Pap Balázs

16. századi mendikáló énekek és a Pajkos ének

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Régi korok versszerzőit különféle költőtípusoknak megfeleltetni nem idegen szokás az irodalomtörténet-írástól, bár egyre inkább úgy tűnik, egy ilyen általánosításra hajlamos megközelítés sok mindent eltakar a régiségre visszapillantó érdeklődő tekintet elől. Egészen bizonyosan így áll a dolog az ún. hegedűs (a régiesebb és népiesebb hangzás érdekében sok helyütt hegedős) énekek esetében.

Pedig ezeknél nemcsak a műfaj mögé rendelhető szerzőtípus, hanem maga a műfaj mibenléte is kérdéses; az elnevezésének autentikussága mindenesetre bizonyosan.

Hogy pontosan milyen 16. századi szöveganyag töltené föl ezt a műfajt, már abban sem látszik konszenzus. A Kézikönyv vonatkozó fejezete (Varjas 1964, 409–411) négy „hegedős énekről” és a vele szegről-végről rokon Pajkos énekről beszél, a Repertórium hat „hegedős éneket” ismer, de csak ezek hárma egyezik a Kézikönyv e műfajba sorolt szövegeivel (a Pajkos éneket a Repertórium nem tartalmazza, alighanem nem tartja 16. századi versnek). Ez az anomália természetesen annál többet nem föltétlenül jelent, minthogy egy – a 16. század egyéb műfajaihoz hasonlóan kielégítő öndefinícióval nem rendelkező – műfaj nehezen határozható meg. Ha azonban hozzávesszük, hogy az idesorolt versekről leginkább olyanféleképpen emlékeznek meg az összefoglalások, hogy ezekhez képest tűnjék Tinódi Sebestyén csinosabb és kifinomultabb szerzőnek, máris izgalmasabb megvizsgálni miket is nevezhetünk „hegedős éneknek”.

A minden vélekedés szerint ebbe a műfajba sorolt verseket Szilády Áron publikálta 1882-ben a Századokban (Szilády 1882, 29–40), egy évvel az után, hogy Tinódi műveit sajtó alá rendezte a Régi Magyar Költők Tárában azzal a kommentárral, hogy az ott felemlegetett verseket mihamarabb napvilágra kell hozni, nem szabad közlésükkel megvárni, hogy a kritikai kiadásfolyam hozzájuk elérjen. És valóban a Tinódi-kiadásban megidézésre kerülnek e versek és az őket létrehozó énekestípus is. Rögvest a kötet élén álló Bevezetés elején tudni véli valamiképpen, hogy Tinódi „nem csapszéki hegedűs, hanem udvari lantos kívánt lenni” (Szilády 1881, VII), amint azt is, hogy némileg lenézte a hegedűsöket, de egy-egy vers erejéig mégis „lebocsájtkozik ezek színvonalára” (Szilády 1881 XXXI). Ebben az élénk színekkel festett Tinódi-portréban tehát már színre lépni kész a „csapszéki hegedűs” (itt még ű-vel), akinek művészeténél Tinódié nemesebb és kifinomultabb.

Hegedűsökről persze korábban is beszélt az irodalomtörténet, de Toldy Ferenc még olyan énekszerzőket sejt a fogalom mögött, akik ugyan énekeik tárgyában merőben emlékeztetnek Tinódira, az írásbeliséggel nincs kapcsolatuk, mert épp ők a históriásének-szerzés szóbeli előfutárai. („A költészet csak folytatása volt a réginek. A magyar nemes ifjúság a rímes krónikákból tanulta ismerni hazája történeteit. A hegedűsök a hagyományosan átvett régi énekek készletét az újabb nevezetesebb, kivált harci események verses tárgyalásával nevelték.” [Toldy 1987 49]) A hegedűs, aki tehát Toldy Ferencnél még Tinódi gyökereit jelenti, Szilády Áronnál karakterében és alkotásainak értékességében igencsak eltérő kor- és vetélytárs. Dézsi Lajos Tinódi-monográfiája (Dézsi 1912) is hasonlóképpen emlékezik meg a hegedűsökről: Tinódit főurak társaságában, amazokat a kocsmában találja meg. Réthei Prikkel Marián hosszú, a két énekszerzőt következetes, vitáktól sem visszariadó érveléssel szétválaszthatatlannak nevező dolgozatai (Réthei Prikkel Marián 1917, 83–102, 201–208, 277–288) ugyan alaposak és meggyőzőek voltak, ahhoz úgy látszik mégsem eléggé, hogy megakadályozzák a lantos-hegedűs énekszerző karakterek és így a lantos és hegedűs költészet általánosan elgondolt szembeállítódását (Lux 2005, 83–84).

