A Szentírás mondja, hogy szoros út vagyon az örök boldogságra (RPHA 0043)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Az Szentírás mondja, hogy szoros út vagyon az örök bódogságra,
És szomorúságok által szokott menni ember az vigasságra,
Erről egy szép példát mondok én is néktek, hallgassatok jól reá.

Antiochus király uralkodik vala nagy Antiochiába,
Kinek szép leánya, annál több sem vala eladó emberkorba,
Sok szép vitéz úrfiak, hercegek az királyt érte szolgálják vala.

De az istentelen király, kinek adja, még azon gondolkodik,
Éktelen kévánság szép leánya felől szívébe gyökerezik,
Gyötrődik magába, lángal szerelmébe, elméjében búskodik.

Végre meggyőzeték, mert egy rejtekházba leányával vétkezék,
Kinek sírására, nagy jajgatására egy vén asszony bélépék,
„Mit jajgatsz, asszonyom – néki mondja vala –, bántásod kitől esék?”

„Óh, én édes dajkám, mit ne sírjak – úgymond – atyám miképpen veszte,
Azt alítom vala, hogy gyarló voltomnak ő volna erőssége,
De szüzességemnek drága virágában kegyetlenül megtöre.”

„Nincs mit tenned – úgymond az vén asszony néki –, atyád hatalmassága,
Kinek nagy ereje sok szomszéd földeket minap meghódoltata,
Ily erős atyának egy gyenge leánzó ellene mit állhatna.

Elég nagy latorság tőle, kiért lészen Istentől büntetése,
De méltó bánatját, nagy keserűségét felséged megenyhítse,
Az meglött gonosznak nincs jobb orvossága, mint az elfelejtése.”

De a gonosz atya örvendez magába, mintha jól volna dolga,
Semmi szomorúság nincs gondolatjában, vagyon nagy víg lakása,
Csak azon forgatja elméjét, mint tovább ez dolgot benn tarthassa.

Ezokáért urak napról napra többen az leánt kérik vala,
Mert annak szépségét, tökéletességét messze elhallják vala,
De mit véle atyja ott benn cselekednék, az künn nagy titok vala.

Látá, nem nyughatnék az sok kérők miatt, róla mesét formála,
Leánt annak adná – azt hirdeti vala – aki azt megoldhatná,
Sok vitéz úrfiat az kérésre ezzel ő felindított vala.

Aki az mesére nem felelhet vala, fejét véteti vala,
Az leánykéréstől ezzel a kérőket ő csak rettenti vala,
Mert ez vala néki minden gondolatja, mint magának tarthassa.

Egy Apollonius nevő fő királyfi érkezék Tyriából,
Ki nagy bátor szűvel bémenvén az mesét kérdi vala királytól,
Mondá néki király: „Ha meg nem találod, nem félsz-é az haláltól?”

„Mondd meg csak az mesét, gondom lészen – úgymond – nékem az értelmére,
Keveset tekintek város kapujánál felfiggesztett fejekre.”
„Ím, megmondom – úgymond király –, hallgass reá az én nehéz mesémre:

A gonoszság visel, bűnben gyönyörködvén, anyai hússal lakom,
Keresem bátyámat, az én anyám férjét és sohult nem találom.
Meghallád az mesét, azért én is tőled az értelmét megvárom.”

Felelé az ifjú: „Nem hazudál benne, hogy az gonoszság visel,
Mert tekints magadra, és azt megmutatja, azmiket cselekedel,
Az anyai hús is az tennen leányod, kit fertelmesül eszel.”

Az király ezt hallván, megijede rajta, mondá nagy haragjában:
„Távol vagy, goromba, rossz, vakmerő ifjú az mese-megoldásban,
De az én szemeim kedveznek tenéked, eredj gyorsan házadba!

Harminc napot hagyok, hogy te gondolkodjál az mesének értelmén,
Hogyha megtalálod, az leánt elvihetd, ismét hozzám megtérvén,
De ha meg nem leled, fejedet vétetem, szinte házadra küldvén.”

Háború elmével az ifjú mindjárást hajóira erede,
Siet hazájában, de Antiochus is titkon után ereszte,
„Parancsolom néked – úgymond –, Taliarche, az ifjat elveszessed.

Mert az én mesémnek értelmét meglelte, kit szüvem szerént bánok,
És ha érette jő, nem lészen mit tennem, leány nélkül maradok,
Tenéked peniglen, ha jó hírrel jössz meg, sok pénzt, jószágot adok.”

Siet Taliarchus sok kinccsel, hajóval, fegyverrel az tengeren,
De Apollonius már otthon könyveit olvasá nagy erősen,
Ha megtalálta-é az király meséjét, vagy penig róla medgyen?

„Megtaláltam – úgymond – de nem tudom, medgyek, el kell miatta vesznem,
Mert ugyan jól érzem, hogy utánam ereszt, kivel megölettessen,
Hatalmasb nálamnál, nincsen mit mívelnem, búdosóvá kell lennem.”

Nagy erős gályákat az tengerre mindjárt vonata, készíttete,
Temérdeki kincset és százezer köbel búzát reá tétete,
Amellé sok ruhát, mindenféle marhát, szerszámot sokat szerze.

Kevesedmagával három órakorban éjjel az vízre méne,
Ékes beszédekkel búcsúzik házától, ha soha meg nem jőne,
Nagy szokogásokkal, siralmas jajszókkal így útára erede.

Másnapra virradva mind az egész város vala nagy bódulásba,
Mert hová lött légyen jámbor fejedelmek, senki nem tudja vala,
Minden vigasságot, minden múlatságot, megtiltottanak vala.

Zsákban öltöztenek, hamvazzák fejeket, királyokat gyászolják,
Mert hogy őmagának légyen elmenése, soha meg sem gondolták,
De hogy ellenségre erejét készítse, magokban alították.

