Ilosvai Selymes Péter, Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról (RPHA 0692)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "PRIMA PARS. // Capita versuum. // Indicit Graiis conventum classa profundum. // Obducit mare et Adrastinis ponere campis. // Castra parat, pugnat, felici marte superbus, // Fit victor, Persas iterum prosternit ad Isson."]

Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról,
Ű szerencséjéről, birodalmáról,
De bévebben szóljunk nagy hatalmáról,
Kit igazán szedtünk jó krónikákból.

Nagy hadat Fülöp királ indított vala,
Kivel Ázsiára fölkészült vala,
Eregbik fia Sándor véle jár vala,
Húsz esztendős korban akkoron vala.

De a Fülöp királ az ű leányát
Egy királnak adá a szép Kasszándrát,
Királ bírja vala Epirus országát,
Azért béhívatá mind az urakat.

Jeles úrfi köztök Pausániás vala,
Ki Fülöp királra nagy bosszús vala,
Menyegzőben királt megölte vala,
Kiért az úrfiat megölték vala.

Csudálatos lőn ez a nagy uraknak,
Hogy halála így lőn Fülöp királnak,
De nagy félelme lőn ű országának,
Mert rontója vala nagy sok országnak.

Jámbor vala Sándor, a királ fia,
És atyja halálán vala bánatja,
Tisztességgel atyját temette vala,
Macedóniában gyűlést tött vala.

Tisztességgel Sándor szóla uraknak,
És nagy bölcsességgel az városoknak;
Bátorságot ada ő országának,
Királlyá választák Sándort magoknak.

Gyűlést tőn a Sándor a görögöknek,
Korinthus várasban minden népének,
Az várasok hamar hozzá gyűlének,
Ott hadnaggyá tevék a görögöknek.

Reménségök nagy lőn Alexanderben,
Mert nagy bölcs vala cseleködetiben,
Ázsiára való készületiben,
Az jó vitézeknek fűzetésében.

A tengerre szerze nagy sok gályákat
És mindez gályákba főhadnagyokat,
Földen is indítta szép táborokat,
Kikkel megvehetne sok országokat.

Juta akkor híre hamar Sándornak,
Hogy görögök tőle elhajlottanak.
Dárius császárnak meghódoltanak,
Az Sándor ezt tartá egy nagy csudának.

Igen hamar Sándor népét indítá,
Thesszália népét véle elhozá,
Nagy Athenás várast akkor meghagyá,
Erős Thébás várast mind elrontatá.

Sándor előtt sokan elfutamának,
Dárius császárhoz kik szaladának,
Dárius császárnak űk szolgálának,
Holtig Dáriusnak hívek valának.

Csakhamar az úton népét indítá,
Szolgáinak Sándor jószágit osztá,
És a nagy gállyákon el-bészállítá,
Ázsia földére által hányatá.

Ott tizenkét oltárt ő csináltata,
Bálván isteneknek ő áldoztata,
Az Trója helyére mikoron juta,
Régi görögökért ott áldoztata.

Nem hagyá Ázsiát eldúlattatni,
Várasit, faluit elpusztíttani,
Mert Sándor akarja azokat bírni,
Dáriussal akar azért megvíni.

Vala elő népe csak kevés ezer,
Gyalog népe vala harminckét ezer,
Lovag népe vala ötödfél ezer,
Gályája csak vala nyolcvanöt ezer.

Ez kevés erővel nagy csuda vala,
Hogy ilyen nagy hadat elkezdett vala,
Világ nagyobb részét keresi vala,
Nagy hatalmas császár ellene vala.

Népe seregében nem ifjú vala,
Az vén vitézöket elhozta vala,
Kik Fülöp királnak szolgáltak vala,
Tábora azokkal mind rakva vala.

Tizedes ű köztök hatvan esztendős,
Viadalhoz népe oly igen erős,
Sándornak mindenkor oly engedelmes,
Mint atyjafiához olyan szerelmes.

Vitézek mind bíznak az ű kezekben,
Nem elfutamásban, hátratérésben,
Ű ellenségekkel ha vínak szemben,
Vitézek ferteznek szántalan vérben.

Mikor az Dárius először érté,
Sándor általköltét semminek vélé,
Fenyegető szóval népét rettenté,
Sándor ellen népét hamar ereszté.

Császár népe vala sok tartományból,
Hatszáz ezer vala ő országából,
Kevélségben lőnek a sokaságból,
Hogy Sándort kivernék az Ázsiából.

Lassan ű népével Sándor indúla,
Adrasztus mezején tábort jártata,
Dárius népével ott szembe juta,
Sándor szerencsével ott naggyal jára.

Az Dárius népe ott megvereték,
Szántalan sok ezer bennek elesék,
Sándor népe közzűl kilenc gyalog esék,
Lovag népe közzűl csak százhúsz esék.

Sok jeles szolgái Sándornak lőnek,
Vitézi nagy kénccsel bévesűlének,
Onnat táborostól eleredének,
Lycián, Pamphilián által menének.

Sőt egy fű szolgája Cleander vala,
Nagy pénzzel azt visszabocsátta vala,
Pénzzel népet többet fogadtat vala,
Celenás várashoz Sándor eljuta.

Az Celenás várast Sándor megvevé,
Hatvan napig várat körül feketé,
Benne való népet megéhezteté,
Végre az várat is Sándor megvevé.

Piros hajnalkoron onnat erede,
Több néppel táborát megerősíté,
Phrygia országon mind általméne,
Az Gordián városnál szálla meg népe.

Rövid üdőn váras lőn hatalmában,
Sándor ő népével méne várasban,
Az Jupiter isten nagy templomában,
Egy szekeret láta ott a templomban.

Ottan a szekérről megtudakozék,
Ki felől felelet ilyen adaték:
«Valakitől gyöplyü megódattatnék,
Ázsia birodalma annak adatnék!»

Fegyverét kirántá Sándor hogy hallá,
Gyöplü kötözését hamar elvágá,
Mert ű azt kezével meg nem oldhatá,
Az jövendőmondást vévé magára.

Vala a Sándornak azonban gondja,
Mert Dárius vala nagy táborában,
Eufrates víz mellett ő táborában,
Sándorral megvíni gondolatjában.

Nagy pénzt külde Sándor Helleszpontuszban,
Az Antipáternek Macedóniában,
Kivel segítették Sándort útában,
Népet pénzzel való fogadásában.

Dúlás nékül méne Anticyrában,
Sok nép akkor juta ő táborában
Onnét el-béméne Paphlagóniában,
Mint házában szálla Phenéciában.

Vala Dáriusnak igen nagy gondja,
Főhadnagyát hallá hogy lött halála,
A gonosz szerencsét igen alázza,
Sándorral megvíni azért kévánna.

Minden nagy erejét el-feltámasztá,
Babillóniában el-bészállítá,
Hét nagy árok között népét állatá,
Dárius ő népét így számláltatá.

Ott a Persiából népe százezer,
Lovag Médiából vala tízezer,
Gyalog ugyanonnat az ötvenezer,
Az Ármániából negyvenhétezer.

Baktriából gyalog ott nyolcszázezer,
Ugyanonnat lovag vala hétezer,
És a köznép vala tizennyolcezer,
Az futott görög nép, az harmincezer.

De a Szogdiából ott nem valának,
És az Indiából el nem jutának,
De tízszázezernél többen valának,
Kik az viadalra számlaltatának.

Vala az Eudemus az Athenásból,
Dárius császárral Görögországból,
Ki elfutott vala Görögországból,
Alexander előtt mint fogságából.

Császár az Eudemust népéről kérdé,
Hogy ha Sándor ellen elégnek vélné,
Mert ő azt szemével bé nem léphetné,
Eudemus császárnak de ezt felelé:

«Jól látom néped sok, számlálhatatlan,
Sok kénccsel mely gazdag, megmondhatatlan,
De az Sándor népe megnyughatatlan,
Fegyverrel oly erős, megverhetetlen.

Téged császár kérlek eszedben vegyed,
Te nagy sok kéncsedet most ne kéméljed,
Az Görögországból néped bévítsed,
Ha mostan igyedet akarod nyerned.»

Mennye az Dárius e szót hogy hallá,
Űtet elárulta, azt véli vala,
Dárius a jámbort el-levágatá,
De csak hamar ismét igen megbáná.

Azután Dárius népét indítá,
Babilóniából el-kiszállítá
Eufrates-víz mellé tábora juta,
Persiai módra tábort jártata.

Regtül fogva népe így megyen vala,
Trombitaszó után indúlnak vala,
Ezüst oltárokon tüzet visznek vala,
Kit persiaiak imádnak vala.

Ez harmincszáz hatvanöt ember vala,
Aranyas bársonban mind mennek vala,
Jupiter szekere utánnak jár vala,
Kiben fejér lovakat fogtanak vala.

Egy nagy fehér lovat ott visznek vala,
Szép arany vesszőkkel ki ékes vala,
Drága cafrangokkal eltezött vala,
Fényes nap lovának azt híjják vala.

Tíz szekér az úton ott megyen vala,
Arannyal, ezüsttel nagy kazdag vala,
Tizenkétféle nép utána vala,
Fegyverek, szólások kölönböz vala.

Azoknak utánok az tízezer nép,
Aranylánc ruhákkal ki oly igen szép,
Azok után megyen tizenötezer nép,
Ki mind király nemből hadakozó nép.

De az után udvarló népe sok vala,
Az Dárius előtt a megyen vala
Aranyas szekérben Dárius vala,
Arannyal, kövekkel igen szép vala.

Ruhája királnak nagy hosszú vala,
Nagy sok kazdagsággal öltözött vala,
Szabláját párta-űre fölkötte vala
Szablája hüvelye drága kű vala.

Az Dárius után tízezör vala,
Ezüstös kopjákat viselnek vala,
Kopján vas helyén mind arany vala,
Két felől négyszáz ember mellette vala.

Sereggel gyalog nép harmincezer vala,
Az császár sátorát kik őrzik vala,
Császár fő lovait ott viszik vala,
Hogy kinek a száma a négyszáz vala.

Tűlök csak nem messze Dárius anyja,
Felesége néki, leánya, fia,
Háromszáz és hatvan császár ágyasa,
És hatszáz öszvéren ezt viszik vala.

Jelesben tevéi háromszáz vala,
Szántalan arannyal terhelték vala,
Sok nemes asszonyok ott mennek vala,
Legutól a köznép ott megyen vala.

Nem vala ilyen szép Sándor serege,
Sem lóval, ruhákkal az ő ereje,
De fegyverrel, vassal fényes ő népe
Viadalra könnyű, mert nincsen terhe.

Indúla el Sándor ő vitézivel,
Kappadóciából szép seregével,
Cilicia mellé juta népével,
Ott táborba szálla ő erejével.

Sándornak ő úta oly szoros vala,
Egymás mellett négyen mehetnek vala,
Kétfelől az nagy hegy mellettek vala
Az ellenség közel félelmes vala.

Parancsola Sándor az thrákusoknak,
Hogy elől mennének az nyilasoknak,
Ugyan készülnének mint viadalnak,
Úgy mennének útán Ciliciának.

Ott igen dícsíré jó szerencséjét,
És csudálá Sándor nagy előmentét,
Mert ha megállották volna ösvényét,
Ott vesztette volna minden erejét.

Nagy hamar elküldé Sándor hadnagyát,
Az vén Parmeniót régi szolgáját,
Hogy megoltatnája Társus várasát
Mert égetik vala Sándornak útát.

Ez vala Dárius parancsolatja,
Hogy meg ne maradjon az Cilicia,
Tűz miatt elvesszen minden várasa,
Éhség miatt vesszen Sándor tábora.

Resten ebben jára a kinek hagyá,
Mert a Parmenió hamar elfuta,
A Dárius népe ottan elfuta,
Égetlen marada az Cilicia.

El-béméne Sándor Társus várasban,
Cydnus nevű víz foly által várasban,
Az üdő foly vala az meleg nyárban,
Sándor megfűlt vala az ő útában.

Csakhamar az Sándor el-levetkőzék
Cydnus folyóvízben el-bészököllék,
Hirtelen az Sándor meghidegedék,
Halálra es ottan megbetegedék.

Az Sándornak esze elveszett vala,
Sátorában űtet be-vitték vala,
Táborának ezen bánatja vala,
És jó vitézinek fohászkodása.

Menye a Sándornak esze megjöve,
Kik siratják vala rájok tekénte,
Az Dárius felől ily híre jöve,
Etöd napra oda Dárius érne.

Parancsolván Sándor nékik ezt mondá:
«Látjátok szerencse most mibe hoza!
Ím előttem vagyon császár tábora,
Úgy tetszik fülemben ő dobja szava.

Ilyen nagy betegség én reám szálla,
Hiszem a Dárius ezt ugyan tudta,
Mikor nagy kevélyen levelet íra,
Oly nagy kevél szóval engem bosszonta.»

Seregében vala egy Fülöp doktor,
Ki arra felele akkor az jámbor,
Hogy megvígasznéjek harmadnap Sándor,
Ha mit néki adna, meginná Sándor.

Csinála egy italt hamar Sándornak,
Az italt kezében adá urának,
Sándor egy levelet ada doktornak,
Kit a Parmenió külde Sándornak.

Az vén Pamnenio ezt írta vala,
Hogy: Fülöp doktorra magát ne bízná,
Mert császárhoz pénzért ő hajlott volna,
És az húgát néki ígírte volna.

Sándor el nem vészi doktorról szemét,
Mikor elolvasá doktor levelet,
Nem látá változni doktor személyét,
Kiről esmérhetné nékie bűnét.

Többet Alexander ennél nem vára,
A megcsinált italt ottan megivá,
Erős ital után esze elhagyá,
De a harmadnapra el-felgyógyítá.

Reméntelen vala Sándor élete,
De hogy ilyen hamar lőn egészsége.
Ű jó vitézinek lőn nagy öröme,
Eufrateshez juta Dárius népe.

Az Dárius vízen hídat csináta,
Az ő nagy erejét hídra indítá
Öt nap vízen népét ű általhozá,
Táborát, sátorit ott felvonyatá.

Parmenió erről Sándornak izene,
Sándor ő népével onnat erede,
Az Europolist ott Sándor megvevé,
Sándornak akkoron új híre jöve.

Az Sándor szolgái tartományokat,
Hogy megverték volna az myndusokat,
Az Alicarnassust, Camyndusokat,
És meghajtottanak szép várasokat.

Rendelé az Sándor hogy nagy mezőre,
Népével ne menne nagy széles helre,
Issus váras mellől ő hátra tére,
Táborát jártatá egy szoros helre.

Az Dárius népe elközelíte,
Sándor népe közül beteget ére,
Sándor elfutamodt, császár azt vélé,
Hogy az Issus várast pusztán találá.

Táborában terhét Sándor hagyatá,
Dáriusra arcul népét indítá,
Dáriusnak köznép hogy ezt megmondá,
Nem hivé szavokat hogy igaz volna.

Pynarus nevű víz ő köztök vala,
Dárius ő népét mind általhozá,
Sándornak erejét mikor meglátá,
Szántalan sok népét rendben állatá.

Valának jobbfelől futott görögök,
Dárius népe közt erősb seregek,
Ű vélek valának az nyilas népek,
És köztök valának az hópénzesek.

Gyalog nép balfelől szántalan vala,
Az császárt mind közből űk vötték vala,
Az válogatott nép előtte vala,
Negyvenezer ember utána vala.

Nagy sok hegyek alját béfogták vala,
Mert az tenger szélét állották vala,
Anyja, felesége, fia ott vala,
Leán és sok asszony közöttök vala.

Alexander népét ígyen állatá,
Az erős gyalogot közből állatá,
Nikánor seregét jobb felől hagyá,
Ki mellett az erős Perdikkás vala.

Több gyalog népével Amyntas vala,
És az Ptolomeus Melanger vala,
Mind egy-egy seregek ezeknek vala,
Mindenik jó vitéz és hadnagy vala.

