Ács Pál

„Hegedűsök, néktek szólok…”
Hegedűs Márton éneke (1580) – folklór vagy paródia?

Megjelent: Á. P., „Az idő ósága”: Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Bp., Osiris/2000, 2001 131–141.

Az hegedűsökről

Hegedűsök, néktek szólok, meghallgassátok,
Mert hegedűs én is vagyok, azt jól tudjátok,
De hogy én nem jámbor vagyok, azt is tudjátok.

Ez világon, ahol vagyon egy jó hegedűs,
Én is vagyok űmellette másodhegedűs,
Azt jól tudja minden ember, az ki hegedűs.

Gyermekségemtől fogva ez volt a kenyerem,
Ezzel éltem én nagy sokat, semmit gyűjtöttem,
Sőt, minden sok marháimat én elköltöttem.

Erről menden sommát vehet, jövedelemnek,
Két ekének nincsen haszna, mint hegedűnek,
De látatja annyi s nincsen, mint egy csépésnek.

Derekamat ki tekinti, mint akasztottnak,
Az fejemet ki tekinti, mondhat Borzasnak,
Az lábomot ki tekinti, mondhat Csatosnak.

Ez világon ahol vagyon egy jó tíkozló,
Én is vagyok őmellette egy jó tíkozló,
Azt jól tudja minden ember, az ki tíkozló.

Vagyon nekem két tolvajom, az torkom, hasam,
Ezek fosztnak, hogy magamat ne ruházhassam,
Ezek vesztnek, hogy magamot ne jobbíthassam.

Soha semmit gyermekemre én nem gondolok,
Ez világon csak vándorlok, ahol szolgálok,
Kecskemódra gyakran ganéjt tej után adok.

Morgó könyvet előrántok, mert Márton vagyok,
Az gazdával legelőször oly igen morgok,
Vendégével öszveveszek, ebül szolgálok.

Az lábomon nem állhatok, ha én köppentek,
Szemeimmel nem nézhetek, hanem pillogok,
Az nyelvemmel nem szólhatok, csak vesztegetek.

Részegesnek nem mondhattok, mert nem okádok,
De másnapon mind napestig csak kovácsolok,
Kit azután én nagy sokszor ebül megbánok.

Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom,
Hogyha jót mond, én azt soha meg nem fogadom,
Az ki tanít és pirongat, oly igen bánom.

Oh, nagy Isten, miért tartasz ilyen nagy latrot?
Tudom, azért, mert azt várod, hogy megtanítsad,
Csak heában beszédedet énreám költesz.

Nincs ez földön, sem az égen oly prédikátor,
Ki énbennem jót tehessen, ám szóljon bátor,
Tudom, azzal az sem gondol, ki ilyen lator.

Küzdelem a „trágár éneklések” ellen

A 16–17. század fordulójától egyre fokozódó protestáns felekezeti szigor a mindennapi élet, a kultúra és az irodalom számos területén éreztette hatását. Az ekkortájt működő prédikátorok már nemcsak a részegséget, a táncot és a szereleménekeket kárhoztatták. Nem értették s nem is tűrték többé azokat az „illetlen” tréfákat sem, melyekkel a pár évtizeddel korábbi protestáns írók még oly szívesen fűszerezték alkotásaikat. „Két pap urat esmertem, egész ebéldöket csak mind lator, undok, trágár beszédekkel végezték” – írja Sóvári Sós Kristóf egyik prédikációjában (Bártfa, 1601. – RMNy II, 873). A prédikátorok a virágénekekkel együtt legszívesebben a mulatónótákat is betiltották volna. (Takáts 1961 302–316; Turóczi-Trostler 1961, 167–172; Horváth I. 1982, 243–246; vö. Wagner 1997. – A könyv a tánc ellen írott traktátusok bibliográfiáját is tartalmazza.) Száműzni igyekeztek köreikből minden „trágár beszédekkel rakva való énekléseket…, ami neműk szoktak forogni az részegesek szájokban, mint Hegedűsek, néktek szóllok, meghallgassátok, Az szerelmet ki nem tudja, Az olasz leányról és többek effélék” – folytatja dörgedelmeit más helyütt Sóvári Sós Kristóf. (Sóvári Sós 1597, 469. – RMNy I, 828; idézi Stoll Béla, RMKT XVII, 3, 564. és Húbert 1979, 397.) A számára egyformán felháborító három ének közül, sajnos, csak az egyiket ismerjük: az elsőként említett hegedűs éneket – ez a vers jelen vizsgálódásunk tárgya (RMKT XVI, 11, 369–370, 506–510). A másik kettőről joggal feltehető, hogy a „lator” virágénekek műfajába tartoztak, s ugyancsak különbözhettek a hegedűsökhöz címzett tréfás nótától – kétségtelen persze, hogy megfelelő morális magaslatról szemlélve mindhárom alkotás „ganéjnak” minősülhetett.

