Balázs Mihály

Prédikáció és értekezés között
Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek

Megjelent: E könyv számára készült tanulmány. .

Az evangéliumi szövegek narratív bővítésével szakít az Ördögi kísértetek, amely az újabb megközelítések szerint is szerzőnk legjelentősebb prózai munkája. Egyetértés ezen kívül csupán a keletkezésének körülményeit illetően van, hiszen Schulek Tibor, Eckhardt Sándor, valamint Nemeskürty egymásra épülő írásai rekonstruálták, milyen nyomasztó lélektani helyzetben született meg és jelent meg előbb posztillái negyedik kötetének részeként 1578-ban, majd szinte vakmerő lépésként önállóan is 1579-ben (Schulek 1939; Bornemisza 1955, 12; Nemeskürty 1984). Ezen kívül nem tárgyaljuk részletesen azt sem, hogy miképpen van jelen a műben az a társadalom- és erkölcskritikai nézetrendszer, amelyet Bornemisza korábbi műveiben is kimutattak a kutatók. Ebben a kérdéskörben már markánsan eltérő álláspontokkal kell számolnunk. Nemeskürty 1984-es könyvében általánosságban ugyan, de reagált művei fogadtatására, s arról beszélt, hogy nem sikerült 1959-es könyvével átvinni a tudományos köztudatba azt a meggyőződését, hogy írónk a feudális önkény sokrétű bírálatában példátlanul messzire ment, „a kor általános európai felfogásához képest haladóbb és előbbre mutató nézeteket képviselt.” (Nemeskürty 1984, 153.) Ezzel szemben Pirnát nagy hangsúllyal szólt arról, hogy szociális indíttatású merész lépései elképzelhetetlenek lettek volna a szorongatott helyzetekben is segítséget adó főúri támogatás nélkül, s külön is kitért arra, hogy szuperintendenciájának határai „addig terjednek, ameddig az egymással rokonságban lévő Salm és Thurzó famíliák, s még néhány velük baráti, vagy atyafiságos kapcsolatot fenntartó nagyúr latifundiumai.” (Pirnát 2018, 46.) Másfelől szerinte a társadalomkritika élét jelentősen letompította, hogy a szerzői meghasonlás egyik okaként a szexualitás szerepel, ami abból adódott, hogy Bornemisza nehezen élte meg a túlfűtött beállítottsága és a szigorú vallásos-morális elvei közötti ellentmondást. Így a mű egyfelől érvanyagot adott a katolikusoknak a protestáns lelkészek romlottságáról, másfelől sokak számára minden további üzenetet hajazó botránykrónikává vált.

Ezeknek a kérdésköröknek az árnyalt bemutatása azonban a reformáció jegyében szerveződő korábbi nemzedékek és csoportosulások alapos számbavételét igényelné, s ez most nem lehet célunk.

Most tehát szorosabban vett irodalomtörténeti szempontból, a szövegszerveződés, a műben érvényesülő retorikai eljárások, a beszédhelyzet és az ezekre vonatkozó önértelmező reflexiók szempontjából fogalmazunk meg zömmel eddig figyelmen kívül maradt észrevételeket arról a szövegkorpuszról, amely – mint láttuk – egyszerre viselkedik prédikációként, s tér el legalább abban a műfaj megszokott felépítésétől, hogy egyetlen egységében sem bibliai textus a kiindulópontja.

Pirnát Antal joggal észrevételezte, hogy ez az eltávolodás az ars praedicandi előírásaitól és a szokásos gyakorlattól a kompozíció felbomlását eredményezte. Ez nem csupán az egyes egységek belső szerkezetében ragadható meg, hanem a mű egészében is. Szerzőnkben folytonosan igény támad gondolatmenetének előzetes rögzítésére, majd egyes részletek summázására, s ezeket a reflexiókat gyakran „szép tanítások” is megterhelik. A folytonos reflexiók nagyon erős jelenléte figyelhető meg már a két nagyobb egységből álló mű kezdetén is, hiszen a cím páratlanul hosszadalmas, csaknem egy oldalnyi magyarázata után Elöljáró szó, majd mindkét nagy egység tartalmának ismertetése következik. Ez esetenként egy-egy bekezdésnyit is kitevő terjedelmű pontokba szedve summázza a mondandót, s ezek a summázatok kis változtatással ott állnak minden kisebb egység élén is. A második rész elején megismétlődik az összevont tartalmi ismertetés, így tehát az összegzések egy részét háromszor közli a kiadvány. Ennek ellenére bajos lenne könnyen áttekinthetőnek tekinteni a művet, hiszen még további belső tagolást is érvényesít, s ezek jellege és terjedelme nagyon eltérő lehet.

Az Ördögi kísértetek ugyanakkor némi jóindulattal keretes szerkezetűnek is mondható. A hosszadalmas belső cím után ugyanis Az ördögi testi, világi és haláli kísírtetekről címmel egy Elöljáró szó olvasható, amely párhuzamba állítható az egész könyv utolsó és roppant fontos Hasznai ez sok öszveelegyedett, jó, gonosz, rút, szép históriáknak címet viselő, talán konklúziónak is nevezhető egységével. Az Elöljáró szó első mondatát – „Ez ördögi kísírteteket nem annyira írtam az gyengőkért, mint azokért, kik magokat felöttébb nagy szenteknek, nagy erőseknek vélik” – a következő bekezdés eleje pontosítja azzal a kijelentéssel, hogy „az értelmesek olvassák meg, mert főképpen az ő kedvekért írtam” (Bornemisza 1955, 14). Hogy kik az értelmesek, azt egészen pontosan azonban csak az utószóból, annak is Az nagy bölcsekről című alfejezetéből tudjuk meg. Itt a Biblia ebben az összefüggésben legtöbbet idézett helyére, a Korintusiakhoz írott első levél második fejezetére hivatkozva fejti ki, hogy az értelmes keresztények nem a jeles deákok és filozófusok vagy az okosság szerint való bölcsek. A testi (világi) és az isteni bölcsesség ismert szembeállítása történik meg tehát, vagyis míg az előbbi birtokában lévők, lett légyenek bár olyan bölcsek, mint Cicero, Arisztotelész, Platón, Homérosz, Hérodotosz és Vergilius, valójában csupán okos vakok, addig az utóbbi letéteményesei Ádámtól Szent Jeromosig a szent atyák voltak. Mindez persze eredetivé akkor válik, amikor a lista kiegészül a „mi időnkbeli tanyítókkal”, Lutherrel, Melanchthonnal és Kálvinnal, majd így folytatódik: „És ezek után jámbor, tanyító prédikátorok, eszes urak, parasztok, fírfiak és asszonyok voltak, vadnak is.” (Bornemisza 1955, 223.) Művének tehát az utószó szerint ilyenek a címzettjei, lett légyenek azok akár deákok, akár parasztok, vagy más megfogalmazásban: akár okosak, akár együgyűek. A leginkább figyelemre méltó itt természetesen a jók táborának nyitott, urakat és parasztokat, férfiakat és nőket egyaránt felölelő felfogása. A nevek persze világosan jelzik, hogy meddig terjednek a számára elfogadható protestantizmus határai, majd a leghatározottabban kinyilvánítja azt is, hogy kik nem tartoznak műve címzettjei közé: „Az féléket kedig, mint Pilátus, Kaifás, az farizeusok, pápa az ő sok rebegő békáival, kik álnokul hazugságokat keresnek az igazság ellen, én is nem bölcseknek, hanem vakoknak tartom, a’ mint az ÚR mondja: vakok vakoknak vezéri. Kiket nem is tanyítok…” (Bornemisza 1955, 223).