Ím, Taliarchus is nagy vízierővel nemsokára eljuta,
A várasba méne, látja, minden helyek hát bé vadnak zárolva,
Nagy szomorúságán városbéli népnek csudálkozik magába.

Okát egy embertől csak titkon kérdezi, mi légyen ez dolognak.
„Vala – úgymond – egy jó jámbor fejedelme, királya az várasnak,
Ez éjjel az elment, nem tudjuk, mely felé, és azon siránkoznak.”

Taliarchus hallá, lőn nagy vigasságban, tére mindjárást vissza,
Királynak megmondá, hogy Apollonius búdosni esett volna,
Nem tudják, mely felé, számtalan búzával, kinccsel elfutott volna.

Antiochus hallá, kinyitott pecsétes levelét elküldözé,
Hogy Apolloniust valaki megölné, nagy bő jutalmát venné,
Ha ki megfogná is, sok ezer aranyon rabul király megvenné.

Mindenfelé sokan baráti közül is ifjat keresni kezdék,
Mert az jutalomnak örül vala szűvek, úrfi megutáltaték,
Kevés ember marad tökéletességben, azkit ér az ajándék.

Hegyen, völgyen, vízen, földen mind egyaránt vadásszák az úrfiat,
De sohult nem lelék, végre Antiochus készíttete gályákat,
Hogy űzze, kergesse az derék tengeren, talán kézbe akadhat.

Ímé, azonközbe Apollonius is Tharsis várasba juta,
Kit az tengerparton sétálni egy ember, Elinatus megláta;
Ója magát, kéri, mert Antiochusnak volna nagy haragjába.

„Sőt ajándékot is nagyot ígírt – úgymond –, aki téged megölhet,
És most is mindenütt még jó barátid is széllel keresnek téged,
Az nagy ígíretek mind ellenségiddé tötték azokat néked.”

Ez szókkal elméne onnat Elinatus, az királyfi bánkódik.
Sétál az vízparton, tekint el-alá s fel, gyakorta fohászkodik,
Látja, hogy egy ember siet arcul reá, csakhamar elérkezik.

Stranguilio neve, köszöne az úrnak, állapatját kérdezi,
Mert termetéről is, és tekintetiről fő embernek ítíli,
Megbeszéllé néki, mi okon kelletett, és honnat elbúdosni.

„Sőt, édes barátom, az ti várastokban akarok – úgymond – laknom,
Nem nézhetek arra, hogy Tyrusba nékem volna nagy királyságom,
Ti társatok lészek, talám közöttetek békességbe lakhatom.”

Mondá Stranguilio: „Uram, tefelséged énnékem megbocsássa,
De kisebb ez váras, hogynem felségedet kedve szerént tarthassa,
Más az, hogy a szükség, rettenetes éhség naponként szorongatja.”

Felelé az úrfi: „Hálát az Istennek hát ti bátran adjatok,
Antiochus előtt hogy futásom történt énnékem tihozzátok,
Mert búzám sok vagyon, nem drágán is adom, csak ti béfogadjatok.”

Stranguilio mondá: „Nemcsak készen lészünk tégedet béfogadni,
De ha megsegítesz, fejenként melletted készek lészünk meghalni.”
Ketten bémenének, ott Apollonius ekképpen kezde szólni:

„Tharsisban lakozó népek, meghalljátok, kik most igen éheztek,
Én Apollonius, Tyrusnak királya titöket megsegíllek,
Mert nyilván elhittem, hogy jótételemről ti is megemlékeztek.

Adok búzát néktek százezer köbellel, csak nyolc-nyolc pénzen köblét.”
Megköszönék néki, ajánlák magokat, mindjárt megadák a pénzt,
De Apollonius azt is megadatá ismét vissza nékiek.

Az váras örülvén ilyen jó vendégnek, egy oszlopot öttete,
Kit emlékezetre az váras piacán néki felemeltete,
Nevét az királynak és jótéteményét reája felmetszeté.

Mikoron az király ott nemigen sokat bátron múlatott volna,
Stranguilio inté, tovább, ha lehetne, ott immár ne múlatna,
Mert Antiochusnak ennyi üdő alatt immár hírével volna.

Elindula azért Tyrrenum tengeren Pentapolis várasba,
Mind az egész Tharsis nagy háláádással késíré az gályába,
Búcsúzik mindentől nagy könyvzésekkel, vadnak nagy szokogásba.

Három napot, éjet hogy a szél szolgálván immár mentenek volna,
Szertelen nagy szélvész nagy hertelenséggel a vízen támadt vala,
Az eső az eget, az napot az villám szemek elől elfoga.

Kezdé az gályákat a szél hajtogatni, nagy habokkal csapdosni,
Végre elrontani, az egyik darabján kezde királyfi úszni,
Szolgái elvesztek, csak őmagát pusztán egy hab az partra veté.

Az tenger mindjárást, hogy Apolloniust kiveté, csendeszedék,
Merő víz ruhája, nem tud hová lenni, magába reménkedik,
Hertelen előtte egy nagy erős pizsgás halász csak megállapék.

Siránkozva kéré az Apollonius, hogy könyörüljen rajta,
Mert nincsen marhája, kincse és szolgái az vízben vesztek volna,
„Látod, én magam is, mint szaladtam – úgymond – csak egy ingbe, gatyába.

Ha vélem jól nem téssz, még csak ennem valót sem tudom, honnan végyek,
Maga királyfiú volnék Tyriában azért én is, elhiggyed,
De, ím, a szerencse, látod, mint megcsúfolt, nem tudom, hová légyek.”

Könyörüle rajta az halász, házához vivé és enni ada,
Két köntöse vala, egyiket meghagyá, másikat néki adá,
Város közel vala, oda igazítá, tanácsával oktatá.

