Bogáti Fazakas Miklós, Jóval látta Isten világon az embert, kinek oly asszonyt adott (RPHA 0693)

Jóval látta isten világon az embert, kinek oly asszont adott,
Azki tisztét tartja a szép szeméremmel, mert nem tud szebb jószágot,
Ki az tökéletnél drágább, szebb jegyruhát, hüte mellett, nem hozott.

Az orca szép voltát, termetét így tartja, ha csak urát gondolja,
Vagy vagyon honn, vagy nincs, szem előtt, szem kívül tisztét és dolgát tartja,
Hallgató, gyors, serény, házában úgy vigyáz, nem néz ki, mert honn gondja.

Noha nem hírt keres, de hogy tisztit érti, természet szavát hallja,
De azért nem távul, hanem azon forog, magát például hagyja,
Jóba minden asszont meg akar haladni, holtig ez pályát futja.

Ez, mivelhogy ritka, vagy hogy én nem láttam, nem is illik, hogy tudjam,
Mert az jámbor asszont csak az ura tudja, tanúságban hallottam,
Azért, ím, egy példát asszonyoknak írok, kit görögből olvastam.

Tengeren túl nagyrészt Kis-Ázsia földét szép görög nemzet lakta,
Zsidók szomszédjában perzsa királyokhoz hallgató, adót ada,
Hogy világ ideje negyedfélezerbe teremtés után forga.

Uralkodék ezkor harmadik Darius, kinek két kellő fia,
Nagyobb Artaxerxes, kisebb Cyrus vala, kit igen szeret atyja,
Azért tenger mellett egy néhány országra tisztbe őtet bocsátá.

Az tisztbe göröggel magát szeretteté, nagy barátságot szerze,
Kit az ő elei meg nem hajthatának, kibe sok nemzet vésze,
Az régi Cyrusnak példájára nézve, immár feljebb tekinte.

Erős görögekre nézve, atyja székit bátyja ellen kéváná,
Azért két rokonát, kik őtet, mint királt, nem tisztelék, levágá,
Kiért beteg atyja tisztből ifjú Cyrust Perzsiába meghívá.

Az tisztét jól hagyá, szép szerrel indula, de az atyja meghala,
Bátyja székben üle, ki féltében öccsét ottan megtartóztatá,
De anyja kértére az előbbi tisztben Cyrust ő is bocsátá.

Sok jóval tisztelé az görög nemzetet, kivel úgy melléköte,
Hogy minden szerencsét tiszta szeretettel Cyrussal az késírte.
Artaxerxestől is valaki jöhete, Cyrus mellé siete.

Parisatis asszony, az anyja Cyrusnak Cyrussal inkább tarta,
Az nagyobb fiának, hogy gyanóját látja, haragját is lágyítja,
De hogy nem érdemli székit nagyobb fia, bánja, – kit Cyrus tuda.

Ázsia földében nincs az paráznaság, de egynek sok házasa,
Azért ifjú Cyrus többi közt házasul Aspasiát hozatá,
Kit anyja hogy hoza, szülésben meghala, gyermek árván marada.

Segéde atyjának, Hermotimnak nincsen, mert nagy szegénség rajta,
Mindazáltal leánt tisztán s jó erkölcsbe nagy keményen feltartá,
Az leány álmában jószerencséjéről, nagy sokszor azont látá.

Idővel hogy jöve jó középkorában, állán rút sömör kele,
Kivel megrútula, de bánatos atyja orvoshoz leánt vivé,
De tőle az orvos három státert kére, kit ű nem ígírhete.

Aspasia ezen keservesen síra, félreméne, leüle,
Tükörét térdére tötte, magát nézi, étlen-itlan könyveze,
Az nagy sírás után ugyanott alvék el, kibe álma megjöve.

Mintha egy szép galamb hozzá repüllene, ő álmában ezt látja,
Galamb őelőtte egy szép kegyessé lőn, leánt így vigasztalja:
„Ne bánkódjál, ne félj, doktorhoz ne menj bár, ne köss írat orcádra!

Menj el, aszú rózsát törj porrá, kösd azzal: az orcád meggyógyítja.”
Ím, hogy felserkene leány, szót fogada, a sömöreg elhulla,
Már Aspasiának Fochea várasban senki nem vala mása.

