Ács Pál

A Pannóniai ének és a honfoglalás dési emlékhelye

A régi magyar irodalom egyik legérdekesebb, egyúttal legtalányosabb epikus alkotása a magyar honfoglalás történetét, azon belül a fehérló-mondát elbeszélő Pannóniai ének. Felfedezése óta viták kereszttüzében áll: bizonytalan, hogy hol, mikor, milyen körülmények között, milyen forrásokat felhasználva keletkezett, ki a szerzője, mi a pontos szövege. Címe is ismeretlen, Széchy Károly irodalomtörténész nevezte el Pannóniai éneknek 1892-ben.¹

Az egyetlen másolat

A mű létezéséről senki sem tudott egészen 1774-ig. Ekkor tett róla említést először Pray György, a „hun, avar és magyar" régiségek iránt lelkesen érdeklődő, neves jezsuita történetíró egy latin nyelvű munkájában.² A Pannónia meghódításáról szóló régi magyar költeményt Subich Ferenc ítélőmester küldte meg Praynak saját másolatában, Subich a szöveget egy általa középkorinak vélt, valószínűleg saját tulajdonát képező kéziratból másolta. Siessünk leszögezni: Subichon kívül senkiről sem tudunk, aki ezt az úgymond Monastico-gothicus, azaz „barát-gót írással“³ írt kódexet valaha látta volna. A magyar irodalomtörténet-írás – Praytól mindmáig – ennek az (azóta szintén elveszett) Subich-féle másolatnak a másolatait tanulmányozva igyekszik fényt deríteni a mű korára és létrejöttének körülményeire. A verses históriát elsőként a „deákos költők” egyik vezéralakja, Révai Miklós közölte 1787-ben Elegyes verseinek toldalékában betűhűen és ejtéshű átírásban.⁴ Hozzá – miként ezt bevezetőjében megírja – Cornides Dánieltől, az Erdélyben működő jeles historikustól jutott el a szöveg, aki viszont korábban Praytól kapta meg másolatban.⁵ Egy évre rá Dugonics András is közzétette a művet Etelka című – a honfoglalás korában játszódó – regényének egyik lábjegyzetében.⁶ A regény újabb kiadásaiban és Gruber Antalnak, az ének későbbi német fordítójának készített másolatában folyton változtatott szövegközlésén. Dugonics állítása szerint ő nem Subich másolatából, hanem egy annál régebbi leiratból dolgozott.⁷ Az Etelka szerzője azonban – később erre még visszatérünk – nem mondott igazat, állítását Balázs Debóra nemrégiben megcáfolta.⁸ Ha Dugonics látott is valaha a Subichétól eltérő másolatot (ami erősen kétes), nem azt közölte, hanem hol ugyanazt, amit korábban Révai is, hol pedig azt, amit a maga ízlése szerint éppen helyesnek vélt. A 18. századi régiségbúvárok egybehangzóan eredeti középkori (Árpád-kori) alkotást láttak a Pannónia megvételéről szóló énekben. Lelkesedésüket Cornides Dániel tolmácsolta a leghívebben Prayhoz írott levelében: „A te éneked pedig mind tartalmi jelessége, mind régi magyar költészeti jelleme miatt annyira tetszik nekem, hogy semmi nála jobban. Sőt az a meggyőződésem, hogy ez a hegedősök csácsogó énekei közül való, melyeket Béla király Névtelen Jegyzője emleget".⁹ Nem csodálkozhatunk azon, hogy Sándor István könyvtártudós a Halotti beszéddel egykorúnak vélte, Majláth János, a sok tekintetben kiváló, németül író magyar történész egyenesen a Névtelen Jegyzőnek tulajdonította a Pannóniai éneket.

A filológusok akkor kezdtek kételkedni a mű középkori eredetében, amikor Horvát István történész, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatója a 19. század elején felhívta tudóstársai figyelmét arra, hogy az általa is ismert Subich-féle másolathoz tartozott még további három strófa is. Azt is jelezte, hogy ezek nem közvetlenül, hanem némi szöveghiány után, tehát problematikusan illeszkedtek a Révai által korábban már közzétett 39 versszakhoz: „Subich Ferenc királyi ügyigazgató közölte ezt az éneket Prayval, ez Cornidessel, ez pedig Révaival, aki azt kiadta. Hogy a költemény régibb legyen, Pray a három utolsó versszakot elhagyta, noha az utolsó szakaszban a szerző, Csáti Demeter megnevezi magát, amint kitetszik a Subich példányából".¹⁰

Kézenfekvően kínálkozik itt egy beszédes párhuzam. Pray György Szent Imréhez köthető tárgyi emlékként írt le egy 1734-ben töredékesen felbukkant székesfehérvári feliratos követ. Mivel a kő később elkeveredett, és csak a (szintén töredékes) felirat volt ismeretes, a kutatást évszázadokig megzavarta Pray beszámolója, ami komoly félreértésre adott lehetőséget: Szent Imre születési helyét jelölő emlékkőnek vélték a leletet.¹¹ Csak akkor derült fény a tévedésre, amikor a kő kalandos körülmények közt 2007-ben megkerült, és egyértelművé vált, hogy a Szent Imre emlékét megörökítő, szépen metszett antikva betűs tábla a 15. század végéről vagy a 16. század elejéről való.¹² Pray tehát ugyanúgy járt el, mint a Pannóniai ének esetében: jótékonyan bár, de – hogy „régibb legyen" – kora középkorinak állított be egy reneszánsz emléket.

Toldy Ferenc észlelte a problémát. 1828-as magyar irodalomtörténeti kézikönyvében, a híres Handbuchban – melyet Goethe asztalára is letett¹³ – már közzétette a Pannóniai énekből korábban hiányzó három strófát azzal a megjegyzéssel a két szövegrész között, hogy „hier fehlen mehrere Strophen“.¹⁴ A vershez fűzött kommentárjában maga Toldy is hangot adott immár annak a véleménynek is, hogy a mű talán nem is olyan régi, mint azt korábban vélték, hanem közvetlenül a mohácsi csata után íródott, és szerzője nem más, mint Csáti Demeter ferences szerzetes,¹⁵ miként ez az általa elsőként itt kiadott kolofonban – a Horvát István emlegette „új” strófák harmadikja ez – világosan le van írva:

Ezt szerzették Szilágyságban,
Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy némi-nemű múlatságában.¹⁶

Csakhogy Toldy Ferenc nem tudott, vagy még inkább nem akart hinni abban, hogy a Horvát István által előkerített „némi végstrófák" valóban ehhez a vershez tartoztak.¹⁷ Továbbra is meg volt róla győződve, hogy jóval régebbi, középkori alkotásról van szó, és a „végstrófák" csak véletlenül keveredtek hozzá. Toldy a magyar költészet történetéről szóló monográfiájának különböző kiadásaiban Pray véleményéhez csatlakozott, azzal az eltéréssel, hogy ő nem az ómagyar hegedősök, hanem „valamely középkori barát" munkájának vélte a históriás éneket.¹⁸ A „magyar irodalomtörténet-írás atyjának" tekintélyét sokáig lehetetlennek tűnt megkérdőjelezni. Arany János is elfogadta ezt a kormeghatározást, és „legrégibb verses emlékeink“¹⁹ közé sorolta a Pannónia megvételéről szóló verset, bár a keletkezés idejének megállapításakor kissé óvatosabban fogalmazott, mint Toldy: „Keletkezési éve nem bizonyos” – jegyezte meg a költő.²⁰ A verset mégis a magyar nyelvű irodalom legrégibb darabjai közt tartották számon sokáig. A nemzeti irodalomtörténet menetéről kialakult ilyetén közfelfogással a régi magyar költészet legjelesebb, magas forráskritikai igényességgel dolgozó 19. századi filológusa, Szilády Áron sem mert azonnal szembemenni. Amikor a Régi Magyar Költők Tára első, 1877-ben kiadott kötetében közreadta a Középkori magyar költői maradványokat, a legelső helyre tette a Pannóniai éneket, elhagyva a Toldy kiadásából amúgy már régen jól ismert három kérdéses végstrófát.²¹ Sziládyt kétségek gyötörhették döntésének helyességét illetően, mivel a szöveg bizonyos sajátosságairól már ekkor úgy vélekedett, hogy azok „a 15. század végére s a 16. elejére mutatnak“.²² Ezért is történhetett, hogy az RMKT 1880-as 2. kötetében – mintegy hiánypótlásként – immár leközölte a Horvát István jóvoltából ismeretes három strófát.²³ Egyúttal valószínűsítette annak lehetőségét, hogy „a »Pannonia megvételéről« szóló ének mai szövege Csáti Demetertől származik s e három strófával kiegészítendő”.²⁴

A Pannóniai éneket tartalmazó eredeti kézirat természetesen továbbra is ismeretlen volt, ezért mégsem alakult ki teljes irodalomtörténeti konszenzus abban, hogy a három később „előkerült" versszak ténylegesen a korábban is ismert szöveghez tartozik. Annál is inkább így történhetett ez, mivel a három szóban forgó strófa egyikét sem látta sokáig senki, még másolatban sem. Fokozhatta a zavart az is, hogy a Toldy közreadta háromszakaszos kiegészítés első két strófájában történelmi képtelenségek olvashatók: Árpád utódjaként Buda említtetik, aki valójában Attila testvére volt.²⁵ A filológiai bizonytalanság tehát fennmaradt, és nem is igen oszlik el soha, mivel az eredeti kódex előkerülésére immár nem sok remény van. Jelentősen oszlatja viszont a homályt, hogy a közelmúltban Balázs Debóra megtalálta a Csáti Demetert szerzőként megnevező kolofon hitelesnek tűnő másolatát Horvát István kéziratai között, mégpedig korrektségre törekvő, archaikus helyesírással.²⁶ Ezzel gyengül annak lehetősége, hogy Horvát csupán Pray elleni csipkelődésből – pusztán azért, hogy leleplezze történésztársa túlontúl kreatív múltépítő buzgalmát – állt elő a ki tudja, honnan elővett három strófával.²⁷ A Csáti Demetert szerzőként megnevező kolofon Subich kéziratára jó eséllyel visszavezethető leiratának birtokában immár nyomósabb érvek szólnak amellett, hogy abban az egyetlen leiratban, amely mind Pray, mind Horvát kezén megfordult – és amely minden egyéb másolat és kiadás (sajnos elveszett) forrása –, igenis benne volt a kolofon. Ezzel a modern kutatás a korábbiaknál meggyőzőbb érvekkel tudja igazolni Széchy Károly 1892-ben megjelent magiszteriális, könyvnek is beillő tanulmányának²⁸ állítását, miszerint a Pannóniai ének szövege a 16. században, valamikor a mohácsi csata körüli években keletkezett az erdélyi Szilágyságban, és költője Csáti Demeter.