„Menj bé az várasba – néki mondja vala – találsz ott enned valót,
Altistrates király lakik itt ez helybe, keress te is szolgálatot,
Ne felejts el engem, ha jól lészen dolgod, egyebet nem kévánok”

Megköszöné néki tanácsát az úrfi, az várasba béjuta,
Gondolkodik azon, magát kihez adja, ki könyörülne rajta,
Látá tehát, ám egy mezítelen gyermek az utcába futosna.

Olajjal az fejét mind bekepüllötte és erősen kiáltja:
„Halljátok meg – úgymond –, szolgák s jövevények, mert király kiáltatja,
Aki azt kévánja, hogy megmosódhassék, menjen az laptaházba.

Király is ott lészen egész udvarával, mindenre gondja lészen,
Az jövevényeknek az feredő után elég ételek lészen.”
Hallá ezt az úrfi, hozzávetkeződék, méne az laptaszínben.

Itt oly szokás vala, hogy aki hasznoson feredni akar vala,
Magát legelőszer az laptajátékon az megizzasztja vala,
És annak utána szépen verítékét lemosogatja vala.

Elérkezék király, trancelokon által az laptát csapni kezdé,
Apollonius is magát előveté, királynak visszaveté,
Magaviselését látván gyorsaságát király igen kedvelé.

Király kádba üle, de Apollonius ruháját reávevé,
Az házból kiméne, király egy inasnak hagyá, megtérítené,
Az feredő után mert volna őnéki véle kevés beszéde.

Nem sok üdő múlva király visszaméne, az Tyrust is elvivék,
Parancsola király, hogy levetkeztetnék, más ruhában öltöznék,
Egy aranyas bársony öltöző ruhával megajándékoztaték.

Az étket elfogák, király csak magának egy zseccelben ül vala,
Szemét felemelvén Apolloniusnak, mosdanék, mondja vala,
Az mi szavok volna, azt hadnák másszorra, ottan ebéd utánra.

Egynéhány urakkal az hopmester távol királytól leülteté,
Ott mindenek esznek, csak Apollonius fejét lefiggesztette,
Király gazdagságát, arany, ezüst mívét szemléli nagy könyvezve.

Mondanák, netalám király gazdagságát ez az ember irigyli,
Monda király: „Inkább hiszem, hogy nagy kára fogott eszébe jutni,
Mert csak termete is néki megmutatja, hogy nem kicsin rendbéli.”

„Mondom azért ifjú néked – monda király – vélünk vígan lakozzál,
Megadhat még néked Isten mindeneket, aki fejed felett áll,
Énhozzám is penig minden szükségedben bátor bízvást folyomjál.”

Ezenbe béjuta az király leánya, neve Lucina vala,
Tizennégy esztendős, az atyja vendégit renddel csókolja vala,
Atyjához megtérvén az Apolloniust kérdi, kicsoda volna.

Mondá király néki: „Egyebet, leányom, én felőle nem tudok,
Hanem, azmint látám, halász ruhájáról, szélvésztől hányattatott,
Kérdezd meg te jobban, tudom, mielőttünk ő semmit meg nem tagad.”

Termetéhez képest a leány az ifjat kezdé azért kérdezni,
Ki előbeszélvén minden búdosását, kezdé igen könyvezni,
Az leány szép szókkal, édes beszédekkel bánatját enyhíteni.

„Miénk vagy immáron, ifjú Apolloni, semmit te ne bánkódjál,
Csak az, hogy atyámtól – leány mondja vala – megajándékoztassál,
Nám az mosásban is, több szolgái felett néki kedvest szolgáltál.”

Megköszöné néki szépen az királyfi minden jó akaratját,
Parancsolá király, hogy szép Lucinának hoznák bé az virginát,
Kinek verésével szépen vigasztalná az atyja lakodalmát.

Mindnyájan dicsírék az király leányát, hogy bölcs a muzsikába,
Csak Apollonius, a több vendégek közt, semmit reá nem szóla,
Kérdi okát király, avagy tudatlannak netalán alítaná.

Felelé az úrfi: „Igazán megmondom, felséged megbocsássa,
Mert az leányasszony csak tanolni kezdte, de még meg sem tanolta,
Adassa kezembe nékem az virginát, és felséged meglátja.”

Nagy gyönyörűséges, ékes, szép nótákat az ifjú verni kezde,
Melyet csudál vala mind király, mind penig az egész asztalnépe,
Az leány nem tudja, medgyen örömébe, nem győz bételni véle.

Szemét az úrfitól el nem vészi vala, gyors kezeit csodálja,
És tekintetihez, ékes termetéhez mind az nótákat szabná,
Atyját azon kéri, ellene ne légyen, mert megajándékozná.

Tízezer aranyat és húszezer tallért elsőbe néki áda,
Sok drága ruhával és egy pohárszékkel az ajándékot toldá,
Húsz szolgát is ada, tíz szolgáló leányt, és az vendég eloszla.

Apollonius is királytól búcsút vőn, el akara mennie,
De az leány kéri az atyját, marassza, csak ma el ne eressze,
Mert benn az várba is nyugalmos szállása néki rendelve lenne.

Azon éjjel penig dús szerelme miatt az leány nem alhatik,
Csak Apollonius forga elméjébe, étszaka mind kínlódék,
Reggel atyját kéri, hogy, mint tanítóval, úrfival megszegődnék.

Kevés üdő múlva, nem nagy fáradsággal, az leány megtanola,
De szerelme miatt Apolloniusnak egészsége megbomla,
Csak fetreng ágyába, nem tud hová lenni, nehezül napról napra.

Doktorok jövének, az pulzsust megláták, hát nincsen semmi dolga,
Csak szerelem miatt –mondják az atyjának – az leány hogy bús volna,
Kiben ellentartó király is ne lenne, mert dolga félő volna.

Három jeles férfi, király nemből valók, leánt kéretik vala,
De mind ez ideig semmi jó válaszok királytól nem lött vala,
Csak mostanság ismét ugyanezen dolgot szorgalmaztatják vala.