Ám lehetséges az is, hogy Sóvári Sós Kristóf nyitott kapukat döngetett. Talán nem értette vagy inkább nem állt szándékában megérteni a megbélyegzett hegedűs ének valódi mondandóját, amely – figyelmesen olvasva – nem is ellenkezik a tánc és a muzsika ellen hadakozó papok kívánalmaival, annál is inkább, mert a vers szerzője gyaníthatóan maga is protestáns prédikátor volt.

Ki volt tehát Hegedűs Márton? Megtudhatunk-e róla egyáltalán valamit?

Mielőtt azonban a vers akrosztichonjában önmagát Hegedűs Mártonnak nevező szerzőről szót ejtenénk, előbb a hegedűs ének műfaját próbáljuk körülhatárolni, s bemutatjuk a hegedűsöknek nevezett mulattatók rétegét (rétegeit).

A hegedűs ének műfaja

Ez a műfaj a házasénekekhez és az asszonycsúfolókhoz hasonlóan a középkori vágáns költészet magyar származéka (Gerézdi 1968, 446), ám ezeknél is közelebb áll a szájról szájra terjedő, írástudatlan kultúrához (Stoll 1962). A „hegedűs ének” mint műfajmegnevezés a múlt században keletkezett: Thaly Kálmántól származik (Thaly 1864, 47). Meglehetősen szubjektív s némiképp anakronisztikus kategória tehát ez, érthető, hogy a műfajra utaló jegyeket sem lehet egyértelműen meghatározni. Általában az énekek vágáns metruma és vágáns „karaktere” lehet irányadó.

Csáktornyai Mátyás Gróbiánja (Csáktornyai 1999 – RPHA № 690) Hegedűs Márton énekét választja nótajelzésül. Közös dallamuk Tinódi Sebestyén Sokféle részögösökről című versének melódiája volt, mint ezt Csomasz Tóth Kálmán kimutatta (RMDT I, 625). Versformája a Sokszor kértem én az Istent… kezdetű házasénekkel (RPHA № 1291) is összekapcsolja Hegedűs Márton versét, a versmérték tehát valóban utal a műfajra is. A vágáns szöveghez vágáns dallam és metrum társul. A Kecskemét is kiállítja… típusú verbunkosokban továbbélő dallam vágáns eredete régóta ismeretes (Szabolcsi 1959, 51–66).

Rendkívül ritka versfajta a hegedűs ének, a 16. századi magyar versek Horváth Iván által szerkesztett számítógépes repertóriuma mindössze hat ilyen („de caractère jongleur”) műfajú éneket ismer (az RPHA-ban a műfaj kódszáma 87): azt a három verset, melyet már Szilády Áron is hegedűs éneknek nevezett 1882-ben írt tanulmányában (Szilády 1882, 29–40), vagyis Hegedűs Márton és Moldovai Mihály (RMKT XVI, 11, 371–378, 511–513) verseit, a Hozd el, gazda, hozd el az Szerémnek borát kezdetű töredéket (RPHA № 553), az Az kik mostan nagy szeretetben kezdetű mulatozásról elmélkedő éneket (RPHA № 76), valamint Tinódi Sebestyén Az udvarbírákról és kulcsárokról (RPHA № 1333) szóló feddőzését.

