kiváló kereskedő nemzetség neve.” (Horváth J. 1957, 373.)

   ︎

3. Hasonló példák: Fabel mit der löwin und iren jungen (Keller [Hrsg.] 1870, 82); Fabel mit dem frosch und der mausß (Keller [Hrsg.] 1870, 84); Fabel (Keller [Hrsg.] 1870, 92). A hármas rím további típusai Hans Sachs költészetében. Epigramma funkcióban: Die zwen und sibentzig namen Christi (Keller [Hrsg.] 1870, 326); Der Abraham, Lott sampt der opfferung Isaac (Keller [Hrsg.] 1876, 56–57). Metrikai határjelölő funkcióban: Romulus und Remus (Goetze [Hrsg.] 1892, 193, 140); Tragedi deß fürsten Concerti (Keller [Hrsg.] 1870, 25); Fortunatus mit dem wunschseckel (Keller [Hrsg.] 1879, 187); Tragedia mit 23 personen, von der strengen lieb herr Tristrant mit der schönen königin Isalden (Keller [Hrsg.] 1879, 142); Comedi, der könig Dagobertus (Keller [Hrsg.] 1879, 88). Elbeszélő költeményben, egy szereplő megszólalását elkülönítendő: Die drey todten, so Christus aufferwecket hat (Keller [Hrsg.] 1870, 296, 26–28). Szövegben funkció nélkül: Kampff-gesprech zwischen Jupiter und Juno (Keller [Hrsg.] 1870, 29, 2–4)

   ︎

4. Német nyelvű kiadások (1536-ig, a teljesség igényével): Peter Wagner, Nürnberg, 1494 (GW 5042); Michael Greyff, Reutlingen, 1494 (GW 5043); Michael Greyff, Reutlingen, 1494 (GW 5044); Johann Schönsperger, Augsburg, 1494 (GW 5045); Johann Grüninger, Strassburg, 1494 (GW 5048); Johann Grüninger, Strassburg, 1494 [1496?] (GW 5050); Johann Bergmann, Basel, 1495 (GW 5046); Johann Schönsperger, Augsburg, 1495 (GW 5049); Hans van Ghetelen, Lübeck, 1497, niederdeutsch (GW 5053); Johann Grüninger, Strassburg, 1497 (GW 5051); Johann Schönsperger, Augsburg, 1498 (GW 5052). Johann Bergmann, Basel, 1499 (GW 5047); Nikolaus Lamperter, Basel, 1506 (VD16 B 7065); Nikolaus Lamperter, Basel, 1509 (VD16 B 7066); Matthias Hopfuff, Straßburg, 1512 (VD16 B 7067); Ludwig Dietz, Rostock, 1519 (niederdeutsch, VD16 B 7077). Latin nyelvű kiadások (1500-ig a teljesség igényével): Johann Bergmann, Basel, 1497 (GW 5054); Johann Bergmann [Georg Stuchs?], Basel [Nürnberg?] (GW 5055); Johann Schönsperger, Augsburg, 1497 (GW 5056); Johann Grüninger, Strassburg, 1497 (GW 5057); Johann Bergmann, Basel, 1499 (GW 5061); Johann Bergmann, Basel, 1498 (GW 5062); Jacques Sacon, Lyon, 1488 [1498?] (GW 5063); Geoffroi de Marnef, Paris, 1498/1499 (GW 5064); Nikolaus Lamperter, Basel, 1506 (VD16 B 7078); Nikolaus Lamperter, Basel, 1507 (VD16 B 7079). Francia nyelvű kiadások: Geoffroi de Marnef, Johann Philippi, Paris, 1497 (GW 5058); Guillaume Balsarin, Lyon, 1498 (GW 5059); Guillaume Balsarin, Lyon, 1499 (GW 5060); Geoffroi de Marnef [André Bocard?], Paris, 1499/1500 (GW 5065). Angol nyelvű kiadások: Richard Pynson, London, 1509 (Classe [ed.] 2000, 178); Wynkyn de Worde, London, 1509 (Uo.). Holland nyelvű kiadás: Guy Marchant, Paris, 1500 (GW 5066). Igaz ugyan, hogy a könyv ismerete a magyar királyság területén csak a 17. század elejétől mutatható ki (az első általam ismert adat: Eisenstadt, 1619 [Grüll et al. (Hrsg.) 1996, 186]), de a bécsi humanisták körében a mű jóval korábban ismert kellett hogy legyen (vö.: pl. Zsámboky könyvtárának latin nyelvű példányával: Gulyás [szerk.] 1941, No. 753. Újra kiadva: Monok [szerk.] 1992, 209).

   ︎

5. A latin eredeti és magyar fordítása (Holl 1984, 16–17):

   Corpus ave Domini, salus et reparatio mundi,

   Salve sancta caro, te nunc indignus adoro,

   Ut me digneris in tempore pascere mortis.

   O panis vive, confer mihi gaudia vitae,

   Per te mundetur mens, sensus purificetur.

   Oh ystenek teste ydesegh ez vilagnak otalma

   O tisteletes test ma tegedet miltathlan ymadlak

   hug engwmeth meltas halalomnak ydeyn eltethny

   Oh elethnek kenere ag ennekem ewrek hereneth [’örömet’]

   Teged kerlek es wzunlak lelkemeth testemmel tiztohad

   ︎

6. RPHA 1099 Kiadva: RMKT 16, 12 : 96. A latin eredeti és magyar fordítása:

   O crux condigna super omnia ligna Benigna

   tu me asigna ne moriar morte maligna.

   O Dycheo kegelmes melthosagos keresth

   ki menden fanal vagh nemesb:

   the engem meg segez

   hog ne haliach gonoz halallal.

   ︎

7. RPHA 1376 Kiadva: RMKT 16, 1², 118; Abaffy–T. Szabó (szerk.) 1995, 128v. A kurzív szedés a piros, a verzális a fekete színre utal.

   Testben | elmeben | halalra | itiletre | istennek | iöveti

   ez negy | adventi || evangel- | ivmba | vagyon.

   ︎

8. RPHA 881 Kiadva: Korompay et al. (szerk.) 1985, 24r:

   Mel nagy volt roma: az ő romlasa yelenty

   ︎