Illyefalvi István, Bölcsek írásából egy csuda dologról, nektek szólok, Jephtáról (RPHA 0189)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "PRIMA PARS"]

Bölcsek írásából egy csuda dologról, néktek szólok Jephtáról,
Tött fogadásáról, az Istenhez való képtelen szerelméről,
Végre leányának nagy szomorúképpen történt kimúlásáról.

Minden völgynek hegye, napnak éje vagyon, tavasznak nyára vagyon,
Nincs oly jó szerencse, ki sokáig álljon, hogy búra ne forduljon,
Minden jámbor tőlem ezt majd megértheti, csak nekem innom adjon.

Sokan gyönyörködtök szereleménekbe, csak mind azt dúdoljátok,
Szentírásból, avagy bölcsek leveléből semmi dalt nem tanultok,
Jobb volna, sírnátok, hogysem mint efféle örömet követnétek.

Ebből minden hasznot vehet ő magának, itt érthet barátságról,
Sült paraszt elméről, emberi szerzetről, Isten igazságáról,
Fogadás dolgáról, Úrnak szerelméről, engedelmes fiakról.

Első részben szóljunk Jephtáról, hadáról, barátja tanácsáról,
Ugyanott egy pappal vetélkedéséről, másodszor az asszonról,
Ismét leányának nagy kegyességéről, s így kezdjük el legelöl.

Jephtának hazája Zsidóságban vala, atyja Galaad vala,
Az várasnak is, azkiben felnőtt vala, ugyanaz neve vala,
Atyja bűne miatt szegény pirong vala, nem igaz gyermek vala.

Felserdült öccsei kezdék őt bolygatni, ily szóval háborgatni,
Hogy fattya gyermeknek, atyja marhájából nem illenék részt venni,
Atyjafiaitól azért elbúdosék, jobb földen kezde lakni.

Vitéz módra termett bátor szűve néki, erős férfiú vala,
Vándorlók, szegények, kóborlók, tolvajok mind hozzá gyűlnek vala,
Tíl-túl gyűlt sok ledér, mint egy fejedelmet, immár úgy tartja vala.

Sok jót tött az Isten zsidó nemzetséggel, mint két szemét, úgy ótta,
De mihelt meghíznak vala, ottan az ló őket elkapja vala,
Bálványimádásra, fertelmes életre hamar térülnek vala.

Döghalállal azért őket az Úristen, éhséggel veri vala,
Jámbor tanítókkal, próféták szovával bűnről inteti vala,
Végre tűzzel-vassal, rabsággal, ínséggel úgy sanyargatja vala.

Mikor ismét bűnből ők megtérnek vala, rajtok könyörül vala,
Minden kegyességét, mint régen, hozzájok ismét mutatja vala,
Főfő embereket, kik megszabadítsák, hozzájok bocsát vala.

Akkor is zsidókra Ammon nemzetsége nagy haddal zendült vala,
Nem vala erejek, sem hadnagy közöttek, igen rettegnek vala,
Istenhez kiáltván, követségen hamar Jephtához küldtek vala.

Sok jámbor vitéznek nincsen tisztessége, mikor ninkell az gátra,
Sípszóra, cifrára sokkal többet költünk, nincs fizetés az kardra,
Elkél az jó legény, ha megbódul ország, Jephta példát ád arra.

Követek jutának, urak könyörgését Jephtának mondták vala,
Minden tisztességet és fő hadnagyságot néki ígírnek vala,
Csakhogy ily szükségben magát hazájától megvonni ne akarna.

Kemény szóval Jephta szüvét megmutatá, nékik ígyen szólt vala:
„Esse fecske testek, azelőtt engemet elkergettenek vala,
Mi dolog, hogy mostan szükségnek idején hozzám bíztanak volna?”

Követek mondának: „Mit tehetünk uram, de hogyha jól meglátod,
Egynéhány személyre való haragodért nem jó többit utálnod,
Mostan megtisztelnek, rokonid azelőtt ha meg csuffoltak téged.”

Jephta monda: „Meg is, külömben veletek én soha nem indulok,
Hanem ha énhozzám jó szűvel jöttetek, nekem felfogadjátok,
Ha az ellenséget Isten kézbe adja, hogy engemet uraltok.”

Követek szólának: „Közted és közöttünk az Isten bizonyságunk,
Bár mingyárást rajtunk bosszúját megállja, ha téged nem uralunk,
Csakhogy ne múlassunk, mert az üdő nem hágy, ellenség vagyon rajtunk.”

Itt jó megtanulni, hogy emberségessé mindenkinek jó lenni,
Ha semmit nem adhatsz, nem jó kemény szóval senkit keseríteni,
Nem illik mingyárást az atyja bűnjeért valakit pirongatni.

Ki tudja, az Isten kockádat fordítja, veszélyed követközik,
Nem lészen mit tenned, hozzá folyamodol, talán rád emlékezik,
Kezdesz pirongani, ha megmondja, hogy még szüvében nehézködik.

Követekkel Jephta azmely nap immáron indulni akar vala,
Az éten-étszaka felesége csoda álmokat látott vala,
Ki miatt szűvében ugyan beteg vala, úgy veszekedik vala.

„Nem tudom, mi légyen – leányának anya így kezde beszélgetni –,
Félek, romlásunkra hogy az jó szerencse kezd minékünk fordulni,
Azminémű álmot én ez éjjel láttam, ha kell álomnak hinni.

Ugyan meg nem tudom mondani az képet, mely igen megijedtem,
Mág mostan is ugyan reszketek beléje, nem tudom mire vélnem,
Még nyelvem sem járhat úgy, azmint kellene, oly igen megrémültem.

Oh, szép csillagoknak, Napnak, Holdnak ura, Jákob, Izsák Istene,
Kérlek, az én álmom ha mi veszélt jelent, téríts ellenségünkre,
Uramnak s énnékem, édes Iphisemnek ne légyen veszélyünkre.

Ez egy, ki leányom, több is nincs énnékem, ebben vagyon örömem,
Erről házam népe hogy elcsemetéznék, az vala reménségem,
Vénségem istápját, kérlek én Istenem, el ne vegyed éntőlem!”

Leány hogy hallá, „maga édesanyám – monda –, csodálom dolgod,
Jobban adja Isten, ne higgy az álomnak, felejts el bánatodot,
Ne félj semmit attól, légy jó reménségben, bocsásd vígan atyámot.”

Anyja monda néki: „Oh én édes gyermekem, akarnám, ha lehetne,
De hogy eszemben jut az álomnak képi, megpozsdul lelkem belé,
Valamit ád Isten, de semmi jót ebben nem jövendölhet ebben.

Ez éjjel álmomban egy nyáj juhot láték, hát pásztor ott nem vala,
Dühüdt éh farkasok nagy szeme szöktekben rájok rohantak vala,
Egy szegény komondor azmint lehet vala, juhokat ója vala.

Tetszék, mintha egyik, hogy szegént ne hadnám, előmben futott vala,
Kucogtatják vala farkasok fogokat, tőlem elkapták vala,
Csuda szörnyűképpen úgyan szemem előtt szaggatják, vonják vala.

Oh én nagy Istenem, nyilván ez az álom nem jót hoz leányomnak,
Hogy így ne rettegjek sokáig, az halált hozd el inkább magamnak,
Jobb meghalnom, hogynem veszedelmét lássam szerelmes magzatomnak.”

Eszesen felele Iphis az anyjának: „Miért hogy így búsongsz?
Itthon maraszthatod atyámot talán, de véle semmit nem használsz,
Sőt, te sírásoddal mind egész országra több siralmat támasztasz.

Inkább, édesanyám, kívánj jó szerencsét, jövendölj jót atyámról,
Ugyan szívem adja nékem, hogy békével majd hazajő az hadból,
Az Ammont megveri, és szerez minékünk jó hírt, nevet magáról.”

Ismét anyja szóla: „Nem engedte Isten, édes fiam, azt nékem,
Kiskoromtól fogva mind így volt én dolgom, vajon ha volt örömem,
Bátor mind így lenne, csak azmitől félek, én éltemben ne érném.

Ifjú leány valék, hogy láttam ínségét, édes hazám rabságát,
Kárvallást marhánkban, az ellenség miatt szenvedtünk nagy koplalást,
Égetést, pusztítást, vérontást földünkben, láttam nagy zúrzavarást.

Csak ízit is soha én még nem érzettem az édesnek éltemben,
Hanem, mint hogy az víz egyik mást ott éri, bánatom bú érte,
Elél-utól nékem mindenfelől szívem keserűség szeldelte.

Hadban édes bátyám az minap ím, veszett, néném elholt bűvában,
Öcsém atyámfia rabságra viteték, anyám elfonnyadt abban,
Ammon fiaira ím, szerelmes uram ismét készül az hadban.

Mind nagyobb ezeknél, azmitől most félek álom miatt magamban.”
Leány monda néki: „Maga édesanyám, ilyen félelem dolga,
Mennél inkább rettegsz, annál inkább hiszed, azmit láttál álmodban.”

„Vajha Isten adná – asszony mondja vala –, hogy én jó hírt hallhatnék,
Hogy egész hadnépe urammal megjőne, ellenség levágatnék,
Itthon azonközben valami oly dolog házam táján ne esnék.”

„Ne félj édesanyám – Iphis monda néki –, tudom én, hogy megjönnek,
Azmely Isten őket erre indította, hogy az hadban menjenek,
Ugyanazon Isten erőt ád őnékik, hogy ismét megjöjjenek.”