A repertórium – úgy tűnik – olykor zavarban van a hegedűs énekek műfajának meghatározásakor: jelzi például Tinódi ez utóbbi versének kettős műfaji karakterét, és a szatirikus énekek közé is besorolja (az RPHA-ban a műfaj kódszáma: 88), ám a másik – igencsak „de caractère jongleur” – Tinódi-verset, a Sokféle részögösről címűt (RPHA № 1267) innen elhagyja, s csupán a szatirikus énekek közt említi. A Szendrői hegedűs éneket (RPHA № 1318) – a műfaj egyik legkarakterisztikusabb darabját – egyházi jellegű bibliai históriának tartja, a Pajkos éneket (Stoll 1984, 7–9) pedig fel sem veszi, vélhetően azért, mert a 17. században jegyezték le.

Nem könnyű tehát műfajokba sorolni még e kis számú hegedűs éneket sem, annál is inkább, mivel szerzőik, a hegedűsök sem voltak egyformák: a mulattatók, énekmondók rétegei közt szembeötlő különbségek mutatkoztak.

A hegedűsök

A romantikus irodalomtörténet-írás az Anonymus emlegette ősmagyar regösök és az Árpád-kori igricek kései utódait, egy hol üldözött, hol kiváltságokkal bíró „külön dalnoki rend” képviselőit látta bennük. (Toldy 1867, 31, 55; Sebestyén 1902, 116–151; Sebestyén 1904, 109–196; az igricekről lásd Pais 1953; a Szent István által létrehozott joculator-telepekről Györffy 1977, 363–364; Kurcz 1988, 235–243; vö. Burke 1991, 114–125.) Akár így volt, akár nem, annyi bizonyos, hogy a 16. század hegedűsei már semmilyen kiváltsággal nem rendelkeztek, s különösebb társadalmi megbecsülésnek sem örvendhettek. Heltai Gáspár Chronicája egy kalap alá veszi a „csúfokat, táncolókat, mindenféle síposokat, lantosokat, hegedősöket” (Heltai 1973, 167^v), s ahol Bonfini histrionest (értsd: színészek, mutatványosok) ír, ott Heltai hegedősöket fordít (RMDE I, 63, 72, 124, 151, 146).

Azt sem könnyű eldönteni, hogy mikor mely hangszereket nevezték hegedűnek. Kezdetben egyáltalán nem vonós, hanem pengetős hangszert jelölt ez a szó, alkalomadtán fúvós hangszert is érthettek rajta (TESz II, 82). A 15–17. századi külföldi forrásokból is ismert ún. „magyar” hegedűt (magyar módra készült violát) nem „vonták”, hanem „verték”. (Király 1995, 47. – A hegedűtartás módozatairól a folklórban lásd Tari 1977, 293–314.)

Még sincs teljesen igaza Dézsi Lajosnak, amikor azt állítja, hogy „a hegedűsök hangszere a citera volt” (Dézsi 1912 56). A 16–17. századi Magyarországon a hegedűsök közt egyre inkább a vonós zeneszerszám volt elterjedőben. Lakodalmakban, sokadalmakban fellépő hegedűseink ekkoriban már a hegedűt nem „verték”, hanem „vonták”, ill. „rángatták”: „Engedjünk már utat az hegedűsnek, / Hadd vonjon szép nótát az násznépnek” – olvassuk egy 1636-ban írt házasénekben (RMKT XVII, 3, 69), Ilosvai Selymes Péter úgy véli, hogy a bortól a hegedűs „vígabban ránthatja az nótáját” (RMKT XVI, 4, 338), s maga Tinódi Sebestyén is úgy írja le a „rác módba” legjobban játszó Kármán Demetert, a lippai Ulumán bég hegedűsét, mint aki „az ő hegedőjét főhajtván rángatja”. (Erdéli história, 1149. sor, in Tinódi 1984, 138. – Kármán Demeterről lásd

Dézsi

1912, 61–62.) A hegedűs szó tehát vonós vagy pengetős hangszeren játszó hivatásos énekmondót jelentett.

