Irodalomtörténet | Poétika | Források |
Incipit: | Voltak e világban nagy fejedelmek |
RPHA-szám: | 1493 |
Szerző: | Cserényi Mihály A vers maga nincs szignálva, de a gyűjtemény, amelyben szerepel, a szerző neve alatt jelent meg. |
Változat: | |
Cím: | A perzsiai fejedelmekről szóló história |
Változat: | |
A szereztetés ideje: | 1591 A kolofonban: Karácson havának végső hetiben, Ezerötszáz és az kilencvenegyben |
Pro domo: | Változat:
|
Akrosztichon: | A versnek nincs akrosztichonja. |
Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
Versforma: | a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
Nótajelzés: | Árpád vala fő a kapitányságban (RPHA 0101) Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról (RPHA 0692) |
Dallam: | A vers énekvers. RMDT1 82SZ, RMDT1 195SZ |
Terjedelem: | Terjedelem: 784 versszak |
Irodalmi minta: | Justinus^Marcus Junianus: Epitoma Historiarum Philippicarum, III, V, X Herodotos: Historiai I-IX Diodoros Siculus: Bibliothéké Vincentius Bellovacensis: Speculum historiale, III |
Műfaj: | [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > nem fiktív (056) > történelmi (068) ] |
Felekezet: | 100% világi (2 db) |
Változat: |
Kritikai kiadás: | |
Digitalizált példány: | Változat:
|
Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: OTKA K135631 |
[part "ELSŐ RÉSZE // Cyrusnak csodálatosképpen való születése, megmaradása, felnevekedése, perzsiai királyságra való jutása, viselt hadai, és Tomyris schytiai királyné asszony miatt történt halála vagyon befoglalva."]
Voltak ez világba nagy fejedelmek,
Királyok, császárok, gazdag hercegek,
Kiknek írva vannak nálunk életek,
És emlékezetben ő hírek-nevek.
Bennek egynehányat most előhozok,
Régi dolgot hallván hogy tanóljatok,
Akik deák írást nem tanóltatok,
Ha tabóltátok is, nem olvastátok.
Szólok az második monorchiáról,
Másod fő világi birodalomról,
És a benne való fő királyokról,
Cyrus-, Cambisesről és Dáriusról.
Dárius fiáról, gazdag Xerxesről,
És annak fiáról, Artaxerxesről,
És az nagy Sándorig mind az többiről,
De főképp azért a négy elsőről.
Cyrus első király az Perzsiában,
Ki ily módon juta az királyságba,
(Mert királyi nemből való nem vala),
Hogy onnat a királyt kiverte vala.
Astiages vala neve királynak,
Több egy leányánál nem vala annak,
Leányát nevezik az Mandanénak,
Ez történék lenni anyja Cyrusnak.
Mert király ily álmot leányról láta,
Hogy egyszer oly sokat húddozott volna,
Hogy fő lakóhelyét betölte volna,
Sőt egész Ázsiát befolyta volna.
Megrettenvén király ezen magában,
Bölcs álomfejtőket gyorsan hívata,
Kik Astiagesnek megmondták vala,
Hogy Mandane miatt lenne romlásba.
Azért elvégezé azt ő magába,
Hogy médus nemzetnek leánt ne adja,
Kevélyeknek lenni kiket tud vala,
Azért egy perzsának őt adta vala.
Ennek az ő neve Cambises vala,
Ki noha jó nemzet, de szegény vala,
Mely éjjel leánt az elhálta vala,
Akkor ismét király ily álmot láta.
Mandane méhéből tehát hertelen
Ki egy szőlőtő nőtt, mely nagy véletlen
Ázsiát befolyta mind földön, vízen,
Napkelettől fogva túl napeseten.
Inkább megrettenvén király elszáná,
Hogy az asszony után ő vigyáztatna,
És ha fiat szülne, fel ne tartaná,
Harpagus fő úrra ez dolgot bízá.
Azért egy szép fia lőn az asszonnak,
Ki kézben adatnék az Harpagusnak,
Eledelül vinné hogy az vadaknak,
Ne lenn búára végre királynak.
Vévé az gyermeket Harpagus sírva,
Nem tud mit mívelni nagy búsultában,
Mert ha megöli is, üdő jártában
Véle még Mandane megbántathatja.
Sőt, atyafia is néki hogy vala,
Részes halálába nem lehet vala,
De fejedelmének sem véthet vala,
Nagy kegyetlen voltát mert tudja vala.
Azert Mitradatest hamar hívatá,
Ki az király barmát őrüzi vala,
Az vadak járását es tudja vala,
A szegény gyermekcsét kezébe adá.
„Vidd el – úgymond –, vesd ezt az vadaknak,
Te tudod, gyakrabban hogy hun járjanak,
Király parancsolja mint szolgájának,
Meglásd, pka ne légy kárvallásodnak.”
Aranyas bölcsőben az gyermek vala,
És a pólya is aranyas vala,
Tisztes ábrázatja, szép vidámsága,
Kit a pásztor elvűn kalibájába.
Alig jutott vala be jól a házba,
A felesége is hozott hát halva,
Kérdi urát asszony nyavalyájába,
Miért késett legyen annyit udvarba.
„Ah, édes gazdasszony – a pásztor mondá –
Ládd-e ezt, asszonyunk, Mandane fia,
Király hadta nékem, vinném halálra,
Egyebet sem mérek én tenni abba.”
Hallván ezt az asszony elálmélkodék,
De viszontag ismét szűvében örlék,
Hogy az holt gyermeken azt megcserélnék,
És az ártatlan is úgy megtartatnék.
„Nem lészen királynak – úgymond – tudtára,
Mert ez holt gyermeket mutasd meg halva,
Ez sem tudja, hogy ő Mandane fia,
Kinek csak mi legyünk s Isten tudója.”
Az gyermek élete így megmarada,
Ki gyors, serény, okos, igen nő vala,
Tíz esztendős korban hogy jutott vala,
Ki lenne, ígyen kimutatta vala.
Az több falubeli gyermekek között
Tehát ő hadnaggyá egyszer tétetett,
Hun seregbe veri, rendeli őket,
Hun penig ostromnak nógatja őket.
Törvént eleikben nékik szab vala,
Rendi hagyottakat bünteti vala,
Történék, egy úrfi hogy vétett vala,
Kit ő tiszti szerént megdorgált vala.
Panaszlani méne atyjához sírva,
Királynak bévivé az haragjába,
„Királyi felséged – úgymond – meghallja,
Fiamat leverte pásztorod fia.
Azért te felséged el ne szenvedje,
Az én vén fejemet is megböcsülje,
Fiam állapatját is megtekintse,
Úrfiat ha illjék rabnak venie?
Artembares szaván király riada,
Az pásztort fiastól hínák, meghagyá,
Mikoron mindketten eljöttek volna,
Astiages szóla így haragjába:
„Te vagy-é az, te rossz, hitván marcona,
Artembares fiát ki legtaglotta,
Hogy mérted művelni, pásztorom fia?
De el nem mégy véle általanfogva.”
Felele a gyermek, és bátran mondá:
„Felséged, kegyelmes uram, meghallja,
Méltán cseleködtem úgy, mint hadnagya,
Kinek engedetlen mindenkor vala.”
Csodálkozik király gyermek mivoltán,
Ő nagy okosságán és bátorságán,
Olyha megismeré az ábrázatján,
Az esztendeit is reászámlálván.
Elfogya magában, csak alig várja,
Hogy Artembarestől szabadulhatna,
A pásztorral titkon többet szólhatna,
Azért ilyen szókkal őt elmutatá:
„Szolgám, Artembares, higgy meg énnékem,
Hogy büntetés nélkül el nem szenvedem,
Ha fiad sérelme avval meglészen,
Mert többire ugyan magam szégyenlem.”
Immár király vagyon csak a pásztorral,
Kérdezi, firtatja nagy búsulással:
„Mondd meg – úgymond – nékem egy igazsággal,
Hun vőd ez gyermeket ily bátorsággal?”
Felele a pásztor: „Édes magzatom,
Isten adta nekem, én testem, tagom,
Tíz esztendőbe jár, miolta tartom,
Az anyja is még él, most otthon vagyon.”
„Nincsen – úgymond király – itt semmi helye,
Hímes beszédidnek semmi ereje,
Nosza csigázzák meg!” – Ám megijede,
És mindent kimonda szegény féltébe.
Immár Harpagusra király haragszik,
Szíve búsultában ugyan változik,
Noha nem tettetni úgy igyekezik,
„Hamar, hamar híják!” – úgy kiáltozik
Harpagus eljuta, király így szóla:
„Mely gyermeket reád én bíztam vala,
Hova tötted vala, Isten átkozta,
Hogy mostan vén fejem búsul miatta?”
Bátron a királynak Harpagus monda:
„Ihon ez pásztornak én adtam vala,
És hogy meg is ölje, meghadtam vala,
Szolgáimmal meg is kímlettem vala.
Sőt a testét nékem halva meghozák,
És szemem láttára az földben ásák,
Nem illet énhozzám nagyobb hóhérság,
Erre sem bocsátna az atyafiság.”
Király hogy ez szókat hallá, vesztegle,
Noha nagy bosszúba fő vala szíve,
Tetteti, gyermeken mintha örülne,
Azért Harpagusnak ígyen felele:
„A gyermek elvesztén sokat bánkódtam,
Leányommal érte haragban voltam,
De immár örülöm, hogy megtaláltam,
Vígan is akarok laknom vacsorán.
Akkorra sőt te is idetartozzál,
Hogy énvelem együtt vígan lakhassál,
Jó borral érette te is áldozzál,
Bánat is otthon hadd, itt ne bánkódjál.
Az te fiadat is addig küldd ide,
Hadd játszódozzanak az két gyermekcséje,
Mert gyönyörűségem nagy vagyon benne,
Anyjáért is elküldök holddá kelve.”
Ez szók után méne Harpagus haza,
Örömében fiát beküldé vala,
Tizenkét esztendős korban ha vala,
Kit király mindjárást felkoncoltata.
Kit sütve, kit főve szerzete benne,
Hogy az vacsorához minden leüle,
Az többinek juhhús vala készítve,
De Harpagusnak az önnön gyermeke.
Mint tessenék – kérdi király – az étkek,
Nagy térdhajtva mondja, hogy jóízűek,
„Megszolgálom – úgymond – te felségednek,
Bizonyára nékem igen tetszenék.”
Inté király a hozzá hagyottaknak,
Eleibe rakák, kik Harpagusnak
Fejét, kezét, lábát édes fiának,
Kin mindnyájan ugyan elájulának.
Nem szóla Harpagus semmit búába,
Felszedé a testet, és méne haza,
Az több vendégek is ki-ki eloszla,
Astiages örül, hogy bosszút álla.
Másnap álomfejtőit behívatá,
Kiknek eleikben az dolgot adá,
Mit kellene tenni, kérdezi vala,
Mert a gyermek élne, meg nem holt volna.
Felelének azok, hogy szükség volna,
Hogyha úgyan volna, hát országlana,
Mert azt áldozatot nyilván mutatná,
Isteni akarat és igaz volna.
Úgyan vagyon, király nékiek mondja,
És mikor királlyá tétetett volna,
Az több gyermekeknek tisztet oszt vala,
Azzal birodalmát mutatja vala.
Nem szükség hát félned, a bölcsek mondnak,
Mert kis királyságról az álmok szólnak,
Bátorság adaték ezzel királynak,
És hazaküldeték Cyrus anyjának.
Megért emberkorba ki mikor juta,
Jeles vitéz ember benne lött vala,
Minden ember őtet szereti vala,
Csak Astiagesnek nem tetszik vala.
Harpagus is őtet tiszteli vala,
Ki Astiagesre nagy bosszús vala,
Alkolmatosságot csak halász vala,
Mint királt Cyrusnak kézben akassza.
Hamar egy levelet íra Cyrusnak,
Elküldé hasába egy fogott nyúlnak,
Mellette meghagyá hű szolgájának,
Hogy Cyrusnak adná csak őmagának.
„Cyre, Cambisesnek vitézlő fia,
Kire az Istennek volt bizony gondja,
Mert erre különben nem juttál volna,
Állj bosszút királyon most haragodban.
Ő akaratjából elvesztél volna,
Ha én tégedet meg nem tartlak vala,
Atyád helyett néked gyilkosod volna,
Ha szolgádból atyád nem lészek vala.
Most azért ideje, hogy megbüntessed,
Az én bosszúmat is rajta kitöltsed,
Ki miket szenvedtem légyen éretted,
Azt hiszem, hogy immár régen értetted.
Ez dolognak penig könnyű a módja,
A perzsákat kísztesd fel csak királyra,
És hozton hozd reánk be Mediára,
Itt mind készek leszünk a pártolásra.
Mert én az urakkal mind megszerzettem,
És az te nevedre őket eskettem,
Hadnagy is nem lészen senki kívülem,
Azért könnyen király kezedben lészen.
Harpagus tanácsát hogy Cyrus vövé,
Hamar ilyen módját dolgának lelé,
A fő perzsa népet mind egybegyűjté,
Beszédét előttök es ígyen ejté:
„Ihon vagy – úgymond – király levele,
(Mert állevél vala formálva tőle)
Kiben engem emelt erre a tisztre,
Úgy nézzetek immár mint hercegtekre.
Parancsolom azért fejenként nektek,
Hogy egy-egy kaszával jelen legyetek,
Mert nagy dolgom lészen holnap veletek,
Azkik itt nem lésznek, mind megbüntetlek.”
Nagy sűrős töviset másnap mutata,
Melyet estig vélek mind kaszáltata,
Mikor elbocsátá őket, meghagyá,
Hogy másnap gyűlnének hozzá laknia.
Mikoron immáron jóllaktak volna,
Melyiket szeretnék, kérdezi vala,
Az tegnapi munkát a kaszálásba,
Avagy a jó lakást nyugodalomban?
„Nagy köz a kettő közt – felelték vala –,
Mert minden nyavalya a kaszálásba,
De viszont minden jó ez állapatba.”
Cyrus erre viszont nékiek monda:
„Így vagyon dolgotok, perzsiaiak,
Azmég a médusok rajtatok szántnak,
Ti csak rabok vadtok, ők uralkodnak,
Ti robotálkodtok, ők vígan laknak.
Azért ha énnékem engedendetek,
Mind szabadosokká titöket tészlek,
Hogyha nem engedtek, mind elvesztelek,
Mostan erre gondot úgy viseljetek.
Astiages királt farba rugjátok,
A dolgot énvelem héven fogjátok,
Mindent érettetek én megpróbálok,
Életet és halált egyaránt tartok.”
Régen ezt a perzsák kévánják vala,
Médusok igáját megunták vala,
Astiages hogy ezt megtudta vala,
Cyrust posta által hívatja vala.
Cyrus – „Eredj, mondd meg a királynak – mondá –,
Ím, adót nékie készítek vala,
Hamarébb ott lészek, hogynem kévánná,
De készen oldalán légyen szablyája.”
Astiages mindjárt hadát felgyűté,
Mediát, Bactriát mind felvéteté,
Harpagust előttök hadnaggyá tevé,
Úgy elveszett vala esze nékie.
Mikor immár szembemenni kell vala,
Királlyal kevesen maradtak vala,
Által mind Cyrushoz mendeknek vala,
Király is futtába ígyen szól vala:
„Így sem örül azért Cyrus, meglátja.”
Alig szaladhata Ecbatanaba,
Onnat mikor ismét kiütött volna,
Elevenen Cyrus kezébe juta.
Harpagus melléje ottan járula,
Kérdi, mint tetszenék most a vacsora,
Nagy rút szemmel reá király néz vala,
Ha ő dolga volna, kérdezi vala.
„Mind enyim ez – úgymond –, bánod-é, király,
Az vacsora nékem, ládd-é, miben áll,
A bűnért az Isten rajtad bosszút áll,
Hogy magzatom nélkül engemet hagyál.”
Cyrus Astiagest el nem bocsátá,
Hanem mind holtáig mellette tartá,
Mediát perzsiához hallgattatá,
Koldusból kazdag dúst avval csinála.
Mediát gazdag nép mert lakja vala,
Sok nagyravágyó úr őbenne vala,
De Perzsiát szegény nép lakja vala,
Semmi úr őbenne ugyan nem vala.
És így juta Cyrus az királysághoz,
Sok országot hajta meg Perzsiához,
Valami hallgatott az Ázsiákhoz,
Azt ő mind foglalta az Perzsiához.
Lydiát meghajtá, Craesust megfogá,
Kinél gazdagb király akkor nem vala,
Annak lakóhelye Sardiban vala,
Arannyal Pactolus általfoly vala.
A tenger két felét hogy így meghajtá,
Elindítá hadát Assyriára,
Azt is meghajtani kévánta vala,
Kinél szebb tartomány nagy föld nem vala.
Abban vagyon az nagy Babylonia,
Kinek mivoltáról sok írás rakva,
Cyrus idejébe volt szebb formája,
Hogynem sok üdővel annakutána.
Az királyi főhely volt Mediába,
Ecbatana neve városnak vala,
Hozá Cyrus onnat az Perzsiába,
Holott néki várost Susát választá.
A Coaspes vize megyen mellette,
Kiből, valahova a király menne,
Italára vala nékie vize,
Azt öszvérek vonsszák ezüst edénbe.
Négy szekeret arra csak tartottak vala,
Kik ezüst hordókkal valának rakva,
Assyriában is Cyrus így juta,
Hogy a Gindes vizét elérte vala.