Pedig a műfaj Tinódi felől való megközelítése akár logikusnak is tűnhet: Tinódi az a szerző, akinek versei egy részét példátlan szerkesztettségben ismerjük, és egyben olyan szerző is, akiről tudjuk, hogy énekeit hangszeres kísérettel elő is adta, éppúgy ahogy a hegedűsökről gondoljuk. Nincsen még egy olyan 16. századi verselő, akinek saját válogatása nyomtatásban megjelennék még a szerző életében. És máris itt egy nagyon fontos körülmény, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nem a teljes Tinódi-oeuvre marad ránk a Krónikában, az 1554-ben megjelent kolozsvári nyomtatvány azokat a verseket tartalmazza, melyeket szerzője a nyomtatásra kiválogatott és átszerkesztett. Bizonyosan voltak még egyéb szövegei is, ismerünk is ilyeneket Krónikán kívüli forrásból. Hogy voltaképpen hány Tinódi-vers lehetett, elképzelni sem tudjuk, és műfaji megoszlásukról sem lehet elképzelésünk: akadhatott a Krónikában legnagyobb számban szereplő tudósító énekből is sok egyéb, ahogy a Krónikában ilyen-olyan okból meg sem jelenő műfaj is szerepelhetett köztük. (Bizonyosan szerepelt is: a Jázon és Médea olyan mitológiai tárgyú história, melyhez hasonlót sem válogatott be Tinódi nyomtatott kötetébe.)

Vagyis a műfaj Tinódi felől való megközelítésének számolnia kell azzal, hogy a 16. századi irodalom-, művelődés-, had- és nyomdatörténetnek egy egészen kivételes pillanatában, 1554-ben Kolozsvárt megjelenik Tinódi Krónikája, melyet szerzője az alkalomhoz átdolgozott (Vadai 1997, 617–638; Vadai 2008; 79–86), megszerkesztett, mert kinyomtathatott. Vagyis a Krónika anyaga a kivételes, a maga nyomtatottságában atipikus. Minden innen induló megközelítésnek tisztában kell lennie azzal, hogy a Krónikából megismerhető énekanyag a 16. századra vonatkoztatva nem lehet normatív, sőt magát Tinódit sem jellemezheti önmagában kielégítően: épp a hegedűs énekek műfaja és a Krónikában ugyan publikált, de a közlés előtt nagymértékben átalakított (Pap 2014, 189–219) Sokféle részögösről című vers segít a Szilády festette Tinódi-portré élénk színeit életszerűbbé szelídíteni.

Épp a Sokféle részögösről című vers az, amelyik a két énekszerző típus közti különbségtételt ellehetetleníti, vagyis nem engedi, hogy mást értsünk lantoson és mást hegedűsön. Egy helyütt a hegedűs is szép dolgokat zöng krónikákból, amiképp a lantosról szokás gondolni:

Nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni,
Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni,
Csalfa bíró mert ott csácsog, azt kell hallgatni.

Másutt a lantos lelke is borból van, amint a lator hegedűsé, sőt akár ingyen italért is elénekelget:

Ímé elrejtőztenek volt az vígságtévők,
Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.

Ebből viszont logikusan az következik, hogy Tinódi nem nézte le némileg a hegedűsöket és talán az is, hogy meglehet, hogy csapszéki hegedűs helyett udvari lantos szeretett volna lenni, de biztosan ismert csapszéki lantosokat is, s talán ő maga is keresett ilyen módon néhanap pénzt.