A 16. század népi „vígságtevői” (Tinódi) közül fokozatosan emelkedett ki az a csoport, amely a szájhagyományozó irodalmi közlésformáktól az írásbeliség felé fordult. Tinódi és Ilosvai énekeiben az orális költészet poétikai eszközei és maga a hegedűs-magatartásforma gyakran ironikus formában jelentkeznek. Ezek a versszerzők egyre gyakrabban különböztették meg magukat a közönséges mulattatóktól, akiknek „csúfságát az asztalnál sokan nevetik”. Ha ezek a „csúfok” (más néven trágárok) lépnek elő, mondja Tinódi, „nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni, / Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni”, mert „az csélcsapás többet használ az vitézségnél”. (Tinódi Sebestyén, Sokféle részögösről, 85–91. sor, in Tinódi 1984, 432; vö. Schulek 1939, 321–324; Benedek 1988, 23.) Dézsi Lajos szerint a Tinódi-féle képzettebb énekmondók egyre inkább szerették magukat lantosoknak nevezni, míg az általuk lenézett mulattatók megmaradtak kocsmai énekeseknek: hegedűsöknek – valójában ez a megkülönböztetés a kor nyelvében nem mutatható ki. Felváltva használják a hegedűs és a lantos szavakat (Dézsi 1912, 58; Réthey Prikkel 1917; Dézsi 1927, 281; Klaniczay 1961, 62; Varjas 1982, 125 skk.).

Hegedűs Márton énekében az az életmód, magatartásforma és stílus jelenik meg, amit Tinódi megvetően kigúnyol: a szájról szájra adott, írástudatlan kultúra – legalábbis annak megközelítően pontos mása. Nem meglepő, hogy Sóvári Sós Kristófhoz hasonlóan az irodalomtörténet-írás is hamisítatlan, eredeti „trágár éneklés”-ként értelmezte ezt a verset.

Kétségtelen hitelű 16. századi „népdalt” azonban nem ismerünk, nem ismerhetünk. Amit látunk, olvasunk belőlük, mindaz az írásbeliség – következésképp az imitáció és adaptáció – torzító tükrében jelenik meg. A Pajkos ének áll legközelebb az „autentikus” népi kultúrához, de – miként Stoll Béla kimutatta – még ez a szóbeliség szintjét leginkább megközelítő alkotás is tartalmaz parodizáló elemeket, s magán viseli egy hivatásos énekmondó szerkesztői tevékenységének nyomait (Stoll 1962, 191–192). A legsikerültebb hegedűs éneket költő Moldovai Mihály vándorénekes verseit egy művelt humanista jegyezte be könyvének hátlapjára (RMKT XVI, 11, 511). Moldovai Mihály fejlett költői öntudattal, öniróniával és némi műveltséggel is rendelkezett, versében latin szó is feltűnik (RMKT XVI, 11, 513). Hegedűs Márton éneke pedig nyomtatásban is megjelent egy protestáns költő históriás énekének függelékeként (RMKT XVI, 11, 506). Mindez arra ösztönöz, hogy nagy figyelmet fordítsunk Hegedűs Márton énekének parodizáló elemeire.

A vers szerzője: „Hegedűs Márton”

A verset felfedezője, Szabó Károly Tinódinak tulajdonította, ám a szöveget közzétevő Szilády Áron (Szilády 1882, 29–30) meglátta az akrosztichonba írt nevet: HEGEDEVS MARTON. A kutatás azóta a csekély számú, névről is ismert 16. századi népi énekmondók közé sorolja őt (Dézsi 1912, 58–60; Horváth J. 1957, 216; A magyar… 1964, 410; Klaniczay 1961, 104; Stoll 1962, 184, 191–192; ÚMIL II, 781; Magyarország zenetörténete 1990, 242; Király 1995, 202).

