Pap Balázs

Néhány apróság Ilosvai Toldijával kapcsolatban

Hogy Ilosvai Selymes Péter Toldija (Az híres neves Toldi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história) milyen karriert futott volna be, ha Arany János nem választja ki pályaműve alapjául: hogy kiemelkedett volna-e a 16. századi históriás énekek mezőnyéből, hogy vajon érdekessé váltak volna-e az általa felvetett problémák, sohasem tudjuk meg. Arany feldolgozásának elképesztő tömegvonzása megjelenésétől kezdve nem tette lehetővé az Ilosvai-szöveg Ilosvai szövegként való olvasását sem. Átalakított körülötte teret, mindenféle mezőt, és olyan fénytöréseket hozott létre, melyek miatt együgyűcske, minden szempontból megjobbítandó, meghaladandó műnek látszik, melynek töredékes volta, kompozíciótlansága az egyik legfőbb erénye: igazán ősi autoritást sugároz a maga délceg primitívségében.¹

Hogy Arany műve mennyiben határozta meg az olvasást, arról a közelmúltban kiváló dolgozatok születtek,² talán nincs még egy olyan mű a magyar irodalomban, mely régiségbeli előzményszövegére ilyen erős árnyékot vetve, jobban mondva az inspiráló forrásszöveget saját fényével megfestve ennyire átalakítaná. Arany kétségbevonhatatlan zsenialitással nyúl az Ilosvai feldolgozta témához, annak nyersanyagából és főszereplőjéből romantizálástól sem mentesen épít kontúros környezetet, és hoz létre ellentmondásoktól mentes jellemes hőst. Mindaz, ami Ilosvainál epikai gyarlóságnak tűnik, számára csupa-csupa lehetőség, és hogy ezekkel jól élt, mi sem bizonyítja jobban, hogy az elődszövegből utókora mára jobbára csak annyit óhajt érzékelni, amennyit Arany abból szövegszerűen idéz. Nem kívánom újramondani azokat a világos és meggyőző fölismeréseket, melyeket Tóth Tünde megfogalmazott,³ csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy messze nem érdektelen az Ilosvai-szöveg alaposabb szemrevételezése erőszakosan elhagyva Arany nézőpontját, már csak azért sem, mert utalnak arra némi jelek, hogy az Arany alkotta Toldi-kép kimunkálása már a költőóriás munkálkodása előtt spontán megkezdődött.

Ilosvai szövege, és ezt fontos itt, a legelején leszögezni (félreértés ne essék, nem vita, vagy bizonytalanság van e kérdésben, hanem probléma) nem töredék. A vers nem hiányos, erről akrosztichonja győz meg minket, ha részek hiányoznak belőle, azok legföljebb a vége felé és csak olyanok lehetnek, melyek az akrosztichon latin nyelvű szövegébe beilleszthetők, ez pedig igen-igen valószerűtlen. Nem azt akarom állítani, hogy a vers ellenállt volna az időknek és szövege nem romlott, a legkevésbé sem: gondos filológiai munkára van ahhoz szükség, hogy Ilosvai szövegéhez elérjünk, az akrosztichon helyenként korrodálódott, de intakt és éppen azokon a részeken nem hagy kétséget e felől, ahol a szövegben értelmileg hiányt gyanítanánk. Az értelmi következetlenségek, az elbeszélés időbeli és térbeli ugrásai azt az illúziót keltik, hogy a szöveg sérült, de épp az akrosztichon épsége oszlatja el ezeket e kételyeket – azt kell megállapítanunk, hogy Ilosvai verse nem töredékessége miatt ilyen, hanem egyszerűen ilyen. Ha viszont szöveghiányok nem léteznek, akkor mással kell magyaráznunk a tartalmi hiányosságokat.

Az okok véleményem szerint a históriás ének műfajában keresendők. Az tudható, ha a históriás ének műfajának megítélése, noha egységesnek tűnik, korántsem az. A műfaj újradefiniálására már tettem kísérletet, és továbbra is úgy látom, hogy a história (históriás ének) a régi magyar epika egyik és nem egyetlen műfaja.⁴ Mivel azonban az epikus költemények modern kiadásai következetlenül használják a műfajmegjelölést, ezek olvasásakor óhatatlanul zavar keletkezik abban, hogy hogyan vélekedünk a régi magyar elbeszélő versekről. Számos oka lehet annak, hogy a régi magyar epika, vagy régi magyar elbeszélő költészet helyett összefoglalóan históriás ének műfaj alatt beszél a szakirodalom a történetet elmondó magyar versekről. Varjas Béla ugyan megjegyzi, hogy „Az olyan általános műnembeli elnevezések, mint »a XVI. századi epika«, »elbeszélő költészet« stb. semmit sem fejeznek ki a műfaj sajátos jellegéből”,⁵ ez a rendkívül fontos és pontos fölismerés nem akadályozza meg abban, hogy például a Cantio de militibius pulchra című verset históriaként kezelje, dacára annak, hogy címében a „cantio” szó szerepel. Korábban részint Varjas e megfigyelését komolyan véve, részint Pirnát Antal alapvető dolgozata⁶ alapján és Vadai István históriás énekek forráscsoportjait illető állításait⁷ fölhasználva arra jutottam, hogy a verses epikán belül a história valóban sajátos műfaj és egyéb epikus művekkel szemben épp abban rejlik egyedisége, hogy nem tartalmaz közvetlen szerzői fikciót. Vagyis jól foglalja össze Vadai, hogy a história szerzője függetlenül attól, hogy forrása a Biblia, valamilyen külföldi novella, történeti munka, a maga tapasztalta valóság vagy valami népmonda, ez a forrás számára nagy autoritású és sérthetetlen. A históriás ének tehát olyan epikus költemény, melyben a szerző fantáziája a történetet illetően nem kap teret. A díszítettséget és megformáltságot illetően természetesen más a helyzet. A Pirnát Antal által idézett Zrínyi- és Gyöngyösi-előszavak épp erről beszélnek. Fabulás dolgokat kevernek a históriába, amelyek nélkül az események ugyan végbemehettek volna, az események valóságát tehát a fabulás dolgok nem érintik. Mivel például a Cantio de militibus pulchra magát nem nevezi históriának noha epikus, a benne szereplő történet alighanem fiktívnek gondolható, hiba lenne valós portyát keresnünk benne, és még nagyobb hiba a portya áldozatait megtalálni történeti följegyzésekben, a vers valóságos (valóságra emlékeztető) szereplőkkel mesél el fiktív történetet. Nem példa nélküli az ilyesmi a régi magyar irodalomban elég csak a Debreceni disputára gondolnunk. Hogy minden esetben következetesen használja-e a 16. század, az más kérdés, és igen nehéz megítélni, amint a „cantio” általános műfajával kapcsolatos kérdéseket is: általában az ének és az írásbeliség viszonya rendkívül hektikus.