Az erősek próbáit bőbeszédűen csoportosítgató és ezek fajtáiról közhelyesen értekező előszóból nem válik világossá ez a koncepció, illetőleg az ottani gondolatmenet a vitézkedni nem akarók ostorozásába torkollik, ahol viszont azok csoportjához jutunk el, akik nem vakságuk, hanem erkölcstelenségük okán nem méltók figyelmére: „Ez féléket az önnön gonosz szokásuk izgat és vonszon az bűnre, sőt ő magok keresten-keresik és szeretettel futják és ki sem kévánkoznak belőle. Ilyek voltak, az kik az vízözönbe és Szodomába vesztek. Ilyek sok bálványozó paráznák, sok tolvajló és dúló latrok, sok nyúzó-fosztó tiszttartók és urak, sok dőzsölő részegesek, sok megvakult undok pogánok. Kiket ugyan pórázon hordoz az ördög, mint tulajdonát.” (Bornemisza 1955, 19.) Megengedi, hogy olykor ők is tisztulást keressenek magoknak, „de pogán és bolond módra vagy testek metélését, mint az Baál papjai Illyés és Dániel idejében, vagy esztelen böjtölést, vagy mise áldozatját, vagy oly bolond gyónást [tettek] (…). Ilyek azok, kik az vízhintéssel, az súgó és előszámláló gyónással azért élnek, hogy több szabadságok legyen a bűnre.” (Bornemisza 1955, 19–20.)

Mint láthatjuk, végeredményben ez az út is oda vezet, mint az előbb említett, s nem marad el az indulatos ostorozás sem. Szerencsére, az elöljáró beszéd nem itt fejeződik be, hanem a fikció szerint legalábbis egyik barátja tusakodásának megjelenítésével. Ez az eddigi szakirodalomban joggal méltatott részlet szájbarágós didakszistól mentesen képes megjeleníteni azt a tézist, hogy olykor az isteni bölcsesség letéteményesei sem tudják megsegíteni a gondviselő Isten tagadásáig is eljutó embert.

Mivel a későbbiekben nem foglalkozunk az egyes részleteknek a kompozícióban elfoglalt helyével, szögezzük le, hogy Nemeskürty István szövegértelmezései közül azokkal tudunk leginkább egyetérteni, amelyek az első prédikácó Mostani lött példák című egységére vonatkoznak. Még talán azt a megállapítást sem tartjuk túlzásnak, hogy magyar nyelven itt olvashatunk először irodalmunkban belső lélektani és lelkiismereti problémákat és vívódásokat finom részletmegfigyelésekben gazdagon megjelenítő szövegeket. Hasonlóan erős részlettel találkozunk a harmadik prédikáció Nagy gondolatok című alfejezetében is, jóllehet maga a prédikáció aránytalanul hosszú, s terjedelmét megnöveli azoknak a deák nyelven írott céduláknak és feliratoknak a közlése, amelyekkel a fikció szerint egy lelkiismeretes prédikátor teletűzdelte környezetét, hogy ezek tántorítsák el a bűntől. A zárómegjegyzés szerint egy nagy könyvet is kitenne, ha ezek mindegyikét közölni akarta volna, s ebbe nem is nagyon kételkedik az olvasó.

Az első rész legkompaktabb egysége kétségtelenül a negyedik prédikáció. Bár nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy olvasásakor Nemeskürtyvel együtt érezzük a reneszánsz ember életörömét és gyönyörűségét s a táncmulatság leírásakor nehezen tudunk elvonatkoztatni az erkölcsi intelemről, az kétségtelen, hogy az érzékszervek működésének leírásakor korábban ismeretlen területen próbálta ki sikeresen a magyar nyelv értekező erejét. Ez a nyelvi teljesítmény még akkor is figyelemre méltó, ha előmunkálatok híján nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen mértékben függ a szöveg Melanchthon Commentarius de anima című művétől, amelyet forrásként már Eckhardt Sándor megnevezett.

A szokásosnál tömörebb azoknak a serkentéseknek a bemutatása is, amelyekkel meg kell küzdenünk.

Az alcím szerint régi és új kísértésekről históriákat és lött dolgokat tartalmazó második rész szerkezete a csoportosító igyekezet ellenére nehezen lehetne áttetszőnek tekinthető. Az indítás időrendet ígér, s az első négy rendben az apostolok halála utáni időszakban élő s a bálványozástól és egyéb vétkektől még mentesnek tartott jeles emberek életéről olvashatunk, s az ötödik rendtől váltják fel ezeket kortárs történések. Nem vitás, hogy ezt a terjedelmes és De vigilia Christianorum címmel rövid latin nyelvű betétet is tartalmazó ötödik részt tarthatjuk kulcsfontosságúnak. Hiszen előbb Én látásom alcímmel olyan dolgokat ír le, amelyeknek szemtanúja volt, majd Tardoskeddi Szerencse Benedekné bájoló imádságai s további épületesebb, szép tanulságokat tartalmazó történeteken keresztül eljutunk a magyar vallomásos próza történetében méltán kiemelkedő fontosságúnak tartott Rajtam törtínt dolgokról szóló részhez.

A roppant terjedelmes hatodik és utolsó rendben aztán tematikus csoportosításban jönnek a történetek, ám a témákat nem egy szempont jelöli, s nincs az így kijelölt kisebb egységeken belül időrendi csoportosítás sem. Nemeskürty István emelkedő tendenciát vél kirajzolódni, amely szerint először a Manlius és Maior démonológiai antológiáiból átvett történetek dominálnának, s a fejezet végére kerülnének többségbe a nem könyvekből, hanem közvetlen vagy közvetett módon szerzett élményekből táplálkozó, terjedelmesebb és jobban kimunkált történetek. Ennek meglétét a Szeredi csudálatos nagy dolog, Az ki nem szentelte az ünnepet, Főúr és felesége dolga margináliákkal ellátott történetekkel igazolja, s az új minőség születését azzal is jelezi, hogy elbeszélésnek, illetőleg novellának nevezi őket (Bornemisza 1955, 172, 203, 212). Aligha indokolható ez az eljárás, hiszen nyoma sincs Bornemiszánál ilyen megkülönböztetésnek, ám kétségtelen, hogy a hatodik rend második feléből még további ilyen részletesen kibontott narratívát tartalmazó s az elöljáró szóban és az első részben szereplő mostani lött példákhoz hasonlóan jól megformált történetek lennének idézhetők. Ám ezek nem képeznek külön egységet, hanem a rövid, két-három soros, olvasott és/vagy hallott epizódokkal felváltva szerepelnek a kompozícióban. A novellákban kicsúcsosodó szerkezet kimutathatóságát az is megnehezíti, hogy az utószó előtt Ez egész világon való császárok és magyarországi királyok nevezeti címmel egy világkrónika áll a szövegben, amely Eckhardt szerint eredetileg talán az ifjú Török István számára készült feljegyzés lehetett, s komoly szerkesztésbeli gyengeségről „tesz tanúságot: az Ördögi Kísértetekbe semmikép sem illik bele.” (Bornemisza 1955, 283.) Nemeskürty ezt azzal mentegeti, hogy Johann Carion világkrónikájának készülő fordítását jelentette be ily módon, de a szerkezet kibillenését ez a magyarázat nem szünteti meg.

