Pataki Névtelen, Sok erős férfiak, bölcsek és királyok szerelem miatt vesztek (RPHA 1249)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "PRIMA PARS"]

Sok erős vitézek, bölcsek és királyok szerelem miatt vesztek,
Ifjak, szép leányok sok mérges nyilai miatt megemésztettek,
Országok pusztultak, városok és várak mind földig letörettek.

Parisnak öröme Priamus királynak birodalmát elveszté,
Troiát eltöreté, Hectort levágatá, királyt is megöleté,
Ilion országának minden tartományit ellenség kézben ejté.

Egy pogány asszony is Sámsonnak elméjét oly igen megvakítá,
Az ő mondhatatlan erejét elvévé s szemét kitolattatá,
Őmagát is végre pogányokkal össze az föld alá borítá.

Szent Dávidnak fia, bölcs Salamon király Istennél kedves vala,
De fáraó király leánya szerelme miatt bálványt imáda,
Mindenféle renden az vak szerelemnek vagyon ilyen hatalma.

Sokakról szólhatnék, kiknek példájokról lehetne több beszédem,
De most kiváltképpen két ifjú személynek szerencséjét éneklem,
Kikben mérges voltát igen megmutatá az kegyetlen szerelem.

Egyik Euryalus, másik Lucretia, mind az kettő szép vala,
Tűrhetetlenképpen egymás szerelmére felgerjedtenek vala,
Kinek sebes tüze miatt végezetre az egyik meghalt vala.

Azért most öt részre beszédemet rólok és az éneket osztom,
Az első részében az ő szerelmeknek indulatját megmondom,
Azután egymásnak küldött leveleket más részében megírom.

Sok szerencséjekről és nagy szerelmekről két részében éneklek,
Utolsó részében szörnyű haláláról az asszonynak beszélek,
Ha reá hallgattok, szerelem hatalmát ebből megérthetitek.

Mikoron először Sénás városában Zsigmond császár ment vala,
Drága készülettel és nagy tisztességgel őtet fogadták vala,
Szent Márta temploma mellett egy palotát néki szerzettek vala.

Céremóniáknak végezése után az templomból kilépék,
Mentében négy asszony, egymáshoz hasonlók, előtte megállapék,
Azoknak szépségét császár hogy meglátá, lováról leugordék.

Ő ideje szerint jóllehet az császár immár ifjú nem vala,
De az bujaságra természeti szerint gyors és hajlandó vala,
Az szép asszonyokkal való nyájasságban ő gyönyörködik vala.

Asszonyok köziben magát elegyítvén fordula szolgáihoz,
Kérdi, hogy ha láttak valaha éltekben hasonlót asszonyokhoz?
„Meghaladták – úgymond – az emberi képet, hasonlók angyalokhoz.”

Asszonyok ezt látván szemeket az földre legottan lefüggeszték,
Szemérmetességgel az ő szépségeket inkább megékesíték,
Ő tekintetekkel Zsigmond császár szívét igen megsebesíték.

Termettel, orcával, ruhával ezek közt Lucretia szebb vala,
Ki még húsz esztendőt ő ideje szerint meg nem haladott vala,
Camillák nemzete, néki Menelaus méltatlan ura vala.

Ennek állapotja magasb az többinél, haja bőséges vala,
Aranyban, kövekben annak kötözése és aranyszínű vala,
Szép magas homloka semmi semergéssel nem rútíttatott vala.

Szemöldöke néki kézíj módra hajlott, szeme fekete vala,
Orra szép egyenes, teljes rózsa színű piros orcája vala,
Klárisszín ajaka, fejér apró foga, szép kicsiny szája vala.

Örvendetes szava, ékesen szólása, tisztességes tréfája,
Mindeneknél kedves, ifjaknál szerelmesb soknál ő nyájassága,
Nem félénk, sem merész, de nagy mértékletes minden magatartása.

Arany, gyöngy és ezüst szép drágakövekkel ruháját ékesítik,
Császár udvaránál nagy sok fő emberek csak őtet emlegetik,
Valahová térül, mindeneknek szemek őreá fordíttatik.

Udvar népe közé egy szép ifjú legény Franciából jött vala,
Euryalus neve, gazdag nemzetsége, de közép ember vala,
Harminckét esztendős, szép ékesen járó, teljes orcájú vala.

Maga viselése, egyenlő erkölcse császárnál igen kedves,
Szolgákkal, szerszámmal, lovakkal, ruhákkal az ő szállása teljes,
De szerelem ellen azzal is nem lehet erős és győzedelmes.

Nem sok idő múlván, látván ezek egymást felette megkedvelék,
Jóllehet szerelmét sem egyik, sem másik egymásnak nem jelenték,
De az felgerjedett tüzet sokáiglan ők el nem fedezheték.

Egymással sokáig beszéddel, szólással össze nem férkeztenek,
Mert mind nemzetséggel, nyelvvel és szólással egymástól különböztek,
Csak tekintésekkel és az ő szemekkel egymással beszéltenek.

Megsebesült szívvel, felgerjedt elmével Lucretia búskodik,
Házas voltát látja, urát nem szereti, szüntelen gondolkodik,
Sem éjjel, sem nappal az szerelem miatt elméje nem nyughatik.

„Semmi gyönyörűség nincsen én uramban – ő magában azt mondja –,
Gyűlölséges szava, sok ölelgetése, kedvetlen csókolása,
Jövevény ifjúnak csak tekintése is nálam felülhaladja.

Az felgerjedt lángot oltsd meg most magadban, ha lehet, Lucretia!
Vajha az lehetne, bizony az én szívem nem volna búskodásba,
De szokatlan erő akaratom ellen elmémet háborgatja.

Tudom, mi volna jobb, de most az gonoszbat kell énnékem követnem,
Jövevény emberrel, óh, én búsult szívem, mi közöm vagyon nékem?
Miért hogy idegen országbéli ágyra gerjedez az én lelkem?

Nemdenem adhat-é ugyanezen föld is, ki kedvemben lehessen,
Hogyha az én szívem mostani uramtól ilyen igen idegen?
De képe, termete szép Euryalusnak szüntelenül szívemben.

Kit nem indíthatna ifjú szép orcája, vitézi állapotja,
Ki az én szívemet bizony kelleténél feljebb általhatotta?
Majd kétségben esem, ha ő is szerelmét énhozzám nem mutatja.

Nem tudok mit tennem. Elárulhatom-é az én tisztaságomat?
Valamely idegen férfira bízzam-é titkomat és magamat?
Ki ha megun engem, más leányt szeret meg, elhagyja én ágyamat.

De nem azt mutatja ékes ábrázatja, víg és nemes erkölcse,
Valami csalárdság, kit kellene félnem, hogy őbenne lehetne,
Ottan megeskütöm, hogy én szerelmemet soha el ne felejtse.

Nem félek bizonnyal, minden késedelmet majd kivetek szívemből,
Az én szépségemet mert ő is szereti, látom tekintetiből,
Vagy itt marad vélem, vagy véle elviszen, ismérem erkölcséből.

Vallyon elhagyjam-é férjemet, anyámat, az én kedves hazámat?
Ne engedje Isten, hogy én cselekedjem ilyen nagy gonoszságot!
De kegyetlen anyám gyakorta megbántja az én vigasságomat.

Férfi nélkül pedig örömesben lennék, hogynem urammal élnék,
Hazám ott lehetne, hol Euryalussal kedvem szerint élhetnék,
De viszontag hitem és én nemzetségem nagy kisebbségben esnék.

Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok, az községnek beszéde?
Azki hitét, nevét felette őrizi, nincs semmi merészsége,
Nem újonnan történt, és nemcsak énrajtam ily dolognak kezdete.

Szép Ilonát Paris akaratja nélkül el nem vihette volna,
Medeát az Jason Colchis szigetiből ki nem hozhatta volna,
Az sokaság között ha én is vétkezem, senki nem csodálhatja.”

Azképpen sokáig az szép Lucretia magában tusakodék,
De az szerelemtől minden okossága végre megvakíttaték,
Euryalusnak is hasonlatos lánggal elméje gyötretteték.

Császár udvarának mellette szép háza Lucretiának vala,
Más felől mellette csak közel hozzája Euryalus szállása,
Udvarban mentében asszonyt az ablakról mindennap jól láthatja.

Naponként szép kövér pejlován ház előtt önnönmagát hánytatja,
Az császár előtt is gyakorta szemeit ablak felé fordítja,
Kiből szerelmeket őmaga is császár eszében vette vala.

Azkik ezt mondani szokták, bizonyára nincs azokban hamisság,
Hogy az szegények közt alacsony házakban lakhatik az tisztaság,
Drága palotákban szemérmetességet nem tarthat az gazdagság.

Valaki mindenkor kedve szerint lakik, szüntelen szomjúhozik,
Jelen valót megun, megtiltott dolgokra gyakorta igyekezik,
Mert az jó lakástól az gonosz kívánság inkább felgerjesztetik.

Igyekezik vala kivetni szerelmét szívéből Lucretia,
Kiért ő házában, hogy maga lehetne, bérekeszkedik vala,
De mihelyt meglátá ifjat, az megaludt láng ismét fellobbana.

Gyakran gondolkodik, kinek nagy szerelmét bátran megjelenthetné,
Mert az titkon való tűz az ő elméjét sokkal inkább égetné,
Ura szolgái közt vala egy vén ember, kinek Sosias neve.

Német nemzetségből igen jámbor és hív szolga Sosias vala,
Ennek ilyen módon titkát Lucretia megjelentette vala,
Mikor nagy sereggel az ő háza mellett császár bémégyen vala:

„Tekintsed, Sosia, mely igen szép ifjak az császár körül vannak,
Mind ez világ szerint ezekhez hasonlók bizony nem találtatnak,
Ruhákkal, szerszámmal, termettel, szépséggel mindent felülhaladnak.

Vajha az Úristen urat ezek közül nékem engedett volna,
Kiknek szépségeket ha mostan nem látnám, soha nem hittem volna!
De mondd meg énnékem, ha mely ezek közül isméretedben volna?”

„Sokat ezek közül ismérek, asszonyom” – az szolga azt felelé.
Az franciabéli Euryalust is megkérdi, hogy ha ismérné.
Sosias azt monda az ő asszonyának, hogy azt is jól ismérné.

Szóla Lucretia: „Tudom jámborságod, hogy nem mondod senkinek,
Megvallom tenéked felgerjedett tüzét ehhez nagy szerelmemnek,
Jelentsd meg őnéki, kérlek, hozzá való akaratját szívemnek.”

Felele az szolga: „Mit hallok tetőled? gonoszság az, asszonyom!
Nemhogy megművelném, de még elmémben is bizony én nem bocsátom,
Az én vénségemre, higgyed, én uramat soha el nem árulom.

Inkább ezen kérlek, tekintsd meg nemzeted, győzd meg te szerelmedet!
Most még igen könnyen az újonnan indult tüzet megenyhítheted,
Ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal eleit nem veheted.

Az szeretet soká titkon nem maradhat, önnönmaga kiterjed,
Ha urad megtudja, gondold meg erkölcsét, mit cselekeszik véled!”
Monda Lucretia: „Hallgass, én urammal szívemet ne ijesszed.

Ki haláltól nem fél, meghiggyed, Sosia, nem retteg más dologtól,
Valamit énreám hozand az szerencse, el kell szenvednem attól,
De meg nem szűnhetem, igazán megvallom, az én kívánságomtól.”

„Mit veszted magadat – felele Sosias –, szégyeníted nemzeted?
Csak tenéked lészen te nemzetid közül parázna asszony neved,
Gondolatod pedig sok őrző szemektől talán véghez sem vihetd.

Melletted vén anyád, férjed és leányid szüntelen véled vannak,
Urad háza népe és jámbor szolgái soha el nem távoznak,
Ha ezek hallgatnak, az kövek is reád és az ajtók kiáltnak.

Ha senki tenéked őrződ nem volna is, látja Isten dolgodat,
El nem szenvedi ő, ha te meg nem szűnöl, gonosz gondolatidat,
Gondold meg uradat, ne rútítsd magadat, tartsd meg tisztaságodat!”

Asszony ezt felelé: „Azt igazán mondod, szerelmes atyámfia,
De az uralkodó megdühödt szerelem szívemet háborgatja,
Tudván az gonoszra akaratom ellen hanyatt-homlok indítja.

Nagy sokat magamban róla gondolkodtam, ellene tusakodtam,
De nem volt mit tennem, fejemet immáron alája hódoltattam,
Kérlek, ne hagyj engem, légy segítség ebben, azmit most reád bíztam.”

Nagyot fohászkodék Sosias ezt hallván, monda Lucretiának:
„Az én gondban fáradt vén fejemért szólok mint bízott asszonyomnak,
Ne veszesd híredet, enyhítsd meg elmédet, tartsd meg nevét uradnak!”

Monda: „Megfogadom szódat, nem hagyom el még szemérmetességem,
Meggyőzöm halállal az én szerelmemet, hogyha el nem rejthetem,
Vassal vagy méreggel én tisztaságomat talán megőrizhetem.”

Igen megijede Sosias ezt hallván, monda, hogy: „Nem szenvedem!”
Szóla Lucretia: „Ha én elvégeztem, te meg nem tilthatsz engem,
Látván sok fő asszonyemberek példája int és vezérel engem.”

Erre ezt az szolga, semmit asszonyánál hogy beszéde nem fogna,
Mondá, életére, hogynemmint hitére már nagyobb gondja volna,
Fogadá, hogy mennél hamarább találná, Euryalusnak szólna.

Ezzel felgerjedett elméjét asszonynak jó reménségre vivé,
Az ő fogadását csak szóval ígéré, de bé nem teljesíté,
Hogy halogatással asszonynak szerelmét ő megkisebbítené.

Nagy sok ideiglen asszonyának szívét reménységgel táplálá,
De hogy hazugságban immár ne maradna, az ifjúhoz indula,
„Óh, mely igen szeret egy asszony tégedet!” – őnéki csak ezt mondá.

Kérdezkedésére annál többet néki Sosias nem felele,
Euryalus őtet, honnét jött és ki volt, ingyen sem ismérheté,
Hogy szép Lucretia küldte volna hozzá, soha azt ő nem vélé.