Most azonban csak föl szerettem volna idézni a históriás ének e műfaji sajátságát elsősorban azért, hogy kijelenthessem, Ilosvai Toldijának fragmentált történetét és intakt akrosztichonját e műfaji jegy egyszerre tudja megmagyarázni. Ilosvai Toldi Miklósról összegyűjtött információi, történetei, életepizódocskái érinthetetlen és megváltoztathatatlan forráselemek, melynek kreatív összekapcsolása, alakítása ellentmondana a műfaj támasztotta követelményeknek. Az akrosztichon pedig egyöntetűnek látszik, Ilosvai ugyanis szépen sorrendben elmeséli versében mindazt, amit ilyen műfajban adatai alapján képes lehet elmesélni.

A vers forráskérdéseit nem szeretném érinteni, világosak nyilvánvaló világirodalmi kapcsolatai, de egyértelműen azt gondolom, hogy ezek már Ilosvai forrásaiban benne voltak, nem ő kontaminált magyar hősmondát Boccaccióból és Bonfiniből. Hogy pontosan miket használhatott, annak kifürkészését nem érzem föladatomnak, habár rendkívül kedvelem az eleve kudarca ítélt vállalkozásokat.

Ilosvai Toldiját több forrásból ismerjük, noha e források mind viszonylag késeiek. A vers, és az ismert kolofónvariánsok ebben megegyeznek, 1574-ben keletkezhetett. Bod Péter információi szerint már abban az évben meg is jelent, de az RMNy szerkesztői szerint Bod példányt nem láthatott, viszont 16. századi nótajelzések alapján fölveszik a kiadást az RMNy lajstromába (RMNy 338). 17. századi kiadásból többet is ismerünk: napvilágot látott 1620-ban Kassán (RMNy 1213) e kiadást csak néhány levélnyi töredék erejéig ismerjük, 1629-ben Lőcsén (RMNy 1435) ez az edíció is laphiányosan maradt ránk, ismerünk egy kolozsvári csonka példányt is 1673-ból (RMK I 1147) és egy késő 17. századi lőcsei kiadást, mely a végén szintén sérült. (RMK I 1593). Ismert egy kézirata is, mely a Petrovay-énekeskönyvben maradt ránk.

E kéziratos példány már forrása miatt is különösen érdekes. Noha sosem volt igazán lappangó kötet (1916-ban jelent meg ismertetése, de már az 1883-as Ilosvai-kritikai kiadás⁸ is használta) mégis a legutóbbi időkig meglepetéseket tartogatott, szerepel benne ugyanis egy kezdetben tévesen Temesvári János verseként azonosított, egészen a közelmúltig rejtőzködő 16. századi históriás ének.⁹ A kéziratos versgyűjtemény textológiai szempontból már ezért sem érdektelen, de ezen felül a Tinódi-filológia számára is jelentős szövegkritikai értékkel bíró forrás, s esetünkben a Toldi-história kapcsán is fontos szöveghordozó.

Kritikai kiadása is különös szövegkritikai értéket tulajdonít neki, ugyanis a Petrovay-énekeskönyv variánsát is alaposan bedolgozza szövegközlésébe, mégpedig azon az alapon, hogy ez a nyomtatványok szövegváltozatánál „eredetibb, de azért hibáktól már szintén nem tiszta kiadás után készült”.¹⁰ Vagyis úgy tűnik – ennél pontosabban ugyanis a kiadó nem közli – hogy Szilády szerint a Petrovay-énekeskönyv forrása olyan nyomtatvány, mely korban és minőségben is megelőzi az 1629-es és az 1673-as általunk is ismert nyomtatványokat, noha előbbinél későbbi (1670. körülre szokás datálni). Ítéletét nagymértékben az határozta meg, hogy a Petrovay-énekeskönyv variánsa hordozza a legkevésbé csorba akrosztichont.

Szilády választását kritikával illeti Csanda Sándor, aki egy antikvár kötet kötéstáblájából 17. századi kassai nyomtatványokat áztatott ki, köztük egy 1620-as kassai Toldi-kiadás néhány levelét, és úgy tartja, hogy az ő felfedezésének alakjaival nagymértékben korreláló nyomtatványok hordozta variánsokat kellett volna a kiadás vitás helyein előnyben részesíteni. Csanda kritikája némiképp meggondolkodtató, elsősorban azért, mert a kritikai kiadás nem is oly apró pontatlanságaira irányítja a figyelmet. A töredék értelmet is érintő eltérései, vagyis releváns alternatívái a következők (ahol Szilády valamilyen (néhol érthetetlen) megfontolásból kontaminál, vagy változtat, azt jegyzetben közlöm):