Akara elkelni gázlóba rajta,
Maga nagy hajós víz és sebes vala,
A Nap szent lovait nékinódítá,
Kiket a sebes víz elcsapott vala.
Nagy erősen Cyrus rajta haragvék,
Hogy ilyen királyon ez szégyen esék,
Tőle a szegény víz fenyegetteték,
Hogy térdig sem érne, ollyá tétetnék.
Azért ott táborát ám leszállítá,
Egész esztendeig Gindest ásatá,
Negyedfélszáz részre a vizet osztá,
Azzal csak hatalmát ő mutogatá.
Babyloniához immár eljuta,
Kik őtet az mezőn künn várják vala,
Belől is jó móddal készültek vala,
De Cyrus náloknál hatalmasb vala.
Azért őket gyorson megfutamtatná,
És mind a városig rútul vágatá,
Város sok éléssel megrakva vala,
Modhatatlan erős fala is vala.
Az Eufrates penig általfoly rajta,
Kiből a beszorult nép iszik vala,
Cyrus nagy sokáig üle alatta,
De végre eképpen gondola róla.
A víz a városba hun befoly vala,
Népének egy részét odaállatá,
Mindjárást rohanna, néki meghagyá,
Mihelt az Eufratest apályon látná.
Az városon felül amely tó vala,
Kit régen Nitocris ásatott vala,
Annál is nagyobbat ő kezdett vala,
Hogy osztán a vizet abba bocsássa.
Számtalan sokáig azt ássa vala,
Azért nemsokára elkészült vala,
Az Eufratest abba bevötte vala,
Addég az városnál megszállott vala.
Rohanának ottan be a városba,
Cyrus is ott terme, népét mozgatja,
Városbeli népnek innepe vala,
Akkor is vigadnak, táncolnak vala.
Minthogy az város is igen nagy vala,
Hamar a dologba hír nem lött vala,
Az váras falához ők bíznak vala,
Azért csak semmit sem vigyáztak vala.
Cyrus előtt azért ők futnak vala,
Ki nékik népével inokban vala,
Az táncot mindaddég sem hadták vala,
Azmég Cyrust rajtok nem látták vala.
Babyloniához Cyrus így juta,
Ki Assyriának főhelye vala,
Az massagétákra onnat indula,
Az Araxessen túl kik laknac vala.
Sok ok királt abban viseli vala,
Ember felett magát alítja vala,
Jó szerencsés voltát minden hadába,
Győzhetetlen népét es látja vala.
A massagétákra azért indula,
Királyok azoknak akkor nem vala,
Csak az előddedin mert megholt vala,
Felesége neve Tomyris vala.
Fia, Spargapises, egy maradt vala,
Ki noha immár emberkorba vala,
Mindazáltal anyja parancsol vala,
Ő penig anyjának hadnagya vala.
Gondolkodék azért Cyrus magába,
Mint lenne jobb módja kezdett dolgába,
Ő előbbmehetne ravaszságában,
Végre így végezé gondolatjába:
Királyné asszonyhoz követet külde,
Ki által magának őtet kéresse,
Okos asszony érté, mi kell nékie,
Azért ilyen képpen néki izene:
„Media királya, ettől megszűnjél,
Énreám te semmit ne törökedjél,
Mert ki tudja, téged mi szerencse lél,
Dolgot hazájába rossz, aki nem nem lél.
Még békével mehetsz te országodba,
Hagyj békét nékünk itt az mi hazánkba,
Vagy ha térni akarsz szegény gétákra,
Ha mi talál, vess csak bolondságodra.
De természetedet értettem s tudom,
Nyughatatlan elméd tenéked vagyon,
Az telhetetlenség is benned vagyon,
Azért vegyed nékem ilyen tanácsom.
Ím, én hátrább szállok be országomba,
Jöjj által a vízen én határomba,
Vagy én általmegyek te birtokodba,
Úgy osztán végezzünk kévánságunkban.”
Tanácskozék Cyrus nagy sokat róla,
Jobb az kettő közül hogy melyik volna,
Szegény fogoly Craesus arra tanácsla,
Hogy ő keljen által inkább azokra.
„Mert királyné asszony ha általjöhet,
És minden hadával ha reádkelhet,
A szerencse rajtad hogyha mit ejthet,
Ottan ez darab föld tőled elkelhet.
Te penig a vízen túl annyit nem nyersz,
Amennyit csak könnyen innét elveszthetsz,
Szabad tanácsid közt ki mit szól ehhez,
De az én tanácsom ez dologban ez:
Mikor általkelünk az Araxesen,
Egy napi járóföld menjünk beljebben,
Kevesét és rosszát hagyj ott népedben,
Bort is hagyj azokkal, élést is bőven.
Azt mikor meglátják a massagéták,
Csak a kevés népet ők megutálják,
Ételnek, italnak magokat adják,
Őmagok részegen magok megadják.”
Az Craesus tanácsát király fogadá,
Királné asszonnak tudtára adá,
Ígíreti szerént hátrább szállana,
Mert ő menne által be az országba.
Tomyris előle hátrább elszálla,
Cyrus is költözni hogy akar vala,
Halálát mintha úgyan érzi vala,
Craesust a fiának előbb ajánlá.
„Ez embert úgy tartsad, szerető fiam,
Ha én idehalnék, mint én tartottam,
Megmaradj tanácsán mindenkor bátran,
Kitől én immáron sokat tanóltam.
Szerencse, nem tudom, mostan mint szolgál,
Hogyha ott tapasztal engem a halál,
Ne vesszünk egyszersmind, eredj Craesussal
Vissza Perzsiába az te hadaddal.”
Cyrus ezenközben elkászálódék,
Minden erejével általköltözék,
Mikor az vízen túl éjjel alunnék,
Ilyen álom akkor tőle láttaték:
Histaspesnek egy ifjú fia vala,
Húsz esztendős, neve Dárius vala,
Oly nagy szárnyát annak látá álmában,
Ázsiát, Európát hogy ki befogná.
Felkelvén Histapest ottan hívatá
Csak titkon magának, és ígyen szóla:
„Az Isten énnékem ma tudnom adta,
Hogy fiad, Dárius elárult volna.
Azokáért mentést menj oda haza,
És mindaddég légyen te fogságodban,
Még ismét megtérek én Perzsiába,
Hogy törvént láttassak akkor reája.”
Sőt inkább az álom jelenti vala,
Hogy ifjú Dárius lenne királya
Egész Ázsiába nemsok vártatva,
Mert fia, Cambises elhalna.
Felel Histaspes: „Az távol légyen,
Valaki támadjon hogy király ellen,
Ki ha találtatik, meghaljon menten,
Fejének kegyelem semmi ne légyen.
Tenáladnál nem volt nékünk jobb urunk,
Teutánad perzsák, mi urak vagyunk,
Az médus urakon most uralkodunk,
Édesatyánk vagy te nékünk, nem urunk.
Bár azért elmenjek én Perzsiába,
Megfogom fiamat önnön házába,
És mindaddég tartom tenéked fogva,
Azmíg a Jupiter hoz téged haza.”
Búcsúzván Cyrustól azért megtére,
Cyrus penig beljebb egy nappal méne,
Ott hagyván népébe meg visszajöve,
Azmint Craesussal el vala végezve.
Az királynénak is hada fenn vala,
Kit ő három részre osztatott vala,
Az egyik részének fia hadnagya,
Két részét mellette tartotta vala.
Látván Spargapises a kevés népet,
Reáméne és mind levágá őket,
Látván a sok jó bort és a kész étket,
Hozzátelepíté mind az sereget.
Vígan esznek-isznak, nem gondolkodnak,
Adták őmagokat az erős bornak,
Részegek mindnyájan már hogy valának,
Ottan rajtok terme népe Cyrusnak.
Részegekbe sokan levágatának,
De még annál többen elfogatának,
Részegek valának, nem víhatának,
Esének kezébe azért királynak.
Tomyris hogy hallá ez veszedelmet,
És hogy Spargapises is fogllyá esett,
Igen bosszankodik, hogy ez így esett,
Azért külde királynak ily levelet:
„Vérbe telhetetlen, te, kevély Cyre,
El ne hidd magadat, hogy ez így esék,
Megódd inkább magad, rajtad ne essék,
És vissza a kölcsön ne fordíttassék.
A bor erejével, nem vitézséggel,
Verted meg népemet csak részegséggel,
De én veled vívok emberségemmel,
Ha semmit nem gondolsz jó intésimmel.
Mégis kérlek, inkább térj vissza innét,
Megengedek, hogy így vesztéd népemet,
Bocsásd el békével én gyermekemet,
Véle egyetembe fogoly népemet.
Mert esküszöm a fényes napra,
Az massagétáknak az ő urokra,
Nem bocsátlak véle az másvilágra,
Sőt elég vért töltök egyszer torkodba.”
Nem gondola semmit Cyrus ez szókkal,
Véle dolgát lenni asszonyállattal,
Ő penig szembevítt sok királyokkal,
Azért a levelet vövé csúfsággal.
Spargapises hogy megjózanula,
Magát fogva látván csodálja vala,
Kezét megbocsássák, könyörgett vala,
És legottan magát megölte vala.
Királné hogy hallá fia halálát,
Nem állhatá tovább nagy bosszúságát,
Cyrusra indítá mindjárt táborát,
Vitéz, eszes módon rendelé hadát.
Legelöl állatá a nyilasokat,
Számszeríjeseket, parittyásokat,
Azok után pedig a dondár hadat,
Állítja Cyrus is erősen magát.
A nyilasok azért igen lövének,
A Cyrus hadából sokat vesztének,
Végre a lándzsára, kardra kelének,
Ott ugyan valóba emberkedének.
Egyik fél is futni nem akar vala,
Mert az hasznos futást szégyenli vala,
A sok vér patakkal köztök foly vala,
Cyrus is eb miatt elveszett vala.
Látván ezt a perzsák megfutamának,
Akik futhatának, elszaladának,
De nagyobb részére mind elhullának,
Fogllyá csak kevesen sem akadának.
Cyrus testét asszony megkeresteté,
És egy tömlő vérbe bemerítteté,
„Vérrel ki nem győzél soha telni bé,
Érd meg – úgymond – véle, immár teljél bé.”
Így fizete asszony szegény Cyrusnak,
És eleget is tőn fogadásának,
Ennyi hasznát vévé Cyrus Craesusnak,
Magadá az saccot Craesus Cyrusnak.
[part "MÁSODIK RÉSZE // Cambises királynak viselt dolgai, csoda bolondoskodási, kegyetlenkedési és halála"]
Cyrus Scythiába hogy így elvesze,
Cambises lőn király mindjárt helyébe,
Atyja természeti nem vala ebbe,
Sem hadviselésbe módja és esze.
Veszteg mindazáltal hogy ne heverne,
Sok tartományokból nagy hadat gyűte,
Kivel Egyiptumra végtére mene,
Hogy ő is határát azzal terjessze.
Király Psammenitus akkoron vala,
Egyiptumba mikor Cambises juta,
Psammenitus készen őt várja vala,
Azért Cambises is melléje szálla.
Másnap az viadal mind estig tarta,
Kiben nyertes vala Cambises hada,
Psammenitus népe Memphisbe futa,
Vala erős váras ez Egyiptumba.
Oda is követét Cambises küldé,
Ki magok megadnák, szép szóval intse,
De azok levágák mind ízről ízre,
Azért király méne mindjárt Memphisre.
Tizednapig várast alig víttatá,
Magát Cambisesnek az is megadá,
Psammenitus király kézben akada,
Kit hat esztendeig országlott vala.
Birodalmát király elvötte vala,
Többel együtt fogva őt tartja vala,
Memphis piacára kiküldte vala,
Állhatatosságát hogy megvizsgálja.
Az piacon többel ül egy fal alatt,
Nagy vaslánc lenyomta szegénnek nyakát,
Király levonatta drága ruháját,
Rab módra nyírette fel az ő haját.
Vala nyavalyásnak egy leánkája,
Annak is hátára tömlőt adata,
És több leányokkal küldé a kútra,
A tereh szegénnek szokatlan vala.
Látván azon menni ki-ki leányát,
Ki-ki úgy kesergi nagy nyavalyáját,
Psammenitus látván az ő leányát,
Nem szóla, lesüté csak az orcáját.
Azonba a fiát látja, hogy hozzák,
Kezét hátrakötték, többire vonsszák,
Kétezer úrfival hogy lekoncolják,
Ő csak sem suhajta, a többi sírnak.
Harmadszor történék, hogy egy barátja,
Kinek javát hajdon ő vötte vala,
Minden javaitól fosztva kuldulna,
Azt látván erősen jajgatja vala.
Cambises azt hallván kérdeti vala,
Miért az leányát nem szánta volna,
De sőt a fiát sem siratta volna,
A barátján penig jajgatott volna.
Psammenitus monda: „Mondd meg királynak,
Az én nyavalyáim sokkal nagyobbak,
Hogynem mint tőlem sirattathassanak,
Semmi síratás nem elég azoknak.
Jól tött barátomat de mikor látnám,
Hogy széllel kuldúlna megnyomorodván,
Ki nemrégen vala nagy kazdagságban,
Énnékem úgy tetszik, méltán jajgatám.”
Király ez válaszon elálmélkodék,
Előtte Craesus is felfohászkodék,
Cambisestől holtig eltápláltaték,
Véle a szerencse de végre botlék.
Mert elhivén magát a szabadságba,
Melyet király néki engedett vala,
Pártot király ellen ütni akara,
Kiért néki esék szörnyű halála.
Király egy bikának vérét véteté,
És véle melegen felhörbölteté,
Mely elfolyván testét szörnyen megölé,
Árultatásának ily hasznát vevé.
Cambises Memphisből mene Sainba,
Az Amasis teste kiásatnia,
Kit mikoron ő felásatott volna,
Rettenetes képpen verette vala.
Amasisra király nagy bosszús vala,
Hogy leányát néki nem adta vala,
Az hadnak is egyik oka az vala,
Az testét végre megégette vala.
Immár mind kezében Egyiptum vala,
Új had indításra magát gondolta,
Mert Carthagóra is igen tör vala,
Az Nap papjára is szándéka vala.
Arábiában az szerecseneket,
Nem felejtheti el gazdag híreket,
Egyszersmind ily három hadat emleget,
Atyját meghaladni az igyekezet.
De Cyrus erejét mérsékli vala,
Hadát ahhoz képest indítja vala,
Cambises valamit elgondol vala,
Mind véghez viheti, azt tudja vala.
Carthagóra azért viszi erejét,
Az Nap papja ellen lovag seregét,
A szerecsenekre udvara népét,
Három részre ígyen rendelé népét.
A szerecseneknek megkímlésére
Követség szín alatt onnat ereszte,
Ajándékokat is királynak szerze,
Hogy már barátságot ővéle vetne.
Az ajándék penig egy köntös vala,
Egy aranylánc, egy aranyperec vala,
Egy tonna kenet, egy hordó bor vala,
Mellette a követ így szólott vala:
„Az nagy király kéván barátod lenni,
És akart általam meglátogatni,
Ez ajándékokkal téged tisztelni,
Kikben szokott otthon ő gyönyörködni.”
Az szerecsen király de tudja vala,
Hogy kímek volnának, jól érti vala,
Cambises erkölcsét hallotta vala,
Azért követeknek így felelt vala:
„Nem azért bocsátott király titöket,
Avagy hogy igen böcsüljen engemet,
Avagy hogy kévánná egészségemet,
Hanem hogy kévánja inkább földemet.
Azért tis hazudtok, mert kímek vadtok,
Hamis, istentelen ember uratok,
Hogy az másét ígyen szomjúhozzátok,
Kiktől soha nem volt semmi bántástok.
Ez íjat vigyétek azért nékie,
És amikor lészen annyi ereje,
Hogy annak idegjét ő felvethesse,
A szerencsét ide akkor késértse.
Hálát adjon penig az Isteneknek,
Hogy vagyon minékünk, szerecseneknek,
Nem kévánjuk földét egyéb nemzetnek,
Mert tü is mitőlünk retteghetnétek.”
Ezt mondván leveté az íj idegét,
Csudálja a követ temérdekségét,
Szerecsen királynak ő nagy erejét,
Rettegve hallgatja kemény beszédét.
A köntöst is vévén király kérdezi,
Mire való volna, kicsoda szövi,
Kit hogy megbeszélé a követ néki,
Király is viszont így felele néki:
„Az csalárd embernek csalárd ruhája,
Benne álnokságát rejtezve tartja.”
Hogy az arany láncra kérdezve juta,
Kötözni valónak alítja vala.
„Erősbek itt – mondá – énnálam vadnak”,
És a tömlöc felé ők ballagának,
Holott a sok foglyok, akik valának,
Nagy aranyláncokkal kötve valának.
Mikor mindezeket meglátták volna,
A kímek búcsúzván megtértek vala,
Cambisesnek mindent megmondtak vala,
Kin ő nagy erősen haragudt vala.
Azért azórába útra indula,
Sem élést nem szerze a hosszú útra,
Sem meg öszvegyűlve hadat nem vára,
Hanem menten méne bolondságába.
Thebas városába mikoron juta,
Ötvenezert hadából kiválaszta,
Kiket az Ammonra mindjárt bocsáta,
A szerecsenekre méne ő maga.
De még csak keveset mehetett vala,
Hogy minden élése elfogyott vala,
Sem kenyér, sem barom immár nem vala,
Mégis előbb-előbb ő siet vala.
A had csak gyökérrel lakozik vala,
Egymás előtt a füvet kapják vala,
De hogy a homokot elérték vala,
Affélét is már nem kaphatnak vala.