A Csáti Demeter szerzősége melletti érvek megerősítésére azért is van szükség, mert a legújabb irodalomtörténeti és nyelvtörténeti diskurzusban ismételten felmerült a szöveg középkori eredetének bő két évszázaddal ezelőtti tézise. Hubert Ildikó két közleményben is azt bizonygatta – Pray György és Dugonics András tanúbizonyságaira támaszkodva –, hogy „a Pannóniai ének rögzítési/másolási idejét a 14−15. századra“²⁹ kell tenni. Szathmári István ezután, nyelvtörténeti vizsgálatnak vetve alá a szöveget, szintén arra a megállapításra jutott, hogy az a 14. és a 15. század határán keletkezett.³⁰ A Csáti Demeter szerzősége elleni legfontosabb érv az volt, hogy az ő „nevét tartalmazó utolsó három versszakot… egyik kéziratban sem olvashatjuk”.³¹ El is kellene gondolkodnunk ezen, ha tényleg rendelkezésünkre állnának a Pannóniai ének hitelt érdemlő, egymástól független kéziratai. Csakhogy ez nem így van. A ma ismert kéziratok mindegyike egyazon forrásra, Subich Ferenc elveszett kéziratára megy vissza. Dugonics András ugyan előállt azzal az állítással, hogy ő nem Subich másolatából, hanem egy ennél régibb, gyalakúti Lázár János írótól való leiratból dolgozott: „a hajlásokban már igen megkopott papiroson kapta Erdélyben, nem kevés heánossággal".³² Csakhogy Balázs Debóra nemrégiben briliáns filológiai elemzéssel bebizonyította, hogy egyáltalán nem létezik a Pannóniai ének szövegének Dugonics András által hagyományozott, önálló változata. Dugonics alighanem a Révai Miklós által nyomtatásban közölt Subich–Pray-féle változatot adta közre, és azt módosítgatta folyamatosan, ahogy éppen kedve tartotta. Ha pedig esetleg mégis látott egy gyalakúti Lázártól való töredékes kéziratot, az igazolhatóan semmiben sem különbözött a Subichtól származó változattól.³³ Nincsenek tehát kéziratok, csak egy kézirat van, illetve volt, a Subiché. Ezt hitelt érdemlő bizonyossággal csak Pray György és Horvát István látták. Ha úgy tetszik, Pray szava áll szemben Horvátéval.

Tekintsünk el most attól, hogy Mária Terézia udvari történésze, Pray György és tudóstársai valóban igyekeztek a rendelkezésükre álló magyar történeti forrásokat úgy értelmezni, hogy azok minél „régibbek legyenek" – amit Horvát István félszáz év múltán nem minden alap nélkül kifogásolt. Közelítsük meg a kérdést másfelől. Az a tény, hogy Pray másolatában – ez a Pannóniai ének valamennyi leiratának forrása – nincs benne a három problematikus strófa, csupán annyit jelent, hogy Pray ezeket nem tekintette a szöveg részének, későbbi korból, más szerzőtől való, oda nem illő töredéknek vélte, ezért hagyta el. Teljes joggal hangsúlyozza Bíbor Máté János Pray jóhiszeműségét.³⁴ Pray és Horvát álláspontja között tehát nem az a különbség, hogy a három strófa benne volt-e a Subich-másolatban vagy sem, hanem az, hogy ezek hozzá tartoznak-e a Pannóniai énekhez. Ha nem, akkor legitim eljárás volt elhagyni őket. Arra nézve Horvát sem folytatott kutatást, hogy esetleg az ellenkezője lenne igaz. Ő egyszerűen meg volt győződve arról, hogy a főszöveg és a töredék összetartozik, tehát az egész mű 16. századi. Az csak Szilády Áronnak jutott eszébe, hogy meg kell vizsgálni a három strófa és a törzsszöveg összefüggéseit. Tudjuk, hogy Szilády arra a következtetésre jutott, hogy a „Pannónia megvételé“-nek nevezett törzsszöveg és a „Töredék”-ként emlegetett három strófa nagyon sok szövegpárhuzamot mutat.³⁵ Szilády ezután fogalmazta meg kissé körülményes helyzetértékelését: „Ezeknél fogva […] itt azon két lehetőségre gondolhatunk, hogy a »Pannonia megvételéről« szóló ének mai szövege Csáti Demetertől származik s e három strófával kiegészítendő, vagy pedig hogy Csáti D. a maga nagyobb részében elveszett (?) énekének szerzése közben azt annyira szeme előtt tartotta és követte, amennyire csak valamely tárgy folytatólagos versbe szedésekor az előttünk már készen fekvő részt követni és másolni lehet.“³⁶ Tehát: a két szövegrész vagy összetartozik, vagy nem. De ha nem tartoznak össze, hanem a „Töredék” egy nagyrészt elveszett Csáti Demeter-szöveg része, akkor annak ugyanolyannak kellett lennie, mint a „Pannónia megvételéről" szóló törzsszöveg. Szilády tehát gyakorlott filológusként kételkedett a közismert „kacsa-teszt" megbízhatóságában. Úgy gondolta, hogy ami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, annak nagy valószínűséggel kacsának kell lennie, de mégsem feltétlenül kacsa. Igaza is volt, a filológusnak mindig az a dolga, hogy gyanakodjék. A tesztelést tehát folytatni kellett. Ezt tette Széchy Károly, még tüzetesebben összevetve a két szöveget. Terjedelmes fejtegetésit így foglalta össze: „Ám hasonlítsuk össze a Pannóniai éneket és ezt a töredéket: a két versnek tartalma, előadása, nyelve, verselése, egészen a jelzők azonos használatáig, a mondatok azonos fűzéséig annyira megegyezik, mint ahogy egy ember egy ugyanazon munkájának két része megegyezhetik."³⁷

Egy időre – a 20. század első felében – Széchy álláspontja vált uralkodóvá, olyan szaktekintélyek sorakoztak fel mögé, mint Horváth Cyrill – aki már nem is vette föl a Pannóniai éneket középkori magyar verseink új kritikai kiadásába, jelezve, hogy „ma már mindenki tudja, hogy Csáti Demeter munkája, és a 16. század rímes krónikái közé tartozik“.³⁸ Ezt a véleményt osztotta Dézsi Lajos³⁹ és Horváth János⁴⁰ is. Paradox módon azonban még azok is hittek (és hisznek ma is) a szöveg ősiségében, akiket amúgy meggyőztek a vers 16. századi szereztetése melletti érvek. Nem lehet kitérni Arany János ítéletének hatása alól. A költő A magyar nemzeti versidomról szóló tanulmányában kifejtette, hogy „a Pannonia megvételét tárgyazó történeti ének” egyes alliteráló soraiban – ezekre később még visszatérünk – „egy régibb szöveg maradványait" véli felfedezni: „itt én az eredeti néprhythmus lüktetését érzem, bötűrímmel élesítve".⁴¹ Arany felfogásában természetesen az ősiség és a népiség egyazon tőről fakadt.⁴²

Arany megérzésen alapuló ítélete nyomán számos – egymástól árnyalatokban eltérő – versinterpretáció keletkezett. A hagymázas ősköltészeti koncepciókkal szemben rendkívül kritikus Király György A magyar ősköltészet című 1921-es monográfiájában ekként fogalmazza újra Arany János sejtését: „föl kell tennünk, hogy [Csáti Demeternek] rendelkezésére állhatott valami töredékes népénekféle, egy régi epikus költeménynek utolsó maradványa“.⁴³ Horváth Cyrill a Középkori magyar verseink előszavában – ott, ahol megindokolja, miért hagyta ki a könyvből a Pannóniai éneket – szintén megengedi, hogy a vers egyes alliteráló elemei „a naiv énekmondóknak vagy a népnek szájáról”⁴⁴ származhatnak, más hasonló költői fogásról viszont úgy véli, hogy az Csátinak „véletlen, önkéntelen alkotása“. Horváth János később, A reformáció jegyében című nagy irodalomtörténeti szintézisében ekként variálja tovább az Arany János-i sejtést: „Vagy joculatoroktól hallotta [Csáti a költemény] némely részletét?”⁴⁵ Mindazonáltal Horváth János nem leplezi teljes bizonytalanságát afelett, hogy az Arany emlegette alliterációk népi eredetűek-e, esetleg hivatásos (orális, „naiv“) énekmondók hun–magyar tárgyú énekeiből származnak. Végső soron csak annyit tud mondani, hogy ezeknek a betűrímen alapuló költői eszközöknek a tudatos, szándékolt halmozása „eredeti magyar nyelvű szerzemény”.⁴⁶

Fordulatot hozott a Pannóniai ének korának, eredetének és szerzőségének megítélésében a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet első kötetének megjelenése 1961-ben. Klaniczay Tibor szerkesztői koncepciójában komoly szerepet kapott a magyar ősköltészet rekonstruált, jórészt fikción alapuló korpusza. Ennek hátterében jótékony szándék állt. Klaniczay szerette volna a minél távolabbi múltba kiterjeszteni a régi magyar irodalom folyamatait, így óhajtotta megnövelni a régi magyar irodalom történetének jelentőségét a magyar kultúrtörténet egészének kontextusában.⁴⁷ Éppen ezért fontos szerep jutott a Pannóniai éneknek mint olyan alkotásnak, amely esetleg valamiképp az ősköltészetből eredeztethető. A kézikönyv immár nem sokat foglalkozott azzal, hogy – Széchy Károllyal szólva – „a konkolyt a tiszta búzából kiválogassa“,⁴⁸ vagyis, hogy filológiai érvek alapján próbálja elkülöníteni a históriás ének szövegében azt, ami úgymond ősi és népi, attól, ami 16. századi. (Tudjuk, hogy Széchy hiábavalónak gondolta ezt az igyekezetet, ő a teljes szöveget 16. századinak tartotta.) A kézikönyv Csáti Demeter költeményéről szóló fejezetének szerzője, V. Kovács Sándor meg sem próbálkozott ezzel a szétválogatással, ehelyett sommásan így fogalmazott: „[Csáti] énekének históriai anyaga tartalmilag nem hozható kapcsolatba egyetlen latin krónikaszövegünkkel sem, ezért forrását a szívósan tovább élő íratlan szájhagyományban kell keresnünk. Megerősíteni látszik ezt a sejtést a kidolgozás is: a szakaszokra terjedő ismételgetés [erre alább még visszatérünk], mely a naiv epika jellemzője; a hasonló jellegű cselekmények (tanácskozás, követjárás) sztereotip eszközökkel való ábrázolása, verselésében a kétütemű, kötetlen sorok alkalmazása. Valószínű ezért, hogy a Pannóniai ének lényegében nem más szájhagyományban élő ősi ének átdolgozásánál, középkorvégi újraírásánál”.⁴⁹ Az irodalomtörténeti kézikönyvnek az „átdolgozásra" vonatkozó hipotézisét fejlesztik aztán tovább azok az újabb értelmezések, amelyek szerint Csáti Demeter nem is szerzője, nem is átdolgozója, hanem csupán lejegyzője volt egy „ősi" magyar szövegnek.⁵⁰ Ez az elgondolás ágyazhatott meg annak a fentebb már említett régi-új, egészen Pray Györgyig visszavezethető ötletnek, hogy a Pannóniai ének teljes szövegét – különválasztva azt a háromszakaszos „töredék"-től –, úgy, ahogy van, középkori alkotásként kell számon tartani, és Csáti Demeterről mint szerzőről el kell feledkezni.⁵¹