Azonközben Jephta követekkel együtt béjuta Galaadban,
Széllyel elküldete, sok népet gyűjtete Manassesben, Massában,
Vagyon igazsága, vagyon Isten véle, vagyon nagy bátorságban.

Ammon fiaihoz követeket külde, meg nem alkhattak vala,
Készülnek kétfelől, népet igazítják, rendben állatják vala,
Elöl kaszás szekér, szárnyul lovagsereg Ammon hadában vala.

Sok hadiszerszámtól ellenség tündöklik, mint tűz, úgyan ég vala,
Semmi kíszületi Jephtának oly módon, de bátorsága vala,
Az kegyes Istenhez tábor hallatjára ily könyörgést tött vala:

„Hatalmas Úristen, ki egyedül való igazlátó Isten vagy,
Az téged félőkhez kegyes jóakaró, gondviselő atya vagy,
De az gonoszokhoz haragos kegyetlen, rettenetes bíró vagy.

Sok büntetést, Uram, szenvedtünk, ez kedig volt is érdemünk arra,
Mert tőled, Úristen, élet kútfejétől mind eltávoztunk vala,
Tőkét, követ, bálvánt nagy bosszúságodra imádni kezdtünk vala.

Szemérem mondani, hogy az okos állat magát bolondul tartja,
Eleven voltára hogy az megholt képnek áldozik, azt imádja,
Két keze munkáját, ki rosszabb nálánál, magánál jobbnak tartja.

Sok ideje azért hogy immár minket versz, elhagyánk, de elhagyál,
Nagy sok rabságokkal, sokféle nemzettel igen megnyomorgatál,
Sok nyavalyánk után immár hozzád tértünk, könyörgünk, hogy mellénk állj.

Tudjuk, hogy te igen könyörülő úr vagy, nem örökké haragszol,
Csak mi hozzád térjünk, te is mihozzánk térsz, ha mikor bosszonkodol,
Esmét haragodról, csak többel ne bántsunk, Uram, elfelejtkezel.

Valljuk bűneinket, könyörgünk, megbocsáss, az felett azt fogadom,
Csak hogy add kezemben az Ammon fiait, bizony én azt megállom,
Valamit előszer otthon megláthatok, azt neked megáldozom.

Tudom, hogy semmi ez az te jóvoltodért, de mi, Uram, kik vagyunk?
Értjük, hogy tenéked méltóságod szerént semmit mi nem adhatunk,
De mégis szűvünket, azmint tőlünk lehet, ezfélével mutatjuk.”

Magagondolatlan Jephta szólott vala, végre megbánta vala,
Mert ugyanis azki nyelvét készen tartja, szemét jól fel nem nyitja,
Nagyot kell hazudni, ha szavát felhagyja; bűn lészen, ha megállja.

Gyermekek is otthon, fiak és leányok sereggel járnak vala,
Atyjokért, bátyjokért siralmas éneket Istennek mondnak vala,
Nem tudnak Erdélyben ilyent az gyermekek, az notája ez vala:

„Én édes Istenem – közszóval úgy mondják –, de mikor adsz oly napot,
Ellenség markából szerelmes hazánkat de mikor szabadítod?
Szomszédságunk miatt, ím, mint nyomorodtunk, te magad is jól látod.

Pharaho királytól kiket te megmentél, tengeren általhozál,
Az nagy pusztaságon kenyérrel, itallal gyermekestől táplálál,
Isaak maradékit pogán nemzetségre, mire Uram, hogy bízál?

Nagy az nyomorúság, de ezzel még súlyosb, hogy pogánnak szolgálunk,
Azért téged, Uram, mennek és tengernek, földnek urának tartánk,
Sok kárvallásunkkal, sok vérhullásunkkal elégedjél meg, kérünk.

Ha mit mi vétkeztünk, ellened vétettünk, te büntess, Uram, minket,
Vagy tűzzel vagy vízzel, valamint akarod, odahajtjuk fejünket,
Azt tudják pogánok, hogy bálványok dolga, ha meg nem vered őket.

Igen örülnek most Ammon szép leányi, nagy reménségben vadnak,
De bizonnyal hisszük, rövid nap mindezek siralomra fordulnak,
Oltárért, templomért, szentek haláláért nemsokára mást adnak.

Vajha még éltünkben valamely üdőre egyszer azt megláthatnók,
Hazánk szabadságát, ellenség romlását még egyszer megérhetnők,
Akkor az Istennek az dicsíreteket örömesben mondanók.”

Azonközbe két had öszveroppant vala, nagy sivalkodás vala,
Dob, trombitaszóktól, lónyirítésektől az ég hangoslik vala,
Fegyvercsattogástól hegyek és az völgyek erősen zengnek vala.

Egyenlő szerencse két félnek szolgála, mind estig tartott vala,
Ammont nép soksága, Jephtát igazsága igen biztatja vala,
Egyik az másiknak hogy nem enged vala, sokáig harc lött vala.

Mint patak az földen, az vér elfoly vala, rettenetes por vala,
Holt tetemek között sok sebes eleven jajgatást tészen vala,
Egy véletlen dolog, csoda azonközbe ott ilyen történt vala:

Egymást hogy biztatják hadnagyok, kiáltás, nagy csattogás lött vala,
Sűrő setétségből hirtelen nagy világ fejek fölött lött vala,
Ammon hogy ezt látá, megijedett vala, elfutamodott vala.

Zsidók bizakodnak, Istent velek látják, ellenség után vadnak,
Hírmondót közülök alig bocsátának, húsz fő várast dúlának,
Apró gyermekeket, leánt, asszonnépet mind fegyverre hányának.

Gazdag nyereséggel visszatértek vala, Istent dicsírik vala,
Hírmondót azonba Jephta küldött vala, váras megörült vala,
Szüzek és szép ifjak utcákon Istennek hálákat adnak vala.

Kiváltképpen Iphis, hadnagy szép leánya már ugyan repes vala,
Anyja is azt véli, hogy immár álmának ideje elmúlt volna,
Szerelmes urának szerencséjét hallja, oly igen örül vala.

Lám rövid, Úristen, embernek élete, abban is öröm nincsen,
Ezerében egyszer ha egy kedve fordul, az is menten elmegyen,
Még el sem kezdheti, addég elvégezi, utána bánat megyen.

Vagyon bódogságnak így tulajdonsága, hamar elhiszi magát,
Kiváltképpen ha mi szépet szólasz néki, igen berzeszti tollát,
Mint az páva madár, farkán csodálkozik, nem tekinti rút lábát.

Azonközbe Jephta várast érte vala, minden dicsíri vala,
Azelőtt is mintha magát valaminek igen alítja vala,
Mintha jó szerencse csak őtőle volna, majd azt ítíli vala.

Nem gondolá meg azt, hogy az Isten őtet evvel próbálta vala,
Azmely áldozatot néki ígírt vala, mintha feledte vala,
Honnan jött, hova ment, ki volt, mire jutott, eszébe nem jut vala.

Annál inkább szüvét begyesztette vala, hogy zengést hallott vala,
Kapukon, utcákon hogy egy szóval őtet minden dicsíri vala,
Feltébb való öröm, majd megérted, néki mi dologra fordula.

Atyja jöttét Iphis hogy hallotta vala, igen sietett vala,
Szerelmes atyjának öröm szép ruhába eleibe ment vala,
Édes beszédekkel kit igen vár vala, őtet üdvözli vala.

Mihelt Iphis atyja meglátotta vala, mindjárt eszébe juta,
Micsoda fogadást nagy hüttel Istennek az hadban ő tött vala,
Ottan leányának miként lenne dolga, elaránzotta vala.

Felesége álmát magyarázta vala, ottan tova fordula,
Nem vövé jó neven leány köszönetit, fejét földre lehajtá,
Valami öröme a szüvébe vala, egyszersmind kifordula.

Úgy megkeseredék Iphis, hogy Atyjának ily pokol kedvét látá,
Azt víli, hogy atyja valami dologért őt meggyűlölte volna,
Oly nagy petyeregve, szegény, könyves szemmel alig szólhatott vala.

„Hogy már kegyelmednek kedvét tészek evvel, azért sietek vala,
Hogy megöleljelek, orcádat csókoljam, örömest jövék vala,
Maga édesatyám, hogy rám nem tekintesz, mondd meg, oka mi volna.”

„Odavagyunk, fiam” – többet nem szólhata, szemét az könny bétele,
Leány hogy ezt látá, sokkal nagyobb dolgot valamit erről véle.
„Ha mi dolog vagyon – monda –, édesatyám, essék ellenségünkre!”

„Bár úgy lenne inkább – atyja monda néki –, de fejünken telik be,
Oh, veszett atyának veszettebb leánya, mire jövél előmbe?”
Iphis monda néki: „Ím, úgy megijesztél, hogy alig vagyok belé.

Mi dolog legyen ez, én el nem érhetem, hiszem nincs betegséged,
Hiszem had népében nincsen oly kárvallás, nám, Ammont is megverted,
Miért hát el belől hogy így fohászkodol, hogy nincs semmi jókedved?”

„Nem illik most tudnod, édes fiam – monda –, ezután megtudhatod.”
Iphis ráfele: „Az Istenért, uram, talám vétettem ellened?”
Monda atyja: „Semmit nem vétettél, fiam, én vétettem ellened.”

Iphis erre szóla: „Bizony, édesatyám, ellenem nem vétettél,
Ha véttél volna is, nem illik, hogy azon ennyire kesergenél,
Illik jó fiakhoz, szülejek bántását hogy szenvedjék békével.”

