Szakmári Fabricius István, Sok dolgokat írtak a krónikákból (RPHA 1246)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "DE LYRCO."]
Sok dolgokat írtak az krónikákból,
Régi királyoknak birodalmokról
És birodalmoknak nagy romlásáról:
Szólok én is mostan jeles dolgokról.

Tudom hallottatok drága példákat,
Kikből tanoságra vehettek okot;
Számlálok majd én is elő nagyokat,
Szeretet dolgáról jeles példákat.

Egy históriába nyilván azt írták,
Hogy Caunus szigetbe egy Ebial volt,
Kinek az leánya Ilebiam volt,
Lyrcus házastársul azt elvötte volt.

Panasza nagy esék ezen Lyrcusnak,
Gyermeke nem lenne feleségének;
Okát érteni ő akarná ennek,
Templomához méne Didimeynek.

Hamar válasza lőn Didimeytől,
Templomból kimenne, kit talál elől,
Avval közösüljön, fiat lát attól:
Siet haza menni oraculomtól.

Az Lyrcust reménsége ott megcsalá,
Staphilushoz mikor utába szálla,
Éjjel egy szép leányával elhála,
Nem tudván az dolgot, igen megbánta.

[part "DE POLIMELA."]
Nagy vakmerőség volt ez Ulissestől,
Mikor szállást kért volt ő Eolustól,
Kitől ő tartatott nagy becsületből,
Tróját megbeszélvén ő romlásáról.

Ugyan sok ideig Eolus tartá,
Vala néki egyetlenegy leánya,
Polimela neve, igen szép vala,
Kit Ulisses éjjel megkerölt vala.

Sietvén Ulisses haza indula,
Eolus leánnál ajándékot talála,
Mely még az trójabeli ragadomány volna,
Ezen az Eolus igen búsula.

Futamék Eolus, leányát megölné,
Ha Diores őtet ott nem mentené,
Polimelát feleségének jedzé,
Hóltáig ővéle jámborul éle.

[part "DE EVIPPE."]
Az gonosz Ulisses ezt nem eléglé,
Epyrumba oraculomhoz méne,
Tyrimnusnak egy leányát, Evippét,
Ulisses ezt is ott megszeplősíté.

Bezzek szép gyermeke Evippének lőn,
Eurialus neve Ulissestől lőn;
Felnővén az gyermek Itacába lőn,
Anyától jegyezve Eurialus lőn.

Rajta Peneloppes igen bosszúla,
Evippest mert Ulissestől hallotta;
Gyermeket megölje, urát onszolja,
Ulisses gyermeket megölte vala.

Igy veszté Eurialust az Ulisses,
Felesége szaván ám elindula,
Maga az asszonyembernek tanácsa
Ritkán igen hasznos, mert hosszú haja.

Csodadolog bizony, ezféle vétek.
Hogy üdőjártában megbüntettetik:
Ulisses tulajdon fiától vágatik,
Tengeri görlicecsonttal öleték.

[part "DE OENONE."]
Ida nevő hegyen egy pásztor vala,
Alexander, Priamus fia ki vala,
Cebrenis leányát szerette vala,
Önon vala neve, társa lött vala.

Csoda híres-neves az Önon vala,
Jövendőmondásba igen bölcs vala:
Alexander esetét megmondta vala,
Ki végre fejére néki tölt vala.

Sándor Önon asszont elhatta vala,
Europába mikor ő bement vala,
Holott egy asszonba akadott vala,
Kiért hazájára hadat támaszta.

Szűve szerént Önon ezt várja vala,
Alexandor hadba megsebesülne,
Senki őtet gyógyítani nem tudja,
Kit Alexandornak megmondott volna.

Az hadnak üdeje már eljött vala,
Philoctetestől Sándor sebesült vala,
Önonnak beszéde eszébe juta,
Sándor szolgájával Önont hívatja.

Küldé vissza Önon Sándor szolgáját,
Mondá, hogy hívatná Sándor Helenát,
Kiért őtét immár régön megúnta,
Kivöle szerelmét Helenának adta.

Maga Önon asszony hamar készüle,
Másfelől Sándorhoz hamar erede,
Önon követségét szolga beszélé,
Hallván ezt az Sándor, hamar meghala.

Az Önon eljuta, halva találá,
Nagy fohászkodással Sándort jajgatá;
Noha Helenáért Sándor elhatta,
De Sándorért Önon magát megölte.

[part "DE LEUCIPPO."]
Régen volt egy Leucippus, Xanthius fia,
Kinek erős vóltát Licius bánta,
Ki hadakozásba nagy hírét hatta,
De végre szerelem tőrébe kapta.

