Tóth Tünde

A régi magyar históriás énekek értelmezéséhez

1982-ben Horváth Iván Balassi-könyve legalább egy fél évszázadra meghatározta a régi magyar irodalmi szövegek értelmezési tartományát, s annak lehetőségeit a történeti poétika keretei között jelölte ki.¹ A történeti poétika, vagyis a művet a maga korának a mércéjével való mérés követelménye természetesen nem jelenti azt, hogy időutazó interpretátort játszva lehetne csak a korabeli szövegekről beszélni; érdemes a történeti poétikai módszerért történő kiállás gesztusát is az adott kor interpretációs hagyományában szemlélni.

Bár születtek az elmúlt évtizedekben olyan értelmezési kísérletek, melyek az ezredforduló kortárs szövegértelmezési szempontjait igyekeztek régi magyar szövegeken használni, ezek az elemzési kísérletek vagy visszhangtalanok maradtak, vagy pedig kemény elutasításban részesültek. Szeretnék röviden a történeti poétika, vagyis a korabeliként rekonstruált poétikai megközelítés kizárólagosságának elutasítása mellett érvelni, s kiállni a történeti poétika mellett más értelmezési lehetőségek, megközelítések megengedése mellett.

A történeti rekonstrukció lehetetlensége

Az egyik érv a történeti poétika mint kizárólagos értelmezési stratégia ellen a borgesi laudatores temporis acti nézőpontja, mi szerint a múlt a maga teljes egészében sem meg nem ismerhető, sem meg nem ismételhető. Az irodalomtörténeti kirakós elveszett darabkáiról a megmaradt darabok interpolációjával megrajzolt kép erősen vitatható (l. virágének-vita). Az elveszett darabok egy részének hajdan volt létezéséről van tudomásunk (Dobó Jakab éneke, Királyfia Kis Miklós históriája,² stb.), de nagy részüket, mivel nyom nélkül vesztek el, egyáltalán nem ismerhetjük, még akkor sem, ha bizonyos jellemzőikre, mint a verselésük, tudunk becsléseket tenni az ismert anyag tendenciái alapján. A remekműveket viszont nem tudjuk az átlag ismeretében megbecsülni. A Balassa-kódex 19. századi felfedezése előtt az irodalomtörténetírásnak sejtelme sem volt Balassi valódi költői nagyságáról. A Szabács viadaláról újra meg újra felmerül, hogy esetleg hamisítvány, annyira nem interpolálható abból, amit ismerünk a korból. Másrészt, amit említésből ismerünk, mint Balassi tervezett Jephtes-históriáját, arról nem tudhatjuk, hogy valóban elkészült-e. Nagyon valószínű, hogy valaha létezett dolgokról nincs még csak elképzelésünk sem, másrészt sosem létezett dolgokról hihetjük, hogy voltak. A történeti poétika talaján állva is állandóan tudatában kell lennünk annak, hogy értelmezésünk (minden erőfeszítésünk dacára) esetleges, ám ezt az esetlegességet mintha tagadni igyekeznénk azzal, hogy poétikánkat történetinek nevezzük.

Az állandó újrarajzolás kikerülhetetlensége

Az irodalomtörténész ab ovo retrospektív munkát végez. A szigorú történeti poétikai megközelítés sem garantálja, hogy idővel nem válik meghaladottá, vagy éppen nevetségessé egy meghatározó erejűnek hitt interpretáció. Amikor előkerül egy-egy új forrás, vagy éppen sikerül bebizonyítani, hogy a mű egy másik szerző alkotása, mint addig azt a kutatás hitte, az néha olyan megrázó erejű, hogy szinte teljes egészében a múltról alkotott kép újrarajzolására késztet. Mondhatjuk-e azt, hogy a Zöld erdő harmatát… kezdetű énekkel és társaival, ezekkel az azóta hírhedtté vált hazafias versekkel teletűzdelt Dézsi-féle Balassi-kiadásnak a Balassi-képe megegyezik azzal, amilyennek a költőt Horváth Iván könyvéből megismertük? A másmilyennek rekonstruált kort és életművet történeti poétikai módszerekkel rekonstruáló irodalomtörténetírás a külső szemlélők, a nem irodalomtörténészek számára viszont követhetetlenül inkonzekvens. Az irodalomtörténetírás olyan alkalmazott területein, mint a közoktatás, ahol fontos a következetesség, sajnálatos módon egész generációk írnak dolgozatot és felelnek olyan elméletekből, amelyeken már régen túllépett a kutatás. Az irodalomtörténésznek el kell fogadnia, hogy a történeti poétika talaján állva is elenyészhet a munkája. Hiába a történeti poétikai megközelítés, az új kutatási eredmények megsemmisíthetik a korábbi értelmezéseket, tehát a munkánkat idővel meghaladhatja a kor; másrészt viszont olyan területeken, mint a közoktatás, nem vagyunk képesek új paradigmát felállítani, és a kutatásban már évtizedek óta megcáfolt állítások rögzülnek ott dogmaként – a munkánk egyszerre lehet innen nézve túl újszerű, onnan nézve pedig túl elavult.