A szerkesztésbeli nehézséget talán összefüggésbe hozhatjuk az anyag mindent elöntő burjánzásával, amely szerzőnket folyamatosan foglalkoztatta, írói reflexiói leggyakoribb témáját jelentette. Annyi anyaga van, mondja több helyütt, hogy „sok bölcsek mondásával, sok históriákkal és az szent írással egy nagy ház betelnék azokkal az könyvekkel...” (Bornemisza 1955, 159). Máskor nem egyemberes feladatról beszél: „Százezerféle dolgait jelentötte meg az Úristen ugyan szemlátomást is az ördögnek, kikről sem írni, sem szólni egy ember nem győzne …”, de a legbeszédesebb talán az a nyilatkozat, ahol a fokozás eszközével élve szól a vállalkozás roppant nehézségéről: „Kétezer históriáknál többet írhatnék minden parancsolat ellen, minemű undok és utálatos bűnökbe és az bűn után minemű röttenetes veszedelmekbe kevert be sok rendbelieket az ördög (Bornemisza 1955, 146). Tízezerféle bálványozásba, tízezerféle isteni káromlásba, Isten neve és ünnepe törésibe, hamis és istentelen esküésbe, szülék ellen való sokféle bűnökbe, sokezerféle gyolkosságban, szántalan kegyetlenségben, külömb-külömbféle lopásokban, csalárdságokban, éktelen szörnyű paráznaságokban. Százezer hazugságban, garázdálkodásban és csélcsapó, képmutató csalárdságban. Mondok mindezekbe mint kevert be sokakat, nagy császárokat, fő-fő papi fejedelmeket, nagy pápákat, kardinálokat, pispekeket, vitézeket, nemeseket, parasztokat, prédikátorokat, fírfiakat és asszonyokat. És az undok bűnök miatt őket mely nagy szégyenekbe és veszedelembe ejtegette. Mondom, ezekről írnom tengeri dolog volna.” (Bornemisza 1955, 162–163.) Meg akart azonban felelni a feladatnak, s ez a minél többet leírni és megjeleníteni akarás nyilván valóban keresztezte a világos és átlátható szerkezet megvalósítását.

Már ezekből az idézetekből is látható, hogy a történeteknek ez a „tengeri” gazdagsága nála összefügg a nyelvi gazdagságnak (copia verborum) a humanistáknál oly fontos megvalósulásával. Ez ebben az írói műhelyben az egymás mellé rendelt s ezért végtelen hosszúságúra növelhető szinonimasorozatok kedvelésében nyilvánult meg, amire elég lenne csak az iménti idézet folytatását adni („Mert nekünk sem tekintetünk, sem hallásunk, sem szaglásunk, sem tapasztalatunk, sem szólásunk, sem gondolatunk, sem ételünk, italunk, járásunk, sem imádságunk, sem tanulásunk, sem aluvásunk, sem szántásunk, kapálásunk, kereskedésünk, hadakozásunk, se semmi dolgunk nincs ördögi kísírtet nékül, csak egy szempillantásban is”), de idézzük fel azt a helyet is, amely a szakirodalomban először Halász Gábort emlékeztette Rabelais prózájára: „Rakvák vagyunk irigységvel, haragval, gyűlölségvel, bosszonkodással, gyolkosságval, paráznaságval, civakodással, henyéléssel, tobzódással, részegségvel, lágyságval, kevélységvel, álnokságval, csalárdságval, ragadozással, rágalmazással, csúfolással, szitokkal, átkozódással, panaszval, gonosz kévánságokkal, gonosz gondolatokkal, úgy annyira, hogy mind házunkba, mind asztalnál, ágyba, mind kűvül az városba, az mezőbe, az úton, csak bűnt gondolunk, bűnt futunk, bűnt szólunk, szüntelen minden szempillantásba.” (Bornemisza 1955, 146; Halász 1981.) Az itt megnyilatkozó világszemlélet természetesen több fényévnyi távolságra van a francia íróétól, ám a nyelvi bőségnek és ezen belül a szinonimáknak föltétlenül nagyon hasonló hódolói.

Nemeskürty az imént említett jól megformált történeteken fellelkesülve a következőképpen fogalmaz: „Kérem az olvasót, lapozza fel ezután a Manlius- vagy Maior-féle kiadványból átvett históriákat. Az ördög vicsorog ránk minden sorból. Bornemisza kis történeteiben viszont az ördög csak mint erkölcsi absztrakció jelenik meg.” (Nemeskürty 1984, 123.) Megismétli itt azt, ahogyan a mű elemzésébe még 1959-ben belevágott. Ott arról beszélt, hogy Bornemisza minden középkori babonától mentesen a bennünk szándékunktól független, többnyire rossz irányba ható cselekvési ösztönt nevezi így. Úgy gondolom, nem kell hosszan bizonygatni, hogy bár valóban vannak olyan történetek, amelyekben nem vicsorít az ördög, a könyv egésze ellentmond ennek a modernizáló értelmezésnek. Ellentmond ennek a démonológiai traktátusokba illő gondolatmeneteket is tartalmazó első két prédikáció az első könyvből, de néhány helyen teoretikus igénnyel is megfogalmazza, hogy az ördög több, mint testünk „nagy kényes nyughatatlansága”, azt csalárdul kihasználó dolog (Bornemisza 1955, 107). Lehet, hogy nem mindig látható úgy, mint a prófétákon, apostolokon és Krisztuson, de nagyon tévednek azok, akik „csak bennünk termett természetnek vélik.” (Bornemisza 1955, 160.) De hát sok helyet idézhetnénk arra, hogy bizony ő nagyon is látta az ördög „hagyigálásait”, egyszer majdnem el is találta, de csak a mellette ülő szolgabíró szenvedte meg, nem is beszélve aztán arról, hogy hány olyan emberrel volt dolga, akiket angyal vagy más képében, kristályból és kehelyből szólított meg. Az is kétségtelen, hogy 16. századi kortársainak zöme osztozott vele ebben, s széleskörű jelenlétéhez nem kellett föltétlenül zsarnoki elnyomás alatt élni, amint ezt Nemeskürty Németalföld és Magyarország helyzete között elsietett analógiát teremtve állítja az ördög 16. századi jelenlétéről írott fejezetben.

