Pirnát Antal

Bornemisza Péter

Megjelent: P. A., Kiadatlan tanulmányok, szerkesztette Ács Pál, az előszót írta Balázs Mihály, olvasószerkesztő Székely Júlia, Bp., Reciti, 2018 17–54.

Az egyetemes magyar kultúrhistóriának, s ezen belül a magyar irodalomtörténetnek is egyik legizgalmasabb fejezete a reformáció kora. A polgári tudomány eredményei a korszak fő fejlődési tendenciáinak felkutatása terén talán még töredékesebbek s megbízhatatlanabbak, mint más területen, annak ellenére, hogy az érdeklődés úgyszólván a rendszeres tudományos kutatás megszületése óta állandóan igen élénk volt e korszak problémái iránt, s a gazdag részeredményeket századunkban olyan kiváló tudósok próbálták különböző módszerekkel s különböző – egyháztörténeti és irodalomtörténeti – szempontok alapján egységbe foglalni, mint példának okáért Zoványi Jenő, Révész Imre és Horváth János.

A már-már tudatos polgári tendenciák és nemzeti törekvések – szoros kapcsolatban az egész európai feudalizmus ellen folyó harc első nagy összecsapásával – itt kerülnek először előtérbe. A Mohács utáni fél- vagy háromnegyed évszázad fejlődése döntő módon meghatározza népünk társadalmi tudatának tartalmát és formáit egészen a 18. század végéig, s bizonyos területeken hatása anakronisztikusan még napjainkban is érezhető. Ekkor alakulnak ki s határolódnak el a hazánkban máig is élő vallásfelekezetek (beleértve a katolicizmust is, mert a Tridentinum előtti katolicizmus minőségileg más, mint a későbbi!), s velük szemben is csak akkor foglalhatunk eredményesen állást, ha genezisükben ismerjük őket.

Az elmondottak alapján érthető, miért olyan igényes és – viszonylag – fontos feladat a korszak szellemi áramlatainak helyes marxista értékelését kialakítani. A jelzett feladat megoldása felé az első lépéseket az irodalomtörténetírás tette meg, Klaniczay Tibor egyetemi jegyzetében (Klaniczay 1955) és A magyar reformáció irodalma (Klaniczay 1957, 12–47) című nagyjelentőségű elvi cikkében, ha vázlatos formában is, adva vannak az első marxista igényű koncepció körvonalai. Nemeskürty István Bornemisza Péter, az ember és az író című könyve (Nemeskürty 1959) lényegében e koncepció alapján igyekszik a kor egyik legkiemelkedőbb írójának életművét ismertetni, elemezni és bemutatni. Bornemisza Péter természetesen, mint minden jelentős író, nemcsak egy áramlat képviselője. Egyéni életsorsa, testi és lelki adottságai műveiben is kifejezésre jutnak, írásait az individuum bélyege még az azonos elveket valló kortársaiétól is élesen megkülönbözteti.

Nemeskürty írását tehát két szempontból fogjuk megvizsgálni. Egyfelől azt fogjuk nézni, hogy a magyar reformációról eddig kialakult marxista koncepció az első nagyobb igényű, önálló alkalmazás során mennyiben bizonyul helyesnek, s mennyiben szorul korrekcióra, másfelől, hogy hogyan kerülhetnénk közelebb a Bornemisza-életmű speciális, egyedi problémáinak megoldásához. Az egyedi és az általános dialektikájából következik, hogy e két szempontot egymástól mereven elválasztani nem lehet, s erre nem is törekszünk. Cikkünkben, sok tekintetben szándékosan, el fogunk térni a könyvismertetés vagy bírálat műfajának általánosan elismert s általában hasznos szabályaitól, ugyanis végső célunk nem Nemeskürty monográfiájának méltatása, erényeinek és hibáinak számbavétele, hanem az, hogy figyelembe véve könyve tanulságait közelebb jussunk egy jelentős szellemi áramlat és egy jelentős író teljes megértéséhez.

E koncepcióba igyekszik Nemeskürty István Bornemisza Péter alakját is beilleszteni. A gyermek- és ifjúkort, a Kassán, Huszton s talán más kelet-magyarországi helységekben eltöltött éveket, valamint az általa kiadott énekeskönyvet ismertető fejezetekben Nemeskürty meggyőzően bizonyítja, hogy milyen nagy hatással voltak Bornemisza emberi és írói magatartásának kialakulására a magyar reformáció első, radikális, mezővárosinak nevezhető irányának írói. Tőlük tanulta azt a puritán szigorúságú, megalkuvást nem ismerő és ezért sokszor megdöbbentően vakmerő tettekre ösztönző, erősen polgári színezetű reformátori morált, amely egész életútját meghatározta. Teológiai álláspontja szintén mindvégig lényegében azonos maradt a magyar reformáció első nemzedékével, s a mezővárosi reformátorok műveinek hatása irodalmi eszközein is sokszor kimutatható.

A pályakezdés alapmotívumait illetően tehát egyetértünk Nemeskürtyvel. Ugyanakkor azonban már itt is vannak olyan mozzanatok, amelyek első pillantásra nem illenek bele az előbb felvázolt képbe, s éppen ezért érdemes velük egy kissé behatóbban foglalkozni. Az első mindjárt a származás kérdése. Nem kétséges, hogy szülei pesti polgárok. De vajon milyen polgárok? A Pestről elmenekült árva gyermek saját vallomása szerint nemesi udvarban nevelkedik – Nemeskürty egy elé megalapozottnak látszó feltevése szerint rokonságban van a gyulai várkapitány Bornemisza Benedekkel. A további életpálya során is vannak meggondolkoztató motívumok, amelyeket már Schulek is felsorolt: sógorságban van a sárosmegyei alispánnal, Máriássy Pállal, továbbá Soós Jánossal, a zólyomi alispánnal. E rokoni kapcsolatok mind a köznemesség legvagyonosabb rétege felé mutatnak. Bornemisza szülei talán városból származott nemesek, vagy, ami még valószínűbb, nemességet szerzett gazdag patrícius-polgárok lehettek. Mint ahogy ilyen nemespolgár volt talán a távoli rokon, az emlékiratíró budai Bornemisza Tamás is.

Mindennek az sem mond ellent, hogy Bornemisza nem is egyszer megvetően nyilatkozik az olyanokról, akik származásukkal, nemesi birtokukkal dicsekednek. Sem az, hogy világ csodájának tartja, ha nemes prédikátornak állna. Az előbbi humanista és reformátori közhely, már az ő idejében (a humanisták szerint nem a származás és a vagyon, hanem a virtus az igazi nemesség alapja – a reformátorok szerint pedig bűn az embernek világi rangjában, gazdaságában bizakodni Isten helyett!). Az utóbbi pedig csak általános szabály, mely alól maga Bornemisza is ismer szép számú kivételt. (Ilyen volt például Étre Mihály, „nemes nemzet, prédikátor és jámbor”. Idézi Nemeskürty 1959, [3. j.] 213.)

A joggal feltételezhető patrícius-polgári származást s gazdag köznemesi családokhoz fűződő, bizonyítható rokoni kapcsolatokat azért kívánjuk hangsúlyozni, mert azok is hozzájárultak Bornemisza életének azokhoz a tragikus belső ellentmondásaihoz, amelyek megmutatásával eddig minden méltatója, így Nemeskürty is adósunk maradt.

De menjünk csak sorjában tovább az életrajz egyes főbb mozzanatain. A reformátori meggyőződéséért már kassai diák korában veszedelmes kalandokba keveredő Bornemisza, mint köztudomású, csak 29 éves korában lett hivatásos prédikátor. Milyen életpályára készült tehát? Amennyiben hosszú hazai és külföldi tanulmányai rekonstruálhatók, ha azoknak körülményei nem is, de célja, jellege a kor egyetemi tanulmányokat folytató nemeseiére emlékeztet. Jártasságra akart szert tenni a humanista műveltség minden területén. De nem törekedett olyan speciális szakképzettségre – ha csak alapos teológiai iskolázottságát nem tekintjük ilyennek –, amely valamilyen határozottabban polgári jellegű értelmiségi pályán (például az orvosin) szükséges lett volna. Az általános humanista műveltség, s az erre épülő retorikai képzettség az ő korában a világiak közül elsősorban annak volt szükséges, aki jogi vagy politikai pályán akart érvényesülni. (Külön jogi tanulmányokat egyetemi szinten csak kevesen végeztek. Hiszen Werbőczyt a külföldi főiskolákon úgysem tanították. Az idevágó speciális ismereteket itthon a gyakorlatból kellett megszerezni.) Magyarországon mindkettő egészen a 19. századig tipikusan feudális élethivatás. Bornemisza, ha ebben az irányban indul, nem lehetett volna más, mint nagyurak nemes szolgája, azzal a reménnyel, hogy ha ügyesen forgolódik, idővel talán maga is gazdái rendjébe emelkedhet. De mint majd látni fogjuk, lényegében ugyanaz: nemesi szervitor maradt azután is, hogy prédikátornak állt. De erről a továbbiakban még bővebben kell beszélnünk.

Az Élektra-fordítás

Görög forrásból fordított-e Bornemisza? Térjünk most vissza egyetemi éveinek legértékesebb irodalmi termékéhez, az Élektra-fordításhoz. Kezdjük először egy kevésbé lényeges kérdésen. Nemeskürty, annak ellenére, hogy meggyőző bizonyítékokat sorol fel amellett, hogy Bornemisza a görög eredeti után dolgozott, még mindig nem meri kategorikusan elutasítani a latin vagy német közvetítő fordítás feltevését. Mi szükség van erre az óvatosságra? Bornemisza két ízben is jelzi, hogy az átdolgozás, ha tetszik, azt mondhatjuk, a „modern színpadra való alkalmazás” a saját munkája. Világos mindjárt a címlap szövege is: „Szophoklész Élektrájából nagyobb részre fordíttatott, és az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra például, szépen játéknak módja szerint rendeltetett, Pesti Bornemisza Péter deák által.” Majdnem szó szerint ugyanezt ismétlik az ajánlás Nemeskürty által is idézett sorai: „kit a bölcs jámbor [Szophoklész] gondolt és szerzett, én pedig csak magyarul fordítottam jobb részébe, jóllehet az játéknak szebb voltáért sokat hozzáadtam, és más módon rendeltem”. Mindkét helyen azt vallja tehát, hogy a magyar Élektra szövegének nagyobb része (tehát nem az egész!) Szophoklész darabja után készült fordítás, ami pedig nem az, azt ő, Bornemisza Péter adta hozzá, illetve rendelte másként a játéknak szebb voltáért. Világosabb beszédet mai szerzőtől sem kívánhatunk, kortársai pedig a fordítás és átdolgozás között éles határvonalat legfeljebb akkor vontak, ha bibliai szöveget dolgoztak fel. A 16. század még hírből sem ismerte az eredetiség modern követelményeit. Így semmi oka sincs Bornemiszának elhallgatnia azt, hogy a szophoklészi kompozíció módosítása nem a saját leleménye, sőt inkább hivatkoznia kellett volna arra az átdolgozóra, akinek munkáját követte, mivel ezáltal csak növelte volna a görög eredetitől eltérő jeleneteinek hitelét, tekintélyét.

Így tehát semmi okunk nincs kételkedni Bornemisza nyilatkozataiban, melyek szerint a szophoklészi kompozíció módosítása a saját tudatos munkája volt. Még egy kérdést lehetne feltenni az Élektra forrásával kapcsolatban: nem használt-e a görög szöveg helyett egy pontos (tehát nem átdolgozott!) latin fordítást. Egy ilyen fordításnak mint segédeszköznek a használatát természetesen nem zárhatjuk ki. Ugyanakkor azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Bornemisza magyar Élektrája, ha a latin utószó állításainak hitelt adhatunk, a görög eredeti alapján készült. Az utószóból mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy Bornemisza hallgatta Tannernak Szophoklészről szóló előadásait. Ezek az előadások nyilván a görög szövegre, és nem annak valamely latin fordítására épültek. De Bornemiszának magának is tanulmányoznia kellett a görög szöveget, különben nem állíthatta azt, hogy a fordításra azért vállalkozott, hogy:

„Animos nostratium graecae linguae rudium ad rerum necessariarum meditationem inflammarem, et tragoediarum doctrinam gravissimam et utilissimam degustarent. Et hac exercitacione non solum graecae, sed et nostrae vernaculae linguae mediocrem copiam mihi compararem.”

Tehát az egyik célja az, hogy görögül nem tudó honfitársainak ízelítőt adjon Szophoklész művészetéből. E görögül nem tudó honfitársak azonban a Bécsben tanuló diákok, és az alkalmilag esetleg állandóan ott tartózkodó magyar urak és tisztviselők voltak. Ezek pedig, ha görögül nem is, de deákul általában tudtak. E megjegyzés alapján tehát még az sem volna túlságosan merész következtetés, ha azt állítanók, hogy Bornemisza nem ismert olyan latin Élektra-fordítást, mely az ő szemében elegendő tekintéllyel rendelkezett volna. Ha ilyenről tudomása van, miért nem ajánlja a maga gyarlónak vallott magyar fordítása mellett ezt is honfitársai figyelmébe?