De az szerelemnek kemény nyila szívét általhatotta vala,
Semmi nyugodalma sem éjjel, sem nappal néki nem lehet vala,
Titkon való lángtól belöl az ő szíve megemésztetik vala.

Régi erősségét jól tudván, fölötte igen csudálja magát,
Szidalmazza szívét, hogy elhagyta volna előbbi okosságát,
Mert az szerelemnek érzi ő magában győzhetetlen hatalmát.

Ezt mondja magában: „Most tudom, mi légyen az szerelemnek tüze,
Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás, rövid annak öröme,
Nem tusakodhatom, mint eszemben vettem, semmiképpen ellene.

Illik énhozzám is, azmitől magokat királyok sem óhatták,
Sem bölcs Alexander, sem az erős Sámson el nem távoztathatták,
Sőt amaz igen bölcs Aristotelest is szentnek itt nem találták.

Herculesről mondják, hogy kardját elvetvén guzsalyat vett kezében,
Hogy szeretőjének ily engedelemmel lehetne jó kedvében,
Noha őnálánál erősb vitéz nem volt az föld kerekségében.

Természettől vagyon hintetvén szívünkben az szerelemnek magva,
Vadak és madarak, fene oroszlánok vannak birodalmában,
Tengerbéli halak vízben sem lehetnek miatta bátorságban.

Az ifjakat bírja, véneknek megaludt szíveket felemeli,
Mindeneket meggyőz és szokatlan tűzzel az szüzeket égeti.
Hát mit erőlködöm természetem ellen most én is igyekezni?”

Ezeknek utána embert keres vala, ki által elvégezze,
Nisus, egy barátja, efféle dolognak csoda okos mestere,
Egy asszonyt fogada, kitől Euryalus ilyen levelet külde:

[part "SECUNDA PARS // Argumentum // Non potuere diu validum cohibere furorem // Prodidit incensas charta manusque faces."]

„Köszönetem után írásomban néked egészséget kívánok,
Hogyha énmagamnak az te jó kedvedben egészséget találok,
Mert mind egészséget s mind jó reménységet én csak tetőled várok.

Énmagamnál immár, Lucretia, téged sokkal inkább szeretlek,
Vélem, temagad is eszedben vehetted, mely igen kedveltelek,
Megsértett szívemnek sok fohászkodási bizonysági lehetnek.

Tudom, temagad is gyakorta jól láttad az én ábrázatomat,
Netalán szántál is, látván szemeimből sok könnyhullatásimat,
Kérlek, vedd jó néven, ha megnyitom néked most az én titkaimat.

Az te nagy szépséged, kedves ékességed már megfogott engemet,
Most veszem eszemben, szerelem mi légyen, hogy láttalak tégedet,
Te az Cupidónak birodalma alá hódoltatál engemet.

Sokat erőlködtem, megvallom tenéked, hogy ezt elkerülhetném,
De nagy szépségedtől, ékes termetedtől igen meggyőzettetém,
Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől mert én megkötöztetém.

Nem lehetek immár soha énmagamnak többé birodalmában,
Ételem, italom és gondolkodásom vagyon te hatalmadban,
Mind éjjel, mind nappal tégedet kívánlak, várlak az én ágyamban.

Te magad tarthatsz meg, csak te veszthetsz el is, válaszd el most egyiket,
Tégy választ énnékem, leveledből hogy én érthessem meg elmédet,
Beszéddel is ne légy mostan keményb hozzám, mint láttam szemeidet.

Nem nagy dolog, higgyed, óh, szép Lucretia, tőled azmit kívánok,
Elég lészen nékem, ha egynéhány igét én tevéled szólhatok,
Az én levelemben tőled ennél többet bizony én nem kívánok.

Ezt ha megengeded, boldogságban élek, ha megtartod, elveszek,
Immár hűségedre bíztam én magamat, kit felette szeretek,
Légy jó egészségben, óh, én édes lelkem, talán véled lehetek.”

Pecsét alatt gyorsan levelet vénasszony Lucretiának vivé,
Az önnön házában, szerencse úgy hozá, csak önnönmagát lelé,
Kitől hozta volna, annak kívánságát hűséggel megjelenté.

Gonosz híre-neve az egész városban az vénasszonynak vala,
Hogy ezt küldték hozzá, igen nagy szégyennek az Lucretia tartá.
„Micsoda tégedet hozott én házamhoz, gonosz asszony? – azt mondá. –

Tisztességes személyt álnok beszédeddel hogy mérsz megkísértgetni?
Nemes asszonyoknak hogy mered ágyokat te megszégyeníteni?
Ifjaktól levelet, undok asszonyember, hogy mérsz nékem mutatni?

Ha tisztességemet és ifjúságomat most meg nem tekinteném,
Levelet senkinek soha nem hordoznál, véled azt cselekedném,
Menj el azért mindjárt leveleddel együtt, gonosz asszony, éntőlem.

Avagy add kezemben, hadd égessem mind el álnok iratásidat,
Temagad siess el, míg uram meg nem lát, ne üsse meg hátadat,
Többé soha ne lásd, álnok asszonyember, az én ábrázatomat.”

Az levelet kapá, szaggatá, tapodá, az hamuban béveté,
Kire az vénasszony, tudván asszonyoknak erkölcsét, így felele:
„Megbocsásd, asszonyom, mert nálad kedvesnek ezt az én szívem vélte.

Ha azt nem engeded, kitől hozzád jöttem, hogy ismeg ahhoz térjek,
Szódat megfogadom, de meglásd, hogy kitől engem hozzád küldtenek.”
Gyorsan visszatére és jó reménséget vín az ifjú legénnek.

Mondá: „Vitéz ifjú, légy nagy vigasságban, igen szeret tégedet,
Hogynemmint te őtet, látom, sokkal inkább kedveli szépségedet,
Szépen megolvasá, igen csókolgatá mind az te leveledet.

Nem lőn üressége, hogy választ tehetne mindjárt kívánságodra,
De el nem múlatja, rövidnap választot ő tészen írásodra.”
Vénasszony kijöve, soha többé reá az ifjú nem talála.

Az elszakadozott papirost azután Lucretia felszedé,
Mindenik darabját levélnek ismegint helyére helyhezteté,
Ezerszer olvasá, igen csókolgatá, ládájában bétévé.

Levélnek hol egyik, hol másik igéje szívét igen furdalja,
Végezé magában, hogy ő akaratját az ifjúnak megírná,
Ezen igékkel írt levelet vitéznek követtől küldött vala:

„Hadd el, ne reménljed, azmit meg nem nyerhetsz, Euryale, szívedben!
Levéllel, követtel ne sérts meg engemet jó híremben-nevemben,
Higgyed, hogy nem találsz azok közt engemet, kiket gondolsz elmédben.

Nem vagyok bizonnyal, ifjú Euryale, kinek mostan alítasz,
Hogy kerítő asszonyt, tisztességem ellen, én házamhoz bocsátasz,
Én életem tiszta, keress más szeretőt, mert engem meg nem csalhatsz.

Egyebekkel úgy élj, azmint néked tetszik, de éntőlem elszűnjél,
Semmit ne kérj tőlem leveleid által ilyen vakmerőséggel,
Tudod, hogy méltatlan ember vagy énhozzám, azért légy egészséggel.”

Jóllehet keménynek tetszék ez az levél ifjú Euryalusnak,
Mert különböz vala szavától mindenben az elküldött asszonnak,
Mindazáltal arra utat nyita nékik, írhatnának egymásnak.

Hűn az követnek is, kit szép Lucretia hozzája küldött vala,
De igen búskodik, hogy az olasz nyelven még szólni nem tud vala,
Az szeretet ebben igen gyorssá tévé, mert hamar megtanula.

Néki megfelele, inté arra őtet, reá ne haragudnék:
„Mert jövevény lévén, nem tudtam, ki légyen, kitől levelet küldék,
Tisztességes dolog kereső szerelem oka, hogy néked írék.

Bizonyára tudom, óh, szép Lucretia, szemérmetes voltodat,
Nem mostan hallottam, kit inkább szerettem, az te tisztaságodat,
Higgyed, hogy gyűlölök én is, Lucretia, szemtelen asszonyokat.

Feljebb való jószág szemérmetességnél nincs asszonyi állatban,
Mert az szép ábrázat elveszendő jószág, és vagyon elmúlásban,
Kihez ha nem járul az szemérmetesség, nincsen dicséret abban.

Azért szerettelek, azért tiszteltelek mindeneknek felette,
Oly dolgot nem kérek, ki miatt kisebbülj jó híredben-nevedben,
De mit írásomból elméd meg nem érthet, beszédem megjelentse.”

Az levéllel együtt drága ajándékot Lucretiának külde,
Kéré, ne múlatna, hanem levelére mindjárást választ tenne,
Nem sok idő múlván az szép Lucretia néki ígyen felele:

„Elvőm leveledet, nem panaszolkodom már az te követedről,
Nem nagyra becsülöm, azmit nékem írtál hozzám nagy szerelmedről,
Mert sokan szerettek hiában engemet, példát vehetsz azokról.

Hogy beszélhess vélem, éntőlem nem lehet, sőt ugyan nem akarom,
Ha fecske nem lehetsz, egyedül én tőled nyilván nem találtatom,
Hogyha akarnám is, őrzőktől és magas házaktól megtiltatom.

Ajándékid vettem, mert az ő szép mívek engem gyönyörködtetnek,
Ím, egy gyűrűt küldtem érettek, hogy nálam hiában ne legyenek,
Te ajándékidnál nem kevesebbet ér, Isten legyen már véled.”

Bővebb szóval erre választ Euryalus tőn szép Lucretiának:
„Nagy örömem vagyon, hogy véget vetettél panaszolkodásidnak,
De hogy szerelmemet kevésre becsülöd, ez oka bánatomnak.

Tudom, hogy nagy sokan téged szerettenek, de így, mint én, nem égtek,
Talán te nem hiszed, mert látom, helye nincs tenálad beszédemnek,
Ha véled szólhatnék, bizonyára nálad utálatos nem lennék.

Vajha ideiglen fecskévé lehetnék, azmint te magad írod,
Jóllehet bolhává örömesben lennék, ne tennéd be ablakod;
Ezt én nem úgy bánom, hogy nem szólhatsz vélem, mint azt, hogy nem akarod.

Semmit én egyebet, hanem te elmédnek jó akaratját vészem,
Ha lehetne tőled, miért, Lucretia, hogy nem szólanál vélem?
Kinél jobb akaród ez világon nincsen, miért utálsz meg éngem?

Ha azt parancsolod, hogy az tűzre menjek, abban is én engedek,
Légyen akaratod, ha módod nem lehet, hogy én tevéled legyek,
Az alkalmatlanság ha csak áll ellened, abban én is engedek.

Változtasd meg ebben, kérlek, Lucretia, az te akaratodat,
Hiábanvalónak azhol mondod lenni az én fáradságomat,
Nem illik tehozzád ily nagy kegyetlenség, meghiggyed az én szómat.

Légy szelídebb hozzám, ha éltem akarod, mostan te szeretődhöz,
Mert ha úgy beszélesz, akaratom nélkül ember-öldöklő lészesz,
Hogynem más fegyverrel, kemény beszédeddel te könnyebben megölhetsz.

Semmit én tetőled többet nem kívánok, hanem hogy engem szeress,
Ebben nem találhatsz semminémű okot, kit énellenem vethess,
Ettől nem tilthatnak, kik őrzenek téged, hogy engemet ne szeress.

Boldognak alítom magam, ha azt mondod, hogy te szeretsz engemet,
Akarom, hogy vetted el ajándékimat és nem szegted kedvemet,
Netalán azok is eszedbe juttatnak valamikor engemet.

Jóllehet nem nagyok voltanak, de talán ezek sokkal kisebbek,
Kiket ez levéllel együtt én tenéked mostan újonnat küldök,
Csak te szeretődért ezeket ne utáld, rövidnap többet küldök.

Azmely aranygyűrűt énnékem küldöttél, ujjamból ki nem esik,
Gyakor csókolással tehelyetted tőlem az megnedvesíttetik,
Légy egészségben már, így az én szívem is tőled vigasztaltatik.”

Gyakorta egymásnak ilyen leveleket írogattanak vala,
Végre Lucretia az ő nagy szerelmét megjelentette vala,
Kiről egy levelet ezen értelemre Euryalusnak íra:

„Örömest akarnék, vitéz Euryale, én tenéked engedni,
Az én szerelmemben, azmint tőlem kéred, téged részessé tenni,
Mert te nemességed és ékes erkölcsed tőlem azt megérdemli.

Igen tetszik nékem az te nagy szépséged és kegyes tekinteted,
De nem lészen jómra, ha én is követem az te nagy szerelmedet,
Ismérem magamat, nem tarthat szerelmem nagy mértékletességet.

Tudom, hogy sokáig te itt ez városban, azmint hallom, nem lészesz,
Ha játékban esünk, hová légyek aztán, mikoron elmenendesz?
El nem maradhatnék, azt alítom pedig, hogy véled el nem viszesz.

Sokaknak példái rettentnek engemet az te nagy szerelmedtől,
Kik elhagyattanak szerelem idején idegen emberektől,
De az többi között kiváltképpen azmint hallottam ezek felől:

Mikoron az Jason Colchos szigetében az nagy sárkányt megölé,
És az aranygyapjat az ő vén atyjához Görögországban vivé,
Medeát megcsalá, kinek segítségét akkor dolgában kéré.

Megöletett volna Cretában Theseus az nagy Minotaurustól,
Hogyha Ariadne tanácsával meg nem szabadult volna attól,
Kit egyedül hagya egy puszta szigetben, elhozván az atyjától.

Igen megcsalaték Dido Aeneastól, az önnön vendégétől,
Mikor béfogadá, úgymint futott embert, Troia veszedelméből
Mind okot, mind fegyvert halálra talála az idegen embertől.

Külső szerelemben nagy sok veszedelmet gyakran hallottam lenni,
Azért semmiképpen álnok szerencsére nem mérem fejem vetni,
Szárnyas az szerelem, együld véled együtt el kezd tőlem repülni.

Néktek férfiaknak az szerelem ellen erősb elmétek vagyon,
Asszonyállatoknak szerelmének célja halálban vetve vagyon,
Nemcsak szeretnek ők, hanem dühösködnek, mindennél nyilván vagyon.