Látszólag teljesen szokványos név ez. A Hegedűs éppúgy foglalkozásnévből vált vezetéknévvé, mint a Csúfos, a Pakocsás, a Regös vagy a Trufás nevek (Kázmér 1993, 490). Többen megállapították már, hogy a régiségben nagyon elterjedt vezetéknév volt a Hegedűs (Klaniczay 1961, 104; Zolnay 1977, 302–303), népszerűségben a Kováccsal vetekedett (Kázmér 1993, 465–466). Kázmér Miklós családnévszótára több száz Hegedűs vezetéknevű egyént sorol fel a 14–17. századból.

A Márton keresztnév is gyakori, a 16. században mégis csak elvétve találunk Hegedűs Márton nevű egyént. (A Kázmér Mikós által feldolgozott névanyagban csak 15. és 18. századi említésekből ismert Hegedűs Mártonokat találunk. Az 1544-es laskói török adólajstromban [defterben] szintén olvasható egy bizonyos Hegedűs Márton neve a város „szegény [adó nem fizető] lakosai” között, lásd RMKT XVI, 5, 300.) Talán ez nem véletlen. Elképzelhető, hogy a vezetéknév és a keresztnév együtt csúfnevet alkotott, s a jött-ment egyszeri hegedűs kigúnyolására szolgált. Nem volt ritka az ilyenforma gúnynév. „Hermán uram”-nak titulálták a fösvény szász polgárt (Horváth J. 1957, 440, 515–516), a Balázs keresztnév együgyű fajankót jelentett Itáliában és Magyarországon egyaránt (Király 1980, 175; Kardos 1955, 132), Szabó Sárának pedig köztudomásúan a kurvákat „becézték” (RMKT XVII, 3, № 119; Stoll 1984, 161, 201).

Hasonló gúnynév lehetett a Hegedűs Márton is – Szent Márton ugyanis a hegedűsök védőszentje volt.

Toscanában, Lucca városának Szent Márton-templomában van a híres Volto Santo nevű csodatevő feszület (Belting 2000, 319–320, 180. kép), melyhez számos legenda fűződik. Az egyik egy öregségére nyomorúságra jutott hegedűsről szól, aki az aranybrokát ruhába-cipőbe öltöztetett szobor előtt muzsikált, így könyörgött segítségért. A szobor ekkor fél pár arannyal átszőtt cipőjét vetette oda a hegedűsnek. Az öreget a templomajtóban elfogták, és lopásért halálra ítélték. Kivégzése közben azonban csoda történt: a hóhér karja megmerevedett.

Ezt a vándorlegendát a középkori Magyarországon is ismerték, s Csetnek, Keszthely és Pannonhalma gótikus templomainak freskóin ábrázolták is (Éber 1918, 86; Prokopp 1980, 367–385, 9. kép; Togner 1989, 44, 186–188; Mons sacer… 1996, kat. sz. II. 29.). A magyar hagyomány a csodát közvetlenül Szent Márton alakjához kapcsolta, mivel a luccai Volto Santóról nálunk nem sokat tudtak (Bálint 1977, 68–69, 462–463, 514).

Feltehetőleg ez a magyarázata annak, hogy a hegedűsöket a mulatónótákban „Marcinak” gúnyolták: „Húzd meg, Marci, a nótát, / Ne kíméljed a húrját, / Megadom az árát” (Stoll 1984, 69).

A vers szövege szinte sugallja a Márton név képletes értelmezését: „Morgó könyvet¹ előrántok, mert Márton vagyok” – így förmed rá a hegedűs a védtelen házigazdára. A Márton szót a nyomtatványban egykorú kéz aláhúzta, s a lap szélén megjegyezte: „a Mártonok mind ilyenek”.

Egyszersmind Márton-napi felköszöntő is lehetett ez az ének, hiszen Márton napja (november 11.) országszerte az újbor ünnepe volt. A Márton-napi borkóstolók alkalmával a borosgazdák Mártont dicsérve ízlelgették az újbort, s Márton-poharat köszöntöttek egymásra. „A bornak Szent Márton a bírája” – ez a mondás járta (Bálint 1977, 469).