Sor	Kassa, 1620	Lőcse, 1629	Petrovay-énekeskönyv
142	Erős cseh vitézzel ottan szembe méne	Erős cseh vitézzel ottan szemben méne,	Erős cseh vitézzel ottan ölben mene,11
152	Tied leszen vitéz magammal apródságra	Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága.	Tiéd lészen, vitéz, magam adtam arra.”
157	Királynak ez dolog adaték tudtára	Királynak ez dolog adaték tudtára	Íme az királynak ebben hír lött vala,
166	Az bálványimádás immár megszűnt vala	Az bálványimádás immár megszűnt vala	Az bálványimádás akkor regnál vala,
168	Utolsó böcsület a(zza)l adatott vala	Utolsó böcsület azzal adatott vala	Lélek üdvösségét mert abbúl várják vala.
169	Tisztesség adassék minden személyeknek	Tisztesség adassék minden személyeknek	Tisztessége megadassék mindeneknek,
177	Majd minden házait asszony fel czifrázá	Majd minden házait asszony felcifrázá	Sőt mindenik házát szépen megruházá,
180	Azon szép oroszlány arannyal írva vala	Azon szép oroszlány arannyal írva vala	Azon egy oroszlány arannyal írván vala. 12
192	Buda piaczara Tholdi czonczekust ugrék	Buda piacára Toldi ezenközben ugrék	Buda piaczára Toldi csöndülést ugrék.
194	Buda városában eyel ott budosék	Buda városában éjjel ott bujdosék	Egy enegben Toldi ott kinn pirondkodik.13
195	És egy lakatoshoz ő buaban belépek	És egy lakatoshoz ő búvában bélépék	Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék.
203	Lakatos ije(de) onnét el kifuta	Lakatos ijede onnat el-kifuta,	Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta.
204	Veszekedik Tholdi azonba meg virrada	Vedszekedik Toldi, azonban megvirrada.	Ott vesződik Tholdi, azonnal megvirrada.14

Szilády döntései – már amikor éppen valamelyik változat mellett határoz és nem önkényes alakot közöl – nézetem szerint védhetőek. A 166. sor esetében választása biztosan helytálló: a szerző egy protestantizmus előtti korszak történetét meséli el, biztosnak veszem, hogy a bálványozás istentelen, nem mellesleg korszerűtlen eszméjét kárhoztatja, és csak a protestáns nyomdászok értik el szavait, némiképp végiggondolatlanul aktualizálva a beszédhelyzetet. A 192. sor czonczekust / ezenközben / csöndülést alakjai esetében magam is Sziládyhoz hasonló döntést hoztam volna (még a kassai példány ismeretében is): egy valószínűen félreszedett alak és a későbbiekben félreszedésként azonosított sor nem kifejezetten invenciózus javításával szemben az alakilag hasonló, mégis értelmes variánst kell közölni. A hely mindazonáltal azért is érdekes, mert konkrét kapcsolatot sejtet a nyomtatott források között.

Az bizonyára kijelenthető, hogy a ránk maradt források egy korai kiadás után elágaztak, az ismert nyomtatványok az egyik, a Petrovay-kézirat a másik ágra került. Mindkét ág szövegei változtak és mintha a változás természete is eltérő lenne a két csapáson. A nyomtatványok hanyagabb trivializálódáson estek át (lásd bálványozás-strófa és a czonczékus szó kiváltása) Petrovay kézirata viszont akrosztichont érintő változásokat kisebb mértékben szenvedett el és variánsai is kifinomultabbak: a nyomtatott változatok inkább mechanikus sérülés, a Petrovay-énekeskönyv szövegvariánsa értelmező alakulás nyomait mutatják.

Lássuk immár az akrosztichont!

Petrovay:

MAGNIFIKO DOMIMO STAPHANO DE PEREN COMITI COMITATVS VGOCENSIS PETRVS JLOSVANVS SERV..ÜTUTEMNNELELODSMEAMHJKAOVA

Lőcse, 1629:

MAGNIFIKO DOMINO STAPHANO DE PVRAM OOMITI COMKTATVM VGOC […]

SERVTCÜTUTEMNNELELODSMEAMHJKAOVA

Kolozsvár, 1673:

MAGNIFIKO DOMINO STAPHANO DE PVRAM OOMITI COMKTATVM VGOCENSIS PESRVA ILOSTANVO SERVTCÜTUTEMNNELELODS.E […]

Az első pillantásra megmutatkozik, hogy a kéziratban megőrzött változat a helyesebb, nem csak azért, mert értelmes szöveget ad, hanem azért is, mert jó értelmes szöveget ad. Csanda Sándortól tudjuk, hogy a kassai kiadás címlapja ehhez nagyon hasonló latin szöveget¹⁵ tartalmazott. Az akrosztichon nem vakbetűs részeinél tehát könnyebb dolgunk van, ha az eredeti szövegváltozatot kívánjuk rekonstruálni.

Az akrosztichont kiadó strófakezdősorok variánsonként:

Lőcse, 1629	Petrovay-ék.	Kolozsvár, 1673
Mostan emlékezem az elmúlt időkről, Az örök Istennek nagy sok ajándéka, Gyakron gondolkodtam ezen én magamban, No, azért dolgait szép renddel megértsük, Írtak akkor ezerháromszáz és húszban, Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala, Idő telvén Toldi György megházasodék, Károly fiát Lajost királlyá választák, Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával, De hogy Budából Toldi György megjő vala, Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala, Magában Toldi György úgy búskodik vala, Igen keserüli Miklóst az ö anyja, Nem sokára Laczfi András jó Budára, Ott egy általúton hogy ő mégyen vala, Sok szóval az utat tőle kérdik vala, Történék, hogy ismég esék gyilkosságba, Alá függesztette fejét nagy bánatban, Pokol, fene bika szarvon kötve vala, Hamar hogy eléré, farkon megragadá, Azután Budára hogy általment vala, Nem sok napra méne király konyhájára, Onnét az Dunára vízért küldik vala, De mikor vitézek rudat hánnak vala, Egyszer király kérdé : honnan való volna? Parancsolá király, levelét megírnák, Vövé az levelet Toldi György s olvasá, Rágondolván magát, két lóval indula. Anyja Toldi Györgynek szolgát azon kére, Mikor vitéz Toldi Budára ment volna, Ott egy özvegyasszonynak két vitéz fiát Oly igen megszáná az asszony siralmát: Mind egy akarattal ketten indulának, Imé mihelt Toldi az porondra juta, „Tudod vitéz, monda, elég egy embernek Ímé Toldi szíből úristent említé, Csudálatos vala Toldi erőssége, Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla : Meg sem hajla szíve jó Toldi Miklósnak, Királynak ez dolog adaték tudtára Több dolgai között jó Toldi Miklósnak, Az idő akkoron szép folyással vala, Tisztesség adassék minden személyeknek Vala okossága az tisztes asszonynak, Majd minden házait asszony felcifrázá, Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal, „Gyakorta hallottam,” asszony néki monda, Ottan Toldi Miklós hátra iramodék, Csak nyaka nem szegék, igen bosszonkodék, ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ ⋅ Sisakkal magyarok a pénzt mérik vala, „Értsem okát, császár, mire most hivattál, Rövid szóval monda császár az Lajosnak, Vegyed, fiam, Lajos, atyafiúságomat, Toldi botját előrántá, s monda nékik: Császárral egyemben, hidd igaz dolognak, Ülteté le mellé császár Lajos királyt, Toldira királynak egyszer lőn haragja, Új udvarba sok nemzetségek gyűlének, Tőn emlékezetet az király Toldiról, Egy cseppet sem kesék, Pesten általméne, Mikoron Újhelyben lovon el-béjuta, Nagy öklelő fáját hogy felhányja vala, Nagy felszóval öklelő társot kér vala. Egybe roppanának, nézik sok ezerén. Lőn ezen öröme jó Lajos királynak, Ezeknek utánna hogy megvénhült vala, Lám akkoron szintén Kassa városában „Oh én vén szakállom, hívatlan vendégem, De ha megállandod ott az te bosszúdat, Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak, Mikoron feljuta Toldi jó Budára, „Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt, Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt, „Malacot királynak elébb hoztak vala, Hét tollú buzgánya köntösujjban vala, Jó Lajos királynak ezt bémondták vala, „Király ! ha nem nézném vitézi voltomat, Akkor Toldi Miklós királlyal így jára, Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja, Vétek ez lön benne, hogy részeges vala, Az ki ez dolgokat szerzé bé versekben,	Mégis emlékezem az elmúlt időkről, Az örök Istennek nagy sok ajándéka, Gyakran gondolkadtam ezen én magamban, No azért szép renddel dolgait megértsük, Írtak akkor ezerháromszáz és húszban, Fiát Tholdi Lőrincz felnevelte vala; Idö telvén Tholdi György megházasodék; Károly fiát Lajost királyra választák, Otthon Tholdi Miklós lakik az atyjánál, De hogy jó Budából Tholdi György jű vala, Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala, Magában Tholdi György úgy búskodik vala, Igen keserűli Miklóst az ő ángya, Mikoron Lakfi András méne jó Budába, Ott hogy általúton menni akar vala, Sok szóval őtűle utat kérdnek vala, Történék hogy esék ismég gyilkosságban, Alégh függesztett fűvel vagyon nagy bánatban, Pokol-fene bika szarvon kötve vala, Hamar hogy elíré, farkon megragadá, Azután Budára által hogy ment vala, Nem sok napon mene király konyhájára; Onnét az Dunára vízért küldik vala, De mikor vitézek rúdat hánnak vala, Egyszer király kérdé : hannat való volna? Parancsolá király, levelét megírnák, Érté az levelet Tholdi György s olvasá, Rágondolá magát, két lóval indula. Ezen kéri szolgát asszony Toldi Györgyné, No, mikor feljuta Toldi jó Budában, Csak két vitéz fiát egy özvegy asszonynak Oly igen megszáná az asszony [...] Mind egy akarattal ketten indulának, Imé mihelt Toldi az porondra juta, „Tudod, jó vitézem, elég egy embernek Imé Toldi Miklós úristent említe, Csudálatos vala Toldi erőssége, Oly igen szabódik vitézt kéri vala, Meg nem hajla szíve jó Tholdi Miklósnak, Íme az királynak ebben hír lőtt vala, Több dolgai közül jó Toldi Miklósnak, Az idő csudálatos leány megholt vala, Tisztessége megadassék mindeneknek, Vala okossága az tisztes asszonynak, Sőt mindenik házát szépen megruházá, Vendég hogy érkezek csak egy kis apróddal, „Gyakorta hallottam, – asszony néki monda, Ottan Toldi Miklós hátra iramodék, Csak nyaka nem szegek, igen bosszonkodék, Ez lakatgyártóval éjjel elindula, Nagy hamar lakatos az követ mozdítá, Sok vesződés után vállát erősíté, Ifjúságabéli sok több dolgairól