„Ugyan úgy kell lenni – atyja monda neki –, elég jó móddal szólál,
De mennél okosban szólál, annál nagyobb sebet szűvemre nyitál,
Tudom is, jó fiam, hogy mindenkor hozzám engedelemmel voltál.”

„Hát, ha nincsen oka – Iphis monda neki – édesatyám, hadd járjon,
Nám, örömet, hasznot mindennek te hoztál, minden nagy vígan vagyon,
Ilyen nagy vigasság nem illik hogy ismét miattad felforduljon.”

Monda atyja: „Csak azt bánom, hogy most látlak, de soká nem láthatlak,
Csak most itt ne volnál! Tudom, hogy ezután több ideig látnálak,
Sem énmagam nékem, sem barátom ninkel, úgy bánom, hogy most látlak.

Semmi az had dolga, s nem is megyek oda, bár fiam, ne félts attól,
De az minémű kárt az hadban vallhatnánk, nagyobb kár vagyon itthon,
Az hadban jól járék, ím, felséges Isten, mely igen vesztünk itthon!”

Leány erre monda: „Itthon, édesatyám, nincs kárvallás semmiben,
Anyám egészségben, én is tisztességben, marhánk jó szerencsében,
Azmint látom, tü is, az ország is vagyon veletek békeségben.

Ilyen jó állapat nem búsulást illet, sőt, inkább hogy örvendjünk!
Istennek imádjunk, nagy hálákat adjunk, fösvényen ne áldozzunk,
Isten tiszteletit, még nagy dologért is, nem illik hátrahadnunk.

Azki jóban vagyon, s nem tudja böcsülni, az jót az nem érdemli,
Ha penig esendik, az áldozást tőle Isten el kezdi venni,
Ha meg kezében volt, addig nem örülte, hogy elkél, késő sírni.

De Istenről azki jó szerencséjében soha nem feledkeznek,
Ha mi nyavalyájok azonban történik, esmét jót remélhetnek,
Előbbi szentségért nagyobb bátorsággal Istenhez eredhetnek.”

Atyja monda néki: „Igaz, elég vagyon, miről hálát kell adnunk,
Hogy minket is néktek, tütöket ki eddig még megmarasztott nekünk,
Azért édes fiam, majd érette legyünk, felségének áldozzunk.”

„Micsoda hát, atyám – Iphis így felele –, azmi téged múlattat,
Mert hiszem, hogy illik nékem is értenem édesatyám bánatját.
Mi vagyon előtted, kitől nem végeszhetd Istennek áldozatját?”

Atyja monda neki: „Erre gondom lészen, édes Iphis, nem tied,
Nem illik tenéked férfiú dologban mindenről kérdezkedned,
Azmi leánt illet, leányi voltodra illendőbb értekezned.

Menjél inkább haza, láss otthon házunkhoz, nincs itt dolgod most néked,
Ezennel hívatlak, mert az áldozaton néked is ott kell lenned,
Jöjj el, hogy izenék; meglásd, hogy atyádnak mindenben szavát tegyed.”

„Bátor, édesatyám – leány így felele, azonban elindula –,
Csak izenj énnékem, megládd, hogy kivető nem leszen én dolgomban.”
Az úton mentében szegény ilyen szóval úgy sápolódik vala:

„Oh, felséges Isten! Mi oka, hogy atyám ily megváltozott volna?
Bizony elébb engem nem így szeret vala, csoda jó atya vala,
Senkit gyermekéhez nagyobb kedvezéssel még én nem láttam vala.

Ím, most mely haragos, mely igen kedvetlen, mely szomorú beszédű,
Nyilván én azt vélem, mely igen vad hozzám, mely igen búsult lelkű,
Hogy azt tudja talám, most is harcon vagyon, oly kemény tekintetű.

De akármi volna, csak az egy ne volna, hogy én bűnöm ne volna,
Azon szakad szűvem, hogy azt mondja nékem, hogy énmiattam volna,
Maga tudod, Isten, hogy szüleim ellen nem tudom, mit véttem volna.

Oh, leánzó dolog, oh, nyomorult dolog! Jobb, hogy mi mind meghalnánk,
Avagy Isten velünk bár azt tötte volna, ez világon se volnánk,
Mert nincs hiedelmünk semmiben minékünk, bátor ezert szólanánk.

Akárki ellenünk akármit pattantson, mind igaz az mi bűnünk,
Vagy gonosz szomszédink, vagy éretlen szolgánk: szentírás az ellenünk,
Noha gyanót gazda őmaga költ hozzánk, azt is mind el kell tűrnünk.

Inkább hiszem bizony, valami fondorlók bemondottak atyámnak,
Hogy gonosz életre magam adtam volna, vagy valamit szólottak,
Miért búsult énrám; mert én nem vehetem semmi értelmét annak.

Nékem nincs mit tennem, nincs is mivel magam vigasztaljam ezekben,
Hanem hogy jól érti lelkiismeretem, hogy nincs bűn életemben,
Szűvem is mutatja, Isten is jól látja, hogy semmi vétkem ebben.”

Leány így sír vala, Symakos ezt hallá, atyjának egy barátja,
Monda: „Bezzeg fiam, ember leány vagy te, emberül szólasz vala,
Fő ember gyermekét, jó anya leányát beszéde kimutatja.

Az gonosz emberek sokat elcsellegnek, de jobb Isten királynál,
Ő tudja, mindennek mi vagyon szűvében, nem áll ebben lóhalál,
Ő perel meg értünk és fizet meg nékünk, szükségünkben mellénk áll.

Méltán vagy méltatlan, atyák nehézségét illik fiaknak tűrni,
Ne sírj, eredj haza, majd megértem tőle, mit tekereg az béli,
Megizenem néked, ha mi nehézségét értem, hogy volt rád néki.”

Azonban Jephtához Symakos hogy juta, ilyenképpen szólt vala:
„Régi jó barátom, édes vitéz uram, tisztességet től vala.
Mi dolog légyen ez, min változik színed, mit kénlódól magadban?

Ilyen jó szerencsét, ország előmentét majd mind visszafordíthatsz,
Jámbor vitézeknek, várasi főnépnek hogy ily pokol példát adsz,
Az lelkemre mondom, hogy kicsintől fogva majd mind síróban juttatsz.

Mi félelmed vagyon? Nám, megfizetének az Ammon ebek nékünk,
Ez világ mind örül, minden téged dicsír, mindenütt jó hírt hallunk,
Ily gyönyörűségben miért nincsen részed, maga te hoztad nékünk?”

Nagy fohászkodással, lám nyomorúság volt az, uraság így monda:
„Nem ítílek semmit nagyobb bódogságot, mint parasztember dolga,
Ki fél húsban vagyon, alattomban lakik, nem sietett fő polcra.

Ha kompodi módra szegény nem járhat is, mégis csendeszen vagyon,
Zűrzavart nem szenved, házában nyugoszik, nagy békességben vagyon,
Mocskos szép gyermekit mind korosként látja, oly nagy örömben vagyon.”

„Én nem azt ítílem, sőt, bolondnak mondom – Symakos felelt vala –,
Ki csak honn az porban, álomban, restségben barom módon ült volna,
Vékony nemzetinél ha módja lött volna, feljebb nem űzett volna.

Ki tudja az olyant, volt-é soha vagy nem, napja mint holta annak,
Ha mikor élnek is, nincsen ismeretek afféle honn laktanak,
Holtok után penig csak annyi hírek sincs, mint Demjén lovának.

Mondom azt bódognak, azki nem szunnyadott, hanem kibújt az ólból,
Magát szépítötte, jó hírt, nevet szerzett, húzolkodott az sárból,
Ennek holta után hogy meghaljon neve, bár soha ne félj attól.

Valamit az Isten kegyelmességéből embernek szokott adni,
Valamit ember is világon éltére őtőle mér kévánni,
Nám, mindent tenéked adott őfelsége, még többet is kész adni.

Marhád, tisztességed, híred-neved vagyon, becsületed nagy vagyon,
Nyereséggel jártál Ammont hogy megverted, oly dicsíreted vagyon,
Ha eszedbe vennéd, ország ura volnál, minden dolgod jól vagyon.

Meglásd, hogy Istennek megismerd jóvoltát, megköszönd felségének,
Mint ha nem kellene rossz ítíleteddel ne veszesd eszét ennek,
Mert nagyobb ellene, mint háladatlanság nincsen őszentségének.”

Monda erre Jephta: „Könnyebb azt mondani, hogysem mint megpróbálni,
Azmint te beszéllesz, nem kell pompaságot szintén úgy böcsülleni,
Nem mondom, hogy nincsen valami jó benne, ha csak kívül kell nézni.

Noha frissen járunk, oly kevélyek vagyunk, mint páva úgy lépcselünk,
De belől sok gondot, kik morják szűvünket, sok kínokat szenvedünk,
Ha jobban megnézed, nem méz, hanem méreg azmi fényes életünk.

Senkinek őmagát soha jó szerencse oly vígan nem mutatta,
Azmit egyszer adott, hogy vissza nem vötte, kétannyi búval látta,
Keserűt édessé, édest keserűé mindenkor változtatta.

Bódognak mondátok külső tiszteletet, mert tekintitek bennem,
Hogy úgy süvegelnek, hogy az nép ím mostan ily igen tapsol nékem,
Maga belöl nékem, kit meg sem mondhatok, oly nyavalyás én lelkem.”