Csáti Demeter éneke körül tehát ismét teljes zavarodottság lett úrrá a filológusokon, és ez ma is így van. Az átdolgozási, illetve „lejegyzési" elméletet legújabban Szabados György igyekezett továbbfejleszteni, a lehetőség szerinti legnagyobb teret nyitva a szöveg feltételezett ősiségének,⁵² és még a Pannóniai ének korszerű kritikai kiadásán dolgozó Maróthy Szilvia is úgy nyilatkozott, hogy a szöveghez „tisztázatlan körülmények között" csatlakozott az a három versszak, amelynek harmadikja szól a szerzőről, a szereztetés helyéről és körülményiről.⁵³ Tubay Tiziano pedig ekként foglalja össze a Pannóniai ének históriai forrásairól szóló átfogó tanulmányát: „a kolofont is tartalmazó, három strófányi toldalékot mindenesetre fenntartásokkal kell kezelnünk".⁵⁴

Az irodalomtörténeti kézikönyv legmeglepőbb állítása – ami utat nyitott a szöveg beemeléséhez az „ősköltészeti" korpuszba – az, hogy a Pannóniai ének nem hozható kapcsolatba latin nyelvű krónikáinkkal. Szöges ellentétben áll ez a megállapítás Szilády Áron pontosan dokumentált kritikai kiadásának apparátusával és Szilády azon megállapításával, hogy „az ének tartalma nyomról nyomra megegyez azon régi krónika előadásával, melyet a bécsi képes krónika szövege tartott fenn legteljesebben“.⁵⁵ Nem szabad elsiklanunk szó nélkül efelett a súlyos ellentmondás felett. Elég magunk elé tenni a Képes krónika szövegét⁵⁶ és a magyar históriás éneket, hogy belássuk: az utóbbi valóban „nyomról nyomra”, mozzanatról mozzanatra haladva követi a fehérló-monda históriai elbeszélését.⁵⁷ Az ismétlődő események (tanácskozás, követjárás) a krónikában is pontosan úgy vannak leírva, mint a Pannóniai énekben. Kétségtelen azonban, hogy akadnak az énekszövegnek olyan elemei, amelyek nem (illetve nem közvetlenül) származhatnak a latin krónikás hagyományból. Ezeknek a különbségeknek a gondos számbavétele és elkülönítése segíthet abban, hogy meghatározzuk az ének szövegének pontos korát.

A legszembeötlőbb eltérés az, hogy az énekszöveg némiképp összemossa az Attila király idején történt első „bejövés“, az első honfoglalás, illetve az Árpád vezetése alatt lezajlott második „bejövés” eseményeit azáltal, hogy Árpád pannóniai előrenyomulását egyértelműen Attila király csatáinak helyszíneihez („Kelenföld“, „Százhalom”, „Tétény" stb.) köti. Az epikus elbeszélés eme sajátságát Széchy Károly is „mondai elemekként" emlegeti.⁵⁸ Ugyanez a szemlélet érvényesül a háromstrófás töredékben is, ahol, mint ezt már láttuk, Árpád utódjaként Buda említtetik, aki valójában Attila fivére volt.⁵⁹ Megfontolandó Bíbor Máté János észrevétele, mely szerint a háromstrófás toldalék történelmi tájékozatlanságról tanúskodó tévedései éppen a „töredék" koholmány volta ellen szólnak, hiszen a hamisító jobban figyelt volna arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak.⁶⁰ Tekintsünk most el attól, hogy a hun–magyar azonosságtudat ilyetén felerősítése Mátyás király uralkodásának végén és a Jagelló-korban volt igazán jellemző. Engedjük meg, hogy a két honfoglalás eseményeinek tudatos-tudattalan összekeverése Kézai Simon korától fogva bármikor megtörténhetett, ebből tehát most ne vonjunk le következtetéseket a vers keletkezésének idejére.

A második meghökkentő furcsaság az, hogy a Pannóniai énekben – a krónikakompozíciótól eltérően⁶¹ – nem Szvatopluktól, hanem egy Veszprémben székelő „lengyel herceg“-től foglalják el a magyarok Pannóniát. A „lengyel” hercegen persze akár maga Szvatopluk is érthető, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy Bonfini a „Pannonián szerte uralkodó szarmata Szvate“-ként említi a fehérló-mondában szereplő idegen fejedelmet.⁶² A lengyelek szarmata származásának elmélete a 16. század elejétől kezdett szélesebb körben elterjedni.⁶³ Az énekmondó szerint „ez föld népe mind német vala”.⁶⁴ Ezt a körülményt a históriás ének főszövegének utolsó strófája is szükségesnek érzi kiemelni:

Ott ez ország nekiek adaték,
Magyarországnak nevezteték,
némettűl mert megvívék,
fegyverekkel evékkén tevék.⁶⁵

Horváth János is felfigyelt erre a furcsaságra, de ezt is a „kétféle krónika" – Attiláé és Árpádé – összekeverésével magyarázta.⁶⁶ Tudjuk, hogy a hun történetben Attila egyik legfőbb ellenfele valóban a „német" Veronai Detre volt.⁶⁷ Itt se vegyük most számításba, hogy a magyar történelem németellenes vonatkozásainak túlhangsúlyozása a Hunyadi- és Jagelló-korra, leginkább az 1505-ös rákosi végzést követő időszakra volt jellemző, és engedjük meg, hogy a hun történet magyar változatának ismeretében a fehérló-monda ilyetén németellenes áthangolása a középkor századaitól fogva elvileg bármikor megtörténhetett.

A harmadik fontos különbség, ami a Pannóniai ének és a krónikák között mutatkozik, az a verses krónika fentebb már többször említett, Arany Jánostól is nagyra értékelt – elvétve előforduló – „népiesnek" hangzó költői megformálásában jelentkezik:

Feldedet adtad fejér lovan,
és fivedet aranyas féken (…)

A „magyar nemzeti versidom" alapformái nyilvánvalóan nem származhatnak a latin krónikákból, régiségük felől sem lehetnek kétségeink, konkrét történeti korhoz, eseményhez azonban az efféle költői-nyelvi eszközök aligha köthetők, mivel természetüknél fogva kortalanok. Széchy megjegyzi erről a sokat idézett sorpárról, hogy „mi még abban sem értünk egyet, amit Arany János gyanít, hogy [ez egy] régi ének töredéke lenne. Mert a krónika megfelelő helyét a szerző alig fordíthatta vagy dolgozhatta volna másképp. A föld és fejér, a fii és fék egy sorba irva mindég betűrímet fog képezni".⁶⁸

Utolsóként említsük meg azt a különösséget, amire annak idején már Toldy Ferenc felfigyelt: „hol a deák szöveg szerint azt írván, mikép Árpád a maga vitézeivel Istent segédűl hívta, nagy naivsággal Deust kiáltat pogány őseinkkel, s hozzá teszi:

Arról nevezték ott a várost
Szamos mentében a nemes Dézsnek" (…)⁶⁹

Igen, Dés város nevének etimológiája az a történetileg is körülhatárolható, helyhez és időhöz köthető vonatkozás a szövegben, ami a 16. század első felénél korábban a magyar történeti hagyományban egyáltalán nem mutatható ki.⁷⁰ Úgy tűnik tehát, hogy ha a háromszakaszos „töredéket" nem vesszük számításba, akkor ez az egyetlen konkrétum, amelyre a szöveg korának meghatározásaként támaszkodhatunk. A Deus–Dés-etimológia kérdéskörével tehát részletesebben kell foglalkoznunk, ha a Pannóniai ének keletkezésének körülményeit, helyét, idejét meg kívánjuk határozni.

A hét vezér köve

A magyar honfoglalás valós menete jórészt ismeretlen,⁷¹ a magyar törzsek kétségkívül több hullámban, hosszabb folyamatban, különböző pontokon érték el a Kárpát-medencét.⁷² Nyilvánvaló, hogy a magyarok nemcsak „Verecke híres útján“⁷³ érkeztek meg végső lakhelyükre, miként azt a közvélekedés alapján Ady Endre is írja. A 14. századi krónikás hagyomány őrzi azt az – Anonymus Gestájától eltérő – alternatív hagyományt, mely szerint a magyarok Moldva irányából jöttek be Erdélybe, ahol „megpihentek”, majd onnan kiindulva hódították meg leendő országuk egészét.⁷⁴ Ennek a krónikás tradíciónak az ismeretében a kora újkori erdélyiek a Pannónia elfoglalását elbeszélő – részben hiteles történeti eseményeken is alapulható – fehérló-monda⁷⁵ történéseit Erdélyből nézve szemlélték és értelmezték, tehát az ő szemükben a honfoglalás legfontosabb mitikus-szimbolikus eseménye egyértelműen erdélyi történet volt.

A fehérló-monda krónikakompozíció-beli elbeszélésében a „hét kapitány“, vagyis a hét vezér valóban Erdélyben „tartottak tanácsot” Pannónia lehetséges megvételéről. Ezután onnan küldte be Pannóniába Árpád fejedelem követét, Kund fia Kusidot, hogy szemlélje meg az egész földet, és hozzon hírt róla. Mikor Kusid visszatért Pannónia földjével, füvével és vizével, Árpád megtöltötte szarukürtjét Duna-vízzel, „és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre! – Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: – Isten, isten, isten! [Deus, Deus, Deus] – Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál a mai napig."⁷⁶ Nem tudni pontosan, mióta köti az erdélyi hagyomány ezt a jelenetet Dés városához. Annyi bizonyos, hogy csak a 16. században lett közismert a város nevének bölcselkedő, ám nyelvészetileg természetesen alaptalan Deus–Dés etimológiája. Szabó T. Attila tisztázta, hogy a város elnevezése egy Deus formában írt, de Dézsnek ejtett személynévből ered. A középkori Magyarországon számos helység létezett, amelyek nevében a Dézs személynév (a ma is használt Dezső név őse) lappang. Az a Kiss Lajos által megfogalmazott elképzelés, miszerint a magyar Dézs személynév a latin deus ‘isten’ szóból ered, nem megalapozott.⁷⁷