Sok nap után levél juta az királynak, Parancsol az császár, ezt írá Lajosnak: Ezt hogy hallá rajta megbúsúla, „Te felséged ezen semmit ne búsuljon, Rettenetes haddal ezennel induljunk, Vagyon Lajos király oly nagy készülésben, Sőt nádorispán az Hédervári Kont Miklós, Jó Lőkös Bertalan, az Geléthi Miklós, Lajos király hamar ezekkel indúla, Ott az város körül táborát jártatá, „Semmit ne félj, király, kérd meg a császártól: Vadnak az császárral tizenegy királyok, Az király mondhatatlan ijedett vala, Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok Vagyon kiáltás egész az városban, Sőt az köntös ujjal követet úgy csapá, Sisakkal magyarok az pénzt mérik vala, „Értsem okát, császár, hogy engem hivattál, Rövid szóval császár szóla az Lajosnak; Vegyed, fiam Lajos, atyafiságomat, ⋅ ⋅ Ülteté le mellé császár Lajos királyt, Toldira királynak egykor lőn haragja, Új udvarban sok népek gyűlének, Tőn emlékezetet az király Toldirúl, Egy cseppet sem kesék, Pestre általkele, Mikoron Ujhelyben el-feljutott vala, Nagy öklelő fáját hogy felhánja vala, Nagy felszóval ökletet kíván vala. Egyben roppannának; nézik sok ezeren. Lőn azért öröme jó Lajos királynak, Ezeknek utánna hogy megvénhüdt vala, Lám akkoron szintén Kassa városában „Oh én vén szakállam, hívatlan vendégem ! De ha megállandod ott az te bosszúdat, Szálonként tégedet én kiszaggattatlak. Mikoron feljuta Toldi jó Budába, „Ez ember régenten, én vélem, molnár volt, Apró halacskákat merőn elnyelt vala, „Malacot királynak elébb hoztak vala, Hét tollú buzgánya köntösujjban vala; Jó Lajos királynak el-bémondták vala, „Király, ha nem nézném vitézi voltomat, Akkor Toldi Miklós királyival így jára, Ott vagyon mostan is agya koponyája, Vítek ez lőn benne, hogy részögös vala, Az ki ez lött dolgot versekben bészerzé,	Mostan emlékezem az elmúlt időkrűl, Az örök Istennek nagy sok ajándéka, Gyakran gondolkodtam ezen én magamban, No, azért dolgait szép renddel megértsük, Írtak akkor ezerháromszáz és húszban, Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala, Idő telvén Toldi megházasodék, Károly fiát Lajost királlyá választák, Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával, De hogy Budából Toldi György megjött vala, Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala, Magában Toldi György úgy búskodik vala, Igen keserüli Miklóst az ö anyja, Nem sokára Laczfi András jó Budára, Ott egy általúton hogy ő mégyen vala, Sok szóval az utat tőle kérdik vala, Történék, hogy ismég esék gyilkosságba, Alá függesztette fejét nagy bánatban, Pokol, fene bika szarvon kötve vala, Hamar hogy eléré, farkon megragadá, Azután Budára hogy általment vala, Nem sok napra méne király konyhájára, Onnét az Dunára vízért küldik vala, De mikor vitézek rudat hánnak vala, Egyszer király kérdé : honnan való volna? Parancsolá király, levelét megírnák, Vövé az levelet Toldi György s olvasá, Rágondolván magát, két lóval indula. Anyja Toldi Györgynek szolgát azon kére, Mikor vitéz Toldi Budára ment volna, Ott egy özvegyasszonynak két vitéz fiát Oly igen megszáná az asszony siralmát: Mind egy akarattal ketten indulának, Imé mihelt Toldi a porondra juta, „Tudod, vitéz, monda, elég egy embernek Ímé Toldi szíbűl úristent említé, Csudálatos vala Toldi erőssége, Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla : Meg sem hajla szíve jó Toldi Miklósnak, Királynak ez dolog adaték tudtára, Több dolgai között jó Toldi Miklósnak, Az idő akkoron szép folyással vala, Tisztesség adassék minden személyeknek, Vala okossága az tisztes asszonynak, Majd minden házait asszony felcifrázá, Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal, „Gyakorta hallottam,” asszony néki monda, Ottan Toldi Miklós hátra iramodék, Csak nyaka nem szegék, igen bosszonkodék, Ez lakatgyártóval éjjel elindula, Nagy hamar lakatos az követ mozdítá, Sok vesződés után vállát erősíté, Ifjúságabéli több sok dolgairól Sok nap után levél juta az királynak, Parancsol az császár, azt írja királynak: Ezt hogy hallá király, igen megbúsúla, „Semmit ne bánkódjék te felséged ezen, Rettenetes haddal ezentűl induljunk, Vagyon Lajos király oly nagy készületben, Az nádorispán az Hedvári Kont István, Jó Lőkös Bertalan és Gilethi Miklós, Lajos király hamar ezekkel indula, Ott az város körül táborát jártatá, „Semmit ne félj, király, kérd meg a császártúl, Tizenegy királyok az császárral vadnak, Az király oly igen megijedett vala, Nagy vakmerőn magyarok indulának, Vagyon nagy kiáltás széjjel a városban, Ott köntös ujjával követet úgy csapá, Sisakkal magyarok a pénzt mérik vala, „Értsem okát, császár, mire most hivattál, Rövid szóval monda császár az Lajosnak, Vegyed, fiam, Lajos, atyafiságomat, Toldi botját előrántá, s monda nékik: Császárral egyemben, hidd igaz dolognak, Ülteté le mellé császár Lajos királyt, Toldira Lajosnak egyszer lőn haragja, Új udvarba sok nemzetségek gyűlének, Tőn emlékezetet az király Toldirul, Egy cseppet sem kesék, Pesten általméne, Mikoron Újhelyben lovon el-béjuta, Nagy öklelő fáját hogy felhányja vala, Nagy felszóval öklelő társot kér vala. Egybe roppanának, nézik sok ezerén. Lőn ezen öröme jó Lajos királynak, Ezeknek utánna hogy megvénhütt vala, Lám akkoron szintén Kassa városában „Oh én vén szakállom, hívatlan vendégem, De ha megállandod ott az te bosszúdat, Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak, . „Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,