Symakos felele: „Te jó szerencsédnek ha még mi héja volna,
Csak hogy tudnád venni, és ne zúgolódnál, azt is Isten megadna,
De kérlek tégedet, hogy eggyöl nem vólnál, mondd meg, hol héja volna.

Ím, elvetett valál, számkivetett valál, egy rossz kunyhóban laktál,
Most palotád vagyon, most minden megtisztel; ím elég nagy úr volnál,
Mint azki álmában véletlen pénzt talál, csakhamar felfordulál.

Ilyen ajándékot ha nem tudsz elbírni, igen gyarló szívű vagy,
Ha nem tudsz ismerni, sem megbecsülleni, vak elméjű embere vagy,
Előbbi szurdékba, kiből elérántánk, hogy visszamenj, méltó vagy.

Csak úrrá lehessen, más ember sem kárral nem gondol, sem magával,
Sem tűzzel, sem vassal, sem vérhullásával, semmi nyomorúsággal,
Sem atyjafiával, csak elékaphasson, sem ország romlásával.

Az te uraságod vitézséged után ország hasznára vagyon,
Ingyen sem kévántad, mikor megkénáltak, jóakaratból vagyon,
Majd az eget éri, hogy Ammont megverted, oly dicsíreted vagyon.

Ím, csaknem rab valál, s látod, mire jutál, csepkéből löttél úrrá,
Pórból tekintetes, szolgából hadnaggyá, szegénségből gazdaggá,
Csakhogy szűved volna ennyi sok áldáshoz, minden néked megvolna.”

„Nehéz paraszt írral mély sebet kötözni – Jephta azt mondta vala –,
Ne fáradj bár abban, mert nincs oly bölcs doctor, ki azt meggyógyíthatná,
Szintén az kút fejét, tüdőmet, májomat méreg immár elfogta.

Talám könnyebb volna, hogy ha csak egy volna, azmiért ebben vagyok,
De bűnös is vagyok, károm is nagy vagyon, kínban is nagyba vagyok,
Ilyen három dolog egyszersmind szorított, csoda, hogy meg nem halok.”

„Soha mi lehessen – Symakos felele –, én el nem ítílhetem,
Tudod, régtől fogva jó barátod voltam, ne titkold el éntőlem,
Talám okossággal még módját találjuk, csak jelents meg énnekem.”

Jephta monda néki: „Nem jut-é eszedbe, mit én fogadtam vala,
Hogy áldoznám néki, ha Isten szerencsét nékem az hadban adna,
Vajha ily bolondul nem szóllottam volna, dolgom most jobban volna.

Ebben nincs mit tennem, ezt meg kell állanom, házamot kell vesztenem,
Kiben reménségem és jó kedvem vala, azt kell nékem felvinnem,
Egyetlen gyermekem, Iphisem vérével kell magamat mentenem.”

Ugyan megijede Symakos, hogy hallá, s monda erre Jephtának:
„Azt áldoznád-é meg? Mi szükséged tartja, mi vétke leányodnak?
Ez volt-é az oka, azmi marta béled? Nincs-é más módja annak?”

„Nincs semmi mód ebben – Jephta monda néki –, s nem is nyughatik lelkem,
Méglen házam népét átkozott kezemmel ím, mind el kell vesztenem,
Azután, ha lehet, ily rút áldozatért magamat sem felejtem.

Oh, mennybéli Isten, kitől föld és tenger, mindenek úgy rettegnek,
Ha valah szóval vagy cselekedettel szolgáltam felségednek,
Most hallgass meg egyszer, adjad, hogy ellenség érje végét éltemnek!

Adj hadat, Úristen, hozd vissza az Ammont, adj ellenséget nékem,
Nem kell győzedelem, semmit ne adj nékem, csak halált hozz énnékem,
Bár ezer fegyverrel, bátor ezer sebbel, csak öljenek meg engem!

Avagy nám, kezedben mennyütő kő vagyon, üss avval meg engemet,
Ha még a’ sem elég, ha gyilkos voltomra meg sem éri végemet,
Hiszem, vagyon pokol, megérdemli bűnöm, vesd pokolra fejemet!”

„Nagy dolog, mit szólasz – Symakos felele –, nem jó hirtelenkedni,
Ilyen nagy dologban háború elmével nehéz tanácsot fogni,
Ha ily bús nem volnál, könnyebb volna erről barátoddal végezni.

Mikor ember csendesz, nincs oly gondolatja, akkor jobb tanácskozni,
Ha szűve másutt jár, nem ér az fülébe, akármely jót mondj néki.
Csendeszíts le magad, azután jobb látnunk, mit kell ebben gondolni.”

„Tökéllett dologban nem hasznos az tanács – néki Jephta így szóla –,
Sút, ki üdő múlva barátját biztatja, csak bánatját újítja,
Az jó oktatásnak az dolog kezdetin, nem végén vagyon haszna.”

„Még el nem végezted – Symakos felele –, még hátra vagyon dolgod,
Még vagyon mód benne, hogy magad meggyógyíts, csak ne légy általkodott,
Ha Pálnak így tetszett, talám Péter bíró jobb helyre viszi dolgot.

Egyedül egy ember úgyan csak egy ember, minden dolgot nem érthet,
Hogyha más jámborral szándékát nem közli, magának nagy kárt tehet,
Mennél nagyobb dolgod, hiszem, annál inkább napra kellene venned.

Poklul tött fogodást ha megfordíthatnánk, dicsíretedre lészen,
Ha tanács is mondja, hogy ezt végrevigyed, ottan ő bűnök lészen,
Ha kárt vall is ember eszes ember után, jobb hogy bolonddá légyen.

Ha penig a szükség mindenfelől ebben utadat általállja,
Azkitől kérdettél, semmiben azután dolgodat nem szidhatja,
De ha temagadtól kezded ezt végezni, minden ember rútolja.”

Így biztatja vala Symakos barátját, noha nem használt vala,
Csak mi lehet vala szükségnek idején, örömest szolgál vala,
Azmi lehet vala, barátja veszélyén igen búskodik vala.

Immár hallgassátok jámbor papnal dolgát, írásmagyarázását,
Az jó pásztoroknak veszendő juhokért szűbeli fájdalmokat,
Némely gorombának az elszánt dologban csoda általkodását.

Symakos hogy látá, hogy semmi intése barátjánál nem fogna,
Gondola, hogy az pap talám Szentírással nagyobbat használhatna,
Nem késék, siete, az úton mentében imígy törődik vala:

„Nem tudom, melyiket keserüljöm inkább, az atya ím, elkábult,
Semmi jó tanácsnak helt adni nem akar, belé nem tudom, mi bújt,
Gyilkossággal akar Istennek szolgálni, oly igen megbolondult.

Ilyen szép leánnak ilyen szép korában veszését ki nem szánná?
Jobb volna, hogy az dög bár leverte volna, vagy rabságra ment volna,
Hogysem mint egy barmot, bűne bocsánatért atyja megölte volna.

Hallhatatlan dolog azmit cselekeszik, természet ellen vagyon,
Nincs oly vad oroszlány, kit kegyetlenséggel ebben meg ne haladjon,
Hogysem mint Jephtának valaki gyermeke, bár inkább ökre lenne.”

Így beszélget vala Symakos magában, azonba paphoz juta,
Pap ez dolgot értvén köntösét ragada, Symakosszal indula.
Hallák azonközbe, hát Jephta magában így imádkozik vala:

„Oh Nap, oh fényes Hold, oh drága csillagok, régi atyák és szentek!
Áldott orcátokat, kérlek dugjátok be, énreám ne nézzetek,
Átkozott áldozat hogy ne ferteztesse az tü szent szemeteket.

Te penig, szomjú föld, kivel leányomnak vérét majd megitatom,
Hasadj meg előttem, nyelj el addig engem, míg leánt meg nem ölem,
Csak hóhér ne legyek, adj útat csak nékem, Pokolban is ellakom.

De mit mondom Poklot? Elég ördög vagyon éltemben is énbennem,
Sír egyfelől Iphis, másfelől sír anyja, hogy ne szánjam, hogy tűrjem,
Hogy szánhassam penig, hogy hütöm megszegjem, vagyon nagy kín énbennem.”

Az pap hogy ezt hallá, szóla mindjárt néki: „Szerető uram – monda –,
Sírás annak helye, azki az seb körül az tapogatást bánja,
Azki sem előszer más ember intését, sem utól nem fogadja.

Nyomorult legyél te, avagy hogy bódog légy, csak szinte terajtad áll,
Ha kévánságod az, hogy torkát megmessed, ellened senki nem áll,
Ha szános halálát, meghagyjad életét, ez is te kezedben áll.

Sőt, Isten bocsássa, szabad csak azzal vagy, hogy őtet meg ne bántsad,
Nincsen néked módod, sem hatalmad arra, hogy szegént felkoncoljad,
Melyet az természet, az kegyes szeretet, tilt Isten is, úgy tudjad.

Mindennek előtte a szent anya belénk az természet oltotta,
Nem csak belénk penig, hanem mind vadakba, halakba, madarakba,
Hogy fiát szeresse, minden állat tartsa, táplálja és megójja.

Ezt penig az Isten önnönmaga belénk ennek okáért adta:
Hogy erőnk s jó kedvünk mibennetünk légyen magzatunk tartására,
Hogy mind tovább-tovább nemzetség térüljön, vége ne legyen soha.

Sőt még őmagát is hogy atyának híjuk, az Isten azt kévánja,
Kik fiat nevelnek, mely igen szeresse, azzal is bizonyítja,
Még az barmokban is ezt az indulatot minden szemmel láthatja.