Fényes fegyverében az Sándor vala,
Ő serege előtt jó lován vala,
Parmenió hadnagy balfelől vala,
Craterus ű hozzá ott hallgat vala.

Ezek előtt vala mind az nyilas nép,
És Thesszáliából vele hozott nép,
És az Thráciából mind az huszár nép,
Az Kréta szigetből az hópénzes nép.

Lám Sándor serege harminc rend vala,
Ellenségnek szélét nem látják vala,
Mindkétfelől népet bíztatják vala,
Sándor vitézinek ígyen szólt vala:

«Jól tudjátok vitézek, hogy eleredtünk,
Mennyi országokat együtt megvöttünk,
Szántalan sok népet mind hátra vertünk,
Erős várasokat mind eltörettünk.

Csak ez minapon is ezekkel víttunk,
Szántalant ű bennek fegyverre hántunk,
Akiket akartunk megválasztottunk,
Akiket akartunk bennek levágtunk.

Jobbá nem löttenek azután ezek,
Hogy fegyverünk miatt sokan űk vesztek,
Nemcsak ezek lésznek ti nyereségtek,
Baktria, India lészen tiétek.

Megtekénthetitök timagatokat,
Csak az kemény vassal ruházottakat,
De ha megnézitök ő táborokat,
Arannyal látjátok gazdagságokat:

Azok nem vitézek, de asszonnépek,
De ti mind fejenként vitézek vattok,
Vegyétek el tülök nagy sok kéncseket,
Azzal mutassátok vitézségteket.»

Rendenként ottan mind vígak levének,
Dárius népével öszveérének,
Nagy mendörgőképpen megütközének,
Kiáltás nagy vala, mindent ölének.

Távoly földön császár meglátszik vala,
Mert magas szekérben ű köztök vala,
Császárhoz az Sándor csak közel vala,
Azt az császár öccse meglátta vala.

Ennek Oxiartes ű neve vala,
Sándor ellen népét hamar állatá,
Nemes vitézeket mind levágata,
Mert az Sándor környül erős nép vala.

Sőt az Alexander ott sebben esék,
Dárius lovai sebesűlének,
Aranyas szekérből el-kiszököllék,
Egy jó fű lovára ottan felesék.

Veté ki fejéből ű koronáját,
Dárius nem nézé ünnön táborát,
Anyját, feleségét, leányát, fiát,
Folnia bocsátá jó lova száját.

Persiaiak ott megveretének,
Ki ide s ki tova futni kezdének,
Hol együtt, hol másutt sokan veszének,
Sándornak vitézi sok kéncset nyerének.

Esék akkor fogllyá Dárius anyja,
Asszonfelesége, kicsinded fia,
És két szép leánya, nagy kazdagsága,
Fűfű nagy uraknak mind házastársa.

Reméntelenségben ezek valának,
Mert nem tudják vala mire jutnának,
Császár megholt volna mind azt alítják,
Keserves jajszóval űtet siratják.

Bátorságok nagy lőn Alexanderben,
Sokan elhullának császár népében,
Százezert mondának az gyalog népben,
És tízezert mondnak lovag népében.

Vesze az Sándornak harminc gyalogja,
És másfélszáz vesze Sándor lovagja,
Ott megsebesüle ötszáz lovagja,
Ilyen kevés kárral lőn diadalma.

Sándor a Dáriust mind estig űzé,
Sohol Alexander meg nem érheté,
Nap alámeneti elközelíte,
Ismét népe közé Sándor megtére.

Fegyverét a Sándor róla lehányá,
Hadnagyit, vitézit mind béhívatá,
Oly nagy vígassággal azokat tartá,
Az jó vitézeket ajándékozá.

Jutának másnapra, egybengyűlének,
Jó vitézek testi temettetének,
Sándor s Ephistion elkészűlének,
Dáriusnak anyját látni menének.

Termete jobb vala Ephistionnak,
Nagyobb magassága honnem Sándornak,
Császár sátorában mikor jutának,
Császár anyja vitézt vélé Sándornak.

Vitézt Sándor helyett asszony tisztelé,
De ezt a komornik néki meginté,
Sándor nem az volna néki meginté,
Asszony Sándor előtt esék térdére.

Igen kezdé kérni, hogy megbocsássa,
Mert Sándort még többé soha nem látta,
Ű tudatlansága csalatkoztatta,
De Sándor az asszonyt így bátorítá:

«Csuda nem énnékem ha nem esmertél,
Hogy Sándornak véltél ha nem esmertél,
Ez az Alexander akit te véltél,
Jó anyám te ne félj, mert nem vétköztél!»

Tekélletességét asszony csudálá,
Mert szép szóval űtet anyjának mondá,
Beszédével azért megbátorítá,
Asszon az Sándornak nagy hálát ada.

Oly kegyelmessége vala Sándornak,
Mind annyi ideig ily nagy királynak.
Mely előtte nem volt az királyoknak,
Tekélletessége nagy az Sándornak.

Róla bizonnyal mondják egyszernél többé,
Császár feleségét nem látta szembe,
Mint húgát tartotta nagy tisztességben,
Vén asszont mint anyját az ő éltében.

Panasz sok nem esék ennyi ideig
Alexander ellen sok esztendeig,
Állhatatos ő lőn ezenben végig,
Azért jó vitézi félék mind holtig.

Elbocsátá Sándor egy fűhadnagyát
Az vén Parmeniót, jeles tanácsát,
Ki hamar megvévé Damaskus várasát,
Császárnak ott lelé nagy kazdagságát.

Régi királyoknak szántalan kéncse,
Főfő nagy uraknak ű háza népe,
És az Oxiartes Dárius öcscse
Az Parmeniónak lőnek kezébe.

Sokan a Dárius el nem ment vala,
Kevesen de véle szaladtak vala,
Kétezer görögre találkozott vala,
Kik ű táborában szolgáltak vala.

Az Dárius siet az görögökkel,
Eufrates víz mellé hópénzesekkel,
Sándor es indúla jó vitézivel,
Siriát megvevé vitézségével.

Sándor mikor juta nemes várasban,
Maratomnak híjják az Siriában,
Népét megszállítá ű táborában,
Dáriustul levél juta azonban.

Igen megharagvék császár levelén,
Tisztességet néki mert császár nem tőn;
Dárius űmagát császárnak írá,
De még csak királnak Sándort sem írá.

Tőle az Dárius kévánja vala,
De könyörgésképpen nem kéri vala,
Hogy Macedónia mennyi pénzt adna,
Ő háza népeért Sándornak adná.

És ha Ázsiáért víni akarna,
Semmit ű dolgában hátra ne hagyna,
De ha Sándor térne Macedóniába,
Dáriusnak lenne bátorságába.

Rövideden néki Sándor így íra:
«Dáriusnak király Sándor ezt írja:
Tudja Ázsiának nagy sok országa,
Köztünk kinek lészen igazabb hada.

Voltanak előtted sok fejedelmek.
Ki miatt rontattak az görög népek,
Mindenkor csak reánk törekedtenek,
Akaratunk ellen felkészültenek.

Minap én atyámnak, minden jól tudja,
Árultatásképen hogy lűn halála,
A ti fizetéstek volt annak oka,
És ígéretetek volt indúlása,

Pénzért ez némel nap embert fogadtál,
Hogy én atyám után engem bocsátnál,
És te kölömb-külömb sok néppel valál,
Kit a te szemeddel bé nem foghatál.

Rajtad azért mostan állom bosszúmat,
Mert igen jól látom hamisságodat,
Jupiter isten is segít igazat,
Azért verem arcul nagy hatalmadat.

Országodnak immár jobb részét bírom,
Jó akaratodat noha nem látom,
De ha könyergésed ezekről hallom,
A te házadnépét pénz nélkül megadom.

Sőt mikor nékem írsz ne, feledkezzél,
Nemcsak királnak írj, úgy cselekedjél,
De királyodnak írj megemlékezzél,
Ha akarod – lehess hozzám békével!»

Táborát az Sándor innét indittá,
Az Phoeniciában el bészállittá,
Az Betlen várasát meghódoltatá,
Sidon nevif várast megszállattata.

Egy király, az Arcto azt bírja vala,
Végre a Sándornak meghódolt vala,
És ő királságát elvötte vala
Egy szegén kertésznek adatta vala.

Régi jeles váras az Tirus vala,
Tenger szigetében rakatott vala,
Kemén kű falakkal oly erős vala,
Gyalog erő hozzá nem mehet vala.

Nagy aran koronát csináltatának
Az Tirus várasban kik lakozának,
Sándorhoz követet ők választának
Koronával élést sokat hozának.

Jó neven a Sándor ajándékokat
Vevé éléseket, koronájokat,
Mondá, hogy meglátná ű várasokat,
Mert ott kell tennie áldozatokat.

Tetszék követeknek ez szó nehéznek,
Nem hihetnek vala Alexandernek
Áldozatot vélék csak az egy színnek,
Áldozat-szín alatt fogllyá esnének.

Az követek néki feleltek vala,
Áldozattételért ne menne oda,
Mert olyan várasban az méltó volna,
Az hol Herculesnek oltára volna.

De az Sándor ezen igen haragvék,
Felelé, hogy ha be nem eresztenék,
Bizony rövid napon azt megesmernék,
Vitézi erővel várast megvennék.

Jövének el tűle ottan követek,
Készülének egyben Tirusbéliek,
Az Alexanderrel mind az vitézek,
Indúlának ottan erős seregek.

Sok mester-ácsokat ű kerestete,
Az tengernek vizét igen tölteté,
Várasig szertelen töltést tétete,
Vas-kossal az várast Sándor töreté.

Sok vitéz szolgái ott meghalának,
Hét holnapig alatta mind fáradának,
Végre viadalban bérohanának,
Százezeren belől levágatának.

Ott kétezer emberek fogattatának,
Kiket tenger szélén felakasztának,
Tizenötezeren elszaladának,
Kik Tirus várasban meg nem halának.

Nagy kemén kőfalit mind elvonyatá,
Az ű jó vitézit ajándékozá,
Bálván isteneknek vígan áldoza,
Erős Tirus alatt Sándor így jára.

[part "SECUNDA PARS. // Capita Versuum. // Magnus ut insignum subvertit Agencris urbem, // Militiam cogit, Darius cunctam, certare paratus, // Tendit ad Arbellam, victus abit incie monarcha."]

Minden királyoknál Sándor szerencsésb,
És fejedelmeknél lőn győzedelmesb,
Senki ű nálánál nem lőn kegyelmesb,
Míg az Dáriusnál ű nem lőn erősb.

Az Tirus várassát hogy elrontatá,
Több néppel seregét megsokasítá,
Egyiptomra vala Sándornak gondja,
Dáriustól levél juta azomba.

Győzedelmét nyilván Dárius látá,
Levelében Sándort királnak írá,
Nagyobb leányával Sándort onszolá,
Lidia országgal Sándort kínálá:

«Nem tudod-e Sándor! szerencse mint szél,
Bizony, ha akarja szárnyára felkél,
Mint az szárnyas madár úgyan elrepül,
Az mit adott tűlled mindent vehet el.

Végre a mezőre el ki kell jőnöd,
Nem mint Issus mellett kell megütköznöd,
Akkor én népemet ha megtekénted,
Még temmagadnak is kell szököllened.

Sok széles vizeken kell általjőned,
Az Eufrátes vizén kell általkelned,
A Tigris vizére szerencséltetned,
Harasses, Hidaspes vizén elkelned.

Vagy minek alítod te az Médiát,
Vagy minek alítod nagy Hirkániát,
Az ezer várasú széles Baktriát,
Az Aratosiát és az Indiát?

Te néked addiglan meg kell agganod,
Míg csak bé kellene ezeket járnod,
Az Tanais vízét ha te meglátod,
Csak hogy meglátod is, akkor megbánod!»

Így felele Sándor ű írására
Azt ígéri az mi volna ű nála,
Mert a mit ű ígér, mind Sándor bírja,
Azt a Dáriustul ingyen sem várja.

«Ne fenyegess szóval császár engemet,
Vízzel ne ijesszed az én erőmet,
Tengeren által jól tudod népemet,
Vizek meg nem fogják vitézségemet.

Semminek alítom én az Lidiát,
Ki engemet hallgat mint ű királyát,
Persiának kévánom fű várasát,
Médiát, Baktriát és az Indiát.

Jövél futva te bé az Persiában,
Valahova futhatsz te országodban,
Utánnad ballagok az te útidban!»
Itt levelét küldé az Persiában.

Gyakor helyen akkor hadakozának
Az Sándor hadnagyi a kik valának,
Jeles várasokat ők meghajtának,
Kik Alexandernek meghódolának.

Nám az Antigonus az Licariát,
Az Cules megvevé Paflagoniát,
És az Amphoserus az Milesiát,
Tenedon szigetnek az ű határát.

Ezt Dárius császár mikor megérté,
Hogy Sándor frigyet ű véle nem tenne,
Babillóniában hamar siete,
Mindenfelé császár hamar elkülde.

Minden nagy erejét el-feltámasztá,
Bissusnak Dárius ott parancsola;
Baktria erejét véle elhozá,
Ki ű népe között jobb, erősb vala.

Sándor a Dáriust nem tudja vala,
Országában akkor ű holott volna,
Jóllehet szolgáit ű kínoztatá,
De kínok által is meg nem tudhatá.

Vala Persiában ilyen szokások,
Kik császárnak akkor tanácsát tudták,
Szörnyű halálokat űk elszenvedték,
Ki miatt ki nem nyílt tőlök az titok.

Bűnnek nagynak köztök azt tartják vala,
Ha valaki nyelvét meg nem tarthatja,
Az Alexander ezt nem tudja vala,
Ellensége néki mely helyen vala.

Vitézit az Sándor hamar indítá,
Az Egyiptom felé eligazítá.
Erős Gáza várost környűlszállatá,
Egyiptomnak vala vasas kapuja,

Ez váras sok néppel nagy erős vala,
Dárius hadnagya mert benne vala,
Sok napig a Sándor ott feküdt vala,
Nagy tornyokkal környülállatta vala.

Rólla Sándor igen búskodik vala,
Az egy váras alatt hogy múlat vala,
Ostromhoz ő népét állatta vala;
Egy jövendőmondó azt mondja vala:

«Tudjad Sándor, hogy ha ma kezded víni,
Te erőssen kezdesz megsebesülni!« –
Sándor hallá, akará elhalasztani,
De várasból kezde sok nép kijőni.

Juta váras népe Sándor sáncára,
Kezdék Sándor népét vágni táborra,
Mind egész tábora ezen indúla,
Azomban Sándor is közikben juta.

Történék azomban, juta egy pribék,
Alexander előtt térdre leesék,
Kegyelem Sándortul néki adaték
Sándor háta megé álla az pribék.

Az pribék kirántá ottan fegyverét,
Kevessé megsérté Sándornak fejét,
Sándor egy csapással elvágá kezét,
Végre elvéteté az pribék fejét.

Gondolá hogy ez volt akit megmonda,
Az jövendőmondó mikor megtiltá,
Az nap ellenséggel Sándor ne vína,
Azért inkább kezde Sándor vínia.

Egy nyil ezönközben vállában esék,
Ki miatt a Sándor elkeseredék,
Fülöp doktor hamar oda érkezék,
A Sándorból a nyil el-kivéteték.

Nám sokáig Sándor ott forgolódék,
És sok vér Sándorból el kiszármazék,
Ő zászlója alatt földre leesék,
Végre sátorában bévitetteték.

Ott a váras népe mikor meglátá,
Alitták Sándornak hogy lött halála,
Azon nagy örömök nékiek vala,
És űk a várasban bémentek vala.

Rövid üdő mulván megkönyebbűle,
Sándor szép zászlóját felemelteté,
A várast a Sándor környülvéteté,
Az jó vitézeket ostromra vivé.