Abban a korban, amikor a középkori gyökerű tudákos etimologizálásnak már a magyar költészetben is divatja volt,⁷⁸ vagyis a 16. század elején, logikusnak látszott, hogy a mondabeli háromszoros Deus-kiáltás Désen történt, hiszen a város nevét is úgy írták, hogy Deus. Ez volt tehát az a hely – gondolhatták –, ahol a hét vezér egykoron tanácskozott. Székely Istvánnál – aki 1559-es Világkrónikájában számos erdélyi hagyományt megörökített – olvasható legelőször a jelenet Déshez kapcsolása, és a városnév „tudós" etimológiája: „A helyet pedig, aholott Deust kiáltának, a Deusról Deésnek nevezék, ki mind e napiglan úgy hívattatik.“⁷⁹ Az, hogy a „hétmagyar” aligha beszélhetett latinul, ekkortájt még senkit nem zavart különösebben. A 19. században már derültek ezen: „Ezen monda, amennyiben hét magyar vezéreink nemigen voltak még diákos embörök, pedans modorú mesének sem állja meg“.⁸⁰ Ugyanezt a hagyományt örökítette meg Heltai Gáspár 1575-ben (a szerző halála után) megjelent Krónikájában, Désre helyezve a hét kapitány gyűlését. Heltai Székely Istvánhoz hasonlóan, vagy Székely könyvének ismeretében, vagy még valószínűbben egy, az erdélyi értelmiség köreiben ekkor már jól ismert közös tradíció szerint ismertette a városnév etimológiáját: „és azt a helyt, ahol ez lőn, nevezék a kiáltás után Deusnak, melyet most Deésnek híjunk”. Heltai néhány bekezdéssel fentebb azt is megírja, hogy a hét vezér, a „hét kapitányok" gyűlése, tanácskozása Désen volt: „Annak utána gyűlésbe begyűlének Désre."⁸¹

A Pannónia megvételét előkészítő vezéri tanácskozásnak és a háromszoros Deus-kiáltásnak két tárgyi emlékéről tudunk Désen. Az egyik az úgynevezett „tanácskő“, más néven „a hét vezér köve” volt. A hatalmas, fél méter átmérőjű, csaknem három méter hosszú, szögletesre faragott kő a dési Óvárban, a Szamos partjára fektetve afféle kőpadként szolgált sokáig. Egy 19. század közepén készült rajzon ebben az állapotában, ezen a helyen lett megörökítve.⁸² A helyi hagyomány szerint ezen a kövön ülve tanácskozott a hét vezér Pannónia megvétele előtt. Feltételezhető, hogy az 1507-ben már romokban álló⁸³ középkori óvári erősség egykori épületköve lehetett eredetileg. De származhatott az ugyanott romladozó, középkori Szűz Mária mennybemenetele kápolnából is.⁸⁴

Tubay Tiziano talált rá⁸⁵ Lisznyai Kovács Pál 1692-es históriai művében⁸⁶ a dési emlékhely újabb leírására. Lisznyai Kovács roppant izgalmas kommentárt fűz a dési honfoglalás-mondához, jelezve, hogy az a helyi szászság és magyarság között, úgymond, örök vita tárgya volt. A szászok szerint ugyanis nem a magyarok, hanem ők alapították/építették a várost, nem a magyarok, ők nevezték el Deusnak, azaz Désnek, mivel ők jól tudtak latinul. A magyarok csak később eszméltek rá az etimológiában rejlő politikai üzenetre, és visszamenőlegesen tették meg magukat alapítónak, de a szászok szerint „csak fabula és hazugság az, hogy a magyarok építtették volna Erdélyben Déset, s a magyarok nevezték volna Deusnak, oka; mert ezek a sült barbarus magyarok deákúl csak egy szót sem tudtanak."

A Magyarország és Erdély képekben szerkesztői már 1853-ban említik,⁸⁷ majd Kádár József Szolnok-Dobokavármegye monographiájában – amely részletesen feldolgozza a dési hagyományokat – elbeszéli, hogy a tanácskövet holmi „labancok" a Szamosba hengerítették valamikor a 18. század elején, a német–magyar ellentétek kiéleződése során. Mária Terézia később, a magyarok panaszainak engedve kihúzatta a vízből. Harminc ökör vontatta a partra a követ, amit sajnos csak törött állapotban sikerült fellelni, egyik darabja örökre a folyómederben maradt.⁸⁸ II. József (akkor még mint főherceg) 1773-ban Désre látogatott, ahol megszemlélte az immár hosszú múltra visszatekintő, és a magyarok közt nagy tiszteletnek örvendő honfoglalási emlékhelyet, és elrendelte annak parkosítását.⁸⁹ Bonyolítja a képet a Magyar Hírmondó, ahol azt írják, hogy nem is az eredeti követ húzták ki a partra, mert azon feliratok és a hét vezért ábrázoló képek is voltak. Ez a különös és meglehetősen hihetetlen híresztelés némiképp zavarossá teszi a történetet, egyszersmind rávilágít a kő jelentőségére. A magyar nemzeti hagyomány helyi őrzői minden eszközzel igyekeztek hangsúlyozni a tárgy fontosságát, amire ellenfeleik alkalmasint a tanácskő elpusztításának kísérletével, emlékműrombolással válaszoltak. Azt a mendemondát, hogy feliratok és képek is vannak (vagy voltak) rajta, a kutatás akkor tudná megnyugtatóan cáfolni vagy igazolni, ha a tanácskő Szamosban maradt része ismét előkerülne, illetve ha a folyómedret is átvizsgálnák. A Szamos-partról ugyanakkor, 1938-ban vitték el a vízből kihúzott tanácskövet, vagyis annak egyik darabját, amikor az Óvár teljes műemlék-együttesét a vasgárdisták lerombolták, mivel abban magyar nemzeti ereklyét láttak.⁹⁰ A tanácskő utolsó publikált fényképe 1944-ből való, ami bizonyítja, hogy 1938-ban a kő nem pusztult el, csak más helyre került.⁹¹ A fénykép alapján középkori eredetű épületelemnek (szárkőnek vagy inkább küszöbkőnek) látszik.⁹² Annyi bizonyos, hogy a krónikakompozícióból ismeretes honfoglalás-monda dési változata valamikor a 16. század elején vetült rá erre a monumentális kőpadra, hogy később tárgyi valóságával erősítse, hitelesítse azt. Kádár József már 1900-ban leszögezte, hogy „a Deus felkiáltásnak valami összefüggése volna Deéssel, az sem Thuróczynál, sem a vele egy forrásból származó többi régi krónikában mondva nincs".⁹³

A fehérló-monda dési verziójának másik – a tanácskővel szorosan összefüggő – tárgyi emléke egy feliratos kő, amely a dési Óvárban álló egykori Csonkatorony⁹⁴ falába volt beillesztve. A latin hexameterekben írt felirat szövege a következő:

Hunnus de Scythicis digressus aedibus hospes
Pannoniae glebam transfert huc gramen et undam,
Ter clamans: Deus! hac liceat tullere potiri.
Desicamque dixit Dei de nomine terram.

Magyarul: „Scythiai lakásából ide szállt hun jövevény Pannonia földjét, füvét és vizét hozá ide. Háromszor kiáltván: Deus, legyen szabad e földet hatalmamba vennem, s Désnek nevezte e helyet Isten nevéről." Ezután egy évszám következik: 1578. Majd a felirat keletkezésének körülményeit vésték kőbe, megemlítve, hogy Fabius, dési bíró renoválta ezt az emléket akkor, amikor Dési Lukács volt az „Úr pásztora“, vagyis a prédikátor.⁹⁵ A felirat keletkezésekor a város már unitárius volt.⁹⁶ Az Óvár-beli Csonkatorony különleges építmény, ahogy egykor nevezték, sacellum, emlékkápolna volt. Az e helyen még a 16. század első felében épségben megmaradt és működő Árpád-kori Szűz Mária-kápolna román kori köveiből állították össze a feliraton jelzett évnél korábban, 1572-ben, Báthory Kristóf, erdélyi vajda idejében,⁹⁷ majd 1670-ben I. Apafi Mihály fejedelem renováltatta, végül Mária Terézia újíttatta fel 1758-ban. A középkori Mária-kápolnát fanatikus protestánsok rombolták le nem sokkal a felirat keletkezése előtt: 1556-ban.⁹⁸ Az unitárius városvezetés tehát egy katolikus kegyhelyet renovált oly módon, hogy – a Báthoryak reprezentációjával összhangban – magyar nemzeti emlékhellyé változtatta azt. A felirat egyértelműen utalt arra a „honfoglaláskori” jelenetre, amelyet az ugyanitt lévő tanácskő is megörökített. Nem tudni persze biztosan, hogy mióta tartották számon Désen ezt az emlékhelyet. Az Óvár erősségének pusztulása (1507), a Mária-kápolna lerombolása (1556), Székely István 1559-es Világkrónikája, a Mária-kápolna renoválása (1572), valamint a feliratos kő elkészülte (1578) mindenesetre kirajzolnak egy idővonalat. Ezen az idővonalon nem tudjuk pontosan elhelyezni a tanácskövet, mivel nincs korabeli említés arról, hogy mikor került a kő a Szamos-partra. Az sem világos, hogy a feliratos kő renovat kifejezése mire vonatkozik, a sacellumra vagy magára a feliratra. Ha az utóbbi az igaz, akkor a latin vers nem 1578-ban keletkezett, hanem korábban, és esetleg már azelőtt is ott volt látható a honfoglaláskori emlékhely valamelyik kövébe vésve. Az epigrammatikus kifejezésre törekvő, ám furcsa módon nem disztichonban, hanem döcögő hexameterekben írt versike nem tűnik képzett humanista szerzeményének, inkább helybéli literátus művének vélhetjük. Mindez persze bizonytalan. Valószínű viszont, hogy a kőhöz fűződő hagyomány nemigen származhat a 16. századnál régebbi időkből. Az is nyilvánvaló, hogy az Óvár-beli torony feliratos köve egy másik kő, a tanácskő megjelölésére szolgált. Az egyik kő megjelölése egy másik kővel az emlékezethelyhez kötött mondabeli történés hitelesítését szolgálta, meglehetős sikerrel.