Vastaggal jelöltem azokat a betűket, melyek beilleszkednek az eredetinek látszó akrosztichonba. Az egyértelmű, hogy a Petrovay-énekeskönyv áll hozzá legközelebb (már csak azért is, mert abból vonták ki), de nagyon tanulságos megfigyelni, hogy hol és miképp tér el ettől a nyomtatott hagyomány. Az akrosztichonbetűk egyezése további bizonyíték amellett, hogy a nyomtatott források közös leszármazási ágon lehetnek. Közös eltéréseik közös őst feltételeznek, vagyis nagyon valószínű, hogy a feltételezett 1574-es kiadás mellett legalább egy másik alkalommal is kiadták Ilosvai művét; legalább egy kiadás beiktatása szükséges, hogy a nyomtatványok közös hibáit megmagyarázhassuk a kéziratos variánshoz képest.

Megfigyelhető az is (a vonatkozó strófák kezdősorokhoz olvasása után), hogy egy eljárással nem magyarázható meg minden eltérés kialakulása.

A 19. strófában mindkét ág rossz szöveget hoz. Nyomtatványok: Alá függesztette fejét nagy bánatban, Petrovay: Alégh függesztett fűvel vagyon nagy bánatban. A kezdőbetű mindkét esetben hibás, ráadásul Petrovay szótagszámhibát is vét. A strófa helye a STEPHANO szó E-je, alighanem E-vel is kezdődött eredetileg – javítására nem teszek kísérletet; gyaníthatóan szokatlan kifejezés állhatott e helyen Ilosvai szövegében, melyet mindkét ág érthetőbb változatra igyekezett javítani, nem sajnálva a mellesleg könnyen érthetővé olvasható akrosztichon rongálódását.

A 28. strófában az akrosztichon felől nézve Petrovayé a helyes alak. Logikailag azonban a nyomtatványoké: a kézhezvétel-olvasás folyamat életszerűbb egy levél esetében, mint a megértés-olvasás. A nyomtatványok ezt a logikai hibát igazíthatták ki nem törődve az akrosztichon sérülésével – a javítás szándékos változtatást sejetet. A 30. sor esetére később térnék ki, folytassuk most a 31. sorral: az N-M viszonylatában az akrosztichon dönt és örömmel vehetjük észre, hogy a kézirat helyes variánsa (mai elképzeléseink szerint) jobb szövegű strófában szerepel.

Nyomtatványok	Petrovay-énekeskönyv
Mikor vitéz Toldi Budára ment volna, Akkor az Lajosnak új udvara vala Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala, Mindent öklelésben vitéz elejtett vala.	No, mikor feljuta Toldi jó Budában, Lajosnak akkoron vala új udvara; Cseh vitéznek akkor az udvar áll vala Mindent viadalban vitéz elejtett vala.

Nézetem szerint Ilosvai akrosztichonkényszer miatt biggyeszti strófakezdő pozícóba a „No” szócskát, mely a lineáris történetmesélésbe közvetlenül nem illeszkedik, megtöri az elbeszélés elvárta logikus monotóniát, a nyomtatványok sematizáló javítást végeznek, uniformizálnak. Ugyanez történik a következő strófa „Csak”-ja esetében, és később a 41. strófa „Íme” kezdetével is, ahogy a 46. strófa „Sőt”-jével is.

Problémát – ha ugyan nem álproblémát – jelent azonban az 58. és a 61. strófa kezdete. A fentihez hasonló érvekkel megmagyarázhatnánk az eltéréseket, de a problémás strófák elhelyezkedése egyéb gyanúkat ébreszt. A kérdéses strófák ugyanis épp a szerző nevében helyezkednek el.

Nyomtatványok

Petrovay-énekeskönyv

„Semmit ne bánkódjék te felséged ezen, Főfő vitézivel sőt el-felkészüljön, Toldi tőrhordozó véle együtt menjen, Laczfi András öcsém ország hadnagya légyen. Rettenetes haddal ezentűl induljunk, Prágában császárral hamar szemben legyünk, Kivül a mi haddal bátran megmaradunk, Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.” Vagyon Lajos király oly nagy készületben, Sok erős vitézek vannak seregében, Az nagy urak véle indulnak örömben, Megmondom uraknak neveket e versemben. Az nádorispán az Hedvári Kont István, Lőrinc, Laczfi András, István vala és Miklós Laczfi Mihály és a vitéz Druget Miklós, Bebék István, Bebék György, nagy Garai Miklós.

„Te felséged ezen semmit ne búsuljon, Főfő vitéziddel hamar felkészüljön, Toldi tőrhordozód és inasod légyen, Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen. Rettenetes haddal ezennel induljunk, Prágában császárral hamar szemben légyünk; Mi kűvöl az haddal bátor megmaradjunk, Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.” Vagyon Lajos király oly nagy készülésben, Sok erős vitézek vadnak seregében, Az nagy véle indulnak örömben, Megmondom uraknak neveket én versemben. Sőt nádorispán az Hédervári Kont Miklós, Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós, Laczfi Mihály vala, vitéz Engett Miklós, Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.

A „Sőt” kezdetű strófa esetében a megoldás szokatlan, akrosztichonkényszer diktálta, a Semmit—Te felséged azonban nem okvetlenül. A gyanút tovább erősíti, hogy az akrosztichon e hely előtt közvetlenül huzamosabb ideig sérületlen, vagyis a szándékosság valószínűbbnek látszik. Van azonban igen erős ellenérv: egyik ismert forrás sem tagadja Ilosvai szerzőségét, sőt a nyomtatványok címlapjukon kiemelve hozzák a nevét. Megeshet – és szándékosan nem a valószínű szóval kezdtem ezt a mondatot --, hogy a nyomtatott ág elkallódott forrása szerette volna Ilosvai szerzőségét elkendőzni, melyet a későbbi nyomtatványok, ha nem is akrosztichon-rekonstrukcióval, de a címlapon korrigáltak.

Térjünk vissza azonban a 30. sor esetére, ahol a változtatás talán többet jelent, mint szokatlan szerzői megoldások visszaigazítását unalmas konvenciókhoz.

Nyomtatványok	Petrovay-énekeskönyv
Anyja Toldi Györgynek szolgát azon kéré, Jó Toldi Miklósnak ha lészen szüksége, Akkor rozskenyeret eleiben tegye, Rozskenyér bélivel Toldi szükségét tegye.	Ezen kéri szolgát asszony Toldi Györgyné, Jó Toldi Miklósnak, ha lészen szüksége, Akkor az kenyeret eleiben tenné, Rozskenyér bélivel Toldi szükségét tenné.