A 80-as évek ideológiai horizontja

E sorok szerzőjének felnőttkorában már más szelek fújtak, mint az 1980-as években, ám még azok közé tartozik, akik hallomásból értesültek róla, hogy az államszocializmus korában gyakorlatilag egyetlen interpretációs irányzat létezett. Akkoriban politikai okokból csak a marxista irodalomtudománynak volt legitimációja az országban. Amikor Horváth Iván kiállt a történeti poétika létjogosultsága mellett, valójában azért állt ki, hogy ne kelljen mondjuk az Ómagyar Mária-siralmat a marxizmus szemüvegén keresztül értelmezni. Hogy ne kelljen elmismásolni a szöveg keresztény, bibliai alapjait és helyette egy bármilyen anyának bármely gyermeke elvesztése felett érzett univerzális fájdalmává kozmetikázott marxista értelmezését adni az ómagyar vallási szövegnek. Politikailag bátor és tudománytörténetileg komoly cselekedet volt a történeti poétikai értelmezés létjogosultsága melletti kiállás, ám félreértése a kornak, ha kizárólagossá tesszük ezt a stratégiát. A történeti poétika lett az irodalmi interpretáció Hazafias Népfrontja, amit azok választhattak, akik nem akartak a Párt jelöltjére voksolni. Ezek az idők azonban elmúltak, így nem kell mindenáron csak ebből a két lehetőségből választani. A marxista irodalomtudomány számon kérte a régi szerzőkön az „ideológiai fejlettség"-et, ami több szempontból is problémás, legfőképp amiatt, hogy történetietlen. Nemhogy nem hiba, hanem kifejezetten kívánatos, hogy az elemzés során reflektáljunk a szövegnek az általunk vizsgált állításaira, hiszen ezzel tudjuk kontrasztba állítani és értelmezni az idézett szöveghelyeket. Nem számonkérés az összehasonlítás, kontrasztba állítás.

Saját korunk determinációs ereje

A következő ok a történeti poétika kizárólagossága ellen a saját nézőpont, vagyis saját korszakunk determinációs ereje. A ma gondolkodásmódja határozza meg azt, ahogyan gondolkodunk. Sokszor azt is, amit gondolunk. Mindenki, aki ma magyar iskolába járt, kellett, hogy találkozzon Arany János Toldijával. Arany Toldija és annak interpretációi fogják meghatározni azt, ahogyan Ilosvai Toldijához viszonyulunk. Kultúraismeretünk meghatározza azt, hogy a megismerés időrendjében elsődleges anyag alapján hogyan viszonyulunk egy másodlagoshoz. Utoljára Arany kortársai lehettek azok, akik előbb találkozhattak Ilosvai verses históriájával, mint Arany János elbeszélő költeményével. Elemzésünk során figyelembe kell vennünk ezt a hatást, amit Arany műve gyakorolt az interpretációs térre. A tapasztalataink alapján felépülő előfeltevéseinket, elvárásainkat nem tudjuk eltüntetni, ezért kalkulálnunk kell ezekkel is. Önámítás azt gondolni, hogy elfelejthetjük Arany Toldiját arra az időre, amíg Ilosvait olvassuk.³