Mi penig, emberek, kiknek emberszűvet kellene hogy viselnénk,
Hogy ily drága nevet, azkivel mondatunk, inkább megérdemlenénk,
Nem illenék hozzánk, hogy az vadoknál is rettenetesbek lennénk.

De nem elég bűn ez, hogy mérgesek vagyunk, hogy gyakorta vért ontunk,
Ha gonoszt mívelünk, hogy Isten akarta – átkozattak, azt mondjuk,
Hogy ember vérével tött áldozatokban gyönyörködik, azt tartjuk.

Oly babonás népet soha nem hallottam, sem benn az Egyptusban,
Sem Assiriában; maga az ördegnek vadnak nagy rabságában,
Magzatjok vérével hogy az bálványokat részegítötték volna.

Az mi Istenünknek ilyen áldozattal nemhogy kedvét találnánk,
Az tulkok vére is nem kedves őnála, ha jámborok nem volnánk,
Tiszta szent életet ha neki mutatnánk, avval sokat használnánk.

Sem bakok, sem ökrök, sem juh, sem görlice, sem galamboknak véri,
Hanem csak kegyesség, jó lelkiismeret, igazság kedvez néki,
Azki ezfélével magát jelentgeti, azt örömest elvészi.”

Nem nyughaték rajta, papnak azért Jephta ilyen módon felele:
„Hogy ím, azt beszéled, hogy nem kedves néki semmi állatnak vére?
Mi dolog, hogy nékünk az áldozatokról törvént adott előnkbe?”

„Nem azért – pap monda –, hogy ő vagy borjúhúst vagy bárányvért kévánna,
Hanem csak hogy minket engedelmességre azáltal tanítana,
Hogy atyánkfiához fösvények ne lennénk, ez abban kévánsága.”

Jephta ismét monda: „Fogadását minden tartozik, hogy megállja.”
„De lehető dolgot Istennek fogadjunk!” – az pap reá így szóla.
Jephta monda: „Immár késő, azt gondolnom, ez előtt jó lött volna.

Istennek törvénye, eleink szokása mindenkor azt mutatja,
Hogy ha ki fogadást az Istennek tészen, azt heába ne hagyja,
Ebben én egyebet nem mérek mívelni, mert esküvésem tartja.”

Az pap erre monda: „Szabad-é ígírni, az mi bűn megadnia?
Avagy, mondd meg nékem, hogy fiad levágjad, de melyik törvény tartja?”
Jephta monda néki: „Hogy szavunknak álljunk, Isten azt parancsolja.”

„Ha fogadtad volna, hogy az Isten könyvét belévetnéd az tűzben,
Megállanád-é?” – azt monda az pap néki. Jephta erre felele:
„Bolond ember volna, azki ilyen dolgot az Istennek ígírne.”

„Hogyha a szent könyvet – az pap ismét monda – el nem méred szaggatni,
Mi dolog, hogy azmi a szent könyvben vagyon, mérsz az ellen mívelni?
Akár elégessed s akár meg ne tartsad, mind egy ennek az bűzi.

Azt penig jól hiszem, hogy nem tagadhatod, hogy írásban nem volna,
Hogy az Isten tiltja, hogy embert ne öljünk, mert azt igen utálja,
Sőt, egymást hogy ójjuk, az törvény is hagyja, természet is azt tartja.”

Erre Jephta monda: „Nemcsak formáját kell az mi dolgunknak nézni,
Hanem szándékát is, azki cselekedik, illendő tekinteni,
Jó szándékkal ember akármit míveljen, mind kedvessé teheti.”

Az pap ismét monda: „Mint szódból ismerem, ezt akarád mondani,
Hogy bűn gyűlölségből, de Isten kedvéért szabad embert is ölni;
Mintha te nem bánnád, ha ki szerettébe véred kezdené venni.

Nincsen exceptio az Isten szavában, nem is illik őhozzá,
Hogy mit egyszer megtilt, másszor megengedje, s neked sincs módod arra,
Hogy vezetéket tarts a szent törvény mellett, csak egy magyarázatja.

Az jó szándék kedves csak őmagában is, mikor nincs erőnk többre,
De ha erőnk vagyon, illik, hogy azt minden jó dologban jelentse,
Mint az édes fának hogy lehető volna, hogy vad gyümölcse lenne.

Ha akarsz áldozni, hogy Isten megtartott, jó dolgot szándékozol,
Hogy ember húsával tort csinálj őnéki, nincsen írásunk arról;
Csak ne fesvénykedjél, vagyon jó folt barmod, írást adhatunk arról.

Hogyha felségének ily nagy jótéteért ezt semminek alítod,
Sok kígyó, sok béka, sok farkasok, sárkány vagyon emberben, tudod,
Ezféle kölykeknek szedd nyakát tebenned, nem tehetsz kedvesb dolgot.

Azfelett, előtte azmint jobban lehet, szűvedet kiterítsed,
Nagy fohászkodással, szájadnak tulkait eleibe jelentsed,
Alázatossággal, jámbor életeddel estve s reggel köszöntsed.

Ha igen nagy dolgot akarsz cselekedni, nagyobb ennél nem lehet,
Ezt hogy elvégezed, ismét előlkezdhetsz, mégis el nem végezhetd,
Hanem mind éltedben, csak hogy ügyekezzél, mind jobban-jobban lészen.

Nem kell az jó szűvet gonoszban mutatni; nem is kell azt ítílnünk,
Hogy az hitvánságot jó ügyekezettel jó dologgá tehessük,
Sőt, mennél jobb szűvel rútságot műveljük, annál bűnösbek vagyunk.”

Erre Jephta szóla: „Nám, Isten is néki megparancsolta vala,
Hogy Moria hegyén immár vén korában Isaakot megáldozna,
Atyja is Istennek, nám, engedett vala, fegyvert is fogott vala.”

„Hadta, de nem hadta – az pap néki monda –; tudjuk, hogy parancsolta,
De azki őnéki, hogy fiát levágná, azelőtt mondta vala,
Ugyanazon Isten, hogy meg ne bántaná, ismét meghadta vala.”

Jephta mégis monda: „Hogyha nem szerette, hát miért parancsolta?”
Monda az pap néki: „Nem hogy vért ihatnék, hanem csak megpróbálta,
Hogy minden azután engedelmességet Ábrahámtól tanulna.

Ebből megmutatta, hogy az vérontásban néki kedve nem volna,
Hanem csak a szűvet és az szófogadást emberektől kévánna,
Az kos halálát is az ilyen jámbortól elég gyanánt fogadna.”

„Csodálkozom rajtad, jó plebános uram – monda Jephta az papnak –,
Nám, az Isten hagyja, hogy fogadást tegyünk, s néki is álljunk annak;
Még meg is dorgálja, azki későn fizet; ki megcsalja, jaj annak!”

Az pap erre szóla: „Túllőtték, de mégis ideáll az ajával;
Azki képtelennel az Istent kínálja, nincs-é bolondság annál?
Éjjel látott álmot, hitván gondolatját bizonyítja csak azzal.

Vagy fogadtad vagy nem, de gyilkosságodban okul Istent ne vessed,
Ne mondd, hogy ő hadta kegyetlenségedet, a szent úrra ne kenjed,
Azki latrot gyűlöl, gonosz szokást utál, nem szeret ezért, higgyed!

Egy az Isten szava, az penig igazság; nincsen változás abban,
Nem bontja fel, azmit egyszer megíratott, nincsen rókalyuk abban,
Sem balra, sem jobbra, sem elé, sem hátra, hanem csak egy unumba.

Mint egy célra, nékünk csak arra kell néznünk, tanácsot abból vegyünk,
Mint egy égő györtyát, előttünk azt tartsuk, nem hágy eltévelyednünk,
Ha mikor elesünk, ugyanarra térjünk, ismét eligazodunk.

Csak megcsalod magad, csak bűnt hozsz magadra; bizony, így el nem mosod,
Ha bűnnel az Istent engesztelni kezded, bizony, inkább bosszontod,
Meglásd, Jephta uram, kegyesség színével meg ne bántsad Uradat!

Azmit ő meghagyott: azt szereti Isten, azmit szeret: meghadta,
Bár jó szűből légyen, de azmit nem hagyott, nem veheted őt arra,
Törvény szerént való áldozatot kedvel, az ellen mind utálja.

Noha az Istenhez való nagy szerelmet, szűvét mutatja vala,
De hogy tiszti kívül az papok dolgában magát ártotta vala,
Tudd-é, mint járt vala Azarias király, tudd-é, mint lakolt vala?

En a tanács, azért jól meglásd, mit mívelsz, barátid szavát fogadd,
Hogy mikor Istennel békélni akarnál, inkább ne haragítsad;
Nem azmint akarod, hanem mint akarja, magad törvényhez tartsad!”

„Nem kell több szó erre, jó plebános uram – Jephta szóla az papnak –,
Ilyenek az papok, csak magokat vetik, tudományokat hányják;
Azt tartják, hogy csak ők emberek, egyebet mind bolondnak alítnak.

Maga tekints meg csak, ők inkább bolondok, azfelett mind káromlók,
Mert a szentség dolgát, eleink szerzetit, drága jó vallásokat
Semmiféle ember elébb meg nem unja, mint mostan is az papok.

De az szegény község, minthogy nem igen bölcs, álnokságot sem tud ő,
Erősen megtartja, azmit ő megkaphat, nem agyaskodik ám ő,
Azmit ő felfogad, nem tétováz abban, erősen áll, mint egy kő.