Azért köztök nyilat vonszanak vala,
És minden tizedet megesznek vala,
Egymást végre addég megötték vala,
Hogy alig jöhete harmada vissza.
Az Ammonra penig bocsátott hada,
Dasis városához hogy jutott vala,
Nagy szélvész hertelen támadott vala,
És mind a homokba vesztenek vala.
De Crathagóra is kiket küld vala,
Mind Deniciában lakoznak vala,
Frigyek Carthagóval azoknak vala,
Őket azért király meghadta vala.
Hadával Cambises azért így jára,
Mindent bolondságból mert indít vala,
De végre ugyan megbolondult vala,
Hogy az Apis istent megölte vala.
Ez az Apis penig egy tino vala,
Fekete, homlokán egy kis holdosa,
Saskeselyű képe az hátán vala,
Az egyiptomiak imádják vala.
Azért előhozni Cambises hagyá,
Kit mindjárást farba úgy csapott vala,
Hogy fél fara éppen leszakadt vala,
Végre megrothada, és megholt vala.
„Bolondok, nem ilyen – úgymond – az Isten,
Hogy oktalan állat képű ő legyen,
Sem húsa, sem vére Istennek nincsen,
Avagy vereséget hogy ő érezzen.”
De az papokat is gyorsan kapatá,
Rajtok sok marok vesszőt szaggata,
Akik néki innepet ülnek vala,
Sokakat azokban is levágata.
Még Memphisbe lévén egy álmot láta,
Mintha Perzsiából posta jött volna,
Olyan hírt őnéki ki hozott volna,
Hogy Perzsiát Smerd elfoglalta volna.
Atyjafia néki ez penig vala,
Bosszújából küldte vala csak haza,
Két ujjra az íjat hogy vonta vala,
A szerecsen király kit küldett vala.
Az álmon Cambises igen búsula,
Mert az birodalmot ő félti vala,
Azért ő Prexaspest hazaválasztá,
Kancelláriusa ez néki vala.
Dolgát azért véle közlötte vala,
Kinek hűségébe kétes nem vala,
Ki hogy hazajuta Susa várába,
Smerdet titkon mindjárt megölte vala.
Azonba király is elbolondula,
Noha teljes esze soha nem vala,
Nagy kegyetlenséget népé űz vala,
De atyjafiát is nem szánja vala.
Egyetlen egy öccsét megöletteté,
Ő magtalanságát meg nem tekinté,
Azzal is országát megkeseríté,
Ismét ilyen dolog csakhamar éré.
Két húga őnéki igen szép vala,
Egyiket elvenni akarja vala,
Törvénnyel meglátni előbb kéváná,
Fő törvénytevőit azért hívatá.
Volna-e oly törvény, kérdezi vala,
Ki húgát elvenni szabaddá hagyá,
Az törvénytevők mind hogy félnek vala,
Eszesen így néki felelték vala:
Olyan törvént, király, mi nem találunk,
Régi törvényeket noha felhányunk,
Hogy akivel egy test és egy vér vagyunk,
Avval szabad légyen minékünk hálnunk.
Mindazonáltal egy törvény azt tartja,
Hogy a perzsiai király szándéka,
Nékie mindenkor törvénye volna,
Valami tetszenék, mind szabad volna.”
Egyik húgát azért király elvevé,
Megunván csakhamar azt ám megölé,
A másikat ismét helyébe vévé,
Azt is nemsokára utánereszté.
Ily latorságokat ő mível vala,
Háza népét gyakran öleti vala,
De az urakkal is úgy bánik vala,
A bolond latorság mert bírja vala.
Kancelláriusa Prexaspes vala,
Az fia peniglen főpohárnakja,
Egyszer király tőle kérdezi vala,
Az urak felőle ki-ki mit szóla.
Felele Prexaspes: „Minden jót szólnak,
Csakhogy részegesnek kevéssé tartnak,
Atyádnál is jobbnak téged alítnak,
Mert ura vagy immár mind Egyiptumnak.
A Veres tenger is te birtokodba,
Kinek egyikét is Cyrus nem bírta.”
Craesus is ez szókat mind hallja vala,
Azért ő is hozzá ígyen szólt vala:
„Énnékem te felséged megbocsássa,
Atyád felségedet még meghaladta,
Mint kinek még nincs ily hatalmas fia,
Mint ő felségedet utánahadta.”
Hallván azt Cambises igen örüle,
De másfelől rakva méreggel szűve,
Vala nagy haragja a Prexaspesre,
Uraktól hogy volna részeges neve.
Prexaspesnek azért haraggal monda:
„Lásd meg, hogyha igaz az urak szava,
Ahun áll a fiad ám az ajtóba,
Jó bizonság lészen ő ez dologba.
Mert hogyha a szűvét lőni találom,
Mindnyájan hazudtok, bizonnyal tudom,
De igazat mondtok, ha nem találom,
És bár bolond nevem nékem maradjon.”
Atonba meghúzá erős kézíját,
Úgy találá lőni Prexaspes fiát,
Hogy felhasíttatván mindjárt az ifjat,
A szűvén lelék az nyílnak a vasát.
Nagy kacagva: „Hiszem találám – monda –,
Látod-é, hogy hamis az urak szava,
Nálamnál jobb lövőt kit láttál volna:”
„Isten sem lehet jobb.” – Prexaspes monda.
Creasus mindezeket hogy látta volna,
Róla lágy beszéddel intse, gondolá,
Mikor azért egyszer elkezdte vala,
Őhozzá is mindjárt nyilát ragadá.
Előle Craesus is gyorson kifuta,
Kapnák és megölnék, megparancsolá,
De mint kik erkölcsét jól tudják vala,
Nem bánták, hanem csak eldugták vala.
Ilyen reménségek mert nékik vala,
Hogy király még Craesust látni kévánná,
És akkor azt meg is ajándékozná,
Aki őtet néki előhozhatná.
Egykor azért király ám megkéváná,
Melyet a szolgái hogy láttak vala,
Hogy még Craesus élne, megmondták vala,
Azt bizony örülöm, Cambises mondá.
De azki miatt él, bizony megbánja,
És azokat mind megölette vala,
Ily kegyetlen bolond Cambises vala,
Kiért az ország is gyűlöli vala.
Azért míg eképpen bolondoskodik,
Perzsiától messze Egyiptumba lakik
Két mágus atyafi, öszveeskeszik,
Patizites egyik, Smerd vala másik.
Módjok penig abban imilyen vala:
Öccsét Cambises megölette vala,
Kit azért kevesen csak tudnak vala,
És felette igen szeretnek vala.
Látják vala király magtalanságát,
Smerdnek tudják vala nagy jámborságát,
Ugyan várják vala király halálát,
Hogy néki adhatnák az ő istápját.
A két mágus penig jól tudja vala,
Hogy a Cyrus Smerdje elveszett vala,
Mert Prexaspes őtet megölte vala,
Egymással azért ők végeztek vala.
Patizites akkor nemes Susába,
Király távol lévén, helytartó vala,
Öccsét azért, Smerdet rávötte vala,
Az igaz Smerd helyén magát mutatná.
Postákat is széllel hamar bocsáta,
Kik közül egy Egyiptumban is juta,
Hogy minden rendeknek megparancsolja,
Smerdet, nem Cambisest, minden hallgassa.
Király Egyiptumban mikor azt hallá,
Véli vala, Prexaspes elárulta,
Smerdet talán ő meg nem ölte volna,
Mert más Smerdet lenni ő nem tud vala.
Király azért gyorsan „Prexaspes – mondá –,
Hallod-é, mit mondott ott künn egy posta,
Így jártál-é híven el a dolgodba,
Amelyet tereád én bíztam vala?”
Felele Prexaspes királynak, s monda:
„Ne féljen felséged Smerdtől bár sohan
Mert abban hű voltam én a dologban,
És én töttem őtet koporsójában.
Bocsáss el valakit azért énvelem,
Hogy a postát néked én megérhessem,
Felséged is tőlem mindent megértsen,
Ezennel meglátod, hogy semmi lészen.”
Meghozák a postát, Prexaspes monda:
„Láttad-é, te ember, Smerdet Susába?”
Felele a posta: „Én nem azolta,
Azmiolta király ideindula.
A helytartó küldött engemet ide,
Több országokra is mind elküldeze.”
Cambises azt hallván úgy megijede,
Hogy sokáig nem lőn néki meg színe.
Végre hogy megjöve esze, kérdezi,
Kicsoda fog tehát az a Smerd lenni,
Felele Prexaspes: „Fogom érteni,
A mágusok akarnak pártot ütni.
Mert a helytartónak vagyon egy öccse,
Okos, ifjú legény, és Smerd a neve,
Öcsédhöz hasonló képű mindenbe,
Csakhogy a fél füle el vagyon metszve.”
Király hogy azt hallá, elálmélkodék,
És ottan az álom szűvében ötlék,
Az öccse halálán igen bánkódék,
Hogy így a nevekben megcsalatkozék.
Nagy búában azért lóra fordula,
Susa felé gyorsan hadát indítá,
Felültében kardja kiesett vala,
Éppen az ágyékán általment vala.
A seb miatt mindjárt megszédült vala,
Minthogy azelőtt is kórságos vala,
Mégis azért lova hátán ül vala,
Amint mehet vala, és megyen vala.
Feltekintvén egyszer egy várast láta,
Mi légyen a neve, kérdezi vala,
Ecbatana neve, mondották vala,
Ottan annál inkább elszédült vala.
Mert mikor halálát egyszer tudatta,
Az jövendőmondó azt mondta vala,
Hogy Ecbatanába lenne halála,
Azért Mediába nem megyen vala.
Olyan nevő város mert kettő vala,
Egyik Mediában a főhely vala,
Másik Syriában, hol megholt vala,
Kit lenni Cambises nem értett vala.
Hogy azért elérék a várost, monda,
Itt kell Cambisesnek, ím, meghalnia,
Azután csakhamar ott megholt vala,
Hét esztendőt töltvén királyságába.
[part "HARMADIK RÉSZE. // Az két mágusnak megöletése, Dáriusnak csudaképpen való királlyá léte, Babyloniának visszavévése, Scythiára menése, szerencsétlensége az hadviselésbe és halála"]
Cambises magtalan hogy így meghala,
Az öccse is penig elveszett vala,
Patizites mágus a Perzsiába
Az öccsével, Smerddel férkezett vala.
Reája Cambises felkészült vala,
De szinte útában ő megholt vala,
Az Smerd elvesztét is nem hiszik vala,
Azért ők a mágust tisztelik vala.
Mert Prexaspes igen tagadja vala,
Hogy a Cyrus Smerdet megölte volna,
Sőt nem ölte volna, azt vallja vala,
Azért a tévelygés innét lött vala.
De hogy hét holnapot a királyságba,
Eltölte mágus Smerd nemes Susába,
Végére menének a nyolcadikba,
Hogy ő nem a Cyrus fia Smerd volna.
Egy főúrnak neve Otanes vala,
Első gyanakodó benne ez vala,
Mert soha az várból ki sem jő vala,
Sem be az urakban nem hivat vala.
Otanesnek vala egy szép leánya,
Cambises ágyasa, neve Phedima,
Otthon Perzsiába kit hagyott vala,
Mikor Egyiptomba haddal ment vala.
Azt us Smerd magának foglalta vala,
És éjjel gyakrabban avval hál vala,
Otanes ezáltal megtudta vala,
Patizites öccse hogy az Smerd volna.
A Cyrus fiának file megvala,
De annak a Smerdnek egyik nem vala,
Végre a Prexaspes is kimondta vala,
De mindjárást magát megölte vala.
Heten azokáért a fő-fő urak,
Otanes, Gobrias feltámadának,
Intafernes neve az harmadiknak,
Megabizus neve negyedik úrnak,
Aspatines vala az ötödiknek,
Hidarnes, Dárius a hetediknek,
Ezeknek mind heten egyez értelmek,
Támadást Smerd ellen hogy ők tegyenek.
Indulának gyorsan be az udvarba,
Királynak jelentik, hogy dolgok volna,
Ki-ki mind uraknak utat ád vala.
Végre bejutának a palotába.
Beljebb is hogy menni akarnak vala,
Az őrözők őket nem hagyják vala,
Benn mi dolgok volna, kérdezik vala,
Az urak egymásnak intettek vala,
Ám, heten egyszersmind kardot rántának,
És az őrözőkhöz ők csapkodának,
Azokat levágván beljebb nyitának,
Együtt a két mágus, hát tanácskoznak.
Látván az uraknak véres kardjokat,
Véres ruhájokat, véres karjokat,
Kapák ők is gyorsan szokott kardjokat,
Íjokat, nyilokat és lándzsájokat.
Azokáért öszvecsoportozának,
A nyíllal keveset forgódhatának,
Egyik a lándzsával az egyik úrnak
Combján sebet ejte, szemén másiknak.
Az másik az íjat elvette vala,
És az ágyasházba szaladott vala,
Semmi világosság kiben nem vala,
Dárius, Gobrias inába vala.
Dárius a mágust torkon ragadá,
Jó falka ideig benn mind úgy tartá,
Mert a setét házba nem láthat vala,
Gobriast találja, azon fél vala.
Gobrias azt látván: „Mit hallgatsz?” – mondá,
„Mert tégedet féltlek.” – Dárius mondá,
Felele Gobrias: „Ne gondolj arra,
Ha rajtam menne is által a szablya.”
Gyorsan azért néki a handzsárt rántá,
Szerencsére mellyben szinte találá,
A másikat addég, még ő kijuta,
Hát immár az többi itt künn levágta.
Fejét mindeniknek elszedték vala,
És az várban széllel hordozták vala,
Csodára mindennek mutatják vala,
A két sebes urat bennhadták vala.
Az öte peniglen gyűlést tétete,
Hogy a fejedelemségről végezne,
Otanesnek ebben más vala esze,
Azért a gyűlésbe ő benn nem üle.
Egy király ne légyen, akarja vala,
Hanem sokat lenni, javallja vala,
De hogy ez értelem csak övé vala,
Méltán azt a többi megveték vala.
Végre a hatának engedett vala,
Bátor csak egy légyen, ráhadta vala,
De a nyilat vetnék be csak hat úrra,
Mert a királyságot ő nem kévánná.
Az több társaitól csak azt kévánná,
Hogy őneki lenne oly szabadsága,
Hogy ne lenne vetve ő király alá,
Kit a hat úr néki megadott vala.
Közönséggel azt is végezték vala,
Hogy mindenik szabadon bejárhatna,
Kérdetlen királyhoz menne dolgában,
Hanemha nejével a király volna.
A királyság felől így végezének,
Hogy naptámadatkor lóra ülnének,
Együtt a mezőre és kimenének,
Ott királyt ezképpen köztök tennének:
Akinek ott lova előbb nyerítne,
Az közülök király mindjárást lenne,
Tisztességet annak a többi tenne,
Ennek a tanácsnak mind hat engede.
Vala Dáriusnak egy hű lovásza,
Neve őnéki Ebares vala,
A lovak dolgához igen ért vala,
Azért néki az úr így szólott vala:
„Jó szolgám, Ebares, mi így végeztünk,
Hogy haton jó reggel lovon kimenjünk,
Előbb melyink lova nyerít közülünk,
Királlyá azt tegyük ottan közöttünk.
Azért ha mit tudnál, ideje volna,
Itt mesterségednek most haszna volna,
Ha nyertesek lennénk, szép dolog volna,
És bizony néked is hasznodra volna.”
Felele Ebares: „Hogyha azon áll,
Megnyeretem veled, uram, bizonnyal,
Bátor ez dologban énhozzám bízzál,
Bírok oly szerszámmal és orvossággal.”
Egy kacolát hamar Ebares foga,
És éjjel a helyre azt vitte vala,
Ahová kimenni reggel kell vala,
Az ura lovát is vivé nyomába.
Ott a kacolának lovát bocsátá,
Jó ideig őket mind együtt hagyá,
Reggel, hogy ahelyre jutottak vala,
Az Dárius lova nyerített vala.
Ígyen lőn Dárius azért királlyá,
Kit az öte mindjárt imádott vala,
Ázsia egészen hallgatta vala,
Mint királyát, holtig tisztelte vala.
Mindenekelőtte megházasula,
Cyrus leányiban kettőt vőn hozzá,
Egyik Aristona, másik Atossa,
Smerdtől Phedima is reá marada.
Azután országát más rendre hozá,
Perzsia országát húsz részre osztá,
Egy-egy mennyi adót adna, elszabá,
Rettenetes summát kitészen vala.
Azonba Dáriust, Ím, mi találá,
Még csak újság vala a királyságba,
Az hat úr egyikét ám megfogatá,
Intafernest ilyen vétekbe kapá.
Azmint heten köztök végeztek vala,
Hogy szabados lenne király ajtaja,
Akinek mi dolga királlyal volna,
Hanemha nejével volna ágyába.
Intafernes jutván a palotába,
A belső ajtónak egyenest válta,
Az őrözők őt tartóztatják vala,
Mivelhogy még király ágyába volna.
De azt Intafernes nem hiszi vala,
Hanem hazugságnak csak véli vala,
Azért őket rútul csapkodta vala,
Füleket, orrokat elvágta vala.
De az immár nagyobb bosszúság vala,
Orrokat, füleket befűzte vala,
Egy-egy fékemlőre kötözte vala,
És nyakokba nékik vetette vala.
Királyhoz eképpen bementek vala,
Kin ő rettenetes, mint búsult vala,
A több úr tanácsa, azt véli vala,
Azért őket gyorson hivatta vala.