Az anyag fizikai kutatásában figyelembe vesszük az elmúlt évszázadokat. Fehér kesztyűvel fogjuk meg a régi íráshordozót, és csak akkor vesszük kézbe, ha elkerülhetetlen. Nagyon vigyázunk, hogy semmi ne tehessen kárt benne. Bizony nem vigyáztak így rá a régi kor emberei, akik azt a sok értékes verset mind elveszítették! Mi számítógépet használunk, nem a porba rajzolgatunk vonásokat, és nem is lúdtollal számolgatjuk a strófákat. Hovatovább még csak nem is latinul értekezünk! O tempora, o mores! Az interpretációban azonban azt tartjuk ideálisnak, ha én magam úgy tudom interpretálni Balassi 33. énekét, ahogy Rimay János tette volna.⁴ Igyekszünk kerülni, hogy azt mondjuk: „vers“, akkor vagyunk hitelesek, ha úgy mondjuk: „ének”, a „széphistória" szót pedig jobb, ha nem is használjuk, mert rögtön eláruljuk vele tudatlanságunkat és szakirodalmi tájékozatlanságunkat. Miért is kellene a szövegértelmezésben úgy tennünk, mintha azok az évszázadok nem múltak volna el?

Saját korunk determinációs ereje megnyilvánul abban is, hogy milyen evidenciákkal dolgozunk. A történeti poétika alkalmazása természetesen egyetlen irodalomtörténész számára sem jelentheti azt, hogy ha – teszem azt – az adott korban hittek a boszorkányokban, akkor a ma történeti poétikát alkalmazó irodalomtörténésznek is hinnie kell benne, vagy, hogy úgy kellene írnia, mint aki helyesli a boszorkányok elégetését. Be kell látnunk, hogy maga a módszer is magában hordozza a reflexió retrospektivitásának axiómáját, és úgy tenni, mintha rövidtávú damnatio memoriaere ítélnénk azt, ami az elmúlt évszázadokban megszületett, nemcsak lehetetlen, de ráadásul távol is van az irodalomkutatás céljaitól. Ahogy Szilasi László írja: „úgy olvasni, ahogy a régiek […] nem csupán lehetetlen […], hanem tulajdonképpen történetietlen vállakozás is".⁵

A jelenkori interpretáció szükségszerűsége

Irodalmat és irodalomtudományt nem úgy művelünk, mint egy vallást. Nem az a célunk, hogy változatlan formában adjunk tovább egyes kiválasztott hangsorokat és hozzájuk tartozó értelmezéseket az utókor számára. Minden kor számára kell, hogy valamilyen sajátos jelentéssel bírjon a szöveg, és nem lehet azt megkövetelni, hogy ugyanazt jelentse az adott szöveg mindenkinek, ráadásul évszázadokon keresztül. Még a vallások is változnak, hogyan lehetne változatlan akkor az irodalmi interpretáció? Éppenséggel minden kornak, és minden olvasónak újra kell olvasnia a szövegeket, új értelmezéseket kell találniuk a szövegeknek, meg kell tudniuk határozni, hogy az ő számukra miért érdekes, miért fontos, vagy éppen miért érdektelen és miért jelentéktelen egy-egy szöveg, egy irányzat, egy életmű, egy korszak. Ennek során egy kutató vagy kutatócsoport figyelme, esetleg az egész kutatói közösség figyelme irányulhat olyan művekre, jelenségekre, vagy szerzőkre, amik és akik korábban marginálisnak számítottak. A fókusz újraállításának képessége az irodalomtudomány egyik alapja. Nem véletlen, hogy a kis számú remekműveket akarjuk inkább kutatni, nem pedig a végtelen számú, rossz klapanciákat. Lehet persze a klapanciákat is kutatni, de nem lesznek sem fontosabbak, sem jobbak attól a klapanciák, ha ezekkel foglalkozunk. Nem fogja jobban jellemezni egyik korszakot sem az a sok rossz vers, amit abban a korszakban írtak, mint az a pár remekmű, amit akkor alkottak – a méltán elfeledett művek legfeljebb hátteret és kontrasztot képeznek a remekműnek. Szilasi úgy fogalmazza meg, hogy a cél „a belső különbségek konstruálta diszkurzusok kölcsönös egymásra utaltságából következő folyamatos dialógus" legyen.⁶