Ha társat nem talál, nincsen rettenetesb az mi szeretésünknél,
Mert ha felgerjedünk, hírünk hátravetvén nem gondolunk semmivel,
Nincs más orvosságunk, hanem csak hogy légyünk az mi szeretőinkkel.

Azmi távol tőlünk, azt mi sokkal nagyobb buzgósággal kívánjuk,
Csak elég lehessen mi bujaságunknak, halálunkat sem szánjuk,
Az mi életünket és az mi hitünket csak semminek alítjuk.

Nemes személy, házas, gazdag asszony vagyok, jobb azért most énnékem
Az te szerelmedet, ki nem állhatatos, szívemből el-kivetnem,
Ne légyek Sapphónak, se Phillisnek társa, most még elkerülhetem.

Kérlek azért téged, szűnjél meg, ne kívánd hozzád én szerelmemet,
Oltsd meg magadban is, hogyha lehet tőled, az felgerjedett tüzet,
Asszonyállatoknál erősb az férfiú, ezért tőled meglehet.

Ha szeretsz engemet, miért igyekezel az én veszedelmemre?
Az jó akarattal az te kívánságod nyilván nem férhet össze,
Te ajándékidért egy drága keresztet küldtem, légy egészségben.”

Veszteg nem lehete vitéz Euryalus, hogy az levelet látá,
Mert az újonnan írt beszéd az ő szívét felgerjesztette vala,
Azért ilyen szóval szép Lucretiának más levelet írt vala:

„Óh, én édes lelkem, te szép Lucretia, légy nagy jó egészségben,
Ki kevés méreggel vigasztalást küldtél énnékem leveledben,
Mely mérget mindjárást elvészesz, azt vélem, ha lehetsz vélem szemben.

Az tennen gyűrűddel megpecsétlett levél mikor kezemhez juta,
Sokszor megolvasám és megcsókolgatám, de másra intesz abba,
Hogynemmint énhozzám való szerelmednek kívánsága mutatja.

Azon kérsz engemet, hogy ne szeresselek, mert ártok azzal néked,
Idegen férfinak hajlandó szerelmét te mert nem követheted,
Megcsalt asszonyoknak példáitól, írod, hogy temagadat félted.

Oly igen szép móddal és drága igékkel írásod ékesíted,
Hogy azokkal inkább az én szerelmemet tereád felgerjeszted,
Elmédnek nagy voltát csodáltatod inkább, hogynem elfelejteted.

Vallyon ki gyűlölné szeretőjét azért, hogy bölcsességét látná,
Kit, ha lágyítani szerelmem akartad, ne mutogattál volna,
Te tudományodat és bölcsességedet titkolnod kellett volna.

Ilyen írásoddal nyilván meg nem olthatd az én szívemnek tüzét,
Mert mikor olvasom, az te levelednek csodálom ékességét,
Inkább felgerjedek, hogy te szépségednek látom nagy bölcsességét.

Szépség és bölcsesség, jó erkölcs, ékesség szerettetnek tégedet,
Mondjad az köveknek, hogy változtassák meg az ő természeteket,
Fordítsd meg vizeknek folyásit, úgy én is elfelejtlek tégedet.

Mikor az fényes nap ő keleti felé az égen visszafordul,
Mikoron az hegyek hótól üresednek, az erdők az vadaktól:
Az én szerelmem is elidegenedik az szép Lucretiától.

Azmint te alítod, higgyed, nem oly könnyű dolog az férfiaknál,
Az felgerjedt lángot hogy ők megolthatnák hamarb az asszonyoknál,
Sőt némelyek mondják, hogy ebben erősbek leányok az ifjaknál.

De nem tusakodom mostan sokat erről, térek én beszédemre,
Szükség, hogy feleljek az te levelednek mindenik cikkelyire,
Kiváltképpen azhol sok példákat hozván szólsz az jövevényekre.

Egyenlő vétek az mind az férfiakban, mind az asszonynépekben,
Azmit előhányál nagy fris beszédekkel te ékes leveledben,
Sokan asszonyoktól férfiak közül is megcsalattak ügyekben.

Priamusnak fiát, Troilus herceget az Criseis megcsalá,
Ifiú Deiphobust Paris után az szép Ilona elárulá,
Az ördöngös Circe az ő szeretőit barmokká változtatá.

Méltatlan dolog ez, ha kevésnek vétkét mindenekben alítják,
Ezek példájából az jövevényeket ha mind csalárdnak mondják,
Mennyi asszonyállat vagyon ez világon, gyűlölségben hozhatják.

Illik, hogy azokról példát vegyünk, azkik meg nem csalatkoztanak,
Mint Antoniussal az szép Cleopatra, végig megmaradtanak,
Nem szükség, hogy többen azok közül mostan előszámláltassanak.

Értem, hogy olvastad az bölcs Ovidius könyvében írt verseket,
Kiből megértheted az görög ifjaknak idegen szerelmeket,
Elhagyták érette széles országokat, házokat, nemzeteket.

Ezen kérlek téged, lelkem Lucretia, hogy ne gondold azokat,
Azkiknek éktelen dolgok ellenzené az mi gondolatunkat,
Kik igen kevesen találtatnak, ha megszámlálod is azokat.

Nem azért követlek, hogy tőled elváljam, hanem hogy szeresselek,
Éltemben náladnál ez világon többet soha ne ismérhessek,
Jövevénynek ne mondj, mert az akaratom, hogy ittvaló lehessek.

Ott lehet én hazám, valahol te lészesz, szerelmem, Lucretia,
Hogyha ideiglen eltávozandom is, sietve jövök haza,
Dolgaimat szépen hogy elrendelhessem, mégyek Németországba.

Tudom, hogy találok alkalmatosságot itt megmaradásomban,
Sok dolgai vannak elmúlhatatlanok császárnak ez országban,
Azoknak gondjokat magamra felvészem, maradok ez városban.

Ha pedig így nem fog, követségben jövök ide Hetruriában,
Avagy az császárnak helytartója lészek ebben az tartományban,
Hiszem, hogy megnyerem, mert én kedves vagyok császárnak udvarában.

Semmit ne félj azért, én gyönyörűségem, szívem és reménységem,
Mint én lelkem nélkül, bizony nálad nélkül nem lehet az én éltem,
Könyörülj énrajtam, mert miképpen az hó naptól, megemésztetem.

Tekints meg munkámat és szüntelen való nagy sanyarúságomat,
Vess véget immáron te sok kínzásidban, halaszd el halálomat,
Mind éjjel, mind nappal sok éhezésimet tudod vigyázásimat.

Látod, ábrázatom nagy szerelem miatt mely igen meghervadott,
Alig tarthatja már lelkemet én testem, annyira megfáradott,
Szüléid, gyermekid megöltem volna is, így állhatnád bosszúdot.

Ha te ígyen büntetsz engem, szeretődet, vallyon s mit mívelsz azzal,
Ki rajtad bosszút tett, avagy azki néked volt valamiben kárral?
Bizony ehhez képest elszenvedhetetlen haragod lészen azzal.

Óh, én egészségem, óh, én vigasztalóm, asszonyom, Lucretia!
Végy bé te kedvedben, hogy az én szívemet az kín ne sanyargassa,
Ha szeretsz engemet, gyorsan írd meg nékem: ez szívem akaratja.

Szabad légyen immár nékem azt mondanom, hogy én te szolgád vagyok!
Lám az jámbor és hív szolgákat szeretik császárok és királyok,
Noha mindenféle rendet felülhalad azoknak méltóságok.

Légy jó egészségben és jó szerencsében, óh, én gyönyörűségem!
Te vagy reménységem, félelmem, szerelmem, ez világban életem,
Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal, csak így tarthatsz meg engem.”

Mint az belöl romlott torony kívül látva győzhetetlennek tetszik,
De ha nagy kosokkal érdeknie kezdik, igen hamar megtörik:
Azonképpen asszony ifjú beszédétől naponként győzettetik.

Szorgalmatosságát ő szeretőjének hogy jól eszében vévé,
Negyed levelében eltitkolt szerelmét nyilvábban megjelenté,
Ilyen levelével Euryalus szívét szertelen felgerjeszté:

„Immár bizonyára többé teellened én nem tusakodhatom,
Te nagy szépségedet én nagy szerelmemben részetlenné nem hagyom,
Meggyőztél immáron, én erős elmémet néked meghódoltatom.

Óh, én szegény fejem, hogy elvőm tetőled először leveledet,
Ez lőn oka nyilván, hogy veszedelemre vetettem életemet,
Hogyha az te hited és okos tanácsod meg nem segít engemet.

Tartsd meg, Euryale, az te fogadásod, kit leveledben írtál,
Ha szerelmed alá tudatlanság miatt már engemet hajtottál,
Ha elhagynál, bizony mindeneknél fenébb gonosz áruló volnál.

Könnyű megcsalnotok az szegény együgyű asszonyi állatokat,
Szégyenb annál néktek meg nem tartanotok az ti fogadástokat,
Azért, ha nem lészesz állandó, jelentsd meg az te akaratodat.

Helyén még az dolog, megváltoztathatjuk az mi kívánságunkat,
Azmit meg kell bánnunk, igen oltalmazzuk most még attól magunkat,
Végét meg kell néznünk, hogy félbe ne hagyjuk mi elkezdett dolgunkat.

Asszonyember vagyok, én keveset tudok, tennenmagad jól látod,
Reám és magadra, hogyha férfiú vagy, légyen néked nagy gondod,
Immár tiéd lészek, hogyha fogadásod és hited megtartandod.

Ezt én nem művelném, hűségedben hogyha mostan kétséges volnék,
De bízom tebenned, hogy örökké bátran neved alatt élhetek,
Isten légyen véled, én gyönyörűségem, vezére életemnek!”

[part "TERTIA PARS // Argumentum // Quam vir, quam mater, quam ianua firma tenebat // Artibus est tandem foemina victa suis"]

Ennekutána is nagy sok leveleket egymásnak küldözének,
Mind egyik, mind másik oly nagy buzgósággal egymásnak felelének,
Mind az kettőnek már csak az kívánságok, hogy együtt lehessenek.

Felette nehéznek és lehetetlennek ez dolog tetszik vala,
Mert soha, se kívül, se belöl egyedül Lucretia nem vala,
Ura, Menelaus sok szemekre őtet őrzeni bízta vala.

Az olaszok között igen elterjedett vétek ez mindeneknél,
Hogy feleségeket sokkal inkább őrzik aranynál és ezüstnél,
Eszekben nem vészik, hogy nagyobb bolondság semmi nem lehet ennél.

Az megtiltott dolgot az asszonyemberek sokkal inkább kívánják,
Azmit akarsz, bánják, azmit te nem akarsz, viszontag azt kívánják,
Kevesben vétkeznek, ha valamennyire szájokra bocsátandják.

Mint az verőfényen mely könnyen egy sereg bolhát megőrizhetni,
Szintén olyan könnyű akaratja nélkül asszonyt megoltalmazni,
Csak hiában őrzik, azki önnönmaga nem akar tiszta lenni.

Szelídíthetetlen (mindenek meghiggyék) vad az asszonyi állat,
Kit semmi őrizet, sem pedig erősség soha nem zabolázhat,
Mert ő az őrzőket sokkal inkább őrzi, oly igen okos állat.

Ott egy ifjú legény atyjafia vala az szép Lucretiának,
Kitől leveleket gyakorta küld vala bátran Euryalusnak,
Mert szerelmét annak megmondotta vala, mint hív atyjafiának.

Ennek lakóhelye Lucretia anyja házához közel vala,
Oda Lucretia anyját látogatni gyakorta mégyen vala,
Azért ily végezést ők egyenlőképpen azzal töttenek vala:

Mikoron az anyja szép Lucretiának az szentegyházban menne,
Ő kamorájában Euryalust ifjú azkoron rekesztené,
Anyját mintha látni Lucretia menne, Euryalussal lenne.

Két napot hagyának, kik esztendőnél is hosszabbaknak tetszének,
De itt az szerencse semmit nem szolgála az ő végezéseknek,
Mert megérté asszony, ifjat kirekeszté napján az végezésnek.

Nagy szomorúságos követséget ifjú vín az Euryalusnak;
Látván Lucretia, hogy kinyilatkozott álnoksága dolgoknak,
Monda, hogy „oly utat keresek, nem állhat ellene anyám annak.”

Egy Pandalus nevű sógora férjének ott az városban vala,
Ennek is titkait az szép Lucretia megjelentette vala,
Mert az felgerjedt láng az ő elméjében meg nem nyughatik vala.

Azt izené titkon ő szeretőjének, hogy ezzel barátkoznék,
Mert ez jó erkölcsű és az ő dolgában hív embernek láttatnék,
Ezáltal őnékik szembenlételekben mód és út találtatnék.

De nem tetszik vala az Euryalusnak, hogy titkát arra bízná,
Menelaus körül szüntelen forgani kit szemeivel látna,
Mert igen fél vala, netalán valami csalárdság abban volna.

Tanácskozás közben Euryalus arra császártól választaték,
Koronázatjáról végezne pápával, Rómában béküldeték,
Mely követség nékik szép Lucretiával igen nehéznek tetszék.

De nem lőn mit tenni, mert rajta császárnak kemény parancsolatja,
Két egész holnapig császár dolgaiért ő Rómában múlata,
Addig Lucretia siralmas ruhában sötét házban ült vala.

Mindenek csodálják, de nem tudják okát ő szomorúságának,
Soha vigasságát nem látják őnéki, mint egy özvegyasszonynak,
Úgy tetszik őnékik, ha fogyatkozása volna az fényes napnak.

Az ő háza népe látván ezt, hogy fekszik szüntelen ő ágyában,
Betegnek alítják, mert soha ezelőtt nem volt ily nagy bánatban,
Nagy sok orvosságot keresnek őnéki, vannak nagy búskodásban.

Senki nevetségét nem látta őnéki, sem ágyából felköltét,
Míglen Euryalus eleiben hallá Zsigmond császár menetét,
Mintegy mély álomból ottan felserkene, hogy hallá jövetelét.

Leveté magáról asszony gyászruháját, ékesen felöltözék,
Házának ablakit mind megnyitogatá, szívében megváltozék,
Kit hogy láta császár, „Euryale – monda –, ne tagadd, azmit láték!

Senki Lucretiát te távollétedben itt kinn soha nem látta,
De hogy te megjöttél, látjuk: immár felkölt piros hajnal csillaga,
Minthogy az hurutnak, így az szerelemnek nincs semmi titokháza.”