Nem érdektelen viszont tudnunk, hogy voltak olyan szerzők a 16. században, akik valóban közelebb kerültek egy modernebb felfogáshoz. Nálunk tudomásom szerint a 16. században magyar nyelven Karádi Pál, az 1570-es években Simándon, majd Temesváron és környékén tevékenykedő antitrinitárius prédikátor értekezett erről ebben a szellemben kéziratban maradt Apokalipszis-kommentárjában. (Apocalypsis Beati… Az OSZK-ban őrzött legteljesebb 17. századi másolat jelzete: Fol. Hung. 199. A további másolatokról és a kutatás jelenlegi helyzetéről: Tóth 2007.) A hetedik fejezet első verseit értelmezve fejtette ki, hogy ártó angyalok nem léteznek. Nyilatkozata szerint erről másutt – talán egy ezzel a kérdéssel foglakozó külön értekezésben – részletesen írt. Itteni szavai szerint a Szentírással nem igazolható az a nézet, hogy a pártütő angyalokat Isten ördögökké változtatta. Ez az elképzelés szerinte a Valentinianus és Cerdo által képviselt dualisztikus eretnekség ellenében alakult ki, mégpedig oly módon, hogy az Istennel egyenrangú ősgonosz fogalmát alakították át lázadó, majd a mélybe vetett angyallá. Ennek azonban nincs szentírásbeli alapja, hiszen az angyalok természetük szerint csak jók lehetnek, Isten udvarában ugyanis gonoszok nem tartózkodhatnak. Csupán arról van tehát szó, hogy bizonyos angyalok Isten büntető parancsait teljesítik. A műben elszórt további megjegyzések arról tudósítanak, hogy Karádi szerint az ördögök nem mások, mint hamis tanításokat képviselő emberek, s ezt a daemon szó eredeti jelentése is alátámasztja, hiszen eredetileg mindentudót, bölcset jelentett, negatív, rosszra utaló jelentése csak később alakult ki, miután az emberek nem tudtak helyesen élni a világi bölcsességgel. Így aztán a magyarok már ezzel a nézettel találkoztak, s ezt ördögnek, láthatatlan és foghatatlan gonosz léleknek nevezték el. Ebből eredeztethető aztán a pápista szerzetesek ostoba elképzelése, akik kezes, lábas, füles, farkas, „cholnok orrú”, oroszlánkarmú és -farkú ördögöket festettek. A Szentírásban olvasható kifejezések (sárkány, bestia) nem mások, mint kegyetlenségének képes beszéddel való kifejezései. Karádi különös figyelmet szentel a serpens antiquus, azaz a régi kígyó kifejezésnek. Pliniusra támaszkodva fejti ki, hogy ez ugyanaz, mint a sárkány, hiszen köztudott, hogy a homoki sivatagokban élő több száz éves kígyókból lesznek a sárkányok. Tévednek tehát azok, akik a régi kígyó kifejezést Ádám kígyójára magyarázzák. Az antitrinitárius szerző nem fejti ki, hogy akkor mit is kell gondolnunk az Évát, illetőleg Ádámot megkísértő kígyóról, de teológiájának egészéből az következik, hogy Jacobus Palaeologushoz és követőihöz hasonlóan ő is a bűnbeesés történetének metaforikus értelmezésére hajlott.

Karádi 1580 táján írott és kéziratban maradt művével minden bizonnyal sohasem találkozott Bornemisza. Nem biztos azonban, hogy valamiképpen nem szerzett tudomást arról, hogy ilyen felfogások rendre előkerültek az európai heterodoxia különböző csoportjaiban. A velencei spiritualisták és anabaptisták tévtanaiból az inkvizíció elé került tézisek között szerepel, hogy Isten által teremtett angyalok nem léteznek, ők különböző feladatokra kirendelt szolgák. Az ördögökre vonatkozót pedig célszerű szó szerint idézni: „Nincs más ördög, mint az emberi okosság, az a kígyó, aki Évát kísértette meg, nem más, mint az emberi okoskodás, amint Pál mondja a rómaiakhoz írott levélben.” (Manelfi 1970, 28.) Természetesen merész lenne azt állítani, hogy Itáliában találkozott ilyenekkel. Viszont tudjuk, hogy Melius cáfolóirata szerint viszont valami hasonlót mondhatott Arany Tamás is Debrecenben, akiről viszont tudott semptei prédikátorunk, de az is igaz, hogy nem ezt a tanát bírálja, hanem azt, hogy a közvetlen isteni kinyilatkoztatás útján jutott tanai birtokába (Makkai 1973).

Ígéretesebbnek látszik viszont ebből a szempontból Alvinczi György semptei látogatása. Az Ördögi kísértetek ugyanis megemlékezik arról, hogy Dávid Ferenc kolozsvári iskolamestere néhány napot eltöltött nála, majd ezt követően vett részt egy élet-halálra zajló, főbenjáró hitvitán, amelynek végén vesztesként a török felakasztatta. Írónk azzal az intelemmel zárja az epizódot, hogy „nem jó játszódni Istennel.” (Makai 1973, 189.) Korábban érveket próbáltam hozni arra, hogy a nagyharsányi hitvita nem ilyen feltételekkel zajlott le, s hogy Bornemisza kommentárja erősen elfogult. Ezeket s a látogatás 1573-as időpontja melletti megfontolásokat most nem ismétlem meg, Ha az időpontban igazam van, akkor azt is elmondhatjuk, hogy Alvinczi elindulása előtt kollégája volt Johann Sommernek, aki valamikor 1570 elejére tehető kolozsvári tevékenységének nyitányaként belekezdett Jacopo Aconcio Satanae Stratagemata című művének aktualizáló átdolgozásába (Balázs 1998, 49, 96). A Sátán fortélyairól szóló értekezés nagyon izgalmas látlelet a felekezetekre szakadt Európáról, s a megoldást a hajszálhasogató dogmatikai vitákba belemerevedett papság hatalmának korlátozásában keresi. Mint Pirnát Antal kifejtette, Acontius és nyomában Sommer átdolgozása elismeri ugyan a Sátán személyes hatalmát (kevésbé radikális tehát, mint a fentebb említett velenceiek), ám azt is megállapítja, hogy az egyes gonosztettek esetében nem dönthető el: mi következik az emberi természetből, s mi az ördög közvetlen beavatkozásának eredménye (Pirnát 1961, 22). Így aztán a kialakult helyzet és a teendők részletezése során nála sohasem lép fel az ördög érzékileg is megragadható formában, különös természeti jelenségek vagy csodák előidézőjeként, nem is beszélve a Sátán „hagyigáló” vagy kezes-lábas, füles-farkas megjelenéséről. Ebből az iskolából érkezve hasonlóan vélekedhetett tehát Alvinczi is, s ebben az értelemben talán a vele lefolytatott eszmecsere is lehet a háttérben, amikor semptei vendéglátója élesen kikel azok ellen, akik az ördögöt a „bennünk termett természet”-tel azonosították.

Az elzárkózás ettől a modernebb felfogástól egyben persze azt is jelentette, hogy Karáditól vagy Sommertól eltérően neki nem kellett lemondania a kísértések életmozzanatokban gazdag, érzékletes megjelenítéséről. Az a felfogás, amely számol a kénköves bűzt árasztó ördög kiiktathatatlan, állandó és mindenütt való jelenlétével („házunkban, ágyunkban, asztalunknál, kívül jártunkba, utunkba, kocsinkba és mindenütt való nyughatatlan forgolódásiban, rút és utálatos ábrázatiba, röttenetes, álnok, csélcsapó , hazug, gyolkos, torkos, parázna, kevély, ragadozó igazgatásiba, víznek, veteménnek és embereknek dögösítésében”), nyilvánvalóan hatásosabb eszköztárral rendelkezett a 16. századi ember megmegpróbáltatásinak megjelenítésében, mint a teoretikus megállapításokban gazdagabb radikális antitrinitáriusoknak a modern emberek világához kétségtelenül közelebb álló nézetei (Bornemisza 1955, 29).