Jól meg Alexander nem gyógyult vala,
Azért vitézi közt igen ví vala,
Egy kővel a szárát ütötték vala,
Kopjával ő magát segíti vala.

Sokan a várasban megöletének,
Csak tízezert mondnak hogy elvesztenek,
Az kik a várasban akkor valának,
Sándor népe közül kevesen veszének.

Váras alól népe ottan indúla,
Az Nilus vizéhez heted nap juta,
Polisium váras néki meghajla,
És nagy Memphis váras, néki meghajla.

Régi törvényében Egyiptomot hagyá,
Hogy birodalmában várasit hajtá,
Az Amon templomát látni kéváná,
Ki az Egyiptomban nagy híres vala.

Bátorsággal juta nagy pusztán által,
Harmad napig üres étel, italtól,
Sem vizet, sem fákat sohol nem talál,
Csak nagy puszta homok ő környűlök áll.

Eljuta negyed nap nagy fáradsággal,
Amon templomához nagy szomjúsággal,
Templomban béméne a nagy urakkal,
Ott jövendőt kérde ű tanácsával.

Mennye Sándort látá az Amon papja,
Mondá hogy Sándor a Jupiter fia,
És hogy ez világot Sándor elbírja,
Senki haddal Sándort meg nem bírhatja.

Mégis kérdé Sándor az Amon papját,
Ha megtorolhatja atyja halálát?
Pap halhatatlannak tevé ű atyját,
De Fülöp királnak állja bosszuját.

Ily jövendőmondás nem lőn javára,
Hogy Jupiterfia nevet veve magára,
Mert sok vitézinek lőn halálára,
És híre-nevének alázására.

Láták az görögök nagy kevélségét,
Hogy már megútálta ő emberségét,
És világon kéván ű istenséget,
Embernek fölötte nagy tisztességet.

Innét ismét Sándor hamar megtére,
Nilus vize mellett egy helyet néze,
Egy várast a Sándor ott építtete,
Alexandriának azt nevezteté.

Csakhamar az váras rakatott vala,
Táborával Sándor elindult vala,
Eufrates víz felé ű mégyen vala,
Babillóniában Dárius vala.

Igen nagy sok népet császár gyűjtete,
Baktriát, Sogdiát ű felvéteté,
Scythiaiakat mind felvéteté,
Az Indiából is népet kérete.

Az Dárius népe sok nemzet vala,
Ű kaszás szekere öt sereg vala,
Babillóniából kiindult vala,
Tigris, Eufrates közt ű megyen vala.

Mennye a Dárius Tigrist elkelé,
Az Eufrates mellett Sándort megérté,
Hatezer emberét onnat ereszté,
Hogy Sándor a vízen el ne kelhetne.

Császár lovagokat ismég ereszte,
Sándor előtt mindent elégettete,
Lycus vizén öt nap mind hídon kele,
Arbella várashoz Dárius ére.

Onnét egy mezőre Dárius szálla,
Hol hegyek valának mind elvonyatá,
Mindenfelé császár hogy elláthatna,
Sándornak erejét környülfoghatná.

Gyakor helyen faluk mind égnek vala,
Az Sándor a tüzet hogy látja vala,
Dárius ottlétét megtudta vala,
Tigris vize mellé Sándor eljuta.

Igen széles sebes a Tigris vize,
De mint Eufratesnek nincs sebessége,
A Tigrisnek vala egy gyalog réve,
Az révre eljuta a Sándor népe.

Túl másfelől készül Dárius népe,
Az vízen elkele Sándor ereje,
De marhájok vesze sok ott a vízbe,
Hogy kit elvitt vala víz sebessége.

Dáriusnak juta elöljárója,
Hogy kivel csak vala ezer lovagja,
Pannoniaiakat Sándor választa,
Dárius népére hamar bocsáta.

Az Dárius népe ott megfutamék,
Elöljáró hadnagy lóról elesék,
Hadnagy ugyan ottan megöletteték,
Két nap Alexander ott megnyúgovék.

Reggel onnat Sándor hamar indúla,
Jobbfelől a Tigris vize foly vala,
Balfelől a nagy hegy mellette vala,
Sándor elöljárót bocsátott vala.

Juta hamar híre ott a Sándornak,
Hogy nem messze népe az Dáriusnak,
Ezör lovag népe az Dáriusnak,
Hogy égetné útát ott a Sándornak.

Vitézit a Sándor hamar bocsátá,
Dárius lovagit el-levágatá,
Az tüzet mindenütt Sándor oltatá,
Sok helyen nagy földön élést talála.

Sándor ott szállítá udvara népét,
Hol bévön talála népének élést,
Negyed nap indítá az ű erejét,
Mint ha viadalra vinné seregét.

Csak keveset úton mentenek vala,
Azonban egy híre Sándornak juta,
Császár felesége hogy megholt volna,
Sándor e hír hallván ottan megszálla.

Vala a Sándornak azon bánatja
Sőt a tisztes asszonyt igen siratja,
Az Dárius anyja igen csudálja,
Hogy asszony halálát oly igen szánja.

Nemes jó vitézit Sándor begyüjté,
Tisztességgel asszont eltemetteté,
Bánatjában Sándor egy nap nem evék,
Asszon komornikja az nap elszökék.

Csak hamar komornik császárhoz ére,
Megmondá hogy megholt ű felesége,
És hogy Sándortól volt nagy tisztessége,
És királyi módra volt temetése.

Többé Sándor asszont nem látta vala,
Hanem mikor fogllyá ű esett vala,
Dárius ezt igen csudálja vala,
És ű nagy sírással ezt mondja vala:

«Adjátok meg istenek nagy hatalmamat,
Békével bírhassam én országomat,
De ha nem halljátok imádságomat,
Sándornak adjátok birodalmamat!»

Mégis egy követet császár választa,
Kit Alexanderhez akkor bocsáta.
Az Alexanderhez az követ juta,
Az Alexandernek követ így szóla:

«Csuda Sándor néked ez most ne legyen,
Hogy Dárius frigyet tőled most kérjen,
Te hatalmasságod tudja mi légyen,
Igazságod annál hogy nagyobb légyen.

Eddiglen ű anyját mint te anyádat,
Gyermekit tartottad mint fiaidat,
És ű feleségét mint te húgodat,
Úgy tisztelted űket mint rokonidat.

Rólad mind azt vallják kit én is vallok,
Asszonyon bánkódol kit én jól látok,
Dárius házassát kit én jól tudok,
Te ellenségedet siratod látjuk.

Te eddiglen rendben állottál volna,
Hogy a Dáriussal megvíttál volna,
Ha asszon halála nem történt volna,
Temetségre gondod ha nem lött volna.

Azért ez nem csuda ha Dárius kér,
Leányát elvegyed téged azon kér,
Eufrates vizéig vedd el a mit bír,
Zálagban kis fiát vedd el, azon kér.

Reá tekénts azért, add meg ű anyját,
Ű anyjával öszve küssebb leányát,
Azért adja néked nagy sok aranyát,
Téged bizon úgy tart mint édes fiát.

El ne higgyed magad jó szerencsédben,
Mert nehezb tartani a mi kezedben,
Honnemmint megnyerni ki más kezében,
Embernek egy példa ez életiben.

Penig erre juttál a Dáriussal,
Hogy frigyet tűled kér mind országával,
Ily jó szerencsét végy jó akarattal,
Életed úgy lészen nagy bátorsággal!»

Alexander hallá, követet kiküldé,
Az ű fű tanácsát erről megkérdé,
Nagy sokáig minden erről vesztegle,
Végre Parmenió erre felele:

«Róla bízvást Uram! azt mondtam volna,
Damaskus várasnál hogy néped vala,
Nagy kéncsért foglyokat megadtad volna,
Kivel minden néped gazdagult volna.

Anyjáért nagy kéncsét mostan elvennéd,
Eufrates vizéig országit elvéd,
Baktriát, Indiát te ne keresnéd,
Az Macedóniát megtekéntenéd!

Tetszék az Sándornak ez szó nehéznek,
Ily szóval felele a vén embernek
«Ha Parmenió volnék én is a pénznek
Erülnék inkább mint honnem jó névnek.

Vagyok Alexander, nem bánt szegénség,
Sem kalmár nem vagyok, kinél fösvénség,
De tudjátok vagyok királi felség;
Azért bennem nincsen tekélletlenség.

Sőt ha a foglyokat meg kell adnia,
Ingyen azt megadom, nem kell aranya.»
Dárius követét előhívatá,
Sándor ily válasszal visszabocsátá:

«Te menj el mond meg ezt a Dáriusnak:
A mi jóval voltam az asszonyoknak,
Ne tulajdonítsa bátorságának,
De természetemnek ű járásának.

Én nem szoktam víni asszonynépekkel,
Sem olyakkal a kik foglyok magokkal,
A kit én gyűlölök erős fegyverrel,
Azzal igyekezem nagy vitézséggel.

Nem bírja Dárius mit ígír nékem,
Mert régen már azok hallgatnak engem,
Hogy országot adna, nem azért jöttem,
De hogy néki adnék, én vitézködöm.

De ha ű akarna én társam lenni,
És ű magát merné én reám bízni,
Ha hozzám akarna császár hallgatni,
Netalám mit kévány, kész volnék adni.

Jól tudja az égen két nap nem lehet,
Azonképen földön két úr nem lehet,
Ha akar engedni az ma meglehet,
De holnap meglátja Sándor mit tehet!»

Tűle elbocsátá császár követét.
Más nap elindítá Sándor seregét,
Dárius ez után indítá népét,
Viadalhoz szerzé minden erejét.

Az Dárius népe sok országokból,
Gyalog és mind lovag az Baktriából,
Veres tenger mellől a Sogdiából,
Babillóniából, Arméniából.

De az Médiából és Syriából,
Capadóciából és Indiából,
És a Partiából és Scithiából,
Kétszáz negyvenötezer tartományokból.

Alexander látá Dárius népét,
Kiknek szemeivel nem látá szélét,
Oly igen forgatja vitézi eszét,
Olyha ugyan bánja nagy merészségét.

Róla Alexander sokat gondola,
Népe kevés voltát jól tudja vala,
Parmenió szava eszében juta,
De hogy arra térne, már késő volna.

Búsultában méne bé sátorában,
Az nap vala immár elnyúgovásban,
Bétakarodának mind az sátorban,
Sok tűz miatt vadnak világosságban.

Éjjel Alexander nem aludt vala,
De miként ütköznék gondolja vala,
Hajnalkor az álom reá jutott vala,
Mondhatatlan igen aluszik vala.

Lám az fényes nap is el-feljött vala,
Az Dárius népe rendben áll vala,
Alexander még is aluszik vala,
Hadnagyok sátornál ott várják vala.

Látá Parmenió hogy fel nem kelne,
Ottan az sátorban hamar bémene,
Szóval Alexandert költeni kezdé,
De nagy álom miá Sándor nem érzé.

Az vén Parmenió Sándorhoz nyúla,
Kezével felrázá, néki így szóla
«Uram! hol te erőd ki elébb vala,
Egyebet költeni te szoktál vala;

Már te ellenséged vagyon előtted,
Készületlen vagyon mind a te néped!»
Sándor ezt felelé: «Te ezt úgy véljed,
Mindenről végeztem, hogy jól megértsed.

Vitézek immáron mind készüljenek,
Viadalhoz trombiták már zengjenek,
Hadnagyok seregek közé menjenek,
Jupiter hírivel megütközzenek!»

Igen bölcsen Sándor seregét szerzé,
Állatá ű népét arccal négy felé,
Hogyha az ellenség őt hátul venné.
Mindenfelé népét víni készíté.

Csak egy kevés népet táborban hagya,
Dárius anyját is azokkal hagyá,
Minden marhájokat lerakattatá,
Bölcs beszéddel népét ő bátorítá.

Távul a Dárius immár nem vala,
Balfelől népe közt seregben vala,
Jobbfelől Mazæus hadnagya vala,
Az Dárius ellen Sándor áll vala.

Vala nagy üvöltés ott mind kétfelöl,
Egymást vágják vala nagy kegyetlenül,
Az Dárius népe vala mind környül,
A tábort megvevék Sándor népétöl.

Sok kaszás szekerek kirohanának,
Ki miatt nagy sokan ott meghalának
Barmok sebek miatt megbúsulának,
Szekerek környűlök mind elromlának.

Fegyverében vándor jó lován vala,
Mindkét királ mellett erős nép vala,
Kiki ura előtt igen ví vala,
Az halált semminek alítják vala.

Vitézivel Sándor béjutott vala,
Császár szekeréhez csak közel vala,
A szekér-vezetőt megölték vala,
Nagy kiáltást Sándor népe tött vala.

Gyakran kezde császár népe hullani,
Kezdének nagy sokan mind hátat adni,
Az Dárius látá sok népét futni,
Szablával akará magát megölni.

Jó lova Sándornak elfáradt vala,
Más lovára Sándor hamar ült vala,
Az Dárius immár elfáradt vala,
Szántalan sok népe igen hull vala.

Temérdek sok népet ott levágának,
Negyvenezer embert ott számlálának,
Dárius népében kik meghalának,
De szántalan kazdag foglyok valának.

Jeles fű vitézi Alexandernek,
Ott az viadalban sebesűlének,
De kik viadalban megöletének,
Csak háromszázan is nem leletének.

Nagy temérdek kéncset akkor nyerének,
Arbella várasban hogy béjutának,
Dárius kéncsének ott örűlének,
Országot foglalni elindúlának.

De a Dáriussal kik szaladának,
Média országban beindúlának,
Sokan Dáriustól elhasonlának,
Az Alexandernek meghódolának.

Elindúla Sándor ű táborával,
Babillóniára ű szolgáival,
Dárius hadnagya futott hadával,
Az várasban vala sok fű urakkal.

Méne eleiben hadnagy Sándornak,
Meghódola néki mint királyának,
Az váras engede nagy hatalmának,
Ezen nagy öröme vala Sándornak;

Oly nagy tisztességgel Sándort fogadák,
Mint ha a Dáriust szemekkel látnák,
Dáriusnak kéncsét mind előhozák,
Az Sándor kezébe a kéncset adák.

Nagy vala az város Babillónia
Mind téglából vala az ő rakása,
Harminckét lábnyomdék temérdek fala,
De száz singni vala az magassága.

Az várasnak vala nagy szélessége,
Háromszáz hatvanhat olasz mélföldre,
Az várasnak belöl sok élőfölde,
Az közepin ott foly Eufrates vize.

Régi hét csudának ez egyik vala,
Az Eufrates vizén mely kőhíd vala,
Azt nagy mesterséggel csinálták vala,
Melyet vízfenékről felraktak vala.

Csudálatos szép kert az várban vala,
Húsz kőlábon az kert rakatott vala,
Kűlábakon az kert felüláll vala,
Nagy szép ékességgel kert ékes vala.

Harmincnégy napiglan népét ott tartá,
Sándor ő erejét ott megnyúgotá,
Pénzzel Tráciából népet hozata,
Kivel az ő népét megsokasítá.

Az hadból Dárius hogy elszalada,
Szerte-szerént vala sok búdosása,
Alexander előtt nagy búdosásban,
Vitézi valának nagy kazdagságban.

[part "TERTIA PARS. // Capita Versuum. // Intravit magno discrimine Persidis oram, // Et Darium reperit confossum vulnere Magnus. // Tum Scythiam capit Macedo lustare nivosam."]

Jól megértse minden Sándornak dolgát,
Semminek ne vélje ű szerencséjét,
Megmondta próféta hatalmasságát,
És megjelentette ő birodalmát.

Nem késék az Sándor Babillóniában,
Hogy több népe juta ő táborában,
Menetást ott hagyá az nagy várasban,
Mitrenist választá Arméniában.

Tőle minden vitéz ajándékot vőn,
Minden gyalog, lovag nyúgodalmat vőn,
Úta legelószer Saptrafában lőn,
Ki nagy sok éléssel igen bévös lőn.