Király megizené, hogy ő semmi választ mostan is nem adhatna,
Mert tanúság miatt az leány halálra elbetegedett volna,
Kétség, ha lehetne ez világra többé néki megfordulása.

Mindazáltal – úgymond – hogy ne ítíljétek kevélységnek felőlem,
Az ti neveteket és gazdagságtokat adjátok írva nékem,
Leányomnak küldöm, az válasz mi lészen, én néktek megjelentem.

Apolloniustól az írást a király leányának béküldé,
Leány elolvasá és az királyfinak akaratját megérté,
Mondá mesterének: „Ha más lenne férjem tekűvüled, bánnád-é?”

„Nem bánnám, asszonyom – úgymond az királyfi –, mert én méltó nem vagyok,
De akárki végyen téged feleségül, nagyot avval használok,
Mert az is utánad nagy jó uram lészen, én is kedves szolgátok.”

Felelé az leány: „Bizony, ha szeretnél, nem hiszem, hogy nem bánnád,
De te az cédulát, azmint nékem hoztad, ismét atyámnak adjad,
Azmíg megolvassa, azt te mind megvárjad, és az választ meghozzad.”

Megolvasá király az leány írását, melyben írva ez vala:
„Az tengeri habtól hányattatott légyen életemnek hű társa.”
„Melyik közületek, királyfiak – úgymond király –, azki ez volna?

„Én vagyok az – úgymond (mondá az nagyobbik) –, mert csak kevéssé múlék,
Hogy az habok miatt minden hajóimmal a tengerbe nem veszék,
Sőt négye hajómnak most is odavagyon, csak kettővel szaladék.”

Az másik felelé: „Mit hazudsz, ha soha többszer tengert sem láttál,
Sőt még házadból is könnyű megszámlálni, amennyiszer kimásztál,
Jobb volna hallgatnod, hogynem király előtt ily hazugságot szólál!”

Az levelet király az mesternek adá, talán jobban értené,
Megérté az ifjú, hogy az leány inkább az többinél szeretné,
De semmit nem szóla, csak elpirosodék, az király is veszteglé.

Király hogy megérté, leánya szerelme hová volna, kedvelé,
Az királyfiakat reménség-válasszal meg házokhoz ereszté,
Titkon csak egyedül és az mesterével leányához béméne.

Kérdi, ha szereti mesterét leánya, mert ő igen akarja,
Szerelmeket értvén, menyegzőt nékiek király friset csinála,
Arannyal, ezüsttel, minden gazdagsággal leányát házasítá.

Asszony hogy viselne, jelensége vala: Atyjoknál laknak vala,
Minden múlatságot Apollonius is, mint király, úgy űz vala,
Mindennap vadászni, avagy madarászni együtt kijárnak vala.

Egyszer a királyfi csak másodmagával az parton sétál vala,
Juta egy fris hajó, kit Apollonius elein ismér vala,
Kérdé, ha Tyrosból jőne? „Onnat jövünk” – az hajós mondja vala.

„Hallottad-é – úgymond – egy Apollonius nevő fejedelmeket?”
„Jól hallottam – mondá –, és ha megtalálnám, mondanék nagy örömet,
Mert mind leányostol Antiochus király mennykő miatt elveszett.

A korona penig Apolloniusnak és az ország tartatik,
Kit most mindenfelé országról országra mindenütt kerestetik,
Bódog az az ember, aki reátalál, mert nagy úrrá tétetik.”

„Amikor hazajössz, keress meg csak engem – az úrfi mondja vala –,
Mert engemet hínak Apolloniusnak, ki laktam Tyriába,
Megajándékozlak akkor oztán jobban, mikor lészek hazámba.”

Béméne, megmondá szép feleségének, hogy néki el kell menni,
De miért hogy nehézkes, ilyen messze útra nem méri véle vinni,
Asszony hogy ezt hallá, kezde igen sírni, ekképpen sápolódni:

„Ha másutt volnál is, meg kellene jönned, látván azt, mint most vagyok,
De én is elmégyek, vagy élek, vagy halok, tőled el nem maradok,
Megesküdtem véled, emésszenek együtt mindketten meg az habok.

Ha most engem itt hágysz, soha énutánam többé ide nem jöhetsz,
Mert az ország megtart, és ily messze földre semmiképpen nem ereszt,
Nem mindenkor lészen a tenger is csendesz, hogy te ide evezhess.

Nem nézhetek arra, hogy nehézkes vagyok, mert én téged szeretlek,
Hogyha meghalok is, ezen én halálom lészen – úgy tetszik – könnyebb,
Azért semmiképpen én el nem maradok, hanem véled elmégyek.”

„Kérdjük meg atyádat – az úrfi azt mondja –, lássuk, mi akaratja!”
Megkérdék az királyt, leánya beszédét megérté, helyén hágyja,
Noha több nálánál magzatja nem vala, sem fia, sem leánya.

Készülének gyorsan harminckét gályával, sok arannyal, ezüsttel,
Drága sok ruhákkal, mindenféle jókkal, számtalan sok éléssel,
Egy napot várának, ki szép tiszta lenne, mindjárt indulnának el.

Nemsokára az is, nap fényességében az égre feljött vala,
Király kikéséré leányát és vejit szépen az tengerpartra,
Sírva apolgatja mindkettőt egyaránt, így tőlek elvált vala.

Egynéhány nap múlva, ímé, az tengeren nagy hab, szélvész támada,
Kin az terhes asszony igen elrémüle, teljességgel elhala,
Ott áll Ligozides, régi, hű dajkája, de szavát nem hallhatja.

Ezképpen egy leányt ez világra hoza, de őmaga elhala,
Nem tudják, medgyenek, óránként az hab is mert nevekedik vala,
Sírnak és jajgatnak minden rendbéliek, vadnak Isten markában.