Az urak egyenként eljöttek vala,
Az nagy latorságot csodálják vala,
Senkinek tanácsa benne sem vala,
Azért Intafernest király kapatá.
Minden nemzetségét felkeresteté,
Az törvény fejekre őket ítílé,
Dárius fejeket azért szedeté,
Ezzel birodalmát ő erősíté.
Hát elpártolt tőle Babylonia,
Az változás alatt mind készült vala,
Sok élést városba betakart vala,
Dárius reája azért ment vala.
Mikoron elére az város alá,
Közel a városhoz tábort jártatá,
De az bennevalók nem félnek vala,
Sőt Dáriust igen bosszontják vala.
Mind magát, mind hadát rútolják vala,
És bosszúságára táncolnak vala,
Minden vigasságot úgy űznek vala,
Ilyen képpen egyik kikiált vala:
„Perzsiai rossz nép, de mit hevertek,
Innét, mondom néktek, hogy elmenjetek,
Ez az város akkor lészen tiétek,
Vemhét hogy látjátok lenni öszvérnek.”
Esztendő, hét holnap immár tölt vala,
És mégis az város kézben nem vala,
Noha minden módon vítatják vala,
Dárius ottfektét elunta vala.
Zopyrusnak egy szép öszvére vala,
Megabizus fia Zopyrus vala,
Megabizus az hat úr egyike vala,
Ennek öszvére megvemhezett vala.
Kit mikor Zophyrus megértett volna,
Meghagyá, hogy róla senki se szólna,
Város kézbejuttát reméli vala,
Mivelhogy az ember úgy szólott vala.
Zopyrus királyhoz azért ballaga:
„Mit bánkódol, uram?” – kérdezi vala,
„Akarnád-é, hogyha Babylonia
Akármi módon is kezedbe jutna?”
Dárius felele: „Igenis.” – monda,
„Hadd reám!” – Zopyrus viszontag monda,
Azért mentést méne be sátorába,
És ilyen tanácsot magában tarta.
Orrát és füleit mind elmetélé,
A haját fejéről rútul lenyíré,
Testét is pálcákkal igen megveré,
Király eleiben ígyen méne bé.
Dárius hogy látá, elijedt vala,
Kitől esett volna, csodálja vala,
Székiből is rajta felugrott vala,
Ily urat ki vesztett, tudatja vala.
De Zophyrus néki így felelt vala:
„Felséged azt király bár ne tudhassa,
Mert ezt cselekedni ki merte volna,
Tekívüled engem így ki bántana?
Senki azért rajtam ezt nem mívelte,
Hanem az én kezem azt cseleködte,
Bánom, hogy szidalmaz az város népe,
Bosszút állok rajtok nyilván érette.
Azért én az várost néked megvészem,
Gyönyörűségedet ha benne értem,
Ne szánj csak kevés kárt az te népedben,
Mert én ilyen móddal majd cselekedem.
Elmegyek sebesen a kőfal alá,
Mintha én tetőled elszöktem volna,
Hogy ily rútul engem sebhettél volna,
És hogy fogságodból szaladtam volna.
Megszán engem, tudom, az város népe,
És bebocsát ottan könyörgésemre,
Azután fog engem bővebb beszédre,
Tudok én is adni mindent kezedre.
Termetemhez képest talán hadnaggyá
Tésznek engem, végre kapitánokká,
Ha penig mehetek benne annyira,
Tiéd lészen, király, Babylonia.
Felséged peniglen azt cselekedje,
Kétezert válassz ki a te népedbe,
Az alávalóit mind egy seregbe,
És tíz nap múlva az kapura küldje.
Azont cseleködje hetednap múlva,
Hogy küldjen kétezert az más kapura,
Mind csak a rosszába, nem a jovába,
Meg huszadnap múlva harmad kapura.
Az huszadnap után felséged maga,
Jöjjen felségeddel es minden hada,
Mert akkor bemenjünk mind a városba,
Azért én elmegyek immár dolgomra.”
Ez szókkal Zopyrzs elindult vala,
Lassan-lassan előbblépdesik vala,
Hátra is gyakorta tekintél vala,
Mintha félne, ha ki őtet meglátná.
Mikor az fal alá már elért volna,
Az istrázsa hozzá leszállott volna,
És a kapun által kérdezi vala,
Hogy kicsoda és mi járásba volna.
Felele: „Énnékem Zopyrus nevem,
Dáriustól ide hozzátok szöktem,
Bocsássatok gyorsan be, kérlek, engem,
Vivék a hadnagynak ám eleiben.
Ott így kezde szólni nagy keservesen:
„Tiérettetek én, la, mit szenvedtem,
Hogy király elmenne innét, intettem,
Sokszor haragudtam reá, feddettem.
Jámbor tanácsomért, ím, mint marconga,
Bátor inkább engem levágott volna,
Noha talán az is megesett volna,
Hogyha szaladásom nem történt volna.
Azért tühozzátok bosszúmra jöttem,
Királyon bosszúmat hogy kitölthessem,
Mert immár micsoda az én életem,
Csak bosszúállásért kévánom éltem.
Hasznos penig néktek idejövésem,
Dáriusnak penig nagy káros lészen,
Mert én minden titkát néki értettem,
Kiket illik néktek megjelentenem.”
Hogy a fő-fő népek ezeket hallák,
És rút, béna voltát szemekkel láták,
Szava néki igaz légyen, azt tudák,
Azért hadnagyokká őtet választák.
Az kapuk kolcsait kezébe adák,
Az egész hadnépet mind reábízák,
Az város veszését immár nem várják,
Hogynem előbb, immár sokkal vígabbak.
Azért az tizednap mikor eljuta,
Zopyrus királyra kiüttet vala,
És kétezer népét levágta vala,
Azmint a végezés közöttök vala.
Meg hetednap múlva aképpen jára,
Kétezert isméglen bennek levága,
Kiért híre-neve néki nagy vala,
Zopyrust mindnyájan dicsérik vala.
De hogy a huszadnap előjött vala,
És az elöljáró érkezett vala,
Arra is Zopyrus kiütött vala,
Abba is nagy sokat levágott vala.
Végre hogy őmaga Dárius juta,
És hadával körül a várost fogá,
Zopryus is tovább már nem állhatá,
Hanem csalárdságát ám kimutatá.
Város két fő kapuját néki nyitá,
És a király hadát mind bebocsátá,
Az városbeli nép kit hogy megláta,
Ki hová lát vala, futton fut vala.
Azért ismét vissza Babylonia
Dárius kezéhez így jutott vala,
Ki magas falait alábbrontatá,
És erős kapuit mind elhányatá.
Zopryust érette ajándékozá,
Élteig az várost is néki adá,
És amennél nagyobb tiszt Perzsiába,
Azt us Zopryusnak Dárius adá.
Bénaságát penig úgy szánja vala,
Hogy mondani ugyan azt szokta vala,
Zopryus ép voltát inkább akarná,
Hogynem mint húsz olyan várossal bírna.
Hogy Babyloniát azért megvévé,
Scythiára hadát, gondolá, vinné,
Sokféle nemzettel népét bővíté,
Tízszer száz ezerré táborát tölté.
Már király Susából kiindul vala,
Egy perzsa úr juta hozzá azonba,
Egy fiát hon hadná, azt kéri vala,
Mert szép három fia az úrnak vala.
Perzsiába penig oly törvény vala,
Hogy király mikoron kiindul vala,
Valahova haddal elmegyen vala,
Véle mindenestől járni kell vala.
Mert önnönmaga is minden gyermekit
Nagyobbtól elválva és feleségét,
Véle viszi vala nagy sok ágyasit,
Nem merte hon hadni senki gyermekit.
Ebazus ez úrnak az neve vala,
Király „Mind az hármat hon hagyom.” – monda,
Ebazus azt igen örülte vala,
De király mindhármat levágva hagyá.
A tengerre azért végre hogy juta,
Holott hidat általcsináltak vala,
Ott mind is csak addig mulatott vala,
Amíg népe általköltözött vala.
Onnat elindula be Tráciába,
Nemsokára ére es a Dunára,
Egész Ionia és Iolia
A tengerről hajót ráhordnak vala.
Mert király meghadta vala nékiek,
Hogy a Dunavizen feleveznének,
Ahun elágazik, ott megkésnének,
Hanemha őtőle mást értenének.
Király is az szárazon elérkezék,
Hajókkal a Duna általhidlaték,
Mihelt király rajta általköltözék,
Scythia határban ottan érkezék.
Kit mikor megláta Scyhia népe,
Hogy annyi sokaság őreá menne,
Dárius hadától meg nem rettene,
Ily gondot magáról hanem visele.
Aki fejedelmek nékiek vala,
Az több kiráyoknak elizent vala,
Segítséget tőlök igen kér vala,
De azok semmit sem ígírtek vala.
Azért tanácsival így szólott vala,
Hogy ő Dáriussal szembe ne vína,
Hanem beljebb menvén mind hátat adna,
Királlyal Scythiát mind bejártatná.
„Nemcsak mi lészünk így – úgymond – bűnösek,
De ez nyavalyába mind részesülnek,
Még azok is, akik nem segítenek,
Akkor megbánják, hogy mellénk nem jöttek.
Az ellenség előtt mind menten menjünk,
A szomszédok földén előttek járjunk,
Mint egy kalauzok nékiek legyünk,
Nincs oly házunk, hogy kit elhadni szánjunk.
Végre hogy Scythiát vélek bejárjuk,
Ha mi szükség lészen osztán, próbáljuk,
Ki légyen Dárius, addég meglátjuk,
Határunkban őtet meg visszahozzuk.
Addég sok elkopik az ő népébe,
Mi penig sétálunk csak jó kedvünkbe,
Hogy osztán meghozzuk ismét földünkbe,
Víjunk akkor véle, ha tetszik, szembe.”
Szekereket elöl elküldték vala,
Kiken feleségek, gyermekek vala,
Barmokat is mind elhajtották vala,
Csak ételre valót hadtanak vala.
Azoknak peniglen meg vala hagyva,
Akik a barmokkal elmentek vala,
Tartsanak mindenkor hogy ők északra,
Felgyűlének osztán ők is táborba.
Előszer a füvet mind eltapodták,
Égeték, és az tábort elindíták,
Dárius népei hogy azt megláták,
Nagy erősen őket űznie fogák.
Ezek, minthogy könnyű szerrel valának,
Minden vizen könnyen elszaladának,
Végre a Tanais mellé jutának,
Ott is munka nélkül általúszának.
Dárius népei nyomokba vala,
Soholt őket el nem tágítja vala,
Boha nagy kárt bennek nem tehet vala,
Végtére jutának egy nagy pusztára.
Ott Dárius nem tud hová lennie,
Mert sehult nem vala senki ellene,
Mind eloszlott vala ő ellensége,
Népének nem vala penig élése.
Hadát azért öszvegyűtötte vala,
És az Hoarusra rakatta vala,
Ki a pusztaszélben egy nagy víz vala,
Rajta beljebb menne hogy Scythiába.
De azmég Dárius odajárt vala,
Addég ellensége megkerült vala,
Kit mikoron király megértett volna,
Ismét reá visszasietett vala.
De ismét előtte mind elment vala,
Kin Dárius igen elbúsult vala,
Azért királyokhoz ő küldött vala,
Ki akkor nem messze táborba vala.
„Bódog ember – úgymond –, mit futsz előttem?
Holott mindkét dolog előtted légyen:
Szabad megvínod is néked énvelem,
Ígírhetsz is földet uradnak, nékem.
Hogyha bízod magad, hogy nem vívunk meg?
Ha ne bízod magad, jer, béküljünk meg!
A kettő egyikét immár míveld meg,
A sok futás után már nyugodjál meg.”
Indatyrsus erre így felelt vala:
„Az világi ember azt nem mondhatja,
Hogy valaki előtt elfuttam volna,
Vagy valakitől megijedtem volna.
Azért előtted is én el nem futok,
Hogy penig teveled szembe nem szállok,
Sem mindjárást veled szembe nem vívok,
Igaz okot róla tenéked adok.
Mért kellene nékem vajon megvínom,
Ha nincsen énnékem semmi városom,
Sem semmi nagy kincsem, csak vagyon barmom,
Ki mindenütt ott jár, ahun én lakom?
Nem tudom, mit féltsek azért tetőled,
Hogy érette víjak én szembe veled,
Mert koporsóinkat hogyha felleled,
Azt mi nem engedjük soha tenéked.
Földet, vizet penig tőlem kérsz vala,
Mintha immár régen megvertél volna,
De azt mi tenéked nem adunk soha,
Innét attól üresen mehetsz haza.
Hogy penig magadat uramnak mondod,
Hagyom, hogy erősen azt megsirassad,
Higyjed, hogy még az addég néked az ágyad,
Azmég a zabolát szájamba adhadd.”
Evvel a követet ám elbocsátá,
Dárius az választ mikor meghallá,
Király keménységét csodálja vala,
Mit kelljen mívelni, nem tudja vala.
Immár élése is elfogyott vala,
És a király hada éhezik vala,
Azt hogy az ellenség megtudta vala,
Ajándékkal királt értette vala.
Az ajándék penig egy madár vala,
Egy egér, egy béka és öt nyíl vala,
Király a követet kérdeti vala,
Azoknak jegyzését hogy megmondaná.
„Én nem tudom – úgymond – semmi jegyzését,
Türeátok hadták annak értelmét.”
Ki-ki hányja köztök eszét, elméjét,
Ha ki megtalálná titkos erejét.
Arra megyen vala Dárius szava,
Hogy magokat néki megadták volna,
Avval földet, vizet igértek volna,
Földi, vízi marhát hogy küldtek volna.
Gobrias, az hat úr egyike monda:
„Királyi felséged szómat meghallja,
És ha tetszik néki, meg is fogadja,
Ez az ajándéknak magyarázatja:
Hogyha madarakká nem lejendetek,
Ha szárnyatok nincsen, hogy repüljetek,
Egér módra földben vagy nem rejteztek,
Vagy vízben, mint békák, nem szökölletek:
Ilyen nyilak miatt kell mind vesznetek,
Azért en tanácsi, úgy végezzetek,
Hogy ez nemzet minket ítíl semminek,
Az övét nem adja könnyen tinéktek.”
Az ellenség penig felkészült vala,
Hogy az ajándékot elküldte vala,
Dáriust megütni akarja vala,
Azért lovok hátán mind ülnek vala.
Nagy sivalkodás lőn köztök azonban,
Maga csak egy kisnyúl köztök elfuta,
Király a kiáltást hogy hallja vala,
Mi dolog az volna, csodálja vala.
„Gobria, bizonnyal igazat mondál,
Mert – úgymond – ez a nép minket megutál,
És hogyha utunkban mielőnkbe áll,
Mit használunk akkor ez nagy éh haddal.
Hanem hogyha módot találnánk benne,
El kellene nékünk szöknünk előle,
Ez föld mindörökké ám övék lenne,
Bár ne jöttünk volna soha mi ide.”
Felele Gobriás: „Nám, mondom vala,
Hogy semminek minket ez nép tartana,
Azért ha felséged, király akarná,
Tanácsom énnékem imilyen volna:
Mihelt besötétül, ottan készüljünk,
Tüzet széllel sokat és nagyot tegyünk,
Az erőtlen népben itt is marasszunk,
Szamárt, tevét vélek eleget hagyjunk.
Mi magunk peniglen igen siessünk,
Hogy a Dunán való hídra érhessünk,
Mert hogyha elkésünk, el sem kelhetünk,
Ha ezek a hidat érik előttünk.
De talám a hidat el is bontották,
Amint az őrüzők tőled meghallák,
Hatvan napja elmúlt mert immár annak,
Partjától el jöttünk hogy a Dunának.”
Ez tanácsot király igen javallám
Azért minden módon elkészült vala,
Rosszába népének ott hagyott vala,
Sok szamárt, tevéket vélek elhagya.
Az ellenség azért azt tudja vala,
Hogy király készülne benn az táborban,
Mint jobban kellene másnap vínia,
De ő immár régen elszökött vala.
Kit hogy az ellenség megértett vala,
Az ott maradtakat megszánták vala,
Azok is szegények úgy sírnak vala,
Azért királt gyorsan megűzték vala.
Az általutakat ők tudják vala,
A Dárius népe nem tudja vala,
A Dunára előbb értenek vala,
Hogynem mint Dárius érkezett vala.
A hídőrüzőket firtatják vala,
Bár senki a hídnál ne virrasztana,
Mert Dárius más úton elment volna,
Nem kerülne arra ő többszer vissza.
Szavokat fogadnák, azok azt mondák,
Ismét vissza ezek lovokat tarták,
De sohult Dáriust ők nem kaphaták,
Nagy heába azért magok fáraszták.
Dárius eljuta hogy a Dunára,
És a híd eleit nem látta vala,
Mert az hídőrizők beszedték vala,
Mondhatatlan igen ijedett vala.
Mert mikor a Dunán általkölt vala,
Egy kötelen hatvant ő kötött vala,
És Histiaeusnak azt mondta vala,
Ki a hídőrizők közt kapitán vala:
„Fejts ki egyet-egyet minden nap ebben,
És mikor kifejted te mind eképpen,
Ha új híred tőlem addég nem lészen,
Oszoljatok el bár békességesen.”
Jeles, hangos torkú király hadába
Egyiptumi nemzet egy ember vala,
Azt király a partra állatta vala,
Histaeust véle kiáltat vala.