Rövid napon méne nemes Susában,
Az váras nagy hamar lőn hatalmában,
Kéncset sokat lele ott a tárházban,
Császár anyját hagyá ott az városban.

Alexander innét népét indítá,
Az Oxius népre mikoron juta,
Sándor erejére akkor támada,
Végre Sándor népe őket megbírá.

Vala nagy haragja ott a népekre,
Akará hogy őket mind elveszesse,
De Dárius anyja néki könyörge,
Azért mind a népnek megkegyelmeze.

Juta Persiának ő határára,
És határán való nagy havassára,
Tizenötezer gyalog reájok támada,
Kiket Alexander mind levágata.

Táborát jártatá viadal helyén,
Alá néznek vala Persia hegyén,
Sándor örül vala jó szerencséjén,
Vitézi csudálnak nagy vitézségén.

Megnyúgodtak vala, elindúlának,
Szép Persepolisban el-béjutának,
A gazdag várasban mindent dúlának,
Urak az Sándorral várban szállának.

Az Persepolisban egy tábort hagya,
Az vén Parmeniót hadnagyul hagyá,
Az Craterust néki ott társul hagyá,
Két sereggel Sándor onnat indula.

Gyakor várasokra juttanak vala,
Sokféle nép néki meghódolt vala,
Erős havasokat jártanak vala,
Az Mardus népekre juttanak vala.

Nem akarnak ezek néki engedni.
Persáknál valának erősbek víni,
Lyukba szoktak vala Mardusok lakni,
Erdei vad hússal csak szoktak élni.

Oly kegyetlenségek asszonnépeknek,
Mint a fírfiaknak vala közöttek,
Valának fejenként engedetlenek,
Más néptől külömböz ű természetek.

De csak mind térdiglen vagyon ruhájok,
A firfíaknak mind hosszú szakálok,
Patyolatban kötik nagy hosszu hajok,
Parittyából lőnek ha lészen hadok.

Indúla a Sándor bátorságában,
Mardusokat megveré ű táborában,
Hódoltatá őket nagy hatalmában,
Harminc napig jára a Persiában.

Sándor visszatére Persipolisban,
Hadnagyit begyűté lakodalomban,
Sok kéncsét elosztá vígasságában,
Akkor elváltozék ű szokásában.

Csudálatos vala ű erkölcsében,
Megrettenthetetlen veszedelmében,
A Sándor gyors vala cseleködetiben,
Foglyokhoz ű vala kegyelmességben.

Róla írják, erős volt ű hitiben,
Fertelmetes nem volt ű életiben
Míg Sándor nem esett nagy részegségben,
Ki miatt kárt valla híre-nevében.

Ingyen eszében sincs ű ellensége,
Naponként Sándornak nagy részegsége,
Asszonnéppel együtt iszik serege,
Küssebbülni kezde ű embersége.

Megégeté Sándor Persipol várát,
Egy részeg asszonnak fogadá szavát,
Tűz miatt elrontá minden rakását,
Így veszté Sándornak egy jeles házát.

Jó vitézek szánák vár elromlását,
Sándor is megbáná csakhamar dolgát,
Onnét elindítá az ű táborát,
Akará meglátni Sándor Médiát.

Nyúgodnia Sándor – ezt elvégezé, –
Nem akarna, mígnem császárt meglelné,
Minden várasában űt megkeresné,
És ű országában megkergettetné.

El-bé vala császár a Médiában,
Média országnak ű városában,
Harmincezer ember ű táborában,
Sándor császárt hallá a Médiában.

Piros hajnalkorban császár indúla,
Csak egy mélföldnyire onnat kiszálla,
Sándorral megvíni ű készül vala.
Császárnak hadnagya a Bissus vala.

Egybegyűjté császár minden tanácsát,
Ily szóval jelenté ű akaratját
«Tudjátok Sándornak jőni táborát,
Hogy vélem megvíjon ő, akaratját.

Róla én nem szólnék, vitézségteket,
És ha én nem tudnám emberségteket,
Kétszer követétek az én fejemet,
Mikoron vesztettem nagy sok népemet.

Sokan bizony tőllem elhajlottanak,
Kik az ő tisztekben megmaradtanak,
Várasimat bírják hogy elhagytanak.
De hogy ti énvelem megmaradtatok,

Inkább akartatok engem követni,
Sándornak az tisztért hogy nem engedni,
Ha én meg nem tudom néktek fizetni,
Az istenek készek néktek megadni.

De ez világból is ha ti kimúltok,
Minden nemzetségtől nagy jót hallotok.
Futni akarnék is, ti ne hagyjatok,
Azért én megvívok, nyilván tudjátok.

Inkább azt akarom, fejem elessék,
Honnem nékem mástól ország adassék,
Én császári fejem szégyenültessék,
Eleimnek neve küssebbültessék.

Sőt az szerencse is igen forgandó,
Sándor szerencséje változhatandó,
Minden jó szerencse nékünk várandó,
Kit hiszek, mivélünk megmaradandó.

Országimat kérlek ti megnézzétek,
Régi királyokról emlékezzetek,
Mert bizonnyal lészen győzedelmetek,
Vagy néktek elesik fejedelmetek. »

Rettenének ezen az ű tanácsi,
Sokat hallgatának ű fő hadnagyi,
Egymásra kezdének azok csak nézni,
Végre egy vén ember így kezde szólni:

«Az kik te utánnad bársomban jártunk,
Mi az viadalra mind készek vagyunk,
Neked jó szerencsét istentől várunk,
Ha a nem adatik, érted meghalunk.»

Mikor több tanácsi ez szót meghallák,
Melléje állának, mind jóvá hagyák,
Ű szolgálatjokat néki ájánlák,
Halálokat nem szánják, néki azt mondák.

Ezt a Nabarzanes hallotta vala,
Hogy ki egy tanácson Bissussal vala,
Dáriust megfognák – végezték vala,
Akkor a császárnak így szóltak vala:

«Tudom uram császár, hogy nehéz lészen,
Most te felségednek az én beszédem,
Miként orvosságot a beteg vészen,
Ki néki először nagy nehéz lészen.

De nem intlek arra hogy károd legyen,
De hogy te országod kezedben legyen,
Helyetted idegen más császár legyen,
Ki te néped előtt fejedelem legyen.

Az gonosz szerencse te rajtad vagyon,
Te császárságodon most igen vagyon,
Hogy te ellenséged innen kiszálljon,
Annak szerencséje reád forduljon.

Róla azt mondanám, császárságodat
Adnád az Bissusnak birodalmadat,
Hogy ű igazgatná ily nagy gondodat,
Végre ű megadná birodalmodat.»

Jóllehet Dárius kegyelmes vala,
Az áruló szavát nem tűrte vala,
Szabláját ű hozzá rántotta vala,
Ilyen szóval néki ott szólott vala

«Véled alkolmasnak hiszem, az üdőt
Hogy akaratodat kijelentenéd,
Hogy a te uradat már elvesztenéd,
Hitván rab, fejemnek végét érhetnéd!»

Mennye a Dárius e szókat mondá,
Szablájával ottan reá indúla,
De a Nabarzanes hamar szalada,
Bissussal táborból hamar kiszálla,

Reggel a Bissussal felkészülének,
Baktriaiakkal mind felgyűlének,
Az császár sátorát mind környülvevék.
Arany lánccal császárt ott megkötözék.

Egy szekérben császárt el-béülteték,
Szekér hitván bőrrel béfedezteték,
Császár benne volna meg ne ismernék,
Várasról várasra hol űtet vinnék.

Persák az Bissushoz hajlottak vala,
Sok ígíretekkel megcsalták vala,
Az Baktria felé ű siet vala.
Alexander ezt mind jól tudja vala.

Előhívá Sándor az vitézeket,
Nékik megbeszéllé Sándor ezeket,
Vitézek nem szánák az ű fejeket,
Csak űk megverhetnék ellenségeket.

Rendben az vitézek ott nem állának,
Gyalogok sem nézék hogy fáradának,
Kiki egymás után felrohanának,
Bissusnak seregi közel valának.

Jó szerencse néki adatott vala,
Mert ha Bissus arcul rájok tér vala,
Viadalban űket elveszti vala,
Mert kevesen vala és fáradt vala.

Tőlök immár Sándor nem messze vala,
Az Bissusnak népét jól látja vala,
Bissus Dáriusnak lovat vitt vala
Jó lóra felűlni készeríti vala,

Csak hiában Bissus ott inti vala,
Mert a lóra ülni nem akar vala,
Sándort segítségül kiáltja vala.
Bissust árulónak nevezi vala.

Ott megharagvának az Dáriusra,
Lövének sok nyilat az ű urokra.
És a szekerében való barmokra,
Szekeret téríték az parlagokra.

Noha Alexander kevesen vala,
És Bissus akkoron sok néppel vala,
Sándor népe előtt elfutott vala,
Háromezer népe elesött vala.

Futa Nabarzanes Hirkaniában,
Szalada a Bissus a Baktriában,
Több népek esének akkor fogságban,
Hogynemmint valának Sándor táborában.

Oly igen Dáriust Sándor keresi,
És mind a foglyoktól igen kérdezi.
De senki Dáriust meg nem lelheti,
Melyfelé lött volna néki meneti.

Sándor seregében egy vitéz vala,
Nagy szomjúság miatt megfáradt vala,
Egy kis csorgó patak egy völgyben vala,
Vitéz víznek fejét keresi vala.

Sok seb miatt lovak elestek vala,
A császár szekerét kik vonszák vala,
A sebes barmokhoz vitéz tért vala,
Dárius szekerét meglátta vala.

Vitéznek Dárius ottan így szóla:
Az Alexandernek hogy megmondaná,
Noha immár néki lenne halála,
De nagy jámborságát nékie tudná.

Megesmértem régen kegyelmességét,
Anyámhoz, társomhoz nagy tisztességét,
Mert nem úgy tartotta mint ellenségét,
Kivel megmutatta kegyelmességét.

Volt jobb akarattal házam népéhez,
Honnemmint rokonim az én fejemhez,
Azért fohászkodom az Jupiterhez,
És a királyoknak ti istenéhez.

Világ szerte-szerént legyen hatalma,
Minden országokon nagy birodalma,
De Sándor tekéntsen jámborságára,
Testem temettesse én koporsómba.

Lássa halálomért mint kelljen tenni,
Mert ha bosszút nem kezd értem állani,
Talám ű rajta kezd ily dolog esni,
Ily szerencsétlenség fején történni!

Nem szólhata többet csak kezét nyújtá,
Császár az vitéznek csak kezét fogá,
Sándornak mondaná, azt jegyül hagyá.
Vitéz a Sándornak hamar megmondá.

Eljuta a Sándor, halva találá,
Az Dárius császárt igen siratá,
Mert ű nagy méltatlan halálát látá,
Mint ily fejedelmet onnan elhozá.

Régi szokás szerént nagy tisztességgel,
Császárt eltemeté ű vitézivel,
Sándor elindúla ű seregével,
Parthiában juta az ű népével

Együtt a foglyokat megkérdezteté,
Az főfő népeket elereszteté.
Az Dárius ecsjét hozzája vevé,
Komornikok közzé Sándor bévivé.

Mikor futa Sándor az Partiában,
Az is meghódola birodalmában,
Onnét el-bémene Hirkániában,
Hogy ki meghódola nagy hatalmában.

Akkor jöve hozzá Talestris asszony,
Szép asszonyok között királné asszony,
Sándorral múlata egynihán napon;
Ismét visszatére egy időkoron.

Gonosz erkölcsűvé Sándor változék,
Mértékletességről elfeletközék,
Persák ruhájában Sándor öltözék,
Nagy jámborságában megküssebbedék.

Nagy kevélség miatt jó vitézeket,
Ű nyomorgat vala fő-fő népeket,
Sándor hátra vete jó erkölcsöket,
Ű kéván isteni tisztességeket.

Vala koronája mint Dáriusnak,
Száma már nem vala sok ágyasának,
Sok gonoszsága nehéz jó szolgáinak.
Sándort ott nevezék Dárius rabjának.

Sándorra nagy sok szó népétől vala,
Kit az Alexander mind jól ért vala,
Jóllehet nagy kéncsöt nékik oszt vala,
De azért a sok szó rejája vala.

Táborát sokféle népre indítá,
Ű hatalma alá azokat hajtá,
Kaukasus hegy mentét Sándor megbírá,
Népeknek ez nevek, kik lakják vala:

Valának trákusok, emergétusok,
Arateziusok, hidaspiások,
Epimeneusok, az parymasok,
Tőle rontatának nagy sok várasok.

Mikor juta Sándor a Baktriában,
Király vala Bissus azon országban,
Sok népe Bissusnak ű táborában
Mert ű Sándor ellen bízik hadában.

Sándor a Bissushoz hogy közel juta,
Sándor népe előtt népe elfuta,
A Bissusnak vala két fő hadnagya,
Kik hamar egymással végeztek vala.

Csakhamar a Bissust ott megkötözék,
Az Alexandernek kötözve vivék,
Dárius öcscsének Bissus adaték,
Végre Dáriusért felakasztaték.

Jutott vala Sándor az Tanaisra,
Scythiából sok nép jöve Sándorra,
De Tanais vize közöttek vala,
Könnyen űk egymáshoz nem jutnak vala.

Táborában jöve az Scytiából,
Húsz választott ember fő várasokból,
Kik csudálkozának akkor Sándorról,
Szólának Sándornak ígyen dolgokról:

«Ha termeted volna Sándor olyan nagy,
Mint megmondhatatlan kévánságod nagy,
Mind ez széles világ noha igen nagy,
De tenéked Sándor nem volna ez nagy.

Jobb kezeddel érnéd a napkeletöt,
Balkezeddel érnéd a napnyúgatot,
De ha ezeket mind te megnyerhetnéd,
Fényes napnak hiszem fényét keresnéd.

Ázsiába jöttél az Európából,
Európába most jősz az Ázsiából.
Ha minden nemzetet bírsz hatalmadból,
Istenséget kévánsz kevélségedből.

Mégis nem tudod-e nagy álló fákat?
Űk ideig vesznek magosságokat,
Egy órában vesztik állapatjokat,
Hamar látjuk néki rohanásokat.

Csak a fa gyümölcsét valaki nézi,
Bolond magasságát fának nem nézi,
Meglásd tetejére ha akarsz hágni,
Ágastól kit fogtál, ne! kezd elesni.

Az oroszlánt noha madár megeszi,
Az erős vasat is rozsda megeszi,
Valaki ezeket elő nem veszi,
Erőtlen kezd rajta bosszút állani,

Penig most mi dolgod vagyon mi velünk?
Soha te földedre Sándor, nem mentünk.
Ki vagy és honnan jősz, benne nem tudunk,
Mert mi ez üdeig békével laktunk.

Íme, mi senkinek nem szolgálhatunk,
Máson uralkodni mi sem akarunk,
Ajándékot Sándor neked mi hoztunk,
Búzát, nyilat, pohárt mi néked hoztunk.

Tisztességgel tőlünk végyed ezeket,
Búzával tisztelünk mi embereket,
Pohárból tiszteljük az isteneket,
Nyíllal mi megrontjuk ellenségünket.

Megbírtunk ezekkel nagy királyokat,
Kik birtak régenten persiaiakat,
Mikor reánk hozták az ű hadokat,
Egyiptomig bírtuk ű országokat.

Az latrokat mondod hogy te kergeted,
De te azt eszedben ingyen sem veszed
Minden népek között kiket eljártál,
Nagyobb lator nincsen Sándor náladnál.

Csuda mit te kévánsz, bírod Lidiát,
Syriát, Persiát és az Médiát,
India határát és a Baktriát,
Még is elakarod venni barmunkat.

És mire kévánod az kazdagságot!
Hogy ki tenéked hoz csak szomjúságot,
Noha mondhatatlan nagy kazdagságot,
De mit nem bírsz, annál inkább kévánod.