Sőt Apollonius ruháját magáról mind leszaggatta vala,
Nagy keserűséggel a testre borulván úgy reménkedik vala,
Nem tudja, hun kérjen, kitől segítséget, mert az habhoz is kapna.

„Szerelmes Lucinám – úrfi mondja vala –, mit mondjak már atyádnak?
Hogy csak eledelül hoztalak volt ide az tengeri halaknak,
Mert vagy mind elvészünk, vagy halva tégedet itt el nem hordozhatlak.”

De az kormányos is erősen kiáltja, hogy a testet kivetnék,
Mert az rettenetes nagy tengeri szélvész mindinkább nevekednék,
Egy holt, haszontalan testért nem kellene magokat veszteniek.

Nem lőn mit mívelni Apolloniusnak, koporsót csináltata,
Kit fönyű viasszal temérdeken belöl mind béöttetett vala,
Egy réztáblácskára mind az egész dolgot szépen megírta vala.

Királyi ruhákban az testet felszerzék, a koporsóban tevék,
Az táblát fejéhez, az lábához penig ezer aranyat tőnek,
Nagy sírva, szokogva az koporsót fogák, és az tengerbe veték.

Az leánkát szépen anyja szerelmejért az dajkával tartatja,
Hogy Altistratesnek szép Lucina helyén Tharsiát bemutassa,
Mert igen fél vala, Lucinaért esnék az király haragjába.

Az hab az koporsót harmadnap kiveté Ephesus várasánál,
Mikor Cerimones doktor künn sétálna az ő tanítványival,
Fogák az koporsót, és házához vivék a doktornak nagy móddal.

Felnyitá az doktor, látá tehát, benne egy királyleány fekszik,
Szépen felöltözve, piros arcolatja, vélik, hogy csak aloszik,
Minden szépség benne, meg nem veszett színe, a doktor csudálkozik.

Egy táblácskát láta feje alatt lenni, azt szép lassan kivoná,
És az rajta való írást elolvasá, azmint elolvashatá,
Kit Apollonius keserves igékkel ekképpen béírt vala:

„Nagy keserűséget hagyott ez test nékem, és az ő szüléinek,
Ki nagy fájdalommal szülvén egy leányát, vége lőn életének,
Ha ki reátalálsz, légy oltalmazója, kérlek, tisztességének.

Az ötszáz aranyért temesd bé az földbe, költs reá az ötszázát,
Csendesz víg elmével úgy várhassad reád Isten irgalmasságát.
Úgy légyen néked is, ki bérakja szépen az földbe tagaidat.”

El akará mindjárt az doktor temetni a testet tisztességgel,
De egy tanítványa, ki őrizi vala, megisméré, hogy még él,
Felgyógyítá mindjárt, mestere láttára, nagy bölcs mesterségekkel.

Megkérdezék tőle, ki nemzette volna, dolga mint történt volna,
Kit hogy megértének, bekésérék szépen Diana templomába,
Még üdő jártában Apolloniusra ismét reátalálna.

Ő penig immáron nagy szomorúságban Tharsisba jutott vala,
És Stranguiliónak, régi gazdájának házába szállott vala,
Minden szerencséit, minden búdosásit néki megmondta vala.

„Azért édes gazdám – az úr mondja vala –, nékem el kell sietnem,
Mert engemet várnak immár régtől fogva, nem tudják, hová löttem,
Tharsiát itt hágyom mind dajkástol néked, vélem el nem vihetem.

Philomaciával, az te leányoddal, kérlek, tartsad s neveljed,
Elég kincset hágyok, elég marhát néki, kivel felékesítsed,
Egyenes erkölcsre szorgalmatossággal, kérlek, hogy egyengessed.

Én penig mindaddég, míg férjnek nem ádom, meg nem borotválkozom,
Úgy segíljen Isten és jó úton engem mindenütt úgy hordozzon,
Ti is hívek légyetek, kit az én lelkem is néktek meghálálhasson.”

Ez szók után ismét hajóira mindjárt Apollonius szálla,
Kiket sok éléssel, sok tüzes szerszámmal ő megrakatott vala,
Sok vitéz hadnagyok, jeles kezű népek, őtet követik vala.

Mind Antiochiát, mind penig Tyriát mindjárást elfoglalá,
Mind az két várasnak királyának magát ott megkoronáztatá,
Az tartományit is mind hozzája hajtá, pártosit levágatá.

Tharsiát ezközbe Philomaciával az gazda taníttatja,
Mert öt esztendeje már születésének régen békerült vala,
Kilenc esztendőre igen bölcs lött vala az filozsófiába.

Egykor Ligozides, az leány dajkája tehát meg akar halni,
Ki légyen az atyja, anyja és hazája, az Tharsiát kérdezi.
„Hazámnak ez várast, Stranguiliót – úgymond – tudom atyámnak lenni.

Dionisiades penig az én anyám, néném Philomacia,
Én ennél egyebet az te kérdésedre nem tudom mondania.”
Nagyot fohászkodék a dajka magában, kezde igen sírnia.

„Vaj, nem úgy, goromba – Tharsiának mondá –, mert csak gazdáid ezek,
Mert Apollonius az atyádnak neve, ki Tyrusba evezett,
Anyádnak Lucina, nagy király leánya, atyád is király nemzet.

Ellened a gazdák az én holtam után ezokaért ha vétnek,
Menj fel a piacra, mert ott az atyádnak egy oszlopot emeltek,
Fogd meg azt és mondd ezt: „A leánya vagyok, kinek ezt emeltétek.”

Az váras mindjárást, mit atyád véle tött, róla megemlékezik,
Semmi nyavalyádat, nyomorúságodat, higgyed, el nem szenvedik,
De Stranguilio is Apolloniusért néked sokkal tartozik.