„Tréfálsz te énvélem, császár, azmint szoktad – Euryalus azt mondja –,
Nem tudom, mi légyen, azmiről nékem szólsz – császár előtt azt mondja –,
Az te lovaidnak nyerítések inkább őtet felindította.”

Ezeket megmondván, titkon Lucretiát azért ő tekintéli,
És elfeledkezvén az ő szép szemeit néha reá függeszti,
Jövetele után csak az intésekkel lőn első köszöneti.

Egynéhány nap múlván Nisusnak nagy gondja Euryalusra vala,
Piacot megnézé, mely Menelausnak csak háza mögött vala,
Honnét ablakára szép Lucretiának tekintet lehet vala.

Kufárt ajándékkal ott megengesztelé, monda Euryalusnak:
„Ez ablakról színét mindennap láthatod te szerető mátkádnak.”
Vala egy szükséghely csak háromölnyire ellenében ablaknak.

Innen Euryalus sok ideig néze, sokáig várakozék,
Ha történet szerint asszony arra jőne, kiben meg nem csalaték.
Nem sok idő múlván jelen az ablakról Lucretia láttaték.

Kétfelé tekinte, monda: „Mit csinálsz itt, szerelmem, Lucretia?
Hová mégy? maradj még, óh, én két szememnek ékes világossága!
Tekints ide reám, óh, én segítségem, lelkemnek vigassága!

Vagyok Euryalus, nézz meg személyemet, az te szerető mátkád.”
Monda Lucretia: „Te vagy-é, szerelmem? vajha szívemet látnád,
Most szólhatok véled, de megölelnélek, ha fejedet hajtanád.”

Euryalus mondá: „Nem nehéz dolog ez, majdan megcselekeszem,
Ajtódat zárold bé, míg én az lajtorját az ablakra feltészem,
Szerelmünk örömét soká halogatjuk, azmint eszemben vészem.”

„Ha éltem akarod – monda – ne műveld azt, mert az nem jónkra vagyon,
Innen jobb kéz felől, tudod, hogy énnékem gonosz szomszédom vagyon,
Sőt az kufárnak is bizonyára nálam kevés hitele vagyon.

Innen beszélhetünk, de más utat arra kell minékünk keresnünk.”
Euryalus monda: „Halálom az látás és az mi beszélésünk,
Hogyha két kezünkkel, szívem, Lucretia, össze nem ölelkezünk.”

Sok beszélés után nádszálon egymásnak ajándékot adának,
Nem több ajándéka lőn Euryalusnak, mint az ő mátkájának,
El nem titkolhaták, de híre lőn ebben amaz vén Sosiasnak.

Mondá vén Sosias: „Csak hiában állok szeretőknek ellenek,
Elvész az asszonyom, háza megszégyenül, ha gondot nem viselek,
Az két gonosz közül jobb, az kisebbiket ha választom nékiek.

Asszonyom szerelme hogyha titkon leend, semmit nem árt őnéki,
Látom, hogy megvakult, sem hírét, sem nevét már meg nem tekintheti,
Jó hírét megtartom, szemérmetességét ha meg nem őrizheti.

Nem akarom, háza hogy megszégyenüljön, sem hogy megölje magát,
Munkámat nem szánom, elmégyek, megtudom tőle az ő szándékát,
Míg lehete tőlem, ellene állottam, hogy elhagyatnám dolgát.

Látom, semmiképpen hogy az gonoszságot el nem távoztathatom,
Hogy az titkon légyen, immáron énnékem csak arra kell gondolnom,
Az titkon lett dolog meg nem lett dologtól nem különböz, alítom.

Közönséges vétek minden emberekben az fajtalan bujaság,
Senki nincsen olyan ember ez világon, kit nem bánt az kívánság,
Azki okossággal cselekeszik, annál vagyon most az tisztaság.”

Ezeket megmondván látá Lucretiát, hogy ágyasházból jőne,
Semmit nem múlata, asszonyának ottan ő eleiben méne,
Őtőle megkérdé: miért hogy szerelmét már véle nem közlené?

„Euryalust nyilván te igen szereted – asszonyának azt mondá –,
Tőlem eltitkolod, de meglásd, kinek higgy, dolgodat ne bízd másra,
Mert első bölcsesség: ne szeress; második: hogy az ne legyen tudva.

Magad követ nélkül el nem végezheted te igyekezetedet,
Tudom, sok időtől fogva megtanultad hozzád nagy hűségemet,
Parancsolj, asszonyom, érted szerencsére vetem az én fejemet.

Nagy gondom volt nékem, hogy az te szerelmed ki ne nyilatkoztassék,
Te meg ne büntessél, az te férjed pedig kisebbségben ne essék,
Minden nemzetséged és az te vén anyád meg ne szégyenültessék.”

Mondá Lucretia: „Bizony igaz, azmit mondasz nékem, Sosia!
Mindenkor nagy hitem, bizodalmam vagyon az te jámborságodban,
De rest és ellenző valál előbb nékem az én kívánságomban.

Mostan hogy te magad ajánlod magadat, nem félek csalárdságtól,
Hogy együtt lehessek az én szeretőmmel, várom jámborságodtól,
Jól tudod meggyulladt szerelemnek lángját, nem válhatom meg attól.

Gerjed Euryalus, nékem meg kell halnom, mert nem tudok mit tennem.
Bizony nagy bolondság, hogyha tusakodol ebben mégis ellenem,
Együtt ha lehetnék, talán mértékletesb lenne aztán szerelmem.

Menj el azért gyorsan szép Euryalushoz, atyámfia, Sosia!
Mutass utat néki, miképpen lehessen könnyen hozzám jutása,
Negyed napot várjon, és akkoron lészen jobb alkalmatossága.

Az parasztság közül búzát hoznak azkor uramnak udvarában,
Azkoron béjöhet, hogyha öltözendik szegényember ruhában,
Garádicson hordjon azkor ő is búzát uramnak tárházában.

Tudod, első ajtó grádics mellől nyílik az én ágyasházamban,
Aznapon ott lészek, mondd meg őnékie, az belső kamorában,
Többitől elváljék, csak ő maga légyen, úgy jusson bé házamban.”

Jóllehet ez dolog az vén Sosiasnak igen nehéznek tetszék,
De nagyobb dologtól félvén ő ellene semmit nem tusakodék,
Őmagát találá, asszonya tanácsa néki megjelenteték.

Hallván Euryalus, úgy mint könnyű dolgot, azt ő semminek vélé,
Szép Lucretiának parancsolatjához önnönmagát készíté,
De az negyednapi várás késedelmét hosszú időnek vélé.

Óh, te balgatag szív, megsötétült lélek és vakmerő okosság!
Óh, te rettentetlen elme, szeretőkben miért vagy oly nagy vakság,
Hogy csak igen kicsiny dolognak tenálad tetszik ez nagy gonoszság?

Mi lehet oly igen magas, alacsonynak kit te nem alítanál?
Mi lehet oly igen bézárlott, kit nyitva lennie nem mondanál?
Mi lehet oly igen veszedelmes, azmit könnyűnek nem tartanál?

Csak hiában tőled az házas férfiak feleségeket őrzik,
Törvény és félelem, az szemérmetesség rajtad nem uralkodik,
Ellened nem állhat senki, az munka is néked játéknak tetszik.

Minden állatoknak megszelídítője, szerelem, mely éktelen!
Fő gazdag és kedves, ifjú, bölcs és okos férfiat mire viszen?
Hogy bársonyruháját levetvén, magára darócot, zsákot végyen.

Ki ennekelőtte nagy gyönyörűségben felnevekedett vala,
Hogy terhet vállain hordozzon, szerelem most kényszeríti arra,
Az piacon állván mint egy terhhordozó, önnönmagát árulja.

Óh, mely hihetetlen, csoda dolog volt ez, hogy ilyen nagy férfiat
Az parasztság között kell keresni most is, ki tanácsával tarthat!
Az széles világon már nagyobb változást, én nem tudom, ki hallhat?

Ez volt, azmiről szólt az bölcs Ovidius változásról írt könyvben,
Hol az embereket barmoknak, köveknek változtatja képében,
Circe szeretőit fene bestiákká tészi természetekben.

Mert oly oktalanul az szerelem tüze az emberben gerjedez,
Hogy eszét elhagyván, oktalan állattól csak keveset különbez,
Megvakult elméje, megkeményült szíve hasonló az kövekhez.

Euryalus látá, feltetszett az hajnal, kit csak alig vár vala,
Az alávaló nép közé elegyülve magát boldognak mondja,
Mátkája házánál zsákokban az búzát nagy szíve szerint hordja.

De alájöttében az garádicsokon többitől elmarada,
Ágyasház ajtaját megnyitá, miképpen Sosias hagyta vala,
Bémenvén egyedül az szép Lucretiát házban találta vala.

Közelebb járulván hozzája szép szóval őnékie köszöne:
„Légy jó egészségben, lelkem, Lucretia, életem reménysége!
Most, hogy temagadat találtalak, vagyon szívemnek nagy öröme.

Azmit régtől fogván kívántam tetőled, immár mostan megnyertem,
Semmi közbevetés, sem pedig fal nincsen közötted és közöttem,
Most bizony szabadon az én szeretőmet csókolom és ölelem.”

Euryalust látván az szép Lucretia igen elálmélkodék,
Jóllehet ez tanács ifjúnak őtőle szolga által adaték,
Nem hiheti vala, léleknek alítja, oly igen csodálkozék.

Az ölelgetésen és csókolgatáson de végre megisméré,
Monda: „Te vagy-é itt, óh, én szívem, lelkem, ifjú szép Euryale?”
Hozzája szorítá, szép fehér orcáját az pirosság bételé.

„Most látom bizonnyal – mondá – vagyon hozzám tenéked nagy szerelmed,
Hogy ily veszedelmes dologra érettem te fejedet vetetted,
Meghiggyed, hogy én is soha nem keresek más szeretőt helyetted.

Vigye az Úristen nagy jó szerencsével véghez mi szerelmünket!
Te birodalmodban lészek, míg ez tagok tartják az én lelkemet.
Erővel adtanak férjemnek, elhagyom azért éretted őtet.

Szükség azért mostan, óh, én víg szerelmem és én gyönyörűségem,
Hogy vesd le ez undok ruhát, kit vettél most tereád énérettem,
Az te szépségedet engedd, hogy láthassam, mutasd meg magad nékem.”

Levetvén az undok ruhákat magáról, fénylik szép ruhájában,
Az beszélés közben futamék Sosias, megálla az ajtóban,
Monda: „Magatokat ójátok, imhol jő Menelaus az házban.”

Lucretia mondá: „Vagyon egy rejtekhely itt az én ágyam alatt,
Azkiben tartani az én uram szokta minden drága marháját,
Kiről írtam néked, abban mostan menj bé, uram ott meg nem láthat.

Jól eszedben végyed, igen megőrizzed magadat mozdulástól.”
Nem tuda mit tenni, azt kelle mívelni, azmit halla asszonytól,
Megnyitá az ajtót Lucretia, hogy szót halla az ő urától.

Menelaus ketten béméne Bertussal, leveleket keresnek,
Kikre mondják vala, hogy szüksége volna városbéli községnek,
Sehol nem találák; Menelaus ottan monda feleségének:

„Jól eszemben nem jött, de talán bétöttem az rejtekben azokat,
Ott is megkeresem, menj el, Lucretia, hozz először világot.”
Igen megrettene, mihelyen meghallá Euryalus ez szókat.

Már gyűlöli vala az szép Lucretiát, így búskodik magában:
„Óh, gonosz szerencse, miért hozál engem ilyen nagy bolondságban?
Bujaságom miatt, ihol, kell akadnom most nékem az hálóban.

Elvesztem híremet, nevemet, császárnál való kedvességemet,
Abban is kétségem vagyon, hogy megtartsam itt az én életemet,
Óh, minden bolondok között én bolondabb, mint vesztém el fejemet!

Akaratom szerint ejtém én magamat ez nagy veszedelemben,
Ha ily drágán adják, bezzeg kevés öröm vagyon az szerelemben,
Rövid gyönyörűség, nagy hosszú bánatok rekesztettenek ebben.

Vajha mennyországért kellene szenvednem ez nagy nyomorúságot,
Az örökké való örömért venném fel ez nagy sanyarúságot,
Kire kicsiny füsthöz hasonló örömért most vetettem magamot.

Ihol, immár példa és szidalom vagyok mindeneknek előtte,
Szégyenvallás nélkül nem lehet fejemnek innen menekedése,
Mert ha kimehetnék, senkinek szerelme többé nem rekesztene.

Vígy ki, én Istenem! ifjúságomnak most ne nézd tudatlanságát!
Tarts meg, uram, engem, hogy te felségednek engeszteljem haragját,
Már eszemben vettem, hogy nem kellett volna szeretnem Lucretiát.

Nem szeretett bizony, hanem, mint egy szarvast, hálóra hajtott engem,
Tudtam csalárdságát asszonyembereknek, mégis el nem kerültem,
Eljött az én napom, nincs több segítségem náladnál, én Istenem.”

Szép Lucretia is oly igen szertelen ezen megrettent vala,
Hogynemmint ő magát, szeretőjét sokkal inkábban félti vala,
De nagy gyorsasággal orvosságot ismeg ez ellen talált vala.

Mondá: „Ihol vagyon, uram, az ablakon egy kicsiny iskátula,
Ha jól emlékezem, énnékem úgy tetszik, hogy oda tetted volna.”
Érette futamék, akaratja szerint aláejtette vala.

Mondá: „Hamar, uram, mert nem akartommal ablakról aláejtém,
Fussatok érette, kárt addig ne valljunk, én innen felül nézem.”
Gyorsan mind az ketten érte futamának, hogy semmi el ne vésszen.

Ebből minden ember eszében veheti asszonyembernek dolgát,
Mely igen könnyen ő, mikoron akarja, megjátszódtatja urát,
Ki asszonyembertől soha nem csalatott, szentnek mondhatja magát.

Hetruriabéli módra magas vala háza Menelausnak,
Nagy sok garádicsok, kin alá s fel járnak, rajta csinálva vannak,
Míg oda járának, más helyt ada addig ő az Euryalusnak.