De ezt nem vészed jól Sándor eszedben.
Senki fejedelmet természetiben.
Idegent nem akar várni földében,
Mert nem illik öszve ű erkölcsében.

Oly könnyű életünk, mi szegénségünk,
Mert nincs mit tenéked annyit füzetnünk,
Ha kergetsz előtted ugyan eljövönk.
Táborodban mikor nem vélnéd leszünk.

Lám nincsen minékünk erős várasunk,
Várasinkban nincsen nagy kazdagságunk,
De minékünk vannak hideg pusztáink,
Pusztáinkban kevés lábas marháink.

Vagy elégedjél meg a szerencsével,
Ki téged szeretett ilyen nagy kéncsesel,
Mert ha az szerencse szárnyára felkél,
Mindent ű elviszen mint az forgó szél.

Sőt ha te isten vagy, jól tégy emberrel,
De ha te ember vagy, ne feledközzél,
Halandó voltodról megemléközzél,
Magad elfelejtvén ne cselekedjél.

Te barátid azok bízvást lehetnek.
Sándor kik te tőled kárt nem vejendnek,
Kiket meghajtottál, azok mind félnék,
És csak tekélletlen tőled rettegnek.

Régen hallottuk mi ezt közbeszédben,
Hogy azt nagy bolondság néked keresned,
Kiért magadat kell elfelejtened,
Sándor, ezt eszedben kell neked venned.

Az mi szokásinkból mi nem esküszünk,
Mert minden jámbornak szavának hiszünk,
Hazug embereket igen gyűlölünk,
Hidd meg jó szomszédid néked lehetünk.

Ritkán íly barátid néked lehetnek,
És atyádfiai ha tőled értünk,
Oly nagy segítséggel néked lehetünk,
Mert mind Franciáig el-bémehetünk.

Ez országhoz penig kit megvehetünk,
Az Tanais vize foly csak közöttünk,
Azért ha barátid kell néked lennünk,
Avagy ellenségid add megértenünk!»

Nem sok szóval Sándor erre felele
Meglátná mit kelljen ebből tennie,
Jó tanácsadókat hátra nem vetne,
De szerencsét Sándor megkésértene.

Ígyen elbocsátá az követöket,
Csináltatott vala sok sövényeket,
Szereztetött vala nagy sok tömlőket,
Hajókra rakatá a sövényeket.

Vitézek hajókban mind béállának,
Elől paizsosok térden valának,
Tömlőkön gyalogok sokan lábbanak,
A sok hajók mellett lovak úszának.

Oly nagy vitézséggel cselekedének,
Egyszersmind a partra kiszökdösések,
Jóllehet sok nyilat rájok lövének,
De scithiaiak meg veretének.

Sándor szerencsével ott naggyal jára,
Scithiaiakat hogy ő megbírá,
Mert Ázsia tőle elszakadt vala,
Gonosz szerencséje ha lészen vala.

Azonban követek hozzá jutának,
Sok tartományokból választatának,
Az Alexanderhez azok hajlának,
Földökben békével megmaradának.

Megtére a Sándor a Scythiából,
Ezer nyolcszáz lovat hoza az hadból
Sogdiát felvevé nagy hatalmából,
Szolgáinak adná jámborságából.

[part "QUARTA PARS. // Capita versuum. // Nec minus illustres Elephantis incipit Indos // Lustrare, et variis concurris magne duellis, // Et Porus est illis victus felicibus ansis."]

Nagy lőn híre neve akkor Sándornak,
Hogy népét megverte scitiaiaknak,
Ebből félölme lőn nagy sok országnak,
Kik Alexandernek meghodolának.

Először ű méne a Sogdiára,
Kit Sándor meghajta birodalmára,
De nagy gondja vala egy nagy kőszálra;
Kit még az országban meg nem vött vala.

Csak az egy kőszálra nagy gondja vala,
Körül olasz mélföld másfélszáz vala,
Kinek kerületi igen nagy vala,
Harminc mélföld vala a magassága.

Mél barlang az hegynek oldalán vala,
Harminc ezer ember barlangban vala,
Arimázes nékik királyok vala,
Éléssel az barlang mind teli vala.

Íme Alexander nagy kegyelmére,
Inté Arimázest engedelmére;
Kevélyen felele veszedélmérc,
Hogy ha nehéz volna hát felrepülne.

Nem tűrheté Sándor nagy bosszúságát,
Hamar előhíva háromszáz ifjat.
Kiknek ű ígíre ajándékokat,
Hogy meglássák hamar az ű házokat.

Vala nagy meredek az kőszál onnat,
Ifjakat nem láták azok sohonnat,
Felmenének az kőszálra űk onnat,
Másnap tetejére jutának annak.

Sándor legelőször az jelt megmondá,
Hogy kit az ifjaknak ű adott vala.
Mégis egy követöt azokhoz bocsáta,
Kik a nagy barlangban gyűltenek vala.

Juta el a követ Arimázeshez,
Inté, jőne alá Alexanderhez,
Kegyelemmel lenne az ű fejéhez,
Hogy kit ű hallhatott sok ellenséghez.

Lám az Arimázes szavát hogy hallá,
Arra kevés szóval követnek szóla,
Arimázes szavát követ hogy hallá,
Kézzel felmutata és ígyen szóla:

«Látod-e? röpülni tud Sándor népe,
Kivel immár rakva kőszál teteje,
Megtudod mi légyen Sándor ereje!
És ily szóval onnat követ eltére.

Vala nagy üvöltés Sándor népe közt,
Zengnek a trombiták az ű népe közt,
Arimázes kétségben esék népe közt,
Sándorhoz alá jöve baráti között.

Sándor nagy haragját meg nem bírhatá,
A főfő népeket felakasztatá,
Kűszálon valókat meghódoltatá,
Békével köznépet elbocsáttatá.

Táborát indítá sok tartományra,
Elébb Dáciára és a Xenippára,
Onnat elébb méne a Martirára,
Sisimitres berezeg nagy kőszálára.

Rettenetes vala Sándor hatalma,
Nem bízik a herezeg az nagy kőszálba,
Sándornak ű bízik jámborságába,
Herceg adá magát nagy hatalmába.

El nem vevé Sándor ű birodalmát,
Csak vele hozatá ű két szép fiát,
Onnat elindítá erős táborát.
Indiára veté nagy gondolatját.

Sándor elindítá az ű erejét,
Mikoron eléré Gabas erdejét,
Az égnek szenvedé szertelen vészét,
És keves essőnek nagy hidegségét.

Ez keves essőben sok népe hala,
Kik mind meghalának, ezört számlála,
Az nagy kő essőtől így szabadula,
Egy bő tartománra Sándor kijuta.

Lakik Oxyartes a tartománban,
Ki vendéglé Sándort nagy vígasságban,
Harminc nemes leánt hoza az házban,
Kikkel Sándor vala lakodalomban.

Ezek között vala a Roxonia,
Ki Oxiartesnek vala leánya
Minden leányoknál leán szebb vala,
Sándor feleségül vévé azt hozzá.

Panasz hogy Sándorra ebből ne menne,
Fő népének egy-egy leánt hagya hogy venne,
Vétkét ezzel Sándor béfedezhetné,
Onnat rövid napon meg elébb mene.

Hadát Alexander megöregbíté,
Minden tartománból népet kérete,
Húsz százezer népre táborát tölté,
Mind az Indiára Sándor készíté.

Az India vagyon napkelet felé
Délfelöl csak vagyon magasabb földe,
Egyebütt földének egyenessége,
Szép folyóvizekkel ékes mezeje.

Nemes hideg vala az Indus vize,
Köztök díszesb vala a Gangyes vize
A kősziklákon foly Hydaspis vize
Hydaspison felöl Atestes vize.

Tetszik ugyan másnak ez világ nekik,
Mikor egyebütt nyár, tél vagyon nekik,
Mikor egyebütt tél, nyár vagyon nekik,
Az üdő közettök mind így változik.

Jeles nagy sokféle állat ott vagyon,
Gyöngy és minden drága kő köztök vagyon,
Mondják az folyóvíz arannyal folyjon,
Valamely víz köztök csak lassan folyjon.

Sőt nékik ruhájok csak térdig vagyon,
Mind a férfiaknak patyolatjok vagyon,
Fülökben drága kő nagy soknak vagyon,
Karokban nagy soknak aran perec vagyon.

Indiában nagy sok kazdag királyok,
Bő ruhájok vagyon, mind aranyasok,
Nagy drága kövekkel azok kazdagok,
Ha téstova járnak, körül szolgájok.

Nemes illatokkal megtemjénezik,
Mikor téstova jár azval tisztelik,
Fegyveres szolgái űtet követik,
Kik a király fejét mindenkor őrzik.

Csuda szépen vagyon királi házok,
Szép házokat tartják aranyas kőlábok,
Szőlővesszők futják kívül házokat,
Belöl ékesítik arany madarak.

Jőni menni szabad király házában.
Király választ tészen az ű házában,
Avagy ű törvént mond ű országában,
Vagy fejét fűsülli reggel házában.

Pénze ű királyoknak bévőn arany jár,
Ha nem messze mégyen, akkor lovon jár,
Ha messze ű úta, elefánton jár,
Ki mind sár arannyal béfedezve jár.

Jelesb fegyverek közt vagyon nagy nyilok,
Irják, két öl légyen a hosszaságok,
Hosszú nyiloknak nincs semmi hatalmok,
Királyok után jár nagy sok ágyasok.

Tekélletesség nincs soha közöttök,
Minden nagy részegség vagyon közöttök,
Bölcs ember csak kevés vagyon közöttök,
Vagyon ki még fúat is imád közöttök.

Írnak ennél többet az Indiáról,
Kénccsel drága kővel kazdagságáról,
Akkik ott teremnek elefántokrol,
És sok külömb-külömb vad állatokról.

Nagy erejét Sándor el béindítá,
India határára mikoron juta,
Itt egynihány király néki hódola,
Kiket kegyelmesen Sándor fogada.

De hogy elébb méne ű táborával,
Senki nem ségéllé ajándékával,
Dúlata a Sándor ű hadnagyival,
Indus vize mellé méne szolgáival.

Ott a Nissa várast Sándort megvevé,
Dédala tartománt mind pusztán lelé,
Idacha tartománt mind elégeté,
Masargas népeket Sándor eléré.

Sándor a fővárast ott megszállatá,
Kiben királyné asszony Cleophas vala,
És harmincnyolcezer asszonnyal vala,
Várast kősziklákon rakatta vala.

Látá Sándor váras nagy erősségét,
Jó lován kerülé váras kőfalát,
Honnét megvehetné asszon várasát,
Egy nyillal meglövék Sándornak szárát.

Vitéz Alexander igen búsula,
Keserge seb miatt és ígyen szóla
«Mondják hogy én vagyok Jupiter fia,
De testemnek látom nagy ű fájdalma!»

Sándor kilenc napig várast vítatá,
Az királné asszon magát gondolá,
Sok nemes asszonnyal jöve ű alá,
Kicsiny két fiát is véle elhozá.

Tőn kegyelmet Sándor asszon fejének,
És mind véle való földe népének,
Egyníhán napiglan csak ott levének,
Királné asszontól vendégletének.

Régi jó vitézit kétfelé osztá,
Az Paliperconnak egy részét adá,
Azor várasára azt elbocsátá,
Ki hamar a várast meghódoltatá.

Az Sándor nepével onnét indula
Mindenütt a sok nép elöttök fut vala,
Egy magas kőszálra előttök szalada,
Kit az Alexander környülállata.

Régi emberektől Sándor megérté,
Hercules kőszálát meg nem vehetné,
Minden tehetségét ű arra vetné,
Hogy a nagy kőszálat ű megvehetné.

Ez kőszálat Sándor tíz nap vítatá,
Noha sok jó vitéz vesze alatta,
Kőszálon valókat meghódoltatá,
Embolima nevű földre eljuta.

Erix neve vala az föld urának,
Húszezer embere fegyveres annak,
Megállá két hegy közt útát Sándornak,
De hamar Sándornak útat adának.

Tábora Erixnek hogy elfutamék,
Ünnön szolgáitól feje véteték,
Sándor eleiben hamar viteték,
De semmi jó érte nékik adaték.

Vitézivel Sándor onnat erede,
Hideg Indus vizén népével kele,
Gazdag Omphis királ Sándorhoz jöve,
Ki sok ajándékkal Sándort szereté.

Az ajándék néki oly kedves vala,
De hogy Omphis királ meghajlott vala
Még annál is kedvesb Sándornak vala,
Mert ezen öröme nékie vala.

Reggel negyed napon onnat indula,
Abyssares királ követe juta,
Ki követe által néki hódola,
Porus királ immár nem messze vala.

Izené a Sándor Porus királnak,
Adóját bévinné mint ű urának,
Eleiben menne mint királyának,
Erre így felele Porus Sándornak:

«Jól értem beszédét Alexandernek,
Én eleget tészek izenetinek,
Az én határomig eleiben megyek,
De engem ne véljen fegyvertelennek.»

Sándornak egy királt hozának fogva,
Kinek az ő neve Gamaxus vala:
A Sándor népére támadott vala,
Sándor azt az Omphis kezében ada.

Csak közel a Porus Sándorhoz vala,
Nyolcvanöt elefánt Porussal vala,
Hadhoz való szekér háromszáz vala.
Porus gyalog népe harmincezer vala.

Oly nagy elefánton Porus űl vala,
A táborán felűl megtetszik vala,
Arannyal, ezüsttel nagy ékes vala,
Nagy sok nyilas népe gyalog közt vala.

Nagy ember az Porus népe közt vala,
Magassággal mindent felülmúl vala,
Akaratja hadhoz igen nagy vala,
Az Hydaspes vize köztök foly vala.

Csináltatott vala nagy sok ácsokkal,
Sándor nagy hajókat nagy hamarsággal,
De vízen nem mehet ű bátorsággal,
Mert széles, mél a víz sebes folyással.

Vala négy olasz mélföld ű szélessége,
Nagy kövekkel rakva mind a feneke.
Kin ugyan megtorlik viz sebessége,
Másfelől a parton ű ellensége.

Retteg vala népe Alexandernek,
Vélik elköltöket lehetetlennek,
Elefántit látják az ellenségnek,
Úgy mint egy vár volna, nékik tetszenék.

Régi jó szolgái beúsznak vala,
Az egy szép szigetre ki víz közt vala,
Az Porus hadából sokan jőnek vala,
Minden nap szigetben harcolnak vala.

Jeles két ifjak ott el beúszának,
Nikánor és Simmakhus nevek valának,
Könnyű fegyverben vélek többen is valának,
Az Porus hadából rejájok jutának.

Sokat ellenségben ifjak megölének,
Végre kevélségben nagyban ők esések,
Többen is reájok ott elérközének,
A szigetben űk ott megölettetének.

Mennye Porus királ ezt meglátta vala,
Ottan néki nagyobb lőn ő bátorsága,
Vélé semmi volna az Sándornak hada,
Az Alexanderrel semmit nem gondola.

Az víznek közepin ott nagy sziget vala,
A sziget sok fákkal mind el-fölnőtt vala,
Sziget ellenében igen nagy árok vala,
Lovag az árokból ki nem tetszik vala.

Gondolá a Sándor hogy ő ott elkeljen,
Hogy kit Porus király még ingyen se véljen,
Hagyá azért ottan gyalognak, elkeljen,
Másfelől lovagját hagyá hogy elmenjen.

Nem nyúgovék Porus onnét elindula,
Az nagy kiáltásra népével ő tarta,
Vélé, hogy ott Sándor kelnie akarna,
Sándor Porus előtt sátorát vonyatá.

Egy úrfiat Sándor hagya ő képében,
Sátorában hagyá szép öltözetiben,
Udvarló nép szolgál vala eleiben,
Porus nem esméri távol ő létében.