Még egyértelműbb az idézett szövegrésznek az a megállapítása, hogy munkájával – a magyar mellett – görög nyelvi készségét akarta gyarapítani. Miképpen tökéletesítheti görög nyelvtudását, ha nem az eredetit használja, hanem egy más nyelvű fordítást?

Hogy Bornemisza a görög nyelvben nem volt egészen járatlan, azt a latin utószóban található szép számú görög idézet is bizonyítja. Hogy milyen fokú volt a nyelvtudása, azt ma már természetesen nehéz lenne eldönteni, de a görög eredetiből való fordításnak még az sem mond ellent, ha feltételezzük, hogy csak Bécsben kezdte a nyelvet tanulni (ami nem valószínű!). Az egyetemen minden segédeszköz rendelkezésére állhatott, és ha egyedül nem boldogult, bármikor segítséget kérhetett görögül jobban tudó diáktársaitól, vagy éppen professzorától is, aki Szophoklész fordítására bíztatta.

Vállalkozása úttörő jellegű, de nem annyi elszigetelt e korban, hogy elképzelhetetlen lenne. A görög nyelvnek, mint a három szent nyelv egyikének tanulmányozását a humanisták és a reformátorok egyaránt szorgalmazták. És kezdve Janus Pannoniuson, elég sok magyar humanista foglalkozott görög művek latinra fordításával. Igaz, hogy közvetlenül a görögből készült fordítások a 16. században Magyarországon elég ritkák, de majdnem ugyanannyira ritkák a latin klasszikusok magyar átültetései is.

E jelenség magyarázata az, hogy a magyar nyelvű irodalom zömét e korban aktuális tartalmú, nyíltan didaktikus célzatú, propagandisztikus jellegű művek alkotják.

A pogány klasszikusok ilyenféle tendenciák érvényesítésére csak kevéssé voltak alkalmasok. Ehhez járul még, hogy Bornemisza előtt a magyarul író szerzők többsége nem is rendelkezett az antik irodalom klasszikusainak tolmácsolásához szükséges képzettséggel. Bornemisza e téren bizonyos mértékig új típust képvisel. A harcos reformátori magatartás nála a megelőző nemzedék mezővárosi prédikátorainak átlagos műveltségét jóval meghaladó alapos humanista képzettséggel társul.

Összegezve tehát az elmondottakat: véleményem szerint a latin közvetítő szövegről szóló filológiai babonát nyugodtan elvethetjük. Amennyiben Bornemisza nyilatkozatait a saját fordítói és átdolgozói tevékenységéről nem minősítjük gyerekes nagyképűsködésnek, azt kell mondanunk, hogy a magyar Élektra az eredeti görög szöveg alapján készült. Mindez ugyan még nem zárja ki azt, hogy segédeszközként, tehát a görög szöveg jobb megértése érdekében valamilyen latin fordítást (fordításokat) is használhatott a szerző, de egyelőre egyetlen olyan bizonyítékot sem ismerünk akár a dráma szövegéből, akár Bornemisza nyilatkozatából, amely ezt a lényegen különben nem sokat változtató feltevést támogatná.

Parasitus. A közvetítő szöveg problémájához hasonlóan szintén részletkérdés, de talán már egy kicsit jelentősebb, mert némi fényt vet Bornemisza műveltségének, s főként a színjátszásról alkotott elképzeléseinek forrásaira, az, amit a Parasitus figurájával kapcsolatban kell megjegyezni. E típus az antik tragédiában ismeretlen, viszont annál kedveltebb szereplő az ókori vígjátékokban. Plautusnak nyolc komédiájában fordul elő ez a figura, köztük a Curculio címűnek egyenesen a főszereplője, ugyanúgy, mint Terentius Phormiójának is.

Érdemes lenne egyszer alaposan megvizsgálni, hogyan keveredik e tipikusan vígjátéki figura az első magyar tragédiába. Mi most csupán egy dologra szeretnénk felhívni a figyelmet. Köztudomású, hogy a kor iskoláiban a latint mint társalgási nyelvet főként a komikusok példáin tanították. Bornemisza tehát még kassai diák korában megismerkedett Plautus és Terentius vígjátékaival, amelyeket – erre is van bőven hazai példa – a diákokkal elő is adatták.

Így nemcsak az életből, de a színpadról is ismerhette a hivatásos talpnyaló figuráját. Mindez magyarázatul szolgálhat arra, miért sikerült Bornemiszának e típust oly takarékos eszközökkel tökéletesen jellemeznie.

Parasitus alakja azonban nemcsak egy önmagában jól sikerült figura, hanem szervesen illeszkedik az átdolgozott Élektra kompozíciójába is. Láthatott-e példát Bornemisza a műfajoknak erre az antik irodalomban ismeretlen keverésére, nem tudjuk, de a kérdés feltétlenül megérdemelné az alaposabb utánajárást. Ez az írói fogás 1558-ban nagyon újszerűnek látszik, s önkéntelenül a shakespeare-i módszerek anticipációjának érezzük (lásd például Falstaff alakját IV. Henrik mellett).

A Chorus. Hogy a magyar Élektra a színpadi előadás követelményeinek figyelembevételével készült, azt legvilágosabban a Chorus átalakítása bizonyítja. A színészek nyilván Bornemisza diáktársai közül verbuválódtak, és természetesen a női szerepeket is fiúk játszották. Három vagy négy női szerephez még csak lehetett találni megfelelő adottságokkal (lányos arc, s ami még fontosabb, nőies hang!) rendelkező legénykéket, de egy egész női kórust aligha lehetett volna a bécsi magyar diákokból toborozni. A szerző jól tudhatta, hogy az előadás hangos röhejbe fullad, ha a mükénéi nők kara vastag férfihangon kezd deklamálni. Így három megoldás között választhatott: vagy férfikórussal helyettesíti a nőit, vagy kihagyja, vagy egyetlen szereplővé alakítja át. Kitűnő irodalmi ízlését, színpadi érzékét, s nem utolsósorban a klasszikus drámairodalomban való jártasságát bizonyítja, hogy az utolsó mellett döntött.

Hogy a női főszereplő férfikarnak panaszolja el legtitkosabb gondolatait és érzelmeit, az a 16. századi Magyarországon még visszásabban hatott volna, mint az ókori Athénben. A kórus egyszerű kihagyása viszont Élektra szerepének olyan mértékű megcsonkítását eredményezte volna, ami egyenlő a szophoklészi kompozíció teljes elvetésével. Élektra tragédiája így valami Aegistusról és Clytemnestráról szóló rémdrámává alakult volna. Maradt tehát, mint egyedüli megoldás, a női karnak egyetlen női szereplővé való átalakítása. Így lett a mükénéi nők karából Bornemiszánál egy vénasszony, Élektra bizalmas tanácsadója és vigasztalója. Ez az új kórus Chorus, különös nevétől eltekintve hús-vér emberi szereplő, s egy olyan típus képviselője, amely nem ismeretlen az antik tragédiában sem. Szophoklész kórusát Bornemisza az eredeti szöveg minimális megváltoztatásával, áthangszerelésével az euripidészi dajka figurájává alakította át.

Mindez azt bizonyítja, hogy Bornemisza jártas volt az antik tragédiairodalomban is. A lefordított Szophoklész-drámán kívül már akkor olvasnia kellett Seneca tragédiáit, akinél Euripidész nyomán szintén kedves típus a női főszereplő bizalmas öreg szolgálója, a nutrix. És Bornemisza talán ismerte magát Euripidészt is. (A dajka [θεράπαινα] alakja egyszer előfordul Szophoklésznél is, a Trakhiszi nők című tragédiában.)

A stílus. Az Élektra-fordítás stílusával kapcsolatban Nemeskürty főként annak nyers, naturalisztikus voltát hangsúlyozza, amelyet sok esetben kifejezetten népiesnek érez. Hivatkozik ezzel kapcsolatban Luther Márton útmutatására, amely szerint az írónak tanulni kell az egyszerű emberek beszédéből is.

Talán közelebb jutunk a stílus megértéséhez, ha megvizsgáljuk, milyen szerepet játszott a tragédiák tanulmányozása a humanista képzésben. Plautus és Terentius olvasását, mint már említettük, főként a latin társalgási nyelv elsajátítása érdekében szorgalmazták, ezzel szemben a tragikusoktól főként eloquentiát, szónoki ékesszólást kívántak tanulni. Utal erre Bornemisza is a latin utószóban:

„Et quis quaeso nostro seculo, Sophoclis tantarum rerum gravitatem, eloquentiae lumina, sententiarum acumen et venustatem pro dignitate se reddere posse confidat, cum et summi viri Athenis Sophoclis aetate, et ipse Cicero Romanae eloquentiae et prudentiae princeps tot virtutes assequi non potuerint.”

Szophoklészt tehát még maga Cicero, a római ékesszólás utolérhetetlen mestere sem múlta felül. Ahogy e két név Bornemiszánál egymás mellé került, világosan bizonyítja, hogy ő mindkét szerzőben ugyanannak a művészetnek, az eloquentiának klasszikus mesterét tisztelte. A magyar nyelvű eloquentiának irodalmi példái azonban még nem állhattak az ő rendelkezésére. Az első művészi szempontból Bornemisza vállalkozásánál összehasonlíthatatlanul igénytelenebb magyar szónoklatgyűjtemények majd csak a következő évtizedben fognak megjelenni. Nyelvi fordulatait tehát akarva sem meríthette volna máshonnan, mint a köznapi magyar beszédből, s ezt maga is jól tudta, sőt gyengeségnek is érezte. Megint csak a latin utószóra kell hivatkoznunk: „Ego vero sententia poetae quam simplicissime et planissime, utcunque reddita contentus fui.”

Lehetetlen észre nem vennünk az itt megpendített gondolat kapcsolatát Arisztotelész nézeteivel, melyekre néhány sorral feljebb maga Bornemisza is utal. A Poétika 22. fejezete a következő megállapítással kezdődik: „A szóbeli kifejezés szépsége abban nyilvánul meg, ha világos és nem pórias. Bizonyára legvilágosabb a kifejezés, ha közönséges szavakból áll, azonban akkor pórias… Nemes és válogatott lesz a kifejezés, ha a közönséges szavakat szokatlanokkal vegyíti.”

Bornemisza ismeri mind a két klasszikus stíluskövetelményt, de úgy érzi, hogy a magyar nyelv eszközei csak az első teljesítését teszik lehetővé: megelégszik azzal, hogy Szophoklész mondanivalóját világosan, egyszerűen, akárhogyan tolmácsolja. Helyes érzékkel tudja, hogy a két arisztotelészi követelmény teljesítése közül az első a fontosabb. Nem mintha nem törekednék művészin emelkedett stílusra, de eredményeit e téren nem érzi kielégítőnek. Az Élektra stílusának itt-ott megfigyelhető rusztikus nyersesége tehát nem az író stílusideáljából következik, hanem egy olyan kompromisszum eredménye, amelyre a rendelkezésre álló nyelvi eszközök csiszolatlansága kényszerítette.

Mindaz tehát, amit ma népiesnek érzünk a magyar Élektra stílusában, nem a szó mai értelmében vett népiesség, hanem csak a magyar nyelv differenciálatlanabb voltának, s a 16. századi magyar életforma nyerseségének természetes következménye. Hogy milyen nyers, barbár volt ebben a korban nemcsak az alsóbb néposztályok, hanem a főnemesség vagy akár a polgárság életformája is, arról a legmegdöbbentőbb példatárat éppen Bornemisza hagyta ránk későbbi műveiben.

Azok az emberek, akik így éltek, beszélni sem beszélhettek valami pallérozott, irodalmiasan finomkodó nyelven, már csak azért sem, mert ilyen még nem volt. Bornemisza tudomása szerint is a magyar irodalmi nyelv még csak néhány év óta létezik.

Bornemisza nyelvének rusztikus volta, ugyanakkor, amikor irodalmi nyelvünk fejletlenségéről árulkodik, egyben igen igényes törekvések bizonyítéka is. Az Élektra sokak által megcsodált magyaros hangvétele ugyanis arról tanúskodik, hogy Bornemisza nem elégedett meg az eredeti nyelvi fordulatainak pontos tolmácsolásával, hanem annál sokkal többre, a szophoklészi stílus magyar ekvivalensének megteremtésére törekedett. Természetesen Szophoklész stílusát ő már a humanizmus prizmáján keresztül érezte, mint láttuk, elsősorban a szónoki ékesszólás példájának tekintette. Ez a magyarázata annak a Nemeskürty által is megfigyelt jelenségnek, hogy a dialógusokat sokszor magyarázó vagy oktató jellegű fejtegetések lassítják, s a Bornemisza által hozzáköltött jelenetek közül pedig igen sok a monológ.

Felfogása szerint a dráma funkciója amúgy is lényegében azonos a prédikációéval, s a prédikációs, tehát szónoki jelleget különösen hangsúlyozza „a játék után való hálaadás és intés”.

Ennek a mai olvasó számára feleslegesnek érződő toldaléknak Bornemisza kompozíciójában az ő szándékai szerint igen nagy a jelentősége. A dráma e szemlélet szerint nem egyéb, mint egy hatalmas példázat, hasonló azokhoz, amilyeneket később is szívesen épített be prédikációiba, s a példázat lezáródása után a szerzőnek a szónoki kompozíció szabályai szerint összegeznie kell a belőle következő tanulságokat a hallgató számára.