A történeti poétika lehetősége

A történeti poétikának természetesen fontos szerepe van az irodalomtörténeti kutatásban, ám nem szabad, és valójában nem is lehet kizárólagos interpretációs stratégiaként alkalmazni. A történeti poétika a régi szövegeket interpretációjának egyik fontos eszköze, de nem az egyetlen. Sajnálatos módon azonban, ha egy kutató a filológia területéről az interpretációnak nem a történeti poétika által megrajzolt mezejére lép, akkor vagy visszhangtalansággal, vagy heves ellenségességgel találkozik. A régi magyar szövegekre irányuló interpretációnak vannak olyan kritikusai is, akik nemcsak bántóan és félrevezetően leegyszerűsítve negligálják az elemzési törekvések megállapításait,⁷ de igyekeznek megmondani azt is, hogy ehelyett milyen filológiai kérdésekkel kellett volna inkább a bírált szerzőnek foglalkoznia.⁸

A Horváth Iván 1982-es könyvével a régi magyar irodalomtörténeti kutatásba bevezetett populáris és arisztokratikus regiszter, valamint a fin’amor szerelmi ideológia rendszerében értelmezve az Eurialus és Lucretia a magyar nyelvű verses epika udvari ágának iskolapéldája. Bár ezek a terminusok kétségkívül megtermékenyítően hatottak a kutatásra, történeti poétikai fogalmakként való alkalmazásuk kérdéses, hiszen sem ezek a fogalmak nem bukkannak elő a korabeli magyar írásbeliségben, sem más egyéb, ezeknek megfeleltethető magyar vagy hazai latin nyelvű kategóriákat nem ismerünk. Valóban ellentmondásba került volna Horváth Iván munkája a még a kötetcímben megfogalmazott módszerrel, vagy túlzó leegyszerűsítése magának a történeti poétika módszerének, ha azt hisszük, nem használhatunk mai terminológiát?

A régi magyar verses epika interpretációjának lehetőségei

Igaz a históriás énekekre is,⁹ ami a régi magyar irodalom nagy részére, hogy az ezzel foglalkozó kutatás jobbára filológiai jellegű munka és kevés az interpretáció. Természetesen nagyon is fontos az aprólékos filológiai munka, és az utóbbi évtizedekben igazán impozáns művek születtek ezen a téren a régi magyar verses epikát illetően, mint Máté Ágnesnek a Piccolomini-féle Lucretia szövegváltozataival foglalkozó monográfiája,¹⁰ vagy Pap Balázsnak a históriás ének fogalmát merészen újradefiniáló munkája, amely szerint história az, ami a magyar költő részéről „nem tartalmaz szerzői fikciót";¹¹ nem is szólva Horváth Iván corpus-alapú statisztikai verskutató műhelyének publikációiról.¹² És természetesen számos rövidebb filológiai tanulmány is napvilágot látott, amely valamelyik históriás énekünkkel vagy széphistóriánkkal foglalkozik.¹³

Hosszabb terjedelemben vállalkozik viszont interpretációra Czintos Emese a 16. századi széphistóriákról szóló könyvében.¹⁴ Czintos feltárja, milyen szerepet töltenek be a széphistóriák női főszereplői az általa részletesebben megvizsgált hat történetben. Ő a következő csoportokat állítja fel a női főszerepek típusa szerint: 1) (kerülendő vagy követendő) példa: Asszonyállatok, Amatoris Affectio; 2) tárgy: Titus és Gisippus; 3) eszmény (követhetetlen példa): Grizeldisz; 4) aktív nő: Gismunda; 5) „igazi" (vagyis rafinált) nő: Páris és Görög Ilona.¹⁵ Czintos Emese külön fejezetben elemzi az Eurialus és Lucretia szerelmes leveleit,¹⁶ így B. Kis Attila és Szilasi László 1992-es dolgozata után¹⁷ egy negyed századdal született egy újabb hosszabb interpretáció a művel kapcsolatban. Önmagában is nagy eredmény ez, főleg annak fényében, amilyen sommás véleményekkel találkozhatunk a művel kapcsolatban mondjuk az egyetemi régi magyar irodalomtörténeti vizsgákon egyes hallgatók feleleteiben, esszéiben.