Köztetek az bölcsebb, azki nagyobb ravasz, addig eszeskedétek,
Azki szemfényvesztő, azki palástoló, ebbe mind tü hozátok,
Azki bűnét szóval el tudja üttetni, addig magyarázzátok,

Olyan ti dolgotok. De mérem mondani, hogyha kinek az kedve,
Hogy fiát jámborrá, kegyes életűvé, istenfélővé tegye,
Oskolában őtet bölcsesség tanólni sokáig ne engedje.

Látjuk azt szemünkkel, hogy annál gonoszbak, annál istentelenbek,
Mennél deákságon több ideig laktak, tudományba neveltek,
Még másnak is avval, jámbor együgyűnek, igen sokszor kárt tésznek.”

„Bizony mondom – az pap Jephtának felele –, tudákoson beszélesz,
Ha bölcsességednek ellene nem volna, vársza, hadd szóljak én is,
Papokra, bölcsekre, ím, mint haragudtál, s ím, mely bölcs papul feddesz.

Azt tudod-é hát te, ha papokat Isten bölcseségért megveri,
Hogy az pórokot is az tudatlanságért szinte úgy meg nem veri,
Húnd be csak a szemed az igazság előtt, meglátod, ha eltűri.

Ne adjon bár soha (nem is ád, jól tudom) oly üdőt az Úristen,
Hogy királyunk nékünk parasztember legyen! Tanító mester legyen,
Hogy jóról gonoszra, igazról hamisra mindnyájunkat ne vigyen.

Sem császár azt soha, sem úr nem teheti, ha tűzzel gyútaná is,
Hogy hamisság jóvá, jó hamissá lenne, ha község tartaná is,
Egyképű, az igaz, nehéz őt megölni, ha király haragszik is.

Mennél gazabb ember, annál inkább magát valaminek alítja,
Ha mi kérdés esik homályos dologról, más szájából kikapva
Azt véli, hogy senki jobban fejtegetni azt nálánál nem tudja.

Azt sem tudja, mit ött, vagy mit régen hallott, hanem csak hitten hiszi,
Azmit penig tanolt, vagy tök az, vagy túró – mind egyaránt elkölti,
Mégis vak voltára az igazság dolgát ő akarja vezetni.

Mint azkit hideg lel, valamit megeszik, minden édesnek tetszik,
Az ilyen gorombák már szintén olyanok, az jó ízt meg nem érzik,
Az nyúlós büdös bort azért malozsánál sokkal inkább dicsírik.

Azkitől illenék, hogy tü tanolnátok, oktatni akarjátok,
Kihez hallgatnátok szükség volna néktek, elé nem bocsátjátok,
Ugyan szánszándékkal hogy hajót törjetek, kősziklát aránzatok.

Mint Isten kévánja, törvénben megleljük, eleinktől értettük,
Az igaz kegyesség, az igaz vallás az, hogy őtet úgy tiszteljük,
Azmint te költötted, emberi szerzettel, kedvét neki nem leljük.”

„Valamint s valahogy – mégis Jephta monda –, de mind kedves őnéki,
Akármit míveljünk, csak jó szűből legyen, ugyan jó neven vészi,
Mert ugyanis nem azt, azmit mi adhatunk, hanem szűvünket nézi.”

„Azmit tü igaznak, együgyűek, hítok – az pap Jephtának monda –,
Nem mind szinte olyan, azmint ti tartjátok, sőt, bolondsággal rakva,
Mert tü szemeteket bedugva tartjátok igazság lámpására.

Hogy minden üdőben vakságban legyetek, még délbe se lássátok,
Kik mikor feketét fejérré tehettek, bölcs dolognak tartjátok,
Igaz hogy az volna, mit gorombák tartnak, hitetni akarjátok.

Higgyük el hát azt is, hogy az tűzből vizet, vízből is tüzet tehet,
Fából követ, kőből viszont fát csinálhat, holtat eleveníthet,
Ha ezt nem teheti, az igazságon is erőszakot nem tehet.

Első még amaz nap, azmely földet, mennyet, mindeneket megéget,
Az szent igazságnak csak kis cikkelén is semmi erőt nem vehet,
Az Isten törvénye örökké megmarad, semmi ellen nem tehet.”

„Legyen bár tiétek minden bölcsességtek – végre monda az papnak –,
Kik azt alítjátok, hogy első táncosok tanácsadásban vadtok,
Akár, énfelőlem, még szemeteket is, ha tetszik, kitoljátok.

Inkább akarok én együgyűen élni, bár bolondnak híjanak,
Pimponya módra hogy sem beszélleni, csak jámbornak tartsanak,
Tanácsodban azért bátor nékem ne adj, nincs kelleti itt annak.”

Igen paraszt módra Jephta beszél vala, jó szót nem fogad vala,
Magát Isten előtt s mind emberek előtt pap megmentette vala,
Többet az malomban nem hegedült vala, el dolgára ment vala.

[part "SECUNDA PARS"]

Mindenek meghallják, utólszor immáron szóljunk asszony búáról,
Szerelmes anyáknak édes gyermekekért szűvek szakadásokról,
Ugyanott Iphisről, kegyes szerelméről, keserves haláláról.

Symakos hogy látá Jephta bolondságát, inkább elbúsult vala,
Igen nagy sietve anyját az leánnak szóval értette vala,
Egy általbeszéddel, miként volna dolgok, néki megmondta vala.

Elhala az asszony, mint egy agyonütött, csak elbávadott vala,
Két szeme eldölledt, száját eltartotta, mint fában, vér nem vala,
Úgyan nagy sokáig nem szólhatott vala, könyve sem ered vala.

Hogy megeszedheték, tekinté leányát, könyve alácsordula,
Minapi álma is, előbbi búja is ottan eszébe juta,
Két kezét fejére kapcsolván felszóval ily jajgatást tött vala:

„Oh szerelmes fiam, drága szép Iphisem – leánt csókolja vala –,
Lám, minden örömem heában volt nékem, immár azt szántam vala,
Miként alkossalak, mint házasítsalak, szerencséd várom vala.

Alig hiszem vala, hogy oly üdőt érjek, hogy örömed láthassam,
Hogy jámbor uraddal békés lakásodon magam gyönyörködtessem,
Édes magzatimban, szép unokáimban szűvem vigasztalhassam.

Én azt vélem vala, hogy te lész énnékem vénségemnek gyámola,
Sok nyomorúságban megepedt lelkemnek hogy lész vigasztalója,
Sok édes álmaim, kiket láttam rólad, esének mind heában.

Képtelen dolog ez, oh felséges Isten, ilyent én nem hallottam,
Sok nyomorúságot noha immár láttam, sokat meg is kóstoltam,
Az gonosz szerencse mely nagy feneképpen kegyetlenkedik rajtam.

Oly helyen kezdette, hogyha elvégezi, mindent elvégez egyben,
Ez egyetlenegy volt, más gyönyörűségem sem volt, sem lészen nékem,
Ennyire még senkit soha az nyavalya meg nem csúfolt, mint engem.

Bódog anyák azok, kiknek gyermekeket vagy gonosz ellensége,
Vagy fegyver, vagy éhség, vagy döghalál mérge szemek elől elvötte,
Noha méltán sírnak, mégis nincsen bűnök, másra vethetnek érte.

Kire nehezeljek? Én sem ellenségre, sem dögre nem vethetek,
Mi magunk fegyvere, mi magunk mirigye szerelmes gyermekünknek,
Ezer gonoszságot, ezernél is többek ez egy dologban esnek.

Uram gyilkossá lött, uram hóhérrá lött, leánya hengerré lött,
Fertelmes oltáron siralmot énnékem, idegen dolgot fogott,
Átkozott áldozat, utálatos bárány, pogán szokás vagyon ott.

Az Istenért, uram, hogyha azt elhiszed, hogy szent istenünk vagyon,
Hogy szent áldozatját, hogy szentül műveljük, ha ily törvényünk vagyon,
Az Istenért kérlek, hogy pogán szokásra te szűved ne induljon!

Ha penig azt tartod, hogy jó kedvet találsz te kegyetlenségeddel,
Hogy az mi Istenünk emberek vérével, utálatossággal él,
Kérlek, hogy engem is Iphisemmel együtt ez világból törölj el!”

Többet szegény asszony akkor nem szólhata, szűvét bánat elfojtá,
Lábán nem állhata, térdére borula, erősen szipog vala,
Ura keservesen csak lassú beszéddel reá így felelt vala:

„Elég bűn énnékem anélkül is volna, bátor ne zúgolódnál,
Azféle haraggal nem használsz most semmit, több bút hozsz inkább avval,
Azért úgyan intlek, hogy jó atyámfia, velem ne morgolódjál.

Minden nyomorúság, ki emberen esik, elég nehéznek tetszik,
De nincs soha nagyobb, mint kik ártatlanul az nyavalyát szenvedik,
Azkik érdemlették azmiben estenek, mégis jobban tűrhetik.

Világi emberen nagyobb keserűség az miénknél nem lehet,
Mert az nyomorúság, azkiben jutátok, halál nélkül nem lehet,
Ártatlanul penig azt kell szenvednetek, senki rátok nem vethet.

Mert lám, sem nyomorult én úgy nem lehetek, hogy gyilkos is ne legyek,
Sem gyilkosságomat úgy nem végezhetem, hogy bút is ne szenvedjek,
Bűnöm kárvallással, károm siralommal hogy egybe ne rakódjék.”