Hogy e retorikus jelleget ő már az eredetiben is felfedezni vélte, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a meggyőződése, hogy e kiegészítésekben is mindenkor Szophoklész intencióit követte. („Kit mindazonáltal neki tulajdonítok, mert az ő akaratját követtem.”)

Igen tanulságosak és megint csak a humanista retorika hatását mutatják azok a fordulatok, amelyeket Nemeskürty mint „népi ízű kiszólásokat” gyűjtött csokorba.

Legnagyobb részük közmondás, szólásmondás, nem egy közülük mint ilyen máig is él: Az én ageb férjemtül, ki zabolán akar vala tartani – vö. agg nőnek és agebnek mind egy az ára; Ne gondolj véle, bár Simon bírónak mondjanak. – Meglölte zsák a foltját… – Nehéz az békának az dér. – Megkötöm koszoródat! Ilyen szárazon nem adtam volna. – Az szúnyogból tevét akarsz csinálni, az hitvány huszárt királynak akarod tartani. – Az ki ebül keresi, ebül veszti hasznát… stb. Az ilyenféle fordulatok használatára Erasmus hívta fel a figyelmet nagyhatású adagium-gyűjteményével. Természetesen Erasmus klasszikus szerzőktől gyűjtött szólásmondásai sztereotip irodalmi fordulatok.

De mit tegyen az a vulgáris nyelven író szerző, aki követni akarja Erasmus stilisztikai normáit, de nem áll mögötte egy kiművelt irodalmi nyelv? Szó szerint nem fordíthatja a latin vagy görög közmondásokat, mert akkor éppen azok közmondás jellege vész el. Az élőbeszéd hasonló fordulataival kell tehát helyettesíteni őket, ami ugyan bizonyos rusztikus jelleget ad stílusának (kivált a mai olvasó szemében!), de ugyanakkor a szemléletesség, elevenség dolgában sokszor a példaképül vett klasszikusokéval egyenértékű megoldásokhoz segíti.

A Nemeskürty által összegyűjtött „népies” fordulatok azt bizonyítják, hogy Bornemisza ismerte, s módjával fel is használta ezt az „adagiás” stílust. Módszere e téren ugyanaz, mint a néhány évtizeddel később működő Baranyai Decsi Jánosé, aki Erasmus Adagiáját az élőbeszédből gyűjtött magyar megfelelőkkel látta el. Azt sem érdektelen megemlíteni, hogy ezeknek a mai fül számára népiesnek érződő, s nyilván a beszélt nyelvből vett fordulatoknak legnagyobb része szabályszerű metafora, amelyeknek használatát Arisztotelész éppen az emelkedett stílus egyik legfőbb ismérvének tekinti (lásd a Poétika idézett fejezetének további fejtegetéseit!).

Móricz Zsigmond és Trencsényi-Waldapfel Imre már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltek Bornemisza Élektrájára. Móricz a magyar népköltészet ritmusformáit vélte érezni benne, Trencsényi-Waldapfel Imre pedig minden egyes részletnek Szophoklész jambikus verssoraira emlékeztető lejtésére figyelmeztetett. Valószínűleg mindkettejüknek igaza van. Bornemisza akarva vagy akaratlanul élt a magyar nyelv adta mindkét ritmusrendszer lehetőségeivel nyelvének zeneibbé tétele érdekében. A régi magyar próza ritmikájának törvényei máig sincsenek föltárva, pedig hogy a 16–17. századi magyar szónoki prózának megvan a maga sajátságos ritmusa, azt mindenki érezheti, akinek füle van a hallásra, ha néhány mondatot hangosan elolvas Bornemisza, Pázmány vagy Zrínyi műveiből. E magyar prózaritmus gyökeresen különbözik a latintól, mint ahogy a 16–17. századi magyar szónoki körmondat szerkezete is egészen más, mint a cicerói, bár nyilván annak példájára, annak ekvivalenseként született meg.

Bornemisza Élektrája e téren is úttörő alkotásnak látszik, legalábbis eddig még nem mutattak ki hasonló jelenséget korábbi időből. A prózai formát valószínűleg tudatos megfontolás alapján választotta az eredetileg verses dráma köntöséül. Sylvester János magyar disztichonjait, ha ismerte is, kuriózumnak kellett, hogy tekintse, de még ha teljesen tisztában lett volna is korszakalkotó jelentőségükkel, példájukat akkor sem követhette. Az Újtestamentum könyveinek rövid summázása is megerőltető virtuóz teljesítmény volt a 16. században időmértékes formában. Egy nagy tragédia eredeti verselésének visszaadása pedig nyilván kivihetetlen vállalkozás lett volna. Nem lett volna ennyire nehéz Szophoklész időmértékes verselését valamilyen magyaros versformával helyettesíteni, de a retorikus prózát nyilván közelebb állónak érezte az amúgy is szónokiasnak felfogott eredetihez, mint a verses históriák barbár formáit, különben is az Élektra fordítása közben állandóan Cicero példája lebegett szeme előtt. A latin utószóban Szophoklészen és a Biblián kívül senkire annyiszor nem hivatkozik, mint őrá, s azt is megmondja expressis verbis, hogy a magyar nyelvet Cicero példája szerint akarja művelni. De éppen tőle azt kellett tanulnia, hogy bizonyos zeneiséget a művészi próza sem nélkülözhet.

A klasszikus retorika periódusainak pontos másolása ugyanúgy lehetetlen magyar nyelven, mint a közmondásszerű fordulatok szó szerinti fordítása. Nyelvünk szerkezete csak módjával engedi meg a bonyolultabb alárendelő mondatösszetételek használatát, s az antik (és humanista) műpróza kedvelt metrikus klauzulái sem adnak a magyarban érzékelhető ritmust.

Bornemiszának tehát gyökeresen eltérő eszközökkel kellett megteremtenie a cicerói periódus ekvivalensét. A korábbi magyar nyelvű irodalomból, mint azt Nemeskürty meggyőzően bizonyítja, a legjobban a mezővárosi prédikátorok és Tinódi verses műveit ismerte és kedvelte, sőt hasonlókat már maga is szerzett. Némi segítséget új célkitűzései megvalósításához ez az irodalom is adott. A hagyományos magyar négysarkú vers ugyanis más szempontból egy bizonyos fajta periódusnak is felfogható. A strófaszerkezetet az esetek többségében egyetlen többszörösen összetett mondat tölti ki. Mivel az enjambement e verselésben kivételnek is ritka, a rímek pedig szabályszerűen ragrímek, a versszak mondattani vázát soronként, illetve az egy-egy cezúráig terjedő ritmikai egységenként párhuzamosan szerkesztett (a rímkényszer miatt minden sor ugyanazzal a mondatrésszel végződik, s az visszafelé is meghatározza a többi elhelyezését!), egymással többnyire mellérendelő kapcsolatban álló mondatok, illetve mondatszakaszok alkotják.

E mondatszerkesztés oldottabb formában a prózában is felhasználható, és szép akusztikai hatást ad. Bornemisza bőven is él a párhuzamos felépítésű mellérendelő szerkezetek lehetőségeivel, és érdemes megfigyelni, hogy egyes mondatszakaszai mennyire versütem-szerűek (lásd például Parasitus monológját: I. felvonás 4. jelenet). Az összecsendülő parallel szerkezetek elvétve rímeket is eredményeznek, bár ezekre tudatosan valószínűleg nem törekedett. E ritmikus hatást erősítik a már említett közmondások, szólásmondások, melyek természetük szerint többnyire szintén versszerűek. A Móricz Zsigmond által megfigyelt magyaros ritmus forrása tehát az, hogy a születő magyar műpróza a bonyolultabb, mégis arányos mondatszerkesztésre példát elsősorban a versmondatban találhatott. Bornemisza Cicero példájára tudatosan prózát akart írni, de a verses műfajok túlnyomó uralma addigi irodalmunkban akarva-akaratlanul prózájára is rányomta bélyegét.

Az Élektra nyelve zeneiségének másik forrása Szophoklész verselésének hatása. Az első magyar jambikus sorok nyilván ugyanúgy születtek, mint Sylvester első hexameterei. Fordítás közben ő is valószínűleg előbb önkéntelenül választotta a szépen hangzó megfogalmazást – amit az is elősegíthetett, hogy fülébe csengtek Szophoklész verssorai, utóbb talán tudatosan is kereste. Az Élektrában különben nemcsak jambikus részletek vannak, kitapinthatók más metrumok reminiszcenciái is, melyek nyilván a kardalok hatását mutatják.

Bornemisza magyarul e ritmust Sylvesterrel ellentétben nyilván nem érezte versszerűnek, bár ritmus voltát érzékelnie kellett. Bizonyítja ezt, hogy ily nemű verset utóbb sohasem próbált írni, ellenben szép számmal kimutathatók ilyen időmértékes lejtésű mondatok, mondatvégek későbbi prózájában is.

A cicerói ékesszólás szabályai szerint a mondatvégeknek ritmikusoknak kell lenni, de kerülni kell a versszerű effektusokat. Lehet – de ez már elég merész hipotézis –, hogy éppen ezért engedte Bornemisza Szophoklész verselésének hatását prózájába beáramlani.

Az Élektra-fordítás szerepe az életműben. Bonyolultabb kérdés az eddig tárgyaltaknál a Szophoklész-fordítás eszmei mondanivalójának problémája. Helyes megoldásra csak akkor juthatunk, ha világosan látjuk azokat a szálakat, amelyek az angyal képében térítő kassai diáktól az Ördögi kísértetek szerzőjéig vezetnek.

Az Élektra-fordítás szerepét Bornemisza életművében mindeddig nem sikerült tisztázni. Schulek Tibor, bár felfedezi Bornemisza átdolgozásában a „reformáció sajátos etikai érdekeltségét”, éles, merev ellentétet lát a Szophoklészt fordító humanista és a későbbi reformátor között. Nemeskürty megpróbálja ezt az ellentmondást feloldani, de megoldása csak látszatmegoldás, mivel a magyar Élektra helyes értelmezésének Schuleknél már meglévő csíráit elvetve, hamis nyomon indul el a kérdés megfejtése felé, amikor a zsarnokölés problémáját állítja elemzése előterébe. Ha az Élektrával kapcsolatban Nemeskürtynek igaza lenne, azt kellene mondanunk, hogy a törés Bornemisza életművében még mélyebb, mint amilyennek azt Schulek érezte. A Szophoklész fordításakor még Machiavellit megközelítő politikai éleslátással rendelkező diák – ha igaz e koncepció – a következő tíz év alatt rajongó, misztikus beállítottságú prédikátorrá degradálódik, akit ugyan még érdekelnek az élet reális problémái, de azokat már csak az Isten és ördög irreális teológiai ellentétpárjában tudja értelmezni. Ezt a következtetést természetesen Nemeskürty nem meri kimondani, helyette azzal kísérletezik, hogy a prédikátor Bornemisza műveit sokkal világiasabbaknak, felvilágosultabbaknak értelmezze, mint amilyenek azok a valóságban.

Nemeskürty könyvének e hibái arra figyelmeztetnek, hogy újra meg kell vizsgálnunk a 16. századi irodalmunk egy jelentős részének társadalmi, politikai mondanivalójáról kialakult eddigi elképzeléseinket.

Kezdjük a bonyolult, sokfelé ágazó kérdés vizsgálatát a viszonylag legegyszerűbbnél. Nemeskürty, Klaniczay nyomán, mint már említettük, a zsarnokölés kérdésében látja a magyar Élektra központi problémáját. Valóban Bornemisza latin utószavában négy bekezdést (29 sort) szentel e kérdésnek.

Nemeskürty elmondja, hogy Élektra és Chrysothemis két ellentétes típust képvisel, az egyik hősiesen lázong a zsarnok ellen, a másik pedig szelídebb lélekkel türelemre és a csapások békés elviselésére inti, sőt még azt a Szophoklész eredeti mondanivalóját meglehetős iskolás módon eltorzító és leegyszerűsítő véleményt is leírja, hogy ez a most jelzett politikai kérdés a dráma központi problémája. A kérdés csak az, hogy e nézet Bornemisza saját véleménye-e, s hogy ez marad-e a központi probléma Bornemisza átdolgozásában is.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a zsarnokölés, illetve a zsarnokuralom békés elszenvedésének kérdése nem az egyedüli, s még csak nem is a legfontosabb probléma Bornemisza számára az Élektrában. A latin utószóban, miután röviden utalt Szophoklész jelentőségére, s megemlítette a többi klasszikus feldolgozóját, Aiszkhüloszt, Euripidészt és Senecát, az Élektra elemzését a következőkkel kezdi:

„Constat autem Sophoclem non alio consilio hoc argumentum instituisse, quam ut illustre testimonium de providentia et vindicta divina adversus mainfesta scelera, ut parricidia et adulteria proponeret: atque athei et Epicurei plane statuerent, easdem poenas omnibus aetatibus parricidas et adulteros manere.”

E kérdés fejtegetése az összesen tizenegy oldalas latin utószóból hat és fél oldalt vesz igénybe, s a szerzőnek gondja van arra is, hogy külön sorokba, nagybetűkkel szedesse azokat a bibliai és klasszikus idézeteket, amelyek napnál világosabban bizonyítják azt az igazságot, melyet ő Szophoklészben is megtalált: Az Isten hosszantűrő, de jaj azoknak, akik azt hiszik, nem tud büntetni! Aki karddal öl, az karddal öletik meg, és a paráznák és házasságtörők meg fognak ítéltetni.