Ez szók közben lelkét dajka kibocsátá, leány siratja vala,
Testét harmadnapig az föld színén tartá, míg koporsót rakata,
Azután pompával eltemette vala, esztendeig gyászolá.

Esztendő eltelvén gazdag ruháiba ismét öltözik vala,
Nagy frisen mindennap, mint királyi leány, az skólába jár vala,
A koporsóhoz is, minden napon egyszer, sírni elmégyen vala.

Iszonyú jajszóval atyját-anyját leány ott mindennap kiáltja,
Sem enni, sem innya nem kell néki sokszor keserves bánatjába,
Mert eszébe vötte, hogy Stranguilio is néki hamis gazdája.

Dionisiades sőt mikoron egyszer az skólába késérné,
És Tharsia mellett Philomaciát is, az ő leányát vinné,
Hogy amazt dicsírnék, ezt penig aláznák, nagy nehéz néven vévé.

Gondolá magában, immár elmúlt annak tizennégy esztendeje,
Hogy Apollonius itthagyván Tharsiát, Tyriában eveze,
Nem jő többé ide, az dajka is megholt, kitől tudnék félnie.

Megöletem inkább, sok drága gazdagság marad énreám róla,
Kivel leányomat szépen felépítem, ki büntetne meg róla?
De mi módon légyen? No, eszembe juta! Nám, volt nagy könnyű módja.

Ímé, egy faluból juta bé hozzája egy öreg szőlőkapás,
Avval megszerződék, igen nagy nehezen lőn köztök az tokmálás,
Jámbor ember lévén, nem kell vala néki az ártatlan vér ontás.

De nem lőn mit tenni, ráígíré magát, csakhogy értse a módját:
Megmutatá néki Dionisiades a dajka koporsóját,
Holott szép Tharsia sírva híja vala akkor is atyját, anyját.

Más napot várának, és az parasztember magát ott benn megvoná,
Béjöve Tharsia, szokott idejében, haját az ember kapá,
És az földhöz sújtá, hogy azon oltárnál őtet felmészárlaná.

Könyöreg Tharsia: „Uram, mit vétettem valaha teellened?
Azt sem tudom, ki vagy, soha nem ismértem semmi nemzetségedet,
Könyörülj meg rajtam, uram, ne veszess el ily bűntelen engemet.”

Theophilus mondá – mert az vala neve –: „Úgy vagyon, te nem véttél,
De az atyád nagyot, hogy téged itt hagyott sok kinccsel, öltözettel,
Mert azért öllek meg, avagy ha itt hagyott, hogy nincs valaki véled.”

Felelé az leány: „Uram, ha bűntelen énnékem meg kell halnom,
Csak azt engedjed meg, hogy az isteneknek én sírva meggyónhassam.”
Megengedé néki, leány térdre esék, imádkozik csak lassan.

De ímé, hertelen az tenger partjáról három tolvaj meglátá,
Odafutamának, eszébe sem vövé az ember, sivalkodva,
Megfogák a leányt, az tengerre vivék, az ember elszalada.

Dionisiades kérdé Theophilust, eljárt-é ez dologban,
„Én eljártam – úgymond –, de az váras előtt, kérlek, öltözzünk gyászba,
Sírjunk, és ha kérdik, mondjuk azt, hogy megholt a szép leány, Tharsia.”

Stranguilio hallá, csak elálmélkodék ez dolgon ő magába,
Mert híre sem vala az feleségének ily álnok tanácsába.
„Mit míveltél – úgymond –, hitvány asszonyállat, az király leányának?

Tudod-é, ez várast minémű éhségből atyja kiszabadítá,
Maga szükségével semmit nem gondola, mindent minékünk áda,
Te tudod, Úristen, semmi részem nincsen Tharsia halálába.”

Vivék az tolvajok szép leánt, Tharsiát Manchilena várasba,
Az több rabok között letévék őtet is, és bocsáták áruban,
Egy kerítőmester erősen kerengi, hogy megvégye bordélyba.

De Athanagoras, az várasnak ura, ékes termetét látván,
Szemérmetességét, lefiggesztett fejét, szép orcáját csudálván,
Meg akará venni, száz aranyon kéri, nem veheti drágábban.

Az kerítő gyorsan kétszázat ígére, csak övéjé tehesse,
Athanagoras is ennek bosszújára háromszázra felméne,
Egymásra mindaddég felverék az árát, hogy ezerre ráméne.

„No, nem veszekedem az bordélymesterrel – Athanagoras mondja –,
Meg engedem venni, és oztán mikoron béviszi az bordélba,
Legelső lészek, aki hozzá mégyek, megrontom virágába.”

Az bordélymesterrel el kelleték menni szép leány Tharsiának,
Ki egy undok képet bordélban tart vala nevezvén Priapusnak,
Azt imádják vala térdekre leesvén az szegény rab leányok.

Bordélymester mondja: „Imádjad ez képet, essél térdre előtte!”
„Hogy lehet az – úgymond –, ha soha nem láttam ilyen éktelenséget.”
„Meg kell lenni – úgymond az mester –, mert drágán vöttelek meg én téged.”

Mondá az leánzó: „Mégis, uram, kérlek, ne veszess el engemet,
Ne fertéztessem meg az képimádással az én szüzességemet,
Kiért mindörökké jót mondok utánad, és dicsírlek tégedet.”

Felelé az mester: „Tudod-é, hogy nálam nem fog semmi könyörgés,
Mint az hóhérnál is nem használ embernek, tudod, semmi fizetés,
Azért ne könyörögj, se ne siránkozzál, mert haszna igen kevés.”

Mindazáltal hagyá, hogy az vicemester szépen felöltöztetné,
Felibe megírná, hogy fél gírát adna, aki előbe érné,
Azután az község csak egy-egy pénzért is szabadon ferteztetné.