Mindent el-felszedvén viszontag az házban mindketten feljutának,
De hogy csak egyet is az iskátulában ők meg nem találának,
Rejtekben keresék, ott gyorsan meglelék, ottan kiindulának.

Szép Lucretia is az ajtót megnyitván monda Euryalusnak:
„Jer ki már, én lelkem, szerelmem, summája ki vagy vigasságomnak,
Jövel ki, kútfeje gyönyörűségemnek, minden nyájasságomnak.

Semmit ne félj immár, mert szabad mezeje vagyon vigasságunknak,
Mostan helye vagyon ölelgetésinknek és csókolgatásinknak,
Az hív szeretőket nem hagyja az Isten, kedvez nyájasságoknak.

Jövel, szép rózsaszál, jövel, szép liliom, most az én kebelemben!
Mit állasz, én vagyok az te Lucretiád, miért vagy rettegésben?
Miért kételkedel énhozzám, hogy mindjárt nem jössz az én ölemben?

Alig vetheté ki megrettent szívéből Euryalus félelmét,
Igen ölelgeté és megcsókolgatá mindjárást szeretőjét,
Monda, hogy „méltó vagy, kiért én felvegyem az félelemnek terhét.

Kár volna, ha ingyen adnának ily édes, nagy szép gyönyörűséget,
Kár volna vennie nagy fáradság nélkül ilyen öleléseket,
Ezerszer meghalnék, ha feltámadhatnék, érted adnám lelkemet.

Óh, én jó szerencsém és én boldogságom, vallyon téged látlak-é?
Avagy talán álom mulandó játékja szemeimet fogta bé?
Vallyon kezeimben, óh, én édes lelkem, kezeidet tartom-é?”

Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való, vékony ruhában vala,
Kiből tagainak szép ékes termetek igen megtetszik vala,
Nyaka fejérsége, szemeinek fénye ugyan villognak vala.

Örvendetes színe, szép víg tekintete, piros-fejér orcája,
Ékes nevetése és nagy mértékletes az ő mosolyodása,
Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye és ékes állapotja.

Ifjú Euryalus semmiképpen magát meg nem tartóztathatá,
Félelmét felejtvén mértékletességét azkoron hátrahagyá.
„Az mi szerelmünknek most vegyük gyümölcsét!” – Lucretiának mondá.

Ifjúnak először, mintha tusakodnék ellene, Lucretia
Mondá, hogy hitére és tisztességére néki nagy gondja volna,
Beszédnél, csókoknál, ölelgetéseknél ő többet nem kívánna.

Euryalus szóla: „Nem tudod, mit mondasz, szerelmem, Lucretia!
Ha nem tudja senki, hogy mi ketten vagyunk, ezt is meg nem tudhatja,
Ha valaki tudja, bolond ember lészen, ezt is ha nem alítja.

Enélkül hírünket ha megkisebbítjük, tudatlanság mitőlünk,
Ez az szerelemnek gyümölcse, ki nélkül bizonnyal nem lehetünk,
Jobb inkább meghalnom, hogynemmint ez házból anélkül el-kimennünk.”

Mondá Lucretia: „Gonoszság ez tőled!” Euryalus felele:
„Gonoszság, az elvett jókkal ha nem élnél, mikor tőled lehetne.
Nagy sok kívánságom, munkám, fáradságom hát csak hiában lenne?”

Ezeknek utána szép Lucretiának ruháját felemelé,
Képmutatásképpen mégis tusakodék ellene egy kevéssé,
De fáradság nélkül csak kevés munkával végre őtet meggyőzé.

Nem úgy lőn ezeknek dolgok, mint Thámárnak Hamonnal történt vala,
Hogy az első dolog az ő szerelmekben véget vethetett volna,
Hanem sokkal nagyobb lángot előbbinél bennek gerjesztett vala.

De eszében juta, nem lenne javára, hogyha soká ott lenne,
Egy keveset evék, ivék mátkájával, azután el-kiméne,
Gonoszt őfelőle az parasztruhában akkor senki nem véle.

Oly igen csodálja vala magát azkor Euryalus utában.
„Vallyon mire vélné császár, ha így látna? – mondja vala magában –
Bizony csak nevetség, csúfság és szidalom lennék én az udvarban.

Tudom, hogy énnékem soha mindaddig is békességet nem hagyna,
Miért vettem volna reám parasztruhát, míg tőlem meg nem tudná,
De másra mondanám, mert tudom, kedvében néki is Lucretia.”

Ruháját levetvén, azkik őnékie hív baráti valának,
Megbeszélé nékik hozzája szerelmét az szép Lucretiának,
Mely nagy félelemben először, azután nagy örömben voltanak.

Azt is mondja vala: „Bezzeg nagy bolondság volt, barátim, éntőlem,
Hogy ily szerencsére egy asszony kezében bíztam volt az én fejem,
Maga az én atyám kisgyermek koromban nem így taníta engem.

Az asszonynépeket hajlandó kegyetlen vadaknak mondja vala,
De azkoron nyilván atyám tanítását elfelejtettem vala,
Mikor vállaimat az nagy zsák búzával én megterheltem vala.

Mely rút éktelenség és mely nagy kisebbség énrajtam esett volna,
Ha valaki engem az búzahordásban megismérhetett volna,
Avagy Menelaus az kereskedésben ha reám talált volna.

Nagy kemény törvények vagyon itt azoknak, azkik paráználkodnak,
De feleségekért annál sokkal nagyobb haragjok férfiaknak,
Egyik vereséggel, másik fegyverrel is ellenek áll azoknak.

De ha Menelaus szinte megengedte volna is életemet,
Nemde megkötözvén nem küldött volna-é az császárnak engemet?
Mely nagy kacagással és nagy kiáltással fogtak volna engemet!

Bezzeg nagy bolondság volt azkor énbennem, ha mostan meggondolom;
Mely sok veszedelem állott fejem felett, hogyha előszámlálom,
Kikből Lucretia által lőn énnékem bizony szabadulásom.

Óh, te bölcs és nemes, hív asszonyi állat, mit nem bízhatnék reád?
Hogyha ezer fejem volna is énnékem, miért nem bíznám reád?
Látom hűségedet, nem oly állhatatlan, miképpen az ingó nád.

Tudsz te szeretni is, az te szeretődet meg is tudod őrzeni,
Mert ki tudott volna ily hirtelenséggel ily jó utat gondolni,
Mellyel keresőket az rejtekhelyekről el tudná fordítani?

Tenéked ajánlom az én életemet, azkit te megtartottál,
Nem tulajdonítom bizony énmagamnak, hogy élek ez világgal,
Nem kímélem tőled, higgyed, Lucretia, azkit énnékem adtál.

Óh, drága elméjű, kegyes tekintetű, gyönyörűséges nyelvű!
Óh, szép fejér tagú, teljes ábrázatú, nyájas, ékes beszédű!
Vallyon mikor lehet véled múlatásom, igaz és hű szerető?

Szép ajakaidat, víg szerelmem, vallyon mikor csókolgathatom?
Szép ékesen szóló, rebegő nyelvedet mikoron hallgathatom?
Két fejér mellyedet, óh, én szívem, lelkem, mikor tapogathatom?

Bizony kicsiny dolog, barátom, Achates, azmit te távul láttál,
Mennél közelb leend, annál szebbnek tetszik ez asszony ábrázattal,
Én az libiai királyné asszonyt is nem mondom szebbnek annál.

Nem csudálom én azt, ha Candaulis király az ő szép feleségét
Az ő hív társának akarta mutatni, látná teljes örömét,
Én is nagy örömest megmutatnám néked Lucretiának testét.

Meg nem beszélhetem én különben néked az ő csuda szépségét,
Te sem értheted meg az én szerelmemnek mondhatatlan örömét,
Tudom, hogy nem bánod, meg nem beszélhetem ennek gyönyörűségét.”

Így beszélgetének Euryalus, ketten társával, Achatessel,
Lucretia dolgát nem meré közleni így az ő feleivel,
Egyebeknek nem hűn, Sosiast szégyenlé bántani beszédével.

[part "QUARTA PARS // Argumentum // Alter amans Pacorus erat, quem foemina spreuit // Eurialo gratum praebuit illa torum."]

Egy Pacorus nevű tisztes ifjú legény Pannoniából vala,
Oly igen felette az szép Lucretiát ez is szereti vala,
De Euryalussal az szerencse néki nem egyaránt szolgála.

Miérthogy szép vala, gondolá, hogy őtet Lucretia szeretné,
Mert víg tekintete és nyájas beszéde néki azt jelentené;
Azért azt gondolá magában az ifjú, hogy azt megkísértené.

Bölcsen cselekedék, levelet felette vékony hártyára íra,
Igen békötözé, hogy meg ne tetszenék, egy bokor violába,
Szép Lucretiának nyújtá, mikor menne leányival templomba.

Nem vévé el tőle virágot az asszony; ő magát megszégyenlé,
Az vénasszony inté, hogy tőle elvenné, az nem nagy dolgot tenne;
Elvévé, de egyik leányának adá, tőle hogy távol méne.

Azonközben elő valami tanuló deákok érkezének,
Virágot elkérék leányoktól, könnyen kit tőlek megnyerének,
Levelet megláták, kit az virág közé békötözve lelének.

Nagy kedvekben elébb deákok valának felette asszonyoknak,
De hogy az császárnak udvara Sénásban lőn, megutáltatának,
Az fegyverzörgésben több gyönyörűséget azután találának.

Innen sok gyűlölség, harag és irigység közöttök támadt vala,
Az vitézlő népnek miként árthatnának, ők kereskednek vala,
Az violának is álnokságát azért megjelentették vala.

Hogy azt megolvasák, semmit nem késének, vivék Menelausnak,
Ő házához méne, feddéssel, szitokkal szóla Lucretiának,
Végre megengede, hogy megérté szavát jámbor vénasszonyának.

Soká nem tűrheté, hamar az ifjúra panaszla az császárnak,
Ifjú megesküvék, hogy soha nem szólna többször Lucretiának,
De hitét megszegé, mert ő más levelet íra ismét asszonynak.

Farsangnak elein, télnek közepiben ez dolog történt vala,
Mikoron az város szüntelen játékban és vigasságban volna,
Asszonyok utcákra, ifjak ablakokra hót hagyigálnak vala.

Gondolá Pacorus, alkalmatossága hogy azkoron jó volna,
Csuda bölcsességgel az megírt levelet viaszban bétakará,
Hogy megkísértené, ha Lucretiának szerelme volna hozzá.

Azt is okossággal hóban bécsinálá, ablakon béhagyítá,
Tűzhöz közel esék, az hó és az viasz levélről elolvada,
Menelaus látá, levelet olvasá, feleségét dorgálá.

Ebből megértheti nyilván minden ember szerencsének erejét,
Ki mikor akarja, sokáig mutatja némelynek kedvességét,
Némelynek viszontag semmi okossággal nem hagyja előmentét.

Azt mondják nagy sokan, hogy az szerencse nem árthat az bölcs embernek,
Kit meg kell engednem azoknak, kiknek oly nagy immár bölcsességek,
Hogy csak igaz, okos és bölcs erősségben vagyon gyönyörűségek.

Eszesnek, gazdagnak, szegénynek, betegnek nincs semmi különbségek,
Ezek az Phalaris rézbikájában is boldogságban élhetnek,
Kik közül csak igen kevesek, alítom, ez világban lehetnek.

Igaz dolog azért: minden embereknek közönséges életek
Kedvezése nélkül igen szűkölködik nyilván az szerencsének,
Kiket akar, lenyom, és azkiket akar, tőle felemeltetnek.

Pacorusnak dolgát igen bölcs tanácsnak vallyon ki nem mondaná,
Ki szép virágokban levelet, azután hóban takarta vala?
De az vak szerencse bölcs okosságának ellene állott vala.

Ezt hallván Pacorus, hogy ő álnoksága kinyilatkozott volna,
Elszökék, nem mére többé megmaradni császárnak udvarába,
Nem esék kárára az Euryalusnak ifjúnak elfutása.

Nem hiában szokták köz példabeszédben magyarok azt mondani,
Hogy azmely kővárat senki nem ostromol, könnyű azt megtartani,
Kinek szeretője nincsen, könnyű annak mindenkor tiszta lenni.

Vala egy kis szoros utca Lucretiának ágyasháza mellett,
Honnan az két falon szintén az ablakra akárki is felmehet,
De nappal nem méré azt megkísérteni, mert az csak éjjel lehet.

Történék azonban, kelle falujában menni Menelausnak,
Alkalmatosságot kivel ismét ada ifjú Euryalusnak,
Éjjel istállóban méne tanácsából ő az vén Sosiasnak.

Szénában rejtezvén igen várja vala, hogy Sosias jelt tenne,
Dromo nevű szolga jöve, hogy lovaknak jászolban szénát vetne,
Csak egy kis héa lőn, ifjú Euryalust villával meg nem éré.

Hirtelen Sosias látván megfutamék, monda szolgatársának:
„Hadd nékem ez munkát, menj be, viseld gondját te az mi vacsoránknak,
Mostan kell jól laknunk, mert tudod erkölcsét az mi fösvény urunknak.

Mikor itthon vagyon, jól tudod, mint kímél tőlünk ő mindeneket,
Asszonyunk jókedvű, mostan főzet nékünk ő szép drága étkeket;
Menj el azért gyorsan, míg én is bémégyek, készíts el mindeneket.”

Monda Dromo: „Mindjárt elmégyek, mert arra vagyon nékem nagy gondom,
Uramnak asztalát, hogynemmint lovait örömesben vakarom,
Bátor soha többé onnan meg ne jöjjön, Istentől azt kívánom.”

Felele Sosias: „Hogy ezt hallom tőled, dicsérem én dolgodat,
Én is már régen elváltoztattam volna az én fösvény uramat,
De asszonyom engem reggeli étkekkel gyakorta tartóztatott.

Mostan itthon nincsen, együnk-igyunk, semmit ez éjjel ne aludjunk,
Míg ő haza nem jő, addig örülhetünk, nagy vígan lakozhatunk,
Egy egész hónapig nem talál ő annyit, azmennyit most megiszunk.

Dromo házban méne, Euryalus látván, szénából el-felkéle,
Sosiast dicséré, szorgalmatosságát őnéki megköszöné,
Gyorsan az két falon szép Lucretiának ágyasházában méne.