Csak ezután, a hetedfél oldalnyi erősen teológiai ízű morális fejtegetés után kerül sor csak úgy mellékesen (tantum obiter) a Nemeskürty által kiemelt politikai problémára. Bornemisza e helyen a két típus egyike mellett sem foglal állást, csak felsorolja az érveket, amelyek egyik vagy másik magatartás jogosultsága mellett látszanak bizonyítani. Élektra szenvedélyeit hazája és atyja iránti φιλοστρογια-ja, mélységes szeretete teszi indokolttá, de Chrysothemis magatartása nem bűn, csak ἐπιείκεια (szelíd alkalmazkodás, jámborság). Sőt Chrysothemis álláspontjáról szemlélve a dolgokat, Élektra merészsége egyenesen stulta πολυπραγμοσὺνη-nek (ostoba igazságnak) is minősíthető, hiszen tetteinek esetleges veszedelmes következményeivel nem gondol.

Mindebből messzemenő következtetéseket egyelőre nem akarunk levonni, csak azt a gyanúnkat szeretnénk alátámasztani, hogy az Élektra–Chrysothemis-ellentét Bornemiszának nem szívügye. Megemlíti e problémát, mert Tannertől úgy tanulta, hogy ez is benne van a darabban, s mint jó diák, kötelességének érzi, hogy elismételje azt, amivel erősen jogtudományi érdeklődésű professzora nyilván behatóbban foglalkozott, a zsarnokölés, illetve pontosabban a fegyveres ellenállás joga („Tyrannis per vim resistere”) valóban égető kérdés volt a 16. századi Európában, de csak ott, ahol a feudális abszolutizmus már megvalósult, vagy megvalósulóban volt: Franciaországban, Németalföldön, az itáliai kisállamokban. Magyarországon e kérdés csak akkor fog napirendre kerülni, amikor a Habsburgok abszolutisztikus és gyarmatosító törekvései már határozottabb formát öltöttek.

Bornemisza számára e quaestio még csak iskolás retorikai gyakorlatok tárgya. Meg is mondja: „Haec rerum Philosophicarum consideratio et rerum maximarum doctrinam alit, et splendidam dicendi et scribendi materiam suppeditat.” E splendida materiában rejlő didaktikai lehetőségeket nem valószínű, hogy Tanner kihasználatlanul hagyta, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy a kérdés aktuális politikai tartalma mélyebben nem érdekelte. Az ilyen szónoki és vitagyakorlatok egészen a 19. századig az oktatás szerves részei voltak, s nyilván Tanner is adott efféle feladatokat diákjainak: „Élektra korholja Chrysothemist gyengeségéért”, avagy: „Chrysothemis meggyőzi Élektrát ellenállása céltalan és veszélyes voltáról”.

A két szereplő jellemzésére használt, már idézett görög terminusok is valószínűleg arról tanúskodnak, hogy az egész kérdés Bornemisza számára frissen tanult iskolai anyag. Sokkal határozottabban s kevésbé tudálékosan beszél ő az olyan dolgokról, amelyeket valóban életbe vágóknak érez.

De ha elfogadjuk Nemeskürty feltevését, önkéntelenül felmerül az a kérdés, hogy ki az a zsarnok, akit Bornemisza meg akar ölteni? Talán Ferdinánd király, akinek tiszteletére játékát előadják? Aligha. Bornemisza utóbb nem egyszer megemlékezik róla, de sohasem gyűlölettel, inkább csak sajnálkozva. Emlegeti alázatosságát, szerénységét. Tudja róla, hogy megcsömörlött az élettől, szerencsétlen ember volt, s családjának egyes tagjait is szerencsétlenné tette, de cégéres bűnöket nem tud róla. Ha hibáztatja, egy hibáját hibáztatja: gyengeségét. Pedig mindezt már akkor írta meg róla, amikor utódai egyre inkább rosszindulatúvá váló politikája miatti elégedetlenségének is merészen hangot adott, s amikor az uralkodó családdal kapcsolatos illúziói, melyeket 1558 körül még némi joggal feltételezhetünk, már bizonyosan eltűntek.

De ha nem a királyra gondolt Bornemisza, akkor kire? Egyik vagy másik garázda főúrra? Ezeket valóban egész életében mélységesen gyűlölte. De mit s kinek használt volna, ha egyet vagy akár többet is megölnek közülük? Az ilyenféle „zsarnokölés” céltalan voltának felismeréséhez nem kellett Bornemisza korában különös politikai éleslátás. A háborúknak, zűrzavaros közállapotoknak, politikai cselszövéseknek tucatjával estek nagyurak is áldozatul a 16. században. Legnagyobb részük megérdemelte sorsát, s Bornemisza alkalomadtán el is mondta róluk, hogy méltán bűnhődtek, de változott-e ezáltal valamit az ország helyzete, javult-e? Jól tudták a kortársak is, hogy nem.

A feudális anarchiában megnőtt országnak nem „zsarnokölőkre” volt szüksége, hanem inkább olyan uralkodóra, akit a nemesi szemlélet nem is alaptalanul, általában „zsarnoknak” tartott Európa-szerte. Érezték ezt a kortársak is, ezért hivatkoztak annyiszor Mátyás király követendő példájára.

(Hogy mennyire távol állt Bornemisza az olasz reneszánsz gondolkodóitól, éppen a zsarnokölés kérdésében, azt az Ördögi kísérteteknek az egyetlen ilyen tárgyú történetéhez fűzött megjegyzése bizonyítja a legvilágosabban: „Rosa nevű egy ember, midőn ő is sok gaz népet felindított volna Mediolanum ellen és fogva vitetnék, ő maga által veri magát, kinek zsebébe ily írást találnak: Úr Isten te tudod, hogy az én igyem igaz volt, ezért érötte adj örök életet, avagy Cato mellett helt. Oh kicsoda ördögi készítése volt ennek is pokolra!”)

A zsarnokölés kérdéséről, a szakértőkhöz szóló latin utószó most elemzett néhány bekezdésén kívül sehol sem esik szó. Ezzel szemben az a gondolat, ami az utószónak is igazi fő témáját jelenti, felcsendül már a címlapon is: „Jaj nektek, kik nevettek most, mert még sírtok”, figyelmeztet a bibliai mottó mindenkit, aki a könyvet kezébe veszi. Ugyanezt, és szinte kizárólag csak ezt a gondolatot hangsúlyozza a Perneszich Györgynek szóló ajánlás és az előszó is: „Azért ez játék is […] oly bölcsességgel vagyok őtüle (Szophoklésztől), kiből nem csak pogány, de minden jámbor keresztyén is örökkévaló példát vehet, hogy az úr Isten, noha halogatja az büntetést az bűnért, de azért el nem feledkezik róla, hanem hova inkább késik, annyival inkább röttenetesebben bosszúját állja, minden személyválogatás nélkül.”

A színjáték célja Bornemisza szerint ugyanaz, mint a prédikációé: „mert az mostani keresztyének, nem különben, mint az pogányok, minden gonoszságban telhetetlenek, senkivel semmit nem gondolnak, prédikáción szunnyadnak, az olvasáson eltunyulnak, hogy azért jóra gerjesszék, és Istennek röttenetes ostorát az bűn ellen megismerjék, nem csak szóval, de ugyan szemlátással vonszák, mert mikor ember az ily játékot nézi, szívében felbuzdul, és Isten haragjától megrötten.”

Seregestül folytathatnánk még az idézeteket, melyek mind csak azt bizonyítják, hogy Bornemisza szándékai szerint a magyar Élektra nem másért íratott, mint erkölcsi tanulságul a keresztényeknek. Természetesen mi sem vitatjuk ezt, hogy ennek az erkölcsi tanulságnak az adott korban nagyon is konkrét társadalmi, ha tetszik, politikai tartalma van. E kérdéssel utóbb még behatóan kell foglalkoznunk, egyelőre inkább azokat a motívumokat fogjuk megvizsgálni, amelyek közelebb visznek Bornemisza karakterének bizonyos, más műveiben is megfigyelhető individuális sajátságainak megértetéséhez. Az a sajátságos Isten- és Ördög-élmény (nevezzük egyelőre így, később majd megkíséreljük e misztikus fogalmak valóságtartalmát is kifejteni), amely Bornemisza későbbi műveiben, főként az Ördögi kísértetekben kifejezésre jut, pontosan kitapintható már az Élektrában is. A hosszan tűrő, de kegyetlen Isten már említett motívuma mellett ott kísért az ördög is. A latin utószóban a szerző Agamemnón családja tragédiájából a következő tanulságot vonja le: „Ita diabolus homicida, infinita humani generis perturbatione semper delectatus ἐκ ὀλίγου πολλά ex uno lapsu longissimam scelerum et aerunnarum telam semper texuit.” Mi ez, ha nem az Ördögi kísértetek alapmotívuma?

De nézzük meg, hogyan befolyásolja e szemlélet az átdolgozás mikéntjét. Bornemisza a szophoklészi eredeti szellemétől és módszereitől a leginkább a szinte teljesen újjá komponált I. felvonásban és a Mester zárójelentében, majd az arra következő hálaadásban és intésben tér el. Az eredeti műben a kompozíció is világosan érzékelteti a cselekmény időbeli egységét. A néző azonnal, az első jelenetből értesül, hogy Oresztész titokban már megérkezett. Élektra csak ezután lép a színpadra, s panaszolja el a kórusnak bánatát a türelmetlen, önmaga és a kórus számára ugyan még reménytelennek látszó, de a valóságban már egyáltalán nem reménytelen bosszúvágyát. Bornemiszánál a kompozíciónak ez a szoros időbeli egysége, minden jel szerint szándékosan, megbomlik.

Aegistus, Clytemnestra és Parasitus bemutatkozó jelenetei mintha közvetlen a gyilkosság elkövetése utáni időpontra utalnának, az 5. jelenet, Chorus és Élektra párbeszéde pedig valamikor, jóval a gyilkosság után, de még igen hosszú idővel Oresztész megérkezése előtt játszódik le. Élektra céloz már arra, hogy leányként kell megöregednie, de az eredetinek azok a mondatai, amelyek arra utalnak, hogy Oresztész már felnőtt, s visszatérése érthetetlen okokból késik, nyilván szándékosan kimaradnak. Ha feltesszük, hogy az időegység e felbontása tudatos – márpedig ha nem lenne az, ugyan miért maradtak volna ki azok a sorok, amelyekből megtudhatjuk, hogy Oresztész visszatérése már aktuális? –, akkor joggal feltehetjük azt a kérdést is, hogy mi volt Bornemisza célja ezzel a szinte teljesen önállóan szerkesztett felvonással?

Nem kétséges, hogy Bornemisza ott, ahol önállóan szerkeszt, azokat a gondolatokat igyekszik hangsúlyozni, minél kézzelfoghatóbban szemléltetni, amelyeket az ajánlásban, s az elő- és utószavakban is, mint a dráma legfőbb tanulságait, a legnyomatékosabban hangsúlyozott: az Isten hoszszan tűrő, de tévednek, akik ezért azt hiszik, hogy nincs Isten, vagy ha van is, őket nem fogja megbüntetni. A bemutatkozó monológok a bűn ocsmányságát tárják a néző és az olvasó elé, a laza időbeli kompozíció pedig – az első jelentetek közvetlenül a gyilkosságok után, Élektra és a Chorus dialógusa, ha Aegistus uralmának idejét, Bornemiszával egyetértésben, húsz esztendőre tesszük, kb. tíz év múlva, és a II. felvonás 1. jelenete megint újabb tíz év elmúltával játszódik le – éppen az időt igyekszik szemléltetni; Isten hosszú tűrését a rettenetes büntetés előtt. Nyilvánvaló ez az I. felvonás 5. jelenetéből, amely talán a magyar Élektra egyik legkiemelkedőbb részlete, Bornemiszának sikerült itt a lényegében statikusan ábrázolt figurák között hatalmas feszültséget teremtenie, annak ellenére, hogy az eredeti megfelelő jelenetének éppen azok a részletei maradtak ki átdolgozásából, amelyek azt a szorosabb értelemben vett cselekményhez kapcsolják. A két szereplő között a magyar tragédiában nem alakul ki igazi dialógus, hiszen lényegében nem várnak egymástól új mondanivalót. Szophoklésznél mihelyt a kar megjelenik, Élektra azonnal feléje fordul, s szavait ettől kezdve hozzá intézi. Bornemiszánál előbb van a Chorus a színen, de a belépő Élektra észre sem veszi, s amit mond, az mindvégig monológ jellegű marad: ösztönösen reflektál a Chorus szavára, de az öregasszony vigasztalásainak és intelmeinek értelme nem jut el tudatáig, s belsejében dúló szenvedélyeket éppen e siketsége teszi megdöbbentően érzékelhetővé. Oresztészről, akiről Szophoklész Chorusa híreket szeretne hallani, itt nem esik szó, s a leány nyilván már jól ismert szenvedélykitörései csak sajnálatot ébresztenek az öregasszonyban, de magukkal ragadni nem tudják, annak ellenére, hogy a gyilkosok tetteinek erkölcsi megítélésében lényegében egyetért Élektrával. Mindössze egyszer szakad ki száján egy rövid átok Aegistusra, az is inkább csak a leány megnyugtatására szolgál, különben ő is csak a magáét hajtogatja: mondanivalója igen súlyos, néhány szavas intelmeinek igazságát – legalábbis Bornemisza koncepciója szerint – Élektra egész szenvedélyes monológja sem rendítheti meg.