Egyéb jószági közt, kivel gazdag vala: gesztenyeszínű haja,
Nem igyenesen nyúlt, de kevéssé fodros lobagó hajaszála,
Két szeme künnálló, zomok, kit akkorban világ legszebbnek tarta.

Meghorgodt kevéssé, de kicsin az orra, szép rövid az két füle,
Színe, mint rózsának, kiért váras népe őt Miltónak nevezte,
Azaz, piros-fejér: ajaka mind piros, bőre színe mind gyenge.

Olyan, mint az új hó, még annál is fejérb szájában minden foga,
És azmit többi közt nem hagyhatunk alább, szép lába, szép járása,
Gyenge, de szép szava, mely gyönyörűséges régi sirének szava.

Ravasz álszín nincsen semmi az ő testén, mi nem szükség, nem tartja,
Mint leányfélének cifrára nincs gondja, mint idegent, utálja,
Tudja, hogy szerencse és egy gonosz szokás, nem természet azt hozta.

Az ő szerencséje anélkül is vékony, jóllehet azt nem bánja,
De hogy szegényül nőtt, szegényen tartatott, az cifrát sem kévánja,
Természettel gazdag, kivel megelégüdt, arra semmit nem palla.

Reménsége ilyen, hogy így is urat lel, kellekorba hogy juta,
Hazáját, Focheát, ellenség megvövé, ott egy úr rátalála,
Három szép leánnyal az Cyrushoz vivé immár hogy vacsorála.

Intik és oktatják asszonyok az hármát, kik vélek elmenének,
Fereszték, felkenék, minden szép ruhába görög módon készíték,
Az ifjú Cyrusnak, magok mint kellessék, ki-ki mind törölkedik.

Feljebb-feljebb minden az övét készíti, mintha piacra vinné,
Mint annyi kerítő, hogy drágábban adja, álszínnel kené-fené,
Aspasia asszony nem akar kenődni, mert pokolnak ítílé.

Olyban sem öltözik, kit előbb nem szokott, mert rabdolognak mondja,
Nagy fohászkodással istenét óhajtja, atyja nevét kiáltja,
Hogyha szavát hallja: öltöztetni, mint kurvát, eladni, ne bocsássa.

Riaszták, rongálák, ugyan meg is verék, azért magát meghagyja,
Az sokszínű köntöst nagy nyegve felvévé, az fardagálra voná,
Az jár nám esziben, hogy kurvává tészik, eladják, igen síra.

Renddel az négy leánt hopmester bévivé, Cyrus előtt állatá,
Az hárma Cyrusra egyenesen néze, közel álla, mosolyga,
Az jövendő éjen semmi bánatjokat csak egyik sem mutatá.

Orcáját az földen Aspasia tartja, mert tüzes, úgy pirula,
Nagy keserves könyvvel két szeme rakodott, hogy rabmód állapatja,
Magaviselése mind csak azt mutatja, hogy az dolgot általlja.

Parancsolja Cyrus, hogy mellé üljenek, az hárma szót fogada,
De az szép fochai Aspasia asszony soká mind ellent tarta,
Mígnem erővel is az hopmester őtet az többihöz szállítá.

Úgy nyúla hozzájok Cyrus és fogdosá és szemekben tekinte,
Ujjokat, állokat, szemeket megnézé, tapogatá, illeté,
Az többi engedé, de az szép fochai Cyrusnak azt nem tűré.

Előszer ujjhegyvel Cyrus alig éré, leány nagyot kiálta,
Mint nemes természet mondja, hogy megbánja, ha másszor hozzányúlna,
Annál inkább Cyrus az mellyére nyúla, kin az leány elfuta.

Legottan az Cyrus az jó természetet leányba megisméré,
Nemesnek bizonnyal csak az egyet mondá, leánynak csak azt hivé,
Az többi vásáros csak piacra való, azért tőle elküldé.

Leánt azért Cyrus feleségül vevé, noha több is volt nála,
De egyet is soha sem elébb, sem osztán oly kedvében nem tarta,
Nem ágyas számában, de királyné renden ez egyet vövé hozzá.

Az perzsák szokása, hogy sok egyéb ágyas, de csak egy az királyné,
De görög módra lőn Cyrus házassága, mert felettébb szereté,
Mert természet jova kettő az leányban, hogy szép és jó az esze.