Igen szereté Leucippus egy hugát,
Anyának megmondá ő akaratját;
Könyörög anyának, ne hagyja szándékát,
Mert ha az nem lenne, megölné magát.

Nem késék az anyja, fiának mondá,
Hugával engedné, hogy bátor hálna,
Leucippus hugával nagy bátron hála,
Miglen jegyesének megmondták vala.

Vala már ifjúnak ezen nagy gondja,
Mátkájának dolgát mint megtudhassa:
Atyját és barátit hamar hívatá,
Xanthius ipának benne hírt ada.

Szomorú kedvű lőn az vén Xanthius,
Leányának esetin ő igen futos,
Azt ki szeplősítötte, felette titkos,
Evictorát adják, Xanthius szitkos.

De nem sok üdőre leány mátkája,
Vén ipát behívá ágyasházába,
Leány zörgés miatt házból kifuta,
Xanthius leányát ott általverte.

Ezen vén Xanthius igen ijede,
Parázna helyett mert lányát vesztette;
Leucippus akará megsegéteni,
Más gyanánt Leucippus ipát megölte.

Azon helt Leucippus az Tessalisból,
Cretába siete, lön kiugrásból,
Onnat elfuta az Ephesiasból,
Egy leánt szerete gyilkosságából.

[part "DE PALLENE."]
Mondják Sithon királynak egy leányát,
Neve Pallena, híres-neves voltát;
Szépségének messzeföldre nagy hírét,
Tráciából, Illiriából kérőjét.

Oly okos királynak ez Sithont mondják,
Ha ki ő leányát akarta venni,
Az meg kellett véle előszer vinni,
Ha ki meggyőzhette, annak igérte.

Régi erejével sok ifjat megölt,
De mikor ereje néki megszűnt vólt,
Leánnak két kérőjét öszvevítatta vólt,
Dryantes és Clytus kiknek nevek vólt.

Ebbe a királynak illyen módja vólt:
Azki az másikon győzedelmesb vólt,
Leányát, országát annak igérte vólt,
Ezzel az két ifjat ingerlette vólt.

Immár viadalnak napja eljövén,
Clytust az Pallena igen szeretvén,
Szűében az Clitust felette féltvén,
Szerelmét senkinek mondani nem mérvén:

Magába Pallena sok könyvet hullat,
Miglen ott egy dajka sort hozzá láthat,
Siralmának okát leányból kivehet,
Megtudván, Pallenának örömet mutat.

Pénzzel és arannyal szekérvezetőt
Dajka elhiteté Driantes előtt,
Öszve ne szegezné kucsi kerekét,
Ekképpen elvészne Dryantes vitéz.

Vala erre gondja ott az kucsisnak,
Mikor Drias fáját hajtá Clitushoz:
Hullanak kereki ott az kucsinak,
Igy lőn Clitustól halála Drias vitéznek.

De hirével lőn ez Sithon királynak,
Leánya lest vetett vólt vitéz Driasnak:
Hamar egy asztag fát király hordata,
Kin Driast áldozná ott Pallenával.

Igen hamarsággal csuda adaték,
Hertelen az égből viz leontaték;
Sententiája királynak ebből változék,
Clitusnak leánya hamar adaték.

Csodamadár azért az leány madár,
Gyakran jegyesére nagy romlást hadar,
Szebbnél szebbet látván, arra vigyarog,
Szemét arra vetvén, igen hunyorog.

[part "DE HIPARINO."]
Oly igen szép gyermek Hiparinus volt,
Heraclea városba azki lakik vólt,
Antileon őtét megszerette vólt,
Közösülni gyermekkel mesterkedik vala.

Csoda hízelkedő Antileon vala,
Mindent gyermek kedveért megmivel vala,
Archelaus csengetyűjét ellopta,
Mert gyermek őtőle kévánta vala.

Oly álnakságot Antileon szerze,
Egy tiranus is gyermeket szereti vala,
Fertelmességre őtét készteti vala,
Tanácsot Hiparinusnak Antileon ada.

Gondja oly nagy vala Antileonnak,
Bosszúját állhatná az tiranuson,
Házából kilépék, tiranust látá,
Fegyverrel ő hamar általnyársolá.

Itt minden jámbornak példája vagyon:
Az rút szerelemnek mely tüze vagyon,
Mely mikor fellobban, ereje vagyon,
Azki itt fütőzik, melegge vagyon.

[part "DE ERIPPE."]
Találtatott vala egy Xantus ember,
Miletom várasba igen hív ember,
Felesége után budosó ember,
Neve Erippe vala, jó asszonyember.