Szilády e strófánál a nyomtatványok alakjának publikálását választja, egyéb változtatásokat is téve a szövegen:

Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye,
Rozskenyér bélivel Tholdi szükségét tégye.

A választás fontos, sőt kardinális: a két variánsban ugyanis más az alany. A nyomtatványok [Toldi] Miklós anyjáról beszélnek, a kézirat Toldi Györgynéről, aki még véletlenül sem Miklós anyja (Toldi apját Lőrincnek hívják, mint az Aranytól köztudott, de Ilosvainál sem titok a hatodik strófa után). Gondolhatnánk sajtóhibára, és e gondolatmenetben könnyen gondolhatunk is, hiszen még nem idéztem az ezt megelőző strófát:

Nyomtatványok	Petrovay-énekeskönyv
Rágondolván magát, két lóval indula. Anyja Toldi Györgynek Miklóst szánja vala, Száz aranyat rozstésztába csinált vala , Hütös szolgája csak e dolgot tudja vala.	Rá gondolá magát, két lóval indula. Ángya Toldi Miklóst Györgyné szánja vala, Száz aranyat rozstésztában csináltatta ; Ő hütös szolgája csak ez dolgot tudja vala.

Világosan nem sajtóhibáról van szó. A Petrovay-variáns anya helyett ángyról, Toldi Miklós sógornőjéről beszél. A nyomtatványok meg is küzdenek a változtatással: az erőltetettséget leplezni sem próbálva Toldi Miklós anyjáról beszélnek úgy, hogy testvére anyjának nevezik. Sok érvre aligha van szükség, hogy az eredeti alakot kiválaszthassuk. Petrovaynál elegáns közölés, a nyomtatványokban kínos körülményeskedés. Nem csak e két strófában szerepel ez a furcsa módosítás, hanem egyéb helyen is:

Nyomtatványok

Petrovay-énekeskönyv

Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala, Azt is sokkal messzebb visszaveti vala, Bátyjának az dolog mind hírével vala, Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala. Magában Toldi György úgy búskodik vala, Miklósra öccsére nagy haragja vala, Szerető szolgáját mert megölte vala, Az réten és nádon Miklós búdosik vala. Igen keserüli Miklóst az ö anyja, Titkon azért őtet éléssel táplálja, Szárcsámonnyal néha ő asztalát tartja, Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala, Azt is sokkal messzebb visszaveti vala, Bátyjának ez dolgot hírré adták vala, Öccsét ez dolgokért igen dorgálja vala. Magában Tholdi György úgy búskodik vala, Öccsére Miklósra nagy haragja vala, Szerető szolgáját mert megölte vala, Kiért réten, nádon Miklós bujdosik vala. Igen keserűli Miklóst az ő ángya, Titkon réten Miklóst ő éléssel tartja, Szárcsámonnyal néha ő asztalát tartja, Míg megkegyelmeze néki az ő bátyja.

A híres gyilkossági jelenet Ilosvai szövegében a romantikus véletlen szerepeltetése nélkül megy végbe, és eredetileg nem a jóságos szerető anya óvja a kisebbik fiát a nagyobbik felfuvalkodott gonoszságával szemben, hanem a felfuvalkodott gonoszsággal egyáltalán nem vádolható, sőt, udvari emberként jellemzett Toldi György felesége érez arra késztetést, hogy a réten és nádon bujdosó Miklóst (emlékezzünk: Ilosvainál könyörtelen, brutális alkoholista) – humorérzéktől sem mentesen éppen azzal az ínyencséggel, szárcsatojással táplálja, amelyet e környezetben alighanem maga is bőséggel talál.

Azt kell látnunk, hogy volt olyan szándékos törekvés, mely ezt a felsejlő és jelzőkkel egyelőre nem illetendő történetszálat el kívánta leplezni. Azon okok számának, melyek megmagyarázhatják hogy milyen motiváció volt Miklós sógornőjében arra, hogy férje öccsét férje haragjától megóvja, csak a képzelet szab határt, de Ilosvai szűkszavú sejtetése miatt nemigen van bármi, ami magának a képzeletnek határt szabhatna. E lehetőségek között valószínűleg akad egy csoport, melynek közös jellemzője, hogy Miklós és az ángy viszonya nem merült ki a konvencionális sógor-sógornő kapcsolatban s e viszony oly mértékben gyümölcsöző volt, hogy Toldi György feleségében hálás gondoskodni vágyást is ébresztett.

A Toldi-monda e lappangó epizódjánál azonban fontosabb, hogy mi váltotta ki a lappangást. Az egyik ok világosan a nyomtatott ág szándékossága. Valaki – talán prüdériából, vagy egyszerűen szokatlansága okán – anyát csinált az ángyból. A másik azonban sokkal és meggondolkodtatóbb. Sziládynak ugyanis rendelkezésére állt a több szempontból is helyes szöveg, mégsem azt közölte. Ennek okait ő maga adja meg, azonnal idézem, de röviden összefoglalva: Arany.

„110. s. Petr.-nál: Ángya Toldi Miklóst Györgyné szánja vala.

113. s. Petr.-nál: Ezen kéri szolgát asszony Toldi Györgyné.

— E két sor eredetisége mellett szól az, hogy az utóbbinak kezdőbetűjével a Peran név helyett Peren-t olvashatunk ki a versfőkből.

Azonfeljül, hogy a 25. sorban említve van György házassága, lélektanilag is szépen motiválható e helyzet, melyben az anya helyett a megszégyenült szívtelen testvérnek jólelkű neje, titkon kívánja jóvá tenni férjének, öccsével éreztetett méltatlan bánásmódját. Addig azonban, míg Petrovai szövegének eredetisége másfelől is meg nem erősíttetik, talán megmaradhatunk a nyomtatványok útján közönségessé vált szöveg mellett, melynek alapján Arany, a még jogosultabb anyai szeretet megillető képét örökítette meg.”