Mindenesetre ha szóba is jött Semptén ez a kérdéskör, a házigazda szerint téveszméket hirdető s az Istennel megengedhetetlenül játszó vendég csak megerősíthette abban, hogy neki más úton, Pál apostol és Luther útján kell járnia. Egyik név említése sem lehet meglepő, jóllehet nem ebben az összefüggésben kerültek eddig elő. Az egyiknél az vált közismertté, hogy Bornemisza saját nyilatkozata szerint ugyanúgy kosárban ereszkedett alá egy bécsi nagy kőház ablakából, mint Pál apostol Damaszkuszban, míg Luther jelentőségéről inkább csak általánosságban szólt a szakirodalom, s okkal nagyobb hangsúlyt kaptak Melanchthon és a már említett antológiák (Manlius, Maior) szerzői. Pedig nem csupán az szerepel a szövegben, hogy miképpen látogatták meg a nagy reformátort az ördögök disznók, szerzetesbarátok és puskás emberek képében, hanem felidézi egy önvallomásnak is felfogható nyilatkozatát is: „az én sok kísírtetim az oka, mert magamon mindeneket előszer megérzettem. Tehát sok százféle kísírteti voltak neki is (…), hogy az kik felöttébb kísergetnek, azokat is tanyíthatná.” (Bornemisza 1955, 122.) A folytatásban aztán az 1Kor 10,13 idézésével kiderül, hogy Pál apostol és Luther egyszerre előkép számára: „Kikről azért emlékezem, hogy az Szent Pál szava eszünkbe jusson: Nem volt (úgymond) még türajtatok kísírtet, hanem csak emberi. Azaz: némelyekre csak annyi és afféle kísírteteket ereszt az Isten, a’ kit az emberi természet is megbírhat. De némelyekre, kik nagy lelki merészséget és sok ajándékot vöttek, emberi erő felött is…” (Bornemisza 1955, 122.) Másutt arról beszél, hogy jóllehet Julius Salm és Thurzó Erzsébet kérésének ellentmondva nem hivatkozott soha arra, hogy „angyali látásból”, azaz különleges isteni kinyilatkoztatás alapján szóljon, mert fél az ördög csalárdságától, ám valójában Szent Pálhoz hasonlóan az ördög sokszor megkísértette: „De titkon Szent Pálként ezerképpen tapasztaltam meg, hogy rajtam vagyon.” (Bornemisza 1955, 131.) S persze itt van az a sokat idézett, de Szent Pállal nem mindig kapcsolatba hozott mozzanat, hogy Bécsben tanuló ifjú korában sok egyházi méltóság és maga a császár is próbálta elijeszteni a prédikálástól. „De mint Szent Pál és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talám az oldalomon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottam volna.” (Bornemisza 1955, 181.) (Természetesen ide tartozik későbbi, prédikációi ötödik könyvében olvasható, s ezért csupán itt lábjegyzetben idézendő visszaemlékezése is: „Midőn az Negyedik részhez kezdettem volna, támaszta reám Isten titkon való ördögi kísérteteket, kiket csak igen kevés embernek mondtam, de azoknak is nem minden részét. Azok rajtam lévén, készeríttetem írnom az ördögnek sokféle kísírtetiről; de oly iszonyúk jutának eszembe, hogy félve írnám, és sírva kérném az Istent, bízná másra az féle írásokat. De hova inkább igyekeztem lenyomnom, annyival inkább nőttön-nőtt és öregbedett rajtam a sok kísírtet, kik miatt nem lőn mit tennem, hanem akaratom ellen is nagy pironkodva ki kelleték ez világ láttára bocsátanom...”)

Kevésbé tartja viszont számon a szakirodalom, hogy a mű célja és a választott beszédmód körvonalazásakor is támaszkodik Szent Pál tekintélyére. A kérdéskör körbejárását érdemes azzal kezdeni, hogy átfutjuk azokat a nyilatkozatokat, amelyekkel mentegeti magát azért, mert olykor latorságokról undok szavakkal kell szólnia:

„Kérlek megbocsásd, hogy ezt is kimondtam.” (Bornemisza 1955, 67.)

„Ezt is elég nehéz kedvvel írom némely csúfolók miatt. De az elrémült szívükért készerítetém megírni...” (Bornemisza 1955, 76.)

„Mindezeket hogy jobban meggondolnák az értelmesek és megismernék, hogy nagy dolog az bűnnel való harc. Azért ím deákul is megírom, sok bölcsek mit jelengettek titkos értelembe, kiket én pór, paraszt és Grobián módra ki is fakasztottam, hogy megértessem akárkivel is.” (Bornemisza 1955, 152.)

„Ne csudáld, hogy ez trágárságról ily helyen emlékezem, hanem gondold jól meg, hogy az ördög az embert játszódtatja is, mint egy alakkal, a Krisztussal. Ím, ez is szörnyű dolog.” (Bornemisza 1955, 170.)

„Bocsánatot kérek az istenfélő hívektűl.” (Vagy ugyanott: „Bocsánat adassék. Mert az latorságot így kell kimondanom.”) (Bornemisza 1955, 200.)

Istenért kérek mindeneket, megbocsássanak, hogy ez latorságokat ily lator és undok szókkal írtam (…). De kedig meglásd, micsoda személek előtt olvasod.” (Bornemisza 1955, 205.)

Ezekben a megszólalás nehézségeiról beszél. Némileg ellentmondásos ugyanakkor a pór és Grobián módra való kifakadás indoklása: azt akarja, hogy többen megértsék mondandóját, ám a paráznaságról szóló résznél óv attól, hogy válogatás nélkül bárki előtt felolvassák. A paráznaság vétkét taglaló egységben Szent Pálból kiindulva aztán a követett eljárás mélyebb indoklása is elhangzik. A teherbe esett apácák által meggyilkolt csecsemők árnyékszékbe dobált csontjairól szóló, protestáns körökben nagyon népszerű (Alvinczi Péter is használja) történethez kapcsolódva olvassuk a következőket: „Követek minden istenfélő jámborokat, hogy megbocsássák, hogy ennyi undokul kiírtam ezeket. Olvasd meg Szent Pált, Roman. 1., ő is hasonlókat számlál elő: mint veszett eszek az istenteleneknek, kik az Istent nem akarták ismerni és tisztelni, és azért az Isten is őket undok bálvány tiszteletire, tőke, kő, fakép, csúszómászó barmoknak tiszteletire eresztötte és lángozó, buja kévánságokra, hogy az természet felött fírfiú fírfiúval és asszony asszonnyal éktelekedjék. Kiket azért számlál Szent Pál, hogy az hívek iszonyodjanak az féle megvakító ostorátúl az Istennek és őtet féljék, tiszteljék és segítségül hívják. És lássák azt is, mely szörnyű az titkon való képmutató jámboroknak szüzességek, és pökjék az ő titkon való undokságokat és meg ne utálják az Istentűl szereztetett szent házasságot. 1 Corinth. 7.” (Bornemisza 1955, 194.) (Hogy kép teljes legyen, írjuk le azt is, hogy hogy a szöveg mellett egy latin margináliát is olvashatunk: „ Malum occultum perniciosissimum. Non enim potest aut paenitudine deleri, aut castigatione tolli, aut explicatione levari,aut consolatione leviri.” [Az eltitkolt vétek a legveszedelmesebb, nem törli ki bűnbánat, nem tünteti el a büntetés, nem könnyít rajta a magyarázkodás, s nem hoz megkönnyebbülést rá a vigasztalás sem.] Úgy tűnik, ez a nagy spanyol humanista, Juan Luis Vives Satellitium animi című művéből származik, amely először 1524-ben Tudor Máriának ajánlva jelent meg, a 16. században többször is közzétették, majd 1555-ben a szerző műveinek bázeli összkiadásában is napvilágot látott. Legalábbis nem találtam nyomát a latim szentencia korábbi előfordulásának, s ez perspektívát nyithat Bornemisza műve latin nyelvű részleteinek kutatásában is, de ez későbbi feladat lesz.)