Ki hogy a kiáltást végre meghallá,
A hajókat gyorsan a partra nyútá,
Dárius azt igen örülte vala,
Hogy Scythia felé nem rekedt vala.
Elköltözvén azért a király hada,
Thrácián eljuta Hellespontusra,
Erősen mindenütt úgy siet vala,
Mintha az ellenség inába volna.
Ott Megabizussal hadát elhagyá,
Hogy véle Európát meghódoltassa,
Őmaga elkelvén jöve Sardisba,
Hogy udvara népét ot megnyugossa.
Histaeus noha gazdag úr vala,
Sőt ugyan miletumi herceg vala,
Mindazáltal királt követi vala,
Igírt ajándékát mert várja vala.
Az megemlékezék azért őróla,
Mely híven a Dunán szolgálta vala,
Tőle kérőt kérne, meghadta vala,
Mert mindent megadni néki kész vala.
Egy Mirconus nevő helt Thráciába
Okos görög királytól kévánt vala,
Várost ott csinálni mert akart vala,
Dárius azt néki megadta vala.
Histaeus mindjárt várost csinálni,
Sieti falait gyorson rakatni,
Jeles főerdejét leromboltatni,
Melyekből sok hajót siet alkotni.
Megabizus perzsa hogy ezt meglátá,
Ki az tengerelvé helytartó vala,
Hogy egy görög herceg oly várast rakna,
Kiből királynak is végre árthatna,
Dáriusnak mindjárt tudtára adá,
És hogy ne engedné meg, mondta vala,
Mert az Histaeus gyors, okos volna,
Nyughatatlan elme őtet hordozná.
„Azmely erős helyen az város lészen,
Ha elvégezheti, és esze lészen,
Pártot üt bizonnyal felséged ellen,
Visszavenni tőle kit nehéz lészen.
Hanem te felséged hívassa hozzá,
És adj tisztet néki te udvarodba,
Soha ne bocsássad őt hazájába,
Mert végre megbúsulsz, higgyed, miatta.”
Megabizus szavát király fogadá,
Histiaeust hozzá mindjárt hivatá,
Ki mikor feljutott volna Sardisba,
Tanáccsá Dárius őt tötte vala.
Miletumát azért ő bírja vala,
Minden jövedelme néki jár vala,
Helytartóját benne ő tartja vala,
Aristagorasnak azt hívják vala.
Nem mulata tovább király Sardisba,
Hanem Susa felé hazaindula,
Artafernest hagyá helytartóságba,
Histiaeust véle elvitte vala.
Csuda, mint meguná göreg a tisztet,
Hazát ő gyakorta nagyon emleget,
Bánja, Miletumba hogy ő nem mehet,
Bár úgy ne szeretné Dárius őtet.
Minthogy nyughatatlan elméje vala,
Mint hazamehessen, eszét forgatja,
Királytól sem merne kéredzni haza,
Susa városát is penig megunta.
Rajta azokáért imezt gondolá,
Aristagorásnak levelet íra,
Melybe pártütésre unszolja vala,
Kit rokona híven megmívelt vala.
Mert így gondolkodik vala magában:
„Mihelt az királynak lészen tudtára,
Hogy öcsém engemet elárult volna,
Ottan ereszt engem, jól tudom, haza.
Azért Miletumát az feltámasztá,
Sok várasokat is mind fellázíta,
Egész Ioniát mind hozzáhajtá,
És Dárius ellen pket támasztá.
Aristagoras már nagy haddal vala,
Athenas várossal egyetért vala,
Kik Dárius királt utálják vala,
Azért Lydiára mentenek vala.
Sardist, a fővárost megvötték vala,
Felgyútották vala, kapdosták vala,
Artafernes a várba szorult vala,
Mert véletlen az had csak esett vala.
Dárius hogy hallá, igen búsula,
Semmit nem vét vala Ioniára,
Erősen haragszik de Athenásra,
Egy íjat hozata nagy búsultában.
Azt az égbe lővén ígyen szól vala:
„Ó, Jupiter isten, vígy Athenásra,
Az rossz hitván város bizony meglátja,
Hogy amiket vétett, meglakol róla.”
Sőt egy inasának meghadta vala,
Hogy minden vacsorán háromszor mondja:
„Uram, gondod légyen az Athenásra!” –
Ám Histiaeust is előszólítá:
„Vagyon-é híreddel – nékie mondá –,
Hogy aristagoras, a hitván szolga
Miletumát reám feltámasztotta,
Sőt, Ioniát mind tőlem elvonta?
Meglásd, hogy tanácsod benne ne légyen,
Mert ha megérem, hogy te szeled lészen,
Higgyed, nem szenvedem el büntetetlen,
Az árulón tudod kegyetlenségem.”
Histiaeus mondá: „Nincsen híremmel,
Inkább hogy játszanám én affélével,
Voltam, vagyok, lészek hótig hűséggel,
Bánom, hogy hozzám vagy, király, kétséggel.
Sőt, ha ide engem nem hoztál volna,
Ha Ioniába én laktam volna,
Efféle, felelek, nem történt volna,
Minden békességes tenéked volna.
Azért most felséged eresszen alá,
Hadd lássam, mint vagyon az öcsém dolga,
Nyilván azt meglátja a rossz marcona,
Hogy amint érdemli, ugyan megbánja.
Fogva hozom ide te felségednek,
Ne légyen kegyelme tőled fejének,
Felségedhez én is mindjárt megtérek.”
Dárius elhivé szavát görögnek.
Histiaeus azért alájött vala,
De még Sardisba is jól nem ért vala,
Hogy Aristagoras elveszett vala,
Azért Miletumba ő siet vala.
Az miletumiak be nem bocsáták,
Mert többé uralni ők nem akarák,
A várost magoknak penig foglalák,
Mert a szabadságot már megkóstolák.
Azért egy kevéssé széllel csavarga,
Végre egy perzsa kezében akada,
Ki Artafernesnek vivé Sardisba,
Ő penig hír létig felakasztatá.
Ezalatt király sem aluszik vala,
Az végbe mindennek megírta vala,
Hogy az pártosokat hajtanák vissza.
(Artafernes ebben fő dolgos vala.)
Athenásra néki más gondja volna,
Annak is azért ő hogyha árthatna,
A sardisi tűzért bosszút állana,
Ottan csak rablókat reábocsátná.
Artafernest, Datist bocsátta vala,
Mellé fiát társul küldötte vala,
Kinek az atyjával egy neve vala,
Eretriát azok megvötték vala.
Onnat Athenásra indultak vala,
Hogy a Maratonra jutottak vala,
Szembe ott egymással megvíttak vala,
De a király hada vesztette vala.
Hatezerháromszáz bennek ottvesze,
Vissza Ázsiába az többi mene,
Athenas városa azon örüle,
Kiből száz és nyolcvankettő csak vesze.
Azt Dárius király mikor meghallá,
Athenásra inkább haragudt vala,
Egy város hogy rajta ígyen pockázna,
Azelőtt Sardist elégette volna.
Azért elvégezé azt ő magába,
Hogy úgy menjen reá ő Athenásra,
Hogy még a porát is széllel fútossa,
A népét peniglen mind levágassa.
Három esztendeig mind készült vala,
Immár negyedikben is fordult vala,
És csak elindulni szinte kell vala,
Egyiptum is tőle hogy elpártola.
Annál inkább király elbúsult vala,
Annál nagyobb hadra gyűtözik vala,
Immár csak indulni mikor kell vala,
Dárius meghala Susa várába.
[part "NEGYEDIK RÉSZÉBE // Xerxesnek mondhatatlan nagy pompával való indulása Görögországra, semmi jeles cselekedeti, nagy szégyennel való visszapironkodása és halása etc. és az utána valóknak is rövid históriája"]
Még Dárius király meg nem holt vala,
Hogy Xerxest királlyá tétette vala,
Mert addég hadat ki nem vihet vala,
Királt az országba még nem hágy vala.
Jóllehet Xerxesnek bátyja is vala,
De akkor csak közúr Dárius vala,
Mikor azt a fiát nemzette vala,
Királlyá őt azért nem tötte vala.
Anyjáról is Xerxes király mag vala,
Mert Cyrus leánya Atossa vala,
Atossa Xerxesnek az anyja vala,
Cambises királlyal édes egy vala.
Dáriusnak azért hogy lőn halála.
És a birodalom Xerxesre szálla,
Előszer Egyiptust meghódoltatá,
Minden tartományit hozzája hajtá.
Azután elméje, esze az vala,
Hogy azmint az atyja meghadta vala,
Athenás városán bosszút állana,
Mind tűzzel, mind vassal rajta támadna.
Azért egy nagy gyűlést tétetett vala,
Melyre az nagy urak felgyűltek vala,
Prszágok praesesi felküldtek vala,
A dolog mi légyen, megmondta vala.
Atyja sok bosszúit előszámlálá,
Testamentomát is előhozatá,
Szándékát, mi volna, nékik megmondá,
Hogy felkészülnének, azért meghagyá.
Ő maga is penig hogy készül vala,
Négy esztendeje már bekerült vala,
Atyja készületi rámaradt vala,
Az is négy esztendőt kitészen vala.
Nyolc esztendőt azért hogy készült vala,
És kilencedikben immár jár vala,
Az üdő peniglen tavasz felt vala,
Susából akkoron kimozdult vala.
Gyalogja, lovagja számtalan vala,
Terhes szekereknek vége nem vala,
Vízi erejének száma nem vala,
Néppel földet, vizet belepett vala.
Eleontes helye gyűlésnek vala,
Hun az vízierő öszvegyűlt vala,
Az Aton hegye is csak ottan vala,
Kinek fél oldalán öt város vala.
Azt kevélységből ásatja vala,
Általásatnia akarja vala,
Mondhatatlan erős munka ez vala,
Mert magas, köves hegy az Aton vala.
Az tengerig penig ásni kell vala,
Hogy az tenger vizét belébocsássa,
Szélesnek is penig lenni kell vala,
Hogy egymás mellett elférjen két gálya.
Akik Egyiptusból jöttenek vala,
És Feniciából való had vala,
Azok csak mind élést hordoznak vala,
És naszádossággal szolgálnak vala.
De az földi erő, mellyel ő vala
Öszvegyülekezék Critalliába,
Cappadociának fővárosába,
Holott őmaga is mulatott vala.
Onnat elindula Phrygia felé,
De az Halis vizet előbb elkelé,
Celenas városát mikor eléré,
A Pithius őtet ott megvendéglé.
Ez Pithius igen gazdag dús vala,
És minden hadával királt jól tartá,
Summát is nékie a görög hadra,
Ha elvészi vala, nagyot ád vala.
Négymillió arannyal kínálja vala,
Ezüstöt, kit ezer tonnát ád vala.
„Király, ne add nékem, jó gazdám – monda –,
Mert az nékem csak ingyen sem kordúlna.”
Celenasból király azért indula,
Holott az Meander kútfeje vala,
Anaua városát balkézre hagyá,
És onnat Colossis várasba juta.
Colossisból ismét jöve Cidrába,
Cidra Lydiának a határába,
Sardis pedig vagyon benn Lydiába,
Azért király hamar juta Sardisba.
Mihelt penig király ére Sardisba,
Követeket külde Görögországba,
Hogy földét és vizét őnéki adná,
Fognája megbánni, aki nem adná.
Abydusnál hidat csináltat vala,
Az tengeren által be Európába,
Sestus ellenébe Abydus vala,
A két város között a tenger vala.
Mihelt egyik hidat elvégezheték,
Ottan szélvész miatt mind elhányaték,
Király nagy erősen rajta haragvék,
Szegény Hellespontus igen vereték.
Háromszázat rajta üttetett vala,
Belé hév vasakat süttetött vala,
Egy békót is vízbe vettetett vala,
Vasba verettetni akarja vala.
Hogy arcul csapdosnák, azt is meghagyá,
És néki azt mondják, megparancsolá:
„Te csalárd, keserű tengernek habja,
Hogy mersz ilyen urat megbántania?
Vagy akarod, vagy nem, szabad légy véle,
De rajtad Xerxes általkél végre,
Nem is lészen néked, ki megköszönje,
Vagy hogy ki áldozzon az te nevedre.”
A tengerrel király ígyen bánt vala,
De a pallérit is mind levágatá,
Kik azt a hidat csináltatják vala,
Szolgálatjokat úgy fizette vala.
De az másik hidat azmint csinálák,
Azt a habok soha el nem hányhaták,
Mert erősen tarták azt nagy vasmacskák,
Erős kötölekkel le is csaptaták.
Oly drága kötelek ezek valának,
És oly temérdekek ezek valának,
Fejér lenből penig fontak valának,
Egymillión singi jár vala annak.
Mikor azért király megtudta volna,
Minden módon a híd már hogy kész volna,
Sardisból tavasszal kiindult vala,
Ilyen móddal penig ő megyen vala:
Dob, trombita szóhoz hallgatnak vala,
Az hadnak mit fele elöl jár vala,
Tizennégy százezer a száma vala,
Sokféle nemzet, mind huszár vala.
Urak társzekeri utánok vala,
Királyé azoknak utánok vala,
Azoknak a száma kilencszáz vala,
Mellettek kétfelől gyalog nép vala.
Terhelt paripákkal osztán valának,
Öszvérek, szamárok sokak valának,
Terheket kik viszik a gyalogoknak,
Magokban is azok után valának.
Egy kis köz osztánon közöttök vala,
Király fő lovait es viszik vala,
Kinek az ő száma kilencszáz vala,
Lovászmestere Begassaces vala.
Azután még száz lovat visznek vala,
Kik Nisa mezején termettek vala,
Kiknek nagy voltok csudálatos vala,
A fékek aranyból azoknak vala.
Más lovászmesterek ezeknek vala,
Ariomardusnak nevezik vala,
Bocsokjok mind egy-egy nagy gyöngyszem vala,
A rostja felkötve vont arany vala.
Háromszáz királyfi azok nyomába,
Arany koronákba, arany ruhákba,
Lassan-lassan, gyalog mendeknek vala,
Jupiter szekere utánok vala.
Az sok drágakővel rakatott vala,
Arany oltár rajta csinálva vala,
Kin ezüst edényben egy kis tűz vala,
Azt ők isten gyanánt imádják vala.
Nyolc fejér öreg ló szekeret vonssza,
És az vezetője aranyban vala,
Gyalog járván őket vezeti vala,
Mert reájok ülni nem szabad vala.
Húsz szekér azután üresen vala,
Mert csak egy ember is bennek nem vala,
Arannyal, ezüsttel de gazdag vala,
Drága mennyezetes és köves vala.
Azok után ismét ezer úrfiak,
Egész Ázsiából válogatottak,
Egy-egy szál kopiát kezekbe tartnak,
Az vasok mind arany penig azoknak.
Tízezer királyfi azok nyomába,
Mindennek fejében arany korona,
Utánok a király szekere vala,
Nyolc nagy nisai ló kit vonszon vala.
Drága ékességek azoknak vala,
Mind hámjok, mind fékjek aranyas vala,
Ptyramphis őket vezeti vala,
Ki az hat úr egyike fia vala.
Paripát királynak itt visznek vala,
Akire ülhetne, mikor akarná,
Azt készen nyergelve hordozzák vala,
Tíz lakáj mellette aranyba vala.
Húszféle nemzet azt követi vala,
Szólások, ruhájok külömbez vala,
Hadiszerszámok is mind külömb vala,
De azért mind tisztes huszárnép vala.
Azok után még tízezer úr vala,
Kik csak Perzsiából gyűltenek vala,
Azoknak ezere mind lándzsás vala,
A hegyibe egy-egy nagy aranyalma.
A kilencezere kopiás vala,
Tővel a kopiát feltartják vala,
A fejekben penig korona vala,
Aranyas ruhájok földig ér vala.
Király feleségi és sok ágyasi
Azoknak utánok sietnek menni,
Számtalan azoknak sok szolgálói,
Tízezer lovag őket ismét éri.
Azok után egy kis közöcske vala,
És az több sokaság osztánon vala,
Az sok kiáltástól az ég zeng vala,
Előbb-előbb lassan így mennek vala.
Mysiában azért király bejuta,
Trója határában mikor ért vala,
A Scamander vizét hogy érte vala,
Folyamából népe kiitta vala.
Az Ida hegyére másnap felméne,
Trója hun lött légyen, hogy megszemlélje,
Gyönyörködik vala Trója helyébe,
Az Ida hegyének kiességébe.
Az hegy oldalában akkor hált vala,
Nagy dörgés, villamás tarta étszaka,
Másnapon Pallásnak áldozott vala,
Kinek ezer ökröt öletett vala.
Onnat hogy mindjárást elindult vala,
Abydusba király eljutott vala,
Gyalogja, lovagja már együtt vala,
Ki mind vizet, földet befogott vala.
Egy halmon egy házat rakatott vala,
Fejér márvánkőből az épen vala,
Király abba szállott vala őmaga,
Hogy a hadát onnat inkább láthassa.
Ott az vízierőt kétfelé osztá,
És szembe vítatni őket kéváná,
Kik mikor erősen megvíttak volna,
A nyertes félt király dicsíri vala.
Másnap az urakat reggel hívatá,
„Ím, bekelünk – úgymond – már Európába,
Ki-ki tisztességét jól meggondolja,
És emberségesen magát hordozza.
Vígak és emberek, kérlek, legyetek,
Állhatatos szűvet ti viseljetek,
Föld kerekségébe nagy most híretek,
Meglássátok, azt el ne veszessétek.