***

Közvetlenül a hegedűs ének műfajába a Kézikönyv négy verset sorol:

– Ismeretlen szerző: [Szendrői hegedűs ének], inc.: Szent Jób írta könyvében… (RPHA 1318)

– Hegedűs Márton: Az hegedűsökről, inc.: Hegedűsök néktek szólok… (RPHA 0530)

– Moldovai Mihály: Az Moldovai Mihály deák éneke, inc.: Állapatomat jelentem… (RPHA 0091)

– Ismeretlen szerző: [Bódog ember, kinek ő házában], inc: Bódog ember, kinek ő házában… (RPHA 0205)

A Repertórium az elsőt bibliai históriának tartja, viszont néhány egyéb verssel egészíti ki a sort:

– Ismeretlen szerző: [Akik mostan nagy szeretetben lakni], inc.: Akik mostan nagy szeretetben lakni… (RPHA 0076)

– Ismeretlen szerző: [Hozd el, gazda, hozd el a Szerémnek borát], inc.: Hozd el, gazda, hozd el a Szerémnek borát… (RPHA 0553)

– Tinódi Sebestyén: Az udvarbírákról és kulcsárokról, inc.: Szeretetből ajánlom szolgálatomat… (1333)

A Kézikönyv meghatározta korpusz az, melyet manapság hegedűs énekként szokás tárgyalni. A Repertórium kiegészítései azonban nagyon tanulságos adaléknak látszanak. Az RPHA 0553-as töredék akár lehet olyan vers is, amely e műfajba sorolható, ismert szövege mindenesetre kifinomult ítéletet nemigen tesz lehetővé: Hozd el gazda, hozd el az Szerémnek borát, / Noha nincsen pénzem, de vagyon emberségem (Illéssy 1901, 173–174). Az Akik mostan nagy szeretetben lakni akar velünk… meglehetőst konfúz módon kezdődő versike a 16. századra keltezi önmagát és noha mutat rokonságot a hegedűs ének műfajához sorolt egyéb szövegekkel, verselése azonban olyannyira gyatra, hogy gyakorlott énekmondót nemigen vádolhatunk megköltésével. Első pillantásra sokkal fontosabb a Tinódi-verssel történő kiegészítés: a fentebb megfogalmazottakkal összhangban áll, ha e szöveget hegedűs énekként tartjuk számon; még akkor is, ha a szóban forgó RPHA tételt jobban szemügyre véve észre kell vennünk, hogy a vers két műfajba is besoroltatik: a vágáns szatírák közt is számon tartják e költeményt.

A hegedűs ének műfajának törzsanyaga hagyományosan tehát négy vers. És ezek négyen közös jellemzőikkel viszonylag egyöntetűen kirajzolnak egy közös 16. századi műfajt, amelyet, ha eltekintünk a kifejezés ellentmondásosságától, hagyományosan akár hegedűs éneknek is nevezhetünk, vagy a műfajt egyszerűen leírva mendikáló éneknek is mondhatunk.

A szövegek beszélői egyes szám első személyben önmagukon gúnyolódva koldulnak napi betevőt. A versek humora erős, veretes és kíméletlen, a beszélő helyzete a hallgatósághoz képest kiszolgáltatott és alárendelt, mindazonáltal determinált is: az esetleges alamizsna (és – egyes esetekben blaszfémiáig elmenően – bármi más) sem képes a pozíciójuk megváltoztatására, a megszólaló felemelhetetlenül elveszett, mindörökké szánnivaló.

Mind közül a legkorábbi a Szendrői hegedűs ének, keletkezését az 1540-es évekre tehetjük.

A nem különösebben bonyolult szerkezetű ismeretlen szerzőjű vers (a vers szerzőségére egyszerre tett javaslatot Pap Balázs és Vadai István, eszerint a szerző Kassai Hegedűs Sebestyén lenne; v. ö. Vadai 2011, 78–79) látszólag komoly bibliai párhuzammal kezdődik: az ok nélkül szenvedő Jóbot példaként állítva mesél nem Jóbra jellemző méltósággal viselt nyomoráról. A lovát elvesztő majd azonmód megbetegedő (lábán megsebesülő?) beszélő – mint gombhoz kabátot – koldul az időközben kutyák martalékává vált lódögről lementett patkókhoz új lovat, miközben beteg lábát új lovához, egy mankóhoz kötözi. A nyomorán gúnyolódókra cifrának tűnő, de komolyanvehetetlen átkokat szór. Egyedül Szent Farkas, vagyis ausztriai Szent Wolfgang látszik pórul járni, a lábfájósok gyakran segítségül hívott szentje (v. ö. Eckhardt 1954, 406–414).