Az gallusok mikor azt elkapták vólt,
Xantus minden marháját eladta vólt,
Celta tartományba Erippest lelte vólt,
Siralommal egymást megölelték volt.

Beszédbe hogy szálla ott az Erippe,
Ura ott létét celtának megmondá
És hogy váltságáért ura jött, monda,
Xantus dolgát celta igen dicsirte.

Az celta barátit hamar hívatá,
Xantusnak Erippes asszont megadá,
Az ezer aranyat hamar felosztá:
Xantus Erippes asszont így megváltotta.

[part "DE POLICRITA."]
Beszélik ezt is ám az históriák:
Egyszer volt egy szép Policrita leány,
Kit az Diognetes igen szeretett,
Deliom templumba ki mindenkor lakott.

Az Diognetes leányához külde,
Leány követ által néki izene,
Ha megeskönnyék, övé ő lenne,
Dianára Diognetes eskönni kezde.

Tanácskozik vala ott Policrita,
Hogy Milesum földét ő elárulná;
Diognetes hallván, ott elájula,
Fegyverével leánt vágni akarta.

De ám megtartózék az Diognetes,
Másodnapra választ leánnak igére,
Naxus népét látá ő nagy énségbe,
Magába végezé, hogy elárólná.

Gyorsan Policrita imezt gondolá,
Rokoninak kenyérbe levelet külde,
Hamar sietnének áróltatásra,
Mert Diognetes is kész vólna arra.

Rohanának mindjárt milesiosokra,
Ekképpen ütének istrásájokra,
Diognetesnek is ez lőn kárára,
Az árultatásért őtet megölék.

Másodnapon immár az Naxusok
Policritát látni igen akarják,
Igen szép ruhákba felöltözteték,
Mely alatt meghala nagy fuladással.

Erről példát vehet minden áruló,
Más veszedelmére igen sovárgó,
Maga őmaga nyaka abba szakadó,
Kit el nem kerölhet csak egy áróló.

[part "DE LEUCONE."]
Az Tessaliába egy Cyanippus volt,
Megszerette vala a szép Leuconát,
Kit feleségül őmagának jedze,
De végre ifjú ezt igen megbánta.

Csoda szerencséje az vadászásba,
Oroszlán vadaknak üldözésébe,
Ott megfárad vala serénségébe,
Leánt nem illeti fáradtságába.

Mesterkedni kezde ott az Leucona,
Szomorúságába tanácsot tarta,
Urát megpróbálná, mi oka volna,
Miért ő szerelme már meghűlt volna?

Hamar hosszú ruháját feltakará,
Titkon az erdőre ő kiindula:
Urának ebei vadásznak vala,
Leuconára hamar rohantak vala.

Megbúsulván, ebek asszont szaggaták,
Leucona uráért így veszett vala,
Cyanipus is hamar oda juta,
Leuconát szaggatva ebektől látá.

De hallj jeles dolgot, végre mint jára:
Leuconát ebekkel tűzre áldozta,
Szolgait hívatván, ott elbúsula,
Leuconáért sírván magát megölte.

Itt megtetszik immár gonosz szerelem
Embereket gyakran ám mire viszen,
Azki megkóstolta, jól tudja, hiszem,
Azért hólt meg Didó is, úgy emlékezem.

[part "DE HARPALICE."]
Vólt Telery királynak Climenus fia,
Kinek vala két szép férfi magzatja
És igen szép Harpalice leánya,
Kit Climenus igen megkedvelt vala.

Dúl-fúl szereteti az Climenusnak,
Titkon Harpalicét magához hajtá,
Dajka által magának őtet kapcsolá,
Kivel titkon paráznaságba éle.

Maga Harpalice jegybe már vala,
Menyegző üdeje mikor eljöve,
Harpalice jegyese Alastor vala,
Szépen lakodalomra felkészült vala.

Climenus bolonddá ott magát tévé,
Alastort útába Climenus megölte;
Harpalicét Alastortól elvötte
És Görögországba őtet bevitte.

Harpalice penig im ezt gondolá:
Kisebb atyjafiát hamar megölje,
Gyermek húsát étek gyanánt ő adja,
Ezért az Jupiter madárrá változtatta.

Búsulog magába gyilkos Climenus,
Forgatja szüvébe, mit cselekedett,
Gyilkosság szikrája gyakron furdalja,
Kiért végre magát hamar megölte.

[part "DE ANTHEO."]
Vólt egy Antheus, ki királynemzet,
Kit az Cleobea igen szeretett,
Antheustól ő de nem kedveltetett,
Kiért az Cleobea halálát ért.