Jeles vitéz népre, mondják, hogy megyünk,
Kit vitézségünkkel hogyha megverünk,
Az egész világnak urai lészünk,
Sehult senki nem áll osztán ellenünk.”
Ez szók után ismét tiszteket oszta,
Seregét rendelé, estre hogy juta,
Nékiek őmagát ismét ajánlá,
Reggel költöznének, megparancsolá.
Másnap csak azt várá, hogy megvirradna,
És a fényes napnak ő áldozhatna,
Sok fogadásokat néki tött vala,
Ha diadalmason vinné Susába.
Egy kis arany csebret a vízbe vete,
Egy arany csészét is belévettete,
Egy aranyas szablyát őmaga vete,
Kikkel Hellespontust megengesztelje.
Jó reggel a sereg megindult vala,
A sokaság egyik hídon kél vala,
Hídzörgés, kiáltás köztök nagy vala,
Nagy vereség között az nép kél vala.
De az másik híd csak királyé vala,
Udvara népével azon kél vala,
Drága virágokkal behintve vala,
Jószagú vizekkel öntözve vala.
Első nap a lovag és a gyalog nép,
Kinek tízezere mind koronás nép,
Általköltözének a szolgáló nép,
Azok után kevés minden nemzet, nép.
Másodnap tízezer lovag költ vala,
Kiknek kopjájok fordítva vala,
Korona fejekben sárarany vala,
Jupiter szekere utánok vala.
Király a szent szekér után jő vala,
Után ezer lovag kopiás vala,
A vasa aranyból mindennek vala,
Azután a sok nép számtalan vala.
Eképpen hogy király általkölt vala,
Mely egy egész hétig mind tartott vala,
Éjjel is szüntelen költöztet vala,
Egy görög felőle így szólott vala:
„Istenem, mit veszted Görögországot,
És miért nevezed Xerxesnek magad,
Ez világnak népét reá mit hordod,
Könnyebben is volna mert benne módod.”
Thraciában egy nagy sík mező vala,
Doriscusnak mezőt nevezik vala,
Az Hebrusnak vize általfoly rajta,
Egyfelől a tenger habja csapdossa.
Vagyon erősség is csinálva rajta,
Dárius ott várat rakatott vala,
Mint végbe kapitánt ott ő tart vala,
Az várnak is Doriscus neve vala.
Király a sereggel hogy odajuta,
Az vízierő is eljutott vala,
Hadát, mennyi légyen, megszámláltatá,
Kiben ilyen módot tartatott vala:
Tízezert állata öszve csoportba,
Azt körül korláttal vétette vala,
Hogy azok belőle kimennek vala,
A korlátba ismét új megyen vala.
A gyalognép ennyi országból vala,
Perzsia országból előszer vala,
Mediából és Arriából vala,
Cyssia, Bactria népe ott vala.
Hircaniából is sokan valának,
Assyriából még többen valának,
Scythiaiak is köztök valának,
Gandariából valók is valának.
Parthia, Sogdia és Corasmia,
A Caspium tenger mellyéke vala,
Sarangiából is sok nép gyűlt vala,
Ucya, Myia népe ott vala.
Parianiából sok népe vala,
Arábiából még sokkal több vala,
Egyiptusból és Indiából vala,
Carthágó felől is nem kevés vala.
De Cappadocia, Paphlagonia,
Lydia, Ligia, Mariandia,
A két Arménia népe ott vala,
Ott vala Phrygia és Bithynia.
Még Misiából is sokan valának,
Lasiniából még többen valának,
Mylia, Lyia mind ott valának,
Tybareniából is ott valának.
Marones népek is mentenek vala,
Mares és Saspires nép is sok vala,
Colchis szigetéből is sok nép gyűlt vala,
Alarodiából annál több vala.
De Cabaliából, Tamaneából,
Pontimatiából és Egliából,
Mind jelen valának Sagarciából,
Hetetdfélszáz egész tartományokból.
A lovagok penig ezek valának:
Legelső valának perzsiaiak,
Nomadesek azok után állának,
Kik mind nyolcezeren szépen valának.
Valának lovagok Mediából is,
És Cissiából is, Indiából is,
Caspius hegy megől, Bactriából is,
Paricaniából, Arábiából is.
Arábiaiak utól valának,
Mert tevések köztök sokan valának,
Ellensége penig teve az lónak,
Lovagok nyolcvanezeren valának.
A gyalog hadnagyok Otanes vala,
Kinek a leánya királynál vala,
A második hadnagy Tigranes vala,
Cyrus nemzetiből való az vala.
Anaphanes harmadik hadnagy vala,
Megapanus negyedik neve vala,
Hotaspes, Histapes hatodik vala,
Sisamnes, Pharnazenes nyolcadik vala.
Azanes, Artiphius tizedik vala,
Pherendares és Atraintes vala,
A Sogdia népé Azanes vala,
Külön hadnagy minden nemzeten vala.
Csak hadnagy is köztök száznál több vala,
Mindenik peniglen fő-fő úr vala,
Királynak ki bátyja, ki öccse vala,
Királyi nemzet is köztök sok vala.
Hadiszerszámok is imilyen vala:
A perzsiai nép süveges vala,
Melyet semmi fegyver meg nem fog vala,
Testén halhéj módra fegyverdereka.
Rövid kopjájok, hosszú kézíjok,
Hosszú nádszál nyilok, övön handszárok,
Fejében némelynek kerek sisakjok,
A karjokban vagyon megvetett urkok.
Csak a földi erő penig ki vala,
Kivel király őmaga megyen vala,
Huszonhét százezer szám szerént vala,
Csak gyalog és huszár nép az mind vala.
Legfő kapitányi haton valának,
Ki öccse, ki bátyja azok királynak,
Tízezertől külön válva hadának,
Kiket hínak vala halhatatlannak.
Mert ha ki közülök kiesik vala,
Vagy betegség miatt elmarad vala,
Helyébe mindjárt mást választnak vala,
Sem több, sem kevesebb soha nem vala.
Ezeknek hadnagyok Hidarnes vala,
Válogatott szín nép mind egyig vala,
Perzsiai úr rend mindenik vala,
Számtalan aranytól fénlenek vala.
A lovag hadnagyok hárman valának,
Harmamitres és Titaeus valának,
Farnuces a neve az harmadiknak,
De el kellett vala maradni annak.
Mert mikor Sardisból kijőnek vala,
Lovát alatt ugráltatja vala,
Egy eb a ló alatt elfutott vala,
Kibe a ló lába megbotlott vala.
Farnuces a lóról leesett vala,
Mely esésbe ottan megszakadt vala,
Az aszukórságban ő esett vala,
Azért elmaradni kelletett vala.
A lovat ahelyre vitette vala,
Ahun szinte véle megbotlott vala,
Ott mindnégy szárát elvágta vala,
Másszor senki alatt meg ne botlana.
Örög gálya ezerkétszázhét vala,
Kiket ez nemzetek vittenek vala,
Syriabeliek és Phenicia,
És Zsidóországban kik laknak vala.
Másfélszáz gályával Cypria vala,
Csak harminccal vala az Pamphilia,
Ötvennel peniglen vala Lycia,
A doreseknek is csak harminc vala.
A karesek penig hetven gályával,
De az ionesek valának százzal,
És az eolesek hatvan gályával,
Az hellesponsiak is szinte százzal.
Az abydussiak ott nem valának,
Mert az híd őrzeni hagyattatának,
Pontusból is azért sokan valának,
Hadnagyi ezeknek ezek valának:
Ariabignes vala Dárius fia,
Másod Prexaspes, Aspatines fia,
Harmad Megabizus, Megabetes fia,
Negyed Akimentes, Dárius fia.
Apró hajók penig akik valának,
Ötven evezőre valók valának,
Háromezer felett ezek valának,
Ezeknél apróbbat meg sem olvastak.
Egy asszonyállat is ez hadban vala,
Artemisiának nevezik vala,
Urától özveggyé maradott vala,
Nagy herceg az ura éltében vala.
Kitől egy kisfia maradott vala,
Halicarnassust ő mind bírja vala,
Calidniának is parancsol vala,
Cous, Nissyria is övé vala.
A hadakozást megkévánta vala,
Orsóját, guzsalyát megunta vala,
Nem nyughaték veszteg palotájába,
Öt gályával Xerxest követte vala.
Minden hadát Xerxes látni kéváná,
Azért szekerében lovat fogata,
Nemzetség szerént őket mind eljárá,
Hazáját mindennek megkérdi vala.
Egy titkos deákja mellette vala,
Véle neveket feliratja vala,
Hogy azt elvégezé, hajóba szálla,
Szép aranyas mennyes a hajó vala.
Az vízi erőt is abban eljárá,
És minden nemzetséget felírata,
Azt is immár véghez hogy vitte vala,
Demaratust hozzá hivatta vala.
Az peniglen spártai király vala,
De az ország őtet kiűzte vala,
Susába királyhoz ő futott vala,
Királyt ingerleni a görög hadra.
Mikor azért őtet behítták volna,
„Mint tetszenék – király kérdezi vala –,
Mernek-é ellenem megmoccannia
A görögek – úgymond – vagy még várnia?
Mert az én értelmem az, bizonyára,
Hogy valakik laknak az napnyugatra,
És északra, nemhogy Görögországba,
Nem tudnának ennyin felgyűlni soha.”
Demaratus hallván, térdhajtva mondván:
„Hatalmas nagy király, ha szabad volna,
Tudnám, mit kellene mondanom róla.”
Szabadságot király ada szólásra.
Azért Demaratus: „A Görögország
Nem igen nagy – úgymond –, de erős ország,
Nagy bölcsesség benne és minden jóság,
Erős törvénnyel él az a kis ország.
Csak Lacedemonról mert hogy én szóljak,
Az te kévánságodat meg sem hallják,
Hadokat elődbe tereád hozzák,
Ezeren népedet ők megpróbálják.”
Elfakada métve király, és monda:
„Az merő bolondság őtőlek volna,
Spártának hiszen te voltál királya,
Megmernél-é mindjárt tízzel vínia?
Más az, hogy királyok lévén azoknak
Kétannyit tehettél, mint egyik annak,
Ha tízzel vína meg egyike annak,
Törvény szerént veled húszan vínának.
De ha csak ilyenek mind, azmint te vagy,
Vagy mind csak ekkorák, és nem nagyobbak,
Örömest megnézem, mint megvíjanak,
Ha szintén annyin is, mint mi, volnának.
Mert az én hadamban olyak is vadnak,
Nem csak egy vagy kettő, de ugyan sokak,
Kik három göröggel is megvíhatnak,
Sőt négyet is bennek semminek tartnak.”
Monda Demaratus: „Jól értem vala,
Hogy most szólásomnak helye nem vala,
De mivelhogy engem eröltetsz vala,
Azért szólék felségedhez bíztomba.
Mert azt te felséged igen jól tudja,
Mint őket szeressem, jól megláthatta,
Atyámtól maradttól Spárta megfoszta,
Hazámból kiűze, atyádhoz hajta.
Én bizony sem tízzel, sem kevesebbel
Örömest nem vínám meg, sem csak eggyel,
De azérton erős kénszerítéssel
Megvínék egyikkel, akármelyikkel.”
Ez szók után Xerxes hadát indítá,
Doriscusban praetort, Mascamust hagyá,
Mentében ahová király ér vala,
Mind elviszi vala véle a hadba.
Hogy Samothrácián általment vala,
És Stryma városát elérte vala,
Azmely Lissus nevő víz ott foly vala,
Azt a király hada megitta vala.
Egy Pissirus nevő várost hogy ére,
Nagy morotva vala annak mellette,
Hal megmondhatatlan sok vala benne,
Azt is mind felivá az király népe.
Akantumba király mikor eljuta,
Hogy gazdálkodnának, megparancsolá,
Egy nagy atyafia királynak vala,
Történék azonba, hogy az meghala.
Artakesnek őtet nevezik vala,
Rajta király igen bánkódott vala,
Nagy friss tort temetésére csinála,
Négy ujj héán öt sing ez ember vala.
Valamely városba király hál vala,
És gazdálkodniok néki kell vala,
Nagy szűkölködésre ügyek jut vala,
Semmiek magoknak nem marad vala.
Antipater lakik egy Thasiába,
Gazdag, dús és király Orgisnak fia,
Királynak magától vacsorát ada,
Kire négyszáz talentuma költ vala.
Hogy az gazdaságnak híre ment vala,
Minden város erősen készül vala,
Búzát, zabot, árpát beszednek vala,
Őrletnek, süttetnek, főzetnek vala.
Barmokat hizlalnak, madarat fognak,
Tyúk-, lúdfiat gyűtnek, igen halásznak,
Ezüst, arany pohárt, csészét csinálnak,
Királynak, és akik ővéle mosdnak.
Az több népnek csak enni adnak vala,
Kikre csak kenyér is sok megyen vala,
Királynak asztalt akik vetnek vala,
Másnap reggel mindent elvisznek vala.
Mikor király juta Abderitába,
És minden élést ott fellaktak volna,
Semmi szegényeknek nem maradt volna,
Görög Megacreon róla így szóla:
„Azon bátor hálát adjunk Istennek,
Hogy csak egyszer adunk enni Xerxesnek,
Mert ha kétszer ennék, amint egyebek,
Minálunknál szegénbek nem lennének.”
Ért vala már király Pieriába,
Hogy azmely követet elküldött vala,
A görögök közül visszatért vala,
Némely földet és vizet hozott vala.
Akik adták vala, ezek valának:
A thessalus népek és dolopesek,
A perebiusok, eniensesek,
A locrusbeliek és magnetesek,
A akeusok is, meliensesek,
Az frioták és az thébásbeliek,
Beotiaiak, kolkhisbeliek,
Mind az király pártján valának ezek.
Xerxes Athenásba nem küldött vala,
Mert egyszer az atyja hogy küldött vala,
Kit tömlöcbe bennek dugtanak vala,
Kit penig a kútba bútattak vala.
„Földet, vizet – mondván – vígy királyodnak,
Szabad mind fenékig vize az kútnak,
Földet a tömlöcből vájhatsz uradnak,
Így hódolunk mi meg az médusoknak.
Azért oda király nem küldött vala,
És reájok igen haragszik vala,
Athenás Spártával egyetért vala,
Kik királytól igen rettegnek vala.
Jövendőmondóhoz küldtenek vala,
Kik nekik bizonnyal megmondta vala,
Bár királyt Athenás honn meg ne várna,
A fa fallal azért sokat használna.
Mi légyen a fa fal, nem értik vala,
Némelyek az várra azt vetik vala,
Kinek a régi fala fából vala,
Themistocles végre elő így szóla:
„Athenásbeliek, ne rettegjetek,
A fa fal mi légyen, nám, nem értitek,
Azon ti bizonnyal hajót értsetek,
Hajón király hadát megverhetitek.”
Még király Sardisból ki nem ment vala,
Athenás kímlelni hogy küldött vala,
Király készületi, hada látnia.
Kiket a kímlésen megkaptak vala,
Kínzás által azok megmondták vala,
Hogy ők csak kímleni küldettek volna,
Azt mikoron király megtudta vala,
Őket eleibe vitette vala.
Hogy megkínzották volt, azt igen báná,
Mindent őnékiek megmutattata,
Seregi közt széllel elhordoztatá,
Megajándékozá és elbocsátá.
Azért király hadát mind tudják vala,
És felette igen rémültek vala,
Segítséget széllel kuldulnak vala,
Amint lehet vala, készülnek vala.
Gelon királyhoz is elküldtek vala,
Ki Siciliába hatalmas vala,
Siracusas várast ő bírja vala,
Sok több tartományok uralják vala.
De Gelon ily választ nékik tött vala:
„Ha engem tennétek imperátorrá,
Görögország hada tőlem hallgatna,
A segítség tőlem néktek kész volna.
Kétszáz öreg gályát mellétek vinnék,
Húszezer fegyverest amellé tennék,
Kétezer lovaggal én magam lennék,
Lovon fegyverest is nyolc ezert vinnék.”
De Syagrus, aki fő követ vala,
Ilyenképpen nékie felelt vala:
„Oh, mint sírna – úgymond – a Pelops fia,
A te kévánságod mikor hallhatná.
Sírna Agamemnon, ha megtudhatná,
Hogy mi, kik fők vagyunk Görögországba,
Adtuk volna magunkat Gelon alá!”
Erre Gelon ismét így felelt vala:
„Kévánságomat, ím, meghatározom,
Legyek imperátor én a szárazon,
Hogyha ti akartok lenni a hajón,
Avagy én a vízen, ha ti szárazon.”
Felele Syagrus: „Vadnak hadnagyink,
Csak hadat kévánunk, vadnak vezérink,
Imperátorokkal rakvák városink,
Csak köznépre volna szükségünk nékünk.”
Monda Gelon: „Pallérok sokan vadtok,
Nincsen penig kinek pallérkodnotok,
Azért uratoknak megmondhatjátok,
Ez esztendőből kiaszott tavaszok.”
Ez szónak értelme penig az vala,
Mert hogy szebb, virágosb a tavasz volna,
Görög had virága az övé volna,
Ki mostan mellőlek elcsúszni fogna.
Hogy a segítséget nem kapták vala,
Sokfelé ismét elküldeztek vala,
Sokan, kik ígírtek, nem adtak vala,
De meg azért sokan adtak is vala.
Csak vízi erővel készülnek vala,
Mert Themistoclesnek hittenek vala,
A városból mind kiköltöztek vala,
A tengeren el-befutottak vala.
Egy erős hely Eubea felé vala,
Termopilának azt nevezik vala,
Nehéz szoros úta tengeren vala,
Annál szorosb penig szárazon vala.