Mert gamóját mankómnak,
Ígértem Szent Farkasnak,
Meglátja, ha találom,
Bizon hozzáhagyítom.

A strófa szerint a szöveg beszélője fohászában gáláns ajánlatot tehetett Szent Farkasnak, azt ígérte, hogy csodás és gyors meggyógyulása esetén a számára már teljesen haszontalan mankó kampóját kaphatja cserébe. Ugyan a szent szemlátomást vonakodik eleget tenni a kérésnek, beszélőnk azonban nem fosztaná meg jutalmától, mint mondja, szívesen fejbekólintja a szóban forgó bottal. A vers további részeiből megtudjuk, hogy a szerző Bebek Ferenc házában (tehát nem kocsmában) mendikál, fájós lábát ágyban, a műfaj toposzainak megfelelően tetvek és poloskák közt kúrálja (bájosan jóhiszemű Pais Dezső szóban forgó strófára vonatkozó értelmezése: „A 14. versszakban arról szól, hogy az ágyában vadakat, mármint legyeket fogdos, s ez nem élvezet neki.” – Pais 1954, 277–283), a költemény végén viszont az eddigi gúnyos hangtól megszabadulva jókívánságokat fogalmaz meg gazdája és családja felé. A vers kigúnyolt szenvedői tehát a szerzőn kívül csak a ló, valamint a beszélőt cserbenhagyó Szent Farkas. A séma olyan koldulóverseket követ, melyben az alárendelt megszólaló nem meri megsérteni a szituáció hierarchiáját, nevetni csak a beszélőn és a jelen nem lévőkön lehet. Ha a beszédhelyzet kocsmai lenne, a megszólaló és a hallgatóság közti határvonal alkalmasint vékonyabb lenne.

Időrendben haladva a második szöveg Hegedűs Márton Az hegedűsökről című verse. A vers pontos keletkezési idejét nem ismerjük csak a terminus ante quemet: Valkai András Bánk bán históriájának 1580-as debreceni kiadásában jelent meg szövegünk, a kiadvány B ívének egyébként üresen maradó utolsó levelére szedték ki.

A verset fölfedezője Szabó Károly 1880-ban még minden további nélkül Tinódiénak gondolja (Szabó 1880, 218–222) – sajnos erről csak egy egyszerű mondatot fogalmaz –, ma már úgy tartjuk, hogy szerzője Hegedűs Márton, amennyiben a versfőkben szereplő nevet a szerző nevének tekintjük. (A vers kritikai kiadását készítő Ács Pál Hegedűs Márton nevét a „jött-ment egyszeri hegedűs kigúnyolására szolgáló” gúnynévnek tekinti [Szent Márton a hegedűsök védőszentje is], és a verset úgy olvassa, hogy abban az ismeretlen szerző a tudatlan, csélcsap hegedűst csúfolja ki. A vers ilyen olvasatban tehát paródia lenne. A költemény valóban nyomatékot ad az akrosztichonban szereplő keresztnévnek is 9. strófa: „Morgó könyvet előrántok, mert Márton vagyok / Az gazdával legelőszer oly igen morgok, / Vendégével összveveszek, ebül szolgálok.” V. ö.: „Hegedűs Márton” 1999, 369–370, ill. 506–513.) A vers a hegedősöket szólítja meg, és bár eleinte úgy tűnik a hegedűsök rendjében elfoglalt alacsony pozícióján fog élcelődni, a harmadik strófától kezdve már a hegedűsök tékozlása és haszontalansága a vers tárgya. Beszélőnk mindig is hegedűs volt, vagyont semmit nem gyűjtött: mert bár egy hegedűvel jobban lehet keresni, mint két ekével, de a keresetnek nyoma annyi sincs, mint egy szúnyogcsípésnek. Lehet, hogy hegedűsnek második – folytatja – de tékozlónak első: nap mint nap kirabolja mindig szomjas torka és mindig éhes hasa. Vándorol és bitangol, s amiképpen a kecske, ő is belepiszkít a fejősajtárba, vagyis, ha bármi hasznos vagy értékes származnék belőle, azonmód devalválja; gazdáját nem szolgálja jól, szórakoztatnia kellene, ehelyett vendégével vész össze. Ha innia kell, összerogyásig iszik, de mivel sosem okád, nem nevezhető részegesnek. És itt következik a vers legérdekesebb része:

Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom,
Hogy ha jót mond, én ezt soha meg nem fogadom,
Az ki tanít és pirongat oly igen bánom.