Látván Lucretia ottan megölelé, szépen megcsókolgatá,
Venus dolga után borral, szép étkekkel Euryalust jól tartá,
Keveset múlata, mert az Menelaus azonban haza juta.

Hírt tőn vén Sosias, asszony az étkeket asztaltól mind elraká,
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie, elfutni akar vala,
De módját találá, ura eleiben kiméne Lucretia.

„Óh, én édes uram, már azt vélem vala, hogy te paraszttá lettél,
Hogy ennyi ideig akaratom nélkül te az faluban késél,
Kételkedem hozzád, netalám valami leányt ott megszerettél.

Tudom férfiaknak ő feleségekhez való hűtlenségeket,
Másutt ne hálj, hogyha ez kétségtől akarsz megmenteni éngemet:
Én mind étlen-itlan várlak, egyél vélem, ím, hozatok étkeket.”

De az Menelaus kívül az faluban immár vacsorált vala,
Azért ágyasházban, úgy, mint fáradt ember, ő igen siet vala,
Hogy megkéselhetné, viszontag őnéki mondá szép Lucretia:

„Rosalia nevű faluból jobbágyok ma borokat hozának,
Erősen dicsérék, de azok éntőlem meg nem kóstoltatának,
Jerünk az pincében, kóstoljuk meg őket, ha jóknak találtatnak.”

Jobb kezével gyertyát, bal kezével pedig urának kezét fogá,
Az alsó pincében ketten egymás mellett így menének ők alá,
Gondolá, hogy elment immár Euryalus, urát ismét felhozá.

Másnapra kélének, azt hiszem, hogy ura hozzá kétséges vala,
Mert az utca felől kőfallal ablakot bécsináltatta vala,
Az kufár házát is elvonatá, honnan egymásnak szólnak vala.

Látván az szeretők, ezen mind az ketten igen elbúsulának,
Nem felejtették el az ő szerelmeket, sokat gondolkodának,
Eszében Pandalus felől való tanács juta Euryalusnak.

Előbb Euryalus semmiképpen hinni Pandalusnak nem mére,
De hogy látta volna: szép Lucretiával különben nem lehetne,
Utolsó kétséges orvosságot azkor, mint bölcs orvos, úgy vévé.

Gyorsan szállására Pandalust hívatá, mellette leülteté,
Ketten maradának, mert szolgáit onnan mind fejenként kiküldé,
Kéré, hogy azmiért hívatta, senkinek azt meg ne jelentené.

„Hogy tenéked erről szóljak – mondá néki – gyakorta elvégeztem,
De meg nem lehetett, mert te hűségedet ennyire nem ismértem,
Most immár megmondom, mert sok barátimtól jámborságod értettem.

Jól tudod, mi légyen az emberek között az szerelem hatalma,
Nem tudom, vétektől vagy pedig erőtől vagyon-é birodalma;
Nincs oly erős ember, kinek szíve vagyon, hogy nem volt véle gondja.

Mindeneknél szentebb az ő idejében az Dávid király vala,
Ő fia, Salamon, mindeneknél bölcsebb, Sámson is erősb vala,
De azért egyik is szerelem tüzétől magát meg nem óhatta.

Felgyulladt elmének, gonosz szerelemnek ez pedig természete,
Hogy mikor tilalma vagyon, sokkal nagyobb akkor gerjedezése,
Semmi orvossága nincs több, hanem mikor véle szép szeretője.

Voltanak régenten az mi időnkben is férfiak és asszonyok,
Kiknek szerelmeknek megtiltása miatt történt szörnyű halálok,
Viszontag az együtt való létel után elmúlt nagy buzgóságok.

Nincs jobb az embernek, mint idejekorán engedni szerelemnek,
Eltörik hajója, valaki ellene evez habos vizeknek,
Sokkal bátorságosb, ha mindjárt mentében bocsátja az szeleknek.

Ezt azért beszélem, hogy nagy szerelmemet tenéked megjelentsem,
Kiben, ha akarod, lehet tőled nékem igen nagy segítségem,
Azmi haszon innen következik, azt is tenéked megbeszélem.

Nem tudom, mi dolog, igen megszerettem én az szép Lucretiát,
Kiben nincsen vétkem, mert szerencse bírja embernek akaratját,
Kinek birodalma vagyon mindeneken, kik vannak az ég alatt.

Azt alítom vala én az itt lakozó asszonyállatok felől,
Hogy elméjekben is azt viselnek, azmi tetszenék ő szemekből,
De mintha étető volna ő szemekben, úgy csalattam meg ettől.

Elhittem vala én bizonnyal, hogy szeret engemet Lucretia,
Mikoron ő kegyes szemeivel gyakran engem tekintél vala,
Viszontag hogy őtet szeretném, szépsége arra kényszerít vala.

De eszemben vévém, hogy én az hálóban hiában rekesztettem,
Azután hogy ő is engemet szeressen, mind azon igyekeztem,
Nagy sok írásommal és könyörgésemmel azt is immár megnyertem.

Felgyulladt az asszony, én pedig gerjedek, mind az ketten elvészünk,
Az mi életünknek hosszabbítására orvosságot nem lelünk,
Hogyha te minékünk az mi szerelmünkben nem lészesz segítségünk.

Ura mind öccsével nemkülönben őrzik mindenkor Lucretiát,
Mint az erős sárkány Colchos szigetében őrzé az arany gyapjat,
És az háromfejű Cerberus szüntelen őrzi pokol kapuját.

Sok időtől fogván ismérem én immár az ti házatok népét,
Nemesek, gazdagok vagytok, jól hallottam én az ti híreteket,
De bár Lucretiát ne láthattam volna, az ti nemzetségteket.

De vallyon ki lehet ellene állható az gonosz szerencsének,
Ki nem választásból, hanem történetből áda az szerelemnek?
Mindketten gyötrődünk és alatta vagyunk minden veszedelemnek.

Jóllehet még eddig igen elrejtettük az mi nagy szerelmünket,
De ha ezután is el nem fedezhetjük, elvesztjük mi fejünket,
Ha te meg nem tartod eszes tanácsoddal most az mi életünket.

Talán meglehetne tőlem, hogy magamban azt én megenyhíteném,
Ti nemzetségteknek híréért, nevéért bizony meg is művelném,
Hogyha hasznotokra és tisztességtekre valónak én azt vélném,

De Lucretiának megdühödt szerelmét immáron jól ismérem,
Vagy magát megölné, ha innen elmennék, vagy megkeresne engem,
Az ti házatokat és nemzetségteket így megkisebbíteném.

Ez volt az én dolgom, kit te hűségednek akartam megmondani,
Most keressünk utat, kivel ez gonoszat tudjuk eltávoztatni,
Erre segítséget tenáladnál többet nem tudunk kit keresni.

Magamat én néked ajánlom, ígérem, atyámfia, Pandale,
Engedj szerelmünknek, ne légyen ennél is inkább gerjedezése,
Ha együtt lehetünk, netalán megszűnnék, nem lészen nagy ereje.

Tudod minden részét és minden járását Menelaus házának,
Tudod azt is, mikor valahová lészen uta önnönmagának,
Tudod, mikor vihetsz bé kamorájában engem Lucretiának.

Menelaus öccse csuda szorgalmatos őrzője az asszonynak,
Minden beszédére és tekintésére vigyáz Lucretiának,
Minden nevetését és fohászkodását megnézi, kire vannak.

Ha lehetne tőled, nyilván meg kellene ez embert játszódtatnunk,
Mikor Menelaus távol lészen, akkor egymással tanácskozzunk,
Azt is eliktassad mind az több őrzőkkel, hogy ne legyen bántásunk.

Tudom, hogy tenéked hiszen Menelaus, és szódat megfogadja,
Talán Isten adja, hogy Lucretiát is az te kezedben bízza,
Kit hogyha megművel, teáltalad lehet utunknak szabadsága.

Sok jó következik, kit ebből megérthet az te bölcs okosságod,
Mert az ti házatok tisztességét ezzel te jobban megtarthatod;
Az mi szerelmünket te elfedezheted, Lucretiát megtartod.

Egy éjjel ha nékem titkon engedtetik, nem árt Menelausnak,
De ez meg nem lévén, utánam jövése ha lészen az asszonynak,
Mindenek megtudják, és nagy kisebbsége lészen ti házatoknak.

Gondoljad meg, mely nagy nevetsége lészen őrajta az községnek!
Az egész városnak szégyenére esik, nemcsak az egy nemzetnek.
Látod, nem esik jól dolgunk, ha ellene tusakodol te ennek.

De talán mondanád, hogy meghaljon inkább fegyverrel vagy méreggel,
De jaj bizony annak, ki megfertőzteti magát az embervérrel,
És az kicsiny vétket Istennek ellene bünteti nagy vétekkel.

Nem jó az gonoszat megöregbíteni, de jó megkisebbítni,
Az két gonosz közül szükség az kisebbet mindenkor választani,
Minthogy az jók közül az nagyobb jót szokták mindenkoron dicsérni.

Nékünk minden utunk, valahová térünk, mindenütt veszedelmes,
Ez, azkit mutatok, talán teáltalad nem lészen veszedelmes,
Kivel mind vérednek, mind pedig énnékem nem kevés hasznot tészesz.

Igen megbúsultam, hogy látom gyötrődni az asszonyt énmiattam,
Hogynemmint tégedet untatnálak, inkább gyűlölségét kívánnám,
De tőle nem lehet, én sem hagyhatom el, immár arra jutottam.

Semmi reménységünk bizonyára nincsen minékünk életünkben,
Hogyha az mi hajónk fogyatkozást talál az te mesterségedben,
És nem viseltetik az te bölcs gondoddal elmédben csendességben.

Most azért segíts meg minket, jó hírében tartsd meg nemzetségedet,
Jótéteményidért hogy háládatlannak te ne alíts éngemet,
Azon igyekezem, hogy nagy főemberré tehesselek tégedet.

Tudod, hogy én kedves vagyok az császárnál, néked mindent nyerhetek,
Most pedig esküszöm, én az én hitemre néked fogadást tészek,
Hogy tennenmagadnak és maradékidnak főispánságot szerzek.

Az mi szerelmünket, magunkat, hírünket én tenéked ajánlom,
Te nemzetségednek nevét, tisztességét az te hitedre bízom,
Te tarthatsz meg minket, csak te veszthetsz el is, magunkat reád hagyom.”

Mosolyodék ezen, hogy hallá Pandalus, egy keveset hallgata,
Monda, hogy „értettem, de bizony akarnám, ha ez nem történt volna,
Néktek engednem kell, hogyha már az dolog köztetek jött annyiba.

Tudom, nemzetségem, hogyha nem engedek, esik nagy szidalomban,
Fejenként miatta lészünk nagy szégyenben és nagy botránkozásban,
Látom, hogy gerjedez és őmagának is nincsen birodalmában.

Hogyha nem találom eleit, megöli nagy búsultában magát,
Azvagy az ablakról az szerelem miatt aláhagyítja magát,
Látom, hogy nem nézi sem hírét, sem nevét, sem az ő jámbor urát.

Sokat őellene szóltam, szidalmaztam, lágyítani akartam,
Mindeneket utál éretted, őnéki semmit nem használhattam,
Te vagy elméjében, téged kíván, gondol, kin igen csudálkoztam.

Gyakorta engemet hozzája szólítván Euryalusnak mondott,
Mintha nem ő volna, az szerelem miatt annyira megváltozott,
Kinél tisztább, okosb asszonyi állatot egész város nem tartott.

Óh, mely csuda dolog, hogy az szerelemnek vagyon ily nagy ereje,
És az embereknek ő természetekben ilyen erős törvénye,
Kinek orvossággal szükség volna, hogyha most állhatnánk ellene.

Mondom én magam is, hogy más utat ebben bizony nem találhatunk,
Hanem azkit tennenmagad most mutatál, abban kell már eljárnunk,
Én érette lészek, néked hírré tészem, csakhogy időt találjunk.

Nem illik énhozzám tőled ez dologért hogy valamit kívánnék,
Csak hogy ezféle hírt és reánk jövendő nevet eltávoztatnék.”
Euryalus mondá: „Bűn volna, ha ezért jóval néked nem lennék.

Azmint megígértem, az főispánságot, higgyed, néked megszerzem,
Csakhogy el ne vessed ezt az méltóságot tőled, ha én megnyerem!”
Felelé Pandalus: „Csak ebből ne légyen eredeti, nem vetem.

Ha reám nézendő, szabadon akarom, hogy énnékem adassék,
De ilyen ok alatt nem akarom, senki nékem köteleztessék,
Hogyha híred nélkül ez meglehet vala, örömest azon valék.

Elmégyek már tőled – azt mondja Pandalus –, légy nagy jó egészségben!”
„Te is azonképpen – Euryalus mondá – légy nagy jó egészségben,
De ha szívet adtál, hogy együtt lehessünk, légy érte mindenképpen!”

Elválék Pandalus ifjútól, és ezen felette örvendezék,
Először, hogy ilyen jeles főemberrel ő megismérkedheték,
Másodszor remélé, hogy az tartományban főispánná tétetnék.

Csoda kívánsága az megígért tisztre az Pandalusnak vala,
Jóllehet beszéddel, mintha nem kellene, azt jelentgeti vala,
Asszonyi állathoz hasonló erkölcse őnéki ebben vala.

Óh, mely csodálatos és megmérhetetlen az Istennek tanácsa,
Hogy ő ez világot jóknak, gonoszoknak egyaránt osztogatta,
Méltatlanoknak is az méltóságokra utokat megnyitotta.

Sok rend és garádics, tudja minden ember, vagyon az nemességben,
De igen keveset találsz, ki igazán jutott volna ezekben,
Hogyha jól meghányod-veted eredetit ezeknek mindenekben.

Minden országokban azokat alítják most igaz nemeseknek,
Azkik szabadsággal és gazdagságokkal felettébb bővelkednek,
Noha az gazdagság ritkán jár mellette az jámbor vitézségnek.

Kóborlás, uzsora és az árultatás sokat nemesített meg,
Sokat hízelkedés, hazugság vitt elő, sokat undok fösvénység,
Némelyet öldöklés és feleségeknek vétke gazdagított meg.

Igen ritkán vagyon, azki igazsággal gyűjthessen gazdagságot,
Azt tartják, hogy azki minden füvet kaszál, az rakhat nagy asztagot,
Akárhonnan légyen, nem kérdik, hol vetted, csakhogy legyen nagy zsákod.