Klaniczay Tibor és Stoll Béla a Pajkos énekről szóló tanulmányaikban felfigyeltek a hegedűsénekek vissza-visszatérő motívumára: a hegedűs ironizálására saját részegsége felett (Klaniczay 1961, 62; Stoll 1962, 184). Magán a Pajkos éneken kívül Hegedűs Márton versét, Moldovai Mihály énekét, Tinódi Az udvarbírákról és a kulcsárokról című versezetét, a Szendrői hegedűs éneket, ill. az A mezőre kimenék kezdetű éneket (RMKT XVII, 3, № 120) mint a Vásárhelyi daloskönyv egyik darabját említik.

Ezúttal azonban a hegedűs énekekben megnyilatkozó iróniát nem szükséges öniróniaként értelmeznünk. Inkább – mint Tinódinál szokás – a tanult deák énekes csúfolkodása ez tudatlan, csavargó, „csúf”, „csélcsap” társán. Könnyen lehet, hogy a HEGEDEVS MARTON nevet tartalmazó tréfás akrosztichon mögött valamelyik protestáns versszerző rejtőzködik, s ez a költemény nem más, mint a „hiteles” hegedűs énekek paródiája a jól ismert cantio de ebrietate (Stoll 194, 63) műfajában.

A vers utolsó előtti versszakának didaktikus, protestáns hangvétele már Szilády Áronban is gyanút keltett, s a 13. strófa utolsó két soráról megjegyezte, „aligha így volt meg az eredetiben” (Szilády 1882, 40). Tegyük fel, hogy ez így igaz, s az történt, hogy az eredetileg nyersebb és szókimondóbb szövegezésű verset a protestáns lelkészek ízlése szerint átdolgozták. Ez esetben átdolgozást sejthetnénk a prédikátorokat emlegető utolsó szakasz első sorában („Nincs ez földön, sem az égen oly prédikátor”), valamint 12. strófa harmadik sorában is: „Az ki tanít és pirongat, oly igen bánom.” Sőt, voltaképpen az egész költemény értelmezhető a bűnök és a bűnbe vivő emberi szokások jól ismert, protestáns ostorozásaként is: előbb a tékozlást-pazarlást, aztán a torkosságot, később a haragot, s végül a részegséget kárhoztatja a szerző.

Természetes, hogy a „trágár” hegedűsök haszontalan, léha életmódját a Tinódi-féle előkelőbb lantosok is kigúnyolták, ám nem tagadható, hogy a pazarlás megfeddése a moralizáló protestáns irodalom egyik visszatérő témája.

Említettük már, hogy az énekmondók részegsége feletti ironizálás valamennyi hegedűs énekben fellelhető, mégis vitathatatlan, hogy mindez egybecseng a „részegség és a tobzódás” elleni protestáns feddőzésekkel.

A vers 12. strófájában mindezeket betetőző „hamis gyónás” természetesen a vágáns költészet elmaradhatatlan motívuma, és az Archipoeta (1140–1165) híres Gyónására vezethető vissza,² ám ezúttal protestáns színezetet ad neki közvetlen szövegkörnyezete: „Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom, / Hogyha jót mond, én azt soha meg nem fogadom, / Az ki tanít és pirongat, oly igen bánom.”