A leegyszerűsítő olvasatok ellen

A Bovaryné szentimentális olvasata szerint „Emma Bovary a meg nem értett nő archetípusa, aki fulladozik a kisszerű vidéki miliőben unalmas és ostoba férje mellett, s hiába vágyik a megváltó szerelemre, minden kísérlete kudarcba fullad, így végül az öngyilkosságba menekül". Elég pár szót kicserélni ebben az elemzésben, és megkapjuk az Eurialus és Lucretia leegyszerűsítő elemzését.¹⁸ Mind B. Kis Attila és Szilasi László 1992-es Lucretia-olvasata, mind Czintos Emese 2017-es levélelemzése bizonyítja, hogy az Eurialus és Lucretia jóval több ennél, s a mű minden, csak nem olcsó szerelmi regény. Nem jelenti persze ez azt, hogy ne lehetett volna mind a korban, mind a késő utókorban ilyen szimplifikált olvasata a műnek, de nyilvánvalóan nem azzal a céllal műveljük az irodalomtudományt, hogy ilyen bántó (és hamis) leegyszerűsítéseket alkossunk a művekről.

A klasszikus latin retorikák szerint a szövegnek három célja lehet: docēre, dēlectare, movēre – vagyis tanítani, gyönyörködtetni és tettekre sarkallni. A retorikai célok alapján leegyszerűsítve akár azt is mondhatnánk, hogy a bibliai ill. vallásos históriák alapvető célja a tanítás, a széphistóriáké a gyönyörködtetés, a történeti ill. tudósító históriás énekeké pedig a tettekre ösztönzés. Valójában azonban, még ha eltérő mértékben is, de minden mű rendelkezik minden retorikai céllal, s a szövegben hol az egyik, hol a másik cél megvalósítására láthatunk példákat. Mi sem világítja meg ezt jobban, mint a Balassa-kódex belső címirata, miszerint „Aki azért gyönyörködik benne, innét igazán megtanulhatja, mint kell szeretőjét szeretni, és miképpen kell neki könyörgeni, ha kedvetlen és vad hozzá"¹⁹ – vagyis a várt gyönyörködtetés helyett expressis verbis a tanítás a célja a kötet összeállítójának.

Összegzés

Önmagában a filológia nem azonos az irodalomtudománnyal. Bármilyen hosszú, kitartó munka és erudíció mutatkozik is meg a filológiában, a filológiai eredmények általában röviden összegezhetők, mint annak megállapítása, hogy ki volt a magyar Eurialus és Lucretia szerzője; melyik latin kiadás volt a magyar fordítás eredetije; hogy hány régi magyar verset írtak egy adott versformában, vagy hogy milyen műfaji címkével lássunk el egy verset. Nagy tiszteletet érdemelnek azok, akik évekig dolgoznak azon, hogy mindezt kikutassák. De ne felejtsük el, hogy az irodalmi művek születésének célja az volt, hogy a szöveget elolvassák és valahogyan értsék. Sokkal több műelemzésre lenne szükség a régi magyar irodalomtudományban.

---

1. Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982), 295-307. ↩︎

2. Tarnóc Márton, „Királyfia Kis Miklós alakja régi irodalmunkban", Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 71 (1967): 300–296. ↩︎

3. L. Pap Balázs, „Néhány apróság Ilosvai Toldijával kapcsolatban" c. tanulmányát a jelen kötetben. ↩︎

4. Szilasi László, „A történeti poétika története (1982-2000)“, Arianna, hozzáférés: 2023. 04. 01. http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/filologia/poetika.html = Uez., Budapesti Könyvszemle 13, 3. sz. (2001): 258-264.: „valóban úgy (olyan irodalomfelfogás birtokában és olyan módszerekkel) olvassa a XVI. századi magyar nyelvű verses szövegeket, ahogyan azt egy XVI. századi művelt academita hungarus tette, vagy tette volna, de legalábbis: tehette volna.” ↩︎

5. I.m. ↩︎

6. I.m. ↩︎

7. Komlóssy Gyöngyi, „Griseldis története: a királyi nászajándék", ItK 113 (2009): 651–665. 662. ↩︎

8. Uez. 664. ↩︎

9. Varjas Bélát követve jómagam a „históriás ének" terminust a „régi magyar verses epika" értelemben használom, vagyis abban az értelemben, mely szerint a „história" epikát jelent, az „ének" pedig a verses formára utal. Varjas Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, (Budapest: Akadémiai 1984), 126. ↩︎

10. Máté Ágnes, Egy kora újkori sikerkönyv története: 15-16. századi szövegvariánsok és fordítások Eneas Silvius Piccolomini Historia de duobus amantibus című szerelmes regényéből (Budapest, Reciti Kiadó 2018). ↩︎

