Balázs Mihály

Megjegyzések a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról értelmezéséhez

Megjelent: B. M., Felekezetiség és fikció: Tanulmányok 16–17. századi irodalmunkról, Bp., Balassi, 2006 159–174.

Mintha Kerteny Károly kevéssé szakszerű, ám nagyon lelkes sorai a mai napig is befolyásolnák a Balassi Menyhárt árultatásáról írott komédia értelmezőit. Ő a magyar dráma 16. századi biztató kezdeteit méltatva arról beszélt, hogy ez a kivételesen bátor és világi szemléletű mű Shakespeare-t is megelőzve, éppen a nagy angol drámaíró születési évében jelent meg. (Kerteny 1878, 78. A német kiadás aztán már a címében is feltüntette ezt: Die Fürstenverrathe… 1874.) Ez a nemzeti öntudatot melengető jó mondás aztán nagy pályaívet futott be, nyitánya lett az erdélyi kultúra nagyszerűségét méltató lendületes Ady-mondatoknak („Összeszedni én kis memóriámból nem tudok mindent, de Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál” [Ady 1977, 219]), s ettől kezdve természetesen folytonosan idézik esszéírók és publicisták. Leghosszabban legutóbb talán Hubay Miklós bontotta ki, aki – mint ismeretes – egyik drámájába is beépítette a 16. századi magyar drámairodalom e sok tekintetben rejtélyes szövegét (Hubay 1974, 11–18).

Shakespeare megidézése nem társult mélyebb elemzéssel, hiszen jellemző módon többnyire a Hamlet írójaként emlegetik, jóllehet valami rokonság talán mégiscsak lehet a III. Richárd – sokak szerint – drámapoétikai didakticizmusa miatt problematikus nyitómonológja és Balassi Menyhártnak az árulásokat életprogrammá tevő első megszólalása között („Az nagy Istenre mondom, ne hozna csak jó választ, ismég ugyanolyan könnyen elárulnám az királt, mint az előbb nagy sokszer...” – az alábbiakban a szöveg kritikai kiadására támaszkodom [RMDE 1960, 615–633], de minden alább említendő problematikussága ellenére a Magyar Remekírók sorozatban megjelent átírásban adom a szöveget, mivel ez vált közhasználatúvá [Magyar drámaírók… 1981, 65–116].), s lehet, hogy ez az analógia befolyásolta valamelyest még azokat az értelmezőket is, akik említést sem tettek róla. És talán ez is az egyik oka annak, hogy a nagy drámatörténetek szinte mindegyike úgy méltatja ezt a művet, hogy szembeállítja a 16. századi magyarországi drámairodalom legelterjedtebb típusával, a hitvitázó drámával. E szembeállítás kárvallottja az utóbbi, a lapos dogmatikai fejtegetésekkel megterhelt típus, s ilyen előzmények után különösen örvendetesnek és üdvözlendőnek tűnt a Balassi-komédia teljesen világinak látott szemlélete. E megközelítés utórezgései talán még abban a két tanulmányban, Pirnát Antal (Pirnát 1969, 552–555) és Ritoók Zsigmondné (Ritoók 1971, 265–277) dolgozataiban is kimutathatók, amelyek a mű megkerülhetetlen, szakszerű értelmezésére vállalkoztak, s amelyek tanulmányom számára is kiindulópontot jelentettek.

Ismeretes, hogy az antitrinitarizmus Erdélyen kívüli terjesztésében buzgólkodó, talán Székesfehérvárig is eljutó, de szilárdabb bázisokat a Partium déli részén kiépítő Karádi Pál (róla teljességre törő biobibliográfia jelent meg a Bibliotheca Dissidentium XXIII. kötetében Hass Éva tollából, a nyomdában megjelent további kiadványokról lásd: Balázs–Káldos 2003, 215–228) nyomdájában és előszavával jelent meg a mű 1569 októberében Abrudbányán. Arról azonban, hogy keletkezésében is szerepet tulajdoníthatunk-e az antitrinitárius közegnek, már megoszlanak a vélemények, s mivel az elemzők többsége szerint erről nem beszélhetünk, célszerű lesz erre a szöveg és különböző értelmezési lehetőségei bemutatása után visszatérnünk.

A sokak által Bornemisza Elektrája mellett valójában az egyetlen 16. századi drámának tartott mű az említett előszót leszámítva mindenféle kísérőszöveg nélkül jelent meg. Nincs tehát prológusa és argumentuma, s nem tartalmazza a szereplők felsorolását sem. (Ezek funkciójáról s poétikai előformáiról lásd Latzkovits 1995, 586–594.) Részeknek nevezett öt egységre felosztva jelent meg, s az egyes részek elején olvashatjuk a „közbeszólók” felsorolását. A részeken belül tehát nincsenek további egységek: esetleges jelenetek elkülönítésére akkor sem kerül sor, ha a szövegből világosan kiderül, hogy valamelyik megszólaló távozásáról vagy megérkezéséről van szó.

A szöveg első részében Balassi Menyhárt, Kasza Mátyás és Szénási István párbeszédéből kiderül, hogy a főhős hetedik árulása következtében jelenleg éppen a német király pártján áll, ám felesége az erdélyi vajda fogságában van. A Bécsből érkezett Szénási szavaiból megtudjuk, hogy a Balassi által korábban megkárosított urak egyáltalán nem bíznak benne, és kemény szavakat mondanak róla, s ajánlatára a hivatalos válasz az, hogy le kell mondania Szatmárról és Nagybányáról, hogy cserébe megkaphassa Diósgyőrt. Az érsektől ugyanakkor az az üzenet érkezett, hogy kész barátjává fogadni, ha áttér a hitére.

A második részben Balassi Menyhárt további embereivel (Kelemen ispán, Tamás deák és Józsa deák) vitatja meg, mit válaszoljon a császárnak és az érseknek. Balassi kinyilvánítja, hogy nem mond le Szatmárról és Nagybányáról, de felajánlja, hogy bizonyos feltételek között hajlandó katolizálni. A harmadik részben Józsa deák átadja a hírt az érseknek. A negyedik rész Balassi gyónása az érsek előtt, amelyben feltárja egész bűnös életét. Az érsek a felajánlott száz gíra ellenében könnyen ígér feloldozást, és kijelenti, hogy nem kell érte a pápához fordulnia. Az ötödik rész főszereplője immár a fiú, Balassi Boldizsár, aki az udvar helyett a szójátékkal Gyötrekőnek mondott Detrekőbe igyekszik, s aki Tamás deáknak fejti ki az apjáéit is hajazó léha életfilozófiáját. A mű e készülődés közepette fejeződik be, az utolsó rész szereplői (Tamás deák, Balassi Boldizsár, Lakáj Péter deák) egyikének a család egészére vonatkozó keserű kifakadásával: „Az kamoraszéket mentül inkább izgatják, annál inkább büdösb, a ti dolgotok szintén olyan. Mind elhallgass.” Balassi Boldizsár válasza: „Jól tudom, ugyanis azt művelem.”

Mivel a komédia értelmezése nagymértékben függ attól, miképpen vélekedünk a megformálás alapjául szolgáló retorikai-poétikai törvényszerűségekről, illetőleg arról, milyen műfaji elvárások jelenlétét tartja kimutathatónak az értelmező, célszerű ebből a kérdéskörből kiindulnunk. Már a címnél is ellentmondásokba ütközünk, hiszen a legalaposabb modern elemzők (Pirnát Antal és Ritoókné Szalay Ágnes) úgy gondolják, hogy a cím a kiadó félreértésén alapszik, hiszen a szöveg nem felel meg a benne szereplő műfaj előírásainak. Nyilvánvalóan abból indulnak ki, hogy a reneszánsz korban felújított római vígjátékoktól eltérően nem tagolódik felvonásokra és jelenetekre, de nem valósul meg az a törvényszerűség sem, hogy tragikus vagy szomorú kezdet után forduljon vidámra a befejezés. Pirnát ki is mondja, hogy a római vígjátékok öt felvonásának analógiájára lett tévesen, talán a kiadó Karádi Pálnak köszönhetően ötrészes a mű, s erre támaszkodva újítja fel aztán azt a már Horváth Jánosnál (Horváth 1953, 406) megfogalmazott elképzelést, hogy az utolsó részt valaki más írta, mint az első négyet. Ez utóbbi kérdést egyelőre félretolva célszerű tehát áttekintenünk, milyen mozzanatok szólnak egy drámákra jellemző felépítés mellett, és melyek felelnek meg inkább a dialogizált paszkvillus követelményeinek.

Az előbbivel kezdve: igaz ugyan, hogy a mű elején hiába keresnénk a szereplők felsorolását, ám az egyes részek elején már megtalálható, s bár csak az első rész elején áll ott az is, hogy ők „közbeszólók”, listáik mind az öt rész elején ott vannak. Másfelől igaz ugyan, hogy nem csupán a jelenetek elkülönítése hiányzik, hanem a szereplők mozgásának szövegközi jelzése is, ám egyes mondatok egyértelműen arra utalnak, hogy a mű szerzőjének volt erről elképzelése. Szövegünk első megszólalója azt mondja, hogy „...azt hiszem, jóval jő Szénási. Imhol vagyon, megjött Bécsből.” Nemsokára Balassi kétszer is utasítást ad Kaszának, hogy míg ő Szénásival beszél, „eredj lásd meg amaz özvegyasszony ökreit és vágasd le azt konyhára ma”, illetőleg „de imhol, Szénási, te menj ki, járj el dolgodban”. A második rész végén Józsa deák bejelenti, hogy „elmegyek érsek uramhoz”. Ugyanő a harmadik részben kinyilvánítja, hogy az ura küldte fel az érsekhez. A negyedikben az „adjon Isten jó napot” köszöntést mondó Balassi nyilván megérkezik az érsekhez, és azt is megtudjuk, hogy a „kertecskében” vannak, majd elvonulnak. Az ötödik részben előbb Boldizsár, majd Péter deák rendelkezik úgy, hogy paripákat hozzanak az elindulóban lévő kompánia alá.

Ezekből a megjegyzésekből kiindulva többen megpróbálták körvonalazni az egyes részek színhelyeit is (1. Menyhárt várának valamelyik ablaka, illetőleg terme. 2. Ugyanott. 3. Az érsek dolgozószobája. 4. Az érseki palota kertje. 5. Balassi Boldizsár szállása), ám arra már kevesebb figyelmet fordítottak, hogy miféle színpadi elképzelés bontakozik ki a különféle megnyilvánulásokból. A helyzet e tekintetben is ellentmondásos. A második rész elején Balassi Menyhárt sorra megkérdezi a szereplőktől (Kelemen ispán, Tamás deák, Józsa deák), hogy hallották-e az első részben Szénási István által elmondottakat, amire ők igenlően válaszolnak. Ők azonban nincsenek felsorolva az első rész szereplői között, megkérdezésük tehát csak akkor indokolt, ha valamiféle szimultán színpadot képzelünk el, ahol ráadásul áthallás van a mindenkori szereplők beszédében megteremtett előtér és háttér között. Nem ilyen egyértelmű a helyzet a negyedik rész zárómondataiban, amikor is a gyónás befejezése után Balassi azt a Józsa deákot szólítja meg, aki egyébként nem is szerepel a rész közbeszólóinak felsorolásában. „Jössz te, Józsa deák” – mondja neki, nyilván őt is ebédre invitálva, mire a megszólított a következő kérdést teszi fel: „Megkönnyebbüle nagyságod az nagy bűnlerakással?” Ezt a kérdést úgy is lehet értelmezni, hogy Józsa deák hallotta a gyónást, tudja tehát, hogy nagy kipakolás volt, de úgy is, hogy ezt nem hallván az iránt érdeklődik, elmondott-e mindent a gyónásra rákényszerült ura. Így mindenesetre egy olyan színpadot kell elképzelnünk, amelyen nincs kihallás a beszélő szereplők által létrehozott kisebb térből. Ilyenre következtethetünk a mű legvégén elhangzottakból is, amikor az útra készülődés közepette Péter deák arról beszél, hogy nem mehetnek el, mert „zálogon vagytok adatván Balassi Menyhártul, hogy őfelségét kövessétek mindenütt, különben nem hinnének meg, még így sem hisznek meg”. Tamás a nem sokkal korábban beszélő Balassi Boldizsárra utalván azzal inti csendre, hogy „hallgass. Istenemre imhol uram.” Ezt követően azonban kiderül, hogy a paripák útra készítésével kezdődő szövegegység ugyan tematikusan elkülönül a műben, ám az ott elhangzottak ezúttal áthallatszanak, s eljutottak Balassi Boldizsár füléhez is. Valamiféle színpadi elképzelés tehát kivehető ezekből a megnyilatkozásokból, s leginkább olyan, amelyben a szereplők mindegyike a színpadon tartózkodik, s át is szűrődik hozzájuk mindaz, ami a közbeszólók beszédéből folyamatosan formálódó kisebb térben elhangzik. Értelmezésünk végső tanúsága szerint azt is fontos leszögeznünk, hogy e tekintetben nincs különbség az első négy és az ötödik rész között. Roppant érdekes, hogy éppen az ötödikben olvashatunk reflexiót is erre az áthallásra, hiszen az ebben az egységben prédikációs intelmeket megfogalmazó Tamásnak imígyen szól Balassi Boldizsár: „Szebbel szólnál ennél azért és lassabban magamnak, hogy ne hallaná az német.” Mivel a lassabban a 16. században halkabbat jelentett, nyilvánvaló itt, hogy az áthallásnak akar gátat vetni, amit persze külön pikánssá tesz, hogy nyilvánvalóan magyarul értő németekre kell gondolnunk. (Az életrajzi adatok alapján minden értelmező arra gondol, hogy ez a rész Balassi Boldizsár linzi szálláshelyén játszódik.)

Nem kevésbé tanulságos megvizsgálnunk, hogy a megszólalásokból kibontakozik-e a megnyilatkozók világszemléletének valamiféle állandósága, hogy igaz-e a szereplők mindegyikére az, amit Horváth János az első egységekre a következőképpen fogalmazott meg: „Mindenik a maga egyénisége szerint, vagyis drámai elkülönüléssel beszél.” (Horváth 1953, 410) Hasonló megállapításra jutván Pirnát Antal arról ír, hogy az első négy részben „az alakok saját jellemük belső logikája szerint beszélnek és cselekszenek, s az olvasó feladata marad az ítéletalkotás.” (Pirnát 1969, 553) Ezek szerint tehát azt kellene megállapítanunk, hogy az első négy egységben a fő szervezőelv kifejezetten drámai jellegű, és valójában csak az ötödikben hatalmasodna el a prédikátoros ítélkezés és a leleplező szatirikus beszédmód. Ez a felfogás komoly érveket tud felsorakoztatni: az ötödik részben Tamás deák nem tud kifogyni a dorgálásból, Boldizsár pedig egy új retorikai fogás használatával az önmagát leleplező barbár félreértések (barbarus helyett Borbála, bene domini helyett vagy Benedek vagy Kelemen, az aranykor helyett olyan kor, amikor sok aranyat lehet gyűjteni) fennhéjázó használatával is jelzi: nem csupán erkölcstelen, hanem ostoba és tanulatlan is. Mindazonáltal merészség lenne azt állítani, hogy az első négy rész teljesen más elvek szerint épül fel, mint az ötödik, s mivel az újabb elemzésekben ez a szempont nagyon határozottan megjelent, célszerűbbnek látszik markánsan kidomborítani a közös mozzanatokat is.

Először is azt, hogy Balassi magatartását elítélő prédikátoros hang egyáltalán nem csupán az ötödik részben van jelen. Az első részben Kasza Mátyás határozottan visszafogni igyekszik urát, s ugyanezt tapasztaljuk a bécsi küldetésről való beszámolót erősen odamondogató megjegyzésekkel fűszerező Szénásinál, aki egy helyütt azt tanácsolja urának, hogy „vessen véget a sok istentelenségnek, lakna nyugalomban Diósgyőrben és békélne meg Istenével, s legyen már reá is gondja”. Ki is hozza Balassit a sodrából ez a hang: „Soha ez bestyét az nagy jámborságból és szentségből ki nem vehetem, most is immár prédikál. Mi nem prédikátornak tartlak!” De még Tamás korábbi viselkedése és szavai sem teljesen ellentétesek az ötödik részbelivel. Mert igaz ugyan, hogy javasolja a hittel való kereskedést, másfelől azonban mégiscsak azt mondja, hogy Munkácsért cserébe oda kellene adnia urának Nagybányát és Szatmári. A szerző ellentmondásos szavakat ad a szájába tehát már az első részekben is, és végeredményben ez a tendencia folytatódik az ötödikben, ahol egyszerre mond prédikátori dörgedelmeket és derül ki gyalázatos szerepe Bebek Ferenc elárulásában. Funkciója azonban valamelyest átalakul az utolsó részben, ám kérdéses, hogy mindez elbírja-e azt az értelmezést, amelyet Szigeti József fűz ehhez a jelenséghez. Ő úgy látja, hogy Tamás alakjával az író a jellemfejlődés folyamatát akarja érzékeltetni, és éppen „felfelé ívelő életútjában juttatta kifejezésre a dráma eszmei mondanivalójának egyik legfontosabb elemét: emberideálja: »az istennel megbékélt«, a korábbi »scythiai« barbárságot levetkőző, korszerű műveltséggel (humanista) rendelkező ember.” (Szigeti 1967, 79; Szigeti 1970, 88. Mivel elemzésünk egésze mond ellent ennek a leegyszerűsítő értelmezésnek, nem tartjuk indokoltnak annak részletes bemutatását sem, hogy a szerző úgy beszél az európai radikális heterodoxia irányzatairól, ami már abban a korszakban is anakronisztikus volt.) Úgy vélem, ugyanilyen joggal születhetne olyan értelmezés is, amely a modern antropológiai felfogások alapján a személyiség állandóságának hiányát mutatná ki ily módon a modernitást is meghaladó drámában, ám a szöveg elsődleges korabeli kontextusától ez is idegen lenne. Itt ugyanis egészen nyilvánvalóan arról van szó, hogy a leleplezés célzatával íródott műben minden megszólalás ennek a retorikai célnak van alárendelve, ezért a jellembeli koherencia talán már valóban kitapintható szempontját legyőzi az egész művet átható propagandisztikus irányultság. Valójában e két tendencia vagy beszédmód együttes jelenléte figyelhető meg a főhősök, Balassi Menyhárt és Boldizsár megszólalásainak mindegyikében. Az árulásokkal, erkölcstelenséggel dicsekvő, önleleplező vallomások a paszkvillusirodalomban megszokottak, amint azok retorikai-poétikai hagyományába vezet az is, ahogyan a megszólaló időnként saját magáról vagy az általa megjelenített magatartásmódról beszél. „De minden fejedelem oly, hogy elhagyja magát hitetni tanácsának egy latornak, haszontalan érdeme nélkül, sőt áruitatásáért annyit adna” – mondja például Balassi Menyhárt mindjárt a második megszólalásában. Kétségtelen, hogy a paszkvillusirodalom legjobb darabjaiban ezek a világ és önmaguk romlottságáról valló önfeltárulkozások valamelyest szituatív vagy lélektani motiváltságot kapnak. Így például az Erasmusnak tulajdonított Julius exclususban a megszólalás helyzete – Szent Péternek el kell magyarázni, hogy nem akárki az, akit nem akar beengedni a mennyországba – valamiképpen indokolja, hogy II. Gyula miért sorolta fel nagy dicsekedve a harctéren elért sikereit. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg komédiánk Pirnát szerint Erasmusra visszavezethető gyónásjelenetében, ahol az áttérés előtti pillanat teszi indokolttá, hogy Menyhárt egész életét kiterítő, úgynevezett nagy életgyónást tegyen. A jelenet erejét föltétlenül növeli ugyanakkor a drámai, ha tetszik mimetikus elv jelenléte is a főhős vonakodásaiban, az eseményeket megszépíteni akaró mondataiban, s főleg annak nyelvi megjelenítésében is, hogy egy-egy gaztette után korábban lelkiismeret-furdalást érzett, hogy úgy tetszett neki, „mintha éjjel-nappal a feldből, mikor öttem, ittam, aludtam, és egyebet is míveltem, reám tátván szájokat, kiáltottanak volna az én társaim”. Megismétlődik ez a gyónás végén, amikor arról beszél, hogy bűnei úgy jelentek meg előtte „mintha mostan lettenek volna, s úgy tetszik, mintha ugyan ropognék, és egy csontom sincs helyén”. Másfelől azonban roppant erős még ebben a jelenetben is az önleleplezés pőre, retorizált megjelenése, s ez a kettősség ott van az érsek megnyilatkozásaiban is. Az ő megszólalásai egyfelől arra irányulnak, hogy minél mélyebbről bugyogjanak fel Menyhárt bűnei („nem szeretek efféle gyónást”, „szépíted magadat, mondj többet” stb.), ám ebbe a logikába nem illeszthetők be a páciensek bűnös voltán szörnyülködő megjegyzései és ítéletei, amelyek egyáltalán nem állnak távol Tamás deáknak az ötödik részben megtalált eszmei mondanivalót sulykoló megszólalá­saitól. A retorikai funkciónak megfelelően az érsek szavai is többrétegűek tehát, bár a Menyhárt által felajánlott száz gíra ezüst elfogadása után természetesen ezek is átértékelődnek, s a kontraszt még nagyobb lehetne, ha nem lenne jelen alkalmanként az ő szavaiban is a didaktikusán áttetsző önleleplezés. „Úgy tetszik, hogy Istent ingyen sem említém” – mondja például a sok szent felsorolása után az oldozat kimondásakor.

Jól látható tehát, hogy a 16. századi európai irodalom sok párbeszédes szövegéhez hasonlóan (Balázs 1998, 23–142) két műfaj, a paszkvillus és a dráma poétikai eljárásai ötvöződnek a műben. Az említetteken kívül ez abban is kifejeződik, hogy ismerünk a szereplők zömével azonos nevű személyeket a 16. századból. Balassi Menyhárton és Boldizsáron kívül Kasza Mátyásról és Szénási Istvánról is van dokumentum a 16. századból, s meggyőző elképzelések fogalmazódtak meg Tamás deák és Józsa deák kilétéről. (A RMDE-ben elősorolt adatokon kívül a legjelentősebb hozzájárulás Józsa deákról: Ritoókné Szalay 1968, 107–117.) Így csak kevéssé jelentékeny szereplők (Kelemen ispán, Lakáj, Péter deák) esetében nincs dokumentum arról, hogy voltak-e valóságosan létező megfelelőik a 16. században. Nagyon meggondolkodtató ugyanakkor, hogy a nyilvánvalóan könnyen azonosítható érsek nincs néven nevezve a műben. Ez arra készteti az értelmezőt, hogy ne egyéni vonásait keresse, hanem a mindenkori egyházi tisztségviselőt lássa benne. A fikció felszabadításának tekinthetjük ugyanakkor ezt az eljárást, s ha meggondoljuk, a jól informáltságon kívül egyetlenegy mozzanat szerepel jellemzésére, ez pedig a megvesztegethetősége, ami nem áll összhangban azzal a képpel, amelyet a Németalföldről hazatérte utáni tevékenységéről kialakított a szakirodalom, hiszen a katolikus megújulás egyik kérlelhetetlen, az eretnekek üldözésében és az egyházi intézmények szervezésében kíméletet és fáradságot nem ismerő harcosként őrizte meg őt a történeti emlékezet. (Az újabb szakirodalomból kiemelendő: Fazekas 2003, 139–153. Kevésbé meggyőző viszont Amadeo Di Francesco Program és mítosz között. Oláh Miklós gondolatvilága című tanulmánya: Di Francesco 2005, 11–18.) Ebben az esetben, s persze a további, történeti nevet viselők esetében is helye van tehát a fikciónak, hiszen ne feledjük, a mű nem Balassi Menyhárt valamely legendás árulásának történeti hitelességre törekvő feldolgozása. A főhős életének olyan szakaszában lép elénk, amely valójában már eseménytelen, s ezért a legkevésbé dokumentált.

A szövegnek ezt az átszerveződését is célszerű figyelembe vennünk, amikor a mű sugallatáról kialakult elképzeléseket mérlegeljük, s a bevezetőben már említett világi jellegéről szólunk. Kár lenne tagadni, hogy a mű valóban különbözik a hitvitázó drámáktól, amelyek a teológiai gondolatmenetek teljes szervesülését még a legjobb darabjaikban sem tudják megoldani, s nyilvánvalóan joggal ír Ritoók Zsigmondné arról, hogy a prédikációiban Balassi Menyhártot is felemlegető Bornemisza Pétertől eltérően ebben a műben nem a nőügyek és a magánéleti kihágások szerepelnek, hanem a szerző a nemeshez nem illő cseleke­deteket rója fel Balassinak. A világias elemek és a hitvitától való különbözés hangsúlyozása azonban nem jelenti a mű teológiai meghatározottságának cáfolatát. Márpedig Szigeti József tanulmányát leszámítva az utóbbi időszak értelmezéseiben dominánssá vált az a felfogás, hogy a műről a nem túlságosan jelentékeny teológiai vonatkozások mellőzésével lehet érvényeset mondani. Világos, hogy e koncepció szerint a később hozzáragasztott Karádi-ajánlás erősen átértelmezi a szöveget: az antitrinitarizmus partiumbeli elterjesztésén munkálkodó lelkész teológiai interpretációja szinte erőszakot követ el az eredeti modernebb és világias szemléletű műalkotáson. Ez utóbbi mozzanatot különösen erőteljesen hangsúlyozza az a Pirnát Antal, aki szerint – mint láttuk – még ennél is többről van szó: Karádi e prédikátorszemlélet jegyében egy újabb egységet – a teljes ötödik részt – illesztett hozzá az eredetileg négy részből álló dialógushoz.

A fentiekben ugyan már megfogalmaztunk bizonyos, a mű retorikai-poétikai sajátosságaiból adódó kételyeket e felfogás ellenében, de mielőtt szövegünk eszmei hangoltságát próbálnánk megragadni, célszerű azt is szemügyre vennünk, milyen filológiai megfontolásokon nyugszik ez, a legmarkánsabban Pirnátnál megjelenő elképzelés. Kiindulópontja az a Zsámboki János naplójában szereplő adat, mely szerint Zsámboki 1566. július 12-én egy Balassi Menyhárt ellenében írott „libellus infamis”-t kapott valakitől azzal, hogy tovább kell adnia Liszti János veszprémi püspöknek és alkancellárnak. Másfelől Pirnát elfogadja azok véleményét, akik az ötödik résznek azt az epizódját, hogy Balassi Menyhárt nem az udvarban, hanem Gyötrekőbe (Detrekőbe) készül, kapcsolatba hozzák egy, az életrajzából véletlenül ismert adattal, mely szerint 1566 októberében Balassi Boldizsár engedély nélkül maradt távol a királyi udvartól. Mivel tehát Pirnát nagyon komoly és Ritoók Zsigmondné által továbbiakkal gazdagított érveket tudott felhozni arra, hogy a Zsámboki-naplóban említett művet a komédia első négy részével lehetne azonosítanunk, nagyon logikusnak látszott az az elképzelés, hogy az 1566 júliusában már kész műhöz valaki később írta hozzá az ötöd részt, amely tehát már egy 1566 októberében lezajlott eseményre reflektál.

Úgy vélem azonban, hogy egy eddig figyelmen kívül hagyott adat keresztezi ezt az elképzelést. Komédiánk negyedik részében a gyónás megkezdése előtt az érsek a következőket mondja: „Tudom, hogy Munkácsot kívánnád uramtól, és látom, hogy tiszta szívvel tisztelsz engemet, meglátod, hogy barátod leszek, de gyónjál csak mostan.” Az egyházi méltóság tehát a beszédfolyam megindítására ösztönözve ajánlja fel, hogy közbejár annak érdekében, hogy Menyhért megkapja Munkácsot. Figyelembe kell azonban venni, hogy Munkácsot csak 1567 februárjában sikerült Miksának elfoglalnia (Balassi az első részben még az erdélyi vajdától akarja megszerezni [Házi 1928, 12]). A Pirnát Antaléhoz hasonló érveléssel tehát arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a negyedik rész is később, 1567 februárja után keletkezett. Jóval valószínűbb azonban, hogy másról van szó. Úgy gondolom, hogy ezt a negyedik részt bizonyosan átdolgozták, és esetleg a továbbiakat is átírták a későbbiekben. Ennek lehetőségére nagyon határozottan célzott már Ritoók Zsigmondné is. Az ő eredményeire támaszkodva és az iménti mozzanat felhasználásával megfogalmazhatónak látszik a következő elképzelés.

Megszületett a műnek egy változata valamikor 1565–1566 táján. Olyan környezetben íródott meg ez a szöveg, amelynek tagjai naprakészen tájékozottak voltak a két országrész vezetőinek birtokügyeket is felölelő konfliktusaiban, s talán még azt is feltételezhetjük, hogy ez a „libellus infamis” valóban a pártfogókat leleplező célzatú, tehát politikai szándékú volt, s ilyen értelemben világi jellegű is. Ezt dolgozhatták át aztán a későbbiekben, s az átdolgozás eredménye egy, a konkrét személyt általánosabb dimenziókba helyező s teológiai mozzanatokkal feldúsító változat lett.

Az alábbiakban érveket próbálok felsorakoztatni arra, hogy a most kezünkben tartott változat egyáltalán nem kezeli másodlagosnak a hit és a vallás ügyét. Tagadhatatlan, hogy Balassi Menyhárt áruitatásai, osztályosai, javai és birtokai megszerzésére szervezett akciói, asztagokat és szőlőket egyaránt eltolvajló hadjáratai részletes bemutatást nyernek, ám a kompozíció egésze megítélésem szerint mégis azt sugallja, hogy a hittel való kereskedés mindezeket hajazó gaztett. Retorikailag kimunkált módon mindjárt a mű elején felbukkan ez a mozzanat a Szénási által hozott üzenetben, majd centrálissá válik a további, Balassi Menyhárttal foglalkozó részekben. Igaz ugyan, hogy nem derül ki, mit jelentettek egészen konkrétan a korábbi kereskedései, s a második részben elmondottak alapján az derül ki, hogy ebbe az adott szó megszegését is beleérti. Egészen bizonyosan erről van szó a negyedik részben, amikor az érsek a hitlevélben vállaltak be nem tartását rója fel neki. Ennek azonban egyáltalán nem elhanyagolható, sőt a legsúlyosabb része az, hogy képes korábban megvallott hite, azaz vallása gyors megváltoztatására. A paszkvillusok poétikája szellemében megfogalmazott önleleplező mondatai rendre ezt a hitetlenségét, ha tetszik, vallástalanságát nyilvánítják ki („Bestye, áruló, kurvafi gondoljon vélek, sem urakkal, sem senkivel, még Istennel is, avagy ördöggel”, „...Isten bár mennyországban maradna, ű ott laknék, én pedig azt kívánnám, hogy vagy oda vihetném velem Szatmárt, avagy e földen lelkem Szatmárban lakhatnék. Én azzal megelégedném, lenne azoké mennyország, akik kívánják...” „Ha gondja volna Istennek a világra, régen megtértünk volna, de sokszor megpróbáltam és úgy leltem magamban, hogy semmi abban nincs...”). Megismétlődik ugyanez a negyedik részben a gyónás elején („senkitűi semmit nem félék, mindent szabadon mívelék, sem lelkit, sem Istenit nem nézék”), közepén („Én a hütet mindenkor annyira böcsüllem, amennyire látom, hogy hasam és erszényem tellyesedhessék belőle, annak kívüle énnekem sem hitem, sem istenem.”), valamint a végén az oldozatot kimondó érseki mondatok környezetében („Ha gondja volna Istennek e világra, régen megtértünk volna, de sokszer megpróbáltam, és úgy leltem magamba, hogy semmi abban nincs.”). Másfelől az önleleplezésként vagy éppen az ellenfél befeketítésére elmondottak nagyon is közel állnak ahhoz, amit a másik félre nagy előszeretettel kentek rá a 16. századi hitvitázó ellenfelek. Emlékezetes mozzanat például, hogy az érsek a következőképpen határozza meg Balassi Menyhárt vallását: „E volt előszer az ű hiti, hogy ha az üdvességére választatott, mind ez világ gonoszságát mívelné is, erővel is idvezülhet; és ha az kárhozatra választatott, ha olyan volna is, mint a Szent Dávid vagy Szent Péter és Szent Pál, ugyan kárhozni kellene.”

Fontos tehát tudnunk, hogy éppen a 16. század derekától kezdődően festik le előszeretettel ellenfeleik ezzel a megfogalmazással a reformátusok hitét, s az eleve elrendelés tanának ezt a kihegyezett formulázását a kétségbeesésében öngyilkosságot elkövető Francesco Spira, ahogy Bornemisza Péter mondja, Spíra Ferenc esete széles körökben tette megragadhatóvá. (Bornemisza 1955, 184. Ismeretes, hogy Tőke Ferenc tollából magyar nyelvű históriás ének is született róla. A történet európai visszhangjával és különböző 16. századi értelmezéseivel nagy szakirodalom foglalkozik. Lásd: Posperi 2000, 102–130.) Ugyanígy erkölcsi konzekvenciáival egyetemben tárul fel a másik oldalon a szentek közbenjárásának tana, hiszen mind a negyedik rész elején elhangzottak, mind az oldozáskor elmondottak azt sugallják, hogy az isteni kegyelem háttérbe szorulása, a szentek ilyen-amolyan közbenjárásával történő felváltása szinte törvényszerűén vonja maga után az erkölcs megromlását, a megvesztegethetőséget. Igaz tehát, hogy nem hittételeket tárgyal a mű, de a felsorakoztatott mozzanatok arról tanúskodnak, hogy a leleplezett személyek és magatartásmódok egyáltalán nem függetlenek a nagyon is markánsan megjelenített, morálteológiai mozgatórugóktól.

Másfelől az értelmezőknek az az egyoldalú törekvése, hogy a jellemek belső mozgatórugóit, illetve lélektanilag hiteles fejlődését mutassák ki, elfedte a szövegnek azt a sajátosságát, hogy e teológiai motivációra visszavezetett magatartás prédikátori kritikája is végig jelen van a szövegben. „De az én prédikátoromnak meg ne mondd szándékom” – mondja Balassi Menyhárt a vallásváltozás üzenetével elindított Józsa deáknak, és sok jel mutat arra, hogy a műben az erkölcs utolsó mentsváraként éppen ez a prédikátori magatartás szerepel. Részben tehát úgy van jelen, hogy nem szólal meg, de még a nagy úrnak is tartania kell szigorú ítéletétől, részben viszont nem a jellemrajz logikája, hanem a leleplezés retorikája szerint tör felszínre a legkülönbözőbb szereplőkből. Mint már említettük, az első részben Szénási próbálja rávenni urát arra, hogy elégedjen meg addig megszerzett javaival, béküljön meg Istenével, míg a negyedik rész egy nagyon fontos helyén az érsek a következőket mondja Istenről és az isteni gondviselésről: „Az ű szava, kit prófétája által mondott, bizony igaz, mert a Dávid az első psalmusba azt mondja, hogy mint az szél hányja széllel az apró port, akképpen hányja el Isten efféléket, mint te vagy. Magyarul is szépen szoktuk mondani, hogy az Isten sem siet, sem késik.” Nemcsak az ötödik részben van jelen tehát ez a hang, s a prédikátoros ítélkezésnek ez a szétszóródása a retorikai funkció kidomborítása mellett a leginkább még talán úgy értelmezhető, hogy az Isten személyválogatás nélkül bárkiben, még az erkölcstelenségben elsüllyedtekben is megszólalhat.

Ha mindezt összevetjük a Karádi Pál által írott ajánlással, semmi különbséget nem tapasztalunk. Az ekkor már antitrinitárius prédikátor is szörnyülködik a rettenetes és hallatlan istentelenségeken és árulásokon, amelyeknek felsorakoztatja ótestamentumi párhuzamait is, és amelyeket az erdélyi fejedelem szempontjából értelmez, hogy elmarasztalhassa az idegen fejedelmekhez való pártolást. (Ennek további összefüggéseiről: Ritoók 1980, 34–44). Azok a szavai azonban, hogy az olvasók Balassi példáján „megláthatják az Istennek mind irgalmasságának, hosszú ideig való várásának mivoltát, és mind rettenetes büntetésének és haragjának súlyságát” nyilvánvalóan párhuzamba állíthatók azzal, amit iménti idézetünkben az érsek állított a nem siető, de nem is késlekedő Istenről. Nem tudhatjuk persze, hogy mindez nem annak eredménye-e, hogy esetleg az abrudbányai nyomdával rendelkező unitárius prédikátor módosított a kezébe került szövegen, ám a most olvasható változat és az ajánlás szemlélete közötti rokonság egészen nyilvánvaló. Fontos leszögeznünk, hogy Szigeti József széles körben elterjedt értelmezésétől eltérően nem látunk mély különbséget a Karádi által írott ajánlás és a mű sugallata között a predesztináció értelmezésében sem. Szigeti ugyanis úgy véli, hogy Karádi János Zsigmondhoz intézett ajánlása még kálvini alapon a legmerevebb predesztinációfelfogást vallja, „míg a drámában a művészet nyelvén ezzel ellenkező álláspont nyilatkozik meg” (Szigeti 1967, 90; Szigeti 1970, 96–97). Szerinte az ajánlás azon szavaiból, hogy az Isten a céljaira használt vesszőket „egybemarkolván a tűzre veti” a kálvini felfogás embertelen szigora mutatkozik meg, amihez az antitrinitáriusok ebben az időben még ragaszkodtak. Szigetinek igaza van abban, hogy a szolgai akarat tanát az unitáriusok ekkor még nem tették részletes kritika tárgyává, ám az ajánlás teljes szövegéből az övével ellentétes következtetésre kell jutnunk. Karádi ugyanis nyilvánvalóan azok ellenében érvelt, akik szerint – mivel az Isten a fő oka a világi eseményeknek – az emberek csupán eszközök, és nem is tehetnek semmit önmaguktól. Karádi világosan elmondja, hogy hallomása szerint Balassi is azzal vigasztalta magát, hogy Isten akarata volt elszakadnia Magyarországtól. Az unitárius prédikátor erre válaszolva beszél tehát arról, hogy az eszköz-volt senkit sem óv meg a büntetéstől, s egyben azt is elmondja, hogy a fő ok megnevezéséből a helyes tanulságot kell kivennünk „és ne játsszunk se Istenünkkel, se hitünkkel, se fejedelmünkkel, kiket Isten az ü székiben és tisztiben helyheztetett ez földen, hogy az ő törvényét hallgassák, szegényit oltalmazzák, az bűnest megbüntessék és minden igazságot szolgáltassanak, mint Istennek képebeli emberek és földi istenek.” (Az ajánlást a RMDE I. alapján idézzük. Értelmezése és műhöz való viszonya vitakérdés lévén eddig sem volt indokolható elhagyása a Magyar remekírókbeli kiadásból, de egyéb népszerű antológiákból sem. Szerintünk persze megkerülhetetlenül ott a helye a szöveg élén. Megjegyezzük, hogy Nagy Péter kiadásában az etedik rész felirat, az ötödik helyett [h]etedikre van kiegészítve. [Latzkovits Miklós megfigyelése.])

Az ajánlásban tehát nem a szélsőséges predesztinációs elképzelés bírálatáról van szó, sőt bizonyos sorai éppen az ellenkező pozícióból folytatnak roppant érdekes párbeszédet a komédiában elhangzottakkal. Mivel ez utóbbi esetében nem diszkurzív szövegről van szó, a mű sugallatát természetesen csupán a megszólalások egymáshoz való viszonylataiból fejthetjük fel. Láthattuk már tehát, hogy Balassi Menyhárt vallása csak az érsek interpretációjában olyan, hogy az embert minden felelősségtől feloldóan teszi meg magát az Istent a bűn okává, a főhős saját önleleplező reflexióiban inkább az ellenkező végletet képviseli, azt hajtogatja, hogy Istennek egyáltalán nincs gondja az emberekre. Mint a fentiekben megfigyelhettük, az ajánlás az előbbi álláspontot varrja Balassi Menyhárt nyakába. Nem nehéz azonban felfigyelni arra, hogy ezek a különbségek valójában éppen hogy lényegi azonosságként lepleződnek le. A két véglet megjelenítésének sugallata szerint, akár azt vallja ugyanis valaki, hogy maga az Isten az oka minden emberi cselekedetnek, akár úgy vélekedik, hogy ha van is Isten, neki egyáltalán nincs gondja az e világi történésekre, a következmény ugyanaz: az ember egy Istentől megfosztott és így erkölcsileg szétesett világban találja magát. Úgy gondolom, az ajánlás és a főszöveg más-más módon, de éppen ezt üzeni, s e tekintetben sincs lényeges eltérés az első négy rész, továbbá az ötödik, valamint a Karádi által írott ajánló sorok között. Ez persze olyan üzenet, amely nem köthető egyetlen felekezethez sem, hiszen a predesztináció ilyen kritikája a protestantizmus egésze bírálatának is tekinthető, míg az Istent teljesen elfedő és feledtető szent kultusz pedig természetesen a katolicizmus ellen irányul. Bárhogy is van, a teljes elhasználódásnak és a magyarországi erkölcsi züllésnek ez a képe nagyon is összhangban van annak a Partiumban a lelkek meghódítására szervezkedő antitrinitárius csoportosulásnak a szemléletével, amely a szentháromság erkölcsi megújulást is hozni tudó elvetésében látta Magyarország megmentésének lehetséges útját. Karádi ügyességét és alkalmazkodóképességét bizonyítja ugyanakkor, hogy ennek a víziónak a prédikátorok műhelyében megszokottnál kevésbé doktriner módon adott hangot, olyan ajánlást helyezett a nyomtatvány élére, amely a főszöveget nem kezeli bántó egysíkú egyoldalúsággal és értelmezéssel. Talán nem felesleges itt arra emlékeztetnünk, hogy az antitrinitárius teológiát propagáló kiadványok előszavai az itt tapasztaltnál jóval direktebben fogalmaznak: ezek egyáltalán nem haboznak folyamatosan azt hangsúlyozni, hogy a végeláthatatlan hitvitákat hozó, az erőszakot legitimizáló, a téveszméik terjesztésében a tűzzel és a vassal programosan élő és ilyen értelemben teljes erkölcsi zülléssel járó tévelygés fő oka a doktrinális téveszmék egész sorozata, amelyek közül a legbotrányosabb a makacs ragaszkodás a Szentháromság Bibliával egyáltalán nem igazolható tanához. (A legszínvonalasabban, de a szentháromságtani teológiai elfogultságot itt sem titkolva ez a De regno Christi című kiadványban jelenik meg. Lásd részletesebben: Balázs 1988, 132–146.)

Az ajánlás erről egyáltalán nem beszél, még utalást sem olvashatunk arról, hogy milyen vallást követ az a fejedelem, akit „Isten az ü székiben és tisztiben helheztetett ez földen”. A mindent átjáró romlás, s a morális zsákutcába vezető elhasznált és istentelen teológiai téveszmék megjelenítése ugyanakkor az ajánlás írója szerint is nyilvánvalóan megújulásért kiált. Ezért vállalkozott tehát a bizonyosan nem általa írt, hanem a kezébe került mű – talán némi átdolgozást is felölelő – kiadására. Nem állíthatjuk, hogy tőle származna a címben is megjelenő műfaji besorolás, s a fentiekben a negyedik és ötödik részt összetartó mozzanatok kidomborításával azok véleményéhez adtunk újabb argumentumokat, akik szerint a valamiféle egységet mégiscsak felmutató művet már Karádi címadása előtt is nevezhették komédiának. A Zsámboki-naplóbeli „libellus infamis” elnevezés a műfaj megnevezése nélkül csupán jellegére utal, nyugodtan takarhat komédiát is. A mű másfelől sok tekintetben megfelel annak a szorosabban vett, a 16. században még érvényes komédiadefiníciónak is, amelyet a kései antikvitásban fogalmazott meg Aelius Donatus Terentius-kommentárja: az emberi erkölcsök és szokások tükörét adja, szereplői nem királyok vagy héroszok, hanem középütt álló emberek, s minden valószerűsége ellenére bőségesen tartalmaz fiktív elemeket is. Nyilvánvalóan nem felel meg ugyanakkor a Donatusra támaszkodó elméletnek a belső felosztás tekintetében, mint már mondottuk, nincs prológusa, s bár az első rész talán tekinthető protasisnak, fölötte kétséges az olyan jellegű epitasis és catastrophe kimutatása, amilyenek Terentius vagy Plautus vígjátékaiban nyilvánvalóan érzékelhetők. Egyre valószínűbb ugyanakkor, hogy az ilyen típusú szembesítés egyfelől nem igazán termékeny, másfelől talán filológiailag sem a legteljesebben megalapozott, hiszen szinte kikerülhetetlennek látszik a különféle további forrásokból (farsangi játékok, dialógusok) álló olyan szövegegyüttesnek a figyelembevétele, amely Németországban és másutt is kialakult Európában, s amelyet a vonatkozó szakirodalom poétikai szempontból nagyon képlékenynek tekint. Ezek bizonyos csoportjaiban nem felvonásokra és jelenetekre tagolódnak a szövegek, hanem egyszerűen részekre, a szereplők alkalmanként versben, máskor prózában beszélnek, helyszíneik változatosak, egyáltalán nem tartják be tehát a humanista drámaelméletnek a római klasszikusokat követni akaró elveit. Napnál világosabb, hogy ezek, a sokszor dialógusok vagy dialogizált paszkvillusok és a drámák határvidékén elhelyezkedő szövegek szinte megkerülhetetlen hátteret és szövegkörnyezetet jelentenek a Balassi-komédia számára, s talán megoldási kulcsot szolgáltatnak arra is, hogy miképpen hárítsuk el az utolsó akadályt is az elől, hogy a művet komédiának tekinthessük.

Az eddigi értelmezők számára ugyanis folyamatosan nehézséget jelentett, hogy szövegünk világában nem fordulnak jóra a dolgok, s ily módon a catastrophe szövegegysége egyáltalán nem tapintható ki a négy, illetőleg öt részben. E nehézség feloldásától a legmesszebbre Szigeti József került, aki szerint a mű Balassi Boldizsár felléptetésével az isteni büntetés beteljesedését jeleníti meg. A nem siető, de nem is késlekedő büntető Isten akaratából lesz tehát szerinte a Fiú rosszabb és elvetemültebb apjánál is. Ez azonban valójában a cím sugallatával ellentétes módon tragikus befejezés lenne, s még inkább az, ha Szigeti elképzelésének megfelelően a műben megjelenítetteket ki kell egészítenünk a művön kívüli világból származó további információkkal Balassi Menyhárt életének utolsó éveiből: felesége és leánya 1567-ben János Zsigmond fogságában halt meg, s kisebbik fiát sem sikerült kiszabadítania.

Nagy nehézség azonban, hogy bár a család fogságba esésére utal, a mű nem jeleníti meg ezt a büntetéssorozatot, s nem is ilyenképpen értelmezi az eseményeket. De még ennél is fontosabb, hogy semmiféle poétikai megfontolás nem utal arra, hogy a mű fiktív világában megtörténteket kapcsolatba lehet vagy kellene hoznunk a Balassi Menyhárt életében 1567–1568-ban megtörtént eseményekkel. Éppen ebből a szempontból tartjuk említésre méltónak, hogy az antik hagyomány szentesítette poétikai eljárásoktól független drámákban, többnyire komédiákban megteremtődik ez az átjárás a műben a mű fiktív világa, és az azon kívüli világ között. A legjobb példa erre talán Thomas Naogeorg latinul és német változatban közzétett Pammachus című műve, amely négy felvonásból áll, s csak jelzi az ötödiket. Az ötödik helyett ugyanis egy epilógus, illetőleg Schlußred áll, amely elmondja, hogy a mű valójában majd akkor ér véget, ha az eljövendő Krisztus győzedelmet arat a most még tomboló, de bizonyosan hamarosan utolsókat fújtató Sátán felett (Balázs 1998, 163). Úgy gondoljuk, hogy hasonló poétikai rendszerben tekinthette komédiának a Balassi Menyhárt árultatásairól szóló művet a 16. századi kiadója: jónak tekinthető a befejezés, hiszen Balassi Menyhárt és fia, Boldizsár minden mértéket meghaladó erkölcstelensége lelepleződött, s talán van remény arra, hogy példájukból mások is tanuljanak.

Hivatkozások

Ady Endre, Ismeretlen Korvin-kódex margójára, in Ady Endre publicisztikai írásai, II. (1905–1907), kiad. Vezér Erzsébet, Bp., 1977.

Balázs Mihály, Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén, Bp., 1988 (HumRef 14.)

Balázs Mihály, Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Bp., 1988 (HumRef 25.)

Balázs Mihály–Káldos János, Karádi Pál nyomdája, in Fata libelli. A nyolcvanéves Borsa Gedeon köszöntésére írták barátai és tanítványai, Bp., 2003.

Bornemisza Péter, Ördögi kísértetek, kiad. Eckhardt Sándor, Bp., 1955.

Die Fürstenverrathe des Melchior Baron Balaschscha. Historische Komödie in 5 Abteilungen. Gedichtet 1564 (Shakespeare Geburtsjahr) vom Unitarierprediger Paul Karádi, Abrudbánya, 1569. Deutsch, Leipzig, 1874.

Di Francesco, Amadeo, Kölcsönhatás, újraírás, formula a magyar irodalomban. Tanulmányok. Bp., 2005. (Historia Litteraria 19).

Fazekas István, Oláh Miklós reformtörekvései az esztergomi egyházmegyében 1553–1568 között, Történelmi Szemle, XLV(2003).

Házi Jenő, Balassi Menyhárt áruitatásának szerzője, Magyar Nyelv, XXIV(1928).

Horváth János, A reformáció jegyében, Bp., 1953.

Hubay Miklós, Színház a cethal hátán. Hat tragédia, Bp., 1974, 11-18.

Kerteny Károly, Magyarország legrégibb drámairodalma, Bp., 1878.

Latzkovits Miklós, Argumentum és prológus a régi magyar drámában, ItK, XCIX(1995).

Magyar drámaírók 16–18. század, kiad. Nagy Péter, Bp., 1981.

Pirnát Antal, A magyar reneszánsz dráma poétikája, ItK, LXXIII(1969).

Posperi, Adriano, L’eresia del libro grande. Storia di Giorgio Siculo e della sua setta, Milano, 2000.

Régi Magyar Drámai Emlékek, I, kiad. Dömötör Tekla, Kardos Tibor, Bp., 1960.

Ritoókné Szalay Ágnes, Ein ungarischer Schüler Melanchthons: Josephus Macarius, Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis, IV(1968).

Ritoók Zsigmondné, A Balassi comoedia és Karádi Pál, in Keresztény Magvető, 86(1980).

Ritoók Zsigmondné, Politikai szatíra Magyarországon a 16. században, ItK, XXV(1971).

Szigeti József, A Balassi-Comoedia és szerzője, Bp., 1967. (Irodalomtörténeti Füzetek.)

Szigeti József, A mű és kora. Tanulmányok, Bukarest, 1970.