Feltevésünket az is alátámaszthatja, hogy ez a hegedűs ének egy protestáns versszerző, Valkai András históriás énekének függelékeként jelent meg – mintegy kitöltendő a nyomtatvány végén maradó üres helyet (RMKT XVI, 9, 543). De mégsem képez teljesen idegen testet ebben a könyvecskében. A Tinódi modorában alkotó versszerzők – vagy a műveiket kiadó nyomdászok – gyakran csempésztek hegedűs énekbe illő, jóízű kiszólásokat szent témákról szóló énekek szövege közé. Mindezt a hallgatóság szórakoztatásáért tették, mintegy felrázták őket, ha netán elaludtak. Ilosvai Selymes Péternek a Septuaginta keletkezését elbeszélő históriáját ilyen vendégszövegek tarkítják: „Minem megfogy hordótok egy kevéssel?” vagy „Ám az lantost tolják ki bár a házból” stb. (RMKT XVI, 4, 332–338). Ugyanilyen megfontolásból helyezte Tinódi Az udvarbírákról és a kulcsárokról írt tréfás versét Krónikájának végére, „mintegy epilógusként”, miként erre Bóta László rámutatott (Tinódi 1959, 18). Decsi Gáspár tolnai prédikátor Dávid és Bethsabé című bibliai históriájának első részét szintén a hegedűsök modorában zárja: „Mint Dávid példájából / Majd megtanulhatnátok, és ti megérthetnétek, / Hogyha innom adnátok.” (RMKT XVI, 11, 53).

A hasonló példák hosszan sorolhatók. A „Hegedűs Márton” énekét elítélő Sóvári Sós Kristóf „modernebb” ízlését a magasztos, vallásos tartalmú szövegekhez illesztett „illetlen” toldalékok is bánthatták. (Ezekre vonatkozóan lásd RMKT XVI, 11, 475, 499–500.) Ha feltevésünk igaznak bizonyulna, és bebizonyosodna, hogy „Hegedűs Márton” éneke is ezekhez hasonló vendégszöveg, akkor szegényebbek lennénk egy „hiteles” 16. századi hegedűs énekkel, de gazdagabbak egy jól sikerült paródiával.

Hivatkozások

A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Bp., 1964 (A magyar irodalom története, 1. Szerk.: Sőtér István).

Balassi Bálint versei. Kiad.: Kőszeghy Péter és Szentmártoni Szabó Géza. Bp., 1993 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 4).

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából, I–II. Bp., 1977.

Bayer, Hans: Gottfried von Strassburg und der „Archipoeta”: literarische Masken einen Ehr- und Nahmenlosen. Hildesheim, 1996.

Belting, Hans: Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Ford.: Schulz Katalin és Sajó Tamás. Bp., 2000.

Benedek Katalin: A prédikációs exemplum a régi magyar irodalomban, in A magyar népmesék trufa- és anekdotakatalógusa (AaTh 1430–1639*). Kiad. Vehmas Marja és Benedek Katalin. Bp., 1988 (Magyar népmesekatalógus, 7/b).

Bónis György: Középkori jogunk elemei. Bp., 1972.

Burke, Peter: A népi kultúra a kora újkori Európában. Ford. Bérczes Tibor. Bp., 1991.

Csáktornyai Mátyás: Gróbián. Kiad. Kőszeghy Péter. Bp., 1999 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 9).

Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szakirodalom. Bp., 1927.

Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén (1505?–1556). Bp., 1912.

Éber László: Volto Santo-kép a csetneki evangélikus templomban, in Forster Gyula: Magyarország műemlékei, IV. Bp., 1918.

Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok Bp., 1968.

Györffy György: Szent István király és műve. Bp., 1977.

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. Kolozsvár, 1575. Fakszimile kiadás. Szerk.: Varjas Béla. Kísérő tanulmány: Kulcsár Péter. Bp., 1973 (BHA, 8).

Horváth Iván: Balassi költészete történeti-poétikai megközelítésben. Bp., 1982.

Horváth János: A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete. Bp., 1957².

Húbert Ildikó: Sóvári Soós Kristóf ismeretlen nyilatkozatai a virágénekről. ItK, 1979.

Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései. FK, 1955, 11–138.

Kardos Tibor: Az emberiség műhelyei. Bp., 1973.

Kardos Tibor: Középkori kultúra, középkori költészet. A magyar irodalom keletkezése. Bp., é. n. (1941).

Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára, 14–17. század. Bp., 1993.

Király György, A filológus kalandozásai. Szerk.: Kenyeres Ágnes. Bp., 1980.