Eszével élt ura, valaha tanácsát fogadta, meg nem bánta,
Mikor nagy dolgokban Aspasia szaván ifjú Cyrus indula,
Egész Görögország ennek hírét hallá, és nagy eszét csodálá.

Nemcsak két tenger közt ennek híre tarta, Perzsiába is juta,
Artaxerxes király öccse szerencséjét szép nejéről csudálá,
Nyilván hiszik immár, hogy egyéb nejével soha Cyrus nem hála.

Ilyen szerencséjén Aspasia asszony ő magát el sem hivé,
Régi sok álmiról mind megemléközék, istenének köszöné,
Hogy kicsin korától ily gondját viselte, éltig érte tisztelé.

Kincset nagy sok jóval az atyjának külde, gazdag emberré tevé,
De mind háláláig nagy mértékletesen minden dolgát viselé,
Kit sok görög asszony perzsiaiakkal sok ideig említe.

Országra böcsülik, oly kösöntyűt hoztak, kit Cyrusnak adának,
Csuda mesterségén, és drágakő művén az urak csudálkoznak,
Kit egynéhány ország ellen küldettenek ajándékon Cyrusnak.

Látván az böcsűjét: ez szép nyakbanvetőt Aspasiának száná,
Azért ebéd után őhozzá béméne és aluva találá,
Az drága boncsokat köntös alá tövé, ömaga félrehajla.

Elvárá csendesen mégnem Aspasia álmából felserkene,
Ki hogy Cyrust látá, felugrék, mint másszor, ottan nyakon ölelé,
Mint illik, szereté, kérdezé, beszélle, szűvét néki jelenté.

Ottan skatulyából az nemes kösentyűt Cyrus néki jelenté,
Kivel csak ezt mondá, hogy király leányát, vagy királynét illetné,
„Azért néked ádom, hogy nyakadon viseld, kivel testöd tödd szebbé.”

Semmivel az asszony magát el nem hivé, eszesen így felele:
„Úgy vagyon, nagy személt és királnét illet te felséged szépsége,
Azért te felséged asszonyom anyádnak, Parisatisnak küldje.

Felséged kedvére tisztesen magamat ez nélkül is viselem,
De azmi asszonyom anyádat illeti, én is néki ítílem,
Én gondom, enélkül fejemet, mellyemet hogy néked széppé tégyem.”

Így azmit egyebek most leginkább kapnak, Aspasia megveté,
Mert az öltözetben mindenes szépséget most asszony, leány veti,
Kit királyi, úri módnak Aspasia valamiért nem vélé.

Gyönyörkedik Cyrus az asszonnak szaván, és ottan megcsókolá,
De minden beszédét, és egyéb dolgit is az anyjának megírá,
Az nyakbanvetőt is, de Aspasiát is Parisatis csudálá.

Udvarban nagy híre az Aspasiának, örül az király anyja,
Hogy noha fiánál az ő ifjú menye nagy méltóságban vala,
De azt, azki Cyrust ez világra hozta, magánál jobbnak tartja.

Levélbéli dolgot azért nagyobb néven, hogynem boncsokat vette,
Kiért Aspasiát Parisatis asszony fő módon megtisztelé,
Fő ajándékokat Perzsia országból Aspasiának külde.

Azokat az asszony köszöné, dicsíré, de nem szükség – azt mondá,
Azért mind urának, Cyrusnak azt küldé, hogy hadát azzal tartsa,
„Elég hogy te szeretsz, mert ennél több marhám nem lehet” – azt is mondá.

Drága izenetén Cyrus csudálkozék, de nemcsak ő csudálja,
Azki ő termetét és nemes ekölcsét és tökéletét hallja,
Sok ország is hallja, de már a szerencse, ímé, visszafordula.

Erős haddal Cyrus nagy titkon készüle, bátyja ellen erede,
Mert az királyságra ő magát méltóbbnak az bátyjánál isméré,
Hada többi görög, véle Aspasia, Perzsiára így méne.

Gonosz szerencsével az Cyrus ottvesze, az asszony közbe kele,
Kinek hírét tudta Artaxerxes király, azért megkeresteté,
Azkik kötve vivék, haraggal az király őket tömlecre veté.