11. Pap Balázs, Históriák és énekek (Pécs: Pro Pannonia Kiadó 2014). ↩︎

12. A teljesség igénye nélkül: Bognár Péter „Az 1550 előtti, magyar nyelvű verses epika“, in Dobozy, Nóra Emőke; Kiss, Béla; Lovas, Borbála; Szilágyi, Emőke Rita szerk., Epika: Fiatal kutatók konferenciája 2. (Budapest: ELTE BTK, 2010): 165-177. Hozzáférés: 2023. 04. 01. http://real.mtak.hu/130572/1/epikakotetteljes.pdf. Maróthy, Szilvia; Seláf, Levente; Plecháč, Petr, „Rhyme in 16th-Century Hungarian Historical Songs: A Pilot Study”, in Plecháč, Petr; Kolár, Robert; Bories, Anne-Sophie; Říha, Jakub szerk. Tackling the Toolkit: Plotting Poetry through Computational Literary Studies (Prague: Institute of Czech Literature of the Czech Academy of Sciences, 2021) 43-58, hozzáférés: 2023. 04. 01. https://doi.org/10.51305/ICL.CZ.9788076580336.04. Horváth, Iván; Font, Zsuzsa; H. Hubert, Gabriella; Herner, János; Szőnyi, Etelka and Vadai, István (eds. 1979–2023), program: Horváth, Andor; Répertoire de la poésie hongroise ancienne, v. 7.3, (Budapest, Gépeskönyv, 2023) hozzáférés: 2023. 04. 01. url: https://f-book.com/rpha/v7/index.php. ↩︎

13. Lovas Borbála, „Szerelmes transzformációk: Enyedi György széphistóriájáról“, in: Bartók, István; Hegedüs, Béla; Szegedy-Maszák, Mihály; Szentpéteri, Márton; Seláf, Levente; Veres, András szerk. „Mielz valt mesure que ne fait estultie": A hatvanéves Horváth Iván tiszteletére (Budapest: Krónika Nova Kiadó, 2008) 164-170. Parádi Andrea, „Széphistória és irodalomtudomány” in: Dobos István; Bene Sándor szerk. A magyarságtudományok önértelmezései. A doktoriskolák II. nemzetközi konferenciája, Budapest, 2008. augusztus 22-24. (Budapest: Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2009) 30-35. Drosztmér Ágnes, „Szilágyi Mihály fogsága és a hercegnő szerelme: Egy magyar és egy oszmán-török széphistória párhuzamai", in: Ács Pál; Székely Júlia szerk., Identitás és kultúra a török hódoltság korában (Budapest: Balassi Kiadó, 2012) 311-323. Vadai István, Lucretia hálójában: A széphistória szöveghagyományáról és szerzőjéről, ItK 120 (2016): 683-708., stb. ↩︎

14. Czintos Emese, Példától az olvasmányig: A (szép)história a 16. század magyar irodalmában. Irodalomtörténeti füzetek 179. Budapest: reciti, 2017) Hozzáférés: 2023. 04. 01. https://www.reciti.hu/2018/4511 ↩︎

15. I.m. 151–164. ↩︎

16. I.m. 176-196. ↩︎

17. B. Kis–Szilasi László, „Még egyszer a Pataki Névtelenről: történeti poétika és dekonstrukció, névtelenség és dialogicitás", ItK 96 (1992): 646–675. ↩︎

18. Tóth Tünde, „Életünk a Kínai Szobában I.: Odi et amo". Digitális Bölcsészet 2 (2019): 35–56. Hozzáférés: 2023. 04. 01. DOI: https://doi.org/10.31400/dh-hun.2019.2.387. 49–50. ↩︎

19. Balassi Bálint összes verse, hálózati kritikai kiadás, 1.0 Szerkesztette: Horváth Iván és Tóth Tünde, főmunkatárs: Vadai István, munkatársak: Dióssi Adrienn, Kővári Krisztina, Leányvári Enikő, Mihály Eszter, Parádi Andrea, Rák Balázs, Surányi Anna, Tar Sándor és Vágner Edina. Készült az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete Reneszánszkutatások Posztgraduális Központjában (Centre des Hautes Études de la Renaissance, CHER) és az ELTE BTK Bölcsészettudományi Informatika Önálló Programjában. Kiadja a Gépeskönyv. Budapest, 1998. hozzáférés: 2023. 04. 01. http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/ ↩︎