Bornemisza tehát Szent Pálra hivatkozva tekinti a bálványozás miatti isteni büntetésnek a homoszexualitásig is torzuló paráznaságot s természetesen eljut a cölibátus bírálatáig. Kicsit szélesebben fogja ugyan fel a bálványimádást, mint Pál, mert a Biblia idézett helyén nem szerepel tőke, kő, fakép, csupán madarak, négylábú és csúszómászó állatok. Fontosabb azonban, hogy a Szentírás szövegétől eltérően fogalmazza meg Isten célját is: Isten a semptei prédikátornál a Bibliától eltérően nem csupán büntet, hanem azért teszi mindezt, hogy a hívek iszonyodjanak az Isten őket megvakító ostorától.

Először tehát az apostolra hivatkozva jelenik meg célként az iszonyodás felkeltése és az elrettentés, hogy aztán visszatérjen ez a gondolat a korábban az előszóval való összefüggésben már említett utószóban. Itt kifejti, hogy sokféle olvasóval számol, némelyek majd megmosolyogják, mások, a testi bátrak „ihogva-vihogva” teszik ezt, a képmutatók, megjátsszák, hogy semmi közük a benne foglaltakhoz, s ezt azzal nyomatékosítják, hogy szidalmazzák. A felsorolásból kiderül, hogy az általam korábban már kielemzett értelmes keresztény olvasó két típusánál reménykedik célja elérésében. Az egyik az, aki most kezd megismerkedni az ördög kísértéseivel és „iszonyodik bele.” A másik pedig az, aki elepedett és elfáradt a folytonos küzdelemben, s ezért vigaszt talál abban, hogy másoknak is küzdeniök kell. Szerzőnk ebből vezette le azt is, hogy „valami bűnt szerzett az ördög, azt mentűl szörnyebben lehetne, úgy mutatnám meg”, s az elszántság bizonyítékaként pár sorral később azt is megvallja, hogy a szemérmességet korlátozásként élte meg („ha engedte volna az szemérmesség, szörnyebbeket is neveztem volna.”) (Bornemisza 1955, 220.) A közbeeső bibliai példák igazolják az elrettentő iszonykeltésnek ezt a programját: Hóseás proféta azért vett el egy kurvát, hogy megmutassa, mi az utálatosság Isten előtt, ugyanaz vezette Ézsaiás prófétát is, amikor meztelenül járt az emberek között, de mind a mai napig a mindenható is él ezzel az eszközzel: külső jelekkel, az orr és az arc megmetszésével, francúz betegséggel vagy mással mutatja ki a belső „titkon való latorságok”-at. Így jutunk el aztán ismételten a főcélhoz, hogy „más is reájok nézvén megiszonyodnék.” (Bornemisza 1955, 221.)

Fontos látnunk azt is, hogy ez a cél szinte eltűnik a Sebastian Münster Fides Christianorum et Judaeorum című művéből átvett latin szövegrészeletben és ennek magyar felvezetésében. Nem a kevesek számára érthető latin tartalmazza tehát a keményebb üzenetet. A felvezető kommentár szerint ezt azért idézi, hogy az egész emberiség romlottságáról képet kapjon az olvasó. A bűnbeesés egyetemes következményeiről értekezik. Előbb az érzéki vágyak és az újdonság követését a testi dolgokban körvonalazza, majd áttér a lelkiekre, hogy a vallás dolgában ennek ellenkezőjét, a téveszmékhez való makacs ragaszkodást elmarasztalva mutassa be a zsidók tévedéseit. Természetesen elmarasztaló, de indulat és aktualizálás nélküli gondolatmenetet olvashatunk az átvett részletben is.

Ebben a szövegkörnyezetben zárja le a művet azzal, hogy a sok fáradozás közben magát is vigasztalta. A summázat elmondja, hogy a vakok felébredéséért és a vigyázásban nem restekért egyaránt imádkozik, s valóban ilyen imádság is olvasható az utolsó sorokban.

Az elmondottak alapján a műfaj és a beszédmód meghatározásában aligha tévedünk, ha az önmeghatározásnak is engedve rendhagyó prédikációként tekintünk az Ördögi kísértetek első részére és prédikációszerű teológiai értekezéssel összekapcsolt történetek fűzéreként a másodikra. A prédikáció műfaján belüli részletesebb fejtegetésbe szerzőnk nem bocsátkozik, s ilyen jellegű olvasmányairól sem rendelkezünk információkkal. Csak azt vehetjük tehát biztosra, hogy a Melanchthon és környezetében történtekről tudott, így bizonyára arról is, hogy Németország és Magyarország nagy tanítómestere a genus didascalicum vagy didacticum néven új genust vezetett be a prédikációelméletbe. Bornemiszánál sem nehéz olyan helyeket találni, amelyek Isten igéje tanulásának fontosságát hangsúlyozzák, ám folytonos harcban lévén, amelyben az ember „röttegés nékül nem lehet”, ez nála sohasem elvont teológiai ismeretek elsajátítása, hanem éles szituációban történő alkalmazásuk is (Bornemisza 1955, 20). „Tanuld ezekből is látni, ismerni és utálni a bűnöket” – mondja több helyütt, s olykor a cél is nagyon konkrét élethelyzetben jelenik meg: „Ezeket azért írám, hogy midőn ismernéd környüled vagy rajtad vagy benned az ördögöket, ottan felkiáts az Úrhoz és őtet melléd hívván te is parancsolj merészséggel, mint az Úr mondá: »Menj el Sátán…«” (Bornemisza 1955, 125–126.)

A prédikációelmélet nyelvén szólva szerzőnk nem a genus didascalicum, hanem egy másik lutheránus elméletíró kategóriáit használva a genus institutivum vagy még inkább a genus correctorium, vagyis a helyes életvitelre serkentő és dorgáló vagy feddő beszédnem elvárásainak megfeleően jár el, vagyis a világi retorikákban a genus deliberativum számára leírt eszközökkel dolgozik. (Kecskeméti 2003, 378–380, 394–398. A tanulmány középpontjában Andreas Hyperius retorikája és homiletikája áll. Természetesen nem merem állítani, hogy Bornemisza ismerte munkásságát, de nem is zárom ki.) Láthattuk azt is, hogy ezen belül a legnagyobb hangsúlyt a feddés kapja, illetőleg a rosszat megelőző dehortatio. Nem személytelen, statikus igehirdetésről van tehát szó, de ezt nem a korai reformátoroknak az igét felfedező dinamikus próféciájával kerüli el, hanem a rossztól elrettentő folytonos vigyázásra intéssel: „Nekünk is minden prédikációink arra valók, hogy azokból hol egy, hol más, hol tíz, hol száz kísírtet ellen feleljünk.” (Bornemisza 1955, 70; Kecskeméti 1998, 74–75.) A bűnök igen kemény ostorozásával társul ez, jóllehet több ízben is megemlíti, hogy „szelíd lélekkel” való tanítással gyakrabban érte el célját, ebből vajmi keveset látunk az itteni szövegben. Valami féle ellágyulás csak a mű végén jelenik meg, amikor azt közli az olvasóval, hogy „veletek együtt magamat is vigasztaltam” (Bornemisza 1955, 116, 140, 224).