Bévivék egy házban nagy trombitaszóval, dobszóval a Tharsiát,
Ott Athanagoras de egy patyolattal béfedte az orcáját,
Beméne elsőbe, hogy megfertéztesse a szép leány Tharsiát.

Tharsia mindjárást lábaihoz esvén: „Kérlek, uram, tégedet,
Ne kisebbítsed meg – úgymond – ily méltatlan az én szüzességemet,
Királyleány vagyok, noha az szerencse ebbe hozta igyemet.”

Ezt Athanagoras hallván, elpirula, orcáját elfordítá,
Megkérdezé jobban, és mind megbeszélé állapatját Tharsia,
Húsz aranyat adván, az ő virágába a szép leánt meghagyá.

„Többet ádtam – úgymond –, hogynem azmint reád az bordélymester vetett,
Amit nékem mondál, mondd azoknak is csak, akik hozzád béjönnek,
És tisztán megmaradsz ezen szüzességben, néked reáfelelek.”

Így Athanagoras az ajtón kiméne, más érkezék helyébe,
Az dolgot annak is, miként az elsőnek, renddel mind elbeszélé,
Hetvenkét aranyat az leánnak áda, és előle kiméne.

Ezt Athanagoras mosolyogja vala, de semmit nem szól vala,
Visszamennek vala, bő pénzt adván néki, de ki nagy könnyhullatva,
Kin az itt künn állók, egymásra tekintvén, elálmélkodnak vala.

Másnap az mesternek leány az pénzt vivé, ihon – úgymond – az adó,
Felelé az mester: „Azt igen akarom, hogy vagy ily adakozó,
Ezután is hagyom, hogy az pénzgyűtésben ne légy hátrább maradó!”

De hamar meghallá, hogy még szüzessége helyén az Tharsiának,
Meghagyá társának, hogy félfelé vinné, érné végét már annak,
Elvivé az leánt, kérdi, ha úgy volna, azmint mondják társának.

Felelé az leány: „Még Isten akarja, én mindaddég szűz lészek.”
Mond az vicemester: „Mondd meg tehát, az pénzt tegnap honnat szerezted?”
„Sírásomért adták, értvén nyavalyámat – úgymond – megkeserültek.

De kérlek téged is, könyörülj meg rajtam, ne ronts meg virágomban.”
Felelé: „Nem tudom, medgyek, mert szertelen fösvény ez az én uram,
Ha mi héa lészen a felvetett saccnak, fogja kérni énrajtam.”

Monda a leánzó: „Azt én reám vészem, hogy a summa meglészen,
Vígy ki a piacra, ott énnékem majdan indul jó keresetem,
Mert jó deák vagyok, ezennel mindenről disputálok ékesen.”

Kivivék az leánt azért az piacra, kezde disputálnia,
Hun tanolta légyen az nagy bölcsen szólást, az község úgy csudálja,
Futnak mindenfelől csudájára néki, summát is ádnak vala.

Ez idő jártában immár a tizennégy esztendő eltölt vala,
Hogy Apollonius dolgát honn végezvén Tharsisba jutott vala,
Régi gazdájához, a Stranguilióhoz király ismét bészálla.

Elijede mindjárt Stranguilio rajta, mondá feleségének:
„Ám Apollonius itt vagyon, kit mondál te régen elveszettnek,
Mit feleljünk néki, ha Tharsiát kérdi, jaj mi szegény fejünknek.”

Gyászban öltözének nagy hirtelenséggel, jelentik bánatjokat,
Béjuta király is, és kérdezi tőlek, hová tötték Tharsiát,
„Sok ideje – mondnak –, hogy őtet gyászoljuk, keseregjük halálát.

Mert soha nem tudjuk, micsoda nyavalya szálla hertelen reá,
Egy hétig fekheték csak betegágyába, nagy hertelen elhala,
Sőt emlékezetre az váras is néki szép követ faragtata.

Azt ott künn megláthatd, az tengernek partján, holott eltemettettük,
Minden ékességét, ami reá felfért, reáraktuk, takartuk,
Azmi hátra vagyon, azt tefelségednek mind épen megtartottuk.”

Sír Apollonius, az házból kiméne, mondá hív szolgáinak:
„Rakjátok hajókat, mert semmi ideje nincs itt múlatásomnak,
Addég én meglátom szomorú hajlékát szerelmes Tharsiámnak.”

Nézvén az koporsót elfakada sírva, tére az hajók felé,
„Szerelmes társaim – szolgáinak mondja –, vessetek az tengerbe,
Mit kínlódom tovább (mert nyilván nem élek) ennyi keserűségbe.”

Elódák az hajót, alol az vízben áll, de feljül is őtözik,
Mert urokhoz képest még a révészek is szép Tharsiát kesergik,
Erős zokogással, sűrő könyvezéssel az hajót nedvesítik.

Akarnának visszamenni Tyriába, de nagy szélvész nem hagyá,
Mert Manchilenába az habtól verete, holott vala Tharsia,
Az kormányosmester nagy örömre nékik mindjárt jelt adott vala.

Az hajó fenekén Apollonius sír, kérdi: mi dolog volna?
Az egész várasnak nagy öröme napja – mondják –, hogy ez nap volna,
Senkinek bánkódni, de vígan lakozni mindennek szükség volna.

Nagyot fohászkodék magában az király, mondá: „Bátor úgy légyen.”
Az konyhamesternek meghagyá, mindennek ő is bőven főzessen,
De semmi örömet aznap őmagának senki meg ne jelentsen.

Sőt csak feléje is senkit ne bocsásson, az oroznak meghagyá,
Mert mindjárást néki mind az két lábának szárait megrontatná,
Őnéki nem volna semmi vigassága, mert oda szép Tharsia!

Vadnak víg lakásban az várasbéliek nagy ételben, italban,
Végre kijövének mind az tengerpartra az bortól zajosodván,
Ki-ki hajót nézel, hol elindíthassa az lakozást újobban.