A désiek büszkesége volt ez a feliratos kő, példa rá a dési származású polihisztor, Pápai Páriz Ferenc 1671-ben papírra vetett Naplója (Vitae meae cursus). Ebben az első bejegyzés az óvári torony föliratáról szól: „Születtem Dés városában […] mely úgy hangzik, mint Deus; ezt világosan bizonyítja a […] máig is álló torony, ahol ez olvasható:" – s a szerző ide bemásolta a latin felirat teljes szövegét.⁹⁹ Szintén a 17. századból való a latin vers magyar nyelvű változata – nevezhető fordításnak is – amelyet 17. századi bejegyzés Batizi András Jónás prófétának históriája c. nyomtatványa (Debrecen, 1596) egyik példányának hátlapjára jegyeztek be:

Mikor az magyarok Erdélybe jutának,
Magyar földet, füvet, vizet hozatának,
Deus, Isten, Deus! – ottan kiáltának,
Az után Deus nevet Dézsnek ők adának.¹⁰⁰

A 18. században sem szűnt meg az érdeklődés a dési emlékek iránt. Csiszér Józsefnek Benkő Józsefhez, a kor egyik legkiválóbb erdélyi tudósához 1769-ben írott levelében részletesen beszámol a „magyarok kápolnájának" nevezett épület feliratairól. Itt olvasható egyebek közt az emlékhely Báthory Kristóf alatti megújítására vonatkozó felirat szövege, valamint a kápolna Mária Terézia által elvégeztetett felújításáról megemlékező felirat másolata is. Ugyanez a levél számol be a tanácskő hányattatott sorsáról: „Mindjárt a kápolnán túl, a Szamos-parton vagyon az a kő, mellyről azt mondják, hogy a hét kapitányok azon ültenek, mellyet holmi németek a Szamosba befordítottanak, de ugyan ővélek ki is vétették, mintegy 30 pár ökör húzta ki, a németeknek is sokba került; mások azt mondják, hogy nem németek, hanem valami csintalan legények vetették bé.“¹⁰¹ A tanácskő és az Óvár-beli emlékhely felirata közti szoros kapcsolat evidencia volt a kortársak számára. Ezt tükrözi Kiss Sámuel enyedi diák 1797-es peregrinációs albumának bejegyzése: „Désen a Szomos partján az Óvárban ültem azon a köven, amellyen öltenek a 7 magyar kapitányok. Az Óvár közepin egy monumentumon ezen versek vagynak bémettzve” – és ezután következik a felirat másolata.¹⁰²

Ez a kő művészettörténeti rejtélynek számít, mert teljesen társtalan: nem építészeti fölirat, nem sírfölirat. Olyan „emléktábla", amilyenből csak egyet ismerünk: ezt. A kutatás mindezidáig úgy vélte, hogy a kő elpusztult, amikor a vasgárdisták lerombolták az Óvár-beli emlékkápolnát.¹⁰³ Nagy meglepetésre szolgált azonban, hogy a feliratos kő ma is megvan a dési múzeumban. Erre Kovács Zsolt régész bukkant rá, amikor – érdeklődésemre – kutatni kezdett Désen a szétrombolt Óvár-beli honfoglalási emlékhely maradványai után.¹⁰⁴

Csáti Demeter és a beszélő kő

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Pannóniai ének egyik legfontosabb helyszíne a honfoglalás dési emlékhelye. A szerző már pusztán azáltal teljesen átalakítja a költemény alapjául szolgáló epikus legendát, hogy pontosan megnevezi, megjelöli azt a helyet – „Szamos mentében az nemes Dés" városát –, ahol az „Erdélységben" megpihenő, „letelepülő" magyarok Pannónia elfoglalását kitervelték. A históriás ének világában Dés volt az a hely, ahonnan a magyarok követet küldtek a Veszprémben lakozó lengyel herceghez, Dés volt, ahová a követ ezután visszatért, és ahol letette Árpád vezér elé a Duna vizét, Pannónia földjét és füvét, ahonnan az aranyos fékű, aranynyergű fehér lovat a herceghez Pannóniába „beküldték“, vagyis ahonnan az egész pannóniai honfoglalás kiindult. Kétszer is emlékeztet az ének szövege arra, hogy a „hét kapitányok” Désen tervelték ki Pannónia megszállását, ott tartottak tanácsot a fehér ló ajándékozásának híres cseléről. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy azt a nevezetes kőpadot, amelyen a dési hagyomány szerint a hét vezér tanácskozott, „tanácskőnek" nevezték. Az egész történet egyértelműen Erdélyből, Désről szemlélve van elmondva. Dés az elbeszélt történések epikai centruma.

A Pannóniai ének tehát szoros kapcsolatban áll a honfoglalás dési emlékhelyével. Ezt az irodalomtörténet-írás már eddig is jelezte, számon tartotta. Horváth János rendkívül óvatosan utalt rá, hogy „Dézs városnévnek azt a magyarázatát, hogy a magyarok ott háromszor Deust (Istent) kiáltának, nem Székely István eszelte ki. Megtalálható az Csáti Demeternek Pannónia megvételéről szóló versében“.¹⁰⁵ Horváth egyszersmind arra is felhívta a figyelmet, hogy Székely személyesen ismerte Csátit. Fontos megállapítás ez. Láthattuk, hogy Székely István volt az, aki 1559-ben elsőként említette a háromszoros „Deus” kiáltás dési hagyományát. Horváth János fontosnak érezte kiemelni, hogy Székely jelezte személyes ismeretségét Csáti Demeterrel, aki pedig gyaníthatóan a Pannóniai ének szerzője.¹⁰⁶ Horváth János volt tehát az első, aki egy közös kapcsolati hálóban helyezte el a dési emlékhelyet megéneklő törzsszöveg szerzőjét, az emlékhelyet elsőként említő Székely Istvánt, valamint a kolofont és az azt megelőző két strófát író Csáti Demetert, Székely István ismerősét. Bár ezt a laza kapcsolati hálót adatok hiányában nemigen tudjuk még szorosabbra húzni, mégis több ez, mint amit Horvát István, Szilády Áron és Széchy Károly stíluskritikai érveléssel igyekeztek igazolni. A háló felrajzolása révén ugyanis immár külső, történeti érvekkel is összekapcsolhatók egymással az emlékhely, az azt középpontjába állító históriás ének, valamint a vitatott háromszakaszos „töredéket" alkotó Csáti Demeter. Ezáltal igazolhatónak tűnik, hogy a Pannóniai ének nem keletkezhetett máskor, mint a 16. század első felében, akkor, amikor a dési emlékhely is létesült. Ebben a kontextusban felerősödnek a törzsszöveg és a töredék közti történeti párhuzamok. Csáti Demeter a Szamos menti Szilágyságban – Bíbor Máté János jól megalapozott feltételezése szerint a kusalyi ferences kolostorban¹⁰⁷ – szerezte a kolofont, a főszöveg pedig tematikailag erősen köthető a Szamos mentében fekvő „nemes Dézs" Szamos parti honfoglalási emlékhelyéhez. Ezek az adatok akkor épülnek értelmes, időben egymást követő eseményekké, ha a dézsi emlékhely 16. század eleji létesítésének prioritását valószínűsítjük a hozzá kapcsolható irodalmi alkotásokkal szemben.

Ha ezekből a megállapításokból indulunk ki, új megvilágításba kerülnek a Pannóniai ének és a krónikás hagyomány fent említett, de az érvelésből korábban átmenetileg kirekesztett elemei is. A versben rendkívül határozottan megnyilvánuló hun–szkíta tudat természetesen az Árpád-házi királyok idejére vezethető vissza,¹⁰⁸ ez mégis a 15. század végén,¹⁰⁹ és különösen a Jagelló-korban vált meghatározóvá. A megélt szkíta identitás attól fogva vált a magyar nemesség gondolatvilágát igazán jellemző eszmévé, hogy az 1505. évi magyar országgyűlésen a Werbőczy István vezette „köznemesi párt" hitet tett a „nemzeti királyság" eszméje mellett. Kubinyi András a 16. század eleji rákosi országgyűléseken eluralkodó szittya retorika „legjobb példája“-ként említi Csáti Demeter énekét.¹¹⁰ Ez az eszmeiség egyre inkább a Szapolyaiak uralta keleti királyságban, elsősorban Erdélyben gyökeresedett meg. A krónikás hagyományban meglévő kétszeri honfoglalás, az első (hun) és második (magyar) „bejövés” sűrű emlegetése, Attila és Árpád személyének összekapcsolása a 16. század eleji irodalom bevett gyakorlata.¹¹¹ A kutatás már eddig is kereste a párhuzamokat a Pannóniai ének, valamint Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről című 1538-as iránykölteménye között.¹¹² Farkas András Szent Istvánt ábrázolta második Attilaként, Attila Secundus-ként, némiképp összemosva a két honalapító személyét.¹¹³ Ugyanígy olvad egymásba Attila és Árpád személye a Pannóniai énekben. A honfoglalási narratívák lényeges eleme, hogy az aktuális honalapítások mindig egy korábbi, hasonló esemény felelevenítéseként, megismétléseként szereznek maguknak jogosultságot.¹¹⁴ A Pannóniai énekben megnyilvánuló németellenesség is a Szapolyai-párti értelmiség gondolatvilágának karakterisztikuma.¹¹⁵ A magyarországi hun történetet persze eleve németellenes éllel fogalmazták meg a középkorban. Ezt a narratívát azonban leginkább az Attila Secundusként ábrázolt Hunyadi Mátyás humanistái aknázták ki a király politikai törekvéseit támogatandó. Ezt vette át és erősítette fel a Szapolyai-párt Habsburg- és németellenes ideológiája. A dési „tanácskő" kalandos története jól mutatja, hogy Erdély nem magyar (német, román) lakossága mindig elég jól értette, és nemigen kedvelte ezt a sajátos üzenetet. Aligha kétséges, hogy mind a Pannóniai ének, mind a dézsi emlékhely ennek a Szapolyai-párti, németellenes, hun–szkíta szellemiségnek a jegyében keletkezett valamikor a 16. század első felében, „mikort nagy bú vala Magyarországban“. Széchy Károly már régen figyelmeztetett arra, hogy a 16. században meglehetősen sok „bú” volt Magyarországon, nem szükséges feltétlenül a mohácsi csatára gondolni itt, sok egyéb „bú" mellett szóba jöhet akár a Dózsa-féle parasztlázadás, de felmerült Buda 1541-es eleste is. Miként ezt fentebb már említettük. Bíbor Máté János Csáti Demeter életrajzi adatai alapján a szilágysági Kusaly ferences kolostorát valószínűsíti a szereztetés helyeként – terminus ante quemként pedig az 1529-es évet nevezi meg, mivel úgy látszik, hogy Csáti később már nem tartózkodott a Szilágyságban.¹¹⁶

Azok az irodalomtörténészek, akik Csáti Demetert tartották az ének szerzőjének, és számoltak a dési emlékhely és a verses história kapcsolatával, általában úgy vélték, hogy az emlékhely kialakítására az epikus ének hatására került sor, vagyis a Pannóniai ének időben megelőzte az emlékhelyet. Több kutató is úgy tartotta, hogy az Óvár-beli Csonkatorony falában elhelyezett emlékkő latin felirata a Pannóniai ének vonatkozó versszakának fordítása – magyarból.¹¹⁷ Ám a dolog nyilvánvalóan fordítva történt: az emlékhely kialakításának, a honfoglalás dési emlékköveinek „feltalálása" és a hozzájuk kapcsolódó latin vers vezethetett a magyar költemény megírásához.¹¹⁸ Csakis így képzelhető el a Pannóniai ének epikus legendájának fentebb részletezett kialakulása. A dési emlékhely már eleve benne van a Pannóniai ének szövegében. A helymegjelölés gesztusából nőtt ki tehát maga a legenda. A hősi cselekedetek pontos helyszínének a kijelölése a Szamos partján maga után vonta a heroikus emlékkultusz kialakulását.¹¹⁹ Nem tudni, hogy a hagyományképződés kezdetén milyen tárgyak szolgáltak a helyszín eredeti jeleiként. Feltehetően egy kő, talán maga az Óvár romladozó középkori épületeiből származó, több ábrázolásról is ismert, nevezetes „tanácskő". Az eredeti jelfunkcióban álló kőpad másodlagos megjelölését, magyarázatát szolgálhatta az epigrammatikus rövidségű latin felirat, és ennek mintegy epikai kifejtése volt a magyar nyelvű históriás ének.¹²⁰