Oda költezének, végezték vala,
Hol nem férne hozzájok Xerxes hada,
Xerxes hogy eljuta Pieriába,
Ők is beszállának a hév Pilába.
Amíg Xerxes odaérkezett vala,
Tíz gályát elkülde elöljáróba,
Sciatomra azok hogy juttak vala,
Három pártos gályát leltenek vala.
Harcot egymás között azért adának,
Csakhamar egyikét megvövék annak,
Fejeket szedék az bennevalóknak,
A kettei nagyobb munkát adának.
De azt is a perzsák elfogták vala,
Hadnagy Asonides egyikben vala,
Kit különben meg nem foghattak vala,
Hanem koncról koncra őt hánták vala.
Azonba Xerxes is eljutott vala,
Hada minden felől megtöbbült vala,
Helyet, hun leszálljon, nem lelhet vala,
Mert mind földet, vizet ellepett vala.
Summája hadának ennyi szám vala,
Ezerkétszáz és hét gályája vala,
Csak kik Ázsiából hozattak vala,
Kikben kétszáznegyvenezer nép vala.
Háromezer gálya apróbbad vala,
Kikben kétszázhetvenötezer vala,
A gyalog huszonhét százezer vala,
Nyolcvanezer penig a lovag vala.
Ez csak Ázsiából való had vala,
És csak hadakozni való nép vala,
A szolgák, evezők kűvül ez vala,
Az éléshajtókat sem tudom oda.
Európából földön ezek valának,
A thráciaiak, bottiaiak,
Peoniaiak, brigiaiak,
Heordus nemzetek és kalkhisiak,
Perebusok köztök és pieresek,
Dolopesek is és eniensesek,
Akeus népek is és magnetesek,
Háromszázezeren valának ezek.
Szolgarendet, mondám, ide nem vetet,
Sem sütő, sem mosó asszonnépeket,
Királynak, uraknak feleségeket,
Szekérvezetőket és pecéreket.
Mert feleségeket ők el nem hadták,
Dajkák, szolgálójok mind vélek voltak,
Azok is kevesben nyilván nem voltak,
Sőt, az írás mondja, hogy többen voltak.
De tudom ezeket is csak annyira,
Egy summában azért ennyi nép vala:
Hetvenkét százezer szám szerént vala,
Még több haszontalan felénél vala.
Senkinek ne tessék tehát csodának,
Hogy sok folyóvizet elfogyattanak,
Sok állóvizeket mind megittanak,
De enniek valót hogy kaphattanak.
Ennyi sok nép közt is senki nem vala,
Sem szebb, sem magasabb, mint király vala,
Személye szerént is ő méltó vala,
Hogy kit ennyi sok ország uralhatna.
A Xerxes tábora Trekinig vala,
Az egész északot befogta vala,
A görögek délre szállottak vala,
És a hév Pilába szorultak vala.
A Pilákba penig ennyi nép vala,
Ki a Xerxes hadát ott várja vala:
Spárta városából háromszáz vala,
Az Mantienából kétezer vala.
Ezerszázhúsz vala Arcadiából,
De csak négyszáz vala szép Corinthusból,
Mycenásból nyolcszáz, kétszáz Fliusból,
Tespiából hétszáz, négyszáz Thebásból.
Az athenásiak vizen valának,
Artemisiumnál készen valának,
Akik a Pilák közt együtt valának,
Leonides vala az ő hadnagyok.
Mihelt penig Xerxes leszállott vala,
Ezek ottan mind elijedtek vala,
Elszökni fejenként akarnak vala,
Hogyha Leonides engedi vala.
Mert mindaddég őket intette vala,
Szép szóval, haraggal nékik szólt vala,
Hogy az elmenést halasztották vala,
Hanem segítségért küldöttek vala.
Xerxes még hogy vala Thessaliába,
Odagyűléseket értette vala,
És hogy Leonides előttek volna,
Hercules nemzete ő penig volna.
Egy lovagot azért király elkülde,
Ki mennyin legyenek, jól megkímelje,
És mit míveljenek, azt is megnézze,
Ki az istrázsához mikor elére,
A torkolat előtt akik valának,
Némelyek közülek tehát játszódnak,
Némelyek veszteg is bennek nyugosznak,
Hajat is fössölnek, pályát is futnak.
Kit hogy a lovagtól király megtuda,
Semminek alítnak majd ezek, mondá,
Egy médus hadnagyát ottan hivatá,
Hogy reájok menjen, megparancsolá.
A cissusokat is elvigyed veled,
Fogva hajtsad ide őket előtted,
Meg ne öld, hanem csak jól megkötöztesd,
Nám, semminek vélnek az hitván ebek.
Mikor azért egybe rohantak vala,
Sokan hullania kezdtenek vala,
Maga csak az istrázsa még az vala,
Csak a spártai had az penig vala.
Mert szerrel istrázsát állanak vala,
A szer penig akkor őrjatok vala,
A több várasbeli nép beljebb vala,
De csak ez kevés is jeles nép vala.
Nagy vérontás köztek azért indula,
A görögek közül egy sem vész vala,
De a király népe hullton hull vala,
A görög is tőlök véresül vala.
Hogy király a dolgot megtudta vala,
És a médusok elfáradtak vala,
A halhatatlanokat küldte vala,
Mert azokat jobbaknak tartja vala.
De azok is jobban nem víttak vala,
Sokan is közűlök megholtak vala,
A sokaság semmit nem használ vala,
Király penig erős csak azzal vala.
Vissza a táborra mind futnak vala,
Egyik a másikon általhull vala,
Királlyal semmit nem gondolnak vala,
Ki végre maga is odament vala.
Azaz egy nap azért abba tölt vala,
Másnapra hogy immár költenek vala,
A harcot viszont újították vala,
Azért a szerencse nem újult vala.
Király azmely székben aznap ült vala,
Kiből az viadalt szemléli vala,
Háromszor ugrott fel nagy haragjába,
Medgyen a latroknak, nem tudja vala.
Fészkekből kivonni mert nehéz vala,
Más az, hogy mind ember, nemcsak nép vala,
De a király hada csak mind nép vala,
Igen szoros penig a hely is vala.
Egy görög királyhoz juta azonba,
Epialtesnek őt nevezik vala,
Királynak egy ösvént mutatott vala,
Melyen a Pilakba szállhatni vala.
Azért a Hidarnes hadát elküldé,
A Pilak tetejét ki hogy eléré,
A focisiakat róla leveré,
Onnat a Pilakba szállott vala be.
Király is mikoron gondolta vala,
Hogy immár Hidarnes odaért volna,
Egy csoport hadával ő is indula,
Amely felől tegnap víttanak vala.
Nagy harc a két félben azért indula,
Egyik is másiknak nem enged vala,
Leonides őket biztatja vala,
Király az övéit sem hagyja vala.
Király mikor megsivalkodik vala,
Egymást az ő népe tapodja vala,
Az nagy szorosságba nem víhat vala,
A tengerbe bennek sok esik vala.
Hidarnes azonba hogy elérkezék,
És a görögöket belől megkezdék,
A nyereség ottan néki adaték,
A szegény görögek ottan elveszték.
Azért jobb részére mind ottveszének,
Akik elfutának, kevesen lőnek,
Király hadából is sokan veszének,
De főképpen hárman ugyan hercegek.
Kettei királlyal édes egy vala,
Hiperantes és Abrocomes vala,
Az atyjának öccse harmadik vala,
Atarnesnek őtet nevezik vala.
Immár az viadalnak vége vala,
Király Demaratust hamar szólítá,
Már tanácsa mi volna, kérdi vala,
Demaratus így tanácsolja vala:
„Felséged háromszáz gályát válasszon,
Kit a spártai határba bocsásson,
Ott egy Cythera nevő sziget vagyon,
Melyet te felséged elfoglaltasson.
Egész Lacedemont abból megvehetd,
Sőt szomszéd városit is mind elveszthetd,
Spártába így őket mind hazavehetd,
És végre onnat is kezedben ejthetd.”
Akemenes, ki király öccse vala,
Ennek a tanácsnak ellene szóla,
Királynak tanácsuk azt adta vala,
Hogy mind földi, vízi had együtt vala.
Xerxes is, mivelhogy majd ifjú vala,
Az öccse tanácsán inkább indula,
A Demaratusét megvette vala,
Maga ottnőtt lévén ő jót szól vala.
Hadával azért király elindula,
Földen, vizen mind együtt megyen vala,
Mikor Attica tartományba juta,
Minden várost feldúlnak, gyútnak vala.
Egész Beotiát bejárták vala,
Városit, faluit rablották vala,
Plateat várost is felgyútták vala,
Tespiának azont mívelték vala.
De főképpen templomot gyútnak vala,
Mert ők is megégettek volt Sardisba,
Ez hadnak is legfőbb oka az vala,
Király is a kölcsönt fizeti vala.
Attikában azért már király vala,
Mindent éget, dúlat, kóborlat vala,
Mert a föld népe mind elfutott vala,
Végre Athenásra király eljuta.
A városát pusztán találta vala,
Templomban egynehány csak futott vala,
Egy-egy nehány kuldus előtte vala,
Salamis tengeren a többi vala.
A várában azért sokan valának,
Akik a falban bizakodának,
Xerxes ellenébeszálla a várnak,
Téres tetejébe egy dombocskának.
A várvítatáshoz mindjárt kezdete,
Tüzes laptát elő sokat szerzete,
De sok nyilakra is szöszt köteztete,
Kiket meggyútatván mind belöveté.
A várbeliek is forgódnak vala,
Az ostromnak menőket vágják vala,
Nyakokba malomkövet hánnak vala,
Sok forró vizet is kidőjtnek vala.
De az ostrom avval nem tágul vala,
Ostromnak egymás hátán mennek vala,
Király szava hangos, nógatja vala,
Tőle, mint Istentől, úgy félnek vala.
Amely felől azért meredekb vala,
A várat afelől meghágták vala,
A haláltól semmit nem félnek vala,
Ugyan egymást érik, úgy hágnak vala.
Kit hogy meglátának a várbeliek,
Mondhatatlan igen megijedének,
Sokan nyakra-főre alá szekének,
Sok a templomba is befuta bennek.
Azért akik előbb behágtak vala,
A többinek kaput nyitottak vala,
A sokaság azon betódult vala,
Akiket kaphaták, levágták vala.
A templom marháját mind felkapdosák,
A bennevalókat szablyára hányák,
A várat mind templomostól felgyúták,
Városat aképpen égeték, ronták.
Onnét király ottan postát bocsáta,
Susába bátyjának megírta vala,
Hogy egész Attica már kézben volna,
Athenást várastól megvötte volna.
Nagy öröme vala rajta Susába,
Örömekben ugyan táncolnak vala,
Utakat virággal behintnek vala,
Az ő isteneknek áldoznak vala.
De hogy a görög had megtudta vala,
Mely akkor Salamis tengeren vala,
Atticával király hogy mint bánt volna,
Tanácsot felőle tartottak vala.
Tanácsban azt lelék, hogy megvíjanak,
Király hadát beljebb ne bocsátanák,
A tengertől penig ne távoznának,
Mert ott volna helye viadaljoknak.
De király is már úgy végezte vala,
Hogyha az tengeren őket kaphatja,
Vízi erejét reájok bocsássa,
Mind földen, mind vízen őket elrontsa.
Azokáért hadát kétfelé osztá,
Az vízi erejét elindíttatá,
Salamis tengerre igazíttatá,
Őmagát is sőt hozzájok szakadá.
Az szárazon való had is indula,
Peloponessusra az siet vala,
A görögek hada elég nem vala,
Hogy mind a kettőnek eleit állja.
Sőt, hogy azt némelyek értették vala,
Rettenetes igen ijedtek vala,
Mindjárt eloszlani akarnak vala,
Atticát elhadni akarják vala.
Peloponessusba inkább siessünk,
Inkább illik nékünk azt megőriznünk,
Hogynem Atticáért tovább törődjünk,
Azt immáron Xerxes megvötte tőlünk.
Az athenásiak rajta búsultak,
Könyörgésekkel is nem sokat fognak,
Róla Themistoclessel ők szólának,
Ki hamar ily módját lelé dolgoknak:
Egy szolgáját gyorsan előszólítá,
Xerxeshez csak titkon küldötte vala,
Ki mikoron hozzá eljutott vala,
Az ura szavával így szólott vala:
„Themistocles engem azért bocsáta,
Hogy őfelségednek javát kévánja,
Visszavonásokat immár elunta,
Azért felségednek mondanom hagya.
Azok felségedtől úgy megijedtek,
Hogy mind felkészültek, hogy elmenjenek,
Semmit is egymástól ők nem értenek,
Azért mostan könnyen megverhetnétek.”
Xerxes hogy azt hallá, rajta örüle,
Hadnagyinak gyorsan mind elizene,
Vala de nem messze egy szigetecske,
Arra is népében általvettete.
A had két szárnyát is el-kinyúttatá,
Hogy az ellenséget közbeszorítsa,
A tenger jobb részét befogta vala,
Ezeket mind éjjel szerzette vala.
Az ellenség nem is alkhatik vala,
Egyik fél másikkal osztozik vala,
Eloszlani immár akarnak vala,
Csak szinte a virradtát várják vala.
Azonba tekinték, a király hada
Már ütközetre hát kiállott vala,
Látták, hogy az eloszlás elkölt volna,
Azért viadalhoz készülnek vala.
A két vízi erő hogy egybemenne,
Nagy kiáltás vala mind a két félbe,
A tenger vize is hiú beléje,
Király is gyakorta kiált a vízre.
Egy hegy alatt király mert künn áll vala,
Hegyet Egaleusnak híják vala,
Xerxes ott zeccelben üldögél vala,
Secretariusa mellette áll vala.
Egynehány főúr is jelen áll vala,
Ha kit emberkedni meglátand vala,
Ki volna, mindjárt megtudatja vala,
És egy könyvecskébe jegyzeti vala.
Artemisia is igen ví vala,
Noha asszonyállat, de vitéz vala,
Egy gályát a vízbe merített vala,
Kiért dicséretet nagyot nyert vala.
Király azt mikoron meglátta volna,
És kicsoda legyen, megtudta volna,
Mondják, az uraknak hogy mondta volna,
Asszonyállattól az nagy dolog volna.
„A férfi most nekem mind asszonynép volt,
Az asszonynép penig, nám, férfiú volt,
Jónak akit véltem, a legrosszabb volt,
Népemnek a rossza eddig még jobb volt.”
Hogy a két had jobban megelegyüle,
Nem kezdék meg egymást jól ismernie,
Főképpen a király sokféle népe,
Azért ők kezdének igen vesznie.
Gyakran önmagok közt harcolnak vala,
Egymást meg késére ismerik vala,
Az ellenség minthogy kevesebb vala,
Mindenfelé könnyen eltérhet vala.
Azért őközűlek akik veszének,
Mind kevesek közül többnek tetszének,
Hogynem az más részről kik elesének,
Noha ők szám szerint többen veszének.
Itt vesze királynak egy édes öccse,
Kinek Ariabignes vala neve,
A király hadából több abba vesze,
Hogy úszni nem tudván belémerüle.
Látván azért király vesztét népének,
És okos harcokat a görögöknek,
Végezé, hogy békét hagyjon nékiek,
De nem jelenté szándékát senkinek.
Újabban megvíni mintha akarna,
Sáncot Salamisban úgy hányat vala,
A terhes hajókat rendeli vala,
Hogy erősebb lenne véle tábora.
Alattomba de más szándéka vala,
Postát Ázsiába bocsátott vala,
Szerencsétlenségét megírta vala,
Kin egész Perzsia megbúsult vala.
Királyt sokkal inkább ők féltik vala,
Hogynem mint az had vesztét szánják vala,
Csoda, Mardonius mint fél vala,
Hogy a királlyal ily kárt vallott vala.
Mert a görög hadra ő vitte vala,
Már hogy békét hadna, azon fél vala,
Görög vesztét penig kévánja vala,
Azért király előtt így szólott vala:
„Király, ne bánkódjál a kevés kárért,
Mi nem hajón víjunk Görögországért,
A szárazon mind meglakolnak ezért,
Mint hogy meglakoltak bennek Sardisért.
Hogyha felségednek penig szándéka
Nincsen az ittvaló megmulatásra,
Hagyjon válogatva nekem ez hadba
Háromszázezerig lovag, gyalogba.
Gobris igaz fia bátor úgy legyek,
Örömmel Susába és úgy mehessek,
Hogy Görögországot meghajtom néked,
Ranaiddá tészem mind őket néked.”
Az tanácsra Xerxes néki halaszta,
Ki mikor azont javallotta vala,
Mardonius mellé népet adata,
Ő peniglen haza készülget vala.
Mardonius még a népet választja,
És király is késik Thessaliába,
Delphisből varázsló méne Spártába,
Xerxest megbüntetnék, azt hagyja vala.
„El ne szenvedjétek – úgymond – nékie,
Az tü királytokat hogy megölette,
Mert bizonnyal nem jártok jól érette!”
Spárta hogy azt hallá, róla végeze.
Követet Xerxeshez küldöttek vala,
A dolog mi volna, megmondták vala,
Király nagy kacagva hallgatja vala,
Sokáig egyet is rá nem szólt vala.
Végre felemelvén szömeit, monda:
„Ihon Mardonius (mert ott áll vala)
Itt marad, megfizet nékiek róla,
Mint szinte érdemlik, úgy leszen róla.”