De mindent a Porus érte Sándor felöl.
Nem érte ű senkitül az vízen belöl,
S akkihez bízik ő segítség felől
Fogyatkozás lészen az ő dolga felől.

Vala Alexander már Porus felöl
Porus királ ellen vínia készül;
Porus hogy hírt halla a Sándor felől
Hogy a Sándor vagyon a vízen belől:

Elközelget vala Sándor Porushoz,
Porus bízik vala egy szomszédjához,
Ki már régen küldött vala Sándorhoz,
Hozzá hódolt vala mint királyához.

Látá Porus királ Sándor erejét,
Ellene bocsátá ű sok szekerét,
Szekerekkel erős ű gyalog népét,
Hogy hátra verhetné Sándor seregét.

Lám minden szekérben hat hat ember vala,
Kettei paizsos azoknak vala,
Az kettei nyilas azoknak vala,
Kettei vezető azoknak vala.

Jóllehet először rettenetesek,
A Sándor népének valának ezek,
De csak hamar űk ott megveretének,
Sokan a nagy vízben szökdestetének.

Sőt a Porus király hogy ezt megérté,
Nagy elefántokra barátit ülteté,
Gyalog nyilasokat hátul vettete,
Trombita-szó helyett dobot üttete.

Egy faképet elől űk visznek vala,
Hercules képének azt híjják vala,
Azt nagy dícsírettel tisztelik vala.
Ki megszőnik vala, megölik vala

Tekénté a Sándor Porus nagy voltát,
Az elefántoknak es sokaságát,
Háromfelé osztá hamar ű hadát,
Ott az viadalnak kiadá módját.

Porussal a Sándor ott megütközék,
Porus népe hamar megháborodék
Nagy sok seregekre mind elosztaték,
Az elfutamásra készerítteték.

Onnat Porus király legelöl álla,
Nagy elefántokkal rájok indúla,
Vadakkal Sándor népét nyomorgattatá,
Azzal Porus népét megbátorítá.

Rettenetes nékik elefánt vala,
Az fegyveres embert ragadják vala.
Ő vezetőjének feladja vala,
Sokat a lábával eltapod vala.

Vitézek annyira ijedtek vala,
Mind hátat adnia sietnek vala,
Sándor trákusokat hamar hívatá,
Az elefántokra űket bocsátá.

Sok nyilat trákusok rájok lövének
Embert, elefántot sebesítének,
Kaszás szekeresek elérközének,
Kit Sándor vitézi erre szerzének.

Elefánt lábait ott vágják vala,
Ki miatt az vadak búsulnak vala,
Sokan bennek hátra megtérnek vala,
Az Porusnak népét úgy vesztik vala.

Sok seb viadalban esék Porusra,
Hátán és ű melljén kilenc seb vala,
Porus vére köztök igen foly vala.
És magát bírhatni nem kezdte vala.

Tekénté meg Porust az ű szolgája.
Ki az elefántot vezeti vala,
Ottan elefántot folni bocsátá,
Alexander közel utána vala.

Igen sebes vala a Sándor lova,
Alóla elesék, ottan meghala,
Hamar más jó lóra az Sándor ragada.
Porus királ után Sándor ott indúla.

Legközelb Porushoz egy fű úr vala,
Ki Omphis királnak rokona vala,
Az ifjú a Porust úgy kéri vala,
Hogy ű el ne futna, de inkább meghódolna.

Lám a Porus királ hogy hallá szavát,
Ottan megismeré Omphis rokonát,
Porus hozzá lövé egyik nagy nyilát,
Az nyillal megölé Porus az ifjat.

Juta Sándor hamar, ifjat hogy meglátá,
Az ifjú halálán igen búsula,
Porus népét vágnák azt parancsolá,
Senkit ne néznének, minden meghalna.

Csak a Porus vala mind a nagy urakkal,
Az elefántokon ű barátival,
Siet vala futni jó szolgáival.
Szertelen a Porust lövik az nyilakkal.

Valának nagy sebek ott az elefánton,
Porus alatt nem mehet vala bátoron,
Porus is nem ülhet az elefánton,
Róla alá kezde esni akkoron.

Immár vezetője tekénte rejája,
Leszállani róla Porus akar vala,
Ott az elefántot térdre állatá,
Az több elefántok ezt hogy látják vala;

Csak hamar mind térdre ott estenek vala,
Mert mind arra őket úgy szoktatták vala,
Kik rajtok valának esének fogllyá,
Porus mint holt ember ott fekszik vala.

Temérdek sok népe néki meghala,
Ki Sándor népének ellene vala,
Az Porus fejéhez elefánt álla,
Senkit a Porushoz mennie nem hagya.

Vitézeket kezdé elefánt ölnie,
Kik Porus ruháját kezdék elvennie,
Porust az elefánt kezdé felvennie.
Az ünnön hátára kezdé feltennie.

Sándornak magmondák, ő igen csudálá,
Az nagy elefántot ott el-levágatá,
Porus királt onnat ő elhozattatá
Porus megholt volna, Sándor azt alítá.

Felnyítá azonban Porus a szemét.
Látá Sándor, feddé az ű merészségét,
Noha látta vala az ű vitézségét,
Ilyen szóval feddé ő ellenségét:

«Erre mi bolondság hozott tégedet,
Hogy te megkísírtsed az én népemet,
Kegyelmességemet te jól értötted,
Kazdag Omphis királt te nem követted!»

Lám a Porus királ erre így szóla;
«Sándor mire kérdezsz, ennek ez oka,
Az én nagy erőmet hogy jól tudom vala,
Nálamnál erősbet én nem vélek vala.

Jó vítézségedet én nem láttam vala,
Jóllehet erődet jól tudom vala,
De az had erősbnek téged mutata,,
Engem csak náladnál küssebbnek hagya!»

Csak ily kevés szóval erre így felele;
Sándor Porus királyt meg ezen kérdé:
Mit kelljen tennie Sándornak ő vele?
Porus király erre meg ígyen felele:

«Ily győzedelmes nap megtanít téged,
Korosként szerencse nem járhat véled,
Sokszor az jó után gonosz előtted,
Megesmered ebből mit kelljen tenned!»

Bátorságát látá Sándor Porusnak,
Gondját úgy viselé mint barátjának,
Tisztességet tőn néki mint egy királnak,
Kin ű jó vitézi csudálkozának.

Vígasztalá Sándor a Porus királt,
Porust ű úgy tartá mint egy barátját,
El nem vevé Sándor Porus országát,
Sőt megöregbíté ű birodalmát.

Sándor vitézi közt nagy vígassággal,
Táborában lakozék jó hadnagyival,
Vitézit tisztelé ajándékokkal,
Űket bátorítá Sándor ily szóval:

«A mit istenektül vitézek kértünk,
Mindeneket nékünk megengedtenek,
Indiai erők előnkben jöttek
Kik fegyverünk miatt ott elvesztenek.

Vége lészen immár fáradságunknak,
Még helye sem lészen kazdagságunknak,
Böcsűje sem lészen mostan marhánknak,
Mely lészen aranya az Indiának.

Semmi veszedelmes hadunk nem lészen,
Csak a nagy kazdagság mi prédánk lészen,
Senki közűletek szegén nem lészen,
Senki kivés munkát meg ne resteljen!»

Igen ürűlének az jó vitézek,
Az Alexandernek engedelmesek,
Két várashelt akkor űk keresének,
Az vízen kétfelől kit építének.

Sándor a két várast hogy rakattatá,
Oceanus tengert látni kéváná,
Az vízre hajókat ű csináltata,
Hogy Sándor Ázsiát meghódoltatná.

[part "QUINTA PARS. // Capita versuum. // Indos magnanimi mulcet clementia regis, // Post varios casus, varia et discrimina rerum // Oceanum ingreditur, jactatur naufragus undis."]

Igen nagy örömben a Sándor vala,
Hogy Porus királyon lőn diadalma,
Kinek birodalmát ű el nem rontá,
Sőt több tartománnyal ajándékozá.

Nem nyughaték Sándor, ismét erede,
Az Alexanderrel Porus készűle,
De sok mester ácsokat elébb szerzete,
És gályákat sokat ű építtete.

De azonban követ Sándorhoz juta,
Ki az Abissares királtól jöve,
Sándornak az királ meghódolt vala,
De Sándorhoz jőni nem akar vala.

Ottan az követet Sándor hívatá,
Ily válasszal Sándor haza bocsátá:
Hogyha királ hamar nem jőve hozzá,
Sándor hát a királt hamar meglátná.

Sándor elindula, akará látni,
Az belső Indiát meghódoltatni,
Erős várasokat venni, hajtani,
Kénccsel az ű népét kazdagítani.

Mikor juta Sándor az egy tartománban,
Sophites királnak az ű országában,
A Sophites vala egyik várasában,
Várasban valának ők nagy hallgatásban.

Alexander nem tud rajta mit vélnie,
Senkit eleiben nem lát kijőnie,
Senkit népei közt nem lát bántatnie,
Csalárdságnak kezdé magában vélnie.

Gyorsan a Sophites ott kaput nyittata,
Sándor eleiben ott el-kiindula,
Felesége, két fia véle ott vala,
Kazdag öltözetben ő udvara vala.

Nagy aran pálcája az királnak vala,
Aranyas bársomban mind talpig ő vala,
Szablája királnak ott aranyas vala,
Sándor országában az királt hagyá.

Az fülökben drága kövek valának,
Az karokban aran percezek valának,
Az Alexanderhez mikoron jutának,
Sándor eleiben ezek mind állának.

Nagy arany pálcáját Sándornak adá,
Királ országát is nékie ajánlá,
Nagy sok ajándékkal megajándékozá,
Sándor országában az királt hagyá.

Írják Indiában a népet bölcsnek,
Minden jó erkölcscsel ékesítetteknek,
De közöttök a kik restek leendnek,
Vagy pedig félszegek, mind megölettetnek.

Mégis beljebb mégyen ű erejével,
Más tartománt ére az ű seregével,
Hydaspes folyóvíznél szálla népével,
Az víz sebes vala, foly sebességgel.

Juta az országnak ura ű hozzá,
Fegelis királnak nevezik vala,
Az vízen másfelől Sándor megvala,
Két nap az királlyal Sándor múlata.

Mikor harmad nap Sándor kelni akarna,
Fegelis királlyal ű szót indíta,
Az vízen másfelől hogy mi föld volna,
Földnek fejedelme kicsoda volna?

«Vagyon túl másfelől, királ így szóla,
Minden élés nélkül való nagy puszta,
Pusztán által jutnak tizenegy napra,
Akkoron kiérnek más tartománra.

Lám az Ganges vize annak határa,
Túl annak a földét két nép lakozza,
Az királ azokat egyemben bírja,
Az királnak neve Agranus vala.

Csuda nagy ereje királnak vagyon,
Táborban húszezer lovagja vagyon,
És ott kétszázezer gyalogja vagyon,
És csak elefántja háromezer vagyon.

És kaszás szekere kétezer vagyon!»
Sándor nem hiheti hogy ez így vagyon,
Hamar Porus királt kérdé meg azon,
Sándornak a Porus mondá: « Úgy vagyon!»

Táborában annak vagyon nagy híre,
Ily nagy szerencsére Sándor készülne,
Népe közt zúgódás kezde lennie,
Kit az Alexander hamar megérte.

Csakhamar elméne ű táborában,
És egy magas helről népének szóla,
Sok jó szerencséjét mind előhányá,
Ügyét, viadalit mind előhányá:

«Látom hogy vitézim! megiettetek,
Kevés ellenségtől megrettentetök,
De Cyliciáról emléközzetök,
Mert nagy erős úton általjövétek.

Eufrates, Tigrisen általköltetek,
Az Hydaspes vizén általköltetek,
Szántalan sok népet ti meggyőztetek,
Még azok is mostan vannak véletek.

Mikor Ázsiára mi általkelénk,
Csak kevesen valánk, akkor nem félénk,
Ennyi néppel most előmenni nem mernénk,
Erőtlen népekkel meg nem ütköznénk?

Eddig Ázsiából kifuttunk volna,
Ha iegetésnek helt adtunk volna.
Tudjuk, elefántokat az viadalba
Sokszor aki hozza, azt ejti kárba.

Ne féljetek azért most jó vitézek,
Minden igyetekben lészek véletek,
És fejemet viszem ti előttetek,
Azért nékem erről megfeleljetek!»

Csuda az vitézek néki nem szólnak,
Mind fejek lehajtván veszteg hallgatnak,
Nem mint egyébkoron vígak valának,
Sándor nagy haraggal így szóla nékik:

«Jól látom mast szólni hogy nem akartok,
Fejenként elhagyni engem akartok,
Macedóniában beindúljatok,
Engem királtokat így elhagyjatok.

A ti ellenségtök lésznek énvélem,
Mert scythiaiak eljőnek vélem,
Persák, baktriaiak lésznek énvélem,
Vitézködnek oztán azok énvélem.

Rettenetes vala királ haragja,
Senki szólni néki ott nem mer vala,
Végre vitéz Porus előjárula,
Az Alexandernek ígyen szólala:

«Érnünk azt ne adják istenek nékünk,
Hogy te nálad nékül uram! mi lennénk,
Ha víni mondod is, mind készek lészünk,
Nem szánjuk ontani széllyel ki vérünk.

Gondold meg de kérünk testünk szakadtát,
És kik véled töttünk szántalan munkát,
Tekénts népeidnek törődött voltát,
Mi édes hazánknak nagy messze voltát.

Indiában jöttünk vitézségekkel,
Mindeneket te bírsz eddig erőddel,
Fohászkodván kérünk, térj meg népeddel,
Hazánkban mehessünk nagy békességgel!»

Sándor elfordúla nagy haragjában,
Hamar el-béméne ű sátorában,
Harmad napig veszteg lőn sátorában,
Azután kijöve ű táborában.

Parancsolá Sándor hogy csinálnának,
Hogy tizenkét oltárt hamar raknának,
Tábor kerítését nagyot hagynának,
Kit emléközetül, jelül hagynának.

Oly hamar tizenkét oltárt rakának,
Mind faragott kőből szépen állaták,
Az tábor árokját mélyen felhányák,
Az emléközetért örökké hagyák.

Sándor visszatére onnat népével,
Acestus vizéhez ű seregével,
Ezer gálya ott kész minden éléssel,
Kin tengeren menjen jó vitézivel,

Tengerre indúla ezer gályával,
Földön is ű mélyen szép táborával,
Niceát rakatá nagy hamarsággal,
Buciphalus várast mind egy munkával.

Vala sok tartomány az víz mentében,
Sobjások, malások az víz fektében,
És az oxidrakok azon környíkben,
Kiket Sándor hajta gyűzödelmében.

Az Sándor eljuta egy tartományban,
Egy erős várasnak ű birtokában,
Oxydrakának híják azt Indiában,
Kit Sándor megszálla birodalmában.

Rettenetességgel népét indítá,
Mind környűl az várast Sándor állatá,
Sándor a várast megostromlattatá,
Mindennek előtte kőfalra felálla.

Igen serénkednek hogy felhágnának,
Vitézek kőfalra felhághatnának,
Mert urok fen volna, űk nem volnának.
De lajtrák alattok mind elromlának.

Oltalmazza magát Sándor paizzsal,
Ellenség őt lövi szántalan nyíllal,
Jó vitézi kérik nagy ohajtással,
Kőfalról leszálljon nagy hamarsággal.

Sándor nem fogadja vitézek szavát,
Kőfalról várasban bocsátá magát,
Kőfal mellett láta Sándor egy nagy fát,
Ott a fának veté Sándor ű hátát.

Csudaképen sokan rárohanának.
Váras népe közül kik ott valának,
Ketten Sándor miatt levágatának,
Akik a Sándorhoz közel jutának.

Az több váras népe mikor ezt látá,
Az Alexandertől nagy távol álla,
Közel menni hozzá nem mernek vala,
Hagyítással, nyilai tekéllik vala.