Az egész folyamat jellegzetesen tudákos, helyi jellegű, hagyományteremtő akció képét mutatja. Erre utal az emlékhelyhez kapcsolódó rendhagyó versformájú, négy hexameterből álló, döcögő latinságú „epigramma" is. A történettudomány régebben hamisításként, a hagyomány megrongálásaként tartotta számon a mindig is létező, de a 15–16. században sokfelé elburjánzó kitalált történelmi tradíciókat.¹²¹ Ma már sokkal inkább retroaktív múltformálásnak¹²² nevezik azt, amikor mesterséges gesztusokkal – fiktív tényekkel, hiányzó emlékek „pótlásával“, „felfedezésével” – igyekeznek megteremteni egy tradíció elveszett vagy soha nem létező kontinuitását. Jól ismerjük Mátyás király humanistáinak azt a lelkes aktivitását, amellyel a Magyarországon felbukkanó antik kőmaradványokat beemelték a királyi reprezentációba. Tudjuk, hogy a magyarok trójai származását igazolni kívánó Sicambria-legendát¹²³ Bonfini egy állítólag Beatrix királyné budai palotájában talált LEGIO SICAMBRORUM felirattal próbálta megtámogatni. A felirat idővel hamisítványnak bizonyult.¹²⁴

Hasonló reneszánsz kori múltépítésről beszélhetünk a dési emlékhely kapcsán is. Egy deákos műveltségű erdélyi (jószerével dési illetőségű) értelmiségi lehetett az, aki valamikor a 16. század első felében „ráébredt" Dés város nevének helyesnek vélt etimológiájára, ebből kiindulva „meghatározta" az etimológiában rejtőző történelmi eseményt, amit hozzákapcsolt a Szamos partján heverő monumentális kőmaradványhoz, a „tanácskőhöz“. Ez a kő „élővé vált”,¹²⁵ beszélni kezdett. Helyi illetőségű deák lehetett az epigrammatikus rövidségű, ám hexameteres, kissé együgyű latin versike szerzője is. A költeményt alighanem már ekkor felvésték valahová, a tanácskőhöz közeli helyen, feltehetőleg a dési Óvárban. Az Erdélyben tartózkodó Csáti Demeter és az erdélyi lokálpatrióta Székely István már a tanácskőhöz fűződő legenda és a latin felirat ismeretében vetették papírra az emlékhelyhez kapcsolódó szövegeiket. Az eredeti felirat a század közepének zűrzavaros éveiben elpusztulhatott, mindenesetre a Báthory-korban sor került az emlékhely megújítására a dési Óvárban, ahol 1578-ban elhelyezték a kolozsvári kőemlékekről¹²⁶ ismeretes, nem túl kvalitásos, rusztikus reneszánsz betűkkel vésett – most előkerült – monumentális feliratos követ.

A Pannóniai ének tehát egy „beszélő kő" megszólaltatása volt. A „beszélő köveknek“, „beszélő műveknek” – Horst Bredekamp képaktus-elméletének megfelelően¹²⁷ – jelentős epikus szövegképző, szöveghitelesítő és szövegrendező szerepük volt. A kő maga „beszélte el" Dés város nevének eredetét. Feltétezhető, hogy ez a kétségkívül tudálékos névmagyarázat további helynév-etimológiák megalkotására késztette Csáti Demetert:

Árpád juta magyar néppel,
Kelenfölden a Dunán elkelének,
az Csekén ők csekének,
az Tétényben el-feltetének.

Érden sokat ők értének,
Százhalommal megszállának,
az herceggel megvívának,
Isten vala magyar néppel,
ott járának nagy nyereséggel.

Ezek a jelentős költői invencióról tanúskodó, alliteráló névfejtések az elmúlt két évszázad során – láthattuk – sokakban ébren tartották azt a sejtést, hogy egy ősi eredetű, esetleg szájhagyományban élő epikus ének töredékdarabjairól van szó.¹²⁸ Fentebb már idéztük V. Kovács Sándort, aki megfigyelte, és epikus formulákként értékelte a szakaszokon átívelő ismétlődéseket. A követküldés sztereotípiái ezek: „Egy kevetet választának" (8. vsz.); „harmad kevetet választának" (25. vsz.); „Kevet juta" (9. vsz.); „Kevet futa" (11. vsz.); „Kevetek jutának" (27. vsz.). A főszöveg és a töredék közt is vannak epikus szövegpárhuzamok, miként ezt már Szilády Áron észlelte:¹²⁹ „Szamos mentében" (23); „Duna mentében" (42); arról nevezték ott az várast (23); Arról nevezték ott a várost (42) stb. Ugyanezt még nyomatékosabban feltételezték a fentebb már idézett, igen szépen csengő alliterációkban gazdag sorokról: „Feldedet adtad fejér lovan, / és fivedet aranyas féken."

A Pannóniai ének elemzői méltán látnak a műben jelentős epikus alkotást. Költője egy egész közösség életét meghatározó, jellegzetesen eposzi tárgyat, a honfoglalást választja tárgyául, és ezt karakteresen epikus költői nyelven énekli meg. A mű körül folyó viták voltaképpen arról folynak, hogy „elsődleges" vagy „másodlagos" epikus művet lássunk-e ebben a versben. A hagyományos eposzkutatás elsődleges epikának nevezte az oralitásban gyökerező eredeti alkotásokat (például Homérosz Íliászát vagy az óangol Beowulfot), míg másodlagosnak tekintette azokat a műeposzokat (Például Vergilius Aeneisét), amelyek kifinomult irodalmi nyelven utánozzák, imitálják az elsődleges epikát. A modern eposzelmélet egyre inkább lebontotta a falat az írástudatlan és írott költészet, valamint az elsődleges és másodlagos epika között. Könnyű belátni, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos eposzköltők mintákat követnek.¹³⁰ Csáti Demetert tehát tekinthetjük elsődleges modelljeihez szorosan kötődő másodlagos epikusnak, de láthatjuk benne a kezdeményezőt, az elsődleges epikust, aki sokféle ismert és ismeretlen elbeszélői tradíciót ötvözve alkot új és eredeti művet. Demény István Pál éles szemmel figyel fel Árpád vezér Pannoniába küldött követének életteli megszólalására a Veszprémben lakozó „lengyel herceg" előtt:¹³¹

Engem kildtek téged látnom,
országodat mind megjárnom,
lakóheleden megtudakoznom,
néped tervínit tanolnom.

Nem tudhatjuk, hogy Csáti Demeter, a költő milyen hatások alatt tett szert arra az epikus nyelvezetre, amelynek birtokában volt. Hallhatta orális énekmondók verses históriáit – ezt nem zárhatjuk ki, bár semmit sem tudunk arról, hogy pontosan milyen volt a kor írástudatlan költészete. Csáti alkotása feltétlenül a régi magyar verses epika kiemelkedő darabja. Nem ősköltészeti alkotás, hanem egy sokak számára ismert epikus történet aktuális, kora újkori újramondása. Bármikor is történt pontosan az a 16. század eleji „nagy bú“, ami a versszerzőt megszólalásra késztette, ez határozta meg a Pannóniai ének valós epikus mondandóját. Akkor mutatkozott különös igény új honfoglalási emlékhely létesítésére és az ehhez kapcsolódó irodalmi művek megalkotására, amikor az egykor megszerzett hon elveszni látszott. Önálló, egységes és a 16. század első felére jellemző aktualitások egész sorát tartalmazó történeti és költői koncepció jegyében jött tehát létre ez a verses história. Nem különböző helyekről összeollózott kompiláció, nem is egy oralitásban létező folklóralkotás „lejegyzése”. El kell fogadnunk, hogy Csáti Demeter – a régi magyar történetmondók javához hasonlóan – egyszerűen birtokában volt az epikus szövegalkotás egyetemes érvényű szabályainak. Amikor Arany János a Pannóniai énekben „az eredeti néprhythmus lüktetését" érezte „bötűrímmel élesítve", akkor Csáti Demeter epikus költői erényeire figyelmeztetett a rá jellemző csalhatatlan versérzékkel.

---

1. * A tanulmány az NKFI K 129236 sz. projekt támogatásával készült. Köszönettel tartozom Bíbor Máté Jánosnak és Tubay Tizianónak értékes észrevételeikért, melyeket beépítettem a dolgozatba.

   Széchy Károly, „A Pannóniai ének", Irodalomtörténeti Közlemények 2 (1892): 273–310, 433–471. ↩︎

2. Pray, Georgius, Dissertationes historico-criticae in annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum, 75–76 (Viennae: Leopold Johann Kaliwoda, 1774). Vö. Bíbor Máté János, „Emlékezzünk régiekről…Egy szilágysági nyelvemlék nyomában", Hepehupa 11 (2012): fasc. 4, 33–46. itt: 36. ↩︎

3. Széchy, „A Pannóniai ének“, 277, 301; Bíbor, „Emlékezzünk…”, 36. ↩︎

4. Révai Miklós, Elegyes versei, 275–288 (Pozsony: Loewe Antal, 1787). ↩︎

5. Uo. 273. ↩︎

6. Dugonics András, Etelka, 311–315 (Pozsony–Kassa: Fűskúti Landerer Mihály, 1788). A Dugonics-féle másolatok történetéről lásd: Hubert Ildikó, „Dugonics András levele Gruber Antalhoz a Pannóniai énekről“, Irodalomtörténeti Közlemények 99 (1995): 95–102; Uő., „A Pannóniai ének XVIII. századi másolatai – és a belőlük levonható következtetés”, Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk. Csörsz Rumen István, 99–104 (Budapest: reciti, 2010); Králik Ervin, „A »Pannóniai ének« Dugonics András kiadásaiban“, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Literarum et Artium 4 (2004): 27–43; Bíbor, „Emlékezzünk…”, 36; Balázs Debóra, „Dugonics András bicskája", Gerézdi Rabán Emlékkonferencia, szerk. Balázs Debóra, Bartók Zsófia Ágnes, Bognár Péter, Maróthy Szilvia, Arianna könyvek 8, 8–17 (Budapest: ELTE BTK Régi magyar irodalom Tanszék, Információtörténeti műhely, 2015). ↩︎