Az gonoszul gyűjtött gazdagság jutalma, higgyed, az hamisságnak,
Ki az másvilágon súlyosságos terhe lészen az gonoszoknak,
Azért csak azt tartom nemesnek, valaki megutálója annak.

Nem becsülöm bizony az drága ruhákat és az nagy palotákat,
Falukat, lovakat, drága szerszámokkal készített vacsorákat,
Mert ezekben sokszor láttam uralkodni valami bolondokat.

Tudatlanság azért, azki mindezekben véli az nemességet,
Mert ha így volna ez, mindenféle vétek tehetne nemeseket,
Az mi Pandalusunk csak kerítésével talála nemességet.

Nem sok idő múlván esék háborúság kívül ott az faluban,
Mert Menelausnak jobbágyát megölék az önnön falujában,
Szükség lőn kimenni, hogy ő törvény szerint véget tehetne abban.

Mondá Lucretia: „Tudod, édes uram, hogy te nehéz ember vagy,
Te nehéz ügető lovaidon ne menj, mert most is beteges vagy,
Kéress egy poroszkát kölcsön, talán könnyebb, hogy ilyen erőtlen vagy.”

Hallván Menelaus tudakozni kezde, holott találhatnának.
Felele Pandalus: „Hallom, hogy jó vagyon ifjú Euryalusnak,
Hogyha parancsolod, én magam elmégyek, mintha kérném magamnak.”

Monda Menelaus: „Akarom, ha elmégy.” Pandalus menten méne,
Euryalus könnyen lovát néki adá, magában ezt felelé:
„Te az én lovamon, én feleségeden ügetek, Menelae!”

Azt végezék köztök: éjjel öt órakor Euryalus ott lenne,
És reá hallgatna, mikoron az házban Pandalus éneklene.
Menelaus lovon elméne, az éj is hamar elközelíte.

Asszony ágyasházban, Euryalus kívül az jelt csak alig várja,
De nem hallhat semmit, az óra pediglen immáron elmúlt vala,
Achates azt mondja, hogy megcsúfoltatott, kivel ott ketten vala.

De nehéznek tetszik az sok várás után, hogy hiában elmenne,
Hol egy, hol más okát az késedelemnek forgatja ő szívében,
De hogy Menelaus öccse jelen vala, Pandalus nem énekle.

Semmit nem aluszik Menelaus öccse, csalárdságtól igen fél,
Pandalus őnéki monda: „Nem aluszunk-é mind ez egész éjjel?
Bizony én alhatnám, mert azmint aránzom, vagyon immáron éjfél.

Csudálkozom rajtad, hogy ifjú korodban vén természeted vagyon,
Kik virradta felé alhatnak, mert száraz nyavalya rajtok vagyon,
Nem tudom, mit vigyázsz, jerünk el, mert bizony immár ideje vagyon.”

Monda, hogy „menjünk el bátor, de először lássuk meg az ajtókat.”
Járulván azokhoz, mind az reteszekben vete nagy lakatokat,
Vala egy nagy vas is, kivel bézárlani szokták vala az kaput.

Kéré, hogy Pandalus vasat felemelni őnéki segítené,
Mert oly súlyos vala, hogy azt két ember is nehezen felemelné;
Hallván Euryalus: már hogy bémehetne, lehetetlennek vélé.

Felele Pandalus az ifjú legénynek: „Kitől félsz most oly igen?
Minem megostromlják az házat, hogy zárod az ajtókat szertelen!
Hiszen azért lakunk az városban, hogy itt lehessünk békességben.

Messze vannak tőlünk, kikkel hadakozunk, az florenciaiak,
Hogyha lopótól félsz, azok ellen ajtók jól bezárolva vannak,
Hogyha ellenségtől, ez egy házban téged könnyen megtalálhatnak.

Fájnak én vállaim, bizony, én az terhet mostan nem emelhetem,
Törődött is vagyok, terehviselésre erőmet nem ismérem,
Emeld fel vagy hadd el, mert bizony nem lehet most az én segítségem.”

„No, ám járjon – monda Menelaus öccse –, bátor immár elmenjünk.”
Achatesnek szóla Euryalus, hogy „még egy óráig itt légyünk,
Talán azonközben valaki megnyitja, bátor aztán elmenjünk.”

Felette megunta vala már Achates Euryalus várását,
Átkozza magában, hogy miatta kellett megszakasztani álmát,
Aztán nem késének, egy kis hasadékon megláták Lucretiát.

Ifjú odaméne, mondá: „Egészséggel, lelkem, szép Lucretia!”
Hallván ezt az asszony igen megrettene, akara elfutnia,
De bátorságot vőn, azfelé indula, kérdé: kicsoda volna?

Felelé az ifjú: „Én vagyok, szerelmem, az te Euryalusod,
Nyisd meg én örömem, régen várlak téged, vagyon éjfél, jól látod.”
Szavát megisméré, de míg meg nem látá, nem nyitá meg az ajtót.

Nagy munkával oztán az nagy lakatokat reteszekből leszedé,
De hogy az nagy támasz vasakat ajtóról ő el nem emelheté,
Csak két lábnyomnyira kétfelé az ajtót nehezen feszítheté.

Igen megszorítván magát Euryalus az ajtón bészalada,
Barátját, Achatest kéré, hogy istrázsát onnan kívül állana,
Lucretiát kapá, szépen megölelé, igen megcsókolgatá.

Akkor Lucretia ő kezei között nagy hirtelen elhala,
Nem tudom, örömtől, avagy félelemtől, de színe meghervada,
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie, okát nem találhatja.

Mondá ő magában: „Ha őtet így hagyom, halálra méltó lészek,
Ha véle maradok, én is bizonyára őmiatta elvészek,
Nem tudok mit tennem, bizony mindenfelől veszedelemben lészek.

Óh, te boldogtalan szerelem, mennyi méz, kétannyi méreg benned!
Mely sok veszedelmes halál árnyékában forgottam én éretted!
Csak ez vala híja, hogy ugyan kezemben szeretőmet megöljed.

Miért hogy engemet inkább őelőtte régen te meg nem öltél?
Miért hogy az fene sívó oroszlánnak torkában nem vetettél?
Miért, te kegyetlen, hogy énnékem inkább, mint őnéki kedveztél?”

Szerelem meggyőzé, halálát nem nézvén az asszonnyal marada,
Az megnémult testet ágyról felemelvén szépen megcsókolgatá,
Sok könnyhullatással és fohászkodással őnékie ezt mondá:

„Óh, én víg szerelmem, lelkem, Lucretia, hol mostan az te eszed?
Hol vannak füleid és víg tekintetű szép fekete két szemed?
Miért nem nézsz reám, nem hallasz, nem felelsz, mikoron szólok néked?

Mosolyodjál reám, mint azelőtt szoktál, én vagyok teelőtted,
Te Euryalusod vagyok, kezeimmel ki ölelgetlek téged,
Óh, én szívem, lelkem, élsz-é, avagy halva forgatlak most tégedet?

Miért nem mondottad, hogy megöljem magam, halni ha meg akartál?
Ha szólni nem akarsz, majdan általütöm oldalamat az karddal,
Hogy együtt vegye ki lelkünket az testből most az kegyetlen halál.

Óh, én víg életem, én gyönyörűségem és kedves reménységem!
Teljes nyugodalmam, így vész-é el immár tevéled az én fejem?
Meleg az te tested, lelket érzek benned, nem haltál meg, azt hiszem.

Emeld fel szemeid és ékes fejedet, életemnek virága!
Miért nem szólsz nékem, így fogadsz volt-é bé az te ágyasházadba?
Ez volt-é az öröm és az nyugodalom, kire engem hísz vala?

Kelj fel, téged kérlek, óh, én nyugodalmam, tekints Euryalusra!
Euryalus vagyok, hogy nem tekintesz már az te vigasságodra?”
Azonközben nagy sok könnyhullatásokat hullata homlokára.

Mintha rózsavízzel megöntözték volna, az asszony felserkene,
Mint nehéz álomból felocsúdott ember, szemeit felemelé,
Látván szeretőjét, monda: „Holott valék, szerelmem, Euryale?

Miért nem engedéd, hogy én ez világból most kimúlhatok vala?
Az te kezeidben nagyobb boldogsággal most meghalhatok vala,
Így légyen, kívánom, míg tőlem elválol, lelkemnek kimúlása.”

Ezeket megmondván az ágyra mindketten ők együtt indulának,
Holott egész éjjel, úgy, mint két szeretők, egymással múlatának,
Mint a trójabéli hajókban Parissal Ilona, vigadának.

Marsnak és Venusnak nem volt ilyen kedves ágyok – egymásnak mondják,
Szép ékes beszéddel mondja Lucretia ifjú Euryalusnak:
„Te vagy Ganymedes, te vagy Hyppolitus nékem, Lucretiának.”

Euryalus mondja: „Nem volt Polixena bizonnyal szebb náladnál,
Előttem volna is, inkább szeretnélek bizony téged Venusnál,
Noha szépségéről nagy sok dicsérete vagyon az poétáknál.”

Néha szép orcáját, néha szép szemeit igen dicséri vala,
Néha fejér testét, hol nem látta volna, ő tekintéli vala.
„Bizony szebbnek látom, hogynemmint én véltem – magában mondja vala. –

Ilyennek látta volt Actaeon Dianát kútfőn az feredésben,
Semmi tag itt nincsen, kit nem dicsérhetnék ez asszonynak testében,
Mi lehet szebb, fejérb ennél ez asszonynál földnek kerekségében?

Megmenedtünk már az veszedelemtől, óh, én szívem szerelme!
Mi lehet oly dolog, kit érted én lelkem örömest nem szenvedne?
Óh, te szép ékes melly! és én szeretőmnek két szép fejér csecsei!

Titetek tartlak-é? vallyon ti vagytok-é most az én kezeimben?
Ti szép sima karok, jó illatú tagok, ti vagytok-é ölemben?
Kész volnék meghalnom, hogynem kedvem szegnék ilyen nagy örömemben.

Te vagy-é mellettem, szerelmem, vagy álom játszódtat most engemet?
Igaz gyönyörűség vagyon-é szívemben, ki vigasztal engemet?
Bizony úgy alítom, hogy nemcsak az álom fogta meg én elmémet.

Óh, gyönyörűséges csókok, mézzel folyó édes ölelgetések!
Óh, mely igen boldog és mely örvendetes nyájasságban most élek!
Senkit szerencsésbnek magamnál nem mondok, ha gyakorta így élek.

Óh, irigy éjszaka, gyorsaságos órák, miért hogy így siettek?
Miért örömünket valami kevéssé hogy meg nem késlelitek?
Adjatok oly hosszú éjt, mint Alcmenának régentén engedtetek.

Soha rövidebb éj nem tetszett énnékem ennél az éjszakánál,
Jóllehet én sokszor voltam Dáciában és az britannusoknál,
Mondják, hogy az éjjel sokkal is rövidebb, hogynemmint itt, azoknál.”

Így beszélgetének ifjú Euryalus az szép Lucretiával,
És így múlatának ölelgetésekkel és gyakor csókolással,
Összeszorítkozván ők nagy kedvek szerint játszadoznak egymással.

Meg nem aludt vala az szerelem bennek utána ez dolognak,
El nem fáradt vala régi nagy ereje az ő kívánságoknak,
De mint az Antaeus földből feltámadván, inkább megújulának.

Az éjjel elmúlván hajnalban kélének, egymástól elválának,
De naponként őrzők Lucretia ellen igen sokasodának,
Kik miatt egymással sokáig azután ők nem vigadhatának.

Erős az szerelem, mindeneket meggyőz, ellene senki nem áll,
Nem lehet oly erős, ki által magának bölcsen utat nem talál,
Azért ezután is sokszor együtt lőnek ennek ereje által.

[part "QUINTA PARS // Argumentum // Postquam nulla datur coeundi copia nuptam, // Deserit Eurialus, conditur illa rogo."]

Eugenius pápa római császárral azkor megbékélt vala,
Euryalusnak is császárral Rómában készülnie kell vala,
Jóllehet titkolja, mindazonáltal asszony ezt megértette vala.

Mert vallyon mi lehet oly igen nagy titkon, kit az szerelem nem ért?
Ki lehet oly okos, hogy ki megcsalhassa az önnön szeretőjét?
Azért Lucretia, hallván, megrettene, írá ilyen levelét:

„Haragudnám reád, hogyha az én lelkem tereád haraghatnék,
Hogy te akaratod, útra készülésed tőlem eltitkoltaték,
De hogy téged inkább énmagamnál szeret, fel nem indíttattaték.

Miért hogy énnékem, vitéz Euryale, ezt meg nem jelentetted,
Császár hogy el készül, kivel tenéked is, tudom, hogy el kell menned?
Hová légyek én el, kinek hagysz engemet, hogy nem viszesz el véled?

Mit tégyek, nyavalyás, ha az én szerelmem tetőled elhagyatik?
Kiben nyugoszik meg én elbúsult szívem, ha tőled eltávozik?
Két napot nem élek, teéretted lelkem testemből el-kimúlik.

Könyörülj énrajtam könnyhullatásimban megázott levelemért,
Az te jobb kezedért és nékem adatott teljes igaz hitedért,
Ha tőled valamit érdemlettem, szánj meg engemet mindezekért.

Nem kérlek én arra, hogy itt maradj vélem, de hogy elvígy engemet,
El nem maradhatok semmiképpen tőled, jól tudod szerelmemet,
Nem nehéz dolog ez, érts meg tanácsomat, ebben jó módod lehet.

Tétetem, magamban mintha szentegyházban mennék én estefelé,
Csak másodmagammal, vénasszonnyal lészek, úgy indulok afelé,
Küldd el két vagy három szolgádat akkoron te is szentegyház felé.

Nem nagy munka lészen, nem állok ellenek, ragadtass el éngemet,
Ne alítsd magadban, hogy ily éktelenség nem illetne tégedet,
Nám, az Priamusnak fia is így talált magának feleséget.

Ezzel bosszúságot, higgyed, én uramnak igen nagyot nem tészesz,
Bizony az halál is elválaszt őtőle, hogyha te el nem viszesz,
Kivel te magadnak bánatot, énnékem nagy gyalázatot szerzesz.