„Elkerülhetnéd azt bizony, ha akarnál – urának asszony monda –,
De ugyan jól látom, hogy erővel mégy rá, mert senki nem hajtana.”
Ura néki monda: „Vajha az fogadást felhadni szabad volna!”

„Átkozott fogadás, nem kedves Istennél” – asszony ismét így szóla.
Ura viszont monda: „Vaj, hogy diadalmot, hogy jó szerencsét ada,
Abból megmutatta, hogy azmit ígírtem, jó neven vötte volna.”

„Ne ígírted volna – asszony néki monda –, mert nem ígírhetted volt,
Nékem részem benne mint szinte tenéked, tudod, köz gyermekünk volt,
Néked mészárlanod szabad volt, énnékem ótalmaznom sem hagyod.

Sőt, ha meglátnák is, törvény is kilelné, hogy sokkal méltóbb volna,
Hogy édesanyának, azki ótalmazná, lelke gyermeke jutna,
Hogysem kemény szűvű kegyetlen atyának, ki szegént felkoncolná.

Én ily szokást láttam, mi kevéset éltem (de bár ne éltem volna),
Felserdült leánról anyja híre nélkül még jót sem végez atyja,
Ha férnek adják is, köz tanáccsal élnek, egyik el nem adhatja.

Micsoda társaság azmi házasságunk, ha nincs igazság köztünk,
Mint egy kegyetlen úr, nem mint jó házastárs hatalmaskodol rajtunk,
Szabadságot sem hadsz, nyomorúságunkban életünkről hogy szóljunk.

Azt hiszem, hogy ebben mely vitéz ember vagy, mutatni azt akarod,
Hogy még meg sem rettensz, mikor magzatodnak testét karddal mocskondod,
Hogy mind elállhatod, bátron elnézheted, mikor vérét kiontod.

Oh kegyetlen ember, csak szemét is érte, lám, meg sem hunyorítja,
Még kérkedik véle, hogy minden dicsérje, mástól is azt kévánja,
Hogy gyilkosságáért jó embernek tartsák, csak mind ez akaratja.

Ha tenéked nem kell, ha sárkánnyá löttél, nékem édes gyermekem,
Az tennen véredet ha te megutáltad, nékem mégis szerelmem,
Ha te megdühödtél, akár csak énnékem engedd meg, hadd szeressem.

Tudod, bűn embernek utálni magzatját, nagyobb bűn meg nem óni,
De mindennél nagyobb, azkihez bízhatnék, atyja miatt elveszni,
Kész volna meghalni az oktalan vad is, hogysem mint azt mívelni.

Ha osztoznunk kell volt ez dologban velem, nem igazán osztoztál,
Mint kedvednek kellett, köz jót vesztegetted, nékem semmit nem hadtál,
Búba, siralomba, nagy nyomorúságban ím, elégbe juttattál.

Oh kőszáltól szakadt, oh fa természetű vadok tején tartatott,
Vassal, kovácskövel, hogy ilyen fene vagy, az te szűved rakodott,
Talám egy csep vér is, ki embertől volna, tebeléd nem adatott.

Ki látta, hogy csak egy könyve cseppent volna, maga minden ember sír,
Enmagam, leányom, jó atyámfiai, senki magával nem bír,
Édes gyermekének vérére szomjúhult gyilkos mégis mennyit tűr.

Hogy nem látsz, oh veszett leányom, eredj el szűvem hamar hozzája,
Essél térdeidre, könyöregj előtte, ha valamit megszánna,
Szóval, sírásoddal fene vas elméje hozzád ha meglágyulna.”

Így sír vala asszony. Várast azonközbe az hír jobban eltelé,
Azkit játék szónak azelőtt tart vala, minden ember elhivé,
Sípszót, hegedülést, víg lakodalmokat minden ember letevé.

Csak elálmélkodnak, csak fővel csóválnak, vagyon oly nagy szánkodás,
Egyik szomszédságból másikba futtozás, oly igen nagy suttogás,
Az egész várason széllel minden háznál csoda nagy szomorkodás.

Ifjak, asszonnépek, gyermekek, leányok mindnyájan sírnak vala,
Sokan meg nem értik, de hogy többit látják, ottan fakadnak vala,
Mintha minden helyen halottas ház volna, oly nagy kesergés vala.

Mint egy nagy csudára, mert ugyanis bizony elég nagy csuda vala,
Utcákról, piacról, minden zugolyatból oly nagy rohanás vala,
Ki elől, ki utól, mind szegény, mind bódog udvarházhoz fut vala.

Még ki földekről is kik hallották vala, mind begyűltenek vala,
Szántalan sűrő nép, mint egy úr torára betakarodik vala,
Mennél többen penig jötten jőnek vala, annál szomorúbb vala.

Mintha mindeniknek fejét szedték volna, néha hallgatnak vala,
Néha nagy hirtelen felcsattannak vala, esmét megszűnnek vala,
Hadnagy leányának miként lenne dolga, csak alig várják vala.

Kiváltképpen azkik azelőtt Iphissel esmeretesen éltek,
Mint egy falka raj méh, sírva nagy zengéssel foltonként feljövének,
Urak szép leányi minden gyászruhában Iphishez bemenének.

Ki-ki hogy jut vala, kezét csapja vala, elsivalkodik vala,
Oly szerelmes szókkal egymást megölelvén egybeborulnak vala,
Az egész háztája ugyan csattog vala, oly nagy jajgatás vala.

Szemeket megtörlék, nagy sereggel Iphis atyja előtt áll vala,
Mint egy isten előtt, édesatyja előtt mind térdre estek vala,
Szinte mint egy oltárt, két kezét megkapta, ígyen könyöreg vala:

„Drága kincs aranyam, szülém, édesatyám, keserülj meg engemet,
Az te két kezedért, nagy győzedelmedért ne onts kérlek, véremet,
Ha mi szolgálattal kegyelmednek voltam, ne veszesd életemet!

Mikor kiskoromban nyakadon csüggöttem, sok édest adtam néked,
Ha mi örömed volt akkoron énrólom, ha mi gyönyörűséged,
Most jusson eszedbe, kérlek, hogy felejts el ily kegyetlenséged.

Avagy csak jelents meg, mit vétettem ellened, mégis könnyebb szenvedném,
Maga mi az oka, mondd meg, édesatyám, miért fordulsz el tőlem,
Mit véttem ellened, hogy még szemeddel is nem akarsz nézni engem?”

Atyja néki monda: „Ártatlan vagy, fiam, nincs semmi bűnöd ebben,
Hirtelenségemmel, bolond ígírettel hozálak ez veszélybe,
Téged és anyádat, azfelett magamat mind egy veszedelembe.

Vajha vagy eszesben akkor szóltam volna, vagy harcon vesztem volna!
Sok jámbor vitéz közt csak tisztességemre bár lekoncoltak volna,
Ily nyomorúságnak mégis halálommal eleit vöttem volna.

Életem nem kedves énnékem ezután, bár Isten meg ne nyújtsa,
Eddig is hogy éltem sok keserűséggel, semmi nem volt több haszna,
Ha többet élnék is, tudom, csak nyavalya ezután is találna.

Az Isten, hiszem, lát, kinek ily kegyetlen áldozatot ígírtem,
Úgy ádjon énnékem többről több nyavalyát ezután is érhetnem,
Ha lehető volna, bizony életemet, fiam, érted letenném.

Soha bár szűvemről keserves halálod örökké el ne menjen,
Pénzemet, marhámot, fejemet, véremet ha érted kimílleném,
Mert mivel vagyok én jobb ám nálatoknál, hogy kévánnyam életem?”

Asszony néki monda: „Látom, hogy semmiben nem akarsz böcsülleni;
Sem házastársodat, sem tagod véredet semmiben tekinteni,
Akár csak ez egyben, legutolszor immár ne kezdj ellenem szólni.

Ha engem igaznak, jó házastársodnak valamikor ítíltél,
Ha te is énnékem igaz férjem voltál, ha engem nem gyűlöltél,
Kérlek, mészárszékre leányommal együtt hogy engem is felvinnél!

Szerelmed énhozzám téged arra inthet, hogy én búban ne éljek,
Ha penig gyűlöltél, hiszem, jobb néked is, hogy előtted ne legyek,
Akármiért legyen, csak ölj meg engemet, hogy én tovább ne éljek.”

Ura erre szóla: „Elég bűnöm vagyon ez egyben is énnékem,
Nem illik, hogy halált halállal bővítsek – még ez is sok énnékem,
Ha mást is kell ölnem, tudom, hogy nem lészen, hanem az ennen fejem.”

„Oh szentség és törvény, oh nagy ártatlanság! – kezde asszony búsulni. –
Azki gyermekének testét feltagolja, nem mér-é mást megölni?”
Az leány hogy látá haragját anyjának, nem hagyá többet szólni.

„Hadd el édesanyám – monda –, ne sírj többet, hadd el, ne sápolódjál!
Nem illik, hogy tovább atyámmal vetődjél, hadd el, ne haragodjál,
Más módját keressük, mert az én dolgomat látom én, miképpen áll.

Te is, édesatyám, tovább ne gyötrődjél, érj véget szándékodban,
Álld meg fogadásod, hol ide s hol tova ne kapj az én dolgomban,
Hozzám szerelmedért az én halálomért ne tíbolyogj magadban.

Hogy nem gyűlölségből indultál te erre, hanem szükséged tartja,
Az te búsulásod, nagy fohászkodásod nyilván azt kimutatja,
Azfelett, hogy tudom, hogy bűnöm nincs arra, az szűvem is biztatja.