Sok erős érv szól tehát a prédikációs kontextus mellett, s így indokolt távolságtartással kezelnünk azokat az egyébként is csupán felvillantott s alaposan soha ki nem dolgozott ötleteket, amelyek szerint Szent Ágoston, Petrarca, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz vagy éppen Michel Montaigne társaságában jelölik ki a mű helyét. Az ötletek némelyikét Imre Mihály és Pirnát Antal cáfolta, ezért csupán néhány kiegészítésre szorítkozunk. Így nem említi a szakirodalom, hogy egy helyütt szerepel a műben a nagyon izgalmas középkori misztikus, Heinrich Suso (1295–1366) is, de nem valamelyik művére utal, hanem arra, hogy miképpen imádkozott: „Syso is sem szemét, sem kezét nem emelte az égre, midőn más nézett imádságára”. (Bornemisza 1955, 141. További vizsgálat tárgya lehet, hogy honnan származik az értesülés. Egyébiránt több műve, így a Horologium sapientiae is megjelent nyomtatásban a 16. században.) Nincs jele tehát annak, hogy megérintették szövegei, amint Imre Mihály meggyőző érvelése szerint az övétől gyökeresen eltérő világot jelenítenek meg a 16. századi katolikus misztikusok is. Tagadhatatlan, hogy mint minden reformátor, a patrisztika irodalmából ő is a szabad akarat tanát kérlelhetetlenül elítélő Szent Ágoston felfogásához igazodott. Művének azonban a Vallomásokhoz vajmi kevés köze van, hiszen a radikálisan eltérő beszédhelyzetnek (Szent Ágoston a Mindenhatóhoz intézi szavait, ő pedig botladozó híveihez) az összehasonlítást szinte lehetetlenné tevő következményei vannak. Más szempontból megalapozatlan hasonlóságról beszélni Montaigne esetében. Igaz ugyan, hogy az újabb szakirodalom a korábbinál erősebben hangsúlyozza, hogy ott vannak a művében a hagyományos műfajok (naplók, alkalmi feljegyzések, marginália), illetőleg ezek meghaladásának nyomai, ám a korabeli világi és egyházi intézményektől egyaránt ellépő francia író világszemlélete következtében ténylegesen túl is lép ezeken a műfaji előírásokon, s így unokahúga segítségével valóságosan létre is jön az új műfaj, s ebben az összehasonlításban nagy túlzás arról beszélni, hogy a magyar prédikátor lépést tett az esszé irányában (Nemeskürty 1984, 11).

Írónknak a rossztól elrettentő tanításra kihegyezett és a reformátorok között is kivételesen elszánt programja nyilvánvalóan nem tette lehetővé ilyen lépések megtételét, de természetesen nem maradt ebben hely a nem haszonelvű irodalom további műfajai számára sem. Olyan pozíciót vett fel, amelyben elmosolyodni sem lehetett, illetve csak célirányos nevetésre nyílt lehetőség. Egyetlen ilyen helyet találtam, s a népszerű, szórakoztató olvasmányokra vonatkozó mondandójához bevezetésképpen érdemes ezt felidéznünk.

A bálványimádásra vonatkozó alfejezet Caligula császárral és Nabukonodozorral kezdődik, majd olaszországi és hazai történetek következnek, s ez utóbbiak esetében azt is meg tudja mondani, hogy milyen büntetés érte a csalárd tanítás követőit. Ezt követően egy további belső címet vesz fel. Az „Ím, mondok ördögi mulatságokat is az bálványozók között” című egységben két, a margón tartalmi összefoglalást is kapó történet szerepel: Fajtalan csúfsága egy bálványozó barátnak és Trágársága az pispeknek az misébe (Bornemisza 1955, 170). Az utóbbihoz Eckhart azt jegyzetet fűzte, hogy egy olyan szójátékra épülő tréfa, amelyre sok példát lehet hozni a középkori forrásokból. Bornemisza mindenesetre Váradra helyezi a történetet, amely szerint egy tréfát kedvelő püspök addig mesterkedett az egymást helyreigazító barátokkal, míg az egyiknek a folytonos helyreigazítgatást elunó dühös kiakadása: „lószar az az orrodba” a másiktól a mise szövegébe beillesztve ismétlődött meg. „Ezen mindnyájan elfakadtak nevetve” – mondja Bornemisza, nem titkolva, hogy mi a véleménye az ott történtekről.

De érdekesebb kérdéseket vet fel az első történet, amit talán célszerű idéznünk:

„Egy barát felfogadja, hogy ő megmíelheti, hogy fele az népnek sír s fele nevet. Elmegyen azért, mikor az fafeszületet szokták volt helyére felvinni az egyház közepire, az hol állott nagypéntek után, és mutogatták az Krisztus kínját és mennybemenését, azkor az barát, a’ ki az latorján felvitte, elől arccal nagy sírva és ájtatoson vitte, és amiatt a’ bábák és az balgatag ájtatatosok mind sírtak. De hátul az kápát felfosztotta, hogy az alfele és más szerszáma kitetszett, azt valaki látta, mind elfakadott nevetve.

Ne csudáld, hogy ez trágárságról ily helyen emlékezem, hanem gondold jól meg, hogy az ördög az embert játszódtatja is, mint egy alakkal, az Krisztussal. Ím, ez is szörnyű dolog.”