Arról van tehát szó, hogy a nyomtatványok korrigálta, Arany által átvett, majd némiképpen romanticizált, jó anya képét a kritikai kiadás sem volt hajlamos visszaállítani.¹⁶

---

1. A korai Toldi-szakirodalomról az A magyar irodalomtörténet bibliográfiája Toldi-monda és Ilosvai Selymes Péter szócikke bőséges válogatást ad. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája, szerk.: Vargha Kálmán, V. Windisch Éva, Bp., Akadémiai, 1972, 137–138, 313. ↩︎

2. Tóth Tünde, Tolditól Miklósig = Tinódi Sebestyén és a 16. századi verses epika. A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerk.: Csörsz Rumen Istvan, Kolozsvár, Kriterion, 2006. 257–285. Ács Pál, Az idomtalanság idomai = Rejtőzködő Kalliopé: Tanulmányok Arany János Naiv eposzunk című írásáról, szerk.: Csonki Árpád, Bp., reciti. 2018, 27–45. ↩︎

3. Tóth, i. m. ↩︎

4. Pap Balázs, Históriák és énekek, Pro Pannónia, Pécs, 2015, 7–59. ↩︎

5. Varjas, A magyar reneszánsz… i. m., 126. ↩︎

6. Pirnát Antal, Fabula és história, ItK 1984/2, 137–149. ↩︎

7. Vadai István, História és fabula = = Tinódi Sebestyén és a 16. századi verses epika. A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerk.: Csörsz Rumen Istvan, Kolozsvár, Kriterion, 2006. 17–29. ↩︎

8. Régi Magyar Költők Tára 4. s. a. r.: Szilády Áron, Bp., M. T. Akadémia Könyvkiadó, 1883. ↩︎

9. Schelhammer Zsófia, Egy ismeretlen 16. századi história a tatárjárásról a Petrovay-énekeskönyvben, Magyar Könyvszemle 131(2015), 312–316; Uő., Ismeretlen szerző: Béla királynak a pogány tatár hámokkal való viadaljáról szép história = Verso, 2018/1 115–163. ↩︎

10. RMKT 4. 362. ↩︎

11. Erős cseh vitézzel ottan ölbe mene ↩︎

12. Azon egy oroszlány aranynyal írva vala ↩︎

13. Tholdi egy imegben ott künn pirondkodék ↩︎

14. Ott vesződik Tholdi, azonban megvirrada ↩︎

15. Insignia duella et res gestae fortissimi athleta e Nicolai Tholdi de Nagyfalu per Petrum Ilosvanum olim concinnata e Mag: Domino Stephano Pereny Com. Comitatus de Ugocsa oblatae, a c N . Domini Ioannis Gaspar de Gyula kuta , S. . . .SS: D.D. Hungáriae (Transil)vaniae Q; Principis Au necnon iudicis Regii sedis . . .calis Maros praestanti . . . .cur a impensa impressae Casso Viae pe r Ioannem Festum Anno Domini, 1620. Csanda, i. m., 382. ↩︎

16. Egy fontos adalékkal adós vagyok. Balázs-Hajdu Péter hívta föl a figyelmemet (ezért köszönettel tartozom neki), majd még két alkalommal emlékeztetett arra (ezért pedig rendkívül hálás vagyok), hogy a fentiek csak mérsékelten tekinthetők újdonságnak, az például semmiképp, hogy Toldi Györgyné szerepel a Toldiban. A Szilády kiadását alaposan olvasó Horváth János ugyanis megemlíti ezt az adatot az A reformáció jegyében című munkájában. Hogy az értesülés Sziládytól származik, az kétségtelen Horváth János voltaképpen referálja és továbbgondolja a Szilády fölvetette (fentebb szó szerint idézett) problémát.

    „Feltűnő azonban, hogy György megházasodásának, mi Miklós húsz éves korában történt, az előadott eseményekben semmi következménye nincs. Mire való volt hát azt egyáltalán megemlíteni? A Petrovai-féle variáns egy helye ezzel kapcsolatban gondolkodóba ejthet. Mikor ugyanis Miklós két lóval szolgálatba indul, a nyomtatott szövegek szerint (110. sor) „Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala’; ez elég különösen hangzik így, mert Györgynek és Miklósnak ugyanaz volt az anyja, felesleges volt tehát azt mondani, hogy a György anyja szánta Miklóst, ahelyett, hogy anyja szánta. Nos, Petrovai ezt így mondja: „Ángya Tholdi Miklóst Györgyné szánja vala”: s három sorral alább is nem „Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré”, hanem „Ezen kéri szolgát asszony Toldi Györgyné” (hogy tudniillik a száz aranyas rozskenyeret szükség esetén adja át neki). Így volna értelme György házasodása megemlítésének; mert eszerint Györgyné, férje rosszindulatával dacolva, íme, jó lélekkel segítette – vele szemben – Miklóst. De lehet, hogy Petrovai is túlságosan értelmesíteni akarta a szöveget, s mi se siessünk következtetésekbe bonyolódni abból, hogy Miklós a bátyja házasodásakor húsz éves vala, s hogy a bátyja oly következetes ellenszenvvel volt iránta. Az első idézet könnyen volna hibás olvasattal magyarázható, ha például Ilosvai szövege ez lett volna: „Ángya, Toldi Györgyné, Miklóst szánja vala” a nyomda könnyen elferdíthette így: „Anyja Toldi Györgynek Miklóst szánja vala” – amiben aztán a Györgyre való utalás fölösleges okvetetlenkedéssé vált.” Horváth János, A reformáció jegyében = Uő., Irodalomtörténeti munkái II, Bp., Osiris, 2006, 448. ↩︎