Cleobea asszony im ezt gondolá:
Téteté, hogy kútba beejtett vólna,
Egy arany vedre hogy az kútba volna,
Antheus kivegye, igen onszolja.

Nem tud semmit benne ifjú Antheus,
Kútba ám leszálla szegény Antheus,
Reá Cleobea követ bocsáta,
Ily hirtelen Antheus veszett vala.

Halljuk meg, mint jára az Cleobea:
Ez nagy gyilkosságot szüvébe tartja,
Másfelől Antheust igen szerette,
Kiért hamar magát felakasztotta.

[part "DE DAPHNE."]
Halljunk többet még eféle példákba:
Vólt az Amiclasnak egy Daphnis lánya,
Kinek vadászásra vólt igen kedve,
Diana istenasszon is igen szerette.

Ám az Leucippus, Önonnak fia,
Daphnist felette ő igen szerette,
Asszonyi ruhába kezde öltözni,
Daphnissal az erdőn kez[part "de vadászni."]

Csuda nagy jó kedve Daphnisnak vala:
Kockát Leucippussal kezde játszodnia;
Appollo Isten is kezdé ezt bánni,
Appollo Daphnisnak szűvét erre hozta.

Appollo tanácsul néki ezt adta,
Hogy Daphnis szüzekkel kútfőkre menne
És ott az kútfőbe ő megferednék,
De Leucippusnak ez nem igen téttezék.

Mindnyájan a szüzek levetkezének,
Leucippus nem kezde a vetkezéshöz,
Szüzek de ruháját néki lekapák,
Akaratja ellen róla levonák.

Hamar Leucippusnak ő ravaszsága,
Szüzektől mihelt ott hogy megtudata,
Nyilakkal őtet általlőtték vala,
Igy állá Appollo bosszúját rajta.

lm példátok vagyon itt ifjú hűsek,
Az rút szerelembe ne mesterkedjetek,
Minden leány szavát el ne higgyétek,
Leucippus módjára hogy ne járjatok!

[part "DE LAODICE."]
Mondja egy história ezt Laodicéról:
Mikor Diomedes ment az Helenaért,
Achamus vitézzel elmentek azért,
Szerelmébe Achamust Laodices vötte.

Igen sok ideig de eltitkolá,
Szégyenleti miatt ki nem jelenti,
Perseus feleségének végre megmondá:
„Vérem, jaj elveszek Achamasért", monda.

Hamar keserülé az Philobea,
Philobea urának megsugá,
Achamasnak Perseus tanácsot adna,
Achamashoz barátságot mutatna.

Perseus felesége szaván indula,
Laodicest kezdé ő igen szánni;
Achamatest hamar Perseus áltatá,
Dardanusba menne, néki tanácslá.

Vala főtiszttartó vitéz Perseus:
Laodices leány is oda indula,
Az trójai módra hogy inneplene,
Nagy lakodalom lőn ott Dardanusba.

Mikor immár Achamas odaért vólna,
Az lakodalomba része lött vólna,
Perseus egy ágyba őket hálatta,
Achamast ekképpen Perseus csalta.

Egy ném' üdő mulván Achamantesnek
Szép fia születék Laodicétől,
Munitusnak gyermek felnevezteték,
Mérges kigyótól végre ki megöleték.

Vegyen példát azért itt minden ember,
Leánnak ne higgyen mindenkor ember,
Mert példa minékünk az Laodice,
Ki magát más által latorrá tövé.

Vadnak mi időnkbe ezféle leányok,
Kik az ifjak után igen kullagnak,
Más által ifjaknak ők kérettetnek,
Sok ifjakat leányok ekképpen vesztnek.

Sokan férhez menni ők igyekeznek,
De atyjok-, anyjoktól nem merészkednek:
Vén asszonyok után ők leseskednek,
Mint eldícsérhessék, ők igyekeznek.

Ide számlálhatunk sok özvegyeket,
Gyakran kik elfelejtik tisztességeket,
Hátravetik ő szemérmességeket,
Csak házasságra adhassák magokat.

DE PERIANDRI MATRE.
Mondok egy nagy csudát, kérlek, halljátok,
Anyától mi esett iszonyu dolgok,
Kiről tanólhatnak tű fiaitok,
Az jámbor anyák is ebbe példákat.

Vólt egy Periander az Corintusba,
Kit anyja megszeret ifjúságába,
Ifjat eláltatá álnokságába,
Kivel közösülni akar magában.