Söt egy hosszú nyilú ember érközék,
Több nép eleiben ottan állapék,
Kitől szigonyos nyil elövéteték,
Az Alexanderhez az nyil löveték.

Vállát a Sándornak az nyil találá,
Az királ fegyverén általment vala,
Jobb kéz felöl vállát meghatta vala,
Nagy bévön Sándorból vér kifoly vala.

Sándor az seb miá megkeseredék,
Mint halandó ember földre leesék,
Nyilas ember látá, magában bízék,
Sándort megfosztaná oda futamék.

Vitéz Alexander reá tekénte,
Magában ereje ottan megjőve,
Fegyverében embert ott általüté
Ki a Sándor mellett esék a földre.

Alexander környül hárman valának,
Ellenségi közül kik elhullának,
Váras népe tőle messze állanak,
Mind Alexanderre elámulának.

Reméllék Sándornak ott ű megholtát,
Azomban ragadá álló fa ágát,
Hogy felbírhatnája Sándor ű magát,
És megmentenéje önnön halálát.

Immár ű ereje elszakadt vala.
Sándor ű lábára nem állhat vala,
Ellenségit kézzel hozzá inti vala,
Közel senki hozzá nem megyen vala.

Azonban másfelöl várast meghágák
Kik ű halálokat érte nem szánák,
Nem sokan csak négyen ezek valának,
Kiknek az nevek ezek valának.

Egyik ím az Tymnus jó vitéz vala,
Ki nagy viadalban ott megholt vala,
Másik az Pencistes jó vitéz vala,
Három nyillal vitézt meglőtték vala.

Tetszik csak semminek néki halála,
Nem magát de Sándort ű oltalmazá,
Harmad Leonatus elesett vala,
Sándor mellett ű ott feküszik vala.

De az Aristonus negyedik vala,
Jóllehet már sok seb vitézen vala,
Ez négy vitéz Sándort csak oltalmazá,
Sándornak holt híre táborban vala.

Igen megbúsula a Sándor népe;
Senki azt nem nézi ha hol elveszne,
Egyszersmind ostromnak méne serege;
Az várast megvevé Sándor ereje.

Senkit az várasban nem kéméllenek,
Mind ifjak mind vének megöletének,
Mind apró gyermekek és asszonynépek,
Mind öreg mind kicsin együtt veszének.

Csakhamar a Sándort onnat felvevék,
Az ű sátorában vitézi vivék,
Az nyilat Sándorból hamar kivevék,
Ki miatt a Sándor elnehezedék.

Rettenének ezen ő jó szolgái,
A Sándor halálra kezde változni,
Sándornak homálban vannak szemei,
Nagy sírás, ohajtás kezde támadni.

Íme némikoron esze megjöve,
Téstova bátoron szemével tekénte,
Éjjel nappal fegyverben álla serege,
Míg nem lőn Sándornak ott könnyebbsége.

Mindenütt hamis hír róla támada,
Hogy Alexandernek ott lött halála,
Két hajót az vízen öszvecsatlata,
Hajón felül Sándor sátort vonyata.

Így mutatá meg Sándor magát népének,
Hogy látnák, ne hinnének a hamis hírnek,
Heted nap hajókat bocsáták víznek,
Négy nap vízen által ereszködének.

Nagy lassan az vízen ők mennek vala,
Víz mellett a földön más tábor vala,
Szükségkoron együtt lehetnek vala,
Minden királyokat elbírnak vala.

Az egy tartománra Sándor elére,
Kiből mind kifuta az nép előtte,
És a földön bévön élést ű lele,
Ott az tartománban szálla meg népe.

Rendelé népével hogy megszállana,
Mert népének élést bévön találna,
És míg Alexander jól meggyógyula,
Ott nyugodnék adig az ű tábora.

Ezenben követek hozzá jutának,
Agranus királytul választatának,
Ruhával ékessek százan valának,
Az Alexandernek meghódolának.

Rajta Alexander igen örűle,
Hogy ilyen nagy királ néki engedne,
Egy nagy lakodalmat Sándor tétete,
Követeket Sándor mind leülteté.

Vígan lakék Sándor a követekkel,
Kiket elbocsáta nagy békességgel,
Urokhoz menének nagy sietséggel,
Mindent megmondának néki hűséggel.

Mennye kiről érté Sándor mivoltát,
Ű hamar szerzete ajándékokat,
Háromszázat külde szép lovagokat,
Ezer indiai szép paizsokat.

Ott ajándék között sok szekér vala,
Kinek száma ezer és harminc vala,
Mindenikben négy ló béfogva vala,
Ruha, vas és élés azokon vala.

Csuda nagy vadakat Sándornak külde,
Oroszlánt és tigrist ű néki külde.
Követeket Sándor hogy elereszté,
Mind földen mind vízen ottan erede.

Egy tartománt ére a mallosokat,
Mást is Sándor ére, sabratusokat,
Kik űtet tisztelék mint királyokat,
Éléssel segíték mint ű urokat.

Alexander ott egy várast rakata,
Alexandriának azt is hívatá.
Musicanis népre Sándor eljuta,
Ki Alexandernek ott meghódola.

Nem messze ezekhez prestok nép vala,
Porticanus nékik királyok vala,
Várasát ostrommal megvétte vala,
Királyt az ostromkor megölték vala.

Vala Sabat kiről ehhez nem messze,
Kinek Sándor népe házát megvevé,
A Meris királnak ére földére,
Nem meré megvárni, futa előtte.

Minden nagy dúlást tőn ű országában,
Sok élést hozának ű táborában,
Négyszáz olasz mélföldet az víz foltában,
Mind alá menének tartományokban.

Juta Alexander az vízen alá,
Oceanus tenger csak közel vala,
Tenger vize immár megtetszik vala,
Az folyó vízhez mely elegyült vala.

Nem messze tengertül egy sziget vala,
Gályáját a Sándor ott megállatá,
Vitézek élésre kimentek vala,
Kiket Sándor arra választott vala.

Gályák vízen állnak tenger indúla,
Természeti szerént igen árada,
Alexander népe igen csudálja,
Tenger természetit mert ű nem tudja.

Rettenének ottan Sándor népei,
Földet felül vevék tenger vizei,
Kezdének hajókra futni vitézi,
Nagy üvöltés kezde közöttök lenni.

Egyik azt kiáltja: visszatérnének, –
Másik azt kiáltja: előbb menjenek,
Mint ha két ellenség megütköznének,
Hajók romlania ugyan kezdének.

De a hegyek közel a kik valának,
Mint csak egy-egy sziget vízben állának,
Sokan az hegyekre el-kiúszának,
Gályák nagy hegyekben akadozának.

Íme némikoron az víz megtére,
A tengerre vissza befolyni kezde,
Gályák a szárazon megmaradának,
Nagy sok helyen gályák kik elromlának.

Tenger vize immár visszament vala,
Mindenütt már a föld megtetszik vala,
Sok tenger csudái búdosnak vala,
Kiket tenger vize ott hagyott vala.

Vala a föld rakva nagy sok marhákkal,
Kiket nyertek vala kazdagságokkal,
De senkinek nem kell csak hamarsággal,
Fejek el ne veszne szörnyű halállal.

Rajta Alexander igen búsula,
Mert alá mentében fényes nap vala,
Sándor ű maga is kétségben vala,
De meggyőzhetetlen elméje vala.

Igen csináltatá ott a gályákat,
Tenger felé külde jó lovagokat,
Hogy eszekbe vennék a tenger árját,
Ki felemelnéje a sok gályákat.

Azonközben ismég tenger árada,
A földről felkele ott minden gálya,
A Sándor népének lőn vígassága,
Tengerre mennie lőn kévánsága.

Csudálják tengernek ű természetit,
Hogy néha kiveti az ű vizeit,
Néha ismég látják száraz földeit,
Száraz földen nagy sok tenger csudáit.

Tenger természetit Sándor megérté,
Éfelikor Sándor népét felkölté,
A tengernek árját ű elölvevé;
Békével tengerre gályáit vivé.

A tengeren négyszáz olasz mélföldre,
Vitéz Alexander mind el-bémene,
Víg áldozatokat akkor tétete,
Ű maga az vízen meg visszatére.

Tengeren gályákban hagyá szolgáit,
Mindazokkal hagyá nagy sok gályáit,
Hagyá Eufratesre vinnék hajóit,
Ű maga indítá földön táborit.

Vitézek Sándorral elindúlának,
Az kilenced napra tábort járának,
Egy tartománt hínak Abariconnak,
Tartomány hódola meg a Sándornak.

Rövid üdőn juta más tartománban,
Gedrossus nép lakja az Indiában,
Sándornak meghajla nagy hatalmában,
Etöd napra juta Nericiában.

Nagy erejét három részre osztatá,
A Ptolemeusnak egy részét adá,
Az Leonatusra más részét hagyá,
Harmad részét Sándor magának hagyá.

Az Indiát kezdé igen dúlatni,
Aranyát, kazdagságát mind elvitetni,
Várasit, faluit, mindent égetni,
Hol nem akarnának néki engedni,

Végre tenger mellett malakik népekre,
A népnek kegyetlen az ű erkölcse,
És más néppel nincsen esmeretsége,
Mert kegyetlen mindenhez vakmerősége.

Fejek nékik borzas, hosszú szakálok,
Soha el nem vészik nagy hosszú hajok,
Tengeri csigákkal fedik kútyájok.
És vadak bőréből csinált ruhájok.

Rólok írják, nincsen nékik kenyerek,
Halakat aszalnak azzal csak élnek,
Tengeri csudákat ha megölhetnek,
Mint jeles étkekkel úgy gyönyörködnek.

Az Sándor népe ezt nem szokta vala,
Eleségek nékik elfogyott vala,
Az éhség sok népre rászállott vala,
Pálmafa gyükerét űk rágják vala.

Gyakor helyen az is megfogyatkozék,
Nagy sok ló közöttök ott levágaték,
Kivel ű magokat akkor élteték,
Azért terhes lovok elfogyatkozék.

Vitézek marhájakat égetik vala,
Kiért az Indiát béjárták vala,
Fejeket halálra vetették vala,
Hogy nem hordozhaták, lovok nem vala.

Sőt az éhség után veszedelmek lőn,
Sándor népe között nagy döghalál lőn,
Szántalan sok beteg ű közöttök lőn,
Egészségben köztök igen kevés lőn.

Vala közelb hozzá ű tiszttartója,
Akit hagyott vala a Persiába,
Hamar annak Sándor ott parancsola,
Tevéken sok élést népének hozna.

Nem csak onnat hamar elérközének,
Sokfelöl éléssel hozzá jövének,
Az ű jó vitézi erőt vevének,
Az Gedrosiában el-beérének.

De a Gedrosia bűséges vala,
Barmokkal éléssel, mind rakva vala,
Ott a tartományban szálla tábora,
Vitézit Sándor ott mind megnyúgotá.

Innét elindula Karméniában,
Táborával szálla be az országban,
Szántalan sok élés lőn táborában,
Kit királyok szerzének az Indiában.

Sándor megéppíté az ű fegyverét,
Sok jó vitézinek ű eltözetit,
Terhek alá osztá nagy jó lovait,
Azzal bátorítá ű jó vitézit.

[part "SEXTA PARS. // Capita Versuum. // Hinc repetit Babylonis fortia mœnia clara, // Tum moritur magnus, fertur cecidisse veneno; // Curcius haec cecinit, transcripsit Petrus in Idar."]

Hadát Alexander elindíttatá,
Az Karméniából el-kiszállítá,
Táborával Sándor bátoron jára,
Nem vala már gondja az viadalra.

Jeles várasokon mind általméne,
Lakodalom módra jára ű népe,
Virágokkal útját hintik előtte,
Virágos koszorú vagyon fejekben.

Nagy sok szekereket ű szereztete,
Kit selyem ruhával béfedeztete,
Szekerekben vitézit el-béülteté,
Hadi szerszámmal megékesítteté.

Csuda bátorsággal ű megyen vala,
Várasokra falukra ők jutnak vala,
Házak előtt asztalt ű vettet vala,
Sok pohár jó borral teljes áll vala.

Renddel ű seregi mind mennek vala,
Baráti legelöl ott járnak vala,
Királ udvarnépe az után vala,
Hol trombita, hol lant köztök zeng vala.

Ezenképpen Sándor hét nap ment vala,
Csak nagy részegségre gondolnak vala,
Szerencse ű hozzá kegyelmes vala,
Ellensége sohol nem támad vala.

Pasargatas népre Sándor eljuta,
Tengerről hadnagyja hozzája juta,
Sok csudát Sándornak tengerről monda,
Kit ismét tengerre Sándor bocsáta.

Ennek Alexander gályáit hagyá,
Az Eufrates vizén hogy aláhozza,
Babillóniában őtet ott várná,
Az ű jó vitézit kiszállíthatná.

Tekéllette vala gondolatjában,
Hogy Sándor bémenne az Áfrikában,
Charthágót eltörné nagy haragjában,
Onnét el-bémenne Numidiában.

Innét el-bémenne Hispániában,
Ott nagy sokat járna az ű útában,
Népét szállítaná Olaszországban,
Onnét el-béjőne ű hazájában.

Tisztartóknak Sándor ott mind meghagyá,
Mesopotámiában ű parancsolá,
Libanus erdejét igen vágatá,
És nagy sok gályákat csinálni hagya.

Babillónia felé Sándor indúla,
Az Orsinus királ hozzája juta,
Cyrus nemzetéből az királ vala,
Sándornak hív vala és jámbor vala.

Ajándékot királ nagy sokat hoza,
Kivel Alexandert ajándékozá,
Főfő embereknek nagy sok jót ada,
Csak egy komorniknak semmit nem ada.

Bosszús a komornik királra vala,
Sándornak az királt igen alázá,
Titkon hamis törvént rejá támaszta,
De ezt az Orsinus nem tudja vala.

Jeles kazdag királ az Cyrus vala,
Kinek koporsóját Sándor megnyitá,
Kiben nagy sok kéncset mondanak vala,
Csak egy szablyát, paizst, kézíjat talála.

Látá a Cyrusnak ű temetését,
Mint csak az köznépnek eltemetését,
Ruhájával béfedé Cyrusnak testét,
Arany koronával tisztelé fejét.

Ott vala komornik akkor Sándorral,
Szóla a komornik nagy bosszúsággal
Dáriustól hallottam én ezt bizonnyal,
Temettek sok kéncset régen Cyrussal.

Nem csuda uram, ha itt sok arany nincs,
Orsinusnál vala a királyi kéncs,
A Cyrus királlyal eltemetett kéncs,
Kit itt eltékozla az vala a kéncs!»

Immár Alexander felindult vala,
Hamis sok panasznak helt adott vala,
Bűntelen az királt ű megfogatá,
Az jámbort ok nékül vesztette vala.

Sándor Persiában már jutott vala,
Dárius leányát vevé ű hozzá,
Jó vitézi között vala vígságban,
Kilencezer ember lakodalmában.

Fejenként a Sándor lakodalomban,
Az jó vitézeket ajándékozá,
Kilencezer arany kupát eloszta,
Népe adósságát vevé magára.

Onnét Alexander elébb indúla,
Szerető vitéze néki meghala,
Ephestion neve vitéznek vala,
Kit az Alexander igen sirata.

Róla írják vitézt igen gyászolta,
Orvost ki véle bánt felakasztatta,
Várasok tornyait mind levonyatta.
Sokáig trombitát ű nem fútata.

Csendeszségben voltak ű jó vitézi,
Mind nem nyerítének ű jó lovai,
Mind terhehordozó nagy sok öszvéri,
Véle mind gyászlottak az ű népei.

Innét elébb méne jó vitézivel,
Babillóniában siet népével,
Egy hadnagya juta szép seregével,
Az Nearcus vitéz vízről népével.