7. Hubert, „Dugonics András levele…“, 96; Balázs, „Dugonics András bicskája”, 8. ↩︎

8. Balázs, „Dugonics András bicskája", 16. ↩︎

9. Széchy, „A Pannóniai ének", 277. ↩︎

10. Uo., 294. Vö. Bíbor, „Emlékezzünk…", 38. ↩︎

11. Zsoldos Attila: „Szent Imre herceg", Szent Imre 1000 éve: Tanulmányok Szent Imre tiszteletére, születésének ezredik évfordulója alkalmából, szerk. Kerny Terézia és Smohay András, 20–23, itt: 20 (Székesfehérvár: Egyházmegyei Hivatal–MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2007). ↩︎

12. Szűcs György, „Fehérvár kövei", Szent Imre 1000 éve, 197–200. A kőtábla fényképét ld. a 200. oldalon. ↩︎

13. Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, 312 (Budapest: Akadémiai Kiadó–Universitas Kiadó, 2004). ↩︎

14. Toldy, Franz, Handbuch der Ungarischen Poesie, Erster Band, 6–10 (Pesth und Wien: Kilian und Gerold, 1828). Vö. Bíbor, „Emlékezzünk…", 38. ↩︎

15. „Dr. Stephan Horvát ist nun im Besitze der alten Handschrift, nach welcher das Lied in die Periode nach der Mohács’er Niederlage fällt; ihn verdanken wir auch die, bis jetzt unbekannt gewesenen und hier zuerst mitzutheilenden drei Schlussstrophen, welche auch den Verfasser desselben, Demetrius Csáti nennen. Uo. 4. Csáti Demeter életrajzi adatainak legújabb összefoglalása és a Pannóniai ének szakirodalmának teljességre törekvő összefoglalása 2012-ig: Bíbor, „Emlékezzünk…", 39–40. ↩︎

16. Uo., 10. ↩︎

17. Dávidházi, Egy nemzeti tudomány születése, 479. ↩︎

18. Toldy Ferenc, A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Második, javított kiadás egy kötetben, 87 (Pest: Heckenast Gusztáv, 1867). ↩︎

19. Arany János, „A magyar nemzeti versidomról", Prózai művek, 1., szerk. Keresztury Mária, Arany János Összes Művei 10, 222 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962). ↩︎

20. Arany János, „Iskolai jegyzetek", Uo., 467. ↩︎

21. Középkori magyar költői maradványok, szerk. Szilády Áron, Régi Magyar Költők Tára, 1, 3–8 (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1877). ↩︎

22. Uo., 229. ↩︎

23. XVI. századbeli magyar költők művei, 1, Régi Magyar Költők Tára 2, 5 (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1880). ↩︎

24. Uo., 372. ↩︎

25. Erről részletesen lásd: Szabados György, „Országot egy fehér lóért: A „Pannóniai ének" forrásértékéről", Dentumoger, I. : Tanulmányok a korai magyar történelemből, Források és tanulmányok 2, 313–340, itt: 328 (Budapest: MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport, 2017). ↩︎

26. Országos Széchényi Könyvtár, Quart. Lat. 1301–1302, 111 v. Balázs, „Dugonics András bicskája“, 12. Vö. még: Maróthy Szilvia, „Pannóniai ének Critical Edition (PECE)”, Gerézdi Rabán Emlékkonferencia, 30. ↩︎

27. Hubert, „Dugonics András levele…“, 98. Hubert Ildikó ugyanitt, tanulmánya 30. jegyzetében azt írja: „felmerült bennünk az is, hogy a három strófa esetleg jól sikerült hamisítás”. Ezt cáfolja: Bíbor, „Emlékezzünk…", 38–39. ↩︎

28. Széchy Károly tanulmányának hatásáról, utóéletéről lásd: Kovács Sándor Iván, „Csáti Demeter éneke Pannónia megvételéről József Attila értelmezésében", Uő., Pannóniából Európába: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, 256, 310 (Budapest: Gondolat, 1975). ↩︎

29. Hubert, „A Pannóniai ének XVIII. századi másolatai…", 104. ↩︎

30. Szathmári István, „Miről árulkodik a Pannóniai ének nyelve és helyesírása?", Ghesaurus, 105–114. ↩︎

31. Hubert, „Dugonics András levele…", 97. ↩︎

32. Uo., 96. ↩︎

33. Balázs, „Dugonics András bicskája", 15–17. ↩︎

34. Bíbor, „Emlékezzünk…", 36. ↩︎

35. RMKT XVI/1, 372. ↩︎

36. Uo. ↩︎

37. Széchy, „A Pannóniai ének", 464. ↩︎

38. Középkori magyar verseink. Régi Magyar Költők Tára, 1², szerk. Horváth Cyrill, 6 (Budapest: MTA Könyvkiadó-hivatala, 1921). ↩︎

39. Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén, 1505?–1556, 30–31 (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1912). Dézsi Lajos elgondolásait részletezi: Kovács: „Csáti Demeter éneke…", 310. ↩︎

40. Horváth János, A reformáció jegyében: A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete, 53–54, 181–183, 461 (Budapest: Gondolat, 1957²). ↩︎

41. Arany, „A magyar nemzeti versidomról", 227–228. ↩︎

42. Ács Pál, „Az idomtalanság idomai: Arany János és a 16. századi magyar verses epika", Rejtőzködő Kalliopé: Tanulmányok Arany János Naiv eposzunk című írásáról, szerk. Csonki Árpád, Hagyományfrissítés, 6, 27–45 (Budapest: reciti, 2018). ↩︎

43. Király György, A magyar ősköltészet, Ethika-könyvtár 7, 97 (Budapest: Ethika, 1921). ↩︎

44. Középkori magyar verseink, 7. ↩︎

45. Horváth, A reformáció jegyében, 182. ↩︎

46. Uo. ↩︎

47. Ács Pál–Székely Júlia, A reneszánsz reneszánsza: Beszélgetések Klaniczay Tiborról és a reneszánszkutatásról (Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2021). Lásd a Horváth Ivánnal, Jankovits Lászlóval és Voigt Vilmossal folytatott beszélgetéseket. ↩︎

48. Széchy, „A Pannóniai ének", 470. ↩︎

49. A magyar irodalom története 1600-ig, szerk. Klaniczay Tibor, 181 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964). ↩︎

50. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez, Középkor, szerk. Madas Edit, 603 (Budapest: Tankönyvkiadó, 1991); Magyar Művelődéstörténeti Lexikon: Középkor és kora újkor, szerk Kőszeghy Péter, Tamás Zsuzsanna, II, 122–123 (Budapest: Balassi Kiadó, 2004). ↩︎

51. Hubert, „Dugonics András levele…“; Hubert, „A Pannóniai ének XVIII. századi másolatai…” ↩︎

52. „Ily módon, noha szegényebbek lettünk a Pannóniai Ének biztos személyhez és korhoz köthetőségével, kárpótlásul a honfoglalási epika egy ősi, hiteles szóhagyományból eredő alkotását kaphattuk meg. Az elbeszélő költészet egy becses darabja fekszik hát előttünk, amelynek lejegyzését Pray György nyomán okkal keltezhetjük a 14. századra." Szabados, „Országot egy fehér lóért…", 334. ↩︎

53. Maróthy, „Pannóniai ének Critical Edition…", 38. ↩︎

54. Tubay Tiziano, „A honfoglalás leírása a Pannóniai énekben és a történetírók munkáiban", Gerézdi Rabán Emlékkonferencia, 29. ↩︎

55. RMKT I, 229. ↩︎

56. Chronici Hungarici compositio saeculi XIV, ed. Alexander Domanovszky, Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, edendo operi praefuit Emericus Szentpétery, I (a továbbiakban SRH I.), az utószót és a bibliográfiát összeállította, valamint a függelékben közölt írásokat az I. kiadás anyagához illesztette Szovák Kornél és Veszprémy László, 287–288 (Budapest: Nap Kiadó, 1999). ↩︎

57. Erről lásd részletesen: Tubay, „A honfoglalás leírása…" ↩︎

58. Széchy, „A Pannóniai ének", 465. ↩︎

59. Szabados, „Országot egy fehér lóért…", 328–329. ↩︎

60. Bíbor, „Emlékezzünk…", 39. ↩︎

61. SRH I, 288. ↩︎

62. Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, 189 (Budapest: Balassi, 1995). ↩︎

63. A szarmatizmusról: Nagy Levente, „A holló és a gyűrű jegyében: A Corvinus-legenda a 16–17. századi román és lengyel krónikairodalomban", Irodalomtörténeti Közlemények 115 (2011): 623–658. ↩︎

64. Ransanus germánnak nevezi Szvatoplukot: Petrus Ransanus, A magyarok történetének rövid foglalata, ford., kiad. Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet, 104 (Budapest: Európa, 1985); vö. Bíbor, „Emlékezzünk…", 37–38. ↩︎

65. Köszönettel tartozom Maróthy Szilviának, aki rendelkezésemre bocsátotta a Pannóniai ének készülő kritikai kiadásának kéziratát. Ebben a tanulmányban az általa megállapított szöveget idézem, eltekintve a betűhűségtől. Felhasználom Bíbor Máté János átiratát és jegyzeteit is: Bíbor, „Emlékezzünk…", 43–46. ↩︎

66. Horváth, A reformáció jegyében, 181. ↩︎

67. SRH I, 149, 519. ↩︎

68. Széchy, „A Pannóniai ének", 471. ↩︎

69. Toldy Ferenc, A magyar költészet története…, 87. ↩︎

70. Köszönöm Balázs Debórának, hogy elküldte nekem a Pannóniai énekkel foglalkozó hosszabb, kéziratos tanulmányát. Ebben olvasható a következő meggyőző mondat: „Szerintem, ha a kódexekben fellelhető információkhoz kötjük a keletkezést, akkor a vers semmiképp sem lehet 16. századinál korábbi, hiszen addig nem fordul elő a Deus–Dés etimologizálás." ↩︎

71. Attila Zsoldos, The Árpáds and Their People, 35 (Budapest: Research Center for the Humanities, 2020). ↩︎

72. Honfoglalás, Nemzet és emlékezet, szerk. B. Szabó János–Sudár Balázs, passim (Budapest: Osiris, 2018). ↩︎

73. Korai magyar történeti Lexikon, 9–14. század, főszerk. Kristó Gyula, szerk. Engel Pál és Makk Ferenc, 725 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994). ↩︎

74. SRH I, 287. ↩︎

75. Demény István Pál, Hősi epika, 68–91 (Budapest: Európai Folklór Intézet, 2002); Kríza Ildikó, „A fehér ló mondája a 18–19. századi forrásokban", B. Szabó–Sudár (szerk.), Honfoglalás, 519–524. ↩︎

76. SRH I, 287–288. Vö. Tubay, „A honfoglalás leírása…" ↩︎

77. Szabó T. Attila, Dés települése és lakossága, Erdélyi Tudományos Füzetek 147, 4 (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 1943). Bíbor, „Emlékezzünk…“, 38. Félreértés tehát az a ma is hangoztatott vélekedés, miszerint a Deus–Dés-etimológia nyelvtörténetileg helytálló elgondolás. Tubay, „A honfoglalás leírása…”, 24. Vö. Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára, 178 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978). ↩︎

78. Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről 1538-ban írt versében Pannonia neve a latin panisból, vagyis a kenyér szóból ered. Széchy, „A Pannóniai ének“, 469; Pap Balázs, „Ment őket az Isten Egyiptomból kihozá”, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 29 (2006): 211–219, itt: 214. ↩︎

79. Székely István, Krónika ez világnak jeles dolgairól, 151^v (Krakkó: Strykoviai Lazar, 1559). – Fakszimile kiadás, szerk. Varjas Béla, kísérő tanulmány Gerézdi Rabán, Bibliotheca Hungarica Antiqua 3 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960). ↩︎

80. Kubinyi Ferenc–Vahot Imre, Magyarország és Erdély képekben, II, 133 (Pest: Emich Gusztáv, 1853). Toldy Ferenc is észrevette a hagyomány „nagy naivságát": Toldy, A magyar költészet története…87. ↩︎

81. Bíbor Máté János hívta fel a figyelmemet arra, hogy érdemes összevetni Heltait közvetlen előzményével, Bonfinivel (I. tized, 9. könyv, 35–50). Azonnal kitetszik, mit változtatott meg Heltai. Bonfininél háromszoros éljent kiáltanak, az erdélyi Heltainál viszont Deus, Deus, Deus-t. Feltűnő továbbá, hogy (a Pannóniai énekhez hasonlóan) Heltai is a honfoglalókhoz köti a hét várat, amelyek Erdély német elnevezésében (Siebenbürgen) visszaköszönnek. Persze Heltai szász volt, nála ez utóbbi szinte magától értetődik, de az mégis különös, hogy az elnevezést nem a szászok hét városára vonatkoztatja. Csátinál viszont föltűnő a hét vár emlegetése. Igaz, hogy Erdélyről szólva Ransanus is Siebenburgot ír az Epitome rerum hungaricarumban, de a várakat ő is a magyar honfoglalókhoz köti. Bonfini viszont a szászok hét várából vezeti le az elnevezést (I. tized, 1. könyv, 409).Ransanus, A magyarok történetének rövid foglalata, 107; Bonfini, A magyar történelem tizedei, 44, 190; Heltai Gáspár, Krónika az magyaroknak dolgairól (Kolozsvár: Heltai, 1575). Fakszimile kiadás, szerk. Varjas Béla, kísérő tanulmány Kulcsár Péter, Bibliotheca Hungarica Antiqua 7, 21^v (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1973). Vö. Tubay, „A honfoglalás leírása…", 24. ↩︎

82. Kubinyi–Vahot, Magyarország és Erdély képekben, III. 133. ↩︎

83. Szabó T., Dés települése, 5. ↩︎

84. Kádár József, Szolnok-Dobokavármegye Monographiája, III. kötet, A vármegye községeinek részletes története, 87 (Deés: Demeter és Kiss Könyvnyomdája, 1900). ↩︎

85. Tubay, „A honfoglalás leírása…", 26–28. ↩︎

86. Lisznyai Kovács Pál, Magyarok cronicaja, 214–215 (Debrecen: Kassai Pál, 1692). ↩︎

87. Kubinyi–Vahot, Magyarország és Erdély képekben, III, 132. ↩︎

88. Kádár, Szolnok-Dobokavármegye, III, 86–87. ↩︎

89. Szabó T. Attila, „Dés története“, Szolnok-Doboka magyarsága, szerk. uő., 138 (Dés–Kolozsvár, Minerva-nyomda Rt., 1944); Sinkó Katalin, „A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai”, Monumentumok az első háborúból, 9 (Budapest: Műcsarnok–Népművelési Intézet, 1985). ↩︎

90. Entz Géza, A Dési református templom, Erdélyi Tudományos Füzetek 141, 4 (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 1942), Uő, Szolnok-Doboka középkori művészeti emlékei, Erdélyi Tudományos Füzetek 150, II. tábla (Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 1943); Szabó T., Dés települése, 5. ↩︎

91. Szabó T., „Dés története", III. tábla. ↩︎

92. Lővei Pál megállapítása – a fénykép alapján. Köszönet érte. ↩︎

93. Kádár József, Szolnok-Dobokavármegye, III, 82. ↩︎

94. A dési emléktorony első ismert ábrázolása Jókai Mórtól való: Kubinyi–Vahot, Magyarország és Erdély képekben, II, 133; vö. Vita Zsigmond, Jókai Erdélyben, 79–80 (Kriterion: Bukarest, 1975). ↩︎

95. Uo. 80–81. ↩︎

96. Entz, A Dési református templom, 13. ↩︎

97. Kádár József, Szolnok-Dobokavármegye, III, 81. ↩︎

98. Entz, A Dési református templom, 13. ↩︎

99. Pápai Páriz Ferenc, „Életem folyása [Vitae meae cursus]", Békességet magamnak, másoknak, kiad. Nagy Géza, 136; 12. kép (Bukarest: Kriterion, 1977). ↩︎

100. Batizi András, Ionas prophetanak historiaia (Debrecen: Lipsiai Pál, 1596). RMNy 774. Hálózati elérés: Országos Széchényi Könyvtár, RMK I. 280. http://oszkdk.oszk.hu/storage/00/00/34/40/dd/1/dmek013068.pdf. Vö. Tubay, „A honfoglalás leírása…", 28. ↩︎

101. Benkő József levelezése, szerk. Szabó György, Tarnai Andor, Magyar tudósok levelezése, 1, 18–19, 422 (Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézet, 1988). ↩︎

102. Albizálás erdélyi városokban és falvakban: Kiss Sámuel enyedi diák gyűjtőútja 1797, szerk. Tonk Sándor, Peregrinatio Hungarorum 9, 12, 47 (Szeged: József Attila Tudományegyetem, Pedagógiai Tanszék, 1991). ↩︎

103. Balogh Jolán, Kolozsvári kőfaragó műhelyek, 241 (Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1985). ↩︎

104. Kovács Zsolt így számolt be nekem a felfedezésről: „A végére jön a meglepetés: mivel tudtam arról, hogy működik Désen egy kis múzeum is, arra gondoltam, hogy keressek rá az ő honlapjukon is. Honlapjuk az nincs, de találtam egy helyi érdekeltségű honlapot, amelyen beszámolnak a gyűjteményeikről, s legnagyobb meglepetésemre, ott van a gyűjteményükben a feliratos kő is (pedig anno jártam ebben a kiállításban, de akkor nem tűnt fel, vagy nem is volt még kiállítva). A felirat fotója itt látható: https://dindej.files.wordpress.com/2011/12/dsc_0502.jpg" ↩︎

105. Horváth, A reformáció jegyében, 53. ↩︎

106. Uo. ↩︎

107. Bíbor, „Emlékezzünk…", 40. ↩︎

108. Veszprémy László, „A magyarországi hun hagyomány legkorábbi írott forrásai és európai kapcsolatuk", Acta

     Historica 135 (2013): 25−44. ↩︎

109. Mikó Árpád, „Divinus Hercules és Attila Secundus: Mátyás király műpártolásának humanista aspektusai", Ars Hungarica 19 (1991): 149–156. ↩︎

110. Kulcsár Péter, A Jagelló-kor, 108, 191–213 (Budapest: Gondolat, 1981); Kubinyi András, „Az 1505. évi rákosi országgyűlés és a szittya ideológia." Századok 140 (2006): 361–374, itt: 372. ↩︎

111. Ács Pál, „Isten haragja – magyarnak példája. A hun történet két értelmezése." Uő, Átszitált idő: Tinóditól Tandoriig, 149–172 (Budapest: Kalligram, 2014). ↩︎

112. Széchy, „A Pannóniai ének", 469. ↩︎

113. Pap, „Ment őket az Isten…", 213–214. ↩︎

114. Ács Pál, „Honfoglalók Ráckevén: Protestáns patriotizmus Skaricza Máté várostörténetében", Uő, Átszitált idő, 505–509. ↩︎

115. Ács Pál, „Magyar nyelvű irodalom a Szapolyaiak országában", Egy elfeledett magyar királyi dinasztia: a Szapolyaiak, szerk. Fodor Pál, Varga Szabolcs, 264 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020). ↩︎

116. Széchy, „A Pannóniai ének“, 442–448. Vö. Kovács: „Csáti Demeter éneke…”, 256–257; Bíbor, „Emlékezzünk…", 40. ↩︎

117. Lásd pl. Nagy Géza véleményét, aki szerint a latin nyelvű felirat Csáti Demeter versének átköltése volt: Pápai Páriz, Békességet magamnak, másoknak, 648. ↩︎

118. Helyesen, a latin felirat magyar fordításaként értelmezik a könyvbejegyzést: Bíbor, „Emlékezzünk…“, 37; Tubay, „A honfoglalás leírása…”, 27. ↩︎

119. Pierre Nora, „Between Memory and History: Les Lieux de Mémoire." Representations No. 26. Special Issue: Memory and Counter-Memory (Spring,1989): 7–24. ↩︎

120. Gregory Nagy, „The Epic Hero", A Companion to Ancient Epic, ed. by John Miles Foley, 71–89, itt: 86 (Oxford: Blackwell Publishing Ltd, 2005). ↩︎

121. B. Szabó János–Kanyó Ferenc–Spekner Enikő, „Hogyan kerülhetett Sicambria Óbudára?" Budapest régiségei 48 (2015): 191. ↩︎

122. Alexander Nagel−Christopher S. Wood, Anachronic Renaissance, 251−274 (New York: Zone Books, 2010); Ács Pál, „Isten haragja – magyarnak példája: A hun történet két értelmezése", Uő, Átszitált idő, 166–172. ↩︎

123. Seláf Levente, „A trójai eredet mítosza és Magyarország Olivier de la Marche Emlékirataiban", Fehér Lovag, szerk. Gálffy László, Sáringer János, 175–181 (Szeged: Lazi Könyvkiadó–SZTE BTK Középkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2015). ↩︎

124. Ritoókné Szalay Ágnes, „Római föliratok gyűjtői Pannóniában“, Uő, Nympha super ripam Danubii, Humanizmus és reformáció 28, 84 (Budapest: Balassi Kiadó, 2002); Szabó–Kanyó–Spekner, „Hogyan kerülhetett Sicambria Óbudára?”, 193–194. ↩︎

125. Ritoókné, „Római föliratok gyűjtői…", 84. ↩︎

126. Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek, passim. ↩︎

127. Horst Bredekamp, Képaktus, ford. Nagy Edina, 81–88 (Budapest: Typotex, 2020). ↩︎

128. Demény, Hősi epika, 85–86. ↩︎

129. RMKT XVI/1, 372. ↩︎

130. Richard P. Martin, „Epic as Genre", Foley (ed.), A Companion to Ancient Epic, 9–19, itt: 10. ↩︎

131. Demény, Hősi epika, 78. ↩︎