Tanácslani kezdé anyja ifjúnak,
Beszédét meg ne vetné mint jó anyának,
Egy szép asszony vólna, Periandernek
Szerzeni kit akar mint jó fiának.

Eláltatá anyja ifjú Periandert,
Étszaka eljővén az asszonyembert,
Fiához beviszi szép ifjú embert,
Gyortyával ne nézné asszont Periander.

Sőt még szavát is ne újítsa véle,
Mert szégyenletébe elmenne tőle;
Anyja felöltözvén, elhála véle,
Megvirradván, anyja felkél mellőle.

Kérdeznie kezdé anyja Periandert,
Mint kedvelte volna az asszonyembert?
Periander felele: „Nékem igen tétczett",
Igy Perianderrel anyja vétkezett.

Monda Periander ott ő anyjának:
„Személyét látni akarom én az asszonnak,
Hogy megbeszélhessem szerelmem annak,
Kivel én ez éjjel elháltam annak."

Felele az anyja Periandernek,
Szemérme nem szenvedné ezt az asszonnak;
Mesterséggel az Periander annak,
Vélte vala anyja csalárdságának.

Titkon Periander eggyik szolgáját,
Ágyasházba veszteg lenni ott hatta,
Anyja ő fiához mikor beméne,
Hogy a szokás szerént véle elhálna.

Hamar Periander ágyból felszökék,
Gyortyát előhozván, anyja felugrék,
Meglátván Periander anyját, felszökék,
Anyját ölni akarván, [part "de megtartózék."]

Hertelen az anyja magát megölé,
Paráznaságáért fiát is veszté;
Sok anyákat magáról kétségbe ejte,
Paráznaságáért ekképpen vesze.

Erről tanólhattok asszonyemberek,
Az természet kívöl ne ballagjatok,
Jámbor uratokkal elégedjetek,
Kiért kyriébe be ne keljetek.

Itt az jó anyjoknak példájok vagyon:
Gyermeknek gonoszra okot ne adjon,
Isteni félelemre de tanácsot adjon,
Honnat gyermekébe jó jelt láthasson.

De vadnak oly anyák, kik magzatjokat,
Paráznaságra mert nevelik őket,
Lágy ruhába, hívságba nevelik őket,
Szemekkel de végre látják veszteket.

Lám példátok volna az Aesopusból
Egy anyáról és egy deák gyermekről,
Ki aprólék kést lopott volt az scholából,
Akasztani kit vitték gyermekkorába.

Mikor az lajtorán gyermek felhágna,
Anyját hamarsággal hívatta vala,
Ötet megcsókolná, jelenti vala,
Az anyjának orrát elrágta vala.

Kérdezkedik vala anyja gyermektől,
Miért mivelné ezt ily éktelenül?
„Azért — monda — mert apróléklopástól
Meg nem vertél engem anyjatisztedből.

[part "DE DIMITA."]
Mondják: Vólt régentel jeles férfiú,
Kinek Diméta neve, igen szép ifjú,
Ki megkedvelte vólt Evoppin asszont,
Sort mert Evoppinhoz ő saldított vólt.

Érté meg Diméta, hogy az Evoppin
Házasság kövül hogy bátyjával élne:
Hamar Trezenisnek hírt ada benne:
Lenne gondja néki atyjafiára.

Megértvén ez dolgot Evoppin asszony,
Búába nagyhamar tanácsot tarta,
Szegénség miatt mert már nem élhetne,
Ezokáért magát felakasztotta.

Ebből példa lehet minden üdőbe,
Mely nagy vétek legyen az emberekbe,
Kik atyjafiakkal hálnak egy ágyba,
Az természet kivöl élnek egymásba.

Istentől büntetést Ammon felvött vólt,
Hugával Thamarral ki vétkezett vólt,
Erővel kit Ammon fertéztetett volt,
Kiért Istentől végre megbüntetett volt.

Immár ez példákból bár tanóljatok,
Kik rokonságokhoz férnek sietnek,
Isten törvényének ők nem engednek,
Sőt az természetnek is ellene élnek.

Tudom csodálkoznak ezen a népek,
Ily éktelen dolgon vélem némelyek,
Ez példákat azért jól megitiljék,
Csufságnak ezeket, kérem, ne véljék.

Vólt ennek nagy gondja, ki ezt szerzette,
Régi históriákból kiszedegette,
Nevét az versfőkbe behelyheztette,
Tanoságokra jámboroknak írta.

Ezerötszázba és az hetvenhétbe
Szerzék ez Krónikát be az versekbe,
Kolos neve várnak Szamos mentébe,
Akkor lakik vala ő is várasba.