Király Péter: A lantjáték Magyarországon a 15. századtól a 17. század közepéig. Bp., 1995 (HumRef, 22).

Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Bp., 1961.

Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Bp., 1988.

Magyarország zenetörténete, II (1541–1686), szerk. Bárdos Kornél. Bp., 1990.

Mons Sacer. Pannonhalma 1000 éve. Szerk.: Takács Imre. Pannonhalma, 1996.

NySz = Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond: Magyar Nyelvtörténeti Szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig, I–III. Bp., 1890–1893.

Pais Dezső: Árpád- és Anjou-kori mulattatóink. Bp., 1953.

Prokopp Mária: A keszthelyi plébániatemplom gótikus falképei. Építés- Építészettudomány, 1980.

Réthey Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók. EPhK, 41(1917),.

RMDT I = Csomasz Tóth Kálmán: A 16. század magyar dallamai. Régi Magyar Dallamok Tára, I. Bp., 1958.

RMKT XVI = Régi Magyar Költők Tára. 16. századbeli magyar költők művei (Régi folyam, 1526–1677, I–VIII; Bp., új folyam, 1877–1930; IX–XI, Bp.)

RMKT XVII = Régi Magyar Költők Tára, 17. század, 1–16, (Bp.)

RMNy I = Régi Magyarországi Nyomtatványok, I (1473–1600). Kiad.: Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Bp., 1971.

RMNy II = Régi Magyarországi Nyomtatványok, II (1601–1635). Borsa Gedeon, Hervay Ferenc és Holl Béla kiadása, Farkas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos és Vásárhelyi Judit közreműködésével. Bp., 1983.

RPHA = Répertoire de la poésie hongroise ancienne: Manuel de correction d’erreurs dans la base de données. Direction Iván Horváth. Paris, 1992.

Schulek Tibor: Bornemisza Péter 1535–1584. A 16. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből. Sopron–Bp.–Győr, 1939.

Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái, I. Bp., 1904.

Sebestyén Gyula: A regösök. Bp., 1902.

Sóvári Sós Kristóf: Postilla. Bártfa, 1597.

Stoll Béla: A Pajkos ének és a népköltészet. ItK, 1962, 180–192.

Stoll Béla: Pajkos énekek. Bp., 1984.

Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Tizenöt tanulmány a magyar irodalom köréből. Bp., 1959.

Szilády Áron: Három hegedűs ének. Sz, 1882.

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, I. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor. Bp., 1963.

SzT = Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Bukarest–Bp., 1976–1998.

Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a 16–17. századból. Szerk.: Benda Kálmán. Bp., 1961.

Tari, Lujza: Anmerkungen zum Geigenstil der finnugrischen Wotjaken und Tscheremissen des Wolga–Kama–Gebietes. Studia Musicologica Academiae Scientiarum Hungaricae, 1977.

Tarnai Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik.” Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Bp., 1984 (Irodalomtudomány és kritika).

TESz = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, I–IV. Főszerk. Benkő Loránd. Bp., 1967–1984.

Thaly Kálmán: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok. Pest, 1864, I.

Tinódi Sebestyén: Cronica. Kolozsvár, 1554. – Fakszimile kiadás. Szerk. Varjas Béla. Kísérő tanulmány Bóta László. Bp., 1959, 18 (BHA, 2).

Tinódi Sebestyén: Krónika. Kiad.: Sugár István és Szakály Ferenc. Bp., 1984 (Bibliotheca Historica).

Togner, Milan: Stredoveká nástenná mal’ba v Gemeri. Bratislava, 1989.

Toldy Ferenc: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Bp., 1867².

Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom – világirodalom. Tanulmányok, I–II, Bp.,1961.

ÚMIL = Új Magyar Irodalmi Lexikon. I–III, Főszerk.: Péter László. Bp., 1994.

Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei. Bp., 1982.

Wagner, Anne Luise: Adversaires of dance: from the Puritans to the present. Urbana, 1997.

Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból. Bp., 1977.