Az vitéz Nearcus Sándornak szóla,
És ű néki híve tanácsul adá,
Hogy Babillóniát eltávoztassa,
Mert ha oda mégyen leszen halála.

Mennyi országokat uram bejártam,
Nagy tudós bölcseket a hol hallottam,
A kaldeusokat hozzám hívattam,
Nagy bizonnyal tőlök ezt én hallottam

Egyszer bátron mentél Babillóniában,
De ha másszor bemégy te az várasban,
Kétséges te ne légy ott megholtodban!
Sándor hogy ezt hallá vala bánatban.

Nem méne az Sándor be a várasban,
Nem messze megszálla egy kis faluban,
Az bölcs Anaxarcus ott lakik vala,
És bölcs a Sándorral szembe lőtt vala.

Jelenté meg Sándor az bölcsnek dolgát,
Jövendőmondónak az ű mondását,
Hogy megtiltják tűle Babillóniát,
Mert ott mondják neki lenni halálát.

Anasarcus szóla erről Sándornak
Hogy ne higgye szavát kaldeusoknak,
Mert jövendőt azok semmit nem tudnak,
Mindenben kétesek valamit mondnak.

Csak hiában peng te igyekezöl,
Ha halálod hozzád oly igen közel,
Istennek előtte meg nem menhetel,
Valahol akarja téged vehet el.

Látod-e egeknek az ű forgását,
És minden időknek sok változását?
Istennek esmérik ű akaratját,
Oly változhatatlan titkos tanácsát.

Az Sándor azokat hallotta vala,
Babillóniában béindult vala,
Mikor az várashoz közelget vala,
Eleiben hollók jöttenek vala.

Repesnek a hollók, oly igen vígak,
Végre Sándor előtt földre hullanak,
Egyszersmind az hollók ott meghalának,
Gonosz jelt Sándornak ott mutatának.

El-béméne Sándor Babillóniában,
Sok csudák esének ott a várasban,
Alexander azért vala bánatban,
Jövendőkre vala nagy gondolatban.

Tétete a Sándor egy lakodalmat,
Szívéből kivete nagy bánatokat,
És ű hátrahagya gondolatokat,
Vitézivel tészen nagy vígságokat.

Vitézi Sándorral ott múlatának,
Mind éffélig véle űk vígadának,
De az pohárnaki a kik valának,
Mérget a Sándornak innia adának.

Méregnek ű oka Antipater vala,
Macedóniában heltartó vala.
Nagy jeles hadakat ű viselt vala,
Lacedemóniát eltörte vala.

Macedóniában és Tráciában,
Nagy vala birtoka Görögországban,
Mind a Szerémségben, Tessáliában,
Sándor kétes vala ennek dolgában.

Oly nagy erős mérget elhoztak vala,
Sem vas, sem érc űtet meg nem tarthatja,
Csak szamár körömben viselték vala,
Fiának Jubárnak küldötte vala.

Régtől fogva Jubár pohárnok vala,
Az Antipaternek ez fia vala,
Atyja a Sándortól igen fél vala,
Azért mérget néki adatta vala.

Igen erős méreg testét elhatá,
Ű elkeseredék nagyot kiálta,
Királi székiből esék ki hátra,
Kit a sok jó vitéz ottan ragada.

Tevék le ágyára, elnehezedék,
Halálra a Sándor megnehezedék,
Királ betegsége el-kihírhüvék;
Ezen az ű népe megkeseredék.

Vitézi más napon láták ágyában,
Világbíró Sándort nagy kórságában,
Ereje nem vala maga bírtában,
Fejenként valának oly nagy sírásban.

Renddel jó vitézi hozzá jövének,
Kezeket fogdosá jó vitézinek,
Azok után főfű népek jövének,
Kérdezék, helyében kit emeljenek?

Monda Alexander ha meghalándok,
Találtok helyemben kit uraljatok,
Aki méltó lészen azt válasszátok,
Ki jobb közöttetek azt hallgassátok.

Alexander szaván lőn nagy romlások,
Ű halála után háborúságok,
Mert azok valának nagy hatalmasok,
Arannyal, ezüsttel oly nagy kazdagok.

Gyűrűjét ujjából Sándor kivevé,
A főfű népekre szemeit veté,
És főfű hadnagyit mind megszemlélé,
Perdica hadnagyot hozzája inté.

Néki adá Sándor az ű gyűrűjét,
Aranyból kimetszett jeles pecsétit.
Amon templomában hagyá ű testét,
Így éré a méreg Sándornak végét.

Világbíró Sándor mennye meghala,
Babillóniában rémülés vala,
Persák és görögök siratják vala,
Mindenféle népek ohajtják vala.

Sőt Sándor seregi megiedének,
Idegen nép között hogy elvesznének,
Mert jó fejedelmet nem lelhetnének,
Ki által békével haza mennének.

Fegyverekben vitézek mind állnak vala,
Mi jövendő lenne, azt várják vala,
Az Dárius anyja ki még él vala,
Alexander holtát hallotta vala.

Elszaggatá asszony róla ruháját,
Asszony reá vevé ű gyász ruháját,
Szaggatá nagy sírván asszony ő haját,
Halálnak bocsátá az asszony magát.

Róla írták, asszony nem akart enni,
Sándor holta után nem akart élni,
Együtt a Sándorral akar meghalni,
Kéváná halálnak magát bocsátni.

Tartá Alexander nagy békességben,
Mint ű édes anyját nagy tisztességben,
Vala azért ily nagy keserűségben.
Ötöd napon lőn vég ű életében.

Végre ű hadnagyi egybengyűlének,
Jövendő dolgokról hogy végeznének,
Az Sándornak széki oda viteték,
Köznépnek előtte el-letéteték.

Reá tövék Sándor szép öltözetit,
Arany koronáját és ű fegyverét,
Perdica letevé Sándor gyűrűjét,
Így kezdé Perdica az ű beszédét:

«Csak ez a királnak az ű gyűrűje,
Kire vagyon metszve az ű pecséte,
Kit énnékem ada ti előttetek,
Kit láttok, hogy én megadok tinéktök.

Ezt látjátok urak hol mostan vagyunk,
Idegen nemzetek között mi vagyunk,
Kiket fegyverünkkel már meghajtottunk,
Azért mi dolgunkról hamar gondoljunk.

Csakhamar urunknak tisztességéről,
Mi gondot viseljünk temetéséről,
Azután gondoljunk fejedelmünkről,
Ez tanácsom pedig tinektek erről.

Jól értjük bizonnyal az Roxoniát,
Királynak, urunknak ű házastársát,
Várandónak mondják kiről házasát,
Isten adja, hozza békével fiát.

De ha Roxonia, miként mi véljük,
Fiat hoz világra, azt felneveljük,
Királlyá előttünk azt mi emeljük
Mint urunkat Sándort, mi úgy tiszteljük.

Jóllehet ti addig elválasszátok,
Vagy egyet vagy kettőt akit akartok,
Hogy kihez mindnyájan ti hallgassatok,
Hogy ily birodalmat megtarthassatok!»

Sőt Nearcus hadnagy ez ellen szóla
«Roxonia fiát senki ne várja,
Más fiát Sándornak mindentek tudja,
Ha akaratotok, lehet királlyá!

Sokan ez beszéde ellen szólának,
Ptolomeus szóla hogy hallgatnának
«Tudjátok raboktól hogy ezek vannak,
Nem illik hogy nékünk parancsoljanak.

És méltatlan dolog olyat uralnunk,
Kiket fegyverünkkel mi meghajtottunk,
Inkább főfű népek együtt lakoztunk,
Együtt nagy dolgokról mi tanácskoztunk.

Valami nagy dolgon meg nem alkhatunk,
Mely fél többen lészen, ahhoz hasonljunk,
Azoknak tanácsán mi megmaradjunk,
Ez széles világon uralkodhatunk!»

Ezt az Aristonus hallá, így szóla:
«Tudjátok a Sándor nektek királt hagya,
Kit méltónak véle Sándor ű maga,
Kinek gyűrűt ada a bizonságra.

Nemcsak önnön maga vala előtte,
De mind főfő népek valátok előtte,
Fejenként titöket Sándor elnéze,
Csak Perdica lűn, kit méltónak véle!»

Ez szót népek hallák, mind jóvá hagyák,
Perdica hadnagyot előszóllíták,
Gyűrűt hogy felvenné, véle onszollák,
Mind az királsággal űtet kénálák.

Nem tudja mit tegyen köztök Perdica,
Egyfelől kévánság űtet izgatja,
Másfelől szemérem csak tartóztatja,
Végre ű közöttök félfelé álla.

Ottan az Melanger hogy ezt meglátá,
Hogy Perdica magát így vonyogatja,
Ennön magát ottan megbátorítá,
Nagy felszóval népnek így felelt vala:

«Csudálok hadnagyok én ti rajtatok,
Hogy Sándor helyében mást ti kévántok,
Istenek ne adják néktek látnotok,
Hogy Perdica légyen ti királyotok.

Vagy alítjátok-e elégnek erre,
Ennyi országoknak gyűzödelmére,
Sok ellenségeknek töredelmére,
Sándor gondja ha száll ez egy emberre?

Reméntelen dolog azt is várnia,
Az Roxoniának hogy légyen fia,
Mert ha a Perdica lészen tútora,
Ez név alatt lészen mindennek ura.

Csak ű vélé azt is, hogy fia lészen,
Ha leány lészen is arra kész lészen,
Hogy az leány helyett fiat neveljen
Gyermek neve alatt hogy királ legyen.

Jóllehet urunknak testamentomát,
Mindenből tisztelem parancsolatját
Csak ebből megvonszom ű akaratját,
Ha helyébe hagyta volna Perdicát.

Vitézek inkábban mind induljatok,
Mert a királ kéncse mind ti prédátok,
Bizonnyal az szállott most ti reátok,
Kiért sok országban hadakoztatok!»

Sokan az vitézzel elindúlának,
Nép közűl félfelé azok állának,
Nagy háborúsághoz készek valának,
Ottan köznép közül ígyen szólának:

«Hova indulátok mostan vitézek,
Vélitek-e hogy nincs fejedelmetek?
Fülöp királ fia vagyon köztetek,
Sándor atyjafia kit jól értötök.

Erről miért urak nem emlékeztök?
Minden igyetekben volt ez veletek,
Soha ez nem vétett ti ellenetök,
Arideus, kit most elfeledtetek.

Csuda ha ti mostan olyat kerestek?
Mint a Sándor vala, soha nem leltek,
De ha atyjafiát ti nézenditök,
Vér szerént ez lehet fejedelmetek!»

Csak e szót megmondák megbúsulának,
Egyfelé gyalogok ottan állának,
Egyszersmind felszóval felkiáltanak,
Magokban akkoron így végezének.

Elő Arideust hamar űk hívák,
Az gyalogok királlyá ottan választák,
Régi nevét neki elváltoztaták,
Fülöp király néven gyalogok hívák.

Csak gyalog nép vala Fülöp királlyal,
Az lovag nép vala Leonatussal,
Az vitéz Phitonnal, Ptolemeussal,
Ezek mind valának az Perdicával.

Immár az hadnagyok végeztek vala,
Az Roxoniának ha lenne fia,
Az birodalomnak lenne az ura,
Leonatus, Perdica lenne tútora.

Nagy Ázsiát ezek addiglan bírnák,
Az Antipaternek Europát hagyák,
Az Craterust néki ott társúl adák,
Europa birodalmát űk igazgatnák.

Igen nagy háború köztök indúla,
Melanger nagy bosszús a Perdicára,
Gyalogot inditá az Perdicára,
Ki Sándor testéhez hamar szalada.

Tevé bé az ajtót hamar előttek,
Bétörék az ajtót a gyalog népek,
Egynehányan ott megsebesűlének,
De az vén vitézek így könyörgének:

«Tegyétek el vitézek ti fegyverteket,
Nem illik kiontani ti véreteket,
Mert látjátok a ti nemzetségtöket!»
Ottan megfogadák ű beszédeket.

Röviden dolgokról így gondolának,
Szállásokra hamar mind eloszlának,
De az Melangerrel a kik valának,
Ismét Perdicához választatának.

Az királhoz vitézt szóval intenék,
Ha ű el nem jőne ottan megölnék,
Ezt a Perdicának hogy hírré tevék,
Tizenhatod magával házból kilépék.

Nagy haragos szóval azokat feddé,
És bátor beszéddel űket rettenté,
Melanger rabjának űket nevezé,
Nagy nyereségével űket ieszté.

Semmit csak szólni es űk nem merének,
Az Melangerhez is hátra térének,
Perditával sokan elkészülének,
Az Leonatushoz egyig menének.

Csuda háborúság közöttök vala,
Váras kűvül mezőn lovag nép vala,
Várasnak eleit elfogták vala,
Kiben az gyalog nép királlyal vala.

Róla így gondola a királ végre,
Perdita hadnagyhoz követet külde,
Leonatusnak is kiről izene,
Kikkel sok szók után megegyesűle.

Jöve ki az királ az gyalog néppel,
Babillóniából az Melangerrel.
Békességet szerze az lovag néppel,
Hogy uralkodhatnék nagy békességgel.

Perdita nagy bosszús ellenségére,
Ki reá támada az Melangerre,
Az Melangert más nap megöletteté,
Háromszáz gyalogot véle ölete.

Sok háborúságnak lőn első oka,
Ennyi sok vitéznek szörnyű halála,
Királlyal bémene Babillóniában,
Perdica fű néppel gyűjtőzék tanácsban.

Ígyen végezének ű tanácsokban,
Arideus hogy lenne királságában,
Hogy országok lenne megmaradásban,
Mindenek lennének ű hatalmában.

Tevék tisztartóvá az Egyiptomban,
Vitéz Ptolomeust az Áfrikában.
Az Lamnidont hagyák az Syriában,
És mind egyetemben Phenéciában.

Philotest választák Cyliciában,
Antigonust hagyák az Lyciában,
Az Pamphiliában és Phrigiában,
Cassandert béküldék Arméniában.

Ereszték Neareust az Lidiában,
Leonatust hagyák kis Phrigiában,
Véle egyetemben Hellespontusban,
Thiton vitézt hagyák az Médiában.

Tiszttartó ű nemes Cappadóciában,
Ugyan út választák Paphlagóniában,
Hadat indítana az országokban,
Arbatesnél lenne hadakozásban.

Régi tiszttartókat több országokban,
Ugyanazont hagyák az Sogdiában,
Mind az Baktriában és Indiában,
Az veres tengernek tartományában.

Vén Antipatert az Görögországban,
És heltartó lenne Macedóniában,
Lysimacus lenne az Thráciában,
Tenger mellett való tartományokban.

Sőt vitéz Perdica királlyal lenne,
Minden erejének hadnagya lenne,
Tisztekre mindenik gondot viselne,
Hogy ű birodalmok ne küssebbülne.

Immár heted napja mind ennek vala,
Sándor koporsóban hogy fekszik vala,
Kiki mind magokra gondolnak vala,
Urokat fejenként feledték vala.

Nagy dologról hogy így végeztek vala,
Az Sándor testéhez gyűltenek vala,
Fertelmesség nélkül ezt lelték vala,
Drága kenetekkel megkenték vala.

Igen szép koronát csináltatának
Kit Sándor fejében béalkotának
Aranyból egy szecelt csináltatának,
Kit a koporsóban bérakatának.

Dícséretet népei nékie tőnek,
A szecelben Sándort béhelyhezteték,
Nagy sok ohajtással hogy eltemeték,
Tiszttartókat ottan űk elereszték.

Az kik ű tisztekben el-bémenének,
Mind egy-egy királlyá ű magok lének,
Az ű királyoknak nem engedének.
Sok had után végre mind elveszének.

Régi krónikákból ki ezt kiszedé,
Énekben hat részre szépen rendelé,
Utolsó részében nevét bészerzé,
Az ezer ötszáz negyvennyolc esztendőben.