Ó, nagy Isten, miért tartasz ilyen nagy latrot,
Tudom, azért, mert azt várod, hogy megtanítsad,
Csak heában beszédedet én reám költesz.

A vers értelmezői e részben vágáns hatást látnak, sőt egyenesen az Archipoeta híres Gyónását (Estuans intrinsecus ira vehementi…) találják meg benne. A hamis gyónás vágáns gyökerű toposza kellő képzelőerővel kétségkívül eszünkbe juthat e strófákról, mindazonáltal ha itt valóban ezzel találkozhatunk, igencsak kidolgozatlan és összecsapott változattal akad dolgunk. A különféle és sokrétű bűnök cizellált ironikus felsorolása, a visszaesés, az újra és újra elcsábulás megemlítése helyett gyanúsan nincs itt egyéb, csak az egy szánalomra érdemes, amorális figura egyszerű jellemzése.

De valószínűleg ez teszi a verset még izgalmasabbá.

Egyrészt az első idézett strófa megszólítottjai – ha úgy tetszik, a gyónás célközönsége – a beszélő társai, a hegedűsök. De mire vonatkozhatnék az „ilyen módon” kitétel? Aligha másra, mint magára a versre, illetve annak korábbi részeire; ne feledjük, az egész vers megszólítottjai a hegedűsök, a beszélő társai. A gyónás tehát nem egy pusztán egy strófában felemlítődő elem, hanem az egész vers annak tekintendő. Ez esetben viszont a vágáns párhuzam még távolabbi: az itt felsorolt bűnök ugyanis a bűnbánatra (illetve az elvárható bűnbánat hiányára) utaló legcsekélyebb nyom nélkül sorjáznak, hogy aztán egy módfelett blaszfém zárlatba torkoljanak. A vers beszélője akkora lator, hogy maga a nagy Isten sem képes kimozdítani bűneiből, s ha maga az Isten kevés lenne is: nincs az a protestáns prédikátor, aki jó útra téríthetné – mint mondjuk Heltai Gáspár Demeterjét.

A maradék két hegedűs ének egyike (Állapatomat jelentem…) Marocsai János kolligátumában maradt ránk, szintén akrosztichonos, s a versfők szerint Moldovai Mihály deákhoz köthető, a másik (Boldog ember, kinek ő házában…) kézirata az előző vers után található s Szilády Áron szövegkiadása óta a szakirodalom megengedi, hogy ennek is Moldovai Mihály legyen a szerzője. A helyzeten ez lényegileg semmit nem változtat, Moldovai Mihályról a nevén kívül semmit sem tudunk.

Az Állapatomat jelentem… kezdetű vers szereplője Hegedűs Mártonéhoz hasonlóan a világon csak vándorol, a Szendrői hegedűs ének beszélőjéhez hasonlóan sok időt tölt tetvek társaságában. Elmondja, hogy van, hogy urak kérik éneklésre, de ezért gyakran csak verés a fizetsége, de ezt nem is kell csodálni, hisz hűsége csak a torka irányában van. A továbbiakban különféle városokról és az ott történt eseményekről emlékezik nem kevés öngúnnyal: Erdélyben egy hétig feküdt lázasan, mert véletlenül tisztességes munkát végzett, Szepsiben kifosztották, majd Szatmáron ellopták azt a lovát, mely miatt csaknem nyakát szegte. Patán jó barátokra akadt hazug Házsártos Lukács és ifjú Vándor János személyében, akik annyira kifosztották, hogy a csaposnak már csak ruhájával tudott fizetni, búcsúzóul azért még kiitták a borából. Ezután Kolozsvárott kellett elejtett falatokon élnie, de itt legalább nem ártott meg neki az ital, mert nem kapott egy kortyot sem. Az egészen sikerült kolofónparódia előtt (öt város egy-egy Vándor utcai szobájában szerezte a verset), egy igen sűrű, már-már drámai strófa áll:

Haj, haj pridem megvakoltam,
Minden háznál házsárkodtam,
Volt is, nincs is kiáltottam,
Hadd is, vidd is, nem hallottam.

A költemény nem nélkülözi a szellemességet, verselése, ahogy hangvétele is könnyed. A Marocsai János kolligátumának másik versében (Boldog ember, akinek ő házában…) talán ugyanez a szerző sápolódik a kolofón tanúsága szerint a frissen beállt decemberben egy fűtetlen házban és irigykedik mindazon boldogokra, akik nem fáznak. A versbéli boldog ember jellemzése a Maslow-piramis aljánál megáll, a boldogság láthatóan kályhával és megfelelő ruházattal könnyedén elérhető. Az eddigi versekkel szemben viszont a beszélő nyomora a hidegen kívül másból nem fakad, és erkölcstelensége is inkább csak felvillantásra kerül, mintsem kiábrázolódik: „ha pénzed nincs, tőled el nem lopom” állítja magáról a 13. strófában. Ez a vers is kolofónparódiával végződik:

Az szerzőjét könnyen megtalálod,
Vakszemeddel őtet megláthatod,
Ha keresed, nálad legyen botod.

A vakszemmel, vagyis halántékkal való olvasás nyilván az akrosztichonra utal, de mivel a vers nem akrosztichonos, szükségünk lesz botra, mellyel üthetjük a nyomát.

A négy vers számos dologban hasonlít egymásra. Mindegyik beszélőjének nyomorával igyekszik szánakozást ébreszteni, de egyik sem igazi kocsmai mulattató. A Szendrői hegedűs ének Bebek Ferenc udvarába lokalizálja magát, Hegedűs Márton verse a gazdával morog és vendégét sértegeti, Moldovai Mihály deák az urak tornácából vettetik ki ebrúdon. Hegedűs Márton és Moldovai Mihály deák verse akrosztichonos, a Bódog ember, akinek ő házában… kezdetű az akrosztichonnal élcelődik – vagyis a négy vers közül kettő bizonyosan írásban keletkezett, s a harmadik is valószínűen. Nem kapcsolhatjuk tehát őket szorosan a szóbeliséghez, de az irodalom alatti kocsmai versekhez sem, nem lesznek rosszabbak, értéktelenebbek, hegedősebbek Tinódi Sokféle részögösénél.

Némiképpen más a helyzet a Fanchali Jób-kódexben ránk marad Pajkos énekkel. A verset talán soha senki nem sorolta a hegedűs énekek közé, mégis annyira közelinek látszik a szóbeliséghez, hogy hiba lenne nem rápillantani épp akkor, mikor a hegedűs énekekről beláttuk, hogy az írásbeliség szülöttei. Talán itt megtalálhatjuk az irodalom alatti csúf tartalmat: a vers címében szereplő pajkos jelző a régiségben ugyanis messze nem hangzott annyira játékosan és ártatlanul, mint ahogy manapság használni szokták, pajkosak az erkölcstelenek, törvényen kívüli gonosztevők, rablók, gyilkosok, paráznák voltak.

A vers forrása, a Fanchali Jób-kódex a 17. század elején íródott össze, de a Pajkos ének – legalábbis bizonyos részei – lényegesen korábbinak tűnnek, máshogy nehéz ugyanis megmagyarázni Drágfi Gáspárné említését, akit ezen a néven csak az 1540-es évek végén, Hommonai Drugeth Antallal kötött második házassága előtt emlegethettek. A vers intim kapcsolata a szóbeliséggel nem kérdéses, a kapcsolat mibenléte azonban két egymással szöges ellentétben álló véleményben öltött testet. A kódexet felfedező és tartalmát először publikáló Klaniczay Tibor a kiadás (Balassi 1959) mellé tanulmányt (Balassi 1959, 199–207; Klaniczay 1961, 54–63) is ír a versről. Ebben hosszan érvel amellett, hogy a verset azért nehéz értelmezni, mert keletkezése és lejegyzése között a szóbeliségben eltöltött hosszú idő alatt kijavíthatatlan torzulásokat és csonkulásokat szenvedett el, az eredeti jelentés és struktúra az intenzív szóbeli használat során felőrlődött. A dolgozatra hamarosan vitadolgozat készült: Stoll Béla (Stoll 1962, 180–192) Klaniczayval szemben úgy látta, hogy a vers a szóbeliségben éppen nem darabjaira hullott, hanem különféle elemekből állt egy költeménnyé. A két vélekedés, noha egymásnak szögesen ellentmondó állításokat fogalmazott meg, abban végeredményben egyetértett, hogy a vers viszonya a szóbeliséggel példanélküli, és a költemény Fanchali Jób-kódexben rögzített változata voltaképpen pillanatfelvétel. Az irodalomtörténet-írás jobbára Stoll Béla véleményét fogadta el, de Vadai István a közelmúltban komoly és meggondolkodtató érveket hozott fel Klaniczay széténeklés-elmélete mellett (Vadai 2014, 105–131), sőt figyelemreméltó érveket hozott amellett, hogy a verset egy szerző munkájának tekintsük.

A vitát meg sem próbálva eldönteni, annyit minden valószínűség szerint állíthatunk, hogy az a műfaj melyet Tinódi verseivel szemben Szilády Áron szeretett volna megmutatni, aligha lehetett a hegedűs ének műfaja, ha volt ilyen, sokkal inkább kellett a Pajkos énekre hasonlítania.

Hivatkozások

Balassi Bálint Szép magyar komédiája: A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, szerk. Ján Mišianik, Klaniczay Tibor, Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai, 1959 (Irodalomtörténeti Füzetek, 25).

Dézsi Lajos, Tinódi Sebestyén, Bp., 1912.

Eckhardt Sándor, A szendrői hegedősének, ItK, 58(1954), 406–414.

„Hegedűs Márton”, Az hegedűsökről, Régi Magyar Költők Tára XVI. századbeli magyar költők művei, Tizenegyedik kötet, s. a. r. Ács Pál, Bp., Akadémiai kiadó – Orex kiadó, 1999, 369–370, ill. 506–513.

Illéssy János, EPhK 1901, 173–174.

Klaniczay Tibor, A Pajkos ének = Uő, Reneszánsz és barokk, Bp., 1961, 54–63.

Lux Etelka, hegedűsök = Magyar művelődéstörténeti lexikon: Középkor és kora újkor, IV, főszerk. Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, 2005, 83–84.

Pais Dezső, Vegyes megjegyzések a »Szendrői hegedős-ének«-hez, ItK 58(1954), 277–283.

Pap Balázs, Az ismeretlen Tinódi Sebestyén. Tinódi Sebestyén és a hegedűsök = Uő, Históriák és énekek, Pécs, Pro Pannónia, 2014, 189–219.

Régi Magyar Költők Tára, Harmadik kötet, Tinódi Sebestyén összes 1540-1555. s. a. r. Szilády Áron Bp., 1881. VII.

Réthei Prikkel Marián, A régi magyar énekmondók, EPhK 41(1917), 83–102, 201–208, 277–288.

Stoll Béla, A Pajkos-ének és a népköltészet, ItK, 66(1962), 180–192.

Szabó Károly, Régi magyar nyomtatványok egyetlen példányai a British Múzeum könyvtárában, MKSz, 1880, 218–222.

Szilády Áron, Három hegedűs ének, Századok, 1882, 29–40.

Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története, Szépirodalmi, Bp., 1987., 49.

Vadai István, A függőleges beszéd – Tinódi akrosztichonjairól = Művelődési törekvések a korai újkorban: Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, szerk. Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Ötvös Péter, Szeged 1997 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 35), 617–638.

Vadai István, A Pajkos ének szerzője = Doromb. Közköltészeti tanulmányok 3., szerk, Csörsz Rumen István, Bp., reciti, 2014, 105–131.

Vadai István, Kolozsvárott kötetet komponálni = Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerk: Csörsz Rumen István, Kriterion, Kolozsvár, 2008, 79–86.

Vadai István, Szendrői hegedősének = Magyar művelődéstörténeti lexikon: Középkor és kora újkor, XI, főszerk. Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, 2011, 78–79.

Varjas Béla, Hegedős-énekek = A magyar irodalom története 1600-ig, szerkesztette Klaniczay Tibor Bp., Akadémiai, 1964, 409–411.