Ím, Athanagoras látván az királynak szép, aranyas hajóját,
De nem tudván, kié, hogy ő arra mégyen, ujjával úgy mutogat,
Felhívák az urat az király szolgái, elindíták az lakást.

Kérdi, kié légyen a szép, cifrás hajó, hun laknának őmagok?
Mert senkit közülök ő nem ismérhetne, kicsoda volna urok?
Megmondák nékie, hogy Apollonius volna az ő királyok.

„Őmaga is – mondnak – ez hajóban vagyon, de csak sír és bánkódik,
Mert szép felesége, leánya megholtak, azmiolta búdosik,
Sőt az bánat miatt őmagát is féltjük, hogy halála történik.”

Víg Athanagoras megkérdé királynak nevét és hozzáméne,
Kéri, ne bánkódnék, hanem magának is egy kicsidet kedvezne,
Ennék-innék véle, talám ennyi bánat után jutna öröme.

Meg sem hallá szavát, sőt még hozzája is nehezen bocsáttatá,
Athanagoras is egy leányért külde, kivel vigasztaltatná,
Ez vala Tharsia, Apolloniusnak egyetlenegy leánya.

Az bordélymesternek száz aranyat külde, csak hogy hozzá eressze,
Mert ő látta vala, mely hatható volna az Tharsia beszéde,
De meg sem gondolta, hogy atyjával leánt ígyen szembekerítse.

Leány elérkezék, kéri, az hajóban királyhoz alámenne,
Ékes beszédivel nagy szomorúságát fordítaná örömre,
Leány aláméne, de Apollonius egy szálat sem térüle.

Apolloniusnak a nyakán Tharsia csiggede és úgy kéri:
„Múljanak el, király, hogyha lehetséges, felségednek bánati,
Ha bízvást szólhatok, az én bölcsességem felséged megisméri.”

Haragjában király leánhoz leggyente, mert másnak véli vala,
Mint bordélyba laktat, ő Tharsiát szinte csak úgy becsüli vala,
Mert nem tudja vala, hogy szinte az volna az ő édes leánya.

Leány sírva mondja: „Csudálom én, király, az te kemény szűvedet,
Az én szüleim is királynemből valók, véled én beszélhetnék,
Altistrates király leánya volt anyám, Lucinának nevezték.”

Hogy Apollonius hallá, rajta kapa: „Hát te volnál Tharsia?”
„Úgy neveznek” – úgymond. Felugrék az ágyból, leányát apolgatja,
Számtalan szolgáit nagy víg örömében mind öszvekiáltozá.

Athanagoras is a nagy vigasságra gyorsan aláfutamék,
Csudálja, mi dolog, reménsége kővül mert ez vigasság esék,
Athanagorasnak mind az egész dolgot rend szerént megbeszélék.

De Athanagoras mindjárt térdre esék, és azon kéri királt,
Hogy ne adná másnak, hanem inkább néki szép leányát, Tharsiát,
Mert ő oltalmazta, hogy el nem vesztette szüzessége virágát.

Király megígéré, de az bordélymestert ha ő is kézben adná,
Rettenetes kínra ám mindjárt az latrot király kezében adá,
Az várast peniglen százezer arannyal király ajándékozá.

Athanagorasnak az leánt ugyanott az várasban megadá,
De mind az vejivel Tharsis váras által Tyriába indula,
Inteték álmába, fordítaná útát Ephesus várasára.

„Diana asszonynak ott vagyon, jól tudod, király, gazdag temploma,
Illik, hogy felséged ennyi búdosását néki előszámlálja,
Minden szerencséjét, minden állapatját ott nékie ajánlja!”

Eltéríté útát azért Ephesusra, véle veji s leánya,
Az templomba méne, nagy fennszóval elő búdosását számlálja,
Ott áll szép Lucina, az szókat hallgatja, gondolkodik magába.

Tovább nem állhatá: „Hát te volnál – úgymond –, óh, király, az én uram,
Mert Lucina nevem, Altistrates király penig az édesatyám,
Hálá az Istennek, reménségem kővül hogy látlak, édes uram.”

Tetszék egy álomból való serkenésnek az Apolloniusnak,
Elfogya magában nagy szerelme miatt, csügg nyakán Lucinának,
Sírnak, nemkülönben, ha egymástól ismét elválni akarnának.

Ephesusból azért király elindula nagy Antiochiába,
Ott újobban magát és szép feleségét ismét koronáztatá,
Végre mindenestöl nagy örömmel rakva bészálla Tyriába.

Ott sem sokat lakék, Athanagorasnak adá mert az országot,
Őmaga Tharsisba jövén, megkeresé gazdáját, Stranguiliót,
Mind feleségestöl rettenetes kínnal megöleté az latrot.

Onnat eleredvén, jöve az ipához Pentapolis várasba,
Kit azt tudja vala, idejéhez képest, hogy régen megholt volna,
De, lám, még él vala és nagy örömébe, csakhogy meg nem holt vala.

Nem vala magzatja több szép Lucinánál, kire ország maradna,
Apolloniusnak hagyá ezokáért azt is testámentomba,
Ugyanott létébe Apolloniusnak Altistrates meghala.

Király a halászt is ám megkeresteté, ki enni adott vala,
És ki tanácsából az várasba menvén királyhoz jutott vala,
Megajándékozá minden nemzetivel, nagy úrrá tötte vala.

Nyolcvan esztendeig élt Apollonius azután Lucinával,
Sok fia, leánya maradtak utána teljes birodalommal,
Hogyha ez dologban semmi nem volt, kérlek, megérd egy „Nem tudom”-mal!

Azki ez éneket rendelé versekben, igen bízik Istenben,
Mint Apollonius király az tengeren, búdosván elméjében,
Az ezerötszáznak és az nyolcvannyolcnak kétséges eleiben.