Erősen siratja ő szép urát, Cyrust, senki szava nem foga,
Hogy királytúl küldött drága szép ruhákban ő testét felcifrázza,
Kételen öltözék, kiben – minden mondja –, soha mását nem látta.

Nem késének véle, királyhoz bévivék, kit király úgy szerete,
Hogy több házasi közt főfelesége lőn, minden felett emelé,
Mindenben ő kedvét keresi, hogy Cyrust véle felejtethetné.

„Te magad ne törjed, és búdat felejtsed, mert úgy én is szeretlek,
Mint előbbi urad, sőt hogyha akarok, nagyobbra is vihetlek,
Nem illik, hogy szánjad én ellenségemet, nézz elé, arra intlek.”

Ezféle beszédet soká mindhéában Aspasiára veszte,
Mert Cyrus szerelme úgy belé olvadt volt, hogy ki nem törölheté,
Végre, mint bölcs asszony, az király szavára, idő telve, engede.

Búva lőn királynak, mert egy kedves ifjú udvarában meghala,
Kinél szebb termető világ nagy részében, Ázsiában nem vala,
Az király kedvére Ázsia országi fő-fő rend azt mind gyászlá.

Oly búnak ítélék mindenek, hogy senki nem mér szólni királynak,
Senki vigasztalni, szembe lenni sem mér, színe veszett udvarnak,
Harmadnap hogy múlék, erre ám gondja lőn Aspasia asszonnak.

Gyászruhát vőn reá, tudja, feredőben király mely úton menne,
Asszony odaméne, az útban megálla, könnyezve földre néze,
Király ezt csodálja, kérdezi, miért jött, kire asszony felele:

„Azért jöttem, király, hogy vigasztaljalak, mert bánatodat hallom,
De ha felségednek idejöttem nehéz, megtérek, tudom dolgom,
Ha penig tetszenék, azmit jódra tudok, felségednek megmondom.”

Tetszik az szó, s azért az király mosolyga, hogy asszonnak az gondja,
Virág-szűvét ura, hogy meg ne fonnyassza, azért néki ezt mondja,
Menjen ágyasházban, azmég feredőből megjő, őtet ott várja.

Hogy az feredőből király visszatére, Aspasiához méne,
Az megholt ifjúnak köntösét felvevé, Aspasiára veté,
Úgy tetszék, az gyászon az megholt köntöse asszont szebbnek jelenté.

Ím, mintha az holtat elevenen látná, egy kevéssé vidula,
Régi szereteti így eszében juta, Aspasiára szálla,
Kéri, hogy így jöjjen gyakorta őhozzá, míg búva meglohadna.

Ura szaván jára az bölcs Aspasia, kivel megvigasztalá,
Kinek kedvét senki, sem anyja, sem fia, rokona nem találá;
Mert az nagy bánatot ő bölcs beszédével királyból kiszállítá.

Sok jó szerencsében, gonoszban így forga, kivel nevet talála,
Egész Ázsiában és nagy Európában szépeknek példát hágya,
Kiért szépnek, s bölcsnek vezetéknevén is história ezt mondja.

Oka írásomnak, hogy mikor tekintém, lám, ez világ elveszett,
Oly asszonyok miatt, kik urokkal bírnak, kit senki le nem ültet,
Hogy asszonyom fejét meghajtsa, úgy bízzék, ha véle vitt nagy eszet.

Példa pogánságban, mi az szép jegyruha, kit mondjunk méltán szépnek,
Mert látjuk, ez világ az szépre igen űz, de tudjuk azt kevésnek,
Ha egyet egy ország egy időben adhat, bátor mondjuk elégnek.

Tudománya légyen okos, bátor, tiszta, azkihez kell, szeresse,
Annak életére, ő tisztességére eszét, erejét vesse,
Ha látja, hozzáfér, tanácsot asszonyom ura mellett jelentse.

Az szentek példáját ó dolognak tartják, vagy pap-példának mondják,
De én azokban is hasonlót találok, kik magok úgy tartották,
Hogy urokat, s Istent, ha meg nem bántották, magok szépnek tudták.

Tükerül szépeknek Szentpálon ezt írtam, Székelfölden laktomban,
Ezerötszáz után, nyolcvanhetedik újesztendő havában,
Azkinek ezt írám, Isten lássa jóval, asszonyommal világban.