De ne légy kegyetlen hozzám, Euryale, hogyha szeretsz éngemet,
Ne hagyj az halálban, ki magamnál inkább szeretlek én tégedet.”
Kire Euryalus szép Lucretiának íra ilyen levelet:

„Ez volt oka, hogy én utamat titkoltam, Lucretia, tetőled,
Időnek előtte hogy tennenmagadat felette ne gyötörjed,
Tudom erkölcsödet, hogy te az bánatot soha meg nem tűrheted.

Ne véld azt magadban, hogy elmenvén császár többé már ide nem tér,
Ha szintén hazánkban mégyünk is, erre kell jönni, más útra nem tér,
Ha másra menne is, higgyed, hogy szeretőd hozzád ismét erre tér.

Ne engedje Isten nékem, hogy mehessek soha az én hazámban,
Hanem mint Ulisses, tévelygő, bujdosó légyek mind ez világban,
Hogyha nem jövendek viszontag tehozzád Sénásnak városában.

Semmit ne félj azért, ne hadd el magadat, újulj meg te erődben,
Ne gyötörd testedet, vigasztald szívedet, élj addig nagy örömben,
Az ragadás felől nem hasznos tenéked, azmit írsz leveledben.

Gondolod-é, hogy ha lehetne énnékem nagyobb gyönyörűségem,
Mint hogyha tégedet szüntelen utamban viselhetnélek vélem?
De tisztességedre, nem kívánságomra kell gondolnom énnékem.

Nem érdemli tőlem hited és hűséged, hogy azt műveljem véled,
Ki miatt szégyenülj és megkisebbüljön jó híred és jó neved,
Tartozom én azzal, hogy jó tanács légyek mindenekben tenéked.

Tudod, nagy nemzet vagy, mindenek becsülik az te nemességedet,
Szépnek, szemérmesnek minden nemzet között mondják az te nevedet,
Nemcsak Olaszország, de mind Német, Magyar hallotta te híredet.

Érted hátravetném, higgyed, Lucretia, az én tisztességemet,
De ha elragadlak, mely nagy szidalommal illetem nemzetedet!
Minden ismérőid és barátid között megrútítlak tégedet.

Anyád temiattad esnék tűrhetetlen, keserű nagy bánatban,
Az te gonosz híred elterjed hirtelen mind ez egész országban,
Kik téged ismérnek, gondold meg, mit mondnak felőled az városban:

Ihon Lucretia, kit Brutus társánál tisztábbnak alítottunk,
Az görög Ulisses feleségénél is szemérmetesbnek mondtunk:
Egy parázna embert követ, most ilyen hírt őfelőle hallottunk.

Nem illik, hogy légyen Lucretia neve, hanem inkább Medea,
Ki házát elhagyván, atyját elárulván Jason után indula,
Óh, mely keserűség, hogyha ezt hallanám, az én szívemben volna!

Még az mi szerelmünk titkon vagyon nálunk, most mindenek dicsérnek,
Az elragadásnak utána hirtelen háborodnának ezek,
Mennyi dicséreted most vagyon, tízannyi szidalmad következnék.

No, hadd járjon hírünk, gondold meg, ha véled kedvem szerint élhetnék,
Én császár szolgája lévén, károm nélkül tőle el nem mehetnék,
Mert ő tett gazdaggá, ő tett hatalmassá, ellene nem véthetnék.

Hogyha elhagynám is, nem tarthatnálak úgy tégedet kedved szerént,
Udvart ha követném, semmi nyugodalmunk nem lenne kedvünk szerént,
Mert együtt az császár nem múlat, csak helyről helyre járunk naponként.

Ha mint egy közasszonyt táborról táborra tégedet hordoználak,
Mely nagy szidalommal véled egyetemben engemet csúfolnának!
Kérlek azért téged, hagyj békét azféle tudatlan gondolatnak.

Gondold meg híredet, tarts meg tisztességét jámbor nemzetségednek,
Temagadnak kedvezz inkább, hogynemmint az megdühödt szerelemnek,
Hogyha ezt műveled, több gyönyörűsége lészen nagy örömünknek.

Más szeretőd talán, hogy őtet követnéd, téged arra intene,
Jövendőt nem nézvén csak bujaságában hogy tevéled élhetne,
De igaz szeretőd nem volna, híredre ki gondot nem viselne.

Én azmit tenéked hasznodra alítok, azt igazán megmondom:
Maradj meg itt mostan, várj örömmel engem, csak ez az én tanácsom,
Mennél hamarb lehet, hogy én megtérhessek, arra lészen nagy gondom.

Vannak az császárnak itt Etruriában nagy sokféle dolgai,
Én azoknak gondját felvészem magamra, császár is megengedi,
Véled károd nélkül hogy soká élhessek, elmém igyekezeti.

Élj jó egészségben és szeress engemet, én lelkem, Lucretia!
Szíved szerelmemet benned való lángnál kisebbnek ne alítsa,
Akaratom ellen mégyek el innen most, minden ember jól látja.”

Megnyugovék ezen megbúsult elméje az szép Lucretiának,
Szavát megfogadná, csak meg ne csalatnék – írá Euryalusnak.
Nem sok idő múlván császárral az ifjú Rómában indulának.

Azonközben ifjú Rómában múlatván hideglelésben esék,
Betegség, szerelem tüze miatt szegény egyaránt égetteték,
Az megerőtlenült testet két nyavalya haszontalanná tévék.

Már kétséges vala minden embereknél Euryalus élete,
Csak az orvosoktól késleltetik vala testében az ő lelke,
Császár, mint egy fiát, naponként meglátni és vigasztalni jöve.

Sok orvosságokkal szüntelen az császár őtet orvosoltatja,
De Lucretiának levelénél semmi többet nem használhata,
Kiből szeretőjét egészségben akkor lenni értette vala.

Az megkönnyebbíté valami részében ifjúnak nyavalyáját,
Ágyáról felkéle, mert valamennyire megerősíté lábát,
És megékesíté vitézkedésével császár koronázatját.

Koronázat után Rómából az császár jöve Perusiában,
De hogy még ereje jól meg nem jött vala, ő marada Rómában,
Onnan elindulva csak vékony erővel jöve Sénás városban.

Látá egynéhányszor az szép Lucretiát, de véle nem szólhata,
Azért leveleket gyakorta egymásnak írogattanak vala,
Az elragadásról nagy sokat egymással titkon traktáltak vala.

De harmadnap múlván látá Euryalus: nem lehet vég dolgában,
Izené asszonnak, hogy nem maradhatna immáron az városban,
Előbbi örömnél lőnek mind az ketten sokkal nagyobb bánatban.

Jó lova hátán már ifjú Euryalus utcán forgódik vala,
Igen nagy szomorú szívvel Lucretia ablakról nézi vala,
Keserű sírással, könnyhullatásokkal egymásra néznek vala.

Egyenlő fájdalom mind az kettő lelkét felette gyötri vala,
Kik az ő szíveknek szakadását immár magokban érzik vala,
Mint lélek az testtől, oly nehezen ők egymástól elválnak vala.

Mely igen iszonyú fájdalom halálban légyen, azki nem tudja,
Két egymás szeretők elválását hogyha szívében meggondolja,
Eszében veheti, jóllehet az testnek nagyobb kínját láthatja.

Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet, úgymint ő szeretőjét,
Lélek eltávozván, az test is elhagyja kínját, érzékenségét,
Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi aztán az kínnak terhét.

De mikor két lélek egybenfoglaltatott szerelemnek általa,
Sokkal veszedelmesb, hogyha meggondolod, azoknak elválása,
Az érzékenységnek mert mind az kettőben egyaránt birodalma.

Bölcs Aristophanes az két barátságos férfiakról azt mondja,
Hogy noha két testek vagyon, de két testben már csak egy lélek volna,
Azért ezekről is minden ember nyilván ugyanezt alíthatja.

Ebből következik, hogy nem az két lélek távozik el egymástól,
Hanem az egy lélek, ki kettőben vala, mettetik el egymástól,
Egy elme és egy szív, ki kettőben vala, szakada el egymástól.

Minden érzékenység tőlek eltávozék, erősen sírnak vala,
Az ő orcájokban az nagy bánat miatt vér nem maradott vala,
Ha könnyhullatások nem láttatott volna, holtnak mondhattad volna.

Vallyon s ki írhatná és ki mondhatná meg az ő nagy bánatjokat?
Ki gondolhatná meg az ő tűrhetetlen nagy szomorúságokat?
Hanemha hozzájok hasonlóknak mondom az régi asszonyokat.

Az Protesilaus mikor görögökkel ment vala Trója alá,
Felesége látván, szép Laodamia ottan földre borula,
Vér, hirtelen való bánat miatt, az ő orcájában nem vala.

Mikoron megérté, hadban először is hogy ura meghalt volna,
Igen megbúsula és megkeseredék, Parist átkozza vala,
Nem sok idő múlván keserűségében halála történt vala.

Phoeniciabéli Dido Aeneastól mikoron elhagyaték,
Az ő nagy szerelme felgerjedt lelkében soha meg nem nyughaték,
Az önnön kezével, Aeneas tőrivel szíve általvereték.

Ifjú Euryalus hogy szemei elől őnéki eltávozék,
Földre leborula, az szép Lucretiát leányok felemelék,
Ő ágyasházában, hogy lelket vehetne, azoktól béviteték.

Nagy sok idő múlván felserkenvén ismét eszében magát vévé,
Minden ékességét leveté, szívéből örömét kirekeszté,
Mind haláláiglan csak polgári módra való ködmönt viselé.

Senki nevetését, se tréfabeszédét azután nem hallotta,
Semmi énekléssel, sem penig örömmel magát nem vigasztalta,
Míglen az szüntelen való bánat miatt esék nagy nyavalyába.

De miérthogy szíve tőle és elméje immáron távol vala,
Vigasztalást néki szomszédi, baráti már nem ádhatnak vala,
Az ő keseredett anyja keze között lelkét el-kibocsátá.

Az Euryalus is hogy szeretőjének elméne szeme elől,
Senki nem hallotta őnéki mentében beszédét semmi felől,
De csak gondolkodék szép Lucretiához való térése felől.

Hogy onnan eljöve, ifjú az császárhoz méne Perusiában,
És onnan császárral az Ferrariában, és jöve Mantuában,
Több fő városokban és Basileában, végre Magyarországban.

De míg élhete is, soha nyugodalma nem lőn Lucretiának,
Hanem minden éjjel álmában követé útát Euryalusnak,
Miképpen az ifjú mindenütt követé útát Zsigmond császárnak.

Hallván Euryalus asszonynak halálát igen megháborodék,
Felette keserves bánattal mindjárást gyászruhában öltözék,
Soká semmi dolog vigasztalására néki nem találtaték.

Nem sok idő múlván egy szép leányt császár őnéki szerzett vala
Herceg nemzetségből, ki tiszta életű, bölcs, jó erkölcsű vala,
Kivel holtáiglan ifjú Euryalus kedve szerint élt vala.

Senki hazugságnak, valaki olvassa, ez dolgot ne alítsa,
Ezek példájából azki jól megérti, nyilván megtanulhatja,
Hogy az szerelemnek méreggel megtöltött poharát meg ne igya.

Az rágalmazó szó távol légyen innét, és az gonosz irigység,
Nem azoknak írtam, kikben uralkodik az balgatag kevélység,
És azkiket ebből régen kifárasztott az rest és tunya vénség.

Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért ezeket összeszedtem,
Kik után ballagni mindenkoron szokott az kegyetlen szerelem,
Hogy ettől meg tudják magukat őrizni, csak ez igyekezetem.

Képét, ábrázatját, magaviselését, termetét is megírom,
Miről ismérik meg, hogy elkerülhessék, ifjaknak megmutatom,
Mert csak őreájok vagyon kiváltképpen ez énekben nagy gondom.

Gyermek az szerelem, mezítelen írják, nincs őnéki szakálla,
Szeme vak őnéki, hajlandó kézíja, vállán vagyon két szárnya,
Oldalán tegzében sok mérges nyilai, kezében égő fáklya.

Írják gyermekképben, mert azki bölcs, okos, az eltávoztathatja,
Csak az gyermekekhez hasonló emberek vannak birodalmában,
Kiknek semmi eszek, semmi okosságok nincs, azokat ostromlja.

Mezítelen írják, mert az szeretőkben nincsen szemérmetesség,
Vaknak azért írják, mert meg nem láthatja, micsoda az tisztesség,
Jó cselekedet közt és az tévelygés közt nincs őnála különbség.

Avagy hogy azt véli, hogy cselekedeti mindentől titkon vannak,
Eszében nem vészi, mindennek szemei hogy őreá vigyáznak,
Sem Istent, sem törvént nem néz, önnönmagát adja az bujaságnak.

Vannak sok nyilai, mert sok embereknek általlövi szíveket,
Szárnyai azt jegyzik, hogy csak ide-s-tova visel ő mindeneket,
Igen állhatatlan, gyakorta elveszti az régi ösvényeket.

Jobb kezében fáklya, mert birodalmában azkiknek hódolása,
Sebes égő lánggal azoknak szíveket szüntelen sanyargatja,
Testeket rútítja, végre lelkeket is az pokolban taszítja.

Sem éjjel, sem nappal soha nem nyugoszik, mindenkor ólálkodik,
Mindeneket kísért, nagy sokakat meggyőz, azokon uralkodik,
Azkiknek szívekben késedelmet vethet és meggyökerezhetik.

Első indulatját ha eszedben vészed, könnyen azt megolthatod,
De erőt ha vészen, miként az álló fát, nehéz kiszakasztanod,
Kit vessző korában kivonhattál volna, végre ki sem áshatod.

Gyűlöli az munkát, felette szereti ő az hivalkodókat,
Hogyha eszed vagyon, egyik fegyvered az: hadd el az tunyaságot,
Mindenkoron munkát találj őellene, kiben foglald magadat.

Vége már ez légyen az én írásomnak az szerelem dolgáról,
Azki többet akar róla tudakozni, értse több írásokból,
Utolsó tanácsom, hogy azkitől lehet, megója magát attól.

Mikoron írnának másfélezer után hetvenhét esztendőben,
Aeneas Sylvius írásából szerzék ez éneket versekben,
Bodrog vize mellett, Patak városában, az úr Gombos kertében.