Mardoniust Xerxes másnap elhagyá,
Haza Susa felé elindult vala,
Nagyon siet érni Hellespontusra,
Semmi hadat véle nem viszen vala.
Hidarnes képében had előtt vala,
Valahova penig érkeznek vala,
Csak nyers gyümölccsel is jól laknak vala,
Sőt csak pázsitot is megesznek vala.
Végre a vérhasba estenek vala,
Kitől úgy megemésztettenek vala,
Hogy majd tizedrésze mind megholt vala,
Betegen is sok elmaradoz vala.
Valahova penig király jut vala,
Mindenütt nékiek meghagyja vala,
Hogy a betegekre ki-ki gondolna,
Őmaga elére Hellespontusra.
De ott ám az had is megérte vala,
És hajón kele el mind Ázsiába,
Mert a hidat az szél elhánta vala,
Királlyal érének azért Sardisba.
Mardonius penig, a Gobris fia,
Ki Thessaliába maradott vala,
Minden módon eszét forgatja vala,
Hogy magát királynak megmutathassa.
Macedoniai egy Sándor vala,
Anyját Amyntasnak nevezik vala,
Mardoniusnak jó barátja vala,
Külde követségen azt Athenasba.
Mert Macedonia Xerxesé vala,
Még Dáriusnak az meghódlott vala,
Akkor fejedelme Amyntas vala,
Amyntasnak fia ez Sándor vala.
Mardoniusnak ily tanácsa vala,
Ha ő Athenást meghódoltathatná,
A tenger mellyékét onnat lebírná,
És úgy Görögország mind kézbe jutna.
Követséget Sándor szépen megmonda,
Mellette magától is sokszor szóla,
De Athenás ingyen csak meg sem hallá,
Azért Alexander üresen jára.
Mihelt Mardonius az választ hallá,
Ottan minden népét készülni hagyá,
És Attica felé elindíttatá,
Athenast megvenni ismét akará.
De mikor az városhoz jutott volna,
Egy embert is benne nem talált vala,
Mert mind Salamisra költöztek vala,
Az üres városba azért leszálla.
Onnat még vígabban nékik izene,
Magokat megadnák, talán jobb lenne,
De Athenas arra ismét vesztegle,
Hanem egy követet Spártába külde.
Segítséget Spártától kéret vala,
Kit azok nékie megadtak vala,
Pausanias nevő had előtt vala,
Jeles vitéz hadnagy ez görög vala.
Mardonius hogy azt megtudta vala,
Hogy csak közel az ellenség tábora,
Athenást újabban ismét felgyútá,
És visszasiete onnat Thebásba.
Fele útát immár elmente vala,
Hogy hértelen hozzá egy posta juta,
Spártából hogy kijött más had is volna,
És Megara felé szándoka vala.
Mardonius azért hadát téríté,
És Megara felé vinni sieté,
Előszer azokat ha megverhetné,
Azután megtérne bár Thebas felé.
Megara határát azért elrablá,
És messze kiméne az napnyugatra,
Sok nemzetségeket meghódoltata,
A spártai hadat de nem kaphatá.
Amidőre onnat visszatért vala,
Thebas városába beszállott vala,
Annak az mezején tábort jártata,
A had öszvegyűltét ott várja vala.
Ki mihelt mind öszvegyűlhetett vala,
A hódolt görögek felgyűltek vala,
Platea síkjára ottan kiszálla,
Asopus nevő víz holott foly vala.
Hogy azt a görögek megtudták vala,
Indulának ők is Eretriába,
A Cytheron alatt hogy mennek vala,
Mardonius őket meglátta vala.
Masistiust azért gyorsan szólítá,
Nagy kedves úr vala az Perzsiába,
A lovag sereggel őt elbocsátá,
Az ellenség útát hogy megállaná.
Erős harcot azért ott indítának,
És mind a két félben sokan hullának,
Hogy nagy vala lova Masistiusnak,
A hamarját lőni találák annak.
A ló a seb miatt eltántorodék,
És Masistius is róla leesék,
Emberül talpán is sokat forgódék,
De végre maga is általvereték.
Mardonius hogy azt megtudta vala,
Mondhatatlan nagy sírást tészen vala,
Az egész had őtet jajgatja vala,
Mert jeles főember és nagy úr vala.
Azért elvégezé bosszúságába,
Hogy vélek megvíjon ugyan valóba,
Társa haláláért bosszúját állja,
Négyszázezernél is ő többen vala.
Fő görög hadnagy Pausanias vala,
Jeles, okos, vitéz ember a vala,
Száznyolcezer-kétszáz ő hada vala,
De mind válogatott szín nép az vala.
Vitéz módra azért szembe menének,
És ugyan valóba emberkedének,
Egyik fél sem enged a másik félnek,
A test egymást éri, oly sűrőn esnek.
Mardonius szinte megnyeri vala,
Mert vakmerőképpen forgódik vala,
Ezer vitéz főnép körűle vala,
Ha a ló alóla el nem vész vala.
De mihelt az lovát megölték vala,
Őmaga is csakhamar elkölt vala,
Sok vitéz főember véle meghala,
Az több nép visszafuta az táborra.
A tábort is tőlök hamar megvévék,
Holott számtalan sok bennek elesék,
Sok Ázsia felé eligazodék,
Aki ellenségre nem találkozék.
Azért Mardonius ígyen járt vala,
Így mehetett vala Susába haza,
Királynak ez a had nagy sokban álla,
Mert jeles vitézi ottvesztek vala.
Pausanias penig megparancsolá,
Hogy a nyereséghez senki ne nyúlna,
Ő mindent rend szerént egybehordatna,
Azután egyaránt köztek oszlana.
Számtalan aranyat találtak vala,
Az ezüstnek ugyan böcsi sem vala,
Arany, ezüst ágyak nagy sok sátorba,
Csésze, serleg, kupa számtalan vala.
A sok drága ruhát utálják vala,
Gyöngy, kő, arany perec és lán sok vala,
De a lovak jászla legdrágább vala,
Ki ércből öttetve aranyas vala.
Mert mikoron király hazament vala,
Mindent mardoniusra hagyott vala,
Sátora, mint egy vár, úgy tetszék vala,
Belől mind arany és gyöngyös vala.
Melybe Pausanias hogy bement vala,
Drágalátos voltát csodálja vala,
Mardonius ágyát szemléli vala,
Ki sok drágakővel tündöklik vala.
Parancsola azért ott az ifjaknak,
Asztalt vetnének, mint Mardoniusnak,
Azok ottan mindent előrakának,
Amint szokták vala az ő uraknak.
Látván Pausanias nagy pompájokat,
Arany asztalokat, arany poharakat,
Csészéket, tálakat, arany kupákat,
Beszólítá a fő görög urakat.
„Lássátok, uraim, nagy gazdagságát,
Az médus hercegnek ő bolondságát,
Hogy ugyan megunván nagy uraságát,
Reánk jött volt nyerni üres táskákat.”
Xerxes ezüdőbe Sardisban vala,
És sok asszonyokat ott szeret vala,
Egy öccse, Masistes, őnéki vala,
Ki feleségét is kedveli vala.
De mint hozzáférje, nem tudja vala,
Mert a szegény öccsét is szánja vala,
Maga feleségétől is tart vala,
Főképpen kit Ametrisnak híj vala.
Azért őmagában ígyen végeze,
Hogy öccse leányát fiának vegye,
Dolgát az szín alatt ő véghezvigye,
Azért nagy sietve Susába mene.
Fiának a leánt ott hazavivé,
Öccse feleségét es elfelejté,
Helyette a menyét de megszereté,
Kivel rút szándékját véghez is vivé.
Ketten az egy asszont ők élik vala,
Felesége menye nékie vala,
Fiának is anyja és hálótársa,
Nem tud fia semmit atyja dolgába.
De sőt Amestris is nem érti vala,
Mert király is igen titkon jár vala,
De monthogy büntetést érdemel vala,
Végre ilyenképpen kijelent vala.
Amestris egy köntöst készített vala,
Gyönggyel, drágakővel ki fűzött vala,
Urának, királynak azt adta vala,
Kiben király nagy kedvesen jár vala.
Egykor a menyéhez király ment vala,
Kérőt kérne tőle, kévánta vala,
A köntöst királytól az kérte vala,
Kit felette igen Xerxes bánt vala.
Egyébbel, mindennel kénálja vala,
Országgal, nagy kinccsel unszolja vala,
De még sereget is néki ád vala,
Kinél főbb ajándék köztök nem vala.
De az asszony semmit nem vészen vala,
Ugyan a köntöskét vítatja vala,
Kit nagy nehezen király néki ada,
Mert feleségétől igen tart vala.
Amestris mikoron rajta meglátá,
Az asszonyra ő nem nehezel vala,
Hanem az anyjára haragszik vala,
Azért ő is ígyen gondola vala.
Király egy nagy lakodalmot csinála,
Esztendőben egyszer, ki szokott vala,
Azmely nap királlyá tétetett vala,
Ajándékot akkor osztogat vala.
A felesége is ám kérőt kére,
Öccse feleségét kéváná tőle,
Király sok okokat fog vala benne,
Kiknek a bosszús asszony nem engede.
Király azért öccsét elészólítá,
Nagy erősen kéri, hogy adja oda,
Érette leányát nékie adná,
De soha az öccsét reá nem bírá.
Sőt ez dolgot öccse csodálja vala,
Még eképpen köztök hánkódtak vala,
Szolgáit Amestris addég hívatá,
Masistes házára es küldte vala.
Felesége csecsit elmetélteté,
Mind a kettőt az ebeknek vetteté,
Ajakastól orrát is elszedeté,
Füleit és nyelvét is kimetszeté.
Ez dolgot Masistes nem tudja vala,
Mindazáltal igen fél, retteg vala,
Azért hogy házába belépett vala,
Felesége dolgán szánakodik vala.
Tanácsot mindjárást felőle tarta,
És Bactria felé szökve indula,
Hogy őket királyra mind feltámassza,
Mert Bactriának ő praesese vala.
Elszükését Xerxes mihelt megtudá,
Ottan öccse után népét bocsátá,
És mind gyermekestől őt levágatá,
Azért az öccsével ígyen járt vala.
A görögek penig örülnek vala,
Hogy a király hadát megverték vala,
Ioniát visszahajtották vala,
A király erejét kihánták vala.
Azért önmagokban azt elvégezék,
Hogy ismét királyra más had gyűtessék,
És Pausaniassal elbocsátassék,
Aristides néki mellé adassék.
Az jó szerencsének oly természeti,
Hogy az ember szüvét ő felemeli,
Gyakran kevélységre őtet ingerli,
Szeme világát is el szokta venni.
Pausanias azért nagy haddal vala,
Kivel Ázsiára felindult vala,
De a görögöknek az nem használa,
Mert őket Pausanius elárulá.
Leányával király addég unszolá
Sok ígíretivel, hogy hozzá hajtá,
Mikor Aristides azt megsajdítá,
A görögeknek mind tudtokra adá.
Pausaniast azért visszahívaták,
Mintha ők a dolgot ingyen sem tudnák,
Egyéb fő okait annak formálák,
És Spártából őket mindjárt kihányák.
De Xerxes a dolgot mihelt megtudá,
Rettenetes igen rajta búsula,
Ismét hadat gyűte Görögországra,
Hogy Pausaniasért bosszút állana.
A had az elsőnél kisebb nem vala,
Noha sok azokban elveszett vala,
Hogy a Marathonra érkezett vala,
Ott az görögökkel szembe vítt vala.
Főhadnagyok Cymon azoknak vala,
Jeles hadviselő ember az vala,
A király népének helye nem vala,
Azért ismét rútul veretett vala.
Noha kevés kárral, de nagy szégyennel,
Visszapironkodék nagy kisebbséggel,
Sokat pártolkodék az istenekkel,
Hogy kétszer járt már így a görögökkel.
De az ország is megutálta vala,
Szerencsétlen voltát hogy látja vala,
Artabanus penig, a király bátyja,
Haragszik is vala érte reája.
A király atyjának az öccse vala,
És nagy böcsületbe Xerxesnél vala,
Szabad vala néki a király háza,
Vagy éjjel, vagy nappal akarja vala.
Azért őmagába azt elvégezé,
Hogy ha hozzáférne, királt megölné,
Szerencsétlenségét tovább ne nézné,
Végre a dolognak ily módját lelé.
Hét nagy örög fia nékie vala,
Melléje azokat mind vötte vala,
Egy estve királyhoz be úgy ment vala,
És őtet nagy titkon megölte vala.
Szép tisztes két fia királynak vala,
Az nagyobbik neve Dárius vala,
Másik Artaxerxes, ifjacska vala,
Kivel Artabanus nem gondol vala.
Semmiképpen meg nem tudhatják vala,
Kitől esett légyen király halála,
Mert Artabanus is tagadja vala,
Király fia penig Dárius vala.
Artabanus azért őreá fogá,
És Artaxerxesnek avval vádolá,
Hogy királyt csak azért megölte volna,
Hogy a királysághoz hamarébb jutna.
Elhivé az ifjú bátyja beszédét,
És házára küldé mindjárást népét,
Aluvó ágyába vétteté fejét,
Így veszté ártatlan bátyja életét.
Immár Artabanus nagy bátran vala,
Artaxerxes ellen praktikál vala,
Őtet is megölni szándoka vala,
Mert a királyságot szereti vala.
Magát jobbnak lenni alítja vala,
Annyi sok országok birodalmára,
Csak az sok főúrtól tartózik vala,
Kik talán fognának támadni reá.
Azért egy főúrral tanácsát közlé,
Kinek minden dolgát ő kibeszélé,
Királyt is mint ölte meg, kijelenté,
Ketten együtt fognák a dolgot, kéré.
Bacchabassus neve ez úrnak vala,
Jámbor, tökéletes, hív ember vala,
Maga állapatján megnyugodt vala,
Nagyobb uraságra ő nem vág vala.
A gyermek királyhoz azért járula,
És mindent nékie tudtára ada,
Ki hogy a dolgot megértette vala,
Mint atyján, két bátyján sír vala.
Nagy keserűségét nyeldekli vala,
Megért emberi ész őbenne vala,
Bánatját, haragját titkolja vala,
Hamar ily tanácsot felőle tarta.
Urakat, hadnagyokat behívata,
Minden úgy készülne, nékik meghagyá,
Hogy másnapon népét ő megmustrálja,
Ki minémű szerrel légyen, meglátja.
A mustrán király is fegyverben vala,
Ki mintha rövidgyebb nékie volna,
Hogynem mint magasa, tetteti vala,
Azért Artabanust hamar szólítá.
„Artabane – úgymond –, jersze, cseréljünk,
Magasságunk egyez ugyanis nékünk,
Testünkhez nem illik ez penig nékünk,
Álljon veszteg addég a had körülünk.”
Artabanus hallván gyorson leszálla,
Nem tud semmit királynak szándokába,
Mihelt az fegyverét levette vala,
Ottan király őtet levágta vala.
De ám fiait is mind megfogatá,
És érdemek szerint megnyakaztatá,
Atyjáért, báttyaért bosszúját állá,
Maga életét is véle megtartá.
A királyság azért övé lött vala,
Noha Dáriust az illeti vala,
De mivelhogy szegény ő elkölt vala,
Minden birodalom reájaszálla.
Negyvennégy esztendőt ő regnált vala,
Emberek közt legszebb férfiú vala,
Csakhogy a két keze majd hosszú vala,
Mert a térdét vélek eléri vala.
Utána király Dárius lött vala,
Ki hogy húsz esztendőt országlott vala,
És Susában esék néki halála,
Két fia marada az ő házába.
Nagyobb Artaxerxes es király vala,
A kisebbik Cyrus csak herceg vala,
Ki hogy a bátyjára támadott vala,
Meggyőzetvén ám levágatott vala.
Sokat ez meghajta Görögországba,
Harminchat esztendőt hogy regnált vala,
Egy fia ennek is maradott vala,
Artaxerxes Ochus az neve vala.
Rettenetes kemény király ez vala,
Kegyetlenségeért gyűlölik vala,
Huszonhat esztendőt hogy regnált vala,
Bagoas méreggel megölte vala.
Ez Bagoas hadnagy és vitéz vala,
Király fiait is megölte vala,
Csak a kisebbiket meghadta vala,
Azt penig Arsesnek nevezik vala.
Ki hogy jó módon már felserdült vala,
És Bagoas dolgát megtudta vala,
Róla megbüntetni megtudta vala,
De Bagoas Arsest megölte vala.
Sőt az fiait is mind levagdalá,
Hogy három esztendőt országlott vala,
Azért a királyság már üres vala,
Királt kit tegyenek, nem tudják vala.
Az Arses atyjának egy öccse vala,
Hogy kit Arsanesnek neveznek vala,
Annak még egy fia Dárius vala,
Királlyá azért az tétetett vala.
Őtet is Bagoas hamar megunta,
Méreggel megölni azért nem száná,
Kit mikor Dárius megtudott vala,
Őmagával a mérget megitatá.
Nagy erejű ember Dárius vala,
És fejedelemségre termett vala,
De csak hat esztendőt országlott vala,
Sándor Perzsiából kiverte vala,
Perzsiának azért tíz királya volt,
Kik között Xerxesnél hatalmasb nem volt,
Szerencsétlenb azért csak az atyja volt,
Az végső Dárius bódogtalanb volt.
Azki ez éneket szerzé versekben,
Elmúlt üdők java vala eszében,
Karácson havának végső hetiben,
Ezerötszáz és kilencvenegyben.
A vers dallama
Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.
A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.
Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.