E jelenet megdöbbentő drámai ereje, s kidolgozásának hangsúlyozott műgondja (itt vannak az Élektra ritmikailag legtökéletesebben sikerült mondatai!) arról árulkodik, hogy a benne elmondottak Bornemiszát a legmélyebbről, a legszemélyesebben érdekelték. Valóban mindkét szereplő ajkáról közvetlenül maga a szerző szól hozzánk. Azt a teológiai tanulságot, amelyet Bornemisza az Élektra kapcsán annyiszor kifejtett, itt a Chorus előlegezi tézisszerű pontossággal: „Hogy járjanak ezek, jó Electra, hadd az Istenre az bosszú-állást, megládd, meg tudja büntetni, Őfölsége sem siet, sem késik, de mihent akarja, mindjárt meglöli.”

Ez Bornemisza tudatos meggyőződése az Élektra írásakor (s később is), de érzelmeit e meggyőződésnek sohasem tudta teljesen alárendelni, ezért idézi annyiszor életműve során az utolsó látomását, számolgatja szorongva az világ végéig még hátralevő napokat, s hívja ki szinte esztelen vakmerőséggel önmaga ellen e föld hatalmasainak haragját.

Élektra lángoló türelmetlensége Bornemisza saját türelmetlensége a bűnös világgal szemben. Szophoklészt, az ajánlás szerint, vigasztalásul fordította tanulótársainak. Ugyan kit akart a sötét tragédiával vigasztalni, ha nem önmagát? Az Isten hosszan tűrő, de kegyetlenül büntet, vallotta. A hosszú türelem napjaiban vigasztalás lehetett a bűnösökre váró kegyetlen büntetésre gondolnia, s könnyebbség, hogy világgá kiálthatta Élektra szenvedélyes szavaival saját lelkének alig leküzdhető türelmetlenségét.

Az idő, Aegistus uralmának hosszú ideje, ezért volt oly fontos Bornemisza számára, hogy plasztikusabb érzékeltetése kedvéért szét kellett zilálnia Szophoklész szigorú kompozícióját.

Nézzük meg ezután az V. felvonás 6. jelenetét. E monológ a maga elmélkedő jellegével mintegy átmenetet képez a játék cselekményétől a tanulságokat summázó hálaadás és intés felé: megteremti a kapcsolatot Élektra története s a mondakör többi eseménye között, hogy indokolt legyen az epilógusnak az a megállapítása, hogy Isten a bűnösöket „harmadés negyedíziglen megveri”, s ráirányítja figyelmünket egy olyan kérdésre, amelynek a drámabeli egyértelmű megoldását a szerző nem tudja teljesen magáévá tenni, s tanulsága ezért szükségszerűen ki kell, hogy maradjon a játék után való hálaadás és intés Bornemisza számára vitathatatlan erkölcsi igazságokat summázó összefoglalásából. A szerző jól ismeri az Átreidák házának egész tragédiasorozatát, mely nem Agamemnón meggyilkolásával kezdődik, s nem is ér véget azzal, hogy Oresztész bosszút állt apja gyilkosain. A mester a jelenetben elmondja a család szörnyű történetét Tantalus borzalmas lakomájától kezdve. E felsorolás teszi érthetővé Bornemisza témaválasztását is. Az Ördögi kísértetekben megnyilvánuló szinte beteges vonzódás a perverzitás és borzalom iránt, úgy látszik, nem csak egy pillanatnyi lelki válság szülötte. E furcsa, irtózással teli vonzalom, úgy érezzük, állandóan ott lappangott lelkében. Eckhardt Sándor bebizonyította, hogy az Ördögi kísértetek anyagát szinte egész életén keresztül gyűjtötte. Amikor a görög mitológiával ismerkedett, akkor is főként az ilyen jellegű történetek ragadhatták meg.

Az Átreidák mondaköre ilyenféle anyagot minden más forrásnál koncentráltabban tartalmaz: gyermekgyilkosság, kannibalizmus, paráznaság, házasságtörés, férj- és anyagyilkosság egymásból következően és egymást váltogatva. Jobb példát a „diabolus homicida” működésére keresve sem találhatott.

Bornemisza témaválasztására kétségtelenül Tannernek is befolyása volt, de e hatás teljesen összhangban van egyéni beállítottságával. Szophoklész Élektrája, mint látjuk, egy olyan mondakör egy részét mutatja be, amelyik a maga egészében igen közelről érdekelte őt. A bűn és bűnhődés problémája központi kérdés már Szophoklész számára is, s Bornemiszának gondja van rá, hogy még az eredetinél is élesebb megvilágításban kerüljön a magyar olvasó és néző elé. Ezt szolgálják a bemutatkozó monológok, Aegistus sötét alakjának Szophoklésznél részletesebb kidolgozása, Clytemnestra visszataszító jellemvonásainak fokozott hangsúlyozása.

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az Élektra az egyik legkönnyebben krisztianizálható antik tragédia. A pogány isteneknek nincs benne semmiféle szerepük, a rájuk való hivatkozások a kompozíció minden sérelme nélkül elhagyhatók, vagy a keresztényi Isten nevével helyettesíthetők, morális tendenciájának szigorúsága pedig igen közel áll a reformáció erősen ótestamentumi színezetű felfogásához.

E reformátori koncepcióba viszonylag legkevésbé Oresztész alakja illik bele, annak ellenére, hogy a magyar Élektra szerzője a mester mellett talán az ő ajkára adja a legtöbb keresztény, pontosabban reformátori vallásos színezetű frázist. A dráma végéig azt hihetné az olvasó vagy a néző, hogy Oresztész Bornemisza szemében egyértelműen pozitív figura: a Mester jámbor intelmei szerint, imával készül az igazságos bosszú végrehajtására, s Élektra imája kíséri, miközben fegyverét anyjára emeli. De a befejező monológban a Mester már arra céloz, hogy valószínűleg ő se lesz jobb atyáinál, a latin utószó pedig Agamemnón családja történetének összefoglalását a következőkkel fejezi be: „Deinda Orestes filii patricidium exceperunt terribiles furores et exilia, et paternarum regionum vastationes.” Ebben az összefüggésben Oresztész anyagyilkossága az Átreidák bűnsorozatának egy, a megelőzőkhöz hasonló láncszeme, amelyért ugyanúgy meg kell bűnhődnie, mint a többieknek, a fúriák okozta gyötrelmek és országa pusztulása által.

E különös kettősség nemcsak Bornemisza egyéni beállítottságára jellemző. Az Oresztész alakjának kétféle értékelésében megnyilvánuló belső ellentmondást megtaláljuk a magyar reformáció valamennyi Bornemisza által is ismert és nagyrabecsült képviselőjénél. Legradikálisabb mezővárosi reformátoraink morálja is, minden szigorúsága és bátorsága ellenére, alapjában véve passzív színezetű. Az ótestamentumi Istentől küldött szabadítót és bosszúállót majd csak Bocskai alakjában fogják felismerni egyes hajdúprédikátorok. A 16. században még a legmerészebbek is megelégednek a bibliai hangú átkozódással, és az Isten haragjával való fenyegetéssel, de a bűnösökkel való erőszakos leszámolásra egyikük sem buzdít, s míg a Debrecen környéki felkelt parasztok sem nyúlnak addig fegyverhez, amíg saját körükön belül be nem bizonyosodik, hogy egyedül az Isten igéjével nem pusztíthatják el az ellenséget.

Oresztész alakjának megértéséhez kétségtelenül a reformáció ideológiája segítette Bornemiszát. Az Ótestamentumból, s egyes külföldi reformátorok írásaiból egyaránt ismernie kellett a rendkívüli helyzetekben Isten által küldött szabadítókra, bosszúállókra vonatkozó tanítást, s Oresztész ezt a típust képviseli számára a drámában. Ezért fohászkodik így érte Élektra: „Hatalmas Isten, könyörgök teneked, ez mai nap mutasd meg az én arám keze által, hogy te volnál röttenetes bosszúállója az bűnnek, és csak te volnál az tebenned bízóknak kegyelmes szabadítója”.

A Tanner előadásaiban talán reneszánsz zsarnokölőnek értelmezett Oresztész így a 16–17. század vallásos forradalmárainak ótestamentumi vonásait ölti magára a magyar Élektrában, de Bornemisza még így is csak a szophoklészi dráma sodrásában tud azonosulni vele, mihelyt kiemeli az apja haláláért anyagyilkossággal bosszút álló királyfi alakját e kompozícióból, melynek belső logikája éppen Oresztész e tettének pozitív értékelésén alapul, s megpróbálja a mondakör egészének összefüggéseiben szemlélni, el is utasítja magától, híven hazai reformátoraink álláspontjához, akik szintén elutasították, illetve csupán mint elméleti jellegű, a gyakorlatban nem érvényesíthető ószövetségi tanulságot regisztrálták az Istentől küldött szabadítókról szóló tanítást.

Az Élektra-átdolgozás elemzését ezzel le is zárjuk. Nem volt célunk az első magyar tragédia művészi felépítésének minden problémáját megvizsgálnunk, csupán azokat az elemeket igyekeztünk megkeresni benne, amelyek a munkát szerzője egész életművéhez kapcsolják. Megállapításainkat a következőkben summázhatjuk: a Szophoklészt fordító bécsi diák lényegesen közelebb áll a későbbi prédikátorhoz, mint ahogyan azt például Schulek Tibor feltételezte. A magyar Élektrában is megnyilvánuló alapos humanista retorikai műveltség eredményeit bőségesen kamatoztatni fogja a postillák szerzője is, s ami még fontosabb, a prédikátor Bornemiszára jellemző reformátori meggyőződés, szigorú vallásos jellegű morális felfogás rányomja bélyegét erre az első pillantásra világias, humanista jellegűnek látszó művére is. Bornemisza joggal gondolhatott az Élektra-fordításra is, amikor élete végén a Foliopostilla előszavában így emlékezett a Nádasdy Tamás támogatásával folytatott bécsi tanulmányaira: „még az is kezdete volt e féle épületre való munkáim segítségének isteni gondviselésből”. Ugyanakkor e műből is kielemezhetők a szerző tudatának azok a feloldhatatlan belső ellentmondásai, amelyek egész életművét irtózatos feszültséggel telítik. Ezek az ellentmondások elsősorban nem humanista műveltsége és reformátori meggyőződése között tapasztalhatók – ezeket viszonylag könnyen öszsze tudta hangolni, vallásos meggyőződése szolgálatába állítva humanista képzettségét –, hanem a reformátori meggyőződésén belül, illetve egyéni életformája, testi-lelki adottságai és morális vallási meggyőződése között.

Már itt hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az ellentmondások látens módon a magyar reformáció egész ideológiájában adva vannak, lényegében azok a társadalmi és politikai körülmények hozzák létre őket, amelyek között a protestantizmus hazánkban elterjedt, így mindaz, amit Bornemisza extremitásokra hajló szenvedélyes egyénisége napfényre hoz, lényegében nemcsak őrá, hanem az egész irányzatra mélységesen jellemző.

Az Ördögi kísértetek

A magyar reformáció fejlődésének általános problémái. E kérdések alaposabb megértése érdekében egy kissé távolabbról kell kezdeni vizsgálódásainkat. Szemügyre kell vennünk általában a magyar reformáció társadalmi bázisát, s ideológiájának ezáltal meghatározott alapvonásait. Közismert, hogy a magyar nyelvterületen a reformáció csak az 1530-as években kezd nagyobb mértékben terjedni. Ekkorra külföldön a protestantizmuson belül már számos, egymástól elég élesen elkülönülő irányzat figyelhető meg. Ha az egyes, Magyarországon is ható reformációs irányzatok politikai tartalmát vizsgáljuk, úgy azt tapasztaljuk, hogy valamennyien a polgári és feudális törekvések közötti valamiféle kompromisszum talaján állnak. A reformáció plebejus ágát – éppen a magyar hitújítás megindulásával egy időben éri az utolsó nagy vereség, 1535-ben fojtják vérbe a münsteri anabaptista felkelést. E csapást a plebejus reformáció soha többé nem tudja kiheverni. Az anabaptisták ezután magába zárkózó passzív szektává alakulnak, és saját harcos múltjukat is élesen elítélik.

A kibontakozó magyar reformáció tehát forradalmi indításokat külföldről alig kaphatott, s a hazai viszonyok is inkább abban az irányban hatottak, hogy a magyar prédikátorok a magukévá tett polgári jellegű tanok aktív politikai tartalmát minél inkább kiküszöböljék.

Forradalmi helyzet Magyarországon e korban nem tudott kialakulni. Az 1514-es vereség hosszú időre megbénította a parasztságot, s a középkori magyar feudális államszervezet teljes csődje és széthullása oly időpontban következett be, amikor a polgári átalakulásnak még a legminimálisabb feltételei is hiányoztak. Ilyen körülmények között szinte természetes, hogy ha a népi reformációra emlékeztető irányzatok egyszer-kétszer fel is bukkantak Magyarországon, azok mindenkor elszigeteltek maradtak, s irodalmunk fejlődésében semmiféle szerepük nem volt.