Ihol vagyok, atyám, ha mit érsz énvelem, nem múlik azon dolgod,
Ha az én véremmel valamit használhatsz, ha mit a szükség hozott,
Atyámért, hazámért örömest meghalok, nem kímílem magamat.

Téged is én intlek, asszonyom, szép anyám, hogy ezen ne búskodjál,
Atyámmal énértem az én holtam után háborún ne alkodjál,
Most is azt akarnám, hogy többet őnéki énérettem ne szólnál.

Meghalok testemben, tudom, de lelkemben az valahol én lészek,
Nagyobb gyönyörűség énnékem nem lészen, mintha ily dolgot értek,
Hogy nagy bódogságban, egymás szeretetben ez világon éltetek.

Inkább háladással tartoznám én néktek, hogy engem neveltetek,
Bánnám, ha miattam megháborodnátok, egymást nem hallgatnátok,
Vénségnek idején az én halálomért egymást búsítanátok.”

„Isten adta volna, maga bűn kévánni – anyja erre így szóla –,
Ezvégre bár inkább ellenség kezéből ne menekedtünk volna,
Bár most is ő bírna, bár nyakunkon ülne, bár az ország rab volna.

Ha fogoly volnál is, tudom, mégis élnél, ilyen módon nem vesznél,
Ha veszned kellene, ellenséged miatt, nem atyád miatt vesznél,
Nyomorult szolgálat jobb lött volna nékünk ez fényes szerencsénél.”

„Sőt, ellenségünket Isten megbüntesse – monda leány anyjának –,
Mi penig örömmel az én halálomban köszönjük meg az Úrnak,
Hogy minket megtartott, hogy megadta látnunk romlását az Ammonnak.”

Leány okos szaván atyja felindula, monda: „Fiam, most látom,
Mely nagy bűnt műveltem, mely kárt én hazámra, kegyetlenséget hoztam,
Hogy ily bölcs leántól gorombaság miatt magam árvaítottam.

Inkább én magamat ezennel megölem, végét érek dolgomban,
Hogysem bűnöm miatt más ártatlan vesszen, jobb, hogy essem halálban,
Hogy én megmaradjak, s te penig meghalnál, nincs igazságom abban.

Azki bolondul tött, ő maga lakoljon, ezután is ne mondják,
Hogy hóhéra voltam édes magzatomnak, fejemre ne kiáltsák,
Hogy leányom vérét vén fejemért adtam, ezentúl is ne hányják.

Te penig atyádhoz ily nagy szerelmedért, hazádhoz szándékodért,
Élj sokáig fiam, ugyanis méltó vagy az te ifjúságodért,
Ha tőlem nem lehet, fizessen az Isten az te jó erkölcsedért.”

„Ne lágyíts szűvemet afféle beszéddel! – leány monda atyjának. –
Rám néz az fogadás, engem vár az oltár, én fizetek az Úrnak,
Atyámért, hazámért kiontom véremet, nem kedvezek magamnak.

Ezután is senki az én nemzetemet azzal ne pirongassa,
Hogy vitéz Jephtának magához illendő leánya nem lött volna,
Azki egy halállal az egész országot mind megválthatta volna.

Csak ez egyre kérlek az te szerelmedért, megengedhedd ezt nékem:
Tudod, hogy gyümölcset Istennek nem adtam, férfiat nem ismertem,
Bár csak két holnapig magam hadd sirassam, hogy ily módon kell vesznem.”

Atyja megengedé, leánytársaival Iphis elindult vala,
Hegyeken, völgyeken oly keserves sírást mindnyájan tésznek vala,
Két holdnap eltelve hazafordult vala, atyjának így szólt vala:

„Fogass atyám, siess; hol vagyon az oltár? Készen vár az áldozat,
Semmi immár nékem ez világ öröme, reászántam magamat,
Alig hiszem immár, hogy végét érhetném, bánom az múlatságot.

Isten legyen immár, édesanyám, hozzád, édes szüleim háza,
Kiben kedvem szerént neveltetek vala, nagy vígan élek vala,
Hogy valamely úrfi ingyen majd kéret, azt remélitek vala.

Oh drága csillagok, fényes Nap, fényes Hold, kit többszer nem nézhetek,
Szerelmes barátim, szép leánytársaim, kérlek, ne könyvezzetek,
Minden ember nékem immár megbocsásson, Isten legyen veletek!”

Az búcsúzás után papok fogták vala, templomhoz vitték vala,
Immár fával oltárt el-felrakták vala, nagy világgal ég vala,
Szomorú üdeje, utolsó órája életének ott vala.

Előszer az leány megirtózott vala, orcája fejéredék,
Nem késék azonnal, mint egy piros rózsa, ismét eltüzesedék,
Szemét felemelé, népet mind elnézé, ismét megbátorodék.

Szántalan sűrő nép körülle áll vala, minden ember sír vala,
Vének és az ifjak, anyjok, szép leányok ugyan zokognak vala,
Nem vala oly kemény szívű ember, azki magát tőrheti vala.

Azonközbe papok forgolódnak vala, tisztekben járnak vala,
Mészáros papot is előhítták vala, hozzáöltezett vala,
Surtzát felkötötte, hogy majd végét érje, kardja kezében vala.

Ily nyomorúságban, az halál torkában leány bátron áll vala,
Sem sír, sem könyöreg, sem ily nagy szükségben szűve el nem ájula,
Magát nem rángatja, szép alázatoson, mint bárány, úgy áll vala.

Mint egy erős férfi szűvét az Istenre, szemét igen fordítá,
Hogy szűzen élt vala, eszébe jut vala, inkább bízhatik vala,
Azért az Istenhez halála óráján ily könyörgést tött vala:

„Mindeneknek ura, azután nékünk is még kegyelmes Istenünk,
Azmit mi vétettünk (mert tudom, vétettünk), bocsásd meg azt minékünk,
Ez kis áldozatot az mi erőnk szerént vedd jó neven mitőlünk!

Ha lehető volna, hogy ezerszer egy nap véremet kiontanám,
Csak hogy használhatnék én édes hazámnak, életemet nem szánnám,
Ha lehető, Uram, az ország bűneit vesd egyedül énreám.”

Azonközbe leány torkát adja vala, halálra készül vala,
Leány bátorságán pap elrémült vala, már ugyan reszket vala,
Iphis hogy ezt látá – „Mit félsz?” – kemény szóval megriasztotta vala.

„Állj ide, nyakamat úgy aránzd megvágni, sokáig ne gyötrődjem,
Atyám az Istennek hogy azmit fogadott, mindjárt érte megadjam,
Hogy Isten haragját véremmel megkérjem, az országot megáldjam.”

Az szók után atyja magát nem tűrheté, könyve megindult vala,
Noha mint egy tigris, mint egy vad oroszlán, azelőtt olyan vala,
Magát szidja vala, rá nem nézhet vala, szemét medugta vala.

Az pap is magában úgy elijedt vala, oly igen sírhat vala,
Keze sem fog vala, szeme sem lát vala, csak alig állhat vala,
Fegyverét felhúzá, nyakát megaránzá, piros vér kicsordula.

Az nép megpozsdula, ugyan megránkódék, szemét, fejét lehajtá,
Sok ideig senki egyet sem szólhata, oly nagy hallgatás vala,
Leány testét fogák, oltárra feltövék, nagy illattal ég vala.

Ki-ki szemét törli, hogy tűt megaluvék, hegyről aláfordula,
Ketten-hárman mennek nagy szomorú kedvvel, úton beszélnek vala,
Ki egyet felőle, ki mást ítíl vala; sokan így szólnak vala:

„Oh szegény kis Iphis, mely örömmel atyját az hadból várja vala,
Öreg embertől is soha szebb könyörgést én nem hallottam vala,
Ilyen jó szerencse, ím Úristen, még csak fél óráig sem tarta.

Bezzeg szép leány volt, haja mint az arany, mint két csillag két szeme,
Bizony kár, Úristen, ily szép virágában, hogy ily leány így vesze,
Ennél több sem vala, csudálom, hogy atyja szegénnek nem kedveze.

Szidjam-é az atyját érte vagy dicsírjem? Szidhatnám az leányért,
De ismét, hogy látom, mi ennek az oka, dicsírem az országért,
Hallhatatlan dolog, hogy valaki fiát megölte hazájáért.”

Ki az anyját dicsíri, hogy ennyi búban is már bódog anya volna,
Ilyen kegyes leánt hogy ő nevelt volna, úgy magasztalják vala,
Némely az leánnak csuda bátorságát, szilígy voltát csudálja.

Szegény anyja otthon, mert ura templomhoz fel nem bocsátta vala,
Sírna, ha lehetne, de mint aszú deszka, úgyan elszáradt vala,
Agyában nyegődik, tétova tekereg, úgyan elfonnyadt vala.

Ország szép leányi öszvegyűlnek vala, igen bánkódnak vala,
Édes barátjoktól hogy elváltak volna, igen siratják vala,
Minden esztendőben meggyászolják vala, innepet tartnak vala.

Buchananus György ezt Szentírásból érte, bővebben magyarázta,
Radnóton laktában Illyefalvi István magyarul mondta vala,
Hogy ezerötszázban és az kilencvenben immáron írnak vala.

Első részét ennek, hogy szűvét jelentse, Nagyságának mutatja,
Az utolsó részét, hogy Isten éltesse, atyját meg ne bosszontsa,
Istenfélő légyen, szófogadó légyen, Kisasszonnak ajánlja.