Utasi Csilla

Szórakoztatás és/vagy didakszis
Heltai Gáspár fabuláskönyvéről (Kolozsvár, 1566)

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Az 1566-tól hangot kapó antitrinitárius eszmék megosztották Kolozsvár lelkészeit, s a felekezeti forrongás a város lakosságára is átterjedt. Heltai Gáspár, a kolozsvári szászok lelkésze évekig ellenállt az új tanításnak, csupán 1569 végén tért át.

Munkái a 19. század végén jelentek meg modern kiadásban. A közzétevők Heltai műveit a modern szépirodalom kezdeményeként írták be. Ezt a szempontot elevenítette fel a huszadik század hatvanas éveiben Nemeskürty István is az uralkodó ideológia szempontjai szerint megalkotott irodalomtörténeti narratívájában: Heltai életművében egyre szabadabban fordítja mintáit, jellemeket és szituációkat teremt, melyek híven tükrözik az osztályharc akkori állapotát és a korabeli valóságot. Az ideológia kényszer előtti periódus értelmezői, akik a fabuláskönyv keletkezésének elsődleges kulturális kontextusát is figyelembe vették, úgy látták, a környezetében kibontakozó hitbeli radikalizálódástól megriadó kolozsvári prédikátor olyan műveket jelentetett meg, melyek „a dogmatikus kérdések érintésének szüksége nélkül” (Waldapfel József) tették lehetővé biblikus-reformátori tanító munkájának folytatását. A hatvanas évek közepétől, amikor egykori munkatársának, Dávid Ferencnek „újabb fordulása hosszas töprengésbe ejtette – a vallási vitáktól távol álló irodalmi munkálatokba fogott.” (Horváth János).

A németországi fabuláskönyvek evangélikus környezetben, a konfesszionalizáció megállapodott helyzeteiben keletkeztek. A kibontakozó fabulairodalomnak Luther meseíró tevékenysége, s ennél is inkább a műfajról kifejtett nézetei adtak indíttatást. Ezek a nézetek különböző írott és szóbeli csatornákon keresztül eljuthattak Heltaihoz is. Bizonyos, hogy fabuláskönyvének elsődleges kontextusát a németországi evangélikus fabulairodalomban kell látnunk.

A nagy reformátor barátja, Melanchthon biztatására és támogatásával a coburgi várba való visszavonulásakor kezdett hozzá fabuláskönyvéhez. A tervezett gyűjtemény munkálatai hamarosan abbamaradtak, az addig elkészült tizenhárom mese, az ún. Coburgi töredék a reformátor összegyűjtött művei között először 1557-ben jelent meg Jénában, majd egy évvel később Wittenbergben. Az 1531 és 1546 közötti időszak írásaiban, a Coburgi töredékben, az Asztali beszélgetések kézirataiban és kiadásaiban, a 101. zsoltár magyarázataiban és más iratokban 50 Luther-fabulát azonosított a szakirodalom.

Abban az 1530. április 24-én kelt latin nyelvű levelében, melyet az augsburgi birodalmi gyűlésre továbbutazó Melanchthonnak írt, Luther három feladatát említi, melyekkel fogságát, ezt a Sínait Sionná fogja változtatni; – tria tabernacula – három sátor, hajlék megépítését tervezi. A zsoltárok újbóli átültetését, továbbá a próféták könyveinek fordítását és egy Ezópus kötet megalkotását (WA IV, Briefwechsel 5, 285, idézi Elschenbroich II, 63). A német reformátor a zsoltárok és a próféták könyveit a pogány eredetű ezópusi korpusszal egyfelől valóban közös szintre helyezi, másfelől azonban világosan meg is különbözteti a szövegek érvényességi körét: a zsoltárokhoz a dicséretet, a prófétai könyvekhez a kinyilatkoztatást, Ezópus fabuláihoz pedig a világi bölcsességet rendeli. Az embertől szerzett példázatos történetek nem fejezhetnek ki hitigazságot, érvényességi körük a világban való létre korlátozódik. A 101. zsoltár 1534–35-ös magyarázatában hasonló megkülönböztetéssel élt: a világi berendezkedésbe beletanulni, s abban bölccsé lenni kívánókat a pogány könyvekhez és iratokhoz – Vergiliushoz, Démoszthenészhez, Ciceróhoz és Liviushoz utalta, s megállapította, hogy a világi pogány bölcsességről ékesebb könyv alig írható, mint Ezópus közönséges, együgyű gyermekkönyve.

1523-as, Von weltlicher Oberkeit, wie weit man ihr Gehorsam schuldig sei című iratában megkülönböztette az evangélium és a törvény, a szeretet és a gonoszság birodalmát, melyeket az eredendő bűn választ el egymástól. Fabulaátiratai arra vallanak, hogy szándéka szerint azt kívánta megmutatni, hogy a világ, amelyben a kereszténynek élnie kell, hogyan van megalkotva. A világban azé a győzelem, akit az augustinusi megkülönböztetés szerint az amor sui mozgat. A kereszténynek a világban Isten szerint kell élnie, ami azt jelenti, hogy el kell szenvednie az igazságtalanságot, a gonoszságot pedig jóval kell viszonoznia. Luther morális értelmezéseiben nem törekszik az ellentétek áthidalására vagy a feszültségek kiegyenlítésére.

A lutheri hitújítás talán legfontosabb újdonsága, hogy az írásmagyarázat középkori hagyományát félretéve az ontológiai igazsághoz való közvetlen utat kereste. Korai, Von der Freiheit eines Christenmenschen (1520) című iratában Luther, miközben az ebről és a koncról szóló fabulát az új hitre vonatkoztatta, még a középkori allegorikus értelemadás gyakorlatát követte: a vízen átkelő eb szájában tartott koncot a hitnek, a konc árnyékát pedig, mely után a húst a szájából kiengedő eb kap, az érdemszerző erővel nem bíró jócselekedetnek feleltette meg.

Későbbi elméleti megnyilatkozásaiban a fikciót a beszédhelyzetből kiindulva mérte a hitbizonyosságként megtapasztalható ontológiai igazsághoz. Aranyszájú Szent János 1537-ben, Wittenbergben megjelentett legendájához utószóként kapcsolódó „hazugságtraktátusában”, Macrobius és Augustinus nézeteit felidézve a hazugságok skolasztikus rendszerét hozta létre. Az ártalmatlan, tréfálkozó hazugsággal az ártó hazugságot állította szembe. Az utóbbit újabb két alosztályra osztotta: az emberi hazugság csupán testi kárt okoz, s éppen az okozott kár miatt előbb-utóbb fény derül rá. A másik azonban, az ördögi hazugság lelki dolgokban állít hamisat, ezért orvosolhatatlan kárt okozva az Ítéletig rejtve marad. Míg Aranyszájú Szent János legendája az ördögi hazugság példája, az ezópusi állatmese a tréfás hazugsághoz áll közel.

Töredékben maradt fabuláskönyvéhez írott előszavában a fabulamondást helyzetét jó szándékú alakoskodásként határozta meg. Kétségbe vonta a történeti Ezópus létét, s azt állította, több szerző munkálkodhatott a meséken, míg végül egy bölcs ember a fabulákat abba rendbe szervezte, ahogyan forrásában, a német Ezópusban is olvasható. Luther szerint azok a bölcs szerzők, akik Ezópust mesterré költötték (die, den Esopus zum Meister ertichtet haben) tisztában voltak vele, hogy a gyermekek és a fiatal emberek fabulákkal és mesékkel (mit Fabeln und Merlin) könnyebben megindíthatók, vidámsággal és szeretettel (mit lust und liebe) jobban a művészetre és bölcsességre vezethetők. Ha Ezópus, vagy egy hozzá hasonló lárva, farsangi bolond (Fastnachputz) a beszélő, az emberek inkább odafigyelnek rá, és inkább megjegyzik, amit mond. Nem csupán a gyermekeket, hanem a nagyhercegeket és urakat sem lehet jobban az igazságra kapatni, mint hogy az igazságot a bolonddal mondatjuk meg nekik (Elschenbroich I, 75‒76).

A fabula egészében példázatos fikció, ebből következően mind a jó, mind az ártalmas indítékkal elbeszélt fabuláknak egyaránt velejárója a hatásesztétikai bizonytalanság. Luther a német Ezópusként számon tartott Steinhöwel‒Mueling-féle gyűjtemény alapján írta meg fabuláit. A korai humanista fordításirodalom lendületében az augsburgi orvos, Heinrich Steinhöwel 1576‒1577-ben fametszetekkel gazdagon illusztrált latin‒német kötetet adott ki. Steinhöwel kötetének latin szövegét Sebastian Brant emendálta és egészítette ki újabb fabulákkal. A Brant-féle toldalékot a Strasbourg-ban korrektorkén is működő schaffhauseni orvos, Johannes Adelphus (valódi nevén Johannes Muelich vagy Mueling fordította németre, s ezt ő kapcsolta az eredeti Steinhöwel-féle gyűjtemény német különkiadásának szövegével is. Luther az 1508-ban megjelent kötet valamelyik későbbi kiadását használta. A kötetet Luther nem tartotta egészen hitelesnek, úgy vélte, hogy a Poggio Bracciolini és a Sebastian Brant-féle pajzán történeteket lelkiismeretlenek keverték a kötetbe. A gyűjtemény megtisztítására, mint írja, az ifjúság kedvéért vállalkozik, akiknek nem valók a közönséges nők házában és a gazfickók közt szokásos fabulák. A korrigálással a kötetet eredeti állapotába kívánta visszajuttatni.

Heltai a Steinhöwel‒Mueling-féle gyűjteménynek egyik 16. századi kiadását, az 1539-ben, Freiburg im Breisgauban megjelent Esopus leben und Fabeln, mit sampt den fabeln Aniani, Adelfonsi vnd etlichen schimpffreden Pogij. Darzu vßzüge schöner fabeln vn(d) exempeln Doctors Sebastian Brant című kötetet fordította (az általa használt kiadás valószínűleg az alábbi editio utánnyomása lehetett: Esopus leben und Fabeln mit sampt den fabeln Aniani. Dar zu vszzüge schöner fabeln und exempeln Doctoris Sebastiani Brant ... Freiburg 1531). A kolozsvári szerző a német kötet néhány meséjét összevonta: a 43. fabulát, a forrásmű III. könyvének 17. darabját (Von dem affen und dem fuchs) a forrás Alt fabeln címet viselő fejezetének 5. meséjével (Von dem fuchs und der Katzen) toldotta meg; a német kötet 46. számú meséjében szereplő, a magasra nőtt szőlőt ócsárló rókát a kékkáposztához nem férő nyúllal cserélte föl; 22. meséjében pedig az eredetiben szereplő kivetetten tengődő öreg eb mellett egy hasonló sorsú öreg paripát is szerepeltetett. Három meséjét, a 66., a 73. és a 99. fabulát Heltai más, ismeretlen forrásból merítette. (Waldapfel, 50, 56‒57).

Heltai a felekezeti forrongás helyzetében adta ki, nem iskolai használatra szánta gyűjteményét. Kötete ajánlását a jámbor olvasókhoz intézi, akiket szerető uraimnak és atyámfiainak nevez. Előszavában nem idéz tekintélyeket, csupán annyit állapít meg: a fabulák „embertől talált és meggondolt dolgok, de azért ugyan velejesek, és külemb-külemb szép és hasznos tanulságok vannak benne.” A hozzájuk megfelelő lelki-értelmi nyitottsággal közeledő esetében nem véthetik el hatásukat: „vélem, hogy ha valaki e fabulákat jó szűvvel meg akarja olvasni, hogy sok jó hasznot vehet belőle.” A fabuláskönyv indítékát a befogadó az értelmekből fejtheti meg. A fabulák morális jelentését a németországi szerzőkhöz hasonlóan Heltai is egyértelműen rögzíteni kívánta. Értelmeiben részletesen kijelöli, milyen társadalomi csoportra vonatkozik egy-egy mese tanulsága.

Önmagát – a fabulák elbeszélőjét – alakoskodóként határozza meg: a könyvét gáncsolók leendő támadására a szamarát a vásárra hajtó emberről szóló fabula elmondásával válaszol.

Az ajánlás betétmeséjét kortársai közül többen is az írói tevékenységre alkalmazták. Johannes (Witz) Sapidus, a strasbourg-i lutheránus (korábban schletstadti erazmista) igazgató Anabion sive Lazarus redivivus című iskoladrámájának prológusába e mesét önreflexív értelemben szőtte bele (Waldapfel, 49). Nathan Chythräeus gyűjteményében a következő szavakkal zárja a meses értelmezését: „Aki mindenkihez igazodni szeretne, korán kellene fölkelnie. Még nem akadt olyan ember, aki mindenki tetszésére tudott volna tenni, hiszen ahány fej, annyi ész. Ezzel vigasztalja magát az is, aki e könyvecskét nyomtatásra előkészítette, ha egy bölcsecskének véletlenül nem találna tetszeni.” (a német eredetit közli: Elschenbroich I, 170.) Az előszó végén Heltai szerzői intencióját összegezve visszakanyarodik kezdeti állításához: „De mindazonáltal hiszem, hogy vannak jámborok, kiknek fog tetszeni e munkám és kik jó hasznot vehetnek belőle; miért hogy nemcsak a puszta fabulákat szörzettem egybe, hanem minden fabulának az értelmét is melléje töttem, melyeket megspéköltem és megékesítöttem szent írásokkal és egyéb szép bölcs mondásokkal és közbeszédökkel.”

A fabulaszövegeket világosan megkülönböztette az Értelmektől, ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a história elemeit, az egykorú események fölidézését, a Szentírás helyeit, a proverbiumokat kizárólag az Értelmek számára tartotta fönn (a mesék cselekményét nem szituálta a korabeli Erdélyben, az állathősök csak ritkán leckéztetik meg egymást közmondásokkal), hanem abban is, hogy elhagyta a forrásában még nyomokban megtalálható erudíciós eszközöket, következetesen nem fordította német forrásának a középkori latin prózakötet, az Romulus-redakcióiból származó, a promüthiont a szövegbe tagozó bevezető mondatait. A promüthionok a mesék változatos élethelyzetekben való fölhasználását segítik. Heltai nem a változatos felhasználással számolt, éppen ellenkezőleg, a fabulaszövegek és az értelmek pontos megkülönböztetésével, az értelmeket hozta hangsúlyos pozícióba.

A kötet címében szereplő százas szám teljességet sugall, ám a fabulák megszámozásán és az Értelmek különválasztásán túl a centuriális szerkezet decasokra való felosztásának vagy egyéb, a szöveg nyomdatechnikai megmunkálásában megmutatkozó belső tagolásnak nincs nyoma. Heltai azonban tudatosan formálta ilyenné gyűjteményét, az Értelmekben többször a kötetében előbb vagy később következő fabulák tanulságához utasítja az olvasóját.

A kolozsvári szászok prédikátora más munkáiban gyakran élt a lapszéleken való eligazítás lehetőségével. A Dialogusban, a Zsoltárok könyvének fordításában vagy a Hálóban nem riadt vissza a közvetlen odamondástól, az ellenfél célzatos és az eszközökben nem válogató lejáratásától.

Heltai Gáspár a hagyomány véletlenszerű rendjében fordította meséit, itt-ott kihagyott néhány történetet. A mechanikus szerkezeten belül azonban, úgy látszik, tematikus csoportok elkülönítésére törekedett. A fabulacselekményből nem mindig logikusan következő tanulságokra fabuláskönyvében éppen az a magyarázat, hogy segítségükkel igyekezett az adott fabulát az adott csoporthoz kapcsolni. Polgártársai a fő megszólítottai, a nekik szóló tanulságokat egyes szám második személyben fogalmazza meg. Az alacsonyabb és magasabb társadalmi állásúakhoz nem fordul közvetlenül!

A tematikus csoportok azokra a morális kérdésekre irányítják figyelmünket, melyek Heltait leginkább foglalkoztatták, melyek bizonyítására a legnagyobb hangsúlyt fektette.

A bevezető mese utáni első tíz fabula értelme a javak elosztásának igazságtalanságát mondja ki, de olyan a fabulák esetében, melyek szövegéből erre sokszor alig lehetséges következtetni. A farkasról és a bárányról szóló híres fabulát Heltai az evilági dúsokra alkalmazza, akik „nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják.” A negyedik fabulában a komondor a bíró előtt azzal vádolja a juhot, hogy tartozik neki egy kenyérrel. A juh a tartozás fejében kénytelen lenyíratni és eladni gyapját, a tél beálltával elpusztul a hidegben. A fabula azt jelenti meg, hogy „mint nyomorítják a hamis és kegyetlen emberek a szegényeket.” Az ötödik fabula a folyón átúszó, szájában koncot tartó, a húst azonban annak árnyékáért elengedő eb ismert története. A mese a hagyományos értelmezés szerint a látszat és a valóság különbségére tanít. Heltai szerint az eb azokat jelenti, akik nem tudnak megelégedni az Isten adta javakkal, hanem „ide s tova kapván a más ember marháját vadásszák és magoknak igyeköznek koporítani.” A következő nyolc fabula a befogadót az elbizakodottság, a kevélység következményeire figyelmezteti.

A fabuláskönyvben előbbihez csatlakozó tematikus csoport központi helyet foglal el. Az Isten által kijelölt rendben, a hivatalban való megmaradásnak, a hely megbecsülésének, a teremtett mivoltból következő kötelességek kérdései kerülnek előtérbe ezekben a mesékben. A holló és a róka meséje „erre tanyít, hogy ki-ki mind az ő hivatalában megmaradjon és megelégedjék az Istentől és természettől vött ajándékokkal. (…) Csendességben és alázatosságban maradj a te hivatalodban. Ne told magadat elő. Meglát és megismér az Isten.” A légy és a hangya története szintén arra buzdít, hogy „sokkal jobb az embernek, ha megelégöszik az ő hivataljában avval, amit az Isten munkája után az ő szent áldomásából néki ad és abból békösséges szűvvel és az Istennek ajándékában gyönyörködteti magát, noha gonddal és munkával keresi életét.” Az agancsára büszke, vékony bokáját megvető szarvast végül szarva veszejti el: „Ez okáért a keresztyén ne mestergösse az Istennek szörzését. Hanem mint az Isten elrendelte, úgy járjon el az ő hivataljában. A negyvenegyedik fabulát, Heltai világlátását eláruló jegyei miatt, kiemelte a szakirodalom (Balázs 2006, 80‒81). A házőrző és a farkas beszélgetését tartalmazó mese magyarázatában Heltai az európai fabulairodalomban egyedülálló módon nem a szabadságot választó farkast állítja az olvasó elé követendő például, hanem a láncon tartott, feladatát teljesítő komondort, a jó lelkiismeret jelképét.

A véletlen és a sors kizárásával gondja van Heltainak arra, hogy a bosszúállást, a büntetést Isten fennhatóságába helyezze. Gyűjteménye 26. darabjából, A rókáról és eszterágról című fabulából arra következtet, hogy aki ravaszságában és csalárdságában bízik: „semmit sem használ véle. Mert az Isten tiszta és igaz, és igen gyűlöli a hamisságot és az álnokságot. Minek okáért ő megejti a ravaszokat és megfogja az álnakokat az ő álnakságokban. Mint azt, mind a régi példák, mind a mostaniak nyilván megmutatják. Elég ravasz vala a Gritti; elég álnok a fráter György, de mit használtanak álnokságokkal. Akármely igen ravasz és álnak légy. Azért ugyan megtalálod mesteredet.” A 36. mesének magyarázatában a rosszat Isten eszközévé teszi meg: „Meghigyjed ez okáért, hogy ha az Istent nem féled, és annak kedvében nem lész, ottan az Isten talál mást, ki gyorsabb, hatalmasb, eszesb avagy ravaszb is legyen náladnál, és azt reád bocsáta és az által megbünteti vakmerő bátorságodat és úgy urkoz, hogy örök szégyent kezdesz vallani. (…)”.

Komor antropológia bontakozik ki az Értelmekből. Az első szülők vétke miatt megromlott emberi természetet a fabuláskönyv szerzője nem tartja képesnek a jóra: A 45. fabula azt tanúsítja, „mely igen gonosz legyen az emberi természet, mikoron előmehet az ő akaratjában, és meg nem enyhíttetik az Istentől a szent Léleknek a szent keresztnek általa.” Az emberi természet megújulását Heltai a kegyelemtől várja: „Ennek okáért minden ember megalázza magát, ismervén természetinek gyarlóságát és könyöregjen, hogy az Isten az ő szent lelkének általa és az ő Igéjében megnyissa a természetet és a régi ártatlanságra hozza.”

Hogy Heltait az isteni igazság és jóság tapasztalati bizonyságai, valamint a normák belsővé tételének és képviseletének lehetősége mélyen foglalkoztatta, ezt a fabuláskönyv a helyenként szinte meghökkentő megfogalmazásai is elárulják. A 40. fabula értelmében Szent Pál mondásával a következő szólást állítja párhuzamba: „Szent Pál ezt mondja: úgy adjatok alamizsnát, nem hogy más hivolkodjék belőle: tü kedig gyötrelmes szükségben legyetek. A régi eszes magyarok ezt mondották: Hallod-é, kötve higyjed komádat.”

Olvasójának nem csupán a fabulák megértése a feladata, hanem a tanítás önmagára alkalmazása is. Az előszón kívül a fabuláskönyv több helyén kimutatható, hogy Heltai önmagára is kiterjesztette a tropológiai olvasás követelményét: a 82. fabula Értelmében megjegyzi: „De azt ember hiszen a csalárdnak. Efféle kábaság énbennem is vagyon, noha gyakran nagy bút és kárt vallottam.” A 22., az agg agárról és lóról szóló Heltai-mesét is jogos önértelmezésnek tartani. Értelme szerint: „E fabula ezt jelenti, hogy e világ nem tud egyébbel, hanem csak bosszúval és háládatlansággal minden jótétet megfizetni. Minden rendnél láthatni ezt: Eképen járnak mindnyájan, kik tisztekben szolgálnak, kiváltképpen a szegény prédikátorok. Míglen ezek szolgálhatnak, mégis adnak valamit nékik; de ha nem szolgálhatnak, ottan a parlagra küldik őket és semmi munkájokról nincsen emléközet. Olyanok a tisztbeliek, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszesz, mind alája futnak az emberek, és ott oltalmazzák magokat az esőtől. Ha elmúlik az eső, tehát mindenki szakaszt annak az ágaiban, ki süvegre teszi, ki (tisztességgel mondván) az alfelét megtörli véle. Ez a világnak jutalma és füzetése. Ezt várjad hív szolgálatodért, egyebet nem. A prédikátorok olyanok, mint a gyertyák. Azok égnek és világosságot adnak mindennek, és mindennek használnak: de azonközben megemésztötnek ő magok etc.”

A tropológiai olvasat szükségességét a kötet meséinek – nyomdatechnikailag jelöletlen – kerete hangsúlyozza. A gyűjtemény első darabja, a hagyománynak megfelelően, a szemétdombon gyöngyöt találó, azt semmire nem becsülő kakas meséje. A kakas a „tudatlan és goromba népeket” jelenti, „kik semmi írást, avagy szép mester és bölcs dolgokat nem tanultanak, és miért hogy ítílet nélkül valók, nem tudják azokat megböcsülleni”. Míg az első fabula általában vett megértés, a gyűjteményt lezáró két fabula a herkulesi válaszúthoz hasonlóan a jó és a rossz választás példája. A 99. fabula, az ördögtörténet, a rossz, a 100., a pacsirtáról és három fiáról szóló történet pedig a jó választását jeleníti meg.

A 100. fabula pacsirtái ugyanúgy kívülről tekintenek az emberek világára és vonnak le belőle önmaguk fönnmaradására vonatkozó következtetéseket, mint a 99. fabula ördögszereplői. A búzaföldön fészket rakó pacsirta, az aratás közeledtekor az elköltözést latolgatja fiaival. A pacsirtafiókák a gazda és a fiai beszélgetését kihallgatva egymás utáni három nap megkérdezik anyjuktól: indulniuk kell-e már? A pacsirta csak a harmadik napon lát okot a menekülésre, a gazda a megelőző napokon hiába hívta barátait, majd rokonait segítségül az aratáshoz, a harmadik napon azonban maga kezd fiaval a termés betakarításához. A tanulságot, mely szerint mindenkinek az Istentől megszabott helyen az általa megjelölt feladatot kell teljesíteni a gazda viselkedése közvetíti.

A korai lutheri reformációnak, a valószínűleg az erazmusi-hutteni-lukianoszi dialógustípusból kinövő propagandairatai az argumentum műfajába tartoznak. A 99. fabulát Heltai az argumentumhoz közelítette, minden bizonnyal a hatni akarás szándékával.

Waldapfel József a 99. fabula zárórészét, melyben megsűrűsödnek a szereplők (ön)leleplező monológjai, a Lázár-drámákhoz hasonlította (Waldapfel, 61). A negatív főhősök naivan önleleplező felkiáltásai, amelyekben nyíltan vallanak bűnös hajlamaikról, a szatirikus irodalom eszköztárából valók: a nemesember szinte Balassa Menyhárt módjára jelenti ki: „Bár az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörűségben és uraságban. Ám sokat csácsognak a prédikátorok a mennyországnak boldogsága felől, de bár övék legyen: én nem kévánkozom oda.” A pokolba vezető úton maga az ispán világosítja fel, hogy a tüzes tavat immár a megátalkodott nagyurak miatt nagyobbra kellett ásatni. Szavai mély kétségbeesésbe döntik a nemesembert: „Vaj bolondság mit műveltél? Ám hallám, hogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon és hogy Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget, de én nem hittem. Azt gondolám, hogy csak a szegény prédikátorok gondoltak volna aféle beszédöket.” A fekete, tüzes szájú és szemű sárkánytól vont malomtaligán ráismer az előle elrejtőzni igyekvő Kata asszonyra, feleségére és két szomszédjára. Előző önleleplező monológjaira visszautalóan fordul társaihoz: „Uraim. Bizony nem trufa. Bizony erről e rettenetes feredőről szólt az Isten fia, mikoron az Evangélomban azt mondotta: Vessétek ki, a külső setétségbe, ottan leszen sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása. Jaj, minekünk bolondoknak, hogy szót nem fogadtunk a jámbor prédikátoroknak. Ó esztelen emberek: jobb volna, ha soha nem születtünk volna.”

Az értelmezők rámutattak arra, hogy a 99. fabula cselekményelemeihez az evangélikus exemplum-irodalomból (amely részben középkori forrásokat dolgoz fel) hozhatók párhuzamok. Az ördög szolgáló motívumát Ceasarius Heisterbachensis, német cisztercita perjel (1180 – 1240) illesztette Dialogus miracolarum című munkájába (XIII. sz.). A történetet tartalmazza Johannes Pauli Schimpf und Ernst című, a tréfabeszédet a komolysággal vegyítő gyűjteménye is. Pauli a 16. század elején, élete utolsó korszakában, Johann Geyler von Kaisersberg strasbourg-i prédikációtól ihletve, az elzászi Thann ferences kolostor olvasómestereként állította össze 639 rövidtörténetből kötetét. Amint írja, a märleinek, példák, „risus”-ok tárházát kívánta létrehozni a prédikációs gyakorlat számára, a laikus testvérek és a nemesség hasznára. Forrásai középkori exemplumgyűjtemények, közöttük a Gesta Romanorum, Voragine Legenda Aureá-ja, a Romulus, a tankönyvként használt Esopus Moralisatus, a középkori speculum-irodalom darabjai. A kötet 1522-ben jelent meg nyomtatásban, Pauli előszavával, Bartholomäus Grüninger strasbourg-i officínájában. A 16. század közepén Schertz mit der Wahrheit címen az egyik legkedveltebb kötetté vált (Elschenbroich II, 179).

Heltai 99. fabulájának közelebbi mintáját Luther Asztali beszélgetéseinek egyik történetében ismerhetjük fel (Waldapfel, 58‒60). Ebben az esetben is inkább a cselekményelemek hasonlóságáról beszélhetünk, mint forrásról. Luther elbeszélésében is séta közben találkozik a nemesember az ördöggel, s nála is elvetemültségéhez nyújt neki segítséget, és Heltai fabulájának Luciperéhez hasonlóan cseh mondatokat kever beszédébe. Rainer Alsheimernek az ördöghistóriákat számbavevő katalógusa – tizennégy kora-újkori protestáns exemplumgyűjtemény áttekintése – nem tartalmaz Heltai fabulájához hasonló példázatot.

A késő-középkori művek szereplői valamely tulajdonságuk, hajlamuk vagy törekvésük következtében lesznek az ördög prédáivá. Dietrich Schernberg 1480 táján keletkezett, Spiel von Frau Jutta címet viselő játékában a főhősnőt tudásvágya és a férfiak számára fenntartott papi rend megszentségtelenítésének szándéka teszi kiváló célponttá. A Sátán a pápai rangot elérő Jutta lelkének megkaparintásával az egész egyház vesztére tör. Egy másik, ismeretlen szerzőjű dráma hősét, Theophilust ördögszolgája segíti a jogosnak vélt bosszúhoz Az ördöggel szerződő középkori emberekben még legelveszettebb állapotukban is épen megmarad belső, lelki szabadságuk – gondolataik fölött nem úr a Sátán. Jutta vállalja a leleplezés szégyenét és a kínhalált, a pokolbeli szenvedésekből pedig őt is a Szűz menti ki, Theophilus pedig, a gonosznak tett esküje ellenére misét hallgat, Isten anyjához könyörög és megmenekül (Könneker, 230‒237).

Az 1460 táján följegyzett Redentini passióban (Redentiner Osterspiel) a Krisztus pokolraszállására következő ördög-játékban Lucifer a foglalkozásukkal való kisebb-nagyobb visszaélések miatt aránytalanul kegyetlen büntetésre ítéli az elébe került péket, a cipészt, a szabót, a halászt, a fogadóst, a hamis mértékkel mérő boltost. (Könneker, 221‒225). A pokolbeli ítélkezéskor ebben az esetben sem tiltakozásnak, sem kegyelemnek nincs helye: a polgárok hivatásuk betöltésével kerülhették volna el elkárhozásukat, e lehetőség elszalasztásával kegyelemre immár nem tarthatnak igényt. A késő-középkorban kiformálódott polgári mentalitás a communitast üdvközösségnek tételezte. A személyes kegyesség mellett hivatás betöltése az üdvözülés legfontosabb feltételének számított. A communitas fennállásának, rendjének veszélyeztetése ezért minősül halálos bűnnek.

Az ördöggel kötött szerződése mozzanata 99. fabulában annyiban a középkori antropológia lenyomatát viseli, hogy a nemesembert egyetlen tulajdonsága, a kapzsisága teszi az ördög célpontjává. Az örök kárhozatot a számára Istentől kijelölt hivatás betöltésével kerülhette volna el. Heltainak nyilvánvalónak nem polgártársai megleckéztetése a célja, a nemesember vétke Kolozsvár polgárai számára az elkerülhető lehetőség példája.

A 99. fabula, a benne hangot kapó középkori mentalitás ellenére erőteljes eszkatológiai jegyeket visel. A zárójelenetben a hispán és ura, Luciper között folyó párbeszédből értesülünk arról, hogy a végítélet előtti időkben járunk, a saját helyzetükkel és korlátozott erejükkel tisztában lévő ördögök teljes erővel munkálkodnak az emberek megrontásán, mielőtt még Jézus eljönne és megtörné hatalmukat. A középkori ördögökkel szemben Heltai ördögszereplői a protestáns didaxis szócsövei: lépten-nyomon kifejezik hatalmuk korlátolt voltát és átmeneti jellegét. Luciper híveit szorgalmas munkára inti: „Tü kedig siessetek ismeg a világba. Mert kétséges vagyok a nagy Mesternek fiához. Mert müvel hogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az ő Evangéliomát, félek, hogy véget teszen az világi dologban és eljő ítilni az elevenek és holtokat. Siessetek ez okáért vele, mert mikor hámlik az hárs, akkor kell őtet hántani. Hordjatok ide bőven bennek: ugyan ama kövérökben is hozzatok.”

A tett lehetőségéről, a „hárs hántásának idejé”-ről nem derül ki, hogy a lutheri elgondolásnak megfelelő módon ezer évre szabadon engedett Sátán uralkodásának időszaka-e, a végítéletet azonban bizonyosan nem azonosíthatjuk Dávid Ferencnek 1567-ben megjelent Rövid magyarázatában kifejtett chiliazmussal, melynek értelmében a hívek a jelen pillanatban a Kánaán kapujában állnak (Balázs 1988, 24‒37).

Heltai nem nyilatkozik meg abban a kérdésben, hogy Isten a hitben tévelygőket miképpen bünteti meg. A fabuláskönyv sugallata szerint azonban minden olyan hitbeli meggyőződés, mely veszélyezteti a közösség létét, Isten büntetésére számíthat.

Heltait elsősorban nem a városi létforma belső morális konfliktuslehetőségei foglalkoztatták. A kolozsvári felekezeti forrongásban az egyház átalakítását szívükön viselők a városi privilégiumokat féltőkkel csaptak össze. Ebben a helyzetben Heltai fabuláskönyvének tanítása az utóbbiak álláspontját erősítette.

Hivatkozások

Rainer Alsheimer, 1974, Katalog protestantischer Teufelserzählungen des 16. Jahrhunderts, in Volkserzählung und Reformation: Ein Handbuch zur Tradierung und Funktion von Erzählstoffen und Erzählliteratur im Protestantismus, hrsg. von Wolfgang Brückner, 417–519 (Berlin: Erich Schmidt Verlag, 1974).

Balázs Mihály, Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén (Budapest: Akadémiai, 1988)

Balázs Mihály, Spiritualizmus és felekezetiség a kései Heltai műveiben, = Uő: Felekezetiség és fikció: Tanulmányok 16-17. századi irodalmunkról, Régi Magyar Könyvtár, Tanulmányok 8., 76–95 (Budapest: Balassi Kiadó, 2006).

Balázs Mihály, Dávid Ferenc életútja, in A reneszánsz Kolozsvár, szerk. Kovács Kiss Gyöngy, 176–211 (Kolozsvár: Kolozsvár Társaság, 2008)

Beöthy Zsolt, A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban: Első kötet, 1526–1774.(Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1886)

Adalbert Elschenbroich, Die deutsche und lateinische Fabel in der Frühen Neuzeit, Band I. Ausgewählte Schriften, (Tübingen: Niemayer,1990).

Adalbert Elschenbroich, Die deutsche und lateinische Fabel in der Frühen Neuzeit, Band II., Grundzüge einer Geschichte der Fabel in der frühen Neuzeit, Kommentar zu den Autoren und Sammlungen (Tübingen:Niemayer, 1990)

Esopus leben und Fabeln, mit sampt den fabeln Aniani, Adelfonsi vnd etlichen schimpffreden Pogij. Darzu vßzüge schöner fabeln vn(d) exempeln Doctors Sebastian Brant (Freiburg im Breisgau, 1535), Digitale Bibliothek – Münchener digitalisierungszentrum.mht.

Klaus Grubmüller, Meister Esopus: Untesuchungen zu Geschichte und Funktion der Fabel im Mittelalter, MTU. 56 (München/ Zürich: Artemis, 1977)

Heltai Gáspár, Száz fabula: melyeket Ezópusból és egyebünnen egybegyűjtött és öszveszörzött a fabuláknak értelmével egyetemben, Heltai Gáspár, Cum S.R.M.H. Privilegii, etc., Kolozsvárott, 1566., in Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei, a válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Nemeskürty István munkája, Magyar Remekírók, 77–239 (Budapest: Szépirodalmi)

Horváth János, A reformáció jegyében: A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete (Budapest:Gondolat, 1957 [1953]).

Barbara Könneker, Wesen und Wandlung der Narrenidee im Zeitalter des Humanismus: Brant – Murner – Erasmus (Wiesbaden: Franz Steiner Verlag GMBH, 1966).

Kőszeghy Péter, Heltai Gáspárról, in Háló: Válogatás Heltai Gáspár műveiből, vál. és az utószót írta Kőszeghy Péter, 407–436 (Budapest: Magvető, 1979)

Martin Luther, Von der Freiheit eines Christenmenschen 1520, in WA,7, 20‒38.

Martin Luther, Von weltlicher Oberkeit, wie weit man ihr Gehorsam schuldig sei 1523 , WA 11, 246‒280.

Martin Luther, Auslegung des 23. und 101. Psalms 1534/36, in Schriften, 51. Luthers Werke auf CD-ROM, herausgegeben von ProQuest Information and Learning Company,. 2000-2002.

Martin Luther, Die Lügend von St. Johanne Chrysostomo 1537, WA 50, 48–64.

Nemeskürty István, A magyar széppróza születése (Budapest: Szépirodalmi, 1963).

Szigeti Csaba, A lutheri „mozdulat” és műfaji következményei Heltai Gáspár Száz fabulájá-ban in Eszmei és poétikai kérdések a régi magyar prózairodalomban, szerk. Hargittay Emil, Acta Iuvenum, 29–41(Budapest: ELTE,1977)

Heinrich Steinhöwel, Aesopus, hg. von Hermann Österley, StLV 117 (Tübingen, 1873)

Waldapfel József, Heltai Gáspárról in Uő., Irodalmi tanulmányok: Válogatott cikkek, előadások, glosszák, 43–71 (Budapest: Szépirodalmi, 1957 [1933]).

Hans-Joachim Ziegeler, Wahrheiten, Lügen, Fiktionen: Zu Martin Luthers ›Lügend von S. Johanne Chrysostome‹ und zum Status literarischer Gattungen im 15. und 16. Jahrhundert, in Mittelalter und frühe Neuzeit: Übergänge, Umbrüche und Neuansätze, hrsg. von Walter Haug, 237–262 (Tübingen: Max Niemayer, 1999).