A feudális anarchia végzetes következményei a mohácsi vereség, de még inkább Buda eleste után egészen nyilvánvalókká lettek, s már maga a feudális uralkodó osztály is hajlott arra, hogy végzetes következményeit – legalábbis elméletben – felismerje.

Jellemző módon a Mohács után kialakult politikai és katonai helyzet legmélyrehatóbb elemzését, a kor, főként katolikus főpapok által művelt humanista történeti irodalma adja, amit azért kell itt hangsúlyoznunk, mert Nemeskürty könyvében is kísért a reformátorok és a főpapi humanisták valamiféle vulgáris szembeállítása. Természetesen mindaz, amit Oláh Miklósról, Verancsicsról, Forgách Ferencről elmondhatunk, Telegdire már aligha érvényes. Az előbbi típus csak címe szerint pap, igazi funkciójuk diplomáciai, politikai jellegű, s a központi államapparátushoz, a királyi udvarhoz kapcsolódik. Magánéletük természetesen nem mentes a feudális osztály korukban jellemző hibáitól, s többségük egy súlyos politikai tévedésnek is áldozatul esett, amikor az egységes magyar nemzetállam helyreállítását Ferdinándtól várta. Mindezek ellenére lényegesen tisztábban látták a válság okait, mint – Bornemiszát is beleértve – a reformátorok döntő többsége, mivel koncepciójukat nem zavarta a vallás misztikus, irracionális szemlélete, s a kivezető utat egyedül a Mátyás-kori centralizált nemzetállam helyreállításától remélték. Ennek megfelelően irodalmi tevékenységük értéke is igen nagy, annak ellenére, hogy munkásságuk szinte kizárólag latin nyelvű volt. Ne felejtsük el, a humanista latin ebben a korban még a tudomány, s ami még fontosabb, a diplomácia szinte egyedüli nemzetközi nyelve. Írásaik tehát – annak ellenére, hogy azok csak a tanultak viszonylag szűk rétegéhez szóltak – jelentős mértékben hozzájárultak nemzeti tudatunk kiformálódásához, éppen annak formájában is határozottan világi humanista mozzanatait gazdagítva, s hasznosan szolgálták az európai követelmény figyelmének ébrentartását és tájékoztatását a súlyos helyzetben lévő Magyarországról. A Telegdivel megjelenő új főpaptípus, a tridenti zsinat szellemének megfelelően, már elsősorban az egyház érdekeit kívánta szolgálni, s mivel a nemzet döntő többsége időközben protestáns lett, politikai téren az idegen hatalom feltétlen kiszolgálójává vált.

E rövid kitérő után folytassuk tovább a magyar reformáció ideológiájának vizsgálatát. Már Klaniczay rámutatott idézett alapvető cikkében arra, hogy a magyar reformátorok szinte sohasem követelték közvetlenül a feudalizmus megszüntetését. Társadalombírálatuk éle csak a feudális osztály visszaélései, tehát az adott – feudális – törvényeken és szokásjogon túlmenő garázdálkodásai és zsarolásai ellen irányult. A feudális kizsákmányolás ilyenfajta megrendszabályozása azonban – miután a kibontakozott válság már a társadalom egészének pusztulásával fenyegetett – egyre inkább felismerhető érdekévé vált a nemességnek is. Így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a reformáció polgári jellegű tanai igen hamar visszhangra találtak a nemesség körében is, és már a magyar reformáció első periódusának legradikálisabb mezővárosi prédikátorai is nemegyszer élvezték főúri patrónusok támogatását.

Mindez arról tanúskodik, hogy a magyar reformáció polgári osztálybázisát olyan társadalmi rétegek képezték, amelyek az adott korban még nem voltak elég érettek a feudalizmus elleni általános támadásra. A mezővárosok polgáribb jellege szoros összefüggésben van privilegizált, a többi jobbágyközösségtől megkülönböztetett helyzetükkel. Így a mezővárosi polgárság számára különösen a Dózsa-háború keserves tapasztalati után, nem a parasztság egészével való forradalmi összefogás, hanem csak kivételezett helyzetének további megőrzése látszott a járható útnak. Ugyanez még nagyobb mértékben érvényes a városokra, amelyek autonómiáját és monopol helyzetét a gazdasági élet sok területen az addig kialakult feudális törvények még sokkal nagyobb mértékben biztosították. Így polgári reformátoraink a parasztságnak csak oly mértékben lehettek szószólói, amennyiben a megszokott feudális terheknél nagyobb mértékű megterhelése és kifosztása ellen tiltakoztak. (A klasszikus példa: a nemes emberről és az ördögről való fabula. A nemes ember nem azért jut pokolra, mert a szokásos szolgáltatásokra kényszeríti jobbágyait, hanem azért, mert ördögi praktikával annál sokkal többet harácsol tőlük – ugyanez a tanulsága Mátyás király és a kolozsvári bíró történetének. A feleki jobbágyok kötelesek voltak Kolozsváron közmunkákat végezni – a bíró bűne, hogy nemcsak erre, hanem magáncéljaira is igénybe veszi őket!) Mivel a nemesség ilyen „túlkapásai” – az adott korban törvényszerű összefüggésben a feudális árutermelés kibontakozásával – általánosak voltak, a reformáció ideológiája nagy mértékben kifejezte a parasztság érdekeit is, anélkül, hogy ezáltal forradalmi színezetet nyert volna.

Azt sem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy a reformáció elterjedése Magyarországon szoros összefüggésben van a központi államhatalom széthullásával, a feudális anarchiával. Köztudomású, hogy a hitújítást kezdettől fogva országos törvények tiltották. A Mohács utáni évtizedekben azonban a törvényeket a nagy földesurakkal, valamint az egy-egy főnemest megközelítő politikai befolyással és anyagi erővel rendelkező szabad királyi városokkal, illetve városszövetségekkel szemben már nem lehetett végrehajtani. A mezővárosok és még inkább a falvak nyílt állásfoglalása a reformáció mellett – a török uralom alatt álló területektől eltekintve – természetesen csak a földesúr hozzájárulásával volt lehetséges, hiszen egyébként a sokszor katolikus főpapok által képviselt központi hatalomnak a község még a középkori államszervezet teljes széthullása idején sem tudott volna ellenállni. E támogatás fejében a reformátorok ideológiai alapot adtak a nemességnek az egyháziakkal szemben elkövetett hatalmaskodásokhoz, az egyházi birtokok és jövedelmek törvénytelen kisajátításához. Mindez tekintettel a katolikus főpapságnak a központi államapparátusban betöltött fontos politikai funkciójára, valamint az egyházi jövedelmeknek közvetlenül állami célokra fordítására irányuló, az uralkodók felekezeti meggyőződésétől teljesen függetlenül általánosan érvényesülő tendenciára, egyben – a prédikátorok szubjektív szándékai ellenére – a feudális anarchia fokozására vezetett.

A magyar reformáció társadalmi alapjának ezt az összetett, de egész fejlődése során lényegében ugyanazon elemeket magamagában foglaló jellegét a legvilágosabban egyházszervezési gyakorlata fejezi ki.

A 16. század során a magyar protestantizmusban az orthodox lutheranizmustól a legradikálisabb unitarizmusig a legkülönbözőbb dogmatikai nézetek érvényesültek, küzdöttek egymással. A különböző irányzatok egyházi szervezete azonban lényegében mindenütt azonos jellegű maradt. A reformáció minden országban érvényesülő alaptanításaiból következik, hogy a papi rend szakrális jellege megszűnt, vagy legalább is nagymértékben csökkent, s a világiak a középkorinál lényegesen nagyobb befolyást szereztek az egyházi élet irányításában. Az már speciálisan magyar sajátosság, hogy valamennyi irányzat, mihelyt egy kicsit is megszilárdult, gondoskodott az egyházi hierarchia bizonyos mértékű visszaállításáról, az esperesi és szuperintendensi egyházmegyék megszervezéséről, ha ugyan fejlődése már nem kezdettől fogva ilyen keretek között ment végbe. A másik, még fontosabb körülmény, hogy a világiaknak az egyházi életbe való bekapcsolására, a magyar protestantizmus a 16. században sehol nem hozott létre külön demokratikus szerveket. A papválasztás és papmarasztás joga, az egyház anyagi járandóságainak megállapítása, az egyházi élet ellenőrzése, a tévtanítók megbüntetésétől esetleg akár zsinatok összehívásáig s azon való elnöklésig a reformátorok szerint a világi magisztrátust illette, s a társadalom adott világi szervezetét mindenütt változatlanul elfogadták. Ez azt jelenti, hogy az említett jogokat csak a városokban gyakorolták egy polgári közösség választott képviselői (a hitvitázó komédiák, Az igaz papságnak tiköre [Sztárai Mihály] és a Debreceni Disputa [Válaszúti György] ezt ábrázolják!). A mezővárosok esetében, ahol a község világi autonómiája már korlátozott volt, a jogok gyakorlására a polgárságnak már csak olyan mértékben volt módja, amilyen mértékben más területeken is meg tudta őrizni függetlenségét földesuraival szemben, a falvak jobbágy lakossága pedig egyházi téren is földesurának szinte kizárólagos ellenőrzése alatt állott, s ugyanígy a nagyobb, országrésznyi területek érdekeit érintő egyházi ügyekben, zsinati tanácskozásokban is csak a leghatalmasabb földesuraknak, az adott országrész hivatalos világi politikai elöljáróinak volt döntő, a papság állásfoglalásánál is súlyosabb beleszólásuk. A magyar reformáció tehát kísérletet sem tett arra, hogy „az Isten országát köztársasági alapra helyezze” – nyilván azért, mert a világi ország is igen távol állt még a polgári átalakulástól.

Az egyházszervezetre vonatkozó tanításokhoz hasonlóan az ideológia más területein is igen jól kitapinthatók a magyar reformáció polgári osztálybázisa gyenge voltának jelei. Már Klaniczay is joggal hangsúlyozta a reformátorok társadalombírálatának éles volta mellett a jövőre vonatkozó elképzeléseik bizonytalan, csodaváró, passzív és irreális jellegét. De a misztikus, irreális elemek, ha nem is ilyen feltűnő módon, a fennálló társadalmi helyzet megítélésében is érezhetők. A prédikátorok társadalombírálata mindig vallásos-morális jellegű: bűnöket fednek fel, melyeknek többsége az adott korban valóban az uralkodó osztályra jellemző, s elterjedésük oka s egyben következménye a feloldhatatlannak látszó súlyos társadalmi válságnak. A feltárt válságtünetek s az ország tragikus helyzete közötti valóságos összefüggést azonban nem mindig értik. Az ostorozott bűnök nem a történelem, hanem a teológia logikája szerint válnak a nép pusztulásának okává: elképzeléseikben a központi szerep a büntető Istené. Teológiai szemléletük a bűnök rangsorolásában is megnyilvánul. A vallás bármely tételének megsértése Isten haragját vonja maga után, így a társadalmilag és politikailag lényeges és lényegtelen között nem mindig tudnak különbséget tenni. A bálványimádás (katolikus kultusz) istenkáromlás, hitetlenség, paráznaság így kerül az elsők közé az ország romlásának okai között. Energiájuk nem kis részét fecsérlik ártatlan népszokások és szórakozások elleni szélmalomharcra, s a világi kultúra maradandó értékével szemben érzéketlenek maradnak, vagy éppen ellenséges magatartást tanúsítanak.

Szétfeszítené a tanulmány kereteit, ha a magyar reformáció ideológiájának valamennyi belső ellentmondását részletesen elemezni akarnók, csupán azokat szeretnők nyomatékosan hangsúlyozni, amelyek Bornemisza életpályáját is nagy mértékben meghatározták.

A reformáció ideológiája, mint általában minden vallásos ideológia, bár egyes esetekben határozott osztályharcos tartalommal telítődhet, kezdettől fogva magában hordozza az osztályellentétek elleplezésének tendenciáját is. A hitújítók egyik nemcsak Magyarországon sokat hangoztatott dogmatikai alaptétele a „sola fides iustificat” elve, melyből logikusan következik az emberi cselekedetek érdemszerző voltának s az ember szabad akaratának tagadása. E tan jó fegyvernek bizonyult az egyes szakrális cselekményeknek nagy fontosságot tulajdonító katolikus egyház ellen. Ugyanakkor azonban a 16. századi polgárság általános gyengeségét is nagy mértékben kifejezi, s attól a pillanattól kezdve, hogy a reformációhoz a feudális uralkodó osztály egyre nagyobb csoportjai csatlakoztak, az osztályellentétek elleplezésének egyik legfőbb eszközévé vált. A magyar reformátorok számára e szemlélet nem a forradalmi elhivatottság kifejezője volt, hanem éppen a forradalmi megmozdulások elítélésére szolgáltatott ideológiai alapot. Mivel az ember az égi és pokoli hatalmak tehetetlen játékszere, s mennyei boldogsága nem cselekedeteitől, hanem csak passzív hitétől függ, a protestánssá lett főnemes, a prédikátorok személyében azonos hitű jobbágyaival egy táborba került, s cégéres bűneiért is könnyen felmentést kaphatott. Balassa Menyhártnak is az volt a komédia szerint az ő hite, mielőtt elhatározta, hogy újabb politikai kalandja sikeresebb végrehajtása érdekében ismét katolikus lesz, „hogy ha az üdvösségre választatott, mind az világ gonoszságát művelné is, erővel is idvezülhet, és ha az kárhozatra választatott, ha olyan volna, mint Szent Dávid vagy Szent Péter is és Szent Pál, ugyan kárhozni kellene”.

Bornemisza, a prédikátor. Bornemisza Péter életpályája szinte sűrítve tartalmazza a magyar reformáció most felsorolt valamennyi belső ellentmondását. Prédikátori pályafutását Balassa János udvarában kezdi. Helyzete, s ebből következően életformája aligha lehetett más, mint a többi ott szolgáló főúri familiárisé. Galgócra, majd Semptére való meghívásának történetét pontosan nem ismerjük, eltávolítása körülményeiből azonban joggal következtethetünk arra, hogy ez is a földesúr intenciói szerint történt.

Mindaz, amit prédikátori és szuperintendensi minőségben tesz, ha nemcsak szubjektív szándékait, hanem tetteinek objektív körülményeit és kihatását vizsgáljuk, roppant kétértelmű. Egyfelől a katolikus egyház visszaszorításáért küzd, támogatja a nagyszombati polgárok harcát a szabad vallásgyakorlatért, mélyen együttérez a nép szenvedéseivel, s igyekszik azon enyhíteni, jobb belátásra bírva a földesurakat és megszervezve a nem csekély terhet jelentő egyházi tized megtagadását. Merész fellépése azonban lehetetlen lenne főúri patrónusainak támogatása nélkül. Ennek köszönheti, hogy az ellene több ízben megindított hivatalos eljárás 1579-ig semmiféle eredményre nem vezetett. A Balassák, Salmok, Thurzók, Bánffyak hatalma erősebb, mint a központi állami szerveké, s Bornemisza mindaddig, amíg nem kerül főúri patrónusával is nyílt összeütközésbe, nyugodtan dacolhat akár királyi rendeletekkel is.

Hogy Bornemiszának mennyire „életfeltétele” a feudális anarchia, azt a legvilágosabban életének utolsó szakasza mutatja. Az Ördögi kísértetek egyes kitételei miatt felségsértéssel, tehát főbenjáró bűnnel vádolt prédikátor, bécsi fogságából megszökve, előbb Bánffy László, majd Balassa István védelme alá helyezkedik, s főúri pártfogói nemcsak személyes szabadságát tudják biztosítani, de még nyomdája zavartalan működését is, s Bornemisza, anélkül, hogy ezért bántódása történnék, még felségsértő művét is újra nyomtatja s terjeszti.

Ha ebben az összefüggésben vizsgáljuk egyházszervezői tevékenységét, az is elég kétértelművé válik: szuperintendenciájának határai nyilván addig terjednek, ameddig az egymással rokonságban lévő Salm és Thurzó famíliák, s még néhány velük baráti vagy atyafiságos kapcsolatot fenntartó nagyúr latifundiumai.

A Bornemisza által létrehozott protestáns egyházi szervezet tehát egyben patrónusai tartományúri hatalmának további kiterjesztését jelenti, lehetővé téve, hogy birtokaik egyházi téren is függetlenekké váljanak minden külső befolyástól, így a központi hatalom befolyásától is. Nem szorul külön magyarázatra, hogy ugyanebben az irányban hat a püspöki tized földesúri támogatással történő megtagadása is. De itt, Nyugat-Magyarországon a reformátorok tevékenysége még a városokban is a nemesi befolyás útját egyengeti. A katolicizmust támogató királyi hatalom, s az itt székelő főpapsággal szemben Pozsony, Nagyszombat protestáns polgársága a környék protestáns nemességére kénytelen támaszkodni. A nemesség városi ingatlanai, amelyeknek megszüntetése a polgárságnak országszerte elsőrendű érdeke volt, jelentik azt a helyet a városokban, ahol a viszonylag legzavartalanabbul folyhat a protestáns igehirdetés.

A szuperintendens ezért nem valamely város, hanem egy főúri birtokközpont lelkésze, s a polgárság protestáns egyházi életének ellenőrzése így közvetve – s közvetlenül is, amennyiben a tulajdonostól függ, kinek ad szükség esetén menedéket városi házába – a környék főnemességétől függ.

Bornemisza, a könyvkiadó. Ha Bornemisza könyvkiadói tevékenységét vizsgáljuk – ellentétben Nemeskürty véleményével –, annak szoros értelemben vett polgári jellegét is erősen kétségesnek kell látnunk. Nyomdája, egy-két jelentéktelenebb termékétől eltekintve, nem nyomtat mást, mint tulajdonosa vaskos és drága prédikációs köteteit és egyéb, maga szerkesztette vallásos kiadványait. Bornemisza e téren végzett munkáját bajos dolog Heltai mozgékony, sokoldalú könyvkiadói tevékenységével összehasonlítani. Vállalkozása sokkal inkább Nádasdy Sylvester kedvéért felállított újszigeti nyomdájára emlékeztet, s ahhoz hasonlóan az övé sem lehetett jövedelmező. A kiadás költségeit, az előszavak tanúsága szerint, minden esetben a patrónusok adományai biztosították, s valószínűleg csak egy töredékük térült meg a szerző számára, talán még annyi sem, amenynyit e tekintélyes adományokon kívül a sajátjából ráfordított. A patrónusok a rendelkezésre bocsátott összegnek megfelelő értékű könyvet kaptak tőle (vö. Máriássy Pálhoz intézett 1580. február 5-i levele utóiratával), így már eleve nem sok példány maradhatott a saját céljaira, s ezekből is nyilván sokat kellett ingyen elosztogatnia.

Ha ezek után figyelembe vesszük azt, hogy halála után majdnem ötven évvel még mindig több száz példány porosodott örököseinél, nemigen hihetjük, hogy Bornemiszának valamirevaló haszna volt a könyvkiadásból. A munkáját maga sem tekintette üzleti vállalkozásnak. Máriássy Pálhoz írott levelében feljogosítja azt a nála lévő könyvek áron aluli elvesztegetésére is. Az indoklás: „Csak Isten látja, inkább kévánom az hívek épületit az áránál.”

Bornemisza lankadatlan buzgalma s nem csekély szervezőkészsége, amellyel nyomdája üzemben tartásának költségeit kötetről kötetre előteremtette, nagy tiszteletet érdemel, de könyvkiadási módszere ettől függetlenül tipikusan feudális jellegű maradt.

Hasonló tanulságokhoz jutunk, ha egyéni életformáját vizsgáljuk. 16. századi íróink közül talán ő hagyta ránk mindennapi életének legaprólékosabb leírását (Bornemisza 1955, 147). Megtudjuk ebből, hogy Semptén emeletes udvarháza volt, asztalánál az iskolamesteren kívül „udvarló diákok” serege étkezik, a nyomdászok és könyvkötők mellett számos szolga, kocsis, szakács zsüzsög háztartásában, nemesi birtokkal is rendelkezik, hiszen megemlékezik saját jobbágyaival való perpatvaráról. Tekintélyes jómódról tanúskodik a leírás, s a szolgasereg, jobbágyok és udvarló deákok jelenléte erősen feudális színezetet ad a képnek. Bornemisza életformája szuperintendens korában a tekintélyesebb familiáris nemesek, fontosabb hivatalt betöltő földesúri tisztviselők életmódjához áll a legközelebb. Érdemes a tanulságokat művei vizsgálatánál is értékesíteni. Bornemisza teljes emberi és írói egyéniségére nemcsak a Nemeskürty és Klaniczay által talán kissé túlságosan is hangsúlyozott polgári jellegű tendenciák, hanem tevékenységének és életformájának ez a feudális viszonyok által meghatározott aspektusa is szervesen hozzátartozik, életművének izgató belső feszültségét éppen a két tendencia állandóan meglévő dialektikus ellentéte okozza.

Bornemisza korábbi művei. Mielőtt azonban a kérdés vizsgálatát, mely különösen az Ördögi kísértetekkel kapcsolatban lesz igen érdekes, tovább folytatnánk, előbb néhány szót kell ejtenünk prédikátor korában írt műveinek bizonyos formai problémáiról. Bornemisza legterjedelmesebb, s ha nem is a legértékesebb, de irodalmunk fejlődéstörténetében igen fontos szerepet betöltő alkotásai nyilván a posztilláskötetek.

Nemeskürty szerint e hatalmas prédikációgyűjteménynek irodalmi értékét elsősorban a bennük lévő szubjektív kitérések és anekdotikus-novellisztikus elemek biztosítják. Ezekben nyújt véleménye szerint Bornemisza elődeihez képest a legtöbb újat, s ezek kapcsolják be műveit a magyar széppróza fejlődésének fővonalába.

E megállapításokat eleve bizonyos fenntartásokkal kell kezelnünk. Ritkán célravezető terjedelmes művek értékét és fejlődéstörténeti szerepét egész felépítésük, kompozíciójuk vizsgálata helyett bizonyos kiragadott részleteik elemzése alapján megállapítani, még akkor is, ha a szemelvények kiválogatása alapos megfontolás után történt. Bornemisza prédikációi természetük szerint szónoki művek, s retorikus jellegükön az sem változtat, hogy szerzőjük nemcsak élőszóbeli előadásra, hanem olvasmánynak is szánta őket. E szónoki jellegű munkákban a novellisztikus-anekdotikus elemek szereplése sem nem újszerű, sem nem meglepő. A szónok, hogy maradandóbb hatást gyakoroljon hallgatójára, álláspontját szemléltetőbben bizonyíthassa, mindig is kénytelen volt ezzel az eszközzel élni. Nem ismeretlen a fogás a klasszikus ókorban sem, bőven élnek vele a középkor egyházi szónokai is, szerepe természetesen a humanista ékesszólásban sem csökken. A példák anyaga természetesen mindenkor a szónoklat tárgyához, a szónok célkitűzéseihez idomul. Az antik politikai ékesszólás elsősorban történelmi példákra hivatkozik, a középkori egyházi prédikáció a Bibliára és a szentek legendáira. Ha a szónok a hallgatók mindennapos erkölcsi életét akarja befolyásolni, a mindennapi élet jelenségei sem hiányozhatnak a példaanyagból. A humanista képzésben nagy szerepet játszanak a locus communisok, ügyes metaforák, velős mondások, csattanós példák és tanulságos történetek gyűjtése, elsősorban retorikai felhasználásuk céljából, egy-egy ügyesen összeválogatott kész példagyűjtemény nagy népszerűségnek örvend Európa-szerte. A 16. századi ember szemében egyik másik tudomány szinte nem is egyéb, mint ilyen példák halmaza: annak tekintik a történelmet, de még a természettudományi ismeretek jó részét is.

Ismerve Bornemisza alapos humanista képzettségét, semmi csodálkoznivalónk nincs azon, hogy prédikációiban oly nagy szerepe van az ilyen szemléletes elbeszélő elemnek. Mindezek az elemek azonban, az Ördögi kísértetek kivételével, prédikációk meglehetősen fegyelmezett retorikai kompozíciójába illeszkednek. A szónoki kompozícióban természetesen helye van alkalomadtán személyes élmények elbeszélésének is. A példa s a belőle levonható tanulság hitele, hatásossága csak növekszik azáltal, ha a szerző nem hallomásból vagy olvasmányaiból vette, hanem úgy hivatkozhat rá, mint aminek szemtanúja, esetleg cselekvő részese volt. Bornemisza szubjektív élményeket megörökítő kitéréseinek részben ez a retorikai cél a magyarázata, mely teljesen független Augustinus Confessiójának vagy Petrarcának hatásától. (Petrarca közvetlen hatásáról már csak azért sem beszélhetünk, mert nagyon kétséges, hogy annak műveit egyáltalán olvasta-e. Az, hogy Volaterranusnál olvasott Petrarcáról, még egyáltalán nem bizonyíték erre!) Ott, ahol viszont ezek az elemek a retorikai kompozíció által már nem indokolható módon is előtörnek – e helyek kivétel nélkül mind az Ördögi kísértetek alapélményére utalnak –, ez mintegy irodalmi mintaképei és művészi szándéka ellenére történik, egy legyőzhetetlen belső lelki kényszer nyomására. Bornemisza véleményünk szerint prédikációs köteteivel valóban a magyar műpróza fejlődésének fő sodrában áll. A fő fejlődési vonal azonban nem a szépprózai elbeszélés, vagy még kevésbé a regény, hanem a művészi retorika kibontakozása felé mutat a 16. század második és a 17. század első felében, és Pázmány művei után Zrínyi Török áfiumában fogja elérni tetőpontját.

Formai szempontból is külön problémát jelent az Ördögi kísértetek kérdése. A prédikációk szónoki kompozíciójának foszlányai csak itt-ott ismerhetők fel benne. Másfelől emlékeztet a már említett, retorikai segédeszközként használt közhely- és példázatgyűjteményekre (kimutatható forrásainak legnagyobb része is ilyen!), mégsem minősíthető ennek sem.

A magyar reformáció, kivált az 1560-as évektől kezdve, amikor a legjelentősebb mezővárosi területek a török hódoltság, illetve az Erdély és a királyi Magyarország között állandósult háborúk következtében erősen hanyatlásnak indultak, s annak következtében az egymástól elsősorban dogmatikai kérdésekben egyre élesebben elhatárolódó felekezetek mindegyikében erősödött a szorosabb értelemben vett városi polgárság és a nemesség vezető szerepe a félparaszti mezővárosi elemek rovására, igen nagy érdeklődést mutatott az elvont teológiai problémák iránt. Az akkortájt fejlődésnek induló prózai prédikációs irodalom legnagyobb részére ennek megfelelően a teológiai traktátus-irodalom nyomja rá bélyegét. Melius Péter vagy Dávid Ferenc prédikációs kötetei csak címük s néhány egészen külsőleges jellemvonásuk alapján minősíthetők szónoklatgyűjteményeknek, valójában teológiai traktátus- és vitairatsorozatok, megformálásukban a hittudomány követelményei mellett a szónoki ékesszólás művészi szempontjainak csak egészen harmadrangú szerep jut.

Bornemisza posztilláskötetei e téren jelentenek lényeges újítást a magyar reformáció prózai prédikációs irodalmában. Nála a művészi-retorikai megformálás a teológiai traktátus jelleget erősen háttérbe szorítja, bár e nehézkes, tudóskodó formákat neki sem sikerül egyetlen kötetében sem teljességgel mellőznie. Az összefogó retorikai kompozíció széthulltával az Ördögi kísértetekben ezek az elmélkedő-értekező részletek még feltűnőbbekké válnak. Hivatásuk a szerző szándékai szerint az lenne, hogy az elemi erővel áradó példák, bölcs axiómák, fantasztikus és realisztikus históriák tanulságait summázva valamilyen logikai szerkezetet adjanak a műnek. E hivatásukat azonban csak részben tudják teljesíteni. Az elbeszélő, elmélkedő és szónokias elemek kavargását az értekező részletek újabb színfoltjai csak még zsúfoltabbá, áttekinthetetlenebbé teszik.

A kompozíció széthullását maga a szerző is érzi. Az egyik utolsó summázási kísérlet a könyv vége felé a következő igen jellemző címet kapja: Hasznai ez sok öszveelegyedett, jó, gonosz, rút, szép históriáknak.

Schulek Tibor, Eckhardt Sándor és Nemeskürty vizsgálódásai után az Ördögi kísértetek keletkezésének története elég világosan áll előttünk. Ismerjük azokat az életrajzi körülményeket, amelyek között a szerző, mint ahogy maga is több helyütt vallja, e művét szinte akarata ellenére, valami elnyomhatatlan belső lelki kényszer hatására megírta, s ismerjük a könyvet inspiráló olvasmányanyag egy jelentős részét is.

Az Ördögi kísértetek értelmezése. Bornemiszának az Élektra-fordítás mellett kétségkívül az Ördögi kísértetek a legjelentősebb munkája. A mű interpretálásánál figyelmünket elsősorban a megírásra ösztönző belső indítékok megértésére kell fordítanunk, amelyek elemi erejéről a kompozíció már elemzett kuszasága is tanúskodik. E szubjektív tényező, és természetesen az azt meghatározó objektív feltételek feltárása az eddig publikált életrajzi anyag segítségével viszonylag könnyű feladat, s előfeltétele minden további értékelési kísérletnek. Klaniczay és Nemeskürty elsősorban az Ördögi kísértetekben megnyilvánuló társadalombíráló tendenciát hangsúlyozza. E koncepció bizonyos fokig vitatható voltára már Eckhardt Sándor is figyelmeztet a kritikai kiadás jegyzeteiben, amikor megállapítja, hogy a mű anyagának háromötöd része nem is foglalkozik szorosabb értelemben vett társadalombírálattal. Bornemisza szubjektív célja az Ördögi kísértetek megírásával, ha erre vonatkozó nyilatkozatainak hitelt adhatunk, valóban nem a társadalmi visszásságok leleplezése, hanem sokkal inkább saját súlyos lelki válságának megoldása – s egyúttal a hívők erkölcsi oktatása volt. E lelki válság létrejöttében természetesen a kor társadalmi viszonyai is szerepet játszottak, de ezek a tényezők nem közvetlenül, hanem a reformáció bizonyos megoldhatatlan belső ellentmondásokat magukban foglaló vallásos tételeinek mély átélésével tudatosodtak nála.

Az előzőekben röviden foglalkoztunk a magyar reformáció ideológiájának problematikus tételeivel, s utaltunk már arra a kettősségre is, amely Bornemisza polgári alapszínezetű eszméi és célkitűzései, s életformájának és tevékenységének feudális jellege között fennált. Ebben az ellentmondásos szituációban mindaz, amit a reformáció dogmatikája az ember eredendő gyengeségéről, kiszolgáltatottságáról, jó cselekedetekre való képtelenségéről tanít, különös hangsúlyt kap. Bornemisza szerint mindenki bűnös, aki él. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy elég ereje van a helyes cselekedetekre, súlyosan téved, és szükségszerűen még fertelmesebb bűnökbe keveredik a többieknél.

Az Ördögi kísértetek koncepciójának középpontjában az ember tökéletes kiszolgáltatottsága áll a teljesen középkori módon elképzelt, igen gyakran érzéki formában is megjelenő sátánnak. Bornemiszának egy pillanatig sem állt szándékában valamely társadalmi osztály bírálatát adni. Ő az egész emberiség bűnös voltáról beszél. Művében az ördöggel cimboráló fejedelmektől, saját királyától és patrónusaitól kezdve a román kecskepásztorig, mindenki pellengérre kerül. Hogy főnemesekről végeredményben több szó esik, mint a szegény emberek bűneiről, annak oka részben éppen az, hogy Bornemisza az uralkodó osztály életformáját ismeri behatóbban, hiszen maga is azt éli, s el kell hinnünk azt a nyilatkozatát is, hogy jelen emberek, nagy urak, híres tudósok és prédikátorok személy szerinti kipellengérezésében az a cél vezette, „hogy ne vélné valaki, hogy az utálatosságokra a Sátán csak ez világnak a gazzát vinné, hanem meggondolná, hogy ő is ember”.

A feudális életforma és a polgári morál ellentmondása s az ebből fakadó tehetetlenségérzés, mely az érdemszerző cselekedetekre való képtelenség dogmájában nyert kifejezést, többé-kevésbé minden magyar reformátor számára adva volt. Annak a súlyos lelki válságnak, amelyet Bornemisza az Ördögi kísértetek megírásával próbált levezetni, ezen kívül individuális pszichológiai adottságaiban is meg kell, hogy legyen a forrása.

Az eddigi életrajzírók elég nyomatékkal figyelmeztetnek az Ördögi kísértetek írását megelőző időkben Bornemiszát ért családi tragédiára: felesége és gyermekei halálára, amelynek nyomasztó lélektani hatását még az országos pestisjárvány is súlyosbította. Mindezek a tényezők nyilván nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az író amúgy is labilis lelki egyensúlya még inkább felboruljon. E lelki meghasonulás oka azonban már korábban is megvan, s minden jel szerint a szerző szinte betegesen túlfűtött érzéki beállítottságában, illetve abban az ellentmondásban keresendő, mely ezen adottsága és szigorú vallásos-morális elvei között fennáll. Bornemisza, mint a reformátorok általában, a szerelem érzelmét nem ismeri. Számára csak az elemi erejű, szinte leküzdhetetlen nemi ösztön létezik, melynek egyetlen megengedhető levezetési módja Szent Pál tanácsa szerint a házasság. Jellemző, hogy az egyébként önmagáról gyakran oly gátlástalan közvetlenséggel nyilatkozó író feleségeiről alig mond valamit. Forró vérének féken tartása nyilván házasságai idején is nehéz feladat volt számára. A paráznaság bűnének következményei már az Élektra írásakor is élénken foglalkoztathatták. Aegistus és Clytemnestra bűneinek sorozata házasságtöréssel kezdődik, s ezt az elő- és utószavakban különös nyomatékkal hangsúlyozza. A szerző felfokozott érzékiségének nyomai még Élektra alakjának megformálásán is érezhetők. Élektra magatartásának motiválásánál Bornemisza átdolgozásában lényegesen nagyobb szerepet játszik az a mozzanat, hogy nem mehet férjhez, mint az eredetiben. „Melius est nunbere quam uri” − mondta Szent Pál. Élektra lángoló türelmetlenségét, amellyel Oresztészt várja, s mikor azt hiszi, hogy az meghalt, esztelen vakmerőséggel maga akar vállalkozni a bosszúállásra, ez az ustio is fűti.

De térjünk vissza az Ördögi kísértetekhez. Hogy mennyire a szexuális ösztön elfojtása, illetve törvényes keretek között tartása a legfontosabb személyes probléma Bornemisza számára, azt már maguk a mennyiségi arányok is mutatják. E műben a Dekalógus összes többi kilenc parancsolata ellen elkövetett vétkekről együtt nem esik annyi szó, mint a „ne paráználkodj” meg nem tartásáról, s Telegdi nem ok nélkül nevezhette Bornemisza e könyvét „Ars Amandinak”.

Társadalombírálat-e az Ördögi kísértetek? Az objektív eredményt tekintve kétségkívül az is, mert a különböző szexuális perverzitásokat is az adott konkrét társadalmi feltételek között élő emberek követik el, s a feudális társadalom általános válsága a nemi erkölcsök megbomlásában is kifejezésre jut.

Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Bornemisza vallásosmorális alaptendenciája a társadalombírálat élét nagy mértékben csökkenti, hiszen a felfogás szerint mindenki ki van szolgáltatva az ördögnek, s az ember, legyen úr, polgár, paraszt, katona vagy prédikátor, vezessék bár a legjobb, legtisztább szándékok, égi és földi üdvösségét sohasem köszönheti saját helyes cselekedetének, hanem csak Isten irgalmasságának.

A kortársak nyilván nem is ezen az akaratlanul is érvényesülő társadalombíráló tendencián botránkoztak meg, hanem azon a nyílt szókimondáson, amellyel Bornemisza a különböző szexuális aberrációkról írt, s hatalmas kortársainak nevét is tollára vette.

Az Ördögi kísértetek szerzőjére zúduló támadásokban nyilván jó része volt a szemforgató képmutatásnak, a személyes sértettségnek és a reakciós politikai érdekeknek is. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Bornemisza e művével éppen a reformáció ügyének igen rossz szolgálatot tett. Telegditől Pázmányig minden katolikus hitvitázó bőséges példatárat kapott a könyvvel a protestáns prédikátorok bűneinek illusztrálására, s az a blaszfém mód, ahogy Balassi Bálint komédiája előszavában az Ördögi kísértetekre hivatkozik, azt bizonyítja, hogy a vallásilag kevésbé elfogult kortársak is inkább a szerző szándékaival ellenkező tanulságok kedvéért forgatták.

Tanulmányunk megírása során az a cél vezetett, hogy figyelembe véve Nemeskürty könyvének eredményeit, mindenekelőtt Bornemisza két legfontosabb művének megértéséhez adjunk új szempontokat.

Így figyelmünket főként az Élektra-fordítás és az Ördögi kísértetek interpretálásának problémáira fordítottuk. Az Élektra-átdolgozás elemzésénél elsősorban azokat a mozzanatokat kísértük figyelemmel, amelyek Bornemisza e munkáját életműve egészéhez kapcsolják. Tanulmányunk második részében vizsgálódásaink előterébe szükségszerűen a magyar reformáció fejlődésének bizonyos általános problémái kerültek, mivel az Ördögi kísértetek értékelésének legvitathatóbb pontjai éppen ezekkel állnak szoros kapcsolatban.

Teljességre sehol nem törekedtünk, hanem inkább arra, hogy a vitatható és vitatandó problémákra minél nyomatékosabban felhívjuk a figyelmet.

A 16. század vallásos mozgalmainak, s ezek irodalmának a valóság dialektikájának megfelelő, sokoldalú marxista értékelése annyira bonyolult feladat, hogy igazságtalanság lenne az eddig megjelent viszonylag kis számú úttörő munkától minden kérdés végleges megoldását követelnünk. Cikkünknek Nemeskürtyvel, illetve Klaniczayval vitázó részében éppen e kérdések lezáratlan voltát igyekeztünk hangsúlyozni. Hogy az általunk felvetett újabb szempontok mennyivel visznek közelebb az adott kérdéscsoport végleges megoldásához, azt természetesen a további kutatások eredményei fogják majd eldönteni.

Hivatkozások

Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek. Kiad. Eckhardt Sándor. Budapest, 1955.

Borzsák István: Az antikvitás reneszánsz kori képe. Bornemisza-tanulmányok. Budapest, 1960.

Klaniczay Tibor: A magyar reformáció irodalma. Irodalomtörténeti Közlemények, 61 (1957).

Klaniczay Tibor: A régi magyar irodalom, I−II. A Bölcsészettudományi Kar jegyzetei. Budapest, 1955.

Nemeskürty István: Bornemisza Péter, az ember és az író. Budapest, 1959.

Pirnát Antal, A keletközép-európai reformáció fejődésének vázlata az 1570-es évek elejéig, in Irodalom és ideológia a 16−17. században. Szerk. Varjas Béla. Budapest, 1987.

Pirnát Antal, Borzsák István: Az antikvitás XVI. századi képe. (Bornemisza-tanulmányok) Bp. 1960. Akadémiai K. 558 l. Irodalomtörténeti Közlemények, 65 [1961].