Echardt nem kisebb filológusra, mint Király Györgyre hivatkozik a kritikai kiadás jegyzeteiben, aki megállapította, hogy Morlini De monacho qui in suo sermone auditores plorare severos atque ridere fecit című novellájából való, s hogy elbeszéli Henri Estienne is az Apologie d’Hérodote című könyvében (1566), de azt is tudta, hogy az anekdota továbbélése még Magyarországról is adatolható volt a XX. század elején. Eckhart összegzése szerint „a legmulatságosabb az, hogy B[ornemisza] P[éter] ezt a trufát is úgy adja elő, mintha valóban megtörtént volna.” A helyzet azonban még bonyolultabb, hiszen Girolamo Morlini 1520-ban Nápolyban megjelent novelláskötetében és Henri Estienne híres könyvében sem pontosan az változat szerepel, mint amit Bornemiszánál olvashatunk. Náluk egy Krisztus szenvedéséről szóló megindító prédikáció közben teljesíti a barát fogadalmát, s úgy, hogy a szenvedélytől folyton az égre emelve karjait a felcsúszott csuklya alól tárul fel a látvány. Szó sincs tehát létráról és a kereszt magasba emeléséről, vagyis mindarról, ami lehetővé tette a magyar író számára, hogy a bálványimádás ördögi mulatságai közé sorolhassa be a történetet. Talán az is célja lehetett az átalakításnak, hogy a számára oly fontos prédikáció műfajától is megfossza a barátokat, mert azt mondanom sem kell, hogy (ha a mondott kiadványban olvasta, ha egy későbbi példatárban) semmiképpen sem úgy vélekedett az eseményről, mint Morlini, aki szerint a barát nemcsak híressé tette magát ezzel a szellemes megoldással, hanem nagy előmenetelre is szert tett, ami azt bizonyítja, hogy a szellemesség felül tudja múlni a tudást: Novella indicat argutias scientiam superare. Azt sem hallgathatjuk el, hogy ez a prédikációs változat Panurge egyik párizsi csínyjeként bekerült Rabelais Pantagruelje 16. fejezetébe. Nála az Igazságügy Palota nagy termében miséző ferences barátnak segít az öltözködésben oly módon a tréfás kedvű filozófus, hogy összeölti hátul a miseinget, a csuhát és az alsóruhát, s a baj akkor történik, amikor le akarja vetni az inget. Itt persze aztán a látványt kommentáló bírák is megkapják a magukét, hogy aztán az a gondolatmenet átmenjen annak taglalásába, hogy a barátok miért járnak nagy bottal. (Az eredetihez legközelebbnek látszó új fordítás: Rabelais 2010, 119–120.)

Eckhardt fenti megjegyzésére visszatérve, nem mulatságos tehát, hanem törvényszerű, hogy Bornemisza számára még ezek az ördögi mulatságok is megtörtént dolgok, olyanok tehát ezek is, mint példatárának további históriái, hiszen ez teszi őket megőrzésre és értelmezésre méltóvá. Nagyon jellemzőnek tarthatjuk, hogy felidézi ugyan Heltai híres 99. fabulájának alaptörténetét is, de csak úgy lesz számára ennek is becsülete, ha a dolog lényegét tekintve kiemelheti a fabulák kitalált világából: „Ez noha talám csak költött beszéd, de sok írások bizonyítják, hogy ez félék Isten országába nem mennek.” (Bornemisza 1955, 207.) Ezért Nemeskürty Istvántól eltérően igenis komolyan kell vennünk a „poéták óriásit” fitymáló kijelentéseket, s ebben az esetben is Eckhardt Sándor járt közelebb az igazsághoz, aki szerint az ő „szemében (…) az egész világi költés, népi ének és mesemondás az ördög műve és incselkedése. Pedig illendő mértékkel még Luther is megengedte a népi mulatozást.” (Bornemisza 1955, 80, 245; Nemeskürty 1984, 11.) Mindenesetre a csupán szórakoztató szövegeket közismerten elítélő három nyilatkozata természetesen ennek ellenére nagyon fontos, s irodalomtörténészek nemzedékeit készteti újabb és újabb értelmezésekre, amint Szigeti Molnár Dávid nagyon fontos és újszerű javaslatai is mutatják (Bornemisza 1955, 99, 161, 177; Szigeti Molnár 2020). Ezek fényében végképp elfogadhatatlan, amit Bornemisza és a bécsi Ponciánus históriáját, kiadó Eberus Balázs viszonyáról 1984-ben állít. Míg korábban „csupán” arról beszélt, hogy az érintkezést is lehetővé tevő közegben bontakozott ki kettejük életműve, addig 1984-ben már biztosra vette, hogy a bécsi Ponciánus Bornemisza jóváhagyásával látta meg a napvilágot (Nemeskürty 1984, 11).

Összegzés helyett: nem szokatlan az irodalomtörténetben, hogy a tradíciókhoz erősen ragaszkodó világ- és irodalomszemlélet talaján kivételesen erős művek jöjjenek létre. Nem kétséges, hogy ilyen az Ördögi kísértetek is, amely a 16. század magyar nyelvű irodalmában talán a legmesszebbre jutott bonyolult teológiai és lélektani összefüggések érzékletes, nagy kifejezőerővel történő megjelenítésében, valamint a kegyességi konfliktusok és megrázkódtatások mély önelemzésre támaszkodó bemutatásában. Mint a fentiekben utaltam rá, prózájának ez a megjelenítő ereje mélyen összefügg ördögképének tradicionális jellegével, s ez is szerepet játszott abban, hogy ugyan izgalmasan egyedivé tette, de nem vetette el a prédikáció műfaját még a mű önálló kötetként közzétett változatában sem. Termékenynek látszik tehát, ha a modernizáló gesztusok helyett az értelmezés során erre a köztes helyzetből adódó feszültségre koncentrálunk.

Hivatkozások

Apocalypsis Beati Joannis Apostoli et Evangelistae, az János Apostolnak és Evangélistának mennyei titkoknak látásáról való könyvének magyarázatja Fejérvári Karádi Páltól 1580 esztendőben…

Balázs Mihály, Teológia és irodalom: Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Humanizmus és Reformáció 25 (Budapest: Balassi Kiadó, 1998).

Bornemisza Péter, Ördögi kísértetek, a kiadást gondozta és jegyzetekkel ellátta, Eckhardt Sándor (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955).

Halász Gábor, „Magyar humanisták”, in Halász Gábor, Tiltakozó nemzedék: Összegyűjtött írások, 76–81 (Budapest: Magvető, 1981).

Kecskeméti Gábor, Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században, Historia Litteraria 5 (Budapest: Universitas Könyvkiadó, 1998).

Kecskeméti Gábor, „A korai protestáns homiletika szerepe az európai és a hazai irodalmi gondolkodás történetében”, Irodalomtörténeti Közlemények 107, 5–6. sz. (2003): 367–398.

Makkai László, bev. és köz., „Méliusz és Arany Tamás, Első vita a szentháromságtagadással”, in Tanulmányok és szövegek a magyarországi református egyház XVI. századi történetéből, szerkesztette Bartha Tibor, Studia et Acta Ecclesiastica 3 (Budapest: A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya 1973), 405–422.

Pietro Manelfi, I costituti di don Pietro Manelfi, ed. Carlo Ginzburg, Biblioteca del Corpus reformatorum Italicorum 2 (Firenze–Chicago: Sansoni–The Newberry Library, 1970).

Nemeskürty, Bornemisza Péter kísértései, Bp, 1984.

Pirnát, Antal, Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961).

Pirnát Antal, Kiadatlan tanulmányok, szerkesztette Ács Pál, az előszót írta Balázs Mihály, olvasószerkesztő Székely Júlia, Bp., Reciti, 2018, 17–54.

François Rabelais, Pantagruel, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Gulyás Adrienn, Osiris diákkönyvtár (Budapest: Osiris Kiadó 2010).

Schulek Tibor, Bornemisza Péter (1535–1584): A XVI. századi magyar művelődés és lelkiség történetéből, A Keresztyén Igazság könyvtára (Sopron–Budapest–Győr: Keresztyén Igazság, 1939).

Szigeti Molnár Dávid, „Népkönyv és reformáció”, Irodalomtörténeti Közlemények 124, 1. sz. (2020): 23–42.

Tóth F. Péter, „Az ismeretlen (?) Karádi-kódex margójára”, Magyar Könyvszemle 123, 